A Jupiter és a Szaturnusz szimbóluma
www.vopus.org
A Jupiter és Szaturnusz bolygók jeleivel érünk Ors Naprendszerünk hét fő bolygójának végére.
Ezek alakjáról és azok okairól szóló cikkekben már kezdettől fogva bemutattuk, hogy nem pusztán véletlenszerűen megválasztott jelek, hanem egy egyetemes archetípust követnek, és alakjuk az elvégzendő Ezoterikus Munka ideografikus ábrázolása.
Ezt az utolsó tanulmányt kezdjük a Jupiter asztrológiai jelével.
Alapformája a négyágú kereszt, a Nagy Mű kicsiszolandó „köve”.
 Ennek a keresztnek a négy oldala a négy fizikai elemre és azok négy Tattvájára emlékeztet; ez a négy kémiai elem; az Alkímia négy eleme és színe; a négy Szoláris Test; a négy út és a négy próba; az emberi lény életének négy szakasza; a Természet és a Fajok négy évszaka; a négy vérmérséklet; a Belső Palota négy Kapuja; a négy ezoterikus szél, avagy égtáj; a faj négy védelmezője és a Világegyetem Tetrafenntartói; az alkímia és a Szoláris Evangélium négy állata stb.
Mindez a „négy” nem más, mint azon energiák, formák vagy entelecheia-k, amelyeket az emberi lény ki kell fejlesszen vagy meg kell haladjon, hogy saját magában valósíthassa meg aSzent TETRAGRAMMATON (Isten négy betűből álló neve) misztériumát, és amelyet a következőképpen írnak: IOD HE VAU HE.
„Ez a négy szó vezet el a Kilencedik Szférába, Vulcanus hírneves Tüzes Kemencéjéhez, ahol fel kell emelnünk Mágikus Erőink Tüzes Kígyóját”; és ez utóbbit pedig a jupiteri jelben meglévő, fénysugárként felemelkedő vonal jelképez, amely a végtelennel egyesít minket.
A kereszt a Logosz, Jupiter-Zeusz, a Mi Urunk, Krisztus fenséges monogramja; ő az Asztrális Fény, a belénkzárt Krisztusi Erő, amely kizárólag a „Kereszt”, a „Szerelmi Mágia” által ébred fel, és amelynek neve az Aztékoknál: Ketzalkóatl.
Jupiter-Zeusz fémje az ón, ami alakíthatóságot, bővülést jelez, ez önmagában a Teremtés, amint fenn, úgy lenn is, ezért ő az Íge.
A Szaturnuszt, a hetedik jelet az ólom uralja; azonban emlékezzünk rá, hogy az ólomnak van nyers és kolloid, finomított alakja is; azért uralja a térdeket (a Térdcsakrák), hogy az erőt, hatalmat, támogatást, felfuvalkodottság nélküli, nagyon alázatos támaszt jelképezze, amely a Bölcsességhez és a Napok Vénjéhez vezető út, amelyet szintúgy jelképez.
Visszatérve a Szaturnusz jeléhez, megfigyelhetjük, hogy kis különbséggel, hasonló Jupiter jeléhez, azonban meg van fordítva, mivel ez a kezdet, az első kiáradás az Abszolútból, megfordítva pedig az utolsó, az Alfa és Omega, a visszatérés a kiindulópontba, ugyanazon erőkhöz (a Kereszt és a Logosz).
Az Ősi Róma „Tirrén”-nek nevezett gyorsírásában felfedezhetjük, hogy az „A”-nak megfelelő jel egy „h”, amellyel, egy pont elhelyezésének a változtatásával, különböző szavakat rövidítettek.
A Merkúr szimbóluma
Aközépkori Alkimisták azt mondják, hogy a Nagy Mű, vagyis a Száraz Higany (ÉN-ek, Hibák) és az Arzénes Kén (a förtelmes Kundartigátor Szerv venenoszkirián rezgése) Kalcinálási munkájának sikeres elkezdésének titka a következő eljárásban rejlik:
Akkor kell a munkát elkezdeni, amikor a Nap () a Kosban () van, a Hold () pedig a Bikában ().
