A közép-amerikai tolték és maya civilizáció naptára a 2012-es évre jelzi elõre idõszámításuk nagy periódusának, a Nagy Körnek a végét, ami több mint 5000 év után fejezõdik be, s aminek eredményeként véget ér egy világkorszak és elkezdõdik egy új. Hagyományosan ezt az eseményt Quetzalcoatl-nak, a Tollaskígyónak a visszatérésével azonosítják. Enrique Florescano, a mexikói régész írja: „Quetzalcoatl isten, aki ledönt civilizációkat, feltárja az idõt, és megítéli a csillagok mozgását és az emberi sorsot.” 
 

Civilizációnk soha nem látott ütemben fejlõdik és sokak aggodalma mostanában a fejlõdés kísérõjelenségei miatt megsokszorozódik. A szétesõ környezet és emberi kapcsolatok, az ózonlyuk, a szinte visszafordíthatatlanul szennyezett környezet, a dzsihád és minden más háború, amit a mûholdas kapcsolatok segítségével otthonról követhetünk – persze tehetetlenül, a mérgezõ vizek és a génmódosított élelem, mind-mind egy-egy jele ennek a válságnak. Ez a könyv radikálisan új elmélettel áll elõ: új tudatosságot, különbözõ megértést, a tér és az idõ megváltozott valóságát állítja mindezzel szemben.

Pinchbeck összeveti a bevezetõben a maya próféciát más ismert világvége-jóslatokkal, kulturális, vallási és filozófiai klisékkel: Nietzsche, William, Miller, a lubavicsi rebbe, Meher Baba, s Krisztus második eljövetele is szóba kerül. Összeveti a próféciákat a legújabb természettudományos kutatásokkal, pl. Heisenberggel is, összeveti az antropozófiai toposzokkal, így Gourdjieff-fel, és filozófiatörténeti távlatot is ad például Heidegger segítségével.

AZ UNIVERZUM ROMOKBAN

A könyv nehezen meghatározható mûfajú szöveg, szívesen írnám: pikareszk regény, útleírás, bár utunk sokszor a szerzõ elméjén, szívén és ismeretanyagán belülre vezet. Pinchbeck önéletrajzi elemekkel, történetekkel és eszmélésének állomásaival mutatja be azt a szellemi fejlõdést, amin végigment. Mindjárt az elején azzal a befolyással kezdi, amit a 19-20. század, és a beat-nemzedék gondolkodói, költõi tettek rá: Ginsberg, T. S. Eliot, Joyce, Rilke, Kerouac –, aztán a nagy filmes nemzedék: Godard, Fassbinder, Antonioni, Woody Allen, Kubrick – ezekkel a nagy nevekkel jelzi érdeklõdési körének kezdeti határait, amelybe igen korán bekerülnek az enyhe tudatmódosító szerek is. A szerek használata korán a sámánok és tevékenységük felé fordítja Pinchbecket. Tudatos keresõvé válik, s kultúrantropológiai és vallástörténeti érdeklõdése hamar eljuttatja õt a közép-amerikai indiánokhoz, a Tollaskígyó titkához, illetve annak José Argüelles általi interpretációjához.

Pinchbeck Nyugat-Afrikába, Gabonba utazik, ahol egy törzs sámánja vezetésével egész éjszakás beavatási rítusban vesz részt, amelyben találkozik a törzs istenségével, az ibogával, amely tapasztalat alapjaiban megváltoztatja viszonyát önmagával és egy mélyebb rálátást nyújt saját életére és a világra. Eközben írónk el-elkalandozik és történelmi, filozófia- és vallástörténeti tájékozottsága segítségével folyamatosan értelmezi saját élete eseményeit és keresi élményeinek jelentését, illetve analógiáját a legkülönbözõbb korok és népek vallási tapasztalatai közt. Tudáshorizontjába beletartozik Jung, Fritjof Capra vagy Ken Wilber is.

