Szeresd önmagad és mindegy hogy kivel élsz.


A legtöbb válás felesleges - szögezi le a szerző. Könyvében azon a ponton kezdi elemezni a házasságokat, amikor véget ér a szerelem kezdeti kábulata. A párkapcsolatot valódi elitegyetemnek tekinti. Itt tanulhatjuk a legtöbbet, itt várnak ránk a legnehezebb vizsgák - és itt fejlődhetünk leginkább.

"Ne adja fel! Tudom, hogy lehetséges. Tudom, hogy a kapcsolata pontosan olyanná válhat, amilyenre mindig is vágyott. A sors most a kezébe adta ezt a könyvet, mely szenvedélyes védőbeszéd a házasság mellett, és csábító felhívás a párkapcsolat kalandjára. A jelenlegi kapcsolata a lehető legjobb az Ön számára - tehát használja ki!"

 (A Szerző)

Idézetek Eva-Maria Zurhorst könyvéből.



A társunk­hoz fűződő kapcsolatunkban világosan megmutatkozik minden, ami el­választ bennünket saját magunktól. Minél közelebb kerülünk egymáshoz a társunkkal, annál nagyobb lesz az esélyünk önmagunk megismerésére. Annál pontosabban láthatjuk mindazt, amit eddig saját magunk előtt is tit­koltunk, és a lelkünk legmélyére száműztünk.



Ha felismerjük, hogy nem a másik hibája az, amit annyira kellemetlennek érzünk, akkor hatalmas lépést tettünk előre. Látszólag ugyan kézenfekvőnek tűnik, hogy a másik a bűnös, de a történtek által kiváltott reakciók és érzések már régóta csak a mi lelkünk mélyén élnek. Gyakran előfordul, hogy egy friss sértés pontosan ugyanazon a helyen talál el bennünket, ahol egyébként is számtalan régi kis seb sajog. Csak arra vártak, hogy legyen egy kiváltó ok, aminek hatására feljuthatnak a tudatunk felszínére. Minden régi fájdalom és sérülés egyszer ismét felszínre kerül, hogy begyógyulhasson. Vitáink, összeütközéseink, baleseteink pontosan azt tükrözik vissza, ami a lelkünkben lejátszódik, és minden ilyen, látszólag negatív esemény saját gondolataink, cselekvéseink és értékítéletünk következménye.



Meg kell állnunk ott, ahol épp vagyunk, és körül kell néznünk – a családunkban, a munkahelyünkön, baráti körünkben. Ha kilátástalannak, fenyegetőnek, bizonytalannak, sivárnak vagy magányos­nak érezzük az életünket, hagyjunk fel a vétkes keresésével. Ehelyett tegyük fel a mindent eldöntő kérdést: Mit kell adnom, amit eddig nem adtam? Hol adok szívtelenül, hamis kötelességtudattól vezérelve? Hol adok udvarias­ságból és az elutasítástól való félelem miatt? Hol adok csak azért, hogy elismerést kapjak?



Valódi sikereket akkor érhet el az életben, ha leplezetlenül megmutatja sze­mélyiségét, kiáll a vágyai mellett, és az igazi életfeladatának megfelelően él. Már régóta vár arra, hogy végre kimondhasson valamit? Már hosszú ideje másik munkáról, izgalmasabb feladatról ábrándozik? Mégis ragaszkodik a régi, biztonságot jelentő megszokáshoz? Nem mer ilyen egyszerűen kilépni a régen kiüresedett, kötelességekkel és örömtelen rutinnal teli hétközna­pokból? Megpróbál elrejtőzni a kétségei, a középszerűség, a hagyomány és a kényelem mögött? Kész­nek kell lennie arra, hogy kimondja és felvállalja a saját igazságát. 

Tanulja meg elfogadni és leplezetlenül feltárni a fájdalmait. Bocsássa meg önmaga és mások látszólagos hibáit. Szakítson az örökös kritizálással és értékeléssel. Legyen bátorsága kilépni a biztonságos, de üres megszokás fala mögül. Vál­lalja fel a látszólag kockázatosnak tűnő feladatot, hallgasson a belső hangjára, és bízza rá magát a felső erőkre. Álljon ki teljes mellszélességgel valaki vagy valami mellett. Ha ez sikerül, akkor hihetetlen erőt, óriási energia­ tartalékot, eddig ismeretlen képességeket, kreativitást és életörömöt fedez­het fel önmagában. Egyszerre ki tudnak bontakozni azok az adottságai és életfeladatai, melyeket magával hozott ebbe az életbe. Hirtelen logikus szerkezetté áll össze és értelmet nyer minden, ami eddig ellenállásnak, gátnak, akadálynak, problémának, kilátástalanságnak tűnt.



Ha ébe­rek, kitartóak és fegyelmezettek vagyunk, ha mindig készen állunk a to­vábbfejlődésre, ha kitárjuk a szívünket és a szellemünket más emberek és dolgok előtt, ha készek vagyunk a felső erőkre hagyatkozni, és felvál­laljuk a felelősséget mindenért, ami velünk történik, ha kiállunk a saját igazságunk mellett, akkor megoldottuk a házi feladatunkat. Ha nem, akkor különféle sorscsapások, betegségek, ínséges időszakok, látszólag tévedésből választott társak és az élet akaratunk ellenére is gondoskod­nak a fejlődésünkről.



