Test, elme és szellem

.

Minden, ami velünk született, ami eleve meghatározott, ösztönös, természetes, az a testhez tartozik. Minden, ami tartós, isteni és életet adó, az a szellemhez tartozik A testbe zárt szellem azt jelenti, hogy a szellemnek meg van kötve,  szándékának, akaratának kifejezése előtt korlátok vannak. Ilyen korlát például, hogy a szellemnek mindig figyelembe kell venni a test fennmaradásához fűződő érdekeit, a test teherbíró képességét, a test adottságait. A szellem, mint saját tudattal rendelkező entitás teljes mértékben tudatában van ennek a korlátnak, de az  elmével szemben alulmarad. Ha az elme e korlátokat nem hajlandó figyelembe venni, akkor a szellem nem képes legyőzni az elme által irányított akaratot.

Az ember, mint entitás, három részből áll: szellemből, testből és elméből. A szellem egy energia, egy életerő, amely információt közvetít a fizikai és a fizikain túli világok között. A szellem mindkét világból származó valamennyi információhoz hozzáfér. Az elme az akarat eszköze, amelynek segítségével az ember eltervezi az életét , amely segít abban, hogy az ember életfeladatait saját elképzelése szerint hajtsa végre. Az elme eslőrendű célja az önfejlesztés. Ha az elme helyesen teljesíti a feladatát és az a szellem szánékával összhangban van, akkor az ember szinte csodákra képes. Ha az érzéseken keresztül történő jelzésekre helyesen reagál, hallgat rájuk, akkor fizikai életéből a legtöbbet tudja kihozni. A probléma itt az, hogy az elme önálló akarattal bíró részünkként viselkedik. Ha úgy akarja, telerakja magát szeméttel, lommal.  A tudatos elme önmaga nem képes a korrekcióra a racionalitás alapján, mivel az elmébe nincs beépítve semmilyen önkorrekciós mechanizmus. A fizikai testbe be vannak építve ilyen mechanizmusok,  de ezek nem magasabb rendűek, mint amivel az állatokat ellátta a Teremtő. Amikor maga az élet kerül veszélybe, akkor a test automatikusan menekülj vagy harcolj reakciót léptet be. Az ember a Teremtő szándéka szerint az önvédelmet és önmegőrzést is magasabb szinten kellene hogy megoldja: kooperációval, nem pedig egymás elleni küzdelemben. A lehetőségek, a keretek adva lennének ehhez, a probléma az, hogy az ember az érzéseit gyakran félreértelmezi és ezért nem a magasrendű viselkedésformát választja a korrekcióhoz. Ugyanaz az érzés lehet a test jelzése arról, hogy  szükségletei nem lettek kellőképpen figyelembe véve,  lehet az elméé is, hogy annak az önfejlesztés iránti igénye kielégítetlen, végül lehet a szellem kifejezési formája, amellyel azt jelzi, hogy gazdája letért a helyes útról, a szellem rendeltetése ellenében folytatja földi pályafutását.

Az elme abból a célból adatott az embernek, hogy  olyan gondolatokat, eszméket és eseményeket hozzon létre, amelyek a szellemet örömmel töltik el.  Lehetővé teszi az ember számára, hogy fizikai létében a lehető legtöbb tapasztalatot szerezze, a lehető legjobban testére szabhassa saját valóságát, sorsát. Az ember elmével való „ellátása” azonban kockázatokkal is járt:  a racionális elme önállósítja magát, csak azt ismeri el realitásként, amit saját maga megtapasztal vagy közvetít vagy el tud gondolni. A téren időn túli transzcendens bölcsességet, amit a szellem szeretne kommunikálni felé, kizárja a számításból. Ami ebből mégis bejön, azt is külső információként, más emberek „feldolgozásában” hajlandó így-úgy befogadni, de azt is inkább csak hitként , vallásként, torzított tartalommal. Az elme azt hiszi, hogy a valóság az, amiről ő információkkal rendelkezik. Azokat a valóságról kapott tapasztalatokat, amelyek nem illenek be a valóságról alkotott lineáris képbe, nem ismeri el valóságként.  Az elmére az a jellemző, hogy születéskor az még üres és fokozatosan telik meg mindazzal, amivel az egyén azt feltölti. 

Mivel az emberek elszakadtak az isteni forrástól, saját valóságuk megkeményedett, megszűnt könnyű alakíthatósága és  az emberek képessége, hogy  valóságukat maguk alakítsák, ezért hajlamosak arra, hogy minden  eseményben, amely megesik velük, a sors kezét lássák. Abban a hiedelemben élnek, hogy a szenvedéseket Isten mérte rájuk, amiért nem az ő akaratának vagy szabályainak megfelelően éltek.

Az átlagember egyáltalán nincs tisztában a mentális és a spirituális, azaz a szellem tartományának különbségeivel. Életét, cselekedeteit igyekszik saját maga, elméje segítségével meghatározni. Az elme nem más, mint a tudat ego által irányított része, az un. tudatos tudat.

A szellemi (spirituális) és a mentális szférát nem szabad összemosni. Ezek egymástól különböző „helyek”. A spirituális szféra tartalmazza kreatív képességeinket, ezzel tudjuk befolyásolni testünk állapotát, ezzel tudjuk megtervezni és „behozni” életünkbe a kívánt eseményeket, ezzel tudunk telepatikus kapcsolatba lépni más entitásokkal, ezzel tudunk kommunikálni múltbéli, jövőbeli énünkkel, itt tudunk üzeneteket küldeni énünk egyes részei számára vagy szellemünk üzenetét elménkhez küldeni. Ha az ember képes ezt a szférát kontrollja alatt tartani, akkor ez fantasztikus élményekkel ajándékozza meg. De ha erre nem képes, a szellem gyakran így is megtalálja a módját annak, hogy elvégezze a maga feladatát. Az elme elnyomó praktikái miatt erre legtöbbször csak alvás közben kerül sor, amikor az elme pihen, a szellem azonban dolgozhat és kalandozhat is.

Mit is jelent az ember személyi valósága?  A valóság sokkal képlékenyebb annál, mint ahogyan a legtöbb ember azt gondolná. Az elme és a szellem a képzelet alkotta képekkel olyan valóságot képes alkotni, amelyet sem az elme, sem a test nem képes megkülönböztetni a külső valóságtól.  A lélek erejével a legtöbb ember nagyjából tisztában van. A lélek önálló szándékával, törekvésével azonban kevésbé. A lélek szándékát az emberek isteni akaratként szokták aposztrofálni, mert nem ismerik fel, hogy az valójában szellemük, isteni valójuk saját hangja lenne, ha engednék megszólalni és figyelnének rá.

Kollektív elme vagy kollektív tudat

Az egyéni és az univerzális szellemen és az egyéni elmén kívül még meg kell ismerkednünk a kellketív tudat fogalmával is. Ahogyan az emberi gondolatok, eszmék, szabályok intézményi megerősítést nyernek, úgy objektivizálódnak,  egy kemény, a változtatásnak ellenálló valósághálót alakítanak ki. Az emberek generációról generációra beleszületnek ebbe a valóságba, amelyhez mindegyik generáció még hozzátesz valamit, egyre zsugorítva az emberek egyéni szabadságát és lehetőségét arra, hogy saját sorsukat, valóságukat maguk alakítsák. Az emberek esélyt sem kapnak arra, hogy egyénileg szellemükön keresztül az univerzális szellemhez kapcsolódva, annak vezérletével és irányításával alakíthassák életüket. Egyre kevésbé függ saját döntésktől az, hogy mivel töltik meg elméjüket.

Mivel minden gondolat energia, az évszázadok, vagy évezredek során felhalmozódott rengeteg tévhiedelem és téves, az emberi szabadságot  és az emberi természetet így vagy úgy korlátozó,  tévesen értelmező eszmék és vallások uralják az emberi elmét, mindez sűrű energiahálót vont a Föld köré, ami a spirituális elzártságot erősíti és növeli az emberekben a téves hiedelmek befogadására való hajlamot. Az elnyomás és az elzártság növeli a szellem frusztráltságát, ami negatív érzéseket vált ki és mindez negatív eseményeket vonz be fizikai világunkba.

Vannak más fogalmak is, amelyek azonban eltérő jelentéssel bírnak. Például személyiség  azt tükrözi, hogy a szellem hogyan tud érvényre jutni az elmében tárolt hiedelmeken keresztül, a kettő kölcsönhatása révén az egyén milyen tapasztalatokra tesz szert és ezek miként  alakítják ki azt, hogy milyen magatartásokat vagy cselekvéseket választanak adott élethelyzetben.

A menekülési stratégia

Alapjáratban az érzések csak a túlélést célozzák. Amikor azonban az elme akként reagál az érzésekre, hogy akkor is a túlélés által megkövetelt reakciót indítja be, amikor erre nincs szükség, akkor ezzel sem saját célját, az önfejlesztést, sem a szellem célját, az önkifejezést nem képes megvalósítani. Lehet, hogy a primitív szintű korrekciós cselekvés is rövid távon eloszlatja a rossz érzést, amely a cselekvést kiprovokálta, de a szellem frusztrált állapotba kerül, megfosztódik attól a lehetőségtől, hogy ő súgja meg a helyes választ..  Az is helytelen, ha egyik szükségletünket a másik rovására elégítjük ki, mert  pillanatnyilag elháríthatjuk a kellemetlenséget, de a jövőben más módon vagy formában a rossz érzés egészen biztosan visszatér.  Az elhárító magatartás mögött mindig egy ellenállás húzódik meg, amely lehet indokolt, amennyiben  olyan eszmék vagy helyzetek ellen irányul, amelyek tényleges és indokolt szükségleteink kielégítését korlátozzák.  Az elhárítás dupla élű fegyver. Helytelen alkalmazása bennünket is, és másokat is megsebez és igen súlyos következményeket vonhat maga után.

Amikor az embernek még nem állt rendelkezésére a magasabb rendű célokat követő elme, addig az önmegtartás vagy önvédelem fő eszköze a menekülés volt. Testünk ehhez sokféle automatizmussal rendelkezik. Magasabb szintű formái is vannak a menekülésnek: például egy kapcsolatból vagy a házasságból vagy a munkahelyről való kilpés, sőt az életből való kilépés is ide tartozik. Lehet ideiglenes jellegű, például egy átmeneti visszavonultság, amíg az ember összeszedi a gondolatait vagy valamilyen elhatározásra, döntésre jut további életét illetően, vagy állandó jellegű, amikor lakóhelyet, foglalkozást vált, vagy kapcsolatait helyezi más alapokra. Amikor ilyen visszavonulási, menekülési stratégiát választunk, gyakran tévesen tesszük: csak mi gondoljuk, hogy ez a helyes megoldás, amikor  pedig az lenne a helyes, hogy magunkat vagy környezetünket a helyes irányban változtassuk, és ebből a helyzetből tanuljunk. Csak a fájdalmat észleljük, de elmulasztjuk ilyenkor kielemezni, hogy azt mi okozza. A meneküléssel ilyenkor nem oldódik a fájdalom, vagy csak ideiglenesen enyhül, hogy azután újra visszatérjen esetleg más formában.  Ilyen esetekben a menekülés módjának meghatározásához nem ösztöneinket, hanem elménket vesszük igénybe, ez azonban nem képes megsúgni a számunkra, hogy szellemünk, vagy ha úgy tetszik lelkünk szándékai szerint cselekszünk-e.  Elménk, elme-egónk viszont arra nagyszerűen alkalmas, hogy mentségeket találjon a számunkra, hogy bűnbakot találjon, hogy ésszerűnek tüntesse fel saját maga számára a menekülési reakciót. Mindenre hajlandó, csak arra nem, hogy elismerje, a rossz érzés gyökere bennünk leledzik, nem a környezetben.

Az ilyen magatartás mögött a minden áron való hárítás, tagadás törekvése áll.  Az erre hajlamos ember mindenre képes, hogy cselekedeteire mentséget találjon, folyamatosan becsapja önmagát is, nehogy saját magának kelljen szemrehányást tennie vagy beismernie a hibáját vagy kudarcát, rossz érzéseinek igazi okát.

A rossz érzések elkerülésének azonban nem a menekülés az egyetlen hibás módszere. Van más is.  Ilyen például az álmodozás, a fantáziavilágba való menekülés vagy az örömszerző pótcselekvésekhez való folyamodás. Ezekkel az a baj, hogy az eredeti rossz érzés számára nem hoznak feloldozást, a pótcselekvés ugyanakkor szenvedéllyé, kényszeressé válhat.  Idővel valóságos rögeszmévé válhat, állandóan erre gondol az ember, nem hagy nyugtot neki, végül bizarr, kényszeres, káros, egészségtelen cselekvésekre bírja rá az embert saját egója. Ez mindaddig így folytatódik, amíg a test fel nem mondja a szolgálatot, vagy nem sikerül az elmében lévő sallangot kiiktatni. Az ilyen menekülő stratégia az ember számára önpusztító, pokolszerű és sok esetben rövid időtartamú létezést biztosít.