Ebben az egyetemes axiómában vannak összefoglalva az alkímiai munkáról szóló hatalmas ismeretek. Íme néhány kulcs az értelmezéshez:
Először is itt a Nap, mint a Tűz szimbóluma, és ez a Kosban rejlik (amely Tűzjegy), amelyet a Mars ural, az a bolygó, amely potenciált, erőt, hatalmat közvetít; meggyújtja ezt a Tüzet, és ádáz erővel, perzselő, tisztító, teremtő hatalmával mutatja meg. Így hát, amikor a Nap a Kosban található, azt jelenti, hogy ez a férfias erő megnyilvánul és teljesen érett, ahogy a Lunáris Erő is; ez a pillanat, amikor el lehet kezdeni a munkát anélkül, hogy siettetnénk a folyamatokat vagy megerőltetnénk a szerveket.
Ugyanígy, amikor a Hold a Bikában van, ez azt jelenti, hogy a Higanyos Vizek, vagy az Alkimista Nitrát, amelyeket a Hold jelképez, képesek kell legyenek a munkára, és meg kell legyen bennük mindaz a termékeny, teremtő, harmonikus és szerelmes erő, amelyet a Vénusz kínál, a bolygó, amely a Bikát uralja; ez a Csillagkép uralja a Gégét, így pedig az Első Pillanat Teremtő Ígéjével hoz kapcsolatba, amint fenn, úgy lenn is.
A Hermetikus Művészet Mesterei azzal folytatják, hogy a Nagy Mű Nyersanyagának eléréséhez, amely nem más, mint a Kénezett Higany, vagy Higanyos Kén, avagy az ARCHEAUS, szükség van még a Tűz (Kén) és a Víz (Higany) mellett Sóra is, amelyet az ezoterizmusban a Filozófiai Föld (a Fizikai Test) néven is ismernek, és amely, a planetáris szimbólumok segítségével így fejezhető ki: .Mindezek nagyon érdekesnek és képletesnek bizonyulnak az út megfáradt kutatói számára. És ezen dolgokhoz hozzátesszük még a Titkos Bölcsesség következő bekezdését is:
A Phlegethon Tüze és az Akherón vize a Kilencedik Körben (a Szex) találkoznak, megalkotva a Végtelen Jelét. A Tűzzel és a Vízzel kell dolgozni, amelyek a vadak, az Emberek és az Istenek ősei. Aki fel akar emelkedni, előbb alá kell szálljon, ez pedig rettentő. Ez a legnagyobb próba; szinte mindenki elbukja…
Lássuk most az említett szimbólumokat és jelentésüket, hogy ezáltal megérthessük az alaktani okait aMerkúr Szimbólumának:
Említettük, hogy a Nap , a Tűz vagy a Kén jelképeként, a Hold mellé kell álljon, ami a Víz, a Spermatikus Káosz, és, hogy ehhez az együtteshez kell bölcsen vegyíteni a Sót, vagy a Filozófiai Földet , hogy elérhessük a Bölcsek Higanyát ; ez utóbbi pedig, szimbolikus morfológiájában, a következő elemek összeadásának eredménye: Nap, a központi kör; Hold, a növekvő hold irányába álló szarvakkal; a Filozófiai Föld a körben, és alatta a kereszttel, amely, habár általában fölötte áll, ez esetben alatta kell legyen, hogy a következő axiómát szemléltesse: „Az emelkedéshez előbb alá kell szállni”; így érhető el a Kénes Higany, vagy a Fényes Víz, amellyel elvégezhető a Nagy Mű, amelyet a következő képlet ad meg:
A szoláris szimbólum
Az Asztrológiában, a Botanikában, a Kémiában és az Alkímiában, és a legősibb kultúrák jelei és jegyei között is megtalálhatjuk ezt a szimbólumot, amely a Napot jelképezi, annak vagy a tisztán anyagi nézetében, csillagként, amely megvilágít minket, és amelynek a sugarai lehetővé teszik az életet a bolygón, vagy spirituális nézetben (a Logosz), amely szintén megvilágít és belső életet ad a sugaraival.