Különös jelentõséget tulajdonít a 2001-es merényletnek, amelyet a World Trade Center tornyai, s ezeken keresztül a civilizáció ellen követtek el. Felhívja az olvasó figyelmét a globális tudatosság projektre, amelyet a Princeton Egyetem folytat a globális tudatmezõ kijelzésére. A világ különbözõ városaiban számítógépek mûködnek, amelyek véletlenszám-generátor programokat futtatnak. Ez egy átlagértéket ad ki, amely olykor elmozdul egyik vagy másik irányba. A WTC tornyainak lerombolása elõtt néhány órával mutatta a legnagyobb, extrém méretû eltérést a vizsgálat. Erre nincs magyarázat – egyelõre, ugyanakkor ezt nagyon sokan a létezõ pszi-mezõ elsõ detektálásának vélik. Pinchbeck társítja ezt a jelenséget Teilhard de Chardin nooszféra-gondolatával. A 20. század nagy (és elhallgattatott) katolikus teológusa nem tekintette az evolúciót befejezettnek, úgy vélte, hogy létrejön az emberiség közös tudatmezõje, amit õ nooszférának nevezett.

Hasonló jelenség-együttesként tekint a gabonakörökre: a közös tudatmezõ kivetüléseinek gondolja ezeket, de nem zárja ki egy magasabb intelligencia jelenlétét, illetve létrejöttét sem. Aprólékosan megismerteti az olvasót a gabonakörök témakörével. Szórakoztató ugyanakkor, hogy nem hallgat azokról sem, akik hamisítják, titokban állítják elõ ezeket a különös mûvészeti alkotásokat. Ugyanakkor a legösszetettebb gabonaköröket nem tekinti emberi tevékenység következményének, azok rendkívül összetett, sokdimenziós matematikai, geometriai vonatkozásai miatt. A szerzõ sok olyan helyen jár, ahol rendszeresen keletkeztek gabonakörök, és egy alkalommal látja is létrejönni ezeket. Sok tanúval, kutatóval beszél. Megállapítja, hogy a gabonakörök az elmúlt kb. húsz év alatt, amióta megszaporodtak, egyre inkább összetett ábrákká lettek, s mára rendkívül bonyolultak, igen magas matematikai mûveltséget feltételeznek.

Terence McKenna munkásságáról is olvasunk Pinchbeck könyvében, mint aki nagy hatással volt a szerzõ eszmei haladására. Õt Timothy Leary óta a legnagyobbnak mondja, aki a sámánok és gyakorlatuk, világképük kutatásában dolgozott. Elõször McKenna alkalmazott egy mesterséges vegyületet, a DMT-t (dimetiltriptamin) látomások keltésére, spirituális utazásra. Ezt a szert azóta a „lélek molekulájának” nevezik. Pinchbeck összeveti ezeket a tapasztalatokat a különbözõ tradíciókkal: buddhizmus, kelta hagyomány, sámáni tudás. Majd mindezt analógiába állítja a nagy vallások apokaliptikus látomásaival is, így Szent János Jelenéseinek könyvével, a zsidó-keresztény hagyománnyal és istenképpel. Mindezt jungiánus szemszögbõl is megközelíti.

Pinchbeck olvasóját a daimónok világában is otthonosan vezeti. A szó eredeti, ógörög értelmében használja a fogalmat, azaz a daimónok azok a létezõk, akik nem istenek, sem fizikai létezõk, de a köztes létben, anyag és a szellem, a fantázia és a tények közt élnek – nimfák, szatírok, dzsinnek, trollok, tündérek, angyalok. Manifesztálják a kvantumfizikai valóságot: egy részecske sem nem létezik, sem nem nem-létezik, helye megállapíthatatlan, s a megfigyelés ténye is befolyásolja. A szerzõ bemutatja saját poltergeist-élményét.

LUCIFER ÉS AHRIMAN

Pinchbeck hosszasan foglalkozik az ufók által elrabolt emberek beszámolóival, és összehasonlítja a sok ezer beszámoló hasonló elemeit…, ezek meglepõ analógiában állnak régi tündérmesékkel és mitikus szövegekkel. Nem azzal foglalkozik a szerzõ, hogy ezek a „lények” valóságosak-e vagy sem, mert véleménye szerint éppúgy azok is, mint ahogyan nem, mint afféle kvantum-jelenség. Erre is megtalálja a hagyományos vallásokban a párhuzamot, a tibeti buddhizmus dualitás-élményét írja le. Rudolf Steiner munkásságával is megismerkedünk, aki az antropozófia egyik leghíresebb képviselõje –, kiemeli a reinkarnáció tanát, példákat is hoz.

A szerzõ a posztmodern nyelvtudós Noam Chomsky munkáiban is talál a közös tudatmezõ létét igazoló állításokat. Jean Gebser filozófus munkásságát is érinti Pinchbeck, aki az „Örök kezdet” c. mûvében ír hasonló – de mûvészeti szempontból megközelített témákról, itt még Schönbergrõl és Bartókról is olvasunk.