Minden válságban hatalmas esély rejtőzik, és a megoldás hátrahagyja bennünk a nyomait: az önbizalmat, a bátorságot, a közelséget, az életerőt. Ha sikeresen megküzdünk egy válsággal, utána sokkal jobban fogjuk ismerni magunkat. Már nem kell kételkednünk, hiszen tudjuk, hogy képesek vagyunk rá. Ha végül sikerül végighajóznunk házasságunk valamennyi viharán, kihívásán és zátonyán, akkor a kapcsola­tunk is egyre intenzívebbé válik, és mindketten fejlődhetünk.



Az életnek és a sorsnak nem az a célja, hogy rosszat tegyen velem. Az élet valójában szeret engem, és sze­ret mindannyiunkat, olyannak, amilyenek vagyunk. Csak olyan feladato­kat állít elénk, amilyenekre szükségünk van, bármilyen nehéznek tűnnek is első látásra.

http://belsooazis.hu/


Mit lehet tenni párkapcsolati krízis esetén?


„Szeresd önmagad, és mindegy, kivel élsz!”
 Meg kell nézni, hogyan működik az egyén a világ dolgaival találkozva, majd ennek eredményeit mindenestől be kell vállalni. Fel kell ismerni benne a nagy lehetőséget arra, ami elmaradt a személyiség fejlődésének korábbi állomásán. „Miközben egy másik emberhez fűződő kapcsolatban próbáljuk megtalálni a boldogságot, valójában saját belső harmóniánkat és egyensúlyunkat keressük.”

A párkapcsolati problémák a boldogtalanság érzését erősítik. Amennyiben az egyén ezzel szembe fordul, bízhat abban, hogy a munkája meghozza gyümölcsét: a mélyebb önmegismerést, ami eredményezi a környezet, benne az emberek, sőt az egész világ mélyebb megismerését is.


„Valójában csak akkor tudunk továbbfejlődni, és minden régi negatív érzelemtől elszakadni, ha képesek vagyunk békét kötni a társunkkal (akár válás után is!). Hiszen ő mutatta meg a fájdalom helyét, és talán még mélyebbre vágott a sebben – ám ezt a sebet nem ő ütötte. A válás általában mindössze azoknak a lépéseknek a megtételére kényszerít bennünket, amelyeket már a kapcsolatban is meg kellett volna tennünk, ám ez elmaradt. … Ezen az úton arra kényszerülünk, hogy önmagunkkal őszintén szembenézve felismerjük saját korlátainkat, és tovább növekedjünk, még ha ezt gyakran csak később ismerjük is fel.”

Ezzel nem kívánok mindenkit egy elviselhetetlen kapcsolatba bele erőszakolni! Pusztán mielőtt a döntést bárki meghozná magában, vizsgálja meg önmagát. Ha ezt megtette, akkor képes lesz egy olyan döntés meghozatalára, amivel a későbbiekben is egyet tud érteni, amivel a továbbiakban is együtt tud majd élni. A nem körültekintően hozott döntések nagyon komoly következménnyel járnak!
A fejlődéshez mindenképpen azt a pontot kell megtalálni, ahol elakadt egy kapcsolat, hogy képes legyen az egyén tudatosítani a problémát, majd transzformálni lényének ezzel kapcsolatos részét.

A helyes út az egység keresésben van. De nem a kinti világ, a külső környezet dimenzióiban kell azt keresni. A tökéletes létezést, az egységérzést csak egy helyen kereshetjük: Önnön magunkban, lényünk legmélyén. Ide pedig egyetlen út vezet: a megedződött önismeret, mellyel eljuthatunk a feltétlen szeretet élményéhez.

Mit jelent ez számomra? Mindazt, amit az integrál elméletben is megtaláltam. Elképzelésem, hogy amikor a teljességből, a Ken Wilber által megnevezett Tiszta Ürességből megszületünk, akkor a feltétlen, tiszta szeretettel jövünk világra. Abból a dimenzióból érkezve nyitottak vagyunk mindenre, ami körülvesz bennünket, és amit megtapasztalhatunk mindebből.
Ahogy telnek napjaink, úgy kezdjük magunkat körbebarikádozni a vélt vagy tényleges támadások és bántások, valamint az ebből eredő fájdalmak elviseléséhez. Ki így, ki úgy, de megkeményedik. Mint egy hagyma, úgy burkoljuk el önmagunk és a külvilág elől a tiszta ragyogást, a feltétlen szeretet kifogyhatatlan energiáját (vö. Zurhorst 2008 és Bojswik-Hummel 2007).
Mire felnő az ember, nem marad más, mint a védekezésből adódó támadás, mint az önvédelem leggyorsabban felbukkanó belső fegyvere.

Az önismereti, vagy feltáró terápia egy lehetőség arra, hogy ezek a hagymahéjak leomoljanak, elillanjanak. A kitartó aktív részvétel gyümölcse, hogy a homályos tükör először eltűnik, majd idővel megszűnik, és nem marad más utána, mint a feltétlen, mindent (önmagát és külvilágot is) elfogadó szeretet. A kereső elfogadja önmaga teljes aspektusait, legyen az negatív, semleges vagy pozitív. Felfedezi a külvilág eseményei és szereplői ugyanilyen mozgatóit, de nem ítéli el, nem kategorizálja, tiszta valójukban látja és elfogadja őket.
http://www.szimbolumterapia.com/