Másféle, de ugyancsak káros és helytelen megoldás a rossz érzés eliminálására a kemikáliákhoz való folyamodás. (drogok, gyógyszerek, alkohol, dohányzás). Ezeknek az a veszélyük, hogy miközben nem oldanak meg semmit, ugyanakkor deszenzibilizálják az illetőt saját érzéseivel szemben, míg a végén már magukat az érzéseket is megtagadják.

A harc-válasz

A harc válasz az ellenállás másik módszere, anikor sem egy bennünket korlátozó helyzetet nem tudunk elfogadni, sem pedig a probléma együttműködéssel való megoldását, ehelyett a verseny nyers eszközeit vetjük be.  Itt az ember azzal a feltételzéssel él, hogy a helyzet csak egy nyertessel oldható meg és a nyerés szükséges az önvédelemhez, vagy érdekünk érvényesítéséhez. A harc-válasz mindig helyes, amikor arról van szó, hogy szellemünk szükségleteinek kielégítését mások (emberek, politikusok, intézmények) akadályozzák. A modern társadalmakban természetesen a harc nem ölt durva, brutális formát.  A normális elintézési mód az, ha kommunikáljuk elégedetlenségünk okait és  intézményesített formákban harcolunk. Mindazonáltal az elnyomás elleni harc, sőt háború is jogos és nem áll szemben a szellem akaratával. A haladott, felvilágosult társadalmakban megpróbálják mind az egyéni, mind a csoport érdekek érvényesítésének megfelelő lehetőséget biztosítani és ezeket egyensúlyban tartani.

A vallások is gyakran olyan magatartásra próbálják rávenni híveiket, amely ellentmond azok természetes szükségleteinek. Igen fontos, hogy a vallásos emberek is megértsék, hogy a helyes magatartás nem a vallási vezetők diktátumának való engedelmesség, hanem saját szellemük hangjára kell hallgatniuk és vallásuk tanításaiból csak azt kellene magukévá tenni, ami ezzel egybeesik, ami szellemük épülését eredményezi. .

Belső átalakulás és a fény-válasz

Rendkívül fontos, hogy különbséget tudjunk tenni az elmében tárolt hiedelmekhez társuló érzések és a szellem elégedettségét vagy frusztrálódását tükröző érzések között. Az örömérzés befogadása előtt tanácsos önvizsgálatot tartani: vajon nem egy fájdalomérzet elfojtását szolgálta az a cselekvés, amely aztán örömérzetet váltott ki vagy nem valamiféle más szükségletet nyomott el? Ha az utóbbi, mindig gondoljunk arra, hogy a rövid távú jó érzést később bűntudat, aggodalom, félelem, frusztráció vagy szomorúság követheti.

Ha az érzéseket az elme küldi vagy torzítja, akkor legokosabb mindenek előtt egy elemzést végezni arról, hogy téves hiedelmeink miként járultak hozzá rossz vagy jó érzéseinkhez. Ha megtaláltuk, változtatni kell rajtuk, mert az elme öntörvényű. Azután az egész dologból tanulni kell, akkor tudunk jól kijönni az ilyen helyzetekből. Ha ellenben az érzés küldője a test vagy a szellem és erről bizonyságot szereztünk, akkor arra kell törekedni, hogy ha valamilyen kielégítetlen szükséglet okozta a kellemetlen érzést, akkor gondoskodjunk a szükséglet kielégítéséről, ha viszont jó volt az érzés, akkor nyugodtam kiélhetjük az örömet vagy boldogságot. Az elme szerepe persze nem minden esetben negatív: ha a három én-részünk összhangban cselekszik, az a legjobb alternatíva.

Ha már most megvizsgáljuk konkrétabban, hogy miféle céljai lehetnek az elmének vagy a szellemnek, közelebb jutunk a dolgok megértéséhez. Például ha célunk az,, hogy cselekvésünket hatékonyabbá tegyük céljaink elérése érdekében, akkor ez az elme feladata. Ha ebben sikert érünk el, ez olyan dolog, aminek az elme örül. Ha ez önmegvalósítással is párosul, azaz az ember abban akar hatékony lenni, amire rendeltetett, tehát például egy meglévő képességet vagy tehetséget akar kibontakoztatni, az már a szellem törekvését is szolgálja, hiszen ami eleve bennünk van, mint potenciál, az a szellem világába tartozik. Az önszeretet például  a bölcsesség megnyilvánulása, mivel az önszeretet szellem-természetű. Az önszeretet nem irányulhat sem a testre sem az elmére. Testünket elfogadjuk, együttérzést táplálunk iránta, elménk esetében értékeljük, milyen fejlődést ért el, ezek is az önszeretet részei, de az, hogy egyáltalán képesek vagyunk magunkat szeretni, azzal függ össze, hogy szellemmel rendelkező lények vagyunk. Az önszeretet lényege, hogy elismerjük, hogy nagyszerű teremtmények vagyunk  Nagyszerűségünk felülmúl minden emberi képzeletet, mivel a teremtés ilyen tökéletessége az ember isteni természetére utal.

Az elme feladata, hogy közvetítsen a külső világ és a szellem illetve annak lakóhelye, a test között.  Az elme-egó, mint az én része, önvédelemre törekszik; védelmezi saját tartalmát. Ezzel szemben a szellem célja az elmével az, hogy utóbbi is állandóan fejlődjön, finomodjon, alkalmazkodjon a környezethez.  Az elmében nem határolódik el egymástól világosan a külső és a belső világ. Ugyanaz az érzés hordozhat üzenetet s testtől és a szellemtől.  A kétfajta forrást mindenképpen képesnek kell lennünk megkülönböztetni. Ebben a vonatkozásban  a szellemet a testtel azonosíthatjuk, amikor belső indítékról beszélünk. Itt csak arról van most szó, hogy  valamilyen genetikailag kódolt szükséglet üzen vagy pedig az, amit kultúránk, a környezetünk, a hiteink oltottak belénk, tehát kívülről belénkplántált  szükségletnek ad-e hangot az érzés. 

A belső én fogalomkörébe tartoznak a testi funkciók, az ösztönök, a fizikai szükségletek, az intellektuális képességek, a velünk született tehetségek, adottságok, mindenféle biológiai természetű adottság. A külső én-be tartoznak a mentális eszközök, a nyelv, a hiedelmek, a nézetek, az emlékek valamint tapasztalatok révén elsajátított képességek. Az elme drágaköveket és sallangokat egyaránt tartalmaz. Amennyiben akár belső világunkból tör elő valamilyen önkorlátozó sallang, akár a külső világból érkezik egy énünknek nem tetsző impulzus, rossz érzésünk támad tőle. Ettől kétféle módon szabadulhatunk meg: vagy belsőnket, vagy külső körülményeinket változtatjuk meg.  Ha azt választjuk, hogy elménk tartalmát változtatjuk meg, akkor igazán belső világunkat változtattuk, mivel a szellemet nem változtathatjuk: az állandó részünk. Külső körülményeinket kétféle módon változtathatjuk: vagy meneküléssel vagy harccal. De van egy magasabb rendű lehetőség is: az önfejlődés. 

Az, ha nem harcolunk és nem menekülünk, hanem rossz tapasztalatunkból tanulunk  Ez a helyes, magas rendű korrekciós válasz, ami egy skálán elhelyezve a válaszokat, az önmegőrzési, ösztönszerű reakcióhoz képest az ellenkező póluson helyezkedik el. A tanulság az, hogy minden kis fájdalomérzésre oda kell figyelni, mert az jelez valamit. Nem a fájdalom tagadása, az előle való menekülés, a meglévő tudás minden áron való megvédelmezése a helyes megoldás, hanem a korrekció elvégzése. Mivel az  emberek az első utat választják általában, elméjük beragad, nem korrigál, a szellem szánéka nem tud érvényesülni. Az önmegőrzés törekvésének köszönhető, hogy az ember hajlamos a problémákat felhalmozni, a jelzéseket maguk előtt is eltagadni, így a fájdalom egyre halmozódik. Bizonyos társadalmi nézetek, szokások is erősítik ezt. Például az a nézet, hogy a tévedést nem helyes beismerni, azt inkább rejtegetni kell, az a helyes magatartás, ha a tökéletesség benyomását keltjük magunkról. Ezzel azemben a hibázó embert együttérzéssel kellene segíteni abban, hogy ráleljen a helyes megoldásra vagy magatartásra. Így részelenne a fájdalomban is, amely hibája kijavítására ösztönzi, de az örömben is, amikor a korrekció sikerrel járt. Fájdalom nélkül nincs ugyanis fejlődés.

Ez nem jelenti azt, hogy az önmegőrzésnek soha sincsen létjogosultsága. Ezek akkor válnak szükségssé, ha a  test léte kerül veszélybe, hiszen a testünkkel együtt szellemünket is védjük. Igaz ugyan, hogy a szellem nem hal meg a testtel, de test nélkül nem tud eleget tenni rendeltetésének. Az önmegőrzés azonban soha sem megfelelő motiváció az elme számára, amikor saját stratégiáját meghatározza. Egy embernek sem szabadna beletörődnie abba, hogy mások határozzák meg a számára, hogy miről mit szabad vagy helyes gondolnia. Amennyiben az elme önmegőrzése (másokkal szemben) kelt hatalmas indulatokat, akkor a mechanizmus eleve helytelenül működik. Az elme igyekszik megjelölni azokat a határokat, amelyek között hajlandó saját tartalmán változtatni. Ha külső behatások ezeket megközelítik és megpróbálják áttörni az elme indulatosan tiltakozik. Az egyéneknek ügyelniük kell arra, hogy ezek a határok ne legyenek túl szűkek. Ez a veszély fennáll, mivel saját tudatlanságunkat könnyebb védelmezni, mint kialakítani és megvalósítani a helyes korrekciós választ.  Ugyanakkor a szellem maga is kitűzi az emocionális határokat. Ezeket fontosnak kell tekinteni, ezeket nem szabad feszegetni. Ezek valóban az önmegtartást célozzák, úgy ahogyan azt a szellem értelmezi. A szellem hordozza az emberi jóságot. A szellem és a hozzá tapadó érzéskeltő mechanizmus hivatott arra, hogy az embert saját beépített természetének kiélésére rászorítsa. Ezzel szemben az ember a fájdalmat önmegtartó tettekkel és magatartással próbálja lerázni magáról. Ez legtöbbször az emberi gonosznak, rossznak a kulcsa.  A támadás-menekülés azonban alacsonyrendű reakció. A magasabb rendű reakció az, amikor vagy magunkat vagy a rossz érzést kiváltó külső körülményt próbáljuk változtatni. Az un. Helyes reakció az, amikor az elmét bevonjuk a döntésbe, de ez csak akkor vezet pozitív eredményre, azaz fájdalom helyett örömérzéshez, ha a cselekvés, a döntés egybeesik a szellem szándékával.

