Szendi Gábor - Klinikai szakpszichológus  A történet valahol a negyvenes években kezdődött, amikor megalakult az Anonim Alkoholisták szövetsége, és az alkoholisták feleségei – attól a felismeréstől hajtva, hogy van bennük valami közös – ugyancsak önsegítő csoportokat hoztak létre. Kezdetben úgy tűnt, mindannyian csupán áldozatok. A hatvanas években kibontakozó családterápiás iskolák fogalmazták meg azt a tételt, hogy a család egy rendszer, amelyet tagjai sajátos elvek szerint működtetnek. Például egymást kiegészítő szerepeket alakítanak, s ez tartja őket össze. Mondjuk, az alkoholista férj iszik, a felesége pedig meg akarja menteni. Ha a férjet kérdezzük, ő azt mondja, nem tudja, miért iszik, szeretné abbahagyni, de időnként egyszerűen rátör „valami”, és akkor innia kell. Esetleg arról beszél, hogy most döntő elhatározásra jutott, vége az ivásnak, már két hete nem iszik. Egy hét múlva persze halljuk majd, hogy „baleset” történt, minden akarata ellenére egy névnapon mégiscsak megint leitta magát. A feleség arról beszél, hogy a férje beteg, és hogy ő mennyire szereti, és évek óta keresi a módját, hogyan gyógyíthatná meg. Újra és újra hisz neki, ápolja, ha részegen hazatántorog, ilyenkor a Megmentő szerepét játssza, máskor meg az Üldözőt, aki veszekszik, megesket, nyomoz, ellenőriz, hogy elejét vegye az újabb tivornyának. A feleség gyakran hivatkozik a gyerekekre is, hogy nekik apa kell. A kívülállók nem értik, mi köti a feleséget alkoholista férjéhez, tanácsolják, váljon el, de az asszony úgy érzi, cserbenhagyná a férjét. Az ilyen házasságok gyakran azzal érnek véget, hogy az alkoholista férj meghal, vagy a feleség és a gyerekek olyan mértékben mennek tönkre, hogy végül elkerülhetetlen a válás. A hetvenes-nyolcvanas évektől a szakemberek – családterapeuták, pszichológusok, kutatók – kezdték felismerni, hogy ez a típusú társfüggés nem korlátozódik az alkoholizmusra, hanem bármilyen romboló szenvedéllyel kapcsolatban állhat. A házastárs lehet kábítószerfüggő, szenvedhet játékszenvedélyben, kóros szexfüggésben, lehet krónikus munkafüggő vagy éppen munkakerülő, lehet elmebeteg, betegesen féltékeny, agresszív stb. A Soha többé társfüggést! című, nyolcmillió példányban eladott könyv szerzője, Melody Beattie szerint a társfüggő személy hagyja, hogy egy másik ember határozza meg életét, s ő ennek a viselkedését akarja megszállottan befolyásolni. A definícióban már nyoma sincs konkrét szenvedélynek, csupán két fontos elemet tartalmaz.  A vegytiszta társfüggés Ha ilyen lecsupaszítottan vizsgáljuk a társfüggést, hirtelen ráébredhetünk arra, hogy ez sokkal gyakoribb, mintsem gondolnánk. A kirívó példákat könnyű felismerni, és könnyű tőlük elhatárolódni. De vegyünk néhány mindennapi esetet. A férj már évek óta arra hivatkozva nem dolgozik, hogy nem talál eszéhez, tehetségéhez, képzettségéhez méltó munkát, felesége pedig túlmunkákat is vállalva gürizik, hogy eltartsa a családot. A nő tíz-tizenöt éve egy házasember szeretője, már lassan „kifutott” az időből, de még mindig arra vár, hogy a férfi majd egyszer elválik, és akkor lesz neki is gyereke és családja. A feleség tíz-tizenöt éve asztrológustól kineziológuson át pszichoterapeutáig jár, hogy végre megértse, miért nem szereti őt a férje. Egy nap aztán kiderül, hogy a férj vagy autista, vagy évek óta szeretője van. A feleség boldogtalan háztartásbeli, neveli a gyerekeket, ellátja a