Visszatérve a maya naptárhoz –, Pinchbeck ismerteti a naptár szerkezetét, ami a húszas számrendszeren alapul: a nap a kin, 20 kin/nap = 1 uinal, 20 unial = 1 tun = 400 kin; 18 uinal = 360 kin/nap. 20 tun = 1 katun, 20 katun = 1 baktun (=144.000 kin/nap, cca. 394 év). A 13. baktunt tartalmazó Ötödik Világ Kr. e. 3114. aug. 13-án kezdõdött és 2012. dec. 12-én ér véget. (A naptár nagyobb egységei, mindegyik az elõzõ 20-szorosa: piktun, calabtun, kinchiltun, alautun = 63 millió év, hablatun = 1,26 milliárd év).

A maya vallásos gondolat ciklikusan gondolta el a teremtés és a rombolás korszakait, s kõemlékeik 400 millió évvel ezelõtti eseményeket is jeleznek – a szerzõ állítása szerint. Mindezt a maya szent könyvvel, a Popol Vuh-hal összefüggésben áll. Pinchbeck a maya és tolték piramisok méreteinek és szerkezetének csillagászati vonatkozásaira is utal, néhány ismert szerzõ segítségével. Majd ismét a sokszor hivatkozott Argüellest idézi, aki rekonstruálja a maya hit- és tudásrendszert, amelynek középpontjában Tzolkin, a 260 napos szertartási naptár állt. Argüelles rámutat a „maya” szó különös voltára is, amely szó más kultúrák mélyén is megjelenik, pl. Buddha édesanyját is így hívták, a görög Maia Hermész édesanyja, az óegyiptomi világrend „mayet, ma’at”. Nem lehet véletlen, hogy a 144 000-es szám igen fontos szerepet játszik a Jelenések könyvében, míg a baktun napjainak száma is ugyanez.

2012. december 21-én, a téli napfordulókor a Nap kiemelkedik a Tejút közepérõl induló sötét hasadékból, ahogy azt minden 25800 évben megteszi, s ahogy ezt John Major Jenkins írja a „Maya kozmogenezis 2012” c. mûvében, ez a „Kozmikus Anya” (a Tejút) és az „Elsõ Apa” (a Decemberi Napforduló) szimbolikus reprezentációja. A maya írások szerint ez a sötét hasadék nem más, mint „luk az égen” –, kozmikus méh, vagy fekete luk, amin keresztül más dimenziók varázskirályai léphetnek ebbe a világba, szent tudást hordozva.

„A maya naptár és a tudatosság átváltozása” c. mûvében a svéd biológus, Carl Johan Calleman a maya piramisok 9 szintjének ad jelentést, mindegyik szintet egy-egy „alvilágnak” mondva. A legalsó szint 13 hablatunnal (16,4 milliárd évvel) ezelõtt kezdõdött, az õsrobbanással és a földi sejtszintû élet kialakulásáig tartott. A második lépés 13 alautunig (830 millió évig) tartott, ebben a korszakban a sejtbõl kifejlõdött az állati élet. A harmadik alvilág 13 kinchiltunig (41 millió évig) tartott, ebben létrejöttek a fõemlõsök és az elsõ, eszközhasználó emberi õsök. A negyedik alvilág 13 kalabtunig (2 millió évig) tartott, ebben az ember törzsi szervezõdése alakult ki. A következõ alvilág 13 piktunig (102 000 évig) tartott, ebben a Homo sapiens megtanult beszélni és felemelkedett. A hatodik alvilág Nagy Köre, a „nemzeti alvilág” 5125 évvel ezelõtt kezdõdött, ez idõ alatt létrejött a patriarchális társadalom, a törvénykezés és az írott nyelv. A hetedik lépés, a „planetáris alvilág” 13 tunig (1999-tõl) tart, az internettel bolygószintû távközlési struktúra jött létre. Az utolsó lépés 13 uinalig (260 napig) fog tartani, ahogy Calleman hiszi, amelyben egy egységes kozmikus tudatosság vonul át a Földön, s ezzel vége lesz az „univerzális alvilágnak”, s az emberiség átlépi a mélység küszöbét, szembeszegül az Apokalipszis árnyaival és a valóság tudatos társalkotójává válik.