Másik fajta pozitív reakció, amikor kifelé irányul a cselekvés, de olyan módon, hogy a környezetet próbálja pozitív irányban befolyásolni vagy változtatni. Ennek módszere a megfelelő kommunikáció, a segítségnyújtás, a meggyőzés,  vagy bármilyen kreatív megoldás egy problémára vagy helyzetre.  Ezzel a módszerrel egy másik ember szellemének önkifejezéséhez, fejlődéséhez járulunk hozzá. Ezzel egyik saját szükségletünk kielégítését is elősegítjük, nevezetesen a kapcsolat, az együttműködés iránti  szükségletünket. Ilyenkor saját problémánkat olyan módon oldjuk meg, hogy elősegítjük egy vagy több másik ember haladását, megvilágosodását, spirituális fejlődését.  Ezt a módszert akkor is lehet alkalmazni, ha saját rossz érzésünket egy másik ember okozza.  Ha az akció sikeres, mindkét fél, mind a segítségnyújtó, mind a megsegített kielégülést, örömet érez.  Az akció pedig akkor lehet sikeres, ha a segítségnyújtó tiszteletben tartja az emocionális határokat és csak lehetőséget, javaslatot kínál a korlát lebontásához, de nem erőszakolja azt. Kérés nélkül tehát nem tanácsos segíteni, a segítséget mindig csak felajánlani kell, sohasem erőszakolni. Ha egyik ember felajánlja segítőkészségét, a másik azonban az önmegőrzési reakciót választva azt elutasítja, akkor mi részünkről saját szellemünk kedvére tettünk, ugyanakkor a másik embernek is adtunk egy kis lökést a nyitás felé: legközelebb talán már képes lesz elfogadni a segítséget.  Ezt a fajta reakciót fényválasznak fogjuk nevezni. A fényválasz fordított irányban is működtethető, sőt tanácsos is nemcsak segítséget ajánlani, de kérni is.  A segítségnyújtásnál is lehet hibázni: amennyiben segítségünk nem elmozdítja, hanem ellenkezőleg, korlátokat támaszt vagy megerősíti azokat, akkor az kimondottan káros.  A fényválasz akkor működik jól, ha az adás és a befogadás egyensúlyban van. Az olyan ember, aki mindig csak másokat próbál kioktatni és előírni a számukra, mi a helyes magatartás, azok nem cselekszik helyesen. Az igazság tévedhetetlen ismerete egy embernek sem sajátja: ez tanulási-tapasztalási-próbálkozási folyamat eredménye.  Az embernek joga van hibázni, ezt el sem kerülheti, de a megfelelő helyes belső vagy a fényválasz segítségével még a leglehetetlenebb helyzetekből is képes kivergődni és a negatív élethelyzetekből származott kellemetlenségeket, veszteségeket vagy szenvedést végülis saját javára fordítani.  Nem kell ehhez más, mint saját önfejlődésünk és önmegvalósításunk iránti elkötelezettség, egy becsületes önelemzés, és a cselekvési stratégia megfelelő sorrendben történő megválasztása. (nem a legdurvábbal kell kezdeni).

Az általános emberi magatartás a következő sorrendet választja a kellemetlenségek elhárításához:

1. Tagadom a kellemetlen érzést, elfojtom és megpróbálok elmenekülni előle.
2.  Harcolok, hogy megvédjem emocionális egóm határait.
3. Megváltoziok, ha feltételenül muszáj és nincs más megoldás
4. Fényválaszt csak ott alkalmazok, ahol ezt eleve lehetségesnek gondolom.

Ezzel szemben a helyes stratégia sorrend a következő:

1.      Odafigyelek az érzéseimre, nem hagyom, hogy egóm elnyomja érzéseim által közvetített üzenetet.

2.      Először azzal próbálkozom, hogy magam változzak. (belső válasz.)

3.      Ha ezzel nem sikerül elhárítani a problémát, akkor nyitok és megpróbálok együttműködést elérni  (fényválasz)

4.      Ha továbbra sem hárítható el a probléma, ellenállok, felveszem a kesztyűt, versenybe illetve harcba szállok.

Az érzés a szellem nyelve, de nemcsak az övé…

Korábban már szó volt arról, hogy nemcsak a szellemnek, hanem az elmének, sőt a testnek is lehetnek érzései és ezeket könnyen fel lehet cserélni, ami hibás válaszreakciót válthat ki.  Egyes érzések azonban inkább a szellemre, mások inkább az elmére jellemzőek.

A test fő érzése az öröm és a félelem.  Az öröm nem más, mint a szellem kívánatos állapota.  Az örömérzés célja, hogy az embert rávegye arra, hogy szellemének igényeit vegye figyelembe. A félelem pedig azt szolgálja, hogy kerülje el az olyan helyzeteket, amelyek a szellem frusztrációját okoznák. A félelem érzése segít elkerülni olyan helyzeteket, amikor az elme figyelmen kívül hagyná a szellem érdekkörét, hogy inkább a maga céljait állítsa előtérbe.

Ebből a két érzésből ágazott már  az emberiség fejlődésének korai szakaszában két másik érzés: a düh és a szomorúság. A dühöt szabadságunk vagy önrendelkezési lehetőségeink korlátozása hívja elő, de előhívhatja múltbeli frusztráció vagy a szellem önmegvalósításának akadályozása is. A szomorúságot valamilyen veszteségélmény okozza, például egy elválás vesztesége.  E négy alapérzés már születésünk pillanatában megvan és már kora gyeremekkorban jelentkezik. Az öröm a szellem elégedettségének a jelzése, a három rossz érzés  üzenete pedig az, hogy  az énvédelem vagy önmegtartás érdekében cselekednünk kell. Ezek az érzések testi jellegűek, de mégis átszűrődnek az elmébe táplált hitrendszeren. Ezért az a helyes, ha az elmét bekapcsoljuk és nem hagyjuk, hogy a negatív érzések uralkodjanak rajtunk. Ha objektív szemlélettel elemezzük a kellemetlen érzéseket kiváltó szituációt,  akkor legalább azzal tisztába jöhetünk, hogy rossz érzéseinknek belső okai vannak vagy külső, objektív körülmények váltották-e ki azokat. Ha az utóbbi következtetésre jutunk, akkor erőteljes  ellenlépéssel kell megszüntetni az okot. A belső okok által kiváltott alapérzések már származékosak, nem tartoznak saját genetikai „hardverünkhöz”.

A négy alapérzésen kívül számtalan más érzésünk is támadhat, ezek azonban valamennyien tanult érzések, tehát nem velünk születettek. Ezeket mindaz befolyásolja, amit elménk felszedett életünk során: kulturális értékek, emlékek, hiedelmeink. Érzelmeink ugyanolyan sokszínűek, mint az azokat kiváltó eszmék, gondolatok, emlékek, amelyekhez ezek az érzelmek társulnak. Az elme érzelmeihez tartozik például a bűntudat, a szégyenérzet, a remény, a zavartság, a lekiismeretfurdalás, a bizalom, stb.

Az ember érző lény, ezért önmagában az érzelmek jelenléte arra utal, hogy az ember  reagálási mechanizmusa rendben van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a negatív érzelem konstatálása után helyes lépésekre szánja el magát. Ha például a bűntudatát vagy a szégyenérzetét olyan dolgok váltják ki, amik külső diktátum hatására váltak  belső normává, de valójában ezek a normák szemben állnak az ember természetes szükségleteivel, akkor  a helyes reakció az elme tartalmának felülvizsgálata és változtatása.  Ha téveszménktől és a belénk nevelt vagy belénk plántált helytelen hiedelmeinktől nem szabadulunk meg, azokat nem dobjuk ki az elménkből, akkor  kellemetlen érzéseink hosszútávon uralni fognak bennünket.

Az örömérzés a csendes elégedettségtől az extatikus boldogságérzésig terjedhet.  Forrása lehet mind a genetikai részünk (test és szellem), ilyenkor vagy az énvédelem (például az életveszélytől való megmenekülés, vagy testi szükségleteink magasszintű kielégítése vagy az önmegvalósítás magas szintje(amikor abban érünk el sikert, amiben tehetségesek vagyunk vagy amikor sikerül abban eredményt elérnünk, amit élethivatásnak érzünk),, végül lehet az elme is az öröm forrása, amikor mentális teljesítményt értünk el, például megoldunk valamilyen technikai vagy matematikai vagy egyéb problémát. Az örömérzés arra ösztönöz, hogy azt újra és újra elérjük illetve megtartsuk.  Ha cselekvésünk valóban testünk, szellemünk fenntartását illetve önkifejezését szolgálja, vagy elménk fejlődését eredményezi, akkor  a mechanizmus rendeltetése szerint működik, a Teremtő szándékának megfelelően.  Ha azonban az örömhajszolás  helytelen, káros cselekvésekkel történik, ez magasabb szellemi énünk szándékával való visszaélés, amelynek előbb-utóbb a fájdalom és szenvedés lesz a következménye.

A félelemérzés az aggodalomtól az észbontó pánikig terjed. Vélt vagy valós veszély váltja ki. Forrása a genetikai részünk, célja az önmegtartás. A veszélyérzetet kiválthatják belső tényezők, mint hiedelmek, gondolatok, nézetek vagy emlékek, amelyek lehetnek valósak de képzeltek is., valamint külső körülmények, úgy mint más emberek, dolgok, helyzetek, amelyek veszélyeztetik az életet, vagy az egészséget vagy szükségleteink kielégítését. Az én-t elhatároló emocionális határok , amelyek az én védelmét és fenntartását  hivatottak ellátni, aggodalmat váltanak ki minden olyan helyzettel kapcsolatban, amely ugyan az egyén fejlődését szolgálná, ugyanakkor a status quo-t változtatja. Az ösztönös reakció ilyenkor a menekülés. A kilépés, a szökés. A félelemmel elérni kívánt reakció az lenne, hogy az embert figyelmeztesse az olyan helyzetekre, amelyek szükségletei kielégítésében akadályoznák, vagy legrosszabb esetben az életét is fenyegetik. A veszély elkerülését azonban nem célszerű olyan módon megoldani, hogy minden elől elrejtőzünk, hogy környezetünket beszűkítjük, elzárkózunk. Ezzel blokkoljuk tanulási, tapasztalatszerzési lehetőségeinket, és az ismeretlentől való szorongás és félelem ezáltal még fokozódik.

A helyes reakció itt is az, hogy először is elemezzük a helyzetet, vajon félelmünk megalapozott-e.  Ha félelmünk valamilyen bizonytalan emlékből származik, a legjobb az emléket előhozni és  újra átélni. A tudás a félelem elleni legjobb orvosság. Továbbá meg kell békélni azzal a gondolattal, hogy kockázat nélkül nincs siker és dicsőség. Meg kell próbálni a külső körülményeket a könnyebb ellenállás irányában kedvezően változtatni, ha ez nem megy, akkor menekülni kell.

Düh

A düh ellenséges érzület, amit a velünk szembeni ellenállás vagy egy sérelem kelthet. Terjedhet az enyhébb frusztráltsági érzéstől egészen az elvakult, fékezhetetlen dühkitörésig. Kiváltó oka az, ha önrendelkezésünkben vagy  szükséglet-kielégítésünkhöz szükséges mozgásterében az egyén korlátozva van. Ha a külső korlát valós, akkor az erőteljes akció vezet eredményre.  Itt is előfordulhat azonban, hogy a dühérzés mögött helytelen hitek, képzetek, gondolatok húzódnak meg. Ilyenkor az agresszió irányultsága is hibás lehet, más személyekre vagy saját magára nézve destruktív hatással járhat..  A helyes magatartás itt is az, hogy elemezzük a helyzetet, vajon a dolog kimenetele valóban az lesz, amit gondolunk? Ha nem, akkor a düh magától is megenyhül, visszamegy.  A másik vizsgálat irányuljon arra a kérdésre, hogy valóban akadályozza-e a környezetünk az általunk jogosnak, igazságosnak gondolt szükségletünk kielégítését? Ha nem, nincs okunk rá, hogy dühöt érezzünk, és ennek a felismerése meg is szünteti azt.  Ha azonban érzésünket megalapozottnak ítéljük az elemzés után is, akkor tiszteletetteljes, együttműködő hangú kommunikációval, meggyőzéssel  kell próbálkozni. Ha ez nem hoz eredményt, akkor lehet rátérni a harc-válaszra, először az elfogadott módszerekkel, ha ez sem vezet eredményre, akkor jöhetnek az agresszívebb módozatok is.  Ha ez sem kecsegtet eredménnyel, akkor okosabb a menekülést vagy a kilépést választani, olyan megoldást, amely nem akadályozza jogos szükségleteink kielégítését.

Szomorúság

A szomorúság enyhébb formájában egy megfoghatatlan  rossz hangulattól egészen az öngyilkos gondolatokat kiváltó búskomorságig terjedhet. A szomorúság forrása megintcsak genetikus énünk, amely az önmegtartásra törekszik. A szomorúság a bennünket ért bármilyen veszteség válthatja ki, ami lehet akármi: egy álom, egy barát, egy dolog, vagy akár az önbecsülésünk. Ha a veszteségnek csak a fenyegetését érezzük, de az még nem következett be, akkor inkább a dühérzés a jellemző. Ha szomorúság az, amit érzünk, akkor tudnunk kell, hogy azt valamilyen tényleges veszteség okozza, vagy olyasmi, amit veszteségnek gondolunk. Ilyenkor a természetes reakció a menekülés, a kilépés vagy a veszteség tagadása. (például amikor bebeszéljük magunknak, hogy nem is fáj a szakítás, sőt…) A tagadás veszélye az, hogy a szomorúság dühbe csap át, amelytől azután nem tudunk megszabadulni. Másfelől ha nem teszünk semmit a veszteség okozta fájdalom ellen, akkor az depresszióba csaphat át.  Ha pedig a veszteség nem is valós, csak mi gondoljuk vagy ítéljük annak, akkor  esetleg önmagát doppingolja ez a megalapozatlan érzés és helytelen, káros akciókba sodorja az egyént.