ház körüli teendőket, miközben a férje fontos emberként éjt nappallá téve dolgozik, este későn jön haza, külön alszanak, kapcsolatuk már régóta formális. Mi hát a lényeg? A társfüggés magyarázata sosem a „másikban” rejlik. A világon mindig vannak szenvedélybetegek, önjelölt, munkaundorban szenvedő zsenik, vannak agresszív pszichopaták, munkamániások, szeretni nem tudók. A kérdés mindig az, kik és miért választják éppen őket, miért kapaszkodnak beléjük, miért hiszik azt évtizedeken át, hogy a másik megjavulásával oldódik meg az életük. A társfüggés egyik legalapvetőbb oka mindig az értéktelenség, a szerethetetlenség mélyen fekvő érzése. A társfüggők mindig olyan családból jönnek, ahol alapélményük, hogy őket nem szereti senki. Alaphiedelmükké válik, hogy a létezés jogát hasznosságukkal nyerhetik el. Az ilyen emberek nem hisznek abban, hogy ők „valakik”, nem akarják kiteljesíteni, megvalósítani önmagukat. Minden kibontakozásnak útját állja kisebbrendűségi és alkalmatlansági érzésük. Ezért olyan kapcsolatokban érzik magukat biztonságban, ahol szolgálhatnak, megalázkodhatnak, feláldozhatják önmagukat. Ahol a másik számára – annak parazita életmódja vagy társadalmi számkivetettsége miatt – nélkülözhetetlenné tudnak válni. A finomabb változatokban szeretni nem tudó emberek szeretetéhes alázatos szolgáivá válnak. Titkos álmuk, hogy „a jó egyszer majd elnyeri jutalmát” és a „béka egyszer királyfivá válik”. Mivel úgy érzik, nem válogathatnak, örülniük kell, hogy valaki elfogadta őket, nem tudnak új, kielégítőbb kapcsolatban gondolkodni, hanem egyetlen esélyüket a boldogtalan kizsákmányoló kapcsolat megmentésében, megjavításában látják. Ezt általában alátámasztani látszanak az anyagi korlátok, a közös lakás, a közös gyerekek, s mindig későn derül ki, hogy a boldogságért valójában semmilyen áldozat nem lett volna sok. Kiszolgáltatottságuk, alárendeltségük előbb-utóbb persze haragba fordul át, vádolnak, veszekednek, bűntudatot keltenek, könyörögnek, fenyegetődznek – tehetik, mert már régen elválaszthatatlanul összeforrt az életük. Hogyan szabadulhatunk?  A társfüggésből való szabadulás első lépése, ha sikerül felfedezni magunkban az értéket. A társfüggés lényege, hogy életünknek a másik az értelme. A függetlenségé, hogy önmagunkban is értékek vagyunk. Vagyis legyen önálló, saját ízlésünk, saját érzésünk, saját vágyunk – egyszóval saját identitásunk. Felejtsük el a „mi”-t, és cseréljük ki „én”-re. Egyből rá fogunk jönni, hogy mi mindent csak magunkra kényszerítettünk a „család egysége” kedvéért. Sok ember akkor találja meg igazán önmagát, ha végre olyan munkát vagy hobbit választ, ami valóban belőle fakad, és sikereiben végre felismerheti önmagát. Az önértékelés felfogható úgy, mint egy csomó állítás önmagunkról, amelyek bizonyos helyzetekben aktiválódnak a fejünkben. A negatív önértékelés azt jelenti, hogy legtöbbször elmarasztaló minősítéseket gondolunk magunkról. Ezeket az automatikus gondolatokat fel kell ismerni, akár listába is szedhetjük, mert némelyik igen gyakran elő fog fordulni. Meg kell vizsgálni, vajon igazak-e. Általában ezek hamis, túláltalánosító állítások. Ha például valamit nem tudunk, akkor arra gondolunk, hogy mi „soha semmit nem tudunk”. Ezt ki kell cserélnünk arra az állításra, hogy „ezt most nem tudtam, de sok minden mást tudok”. A társfüggés feladását nem a társtól való megszabadulás jelenti. Hanem az, ha