Ezek a szimbólumok, rajzok és jelek nem holmi szeszélynek köszönhetőek. Ellenkezőleg, mindig is a Természet és a Kozmosz Legfelsőbb Törvényeivel vannak összhangban, és a Titkos Úttal, amelyet az Ember saját Személyes Világegyetemének megvalósításához kell követni; erre a hermetikus axiómára alapulnak: "Amint fenn, az van lenn, és amint lenn az van fenn."
Szintén értékelnünk kell, hogy megannyi különböző tanulmányi körben, oly sok időben és térben távoli kultúrában a Szoláris szimbólum mindig egyforma:
Ez lehetővé teszi, hogy a párizsi Sorbonne tudósaival együtt jelentsük ki, hogy "A Gnózis (Ismeret), egy olyan jelenség, amely az ember belsőjében zajlik, egy Transzcendentális Bölcsesség, amely mély változásokat okoz az egyénben. Akkor, tehát bármely korban és helyen átadható, mivel magában az emberben van".
Így hát, ezek a szimbólumok magából a Valódi Ember Tudatából erednek, akik a világon éltek, és akik képesek voltak a saját képességeik által felfogni azt, az emberiségre és az utókorra hagyva a különböző tájakon, kultúrákban és misztérium iskolákban.
A kör egy ponttal a közepében a Nap tökéletes szimbóluma volt és lesz is, ahogyan már mondtuk, odabent és kívül is; ezért megláthatjuk a Dialektika vagy a Tudat Nyelvének eme szintézisét, ebben az egyszerű jelképben kifejezve.
Miért egy kör egy ponttal a közepében és nem egy másik jel?
Mert a Nap a Csillagászatban és a Pszicho-Csillagászatban a Világegyetem központja, ami körül minden forog, amelytől minden függ, és amiből minden elindul, megszületik.
Máskülönben az Alkímiában a Nap jelképezi az Aranyat, a Fényt, a Királyt vagy a Valódi Mély Belső Lényt, amelytől szintén függünk, és akinek köszönhetően világra jöttünk, és akihez vissza kell térnünk, megvalósítva őt a belsőnkben. A Lingam-Yoni alkotó misztériumait jelképezi. A kör női, befogadó, a Pont férfias, projektív. A teljes Világegyetem a Teremtő Energia terméke.
A Kabbalában a Vitális Királyságot jelképezi, vagyis a Gyökeret, amely a Természet és a Kozmosz minden törvényének, minden dolognak Formát ad.
Az I-King-nek Wu-Ki (a kezdet és vég nélküli), amely az ősi Uroborosz szimbólumának felel meg: a kígyó, amely a farkába harap.
Az Ezoterikus Kereszténységben az Abszolút, és úgyszintén a Logosz (a Kozmikus Krisztus), amelyet a szentség aurája vagy nimbusza jelképez azoknál az embereknél, akik érdemből és belső megvalósításokból kerültek közel hozzá.
Végül is, hogy igazoljuk az elmondottakat (hogy térben és időben távoli kultúrák fogalmaiban és absztrakcióiban is megvan), a következőket mondjuk: mikor a hódítók Mexikóba értek, megkérdezték a majákat, ki az ő Istenük, és ők egy kört egy ponttal a közepébe rajzolva válaszoltak, így szólva: "Hunab-Ku".
A lunáris szimbólum
www.vopus.org
Egy régebbi cikkben beszéltünk már a Szoláris Szimbólumról, és arról, hogy a jelek és szimbólumok, amelyek által a régi bölcsek és mesterek átadták a beavatási ismeretet és bölcsességet a neofiátknak; ugyanakkor a szimbólumok fátyolként is szolgáltak a profán szemeknek, nem véletlenszerűen lettek kidolgozva vagy kigondolva.
Ellenkezőleg, mindig is a Természet és a Kozmosz Legfelsőbb Törvényeivel vannak összhangban, és a Titkos Úttal, amelyet az Ember saját Személyes Világegyetemének megvalósításához kell követni; erre a hermetikus axiómára alapulnak: "Amint fenn, az van lenn, és amint lenn az van fenn."
Nos, hát folytassuk a Lunáris Szimbólum elemzésével... ha az előbbi, a Nap, egy kör volt, egy ponttal a közepében, most megtudhatjuk, hogy ez a kör ketté osztódik.