A veszteség okozta szomorúság kezelésére a következő stratégia ajánlatos:  amennyiben a veszteség valós, fogadjuk el annak létezését, de helyezzük azt a múltba.  A vesztesége emléke persze továbbra is fájdalmas lehet, de meg kell szüntetni minden olyan elvárást, hogy a jövőben az elveszített személy vagy dolog még szerepet játszhat szükségleteink kielégítésében.  Szükségünk van egy helyettesítési stratégiára. Amikor ezen gondolkozunk és esetleg dühöt vagy haragot érzünk, az azt jelenti, hogy a veszteséget még nem dolgoztuk fel.  A helyettesítéséről való gondoskodás azt jelenti, hogy amit az elvesztett kapcsolattól vagy személytől vártunk, most mástól kell megkapnunk, tehát pótlásról kell gondoskodni. Ha valamilyen hitünket veszítettük el, például ráébredtünk, hogy manipulálva voltunk, akkor új eszmét, új hitet, új vallást vagy új gondolatokat vagy új közösséget kell találnunk, amelyek ilyen irányú szükségleteinket kielégítik.

A környezetünket is igyekezzünk olyan módon változtatni, hogy az is elfogadja a mi új választásainkat.  A legnagyobb bánatot is olyan cselekvésbe ölhetjük, amely pozitív változásokat hoz mások és a magunk életében is, mivel olyasmit tettünk ezzel, ami szellemünket elégedettséggel tölti el.  Jó példa erre az, amikor egy szülő drogtúladagolás vagy drogozás miatt elveszíti gyermekét és azután energiáit arra fordítja, hogy másoknak segítséget kínáljon.

Az irígység elégedetlenség és bizonyos rosszindulat, amelyet mások által élvezett előnyök vagy birtokolt tulajdon vagy mások képességei vált ki .  Enyhe formájában saját magunkra irányuló rosszérzéstől egészen a másik ember felé irányuló ellenséges érzületig terjed.  Akkor keletkezik ilyen érzés, ha másokat magunkkal összehasonlítva az értékelés azt mutatja, hogy valamiben gyengébbek vagyunk, lemaradtunk. Az ösztönös reakció erre a harc vagy a szökés, hogy elkerüljük az összehasonlítás tárgyát. Az irigység azt az üzenetet küldi a számunkra, hogy nem merítettük ki genetikai adottságunkat, hogy még van potenciálunk a további fejlődésre bizonyos területeken. Ha ez valóban így van, akkor az irigység érzése pozitív irányba terelheti  fejlődésünket,  de sokszor nem erről van szó.  Amit hiánynak vagy hiányosságnak érzünk a magunk szempontjából, az lehet teljességgel irracionális igény , ami szembenáll a szellem önmegvalósítási törekvésével.

Ajánlott stratégia: először meg kell kísérelni, hogy képességeink fejlesztésével, lehetőségeink megragadásával behozzuk azt a dolgot, ami irigységet keltett bennünk. Ha olyan hátrányról  van szó, ami megváltoztathatatlan adottságunkból származik, akkor a feladatunk ennek elfogadása és ugyanakkor azon területek megkeresése, amelyekben viszont jobbat tudunk nyújtani vagy elérni annál, amit addig produkáltunk.

Az elme másik érzése: a bűntudat

A bűntudat egy önvád, amely abból a hiedelemből táplálkozik, hogy valami rosszat tettünk  (magában foglalja széles értelemben véve a szégyenérzetet és a zavart is.) A magunk iránti enyhe kételytől az erős öngyűlöletig terjedhet. Akkor érezzük, amikor gondolatink és tetteink nem  felelnek meg annak a normának, amelyet vagy belső ideálként képzeltünk el a magunk számára vagy pedig magatartási normaként elfogadtunk.  Sokszor akkor is bűntudatot érzünk, amikor saját testünk vagy szellemünk kedvére cselekedtünk,  de cselekvésünket valamilyen tanult ideológia vagy erkölcsi norma alapján helytelennek gondoljuk. Az ösztönös magatartási reakció a menekülés a bűntudatot kiváltó dolog elől. A szándékolt üzenete: össze kell vetni  a tudást és a hiedelmeket és meg állapítani, hogy valóban  szellemünk szándékával szembe cselekedtünk-e. Amikor bűntudatot érzünk, azt gondoljuk, hogy a lelkiismeretünk szólalt meg és arra feltétlenül hallgatnunk kell, mert a bűntudatot beépített erkölcsi érzékünk keltette bennünk. Valójában a normákat kívülről plántálják belénk. Magatartásunkat valóban a lelkiismeret szavával kell összevetni, ami genetikai énünkből fakad. Ha a bűntudatot téves hiedelmek keltették bennünk, azoktól meg kell szabadulni.. Ki kell elemezni, mi az oka a bűntudatnak.  Környezetünk felé is ki kell sugározni azt az álláspontot, hogy helytelen az olyan korlátozó norma, amely nem engedi a genetikai egó szükségleteinek megfelelő kielégítését szolgáló magatartást.

Az emberiség spirituális fejlődését az jelzi, ha a spirituális útmutatás nem szorítkozik már az énmegőrzésre, hanem sokkal inkább az önfejlődés és az önmegvalósítás kerül előtérbe. Az ellenállást felváltja az elfogadás és a versengést az együttműködés., a válaszreakciókban pedig az értelmes belső átalakulás vagy a kifelé irányuló fényválasz dominál.  Az információs társadalom és a globalizáció nem kedvez többé a versengésnek, amely az elszigeteltség körülményei között biztosította a fennmaradást.  Amikor világok, vallások, kultúrák kerülnek szembe egymással, fel kell ismernie az emberiségnek, hogy a problémák versengéssel, rivalizálással való megoldása nem vezethet semmi jóra. Nem szabad nyerésre, mások vesztésére játszani.

Az, hogy az érzés a szellem nyelve, azt jelenti, hogy ezen keresztül valósul meg a szellemi vezetés,  ennek segítségével lehet elkerülni azt, hogy minden élethelyzetben csupán az én-védelmi ösztön határozza meg az ember magatartását és cselekvését, ez teszi lehetővé a fejlődést és azt, hogy az emberek rátaláljanak a spirituális beteljesedés útjára, ami az igazi boldogságot biztosítja a számukra.

Az emberek önmegértési foka messze lemaradt a technológiai fejlődés eredményeitől.  Amíg az emberiség félreismeri saját természetét és az az uralkodó nézet, hogy az emberi természet alapvetően agresszív és csak erre hivatott külső intézmények segítségével lehet agresszív természetét féken tartani és csupán a civilizált társadalom  intézményeinek köszönhető, hogy nem ölik egymást halomra és nem viselnek permanens háborút, addig nagy az esély arra,, hogy ez így is marad. Addig fennmarad a veszélye annak, hogy a földi emberiség elpusztítja önmagát és/vagy a lakóhelyéül szolgáló bolygóját.

Nem elég hinni Istenben és abban bízni, hogy Ő megóvja a bolygót vagy az emberiséget a pusztulástól.  Nem hinni kell ebben, hanem tudni, tisztában lenni azzal, hogy a Teremtő mindenkiben jelen van, benne van és megalkotta azt a mechanizmust, amellyel szándékának érvényt szerez. Az üzenet benne volt valamennyi spirituális tanításban, de valamennyit eltorzították az emberek. A tanításokból azonban egy valami hiányzott: az tudniillik, hogy az az eszköz, amely lehetővé teszi a belső szellemi irányítást, az érzések rendszere. Csakis az érzések segítségével képes a szellem korrigálni az elme tévedéseit, biztosítani annak fejlődését. Az érzés az elme felé küldött információ nyelve. A tudásnak ki kell terjednie arra a felismerésre, hogy  az emberi természet sajátja az ön(én)megtartásra való törekvés. Csak a tudatosság és dolgok helyes ismerete óvhatja meg az embereket attól, hogy teljesen elméjük döntéseire bízzák magukat. Ha így tesznek, ösztönlényként fognak viselkedni még akkor is, ha viselkedésüket megpróbálják a maguk és mások számára racionalizálni.  Az elme-egók törekvése, hogy megtartsák a számukra kényelmes eszméket, elméleteket, hiedelmeket. Az egó énvédelemi törekvése annyira erős, hogy gyakran bármit megtesz annak érdekében, hogy megvédelmezze magát, megakadályozva ezzel saját haladását. Az ember gyakran kész még az életét is feláldozni egy téves eszme megtartásáért vagy saját hitéért, elnyomva magában Isten hangját, azaz a szelleme által keltett figyelemfelhívó érzéseket.

Ha elménket megtisztítjuk a rengeteg téves hiedelemtől, eszmétől, sokszor bejárt gondolati útvonaltól, amelynek végén mindig ugyanoda lyukadunk ki, akkor tudatunk kitágul és másként kezdjük látni a világot. Megtapasztaljuk, hogy a valóság  egyáltalán nem determinált, mint ahogyan a mi saját sorsunk sem az.  A valóság olyan folyamat, amelynek során pillanatonként valószínűségek válnak valósággá, de az, hogy milyen legyen ez a valóság, mi magunk messzemenően képesek vagyunk befolyásolni.  Sokszor kell elmondani magunknak: a valóságomat én hozom létre. A szellemem vezérel engem. Csak a korlátokban való hit korlátozhatja az embert. A szellem ereje hatalmas, hiszen ez az isteni részünk, amely teremtésre képes. Ebben az elménk a maga hatalmas erejű eszközeivel képes támogatni. Ez az erő azonban arra is alkalmas, hogy a szellemet elnyomja. Az elme azonban akkor képes ezeket az eszközöket a leghatékonyabban használni, amikor tudatos része ki van kapcsolava. ellátni. Ehhez  a megváltozott tudatállapotok biztosítják a legkedvezőbb feltételeket.  Ebben a tudatállapotban, például álomban vagy a nappali álmodás során vagy lelassult hullámhosszokon az elme képes az univerzális tudásból meríteni és ha ezt a tudást később le tudjuk hívni és feldolgozni, akkor ezt a szellemünkkel való kommunikáláshoz is felhasználhatjuk.  A szellem pedig szintén válaszol. Nem tudjuk valóságunkat befolyásolni, ha egész nap körbe-körbe járnak a gondolataink és akarati energiánk szétfolyik, ahelyett, hogy céljainkra összpontosítanánk azt. A valóság befolyásolásához a gondolati és akarati energiákat koncentrálni kell.

A valóság befolyásolás napi meditációja

Lásd magad, amint eggyé válsz a kozmikus tudattal, amely fény formájában áraszt el. Gondold el, mi tenne boldoggá, minek örülne szellemed, ha  megkapná tőled. Lehet ez egy utazás, amelyre nagyon vágysz, vagy egy felfedezés vagy egy probléma megoldása. Éld bele megad, milyen érzés lenne, ha megvalósulna, érezd át az örömöt és a hálát, amit éreznél, amikor a kívánságod valóra válik. Ezután engedd szabadon  a látomást: tedd egy léggömbbe és engedd fel az égbe.

Ugyanígy lehet eljárni, ha az ember felismerte az életcélját vagy azt, hogy mit szeretne az életben elérni. Egyszerűen képzeld el azt  helyzetet vagy állapotot, amit szeretnél elérni, úgy mintha semmi nem korlátozná a cél elérését.  Ugyanígy kell eljárni, ha hivatásbeli vagy karriercélt tűz kii az ember maga elé. A cél lehet hosszú távú, perspektivikus, de lehet egy esemény is, amelynek bekövetkezését nagyon szeretnénk.

A következő dolog, aminek az elérését ugyanígy programozhatjuk, az anyagi céljaink: bármi lehet ez, ház, kocsi, egy ruhadarab vagy bármilyen tárgy, amelynek birtoklására vágyik a lelkünk. Nem kell azt képzelni, hogy a spirituális élet valamiféle puritánságot vagy aszkétizmus jelent.

A következő terület, amelyet kedvünk szerint programozhatunk, az egészség és a vitalitás. Akár gyógyulást vagy átalakulást is programozhatunk vagy kérhetünk. A célt megfogalmazzuk vagy vizualizáljuk és érzelmi energiával töltjük fel, a megvalósulás felett érzett öröm és hála átérzésével. Ez a programozás ellensúlyozni képes azokat a téves hiedelmeket, amelyeknek sok bajunkat köszönhetjük.  A programozást azonban helyesen kell végezni: másként ha például túl passzív az immunrendszer (rák esetén) és másként ha túl aktív:  (allergia).