a társunk mellett egyszer csak elkezdjük saját életünket élni. Elkezdjük gyakorolni a jogainkat, s már nem akarjuk kiszolgálni a másikat, mert kezdenek saját céljaink lenni. Legyenek azok bármily csekélységek. Holnaptól nézni akarjuk azt a sorozatot, amit eddig illett utálnunk. Ezentúl nem kelünk fel reggelit csinálni. A megváltozott viselkedés persze a társ ellenállásába fog ütközni. De ha kitartunk, vagy ő is megváltozik, vagy előbb-utóbb szétválnak útjaink. Forrás:http://www.nlcafe.hu Mi a társfüggés? Tudja Ön, miért végződik a házasságok több mint fele válással? És miért van az, hogy valaki egy rossz kapcsolatból kilépve újra és újra sokkal rosszabba lép be? Miért érezzük jól magunkat a beteg kapcsolatban, és miért gondoljuk úgy, hogy csupán a mi szeretetünk, alárendelődésünk és „mártíromságunk” által változhat a helyzet? Miért nem merünk szembenézni önmagunkkal és a másikkal? Sokszor alkalmazkodnunk kell társunk beteges hangulatváltozásaihoz? Átéltük már a Ha a férfi igazán szeret című film következő mondatának állítását: „Mindennap, amikor hazajött, azt figyeltem, hogyan lép be az ajtón, hogy tudjam, én hogyan érezzem magam.” Ha igen, akkor mi is ahhoz a körülbelül 5 millió emberhez tartozunk, aki Magyarországon társfüggésben él. Az imént felvetett kérdések talán mindannyiunk számára húsbavágók – személyes érintettségünk okán –, tehát időszerű beszélnünk erről a függésről is.  Az 1980-as évek óta, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) kutatásaira alapozva a kóros függéseket, azaz a szenvedélybetegségeket nem elszigetelt jelenségként kezeljük. Megfigyelték, hogy a kémiai addikciókhoz (függőségekhez) különféle viselkedésfüggések, vagy más emberhez kötődő szenvedélyek is társulnak, amelyek az egyénre és a környezetre nézve is hátrányosak. A kevésbé ismert társfüggés (melyet az emberek többsége nem is tekint a szó klasszikus értelmében vett függőségnek, szintén a nyolcvanas években vált elterjedt fogalommá. Az Anonim Alkoholisták (AA) csoportja használta először a kifejezést, és eleinte csak az alkoholistával való együttéléshez kötötték, társalkoholizmusról beszéltek. Ma már önálló zavarként kezeljük, de fontos megjegyezni, hogy a függő személyekkel együtt élők, illetve a diszfunkcionális (rosszul működő) családban felnövők körében fordul elő nagy valószínűséggel. A társfüggés (vagy kodependencia) legszélesebb értelemben úgy definiálható, mint bizonyos emberekhez, viselkedésformákhoz vagy dolgokhoz való addikció (hozzászokás). Aki kodependens, az tehát többnyire addiktív kötődésben (függő viszonyban) van egy másik emberrel. Ebben a kapcsolatban a társfüggő egyén személyisége oly bonyolult módon beleszövődik az őt függőségben tartó személyiségébe, hogy saját énképe – személyes identitása – kemény korlátok közé szorul. A maga problémái és identitása helyett a másik személy problémáit és identitását tekinti sajátjának.Miért és hogyan jön létre a társfüggés? Érdekes, hogy a társfüggő személyek a függő betegek mellett elszenvedett problémák miatt esnek át személyiségtorzuláson, vagy éppen azért keresik szenvedélybetegek társaságát, mert maguk is eleve „deformált pszichés struktúrát” hordoznak – veti fel a kérdést István Éva pszichológus. A társfüggés kialakulásának több oka is lehet, szeretnénk a legfontosabbakat kiemelni:  – A gyermekkori rossz, diszfunkcionális családi környezet. Bármilyen függőségben