Ez az Első Erő (az Egyetemes Élet-Princípium) kettőződését jelképezi a Másodikba (ami a Világegyetemi Nagy Alaya), vagyis a Kettősség, a női, receptív, és ezzel egy időben a Természet teremtő arculata.
Más szavakkal, az Isten-Anya, a Nagy Genezisi Anyaméh, amelyet a Logosz, mint az aktív erő, megtermékenyít a Teremtés hajnalán, lehetővé téve az életet.
Ő, tehát, a megtermékenyítő kebel, ahol minden megszületik, és ahová minden visszatér.
Íme az első ok a szimbolikus alakjára. Vannak azonban mások is, amelyeket a továbbiakban fogunk elemezni.
A Hold a vízzel áll kapcsolatban, nem csupán azért, mert a bolygónk holdja uralja a tengereket, és általában minden folyadékot, hanem azért is, mert ahogyan már mondtuk:
"A Nap és a tüze, vagyis a megtermékenyítő rezgései mögött ott van a víz, minden élet alapja, a Földi Női Elem, a Nagy Anya vagy Tápláló Tehén (a növekvő Hold alakjában álló szarvakkal), a vallásos teogóniák mindegyike nevek ezreivel szimbolizálja, amelyeket imádnak: IO, Maja, Ízisz, Diána, Lucina, Ataeszina, Kalquihuitl, Nut, Izoberta, Adónia, Réa, Kübelé, Opisz, Der, és megannyi más". Ez a folyadék két ellentétes alakban jelentkezik: a statikus és a dinamikus; a mindig csendes varázslatos tó és a háborgó rossz.
A csendes tóban (rettentően aktívan) láthatjuk újból a Lunáris Szimbólumot, mint egy hermetikus (az első pillanat Spermatikus Vizeit tartalmazó) tartályt, a női Yoni, vagy minden esetben az agy kelyhe; a háborgó rosszba vagy Megtermékenyítő Vizekben megjelenik a Vízöntő kettős vonala (≈), az Örök Női hieroglifája is: az Anya, Mater, Madre, Mére, Mother, Mária, Maya, Mar...
Ebből az okból kapcsolódik a Titkos Filozófia Higanyához. És érdekes, mivel a fémje az Ezüst, és ennek a jelképe az elemek periódusos rendszerében az Ag, ami az "Aqua" szótöve.
Az egyiptomiaknál ismert az Égi Tápláló Tehén, amelynek a szarvai növekvő Hold formában állnak, és ráadásul "KA", vagyis az Asztráltest, az Asztrális Világ jelképezésére egy kis fa szobrocskájuk van, amelyen két kar található, félhold alakban, a fej fölött; pontosan az Asztrális Világ az, amely teljesen Lunáris, az Angyalok Szállása.
Minden Sziderális Energia a Holdon keresztül kristályosodik ki, az asztrológusok jól tudják ezt.
A Hold uralja a terhességeket és a születéseket. Ha nem hagyjuk figyelmen kívül az elmondottakat, ebből az okból alkották meg a maják a Hold lerajzolására az "U" betűt, amelynek a jelentése és allegóriája egyértelmű.
A kutya
Az ember legjobb barátja
Mindig úgy tartottuk, hogy a „népi szólásokban” nagy Okkult Bölcsesség rejtezik; például, „a kutya az ember legjobb barátja”mondásban felfedezhetjük, hogy ez nem csupán arra a konkrét tényre utal, hogy a négylábú, például házőrzőként szolgálhat, vagy haszonállatként, juhászkutyaként, szánhúzóként, vakvezetőként stb., hanem egy mély aspektusra is utal, amely az emberi lény alapvető fejlődésével áll kapcsolatban; az ősi szimbolikában a kutya a Nemi Ösztön jelképe is, vagyis az az elektro-magnetikus és Fohat-i erő, amely nyers alakjából a Pszicho-Fiziológiánkban alakul át, és amelyet meg kell tanulnunk bölcsen uralni, hogy elérjük az Ön-Fejlesztést, a Tudatot és az Erőt.