Ez a programozás igen hatékony és működik. Ha mégse következik be a csoda, az azzal magyarázható, hogy nem tudtunk igazán megszabadulni kételyeinktől, hogy úgysem fog működni. Az elme szilárdan védi pozícióit, megszerzett tudását, nézeteit. Azokban a nézetekben, hogy az ilyesmi nem létezik, sokkal több emberi energia van beinvesztálva, mint ezekbe az igazságokba, amelyeket az emberiség csak nemrég óta kezdett (újra) alkalmazni. Ha a felismerés elér egy kritikus tömeget, akkor annak már sorsfordító hatása lesz.

A következő programozható terület a kapcsolatoké.  Programozhatjuk egy meglévő kapcsolat javítását, problémák megoldását vagy új kapcsolatot hívhatunk be az életünkbe.

Ez a hat terület lényegében lefedi az emberi lélek lényeges összetevőit, de kreálhatunk saját személyünkre szabott meditációt. Kódolhatjuk is az egyes területeket: például az óra számlapjának egyes számaihoz rendeljük az egyes területeket. Így könnyebb vizualizálni és kreatív energiával feltölteni. Miközben az ember megfogalmazza a szükségleteit és kívánságait, jobban tisztába jön azokkal és észreveszi, hogy milyen hiedelmek fogják vissza abban, hogy azokat elérje. Például ha a programozás után sokszor gondol aggodalommal arra, vajon teljesülnek-e, az annak a jele, hogy nem tudta félredobni korlátozó hiedelmeit.

A meditációt (programozást) naponta kell végezni. Ezzel visszacsatolást is kapunk a szellemünktől: jelzi a számunkra, hogy jó úton haladunk-e, kedvére való-e, amit kitűztünk célként magunknak. Az eredmény arról tanúskodik, amilyen fejlődést ért el az elme, milyen szabadságot biztosít a szellem számára, milyen korlátozó téves eszmék és hiedelmek maradtak még benne. Az fog megvalósulni, amit gondolatainkkal odavonzunk magunkhoz.  Ez akkor is így lesz, ha az az esemény nem lesz a szellemünk kedvére. Például ha valaki rosszindulatú programot küld, ami másik ember ellen irányul, az a küldőre üthet  vissza. (azzal, hogy ez miként történik, a karmáról szóló rész foglalkozik. Az is megtörténhet, hogy az elme korlátai miatt megvalósul valami abból, amit programoztunk, csakhogy pont az ellenkezője: például változás áll be az egészségi állapotban, de nem javulás, hanem másként jelentkezik a betegség.  Ezért nagyon lényeges, hogy mit és hogyan programozunk és az, hogy értsük, miként működik ez a teremtő erő. Ha valamit helytelenül programozunk, negatív érzelmi visszajelzést fogunk kapni. Ez lehet aggodalom, félelem, lelkiismeretfurdalás, bűntudat,  vagy jó érzések, például öröm, elégedettség,, elragadtatás. Az előbbi esetben a már leírt módon kell eljárni: vagy bensőnkön kell változtatni vagy a környezetre kell hatni. Amikor pozitív érzések támadnak bennünk a megélt csodák hatására, az is azt jelezi, hogy a szellem és az elme között megbomlott az egyensuly, de ebben az esetben ez pozitív dolog, mert megerősíti a felismeréseket, hogy a szellemünk csodákra képes, ha felismerjük ezt a képességét. Az eredmény az lesz, hogy gondolkodásunk átalakul, elménk fejlődik és szellemünk szóhoz jut,  tisztelni, becsülni kezdjük és nyitottá válunk szándékai iránt.  Önbizalmunk nő, megszűnik a félelem, az aggodalom, ráébredünk erőinkre, hatalmunkra. 

A rossz érzések is hasznosak: ráébredünk arra, mit csinálunk vagy gondolunk rosszul, ki tudunk kapaszkodni az érzelmi zűrzavarból. Fokozatosan nő a bölcsesség, tágul a tudat, egyre kevesebb a negatív érzés és egyre több a pozitív. Megnő az érzékenység, nem fogjuk hagyni, hogy a negatív érzés felhalmozódjon, mert már akkor odafigyelünk a jelzésre, amikor az még gyenge.  Életünk a fényben fog zajlani: szellemi potenciálunkat megfelelően kamatoztatjuk, a szellem megkapja, amit kíván, az önmegvalósítást és az önfejlődést.  Az elme azonban nem adja fel egykönnyen: állandóan próbál visszatartani bennünket a változásoktól, megőrizni önmagát olyannak, amilyen volt.: visszarángat bennünket megszokott gondolkodási és életmódbeli rutinjainkba, megszokott helytelen magatartásainkba, érzelmi csapdáinkba. Éberen őrködni kell azon, hogy a megtalált útról ne hagyjuk magunkat eltéríteni. Minden kellemetlen helyzetben az elme megpróbál bűnbakot keresni, az egónk megpróbálja magát mentegetni, dühödten védekezik. 

A helyes magatartás az ilyen helyzetekben az, hogy ne hagyjuk magunktól bebeszélni magunknak, hogy egy adott helyzet kialakulásáért mi nem vagyunk felelősek vagy hibáztathatók, hanem inkább fogadjuk el a helyzetet és azonnal indítsuk meg a korrekciót még pedig nem a győzelem kívánságával, hanem inkább az együttműködés lehetőségeinek maximális kihasználásával. Eközben kielégítjük szellemünk egyik szükségletét, a kapcsolati szükségletet.  Ha ez eredményt hoz és sikerül egy másik embert együttműködésre bírni és nem a bosszú, a győzni akarás érvényesült a magatartásunkban, az szellemünket igen nagy örömmel és elégedettséggel tölti el. Először elménk által kínált megoldásokkal próbálkozzunk, hogy saját magunk jól jöjjünk ki egy adott helyzetből és csak ha ez nem elegendő, akkor  próbáljuk a külső körülményeket megváltoztatni.  

Ezután következhet a küzdés, végül a menekülés. Ez a stratégia oda vezet, hogy saját magunkat egyre jobban kiismerjük, megismerjük és fokozatosan  felismerjük, hogy saját valóságunkat valóban hiedelmeink teremtik meg a számunkra. 

Gondolatainkkal olyan eseményeket vonzunk magunkhoz, amelyek mintegy megvalósítják gondolatainkat.  Például ha valamitől félünk, az előbb- utóbb bekövetkezik. Hiedelmeink állandóan beigazolódnak. Ha rossz dolgokra gondolunk, akkor rossz dolgok fognak történni velünk.  Szerencsére a fordítottja is ugyanígy működik: amit nagyon szeretnénk és hiszünk benne, hogy „bejön”, az okvetlenül megvalósul. Egyszerre csak megdöbbenünk, zavarba jövünk attól, hogy minden sikerül, amit elképzeltünk. Ezzel ráébredünk  a saját tetteink iránti felelősségre.

A gyermek harmonikus fejlődése

  A szülőnek testileg, mentálisan fel kell készülnie a gyermek fogadására. Nem egészséges, ha valójában külső nyomásoknak vagy befolyásoknak engedelmeskedve vállalnak gyermeket. A szellem (az inkarnálódásra várakozó   tudat-entitás, amely a gyermek testét fokozatosan birtokba veszi) maga is munkálkodhat azon, hogy fogadtatása megfelelő legyen és kedvező feltételeket biztosítson magának a testben töltött földi élete során az önkifejezéshez és önfejlődéshez. Az, hogy az ilyen akciók  eredményesek lesznek-e, a szülő felvilágosultságától, beállítottságától függ.  Ez dönti el, hogy együttműködő partnerek lesznek-e- a szülő és gyermeke, vagy a gazda - élősködő viszony  alakul-e ki, amelyben mindkettő a maga érdekei érvényesítéséért harcol, verseng a másikkal.

A gyermek szellemének fejlődése és kiteljesedése szempontjából tulajdonképpen közömbös az, hogy saját vér szerinti szülei nevelik-e vagy mások.  Az viszont fontos, hogy a nevelő szülők kooperáljanak és két nemet képviseljenek. Ez a Teremtő szándéka.  Az viszont rendkívül fontos, hogy a biológiai szülő biztosítsa a születendő gyermek számára a legmegfelelőebb testi körülményeket. Ha ez nem biztosítható, akkor sokkal helyesebb az abortusz, mint a gyermek szellemének megnyomorítása. Ehhez valójában nem szükséges túl sok dolog: lényegében a mérgektől, drogoktól való tartózkodás.  Ha kívülről nem kerülnek mérgező anyagok az anya szervezetésbe, akkor a test csodálatos adottságai révén gondoskodik arról, hogy a többi feltételt biztosítsa. Ezen túlmenően a szellem számára fontos, hogy már a méhben megkapja a megfelelő testi fejlődés másféle segítését is: a szeretet megnyilvánulásain túlmenően például a zene, a felolvasás vagy a mentális üzenetek a magzat agyának jobb fejlődését, kapacitását segítik elő.  A szeretet-energia például a későbbi szeretetteljes családi élet vizualizálásával küldhető a szellem számára.  Arról nem is beszélve, hogy e képek küldése elősegíti azok megvalósulását.  A  szülők vagy nevelők kötelessége, hogy a gyermek számára egészséges táplálékot, biztonságot és kreatív mozgási lehetőségeket biztosítsanak. 

Ami a mentális fejlesztést illeti, fontos tudni, hogy az agy kapacitása és a mentális fejlesztés között igen szoros összefüggés van. Az elme ugyanis nem azonos az agyszövetekkel, az elmére hat a szellem hangja is, amellyel megpróbálja az elmét saját szándékai irányába terelgetni. Az agy szövetei ilyenkor az elme igényeinek megfelelően alakul. Ha mondjuk egy pici gyermek már igen korán bonyolult műszaki feladatok elé van állítva, akkor agya ennek megfelelően kialakítja azokat a képességeket, amelyek az ilyen tevékenységhez szükségesek. Ha ellenben a gyermekre egyszerű élet vár, akkor az ilyen környezet által megkövetelt képességek fognak kifejlődni. Az elme és szerve  is rendkívül flexibilis: bármilyen életmódhoz, tevékenységhez, kultúrához képes alkalmazkodni és bármit befogadni, amivel kínálják.  Az agy hatalmas mennyiségű információt képes befogadni már a legkorábbi életkorban és kapacitása attól függ, hogy ebben a korai életkorban mivel táplálták az elmét. Az elme  ablaka azonban csak rövid ideig marad ennyire nyitott: amikor megtörtént kezdeti berendezkedése, az ablak részben becsukódik.  Nem szükséges a kisgyermeket megóvni a túl bonyolultnak tűnő feladatoktól vagy információktól. Minél több idegszál van bevetés alatt, annál több marad működőképes. A többi utána bezáródik. Éppen ezért már az újszülötthöz is lehet rendes emberi nyelven beszélni, a gügyögés nemcsak felesleges, de káros is. Minden, amit a gyermekkel gyakoroltatunk, azt fantasztikus módon kamatoztatja. Vonatkozik ez például a telepatikus gyakorlatokra, az álom magyarázatra, az energia megérzését és manipulálását szolgáló gyakorlatokra.  A módosult tudatállapotban végzett gyakorlatok az elme rejtett képességeit tárhatják fel. Ha odafigyelünk gyermekeinkre, nem kell túlterheléstől tartani, mert ő hibátlanul jelzi, mi jó neki és miből van elege.

A szülőknek a tekintetben is igen nagy a felelősségük, hogy a meglévő kultúrából, hagyományokból, eszmékből, az életüket jellemző tevékenységekből, ügyességi képességekből mit ad át, mit és hogyan fejleszt a gyermekben.  A felelősség azért óriási, mert a gyermek mindent befogad amit kínálunk neki: a mentális drágaköveket és a sallangot egyaránt.  A gyermek szelleme ki van téve mindazoknak a korlátoknak, amelyeket elméje befogadott. Az már a szellem feladata, hogy miként tudja támogatni az elmét abban, hogy e korlátoktól megszabadítsa önmagát. 