élő szülők gyermekének életéből ugyanis hiányzik a gondoskodás, a biztonságérzet, az egészséges norma- és követelményrendszer, a szülői következetesség. Ezek a szülők a saját lelki betegségük miatt nem tudnak elég szeretetet és biztonságot adni gyermeküknek, ezért a gyermek is úgy viszonyul szüleihez, hogy megpróbálja „megvásárolni” a családtagok jóindulatát, figyelmét. Így már gyermekkorban háttérbe szorulnak a saját szükségletei, kialakulhat a felnőtt embertől való függés, a társfüggés. Sajnos kialakul az is, hogy a gyermek túlságosan a szüleire koncentrál, azaz parentifikálódik. Kiskorától azt szokja meg, hogy akkor rendezett az élete, ha segíthet, ha meg tudja változtatni a körülötte élők érzelmi állapotát – akár alárendelődéssel vagy heroikus hozzáállással, esetleg infantilizmussal, de még akár deviáns viselkedéssel is. Lehet, hogy látszólag durván lázad környezetével szemben, mégsem képes önálló, stabil életvitelre, ezért későbbi kapcsolataiban is betegen fog viszonyulni másokhoz.Az így felnőtt gyermekek általában megfogadják, hogy egészen másképp fogják majd a saját életüket kialakítani, érdekes azonban, hogy szép lassan mégis követik a beléjük ívódott mintát, és így a betegség öröklődik, a rossz kapcsolati háló folytatódik. A függőségben szenvedő szülők gyermekei (itt fontos megjegyeznünk, hogy nemcsak a sokat emlegetett alkoholizmusra, hanem például munkamániára, kodependenciára, evési zavarokra stb. gondolunk) nagy valószínűséggel tehát ugyanolyan betegekké válnak. Sőt párválasztásnál könnyen választanak maguknak éppolyan beteg, függő társat, mint szüleik. Szüleik után most már a párjuk szeretetét igyekeznek „megvásárolni, így társfüggésük tovább nő. – Sokszor a nőket sújtja ez a fajta pszichés komplikáció, hiszen a gondoskodás, a fokozott empatikus készség, a hagyományos anyaszerep struktúrája klasszikus női szerep, amely sajnos igen könnyen torzulhat az önmagát háttérbe szorító, másokat kontrolláló kodependenciába. Érdemes megjegyezni, hogy egyes szakemberek szerint a segítő szakmát választók 80 százalékának nem egészséges a motivációja – megbújhat a háttérben a társfüggőség. A segítői szakmát választók (például egészségügyi, szociális, pedagógusi pályák) között rengeteg a nő, akik gondolkodásában gyakran meghúzódik az a motiváció, hogy szeretetük által majd megváltozik a másik ember. Mivel azonban érzelmi és lelki síkon ők sem stabilak és választottjuk sem, ezek a kapcsolatok előbb-utóbb sajnos tönkremennek. – Hirtelen aktivitás- és presztízscsökkenés is felelőssé tehető a társfüggés kialakulásáért. Ha a megszokott keresőmunka – ami manapság a társadalmi megbecsülés és megítélés egyik legfontosabb tényezője – megszűnik, az ember önértékelése csökkenhet. És mivel sajnos a munka is függőséggé, pótcselekvéssé válhat (lásd munkamánia), annak elvesztésekor, hogy az ember továbbra is fontosnak érezhesse magát, gyakran köt olyan kapcsolatokat, amelyek azt mutatják: ő jó és hasznos ember. Ez magában hordozza egy későbbi függőség veszélyét. – A szenvedélybeteggel való szoros kapcsolat szintén igen gyakori kiváltó ok. Az alkoholizmus, a kábítószer-függőség, és más addikciók olyan torzulásokat hoznak létre a kapcsolatokban, ahol megszűnik az őszinte közlések és egyértelmű viselkedések lehetősége. Ezek helyett különféle manipulációk, vádak, önvádak működnek. A kommunikációs struktúra hibájából fakadó magány érzete is