KALI TÁNCA

Pinchbeck személyes élményeibe, élete további érdekes és olykor különös eseményeibe is betekinthetünk. A szerzõ vezeti az olvasót, hogy mintegy õvele együtt, élményeit átélve legyünk részesei szellemi kalandjának.

Glastonburybe utazunk, onnan Stonehenge-be, hogy a helyszínen tanulmányozzuk Pinchbeckkel a kõkört és hatásait. Megtudjuk milyen összefüggés van a Fibonacci-haladvány és a Vénusz-Föld együttállások között, s hogy ez mit mond el a férj-feleség viszonyról. Majd ismét gabonakörök közt vagyunk.

A VIRRADAT URA

Nevadában találjuk magunkat szerzõnkkel, egy neopogány rítusban, az Égõ Ember szertartásán –, ez a New Age által felújított és átértelmezett indián rítus. Késõbb a Sedna, a Kuiper-öv egy nemrég felfedezett planetoidja kapcsán elmélkedik, mint amely égitest az eszkimó mitológia egy sötét nõalakjáról kapta elnevezését (Csontváz Asszony). Ennek kapcsán a modern társadalom férfi-nõ viszonyáról és a nemi szerepekrõl beszél, természetesen itt is felvonultatja hihetetlen asszociációs tárházát: hinduizmus, Ken Wilber, Virginia Woolf, Kinsey, Halászkirály legendája.

Késõbb a Santo Daime-vallással ismerkedünk, ami brazil-afrikai jelenség, középpontjában Szûz Mária egy aspektusával, aki az Erdõk Királynõje. A kaland során Pinchbeck találkozik Quetzalcoatl-lal, egy transzcendens élményében. A daimón üzenetet írat le szerzõnkkel. Újabb magánéleti fordulat után, amelyben Pinchbeck egyedül marad, Quetzalcoatl ismét hallatja hangját és Pinchbeck közli az üzenetet.

A könyv epilógusában Pinchbeck a hopi indiánok közé megy, tanulja nyelvüket is, ismerkedik hitükkel, kultúrájukkal (utalás a Naqoyqatsi és a Koyaanisqatsi c. filmekre). Bennük látja azt az egyik utolsó erõt, amelyik képes az új fogadására, mert telepatikus képességekkel és ennek hosszú hagyományával rendelkezik ez a nép, s ahogy magukról a hopik mondják: „Mi vagyunk azok az egyetlenek, akikre vártunk.”

A Tollaskígyó visszatérése széles kitekintésû, nagy ívû munka. Olvasmányos, sodró erejû, olvastatja magát. A szerzõ bejárja olvasójával az irodalom, eszme- és vallástörténet, filozófia, néprajz, New Age és még sok más, ma divatos témakör számtalan elgondolkodtató vonatkozását. Nem hívõ, nem elfogult, sõt, inkább szkeptikus, miközben kérdéseket vet föl és bemutat, észrevétlenül újra gondoljuk szinte az összes 20. századi nagyot: Steinertõl Teilhard de Chardenig, Wilbertõl Heideggerig, Heisenbergtõl Argüellesig. Ezek némelyike bizonyosan nem állja ki a tudományosság minden próbáját, de egy olyan korban, amikor az információk soha nem látott mértékben áradnak, és hipotézisrendszerek keletkeznek és elbuknak, ez talán megbocsátható. Különösen akkor, ha olvastuk Baudrillard egyik-másik munkáját a szimulakrumokról és a mémekrõl.

Pikareszk regény ez, legalább is abban az értelemben, hogy bár szinte az egész bolygót bejárjuk a szerzõvel, de fontosabb, hogy bejárjuk vele korunk szinte minden megválaszolatlan kérdését.

Eszkatologikus irodalom is egyben, a végidõk hangja szól belõle. Sokszor volt divatos olvasmány az ilyen szöveg az irodalom utóbbi 8-10 ezer éves történetében, s mért is lenne ez ma másként… 
Különbözik azonban a legtöbb ilyen könyvtõl, mert nem a pusztulást vetíti elõre, hanem a megújulást – s ennyiben meghagyja az egyén számára a reményt.

Szerzõ: Daniel Pinchbeck
Cím: „2012”
Alcím: „Tollaskígyó visszatérése” (Készen állsz a dimenzióváltásra?)

Kiadó: Édesvíz

Szerkesztette:Szolláth Mihály

Megjelenés éve: 2008

Forrás: PR Herald