A modern technika hatalmas tömegű információt tesz hozzáférhetővé még a Föld legeldugottabb zugaiban is.  Minden embernek rengeted zavaros eszmével, egymásnak ellentmondó normákkal, gondolatokkal, információkkal, az ezek által kiváltott stresszel és zavaros érzésekkel kell birkóznia. A kollektív tudat egyre inkább elnyomja az egyéni tudatot. A hatalmas mennyiségű információ azonban nem tágítja, növeli a tudatosságot, hanem éppen egyoldalúvá teszi, beszűkíti  azáltal, hogy rendkívüli mértékben megnehezíti az eligazodást. Az egyoldalú, beszűkült szemlélet megnehezíti a szellem önkifejezését, azt, hogy a szellem hallassa a hangját a választási helyzetekben.  Ez a gyermekekre különösen káros: ha már korai életkorban elveszítik a szellemükkel való kommunikációt és kapcsolatot és átadják magukat a kollektív tudat termékeinek, az igen rossz hatással lesz rájuk a későbbiekben. A kollektív tudatból lehívott és elfogadott normák, értékek, nézetek, feltételezések,  divatok, tevékenységek beszűkítik a tudatot másfajta értékek, magatartások, attitűdök előtt, amelyek pedig a szellem számára sokkal kívánatosabbak lennének.  Ezek sokszor ellentmondanak a természeti törvényeknek: például a testcsonkítások vagy az uniformizálás. 

Ha magatartásunk, életmódunk, külsőnk kialakításánál idegen normákat követünk, az végső soron emocionális fájdalomhoz, elégedetlenséghez vezet. Ugyanaz az eredmény, mint amikor elménket hulladékkal töltjük meg és szellemünk érezteti elégedetlenségét. Ilyen körülmények között a szülők akkor járnak el helyesen gyermekükkel szemben, ha megadják számukra a választás lehetőségét, minél több lehetőséggel megismertetve őket. Ez azonban nem elegendő: arra is meg kell tanítani őket, miként dönthetik el, mi a jó a számukra, szellemük számára. Ehhez el kell magyarázniuk az érzések fontosságát, azt, hogy az  érzés a bíró.  Arra kell rábírni a gyermeket, hogy minden információt befogadásánál, minden döntés meghozatalánál vizsgálják meg, milyen érzést vált az ki belőlük.  Nyitottságra és kritikai szellemre kell nevelni őket.  Meg kell tanítani, hogy összevessék érzéseiket hiedelmeikkel. A szellem ugyanis minden olyan információt, amelynek igazsága tartós jellegű, ami természetes, ami spirituális, továbbá ami szükségletet elégít ki és ami pillanatnyilag nem ütközik más hitekkel, azt helyesli  és ezt érzés formájában jelzi is, csak oda kell rá figyelni.

Egy egészséges légkörű családban a gondolatok, az érzések, az álmok, a célok, a tapasztalatok megbeszélésre, megvitatásra kerülnek.  A gyermek ilyen módon megtapasztalja, hogy egy-egy történetben mások miként választják meg viselkedésüket és megtanulja, miként válasszon megfelelő stratégiát, amikor kevésbé felvilágosult egyénekkel kerül kapcsolatba. A szülő megtanítja, hogy napi ügyeiben tartózkodjon az ellenállástól, a bosszútól, a harag nyilvánítástól. Ha dühítő eseményekre is humorral, együttérzéssel, toleranciával és megbocsátó szellemben reagál, ezzel egy életre szóló jó útmutatást és példát ad gyermekeinek. A gyermek megszokja, hogy minden esetben elvégezze a helyzet és a benne keltett érzés gyors analízisét és  hogy reakciója olyan legyen amit szelleme diktál vagy helyesel. Az ilyen spirituális természetű gyermekeknek azután jó és termékeny kapcsolatai, életében a szellem vezérlése megvalósulhat, ami minden területen legjobban biztosítja számára a fejlődést és az önmegvalósítást. Az ilyen gyermek fényt bocsát a világba és onnan ugyanazt kapja.

A gyermek sokoldalú és egészséges fejlődéséhet tehát szükséges, hogy elméje sokszínű táplálékhoz jusson, hogy szelleme sok tapasztalatot szerezzen, de a fizikai élmények és kihívások is ugyanilyen fontosak. A gyermek számára biztosítani kell, hogy lehetőleg minél több fajta környezetet, kultúrát, tájat, helyszínt stb. ismerjen meg. Nem kell a rossz élményektől sem elzárni, ezek megtapasztalására is szükség van.  Nem ártalmas, ha össze tudja vetni azt, ami a családban, otthon történik más hangulatokkal, más helyzetekkel. Az üvegházi védelem nem helyes: a gyermeket megfelelően felvértezi, ha már korán megtapasztalja, mennyi féle választási lehetőség és lehetséges élethelyzet van. Megtapasztalja, hogy miként történik ember általi manipuláció, érzelmi kihasználás, tapasztalatai révén kevesebb félelem és több bátorság lesz osztályrésze.  A szülőknek tehát a feladata nem más, mint a lehető legtöbb, legváltozatosabb élmény biztosítása és ezek megélésében , értékelésében történő segítségnyújtás, útmutatás.

A szülők számára a gyermek megfelelő spirituális fejlődésének segítése szokta a legnagyobb problémát jelenteni. Ez azonban nem a vallásról, a szent könyvekről vagy a vallás által előírt szabályokról szól. Ehhez azonban az szükséges, hogy a gyermek megélhesse érzéseit. Ennek azonban feltételei vannak, ezt a gyermeknek meg kell tanulnia, meg kell tapasztalnia. Ez kis ciklusokon keresztül történik: a gyermeknek jelentkezik egy szükséglete, az érzést kelt benne, amit jelez. A jelzésre a világból, a közvetlen környezetéből visszajelzéseket kap. Például a baba éhes, de nem kap azonnal enni, ezért sírással jelzi kellemetlen érzését.  A sírás hatására  a szülő vagy gondozó intézkedik, a gyermek rossz érzése elmúlik.  Amikor már a gyermek beszéddel is képes kommunikálni, érdemes a szülőnek az egyes szükségleteket minősíteni aszerint, hogy testi, szellemi vagy lelki szükségletről van-e szó. Így a gyermek megtanulja, hogy mely szükséglet milyen jellegű és melyik milyen érzést kelt benne. Ezzel érzelmi intelligenciára tesz szert.  Az érzelmi intelligencia annak megértését is magában foglalja, hogy mely érzelem jön egyenesen a szellemből és melyik a tanult érzelem, az elme produktuma. Ezek már kora gyermekkorban keverednek. Ne felejtsük el: a négy alapérzés az öröm, a félelem, a düh és a szomorúság.: az összes többi tanult, nem beépített érzelem.  A helyes érzelmi nevelés elmaradása vezethet az emberi gonoszság legrémisztőbb megnyilvánulásaihoz. Egyes szakemberek úgy vélik, hogy szélsőséges esetekben a gyermek vagy a felnőtt pszichéje már helyrehozhatatlanul torzult. Valójában azonban a szellem mindig képes arra, hogy a negatív folyamatokat megfordítsa. Az is előfordul, hogy egy gyermek igen kedvezőtlen körülmények között nevelkedik, mégis szelleme olyan erős, hogy áttör mindazon, amit környezete rárak a gyermek lelkére: együttérző, toleráns, önmagát szeretni képes ember válik belóle az elhagyatottság, a bántalmazás ellenére. Amíg a szellem képes a tudattal kommunikálni, addig biztosított a normális személyiségfejlődés. Amint azonban megszakad ez a kapcsolat, már csak egy hosszú, teljes mentális átstrukturálással járó gyógyítási folyamat képes megváltoztatni a torz személyiségfejlődést.  

Normális körülmények között, amikor a szükséglet kielégítésnek normális lehetőségei adottak a gyermek számára, a tanult érzelmeket minden akadály nélkül megéli, megismeri. Ez azonban nem mindig biztosított.  Például ha egy mesterségesen felkeltett szégyenérzet vagy bűntudat gyűlöletet indukál, vagy ahol félelemkeltéssel, hamis büszkeséggel, irigység keltésével vagy düh felkorbácsolásával, uszítással, becsapással, manipulálással gyűlöletet keltenek egymás ellen. Ilyenkor a gyermek számáéra szükséges ciklus nem jön létre: szükségleteit a világ figyelmen kívül hagyja. Az alapvető hiányosság, hogy ha a gyermek bizalmával a felnőtt világ visszaél. Bizalom nélkül nem képzelhető el egészséges érzelmi nevelés.  Ha egy kisgyermek nem kap emberi támaszt, nem kap törődést, szeretet, akkor a szellem elhagyja a testet, a gyermek meghal. Az, akinek állandóan versengeni kell életszükségletei kielégítéséért, alulmarad.  A gyermek magatartásában meghatározó szerepe van a bizalomnak. Ha a felnőttek ezzel visszaélnek, például következetlen, kiszámíthatatlan reakciókkal, akkor a ciklus nem tud megfelelően lezáródni, eltorzul. Ha a gyermek a tanulási folyamatban elkövetett hibáiért büntetést kap, elmarad a korrekciós visszacsatolás, a gyermek nem tanulja meg a helyes magatartást. Az erőszakos büntetés aláássa a gyermek bizalmát és arra ösztönzi, hogy minden helyzetben az önmegtartási stratégiát alkalmazza. (harc vagy menekülés). Ha a gyermek elveszíti a bizalmát, azt igen nehéz visszaállítani. A test nem felejt és nem engedi meg az elmének, hogy az felejtsen. A bizalom ilyen korai elveszítése arra predesztinálja a gyermeket, hogy nehezen tudjon kapcsolatokat létesíteni, a bizalmatlanság aláássa a kommunikációra, a kooperációra, az intimitásra való képességet.   A legnagyobb veszély azonban az, hogy nem fejlődik ki az érzelmi élet, a szellemmel való kapcsolat ellehetetlenül. A bizalom időszaka egybeesik azzal az időszakkal, amikor az agy ablaka nyitva áll a kulturális környezet beépüléséhez. Ebben az időszakban kell kialakítani a kommunikációra, az együttműködésre és az intimitásra való képességet. Ebben az időszakban alakul ki az a tapasztalat a kisgyermekben, hogy képes  a világot befolyásolni, azaz az a felismerés, hogy a környezet reagál a jelzésre és ennek azután pozitív hatása van, a gondozó kielégíti a gyermek minden szükségletét. 

Ezeken a tapasztalatokon keresztül  fixálódik a szülő és gyermeke közötti mély, szeretetteljes, tartós intim kapcsolat. Az éves során ilyen interakciók során alakul ki a gyermek körül azon személyek köre, akikben bízhat, akiket szerethet és ezekből általánosítja azután viszonyát, magatartását  a szélesebb környezethez. Ennek során alakul ki az, amit lelkiismeretnek nevezünk.  Ez egy természetes fájdalom, bűntudat érzés, amikor mással szemben erőszakot követünk el vagy ártunk embertársunknak.  A lelkiismeret az emberbe beépített természetes erkölcsiség, amelynek normális érzelmi nevelés esetén mindenképpen kialakul.  Ha azonban a gyermek egy kaotikus,  őt elhanyagoló vagy bántalmazó környezetben nő fel, akkor azt az üzenetet kapja, hogy  együttműködést nem várhat el és tőle sem ezt várja el a környezet. Azt szűri le a tapasztalataiból, hogy szükségleteit nem elégítik ki, hogy a környezet nem reagál az ő jelzéseire. A szellem nem tudja akaratát érvényesíteni, ezért a düh érzetével adja a világ tudtára elégedetlenségét és frusztráltságát. Az ilyen gyermek stratégiáját a teste fogja meghatározni: a harc és menekülés lesz a jellemző módozat.  Mindenért versenybe kell szállnia:  testi szükségleteiért, a szeretetért. Tetteit az énvédelem ösztöne fogja motiválni. Lelkiimerete nem fejlődik ki, csakis saját magát fogja szolgálni. Az ilyen gyermek illetve felnőtt alapérzése a düh, amely vagy saját maga ellen fordul vagy kifelé , a világ ellen. Amennyiben maga ellen fordul, ez abban nyilvánul meg, hogy beletörődik: szükségleteit nem elégítik ki, lemond ezekről, önértékelése mélyre süllyed, nem képes magán segíteni, tehetetlenné válik, később mártíromság, öngyűlölet jellemezheti. Kialakulhat egy depresszió, sőt személyiség disszociáció és a lelki fájdalom előli menekülés:  kényszeres cselekvések, önpusztító magatartás, addikció,  öngyilkosság, mint a düh levezetésének végső kísérlete. Ha a düh kifelé irányul, a gyermek magatartása erőszakossá válik, ami antiszociális magatartással jár együtt, és patológiás mértéket ölthet.   Az ilyen gyermeknél hiányzik a lelkiismeret, a lelkiismeret furdalást nem ismeri, nem érzi az emberi kapcsolatok szükségességét, senkiben sem bízik. Mivel a családon kívül nem talált szeretetet támogatást,   egy ilyen gyermek képes lesz olyan tettekre, amelyeket kulturált emberek elfogadhatatlan gonoszságnak minősítenek. Ezek a tettek tulajdonképpen a verseny teljesen félrevitt megnyilvánulásai lehetnek valami megszerzése érdekében vagy a düh kifejezésre jutása. A kifelé irányuló düh végső szélsőséges megnyilvánulása a gyilkosság is lehet. Egy-egy ilyen egyén tette igen káros a közvéleményre nézve: megerősíti azt a nézetet, hogy az  emberek feletti ellenőrzés erősíteni kell, különben az ilyen esetek elszaporodnak. Ezzel szemben a társadalomnak arra kellene erőfeszítéseit összpontosítani, hogy a gyermekek számára biztosított legyen az egészséges érzelmi fejlődés. Az olyan gyermekből, akiknek érzelmi élete, így a szelleme meg van nyomorítva, bűnözők, antiszociális vagy a társadalom számkivetettjei, akikre elidenedés, elszigeteltség, akikre büntetés és fájdalom vár.