társfüggéshez vezet. Ki a társfüggő? Érdekes megvizsgálnunk az alábbiakban, hogy a társfüggő személy sajátosságai bennünket milyen mélységben érintenek. A társfüggő személyre jellemző, hogy…  • …egy vagy több kényszeres késztetés hajtja.Szokások, ismétlődő viselkedésminták uralkodnak életében. • …olyan béklyókban és kínokban vergődik, amilyen torzulások gyermekkori családjában léteztek. Szülei erős (és függő) egyéniségek. Olyan dolgoktól szenved, melyektől a szülei is szenvedtek. • …önértékelése (és gyakran érettsége is) nagyon alacsony fokú. Elégedetlen önmagával. Gyakran hibáztatja magát, azonban könnyen felháborodik, ha mások bírálják. Elhárítja a dicséretet és méltánylást, de letörtté válik, ha nem dicsérik. Folyamatosan az igazságtalan bírálatoktól védi magát. Fél attól, hogy hibázni fog, mindent tökéletesen szeretne elvégezni. Néha elfogja az érzés:„Nincsenek barátaim.” • …bizalomhiányos. Nem bízik önmagában, a döntéseiben, az érzéseiben, és más emberekben. Sokszor azokban akar bízni, akik méltatlanok a bizalmára. Jellemző mondatai: „Nem tekintem magamat szeretetre méltó vagy értékelnivaló személynek.” „Mások jóváhagyását, az én gondolkodásmódomat, érzelmeimet vagy viselkedésemet illetően többre értékelem, mint a sajátomat.” • …meg van győződve arról, hogy boldogsága másoktól vagy a körülményeitől függ (amit mások tesznek vele, körülötte). • …túlzott felelősséget érez mások iránt. Szeret másról gondoskodni. Úgy véli, felelős a másik ember érzelmeiért, cselekedeteiért, választásaiért. Feszültséget, bűntudatot érez, ha másnak problémája van. Azt hiszi, kötelessége segíteni, megoldani a problémákat, átvállalni a terheket, és tanácsokat adni. Lehetséges megnyilatkozások: „Ha nem lépek közbe, szörnyű hibát fog elkövetni… Én vagyok az ő szerencsétlenségének okozója… Ha többet tettem volna, most boldog lenne… Én nem akarom ezt és ezt, de miatta megteszem…” • …a házastársával vagy más fontos személlyel való kapcsolatát megzavarja a függés és a függetlenség közötti egyensúly veszedelmes labilitása. Egyszerre menekül valaki elől, azután mégis keresi a társaságát. • …nagymestere a tagadásnak vagy az elfojtásnak. Nem veszi észre a problémákat, vagy úgy tesz, mintha azok nem léteznének. Jobb színben tünteti fel a helyzetet, mint amilyen az valójában. Védelmezi családját a nyilvánvaló problémák ellenére is. („Azért a lelke mélyén ő egy csodálatos ember… Szeretett ő a maga módján…”) Szenved gyermekkori emlékei hiányától, elszigetelt érzelmei vannak, részletek, melyekre nem emlékszik. Nem képes nemet mondani.„Úgy látom magam, mint egy teljesen önzetlen és mások jólétéért élő személyt” – mondja magáról. • …olyan dolgok gyötrik, amelyeket nem tud megváltoztatni, bár gyakran próbálkozik. • …élete feltűnő módon tele van szélsőségekkel. A személyes kapcsolatokban fellángolások és elhidegülések. Egyszerre jelentkezhetnek ellentétpárok (például kuporgatás-költekezés, dühöngés-gyöngédség, szeretet-háborúskodás stb.). Nem mondja azt, amit gondol. Nem azt gondolja, amit mond. • …folyamatosan keres valamit, ami kimaradt vagy hiányzik az életéből. Megmagyarázhatatlan elégedetlenséget érez. („Valami hiányzik, valami kimaradt, belül olyan űrt érzek.”) • …kontrolláló. Nem engedi, hogy a dolgok a maguk természetes útján történjenek meg körülötte. Úgy hiszi, ő tudja jobban, hogyan kellene másoknak viselkedniük. Jelszavai: „Megpróbálok másokat meggyőzni arról, hogy mit »kellene« gondolniuk, és »igazából« érezniük.” „Megsértődöm, amikor mások nem engedik, hogy segítsek nekik.” „Szabadon osztogatok tanácsot, irányítást, anélkül, hogy megkérnének rá.” „Elárasztom ajándékokkal és szívességekkel azokat, akik fontosak számomra.” „Ahhoz, hogy kapcsolatom legyen másokkal, azt kell éreznem, hogy »szükség« van rám.” „Azt hiszem, hogy a legtöbb ember képtelen ellátni saját dolgait.” Én is társfüggő vagyok?  „Mari vagyok, társfüggő. Apám, anyám, húgom mindannyian alkoholisták, miattuk jártam az alkoholisták hozzátartozóinak csoportjába. Bár én sosem iszom, a velük való küzdelmem odaláncolt ehhez a függőséghez. Nemrégiben azonban azzal szembesültem, hogy bár a férjem sem iszik, ő is függő (számítógép- és televízió-függő), amitől mérhetetlenül szenvedek. Zavar, hogy nem tudom őt megváltoztatni. Amikor rossz kedvű, én is azzá válok. Szinte mindig veszekedünk. Ennek kapcsán rájöttem, hogy mindenki életében van valamilyen függés. Én a társamtól függök” – mondja a társfüggők számára szervezett találkozó egyik résztvevője, aki évek óta feszült kapcsolatban él férjével. Mari szembe szeretne nézni helyzetükkel, és annak javulását szeretné. Ez nagy előrelépés, hiszen a társfüggők (is) nehezen ismerik be, hogy szükségük van segítségre. Emellett, mivel nehézkesen vagy egyáltalán nem fejezik ki az érzéseiket, és szükségleteiket elfojtják, ritkán kérnek segítséget, vagy már későn. Pedig lehetséges a gyógyulás, szabadulás. Van megoldás? Bármilyen változáshoz nyitottság és szembenézés szükséges. Ha rájövünk, hogy „érintettek”, „betegek” vagyunk, akkor fontos, hogy ne nyomjuk el a szembesülés fájdalmas és kíméletlen érzését. A gyógyuláshoz ugyanis hosszú utat kell megtennünk. A győzelmet minden esetben verseny előzi meg. Ahol erőfeszítéseket kell tennünk. Egy rossz családi rendszerben élő, különböző függőségeket mutató személyt vizsgálva elsősorban a család nem megfelelő működése válik láthatóvá. Nemcsak a tárfüggő, hanem az egész családi rendszer beteg, és ezért a rendszer egészével érdemes foglalkozni. . A függőségek tehát családi betegségek. Ha a család változtat magatartásán, ezzel esélyt adhat szenvedélybeteg tagjának arra, hogy szembenézzen betegségével. Emellett léteznek ún. speciális segítő csoportok, ezek közül sok kimondottan csak alkoholbeteg, vagy csak drogfüggő, illetve játékszenvedéllyel élő személyek hozzátartozóit (házastárs, élettárs, szülő, gyerek, testvér) fogadja. Működnek továbbá olyan családi érintetteket fogadó csoportok, amelyek 12 lépést követnek. Beismerik, hogy „egyedül nem megy”, külső, illetve Felsőbb erő segítségét kérik. Ezek az Al-Anon csoportok, amelyek az alkoholisták névtelen hozzátartozói számára alakultak. Ennek mintáján működik a CODA, azaz kodependensek névtelen csoportja. A névtelen kodependensek célja az egészséges kapcsolatok kialakítása. Összegezve tehát, fontos, hogy lássuk: egyedül arra vagyunk csak képesek, hogy egyik függőségből a másikba jussunk. Azonban azt is fontos tudatosítanunk, hogy a változás nem egy pillanat vagy egy terápia műve, hanem életmód- és szemléletváltásra van szükségünk, amihez egész további életünkön át igazodunk. Nincs annál nagyon öröm, amikor eddig betegen megélt kapcsolatainkban új viszonyulási formákat tudunk megélni és új, valódi barátokra lelhetünk http://www.nyitottszemmel.hu |
Főoldal > Természetes életmód >