Ez a kimenetel könnyen elkerülhető lenne, ugyanakkor  a gyermekek ellen elkövetett mulasztások és bűnök odavezetnek, hogy embertelen tetteket végrehajtó emberekké válnak belőlük. Szerencsére nem minden elhanyagolt, bántalmazott gyermekből válik bűnöző vagy  lelkiismeretlen, gonosz ember. Egyes gyermeknek olyan erős a szellemük, hogy a kedvezőtlen körülmények ellenére is kivívja a maga akaratának érvényesülését. Amíg a szellem képes az elmével kommunikálni, addig a gyermek spirituális fejlődése biztosított. Ha azonban a kapcsolat megszakad, csak nagyon hosszú és gyötrelmes erőfeszítéssel lehet a kapcsolatot helyrehozni.

Az elhanyagolás és a bántalmazás ellentétes pólusa a túlkényeztetés, amikor a szülő a gyermek minden kívánságára azonnal ugrik, hogy teljesítse azt.  A szükségletek és a kívánságok között különbséget kell tenni. Ha a gyermek környezete nem intéz kihívásokat vele szemben, nem követel tőle semminemű erőfeszítést, akkor ezzel a gyermek meg van fosztva a fejlődés lehetőségétől. Érzései ekkor az unalmat és egy művi sértettséget fognak jelezni. Megszokja, hogy mindenhez könnyen hozzájut és amikor valamit mégsem kap meg, a világ felé kisugárzott dühvel fog reagálni. Amikor azután valódi kihívásokkal találja magát szemben, erre nem lesz felkészülve és nem lesz képes helytállni. Ha viszont túl sok a szabadsága vagy a vele szemben támasztott követelmény, akkor bizonytalanságot és szorongást fog érezni. Alulról és fölülről is megfelelően széles és biztonságos korlátokat kell felállítani.  A szülőnek az a dolga, hogy a gyermek szükségleteit kielégítse és fokozatosan felkészítse arra, hogy saját magáért felelősséget vállaljon és szükségletei kielégítéséről saját maga gondoskodjon. Amint ebben eredményeket ér el, fejlődik önértékelése és jogos büszkesége.

A szülő számára kihívás, hogy sikerül-e a gyermekben a szellem hangját felébreszteni. A másik kihívás, hogy y gyermeket lehetőség szerint megóvja a környezetéből reázúduló azon hiedelmektől, amelyek a szellem hangja ellenében hatnak. Itt van egy kiemelt jelentőségű érzés, amellyel való visszaélés különösen nagy felelősséget ró a szülőkre.  Minden társadalomban vannak erkölcsi követelmények és magatartási szabályok, amelyek megszegése bűntudatot ébreszthet. Csakhogy a bűntudat nem azonos a lelkiismeret furdalással és az, ha valaki képes bűntudatot érezni, nem bizonyítja, hogy a lelkiismerete működik.  A bűntudat ébresztése egyes társadalmi intézmények eredményes eszköze ahhoz,, hogy az embereket olyan cselekvésekre bírják rá, amelyek elnyomják természetes ösztöneiket, a szellem hangját. A bűntudat ébresztés a vallásoknak legerősebb hatalmi eszköze, amellyel elérik az emberek ellenőrzését. Egy felvilágosult ember soha nem fogad el olyan külső diktátumokat, amelyek szembeállnak testi vagy szellemi szükségleteikkel. A bűntudat gyakran együtt jár a szégyennel. Például a szexualitást szégyen érzet veszi körül egyes korokban és egyes társadalmakban,   holott a szexualitást a gyermeknek is úgy kellene felfogni,  hogy azt lássa benne, amire való. A gyermeket óvni kell attól, hogy a testtel és a fizikai dolgokkal kapcsolatban szégyenérzete legyen. Tudomására kell hozni, hogy a test és annak szükségletei az isteni teremtés részei , és minden olyan kulturális hagyomány, amely valamely testi dolgot, működést tisztátalannak vagy szégyellnivalónak állít be, el kell vetni. Továbbá a szülőknek ellent kell állniuk a csábításnak, hogy a bűntudat ébresztést a gyermek ellenőrzésére alkalmazza.  Meg kell engedni, hogy a gyermek hibázzon, hiszen abból tanul. Csak ha a szülő maga is toleráns, megbocsátó és támogató magatartást tanúsít gyermekei tévedései, botlásai iránt, akkor válhat a gyermek saját maga iránt is együttérzővé, megbocsátóvá, akkor fog hinni saját magában, csak így lesz ereje és tartása a kaotikus világban való helytállásra.

A felnőttkor eljövetele nincs egy meghatározott pillanathoz kötve. Akkor következik be, amikor a gyermek képes teljes egészében felvállalni a felelősséget saját tettei iránt, képes teljes egészében saját maga eldönteni, mit fogad be elméjébe, mennyire és milyen irányban fejleszti azt.  Ha egy ember elzárkózik elméje aktív használatától, kapacitásának bővítésétől, az azt eredményezi, hogy amint élete kilendül a megszokott rutinból, amely nem igényel gondolkodást, döntést, elbizonytalanodik, stresszt él meg. Úgy érzi, nem ura a helyzetének, ki van szolgáltatva a külső körülményeknek. Reakciói nélkülözni fogják a tudatosságot, helyzete és problémái mindenféle bizonytalan, de kellemetlen érzést fognak ébreszteni benne. Ha ezeket a jelzéseket figyelmen kívül hagyja, fájdalma, szomorúsága egyre fokozódni fog, amíg a végén megszűnik az emberekkel való normális érintkezés és kapcsolat képessége: emberkerülővé válik, magába zárkózik, elutasít minden segítséget, közeledést.  A belőle áradó keserűség másokra elriasztó hatással van.  Az elme saját tartalmának megfelelően alakítja valóságunkat, az eseményeket, amelyek megtörténnek velünk és körülményeinket.

Ha az elzárkózást és a menekülést valaki életstratégiának választja, akkor sem kerülheti el, hogy szelleme lázadozzon és újra és újra kísérletet tegyen arra, hogy saját önkifejezésének lehetőséget harcoljon ki. És amikor az ember a fájdalomtól való menekülése során mégis csak engedményt tesz a szellemének és hallgat annak jelzéseire, akkor jutalma sokkal nagyobb, mint amit elérhetett volna a további meneküléssel.

Kétségtelen tény, hogy minél mélyebbről kell egy elnyomott szellemnek előküzdenie magát, annál nehezebb számára ez a feladat, de a fordulat soha sem teljesen reménytelen. Az, hogy bekövetkezik-e, nem attól függ, hogy mennyit ideig volt elnyomva, azaz mennyi időt töltött el egy ember züllött, bűnöző életmódban. Nagyon sok olyan meglepő eset ismert, amikor valamilyen hatásra egy ember hirtelen gyökeresen megváltozott, mintha egy más, pozitív személyiség foglalta volna el a testét.  Előfordul, hogy az elme maga teremti meg a lehetőségét annak, hogy találkozzon a szellemmel. Teremthet magának egy súlyos betegséget vagy halálközeli állapotot, amikoris halálközeli élmény keretében történik meg a szellem megtapasztalása. Erre azonban nincs szükség: mindössze annak felismerése szükséges, hogy az érzésekre oda kell figyelni és időben korrigálni kell, mindig mindenből tanulni kell.  Az a saját elhatározásunkon múlik, hogy akarjuk-e eszünket használni annak érdekében, hogy az élet miden egyes momentumát tudatosan, a tapasztalatszerzés és a tanulás szándékával éljük meg azzal a céllal, hogy a szellemünk örömét lelje létünkben. Ha az elme rááll a szellem hullámhosszára, a szellem szándéka szerint cselekszik és gondolkodik akkor óriási erőre tesz szert. Az agy alvó funkciói életre kelnek.  Az agy alkalmassá válik arra, hogy kapcsolatot létesítsen a kozmikus elmével, onnan hatalmas tudást, bölcsességet, a valóság megváltoztatásának hihetetlen lehetőségei nyílnak meg előtte. 

Az egyéni elmének azonban egyre nehezebb kapcsolódni az univerzális elméhez, mivel a Földet körülveszi a kollektív tudat által termelt alacsony frekvenciájú energia háló, amelyen az egyéni elmének igen nehéz keresztül hatolnia. Egyes letűnt régi civilizációkban ez még másként volt. Ha azonban egyszer az egyén megértette, miként működik a szellem és az elme, akkor szinte már kötelessége, hogy haladéktalanul hozzálásson elméje megtisztításához, a sallangok eltávolításához.  Ha ez megtörtént, akkor egyre inkább képesek leszünk terjeszteni a fényt, azaz másokat is felvilágosítani.

Hiedelmeinek addig szolgálják a szellemünket, amíg segítenek kielégíteni és felismerni valós szükségleteinket. Mihelyt egy hiedelem már nem szolgálja szükséglet kielégítésünket, az fájdalmat fog okozni, amit fel lehet és kell ismerni., és ekkor az adott hiedelmet, eszmét, gondolatot egyszerűen el kell felejteni, ki kell selejtezni.

Vajon a selejtezéshez szükségünk van-e szakember segítségére? Például, ha a sallangokat gyermekkorunkban szuggerálták belénk? A szakemberek segítségül hívása nagy kockázattal jár, hiszen a pszichoterapeutának is lehetnek sallangai, amelyeket azután pénzért szeretne reánk tukmálni. Más a helyzet, ha a szakember olyan tanácsokkal lát el bennünket, amelyek felvilágosító, felszabadító hatásúak.  Kimondottan káros hatású a tudatalatti elme sötét, eltemetett tartományaiban turkálni vagy pláne gyógyszerekkel elnyomni az emocionális fájdalmat. Valójában nem kell mást tenni, mint a jelenben jelentkező érzések nyomába eredni és pillatokon belül ki fog derülni mi húzódik meg mögöttük. Ha ezen keresztül eljutunk szellemünk hangjához, nincs az  az orvos, aki hatékonyabb gyógyulást tudna számunkra biztosítani. Az érzelem vizsgálat le fogja leplezni, mely szükségleteink nem lettek kielégítve és milyen hiedelmeket érint az adott érzés.  Az elme egyre gyorsabban fog megoldásokat kínálni, ahogyan megszabadul a béklyózó sallangoktól.  Az új stratégia megtalálását elősegíti, ha az örömökre is figyelünk: mi az az életünkben, ami valóságos, mély örömet, kielégülést okoz a számunkra. Ennek forrása ugyanis, mint most már tudjuk, a szellem.

Fontos, hogy szükségleteink, között egyensúlyt teremtsünk: súlyozni kell őket és időben is  meghatározni kielégítésük megfelelő sorrendjét.

Ha egy kisgyereknek elhanyagolásban, bántalmazásban van része, akkor a kapcsolati szükséglet az, amit nem lesz képes megfelelően kezelni.  Még ha nem is válik mindenkiből bűnöző, benne maradnak a sallangok: a kapcsolat iránti éhsége abnormális méreteket ölthet, rögeszméssé válhat.  Például rögeszmés félelme maradhat benne attól, hogy újra elhagyják vagy magára marad., és mindent  el fog követni, hogy ezt elkerülje. Hajlamos lesz arra, hogy  környezetét félrevezesse, vagy hízelgéssel próbáljon embereket magához édesgetni vagy éppen ellenkezőleg, távol tartani magától, hogy elkerülje a csalódást. Minden esetre éppen a viselkedésével hoz létre olyan szituációkat amelyek pontosan azt fogják eredményezni, amit el akart kerülni. Ennek az az oka, hogy mivel a kapcsolati szükség kielégítetlen, a tudatalatti elme hoz létre olyan szituációkat az egyén számára, amelyek felhívják a figyelmet erre és változtatásra késztetik az egyént. Ilyen figyelmeztető jelekként kell értelmezni, ha valaki sorozatosan válik vagy kapcsolatai mind megszakadnak, vagy sorozatos veszteségek érik. Akárhogy is eltemette az illető gyermekkori emlékeit, lelke mélyen ott lapul a félelem, hogy nem szabad senkiben megbízni, mert vissza fognak élni a bizalmával és azt a távolságtartást mások megérzik, ezért időnként ok nélkül válik támadóvá vagy dühödtté, mert belelovalja magát abba a hibás hiedelembe, hogy önzetlen,    feltétel nélküli szereteten alapuló kapcsolat nem létezik, előbb-utóbb megint csak kiszolgáltatott helyzetbe kerülne, ezt pedig ő nem engedi  megtörténni. 

Egy másik gyakori sallang a társadalmak kollektív tudatában, hogy maga a szabadság eredményez destruktív, féktelen, egymás ellen irányuló magatartást az embereknél, és ha szabadságot kapnak, nem képesek együttműködő, nem támadó jellegű magatartásra vagy önszabályozásra.  Az erő és hatalom birtoklásával kapcsolatos sallang az, amikor valaki saját magát vagy másokat próbál túlságosan kontrollálni, vagy túlzott mértékben ellenáll a vélt külső kontroll ellen. .A szülői önkény, vagy egy korlátozó világnézet vagy hitrendszer, vagy az igazságos és egyenlő esélyek hiánya vezetheti az egyént arra a meggyőződésre, hogy az életben csak versengéssel, rivalizálással érvényesülhet, máskülönben mások fognak hatalmaskodni felettük és megszabni, hogy mikor mit tegyenek. Ezzel az illető megfosztja magát az igazi kapcsolatoktól, az együttműködés által elérhető eredményektől és kielégüléstől, és életcélját az énvédelemra szűkíti, alacsonyítja le.

Ezzel szemben az élet első 20 évében kell kialakulnia az egészséges öntudatnak, önérzetnek, öntiszteletnek és önazonosság-tudatnak, aminek másokkal való kapcsolatban kell tudni érvényt szerezni.  Ez az egyéniség-tudat biztosítja a fizikai és mentális szabadságot. Másodszer ki hogy alakuljon a saját tettekért viselt felelősség tudata, azaz annak felismerése, hogy a történéseket mi magunk segítjük elő választásainkkal és ami azután megtörténik azért mi magunk is felelősséggel tartozunk. Továbbá ekkor kell megalapozni azt a törekvést, hogy a bennünk szunnyadó képességek és lehetőségek kibontakoztatásával, az ennek megfelelően kialakított életcélok kitűzésével és megvalósításával szellemünk szándékát, a belénk plántált isteni akaratot valósítjuk meg. Ekkor kell hogy kialakuljon az a tudat, hogy az életnek értelmet kell adni, ez hozza létre a munkához való egészséges viszont ( a munkaerkölcsöt és felelősségtudatot), ekkor alakul ki az arra való képesség, hogy ha életünk szellemünk szándéka szerint alakul, akkor belső örömöt, elégedettséget érzünk, ellenkező esetben pedig frusztráltságot, levertséget, kiüresedést, céltalanságot, kisebbrendűségi érzést.

Az első húsz év során alakul ki az elme segítségével az életstratégia. Természeti népeknél vagy bizonyos szűkebb lehetőséget kínáló kultúrákban már előbb, korábban kialakul ez az életstratégia, azt a gyermekek inkább készen kapják, mint a modern társadalmakban, ahol a rendkívül változatos kulturális hatások befolyásolják az ezzel kapcsolatos attitűdöket és döntéseket, és sokkal szélesebb a „sallangok” felszedésének a lehetősége és valószínűsége.

Felnőttkor

A húszas évek során megtörténnek az egész élet szempontjából jelentős választások: partnerválasztás, hivatásválasztás,  családalapítás.  Megfogalmazódnak az álmos és tervek. Felszínre kerülhetnek a korábban felszedett sallangok és a saját gyermekek nevelése jó alkalmat nyújt ahhoz, hogy ezektől a szülővé vált korábbi gyermekek megszabaduljanak. Ilyenkor eljön annak is az ideje, hogy a szülőkkel átélt korábbi konfliktusokat feloldják, hogy kölcsönösen megbocsássák a korábbi vétkeket és előhívják , meghallgassák szellemük hangját. A felnőttkorban előkerül, megerősödik az a törekvés, hogy valami értelmes dolgot alkossunk, teremtsünk, hogy megvalósítsuk terveinket. Ha ilyen késztetéseket érzünk, ez valóságos szükség meglétére utal.  Ha a kreativitás iránti igény nem nyer kielégítést, akkor ez kényszeres pótcselekvéseket indukálhat. Ebben az időszakban rendkívül fontos a szükségletek és a kielégítésükre fordított idő egyensúlyának megteremtése és fenntartása. Fontos a rendszeres hatékonyság vizsgálat, annak mérlegelése, hogy a ráfordított idő és erőfeszítést igazolja-e az a hozzájárulás, amelyet szükségleteink kielégítésében az adott tevékenységgel elértünk.

A 40-es, 50-es és még a hatvanas években is előtérbe kerül az élet értelme, azaz hogy értelmes dolgokkal foglalkozunk-e.  Ha ilyenkor szomorúságot vagy elégedetlenséget érzünk életünkkel, azt szellemünk jelzéseként kell felfognunk, hogy változtatni kell.  Ebben az életszakaszban már nehezebben toleráljuk a boldogtalanságot, ami mind fizikailag, mind mentálisan erőteljesebben manifesztálódik.  A test betegségekkel jelzi, hogy valamely szükséglet el lett hanyagolva. Az emocionális frusztráltság az immunrendszer gyengülésében vagy túlzott reaktivitásában, daganatok képződésében vagy más hasonló testi tünetek formájában  jelentkezik. Ebben a korban különösen fontos az elemzés: annak kiderítése, milyem jellegű szükségleteket hanyagoltunk el vagy milyen tévhiedelmeinktől kellen megszabadulnunk.

Öregkorban is van lehetőség a fejlődésre, az önmegvalósításra, de a szellem már némi belenyugvást tanúsít.: belenyugszik, hogy most már kevés kilátás van arra, hogy legyőzze az elme által támasztott korlátokat.  Ha idős korban felszínre jut a szellemi irányítás, akkor békés,  értelmes élet vár ránk. Ha ilyen életkorban még dolgozik az idős ember, akkor inkább az útmutatás, mint a dinamikus hajtóerő funkcióját látja el.. Ha viszont nem sikerült megszabadulnunk önpusztító szokásainktól,  akkor fájdalom, kétségbeesés lesz a sorsunk. Elszigetelődünk embertársainktól, bogaras öregemberré, öregasszonnyá válunk. Érzelmeit környezetére sugározza át. Most a fiatal generáción a sor, hogy megpróbálkozzon az idős ember felvilágosításával és egy értelmes életvitel irányába befolyásolja a szüleit.

Elmúlás, halál

Egy felvilágosult ember képes befolyásolni halála időpontját és arra megfelelően felkészülni olyanképpen, hogy valamennyi életprojektjét lezárja, befejezi.  A halál előtti időszak az, amikor legfontosabbá válik a szellemmel való kapcsolat helyreállítása vagy megteremtése. A halál önmagában nem tragikus dolog vagy olyasvalami, amitől félni kellene, csupán kultúránk tette ilyenné egyrészt a halállal kapcsolatos téves hiedelmek folytán, másrészt a halált megelőző orvosi ténykedések következtében, amelyek az emberek szenvedéseit az élet meghosszabbítására tett felesleges erőfeszítések által, megsokszorozzák szenvedéseiket.  Ehelyett a halált megelőző rituálékkal meg lehetne teremteni a szeretteinkkel való örök kapcsolat alapjait. (erről másik fejezet szól). A halál előtti állapotban az emberek mentális állapota újra illékonnyá, álomszerűvé válhat. Az aki foglalkozott álomkontrollal, megszokta a tudatállapotok váltakozását és éber tudatát az agy illetve az elme váltakozó vibrációs szintjén is képes megőrizni, annak számára ez az állapot ismerős és annak számára az átmenet könnyebb. Szelleme a test halála után gyorsabban magára talál, tudja, hol van, mi történt vele és mi a dolga.  Ahelyett, hogy a halála előtt lévő embert a gyógyulás illúziójában ringatnák, inkább a szellemmel való kapcsolat felvételéhet kellene hozzásegíteni. Biztosítani kellene számára a megbocsátást és a lehetőséget, hogy ő is megbocsásson mindenkinek és lelki békét nyerjen. Ezekben az utolsó órákban még be lehet gyógyítani a sebeket, sőt még a halál beállta után is fogni képes a szelleme a szeretetenergiába csomagolt gondolatküldeményt. Ezáltal, ha ezt meg tudják tenni, képesek oldani fájdalmukat, bánatukat, ami amiatt keletkezik.  Az összekapcsoló szálak elszakadása okozta fájdalmat, veszt4eségérzetet csökkenteni fogja  a szellem halhatatlanságába vetett hit, a megbocsátás és az együttérzés minden fájdalmas emléket kiolt és  a megboldogulttal való spirituális kapcsolat felismerésével és megértésével egy sokkal kívánatosabb mederbe tereli a veszteséggel kapcsolatos érzéseket.

Élet a túlvilágon

Mi történik az emberrel a halál után?

A halál utáni percekben és órákban a többdimenziós ember teste különválnak és ez történik a tudattal is. A fizikai test élettelenné válik,  és csak a nem fizikai testei élnek vagy léteznek tovább. A legnagyobb tudatossággal rendelkező testek a nekik megfelelő szférákba igyekeznek. Az asztrál test, amely az érzelmek teste, a halál utáni pillanatokban ismeretlen közegben és helyzetben találja magát és össze van zavarodva. A mentális test esetleg átjut a dimenziókapun, amelyet alagútként érzékel és azon túl egy más dimenzióban találja magát. Eközben az asztráltest esetleg a holttá vált test közelében lebzsel és figyeli az eseményeket. Az sem biztos, hogy felismeri a korábban hozzá tartozó testet, ilyenkor nem tudja, hogy a test már halott. Ha az illetőnek igen erős szenvedélyei vagy érzelmei voltak, amelyek a Földi élethez vagy bizonyos személyekhez erősen kötötték, akkor az éteri és az asztráltest igen hosszú ideig földhözragadt szellemként létezhet tovább Hozzátapadhat egy személyhez vagy helyhez, vagy  saját testéhez (temető). Az ilyen asztráltesteket fantomnak, hüvelynek, egyszerűbben kísérteteknek vagy szellemeknek nevezik. A lélek magasabb rendű tartalmait a  többi test hordozza: ezek feljebb emelkednek  A tudat nagy részét hordozó mentális test  az őt körülvevő világot teljesen valóságos, fizikai világnak érzékeli.  Eljön azután egy pillanat, amikor megtörténik a találkozás: a mentális test és a szellemtest (lélek) találkozik a felső lélekkel és összeolvad vele: Ez egy magas rezgésszámú dimenzióba röpíti fel a testeket, amit a tudat mindentudásként él meg. Ez a fehér fény birodalma. Itt csak nagyon rövid ideig időzhet az egyszerű halandó, mert e szféra rezgésszáma túl magas a számára. Egyébként is karmája, elintézni való dolgai visszahúzzák. Ritkán az is előfordul, hogy egyenesen a testébe húzzák vissza, ha elintéznivalóit még abban az életben nem fejezte be.  Az is lehetséges, hogy az asztráltest vonzása olyan erős, hogy magába húzza mentális testet, ez esetben  annak tudata kitágul. Az asztráltest élősködővé válhat, amennyiben más élő személyből vonja el a fennmaradásához szükséges energiákat. Az is megtörténhet, hogy további szegmensekre esik szét és elementálként, érzelmi energiákként egzisztál tovább. Ezek akármihez hozzátapadhatnak, például növényhez. Ha az ember, akitől leváltak, reinkarnálódik,  ezek az asztráltestek megtalálhatják és újra csatlakoznak hozzá, amivel  a régebbi élet vagy életek memória töredékeit sőt karmáit is becsempészik az új/régi gazdába. Persze ez utóbbiak fő hordozói a mentáltest és a  szellemtest.

http://kozmikustudat.blogspot.hu/