A századok során minket megelőző kultúrákban mindig is fellelhettük ezt a jó társat.
A nahua nyelvben a„XOLOTL” jelentése néha „kutya”, máskor pedig „ikertestvér”. Kecálkóatl (a Logosz, Krisztus) ikertestvére, ő ébreszti fel a Fényt, ő a Hajnalcsillag. Ne feledkezzünk meg Sahagun Atya mondásáról sem: „A kutya a mennyből eredő Tűz jelképe”. Ő az Erotikus Ösztön, a rendkívüli és csodálatos közeg, amely képes gyökeresen megváltoztatni.
Ezért láthatjuk Teotihuacan egyes freskóin, hogy Kecálkóatlkosarában hordozza a kutyát, hogy útmutatója legyen. A Kutyapedig mindvégig vezeti a Lovagot (a Gnosztikus Beavatottat), irányítja a szűk úton, amely az Árnyaktól a Fényhez vezet, a Halálból a Halhatatlanságba; vajon Herculesnek nem Kerberoszt (a háromfejű kutya, akinek széles feje és kígyókkal körülvett nyaka volt) kellett kivinnie plútói lakhelyéről? És mit is mondhatnánk Ortros és Eurition kutyákról, Gerion, a háromtestű óriás őrzőiről? Talán ezek a kutyák nem az állati szenvedélyeket szimbolizálják, és Gerion pedig nem az Idő Ura?
Sohasem szabad elfelejtenünk ezzel a témával kapcsolatban, hogy Aszklépiosz Templomának zord őre, a Cézárok Derűs Rómájában, mindig is egy kutya volt. Vulkánusz Templomának szent kutyái pedig nagyon gondozottak voltak.
Ne feledjük el azt sem, hogy a kutya egy kígyó társaságában is megjelenik, a bika vérét nyalogatva, miközben Mithrász, öklével végez Bramador Bestiával, és közben egy skorpió harap az állat nemi szervébe.
Hogyan is feledhetnénk az Orpheusz tettét elbeszélő legendát, amikor, Tartaroszba vezető útján, lantjával andalította elKerberoszt, hogy felkutathassa Eurüdikét.
Még ma is látható a kutya a holtak lábánál, a legősibb idők valódi sírboltjaiban, amely egy mélyen szimbolikus, sötét jelkép.
Gaspar Moir de Locca Gróf elképedt szemei láttára váltogatta színeit (fehér, sárga és vörös) Faust doktor rejtélyes kutyája; ezek pontosan a Bölcsek Kövének színei, amelyek megfelelnek a Nagy Mű munkái által okozott szublimációknak és tisztulásoknak.
Következésképpen, a kutya is részese a Mágiának, és az ősidőkben Merkúr Istennek szentelték.
A kutya úgyszintén jelképezi még a Barátságot és, ellentétes aspektusában pedig, az Okkult Ellenségeket.
Hagyjuk hát, hogy a saját kutyánk Bölcsességgel, Szeretettel és Barátsággal táplálkozzon, amint della Scala, Verona Lordjának és Dante jótevőjének kutyája, Lebrel is tehette.
http://www.vopus.org/hu 
A sas Ha a sas repül, felébred a szellem
A sas, a „madarak királya” már a korai fejlett kultúrákban is sokrétű jelentéssel bíró jelkép volt. Általában a Naphoz és a fényhez társítják. A néphitben, mítoszokban, irodalomban számos királyi jellemvonást tulajdonítanak neki: hatalmat, erőt és varázserőt, merészséget és éleselméjűséget, de kérlelhetetlenséget, keménységet és bosszúálló hatalmat is. Az isteni szellem végrehajtójaként kígyókat és sárkányokat semmisít meg, és a sas a jelképe a fény sötét hatalmak feletti győzelmének is.
Az indiai irodalom legrégibb emlékében, a Rigvédában Garuda, a csodamadár világít, akár a legragyogóbb láng, és gyors, mint a fény. Hatalmas szárnyaival képes megállítani a világok forgását, Visnu pedig az ő hátán ülve száll csatába a gonosz démonok ellen. Az indiánok a mennyei fény megtestesüléseként tisztelték, az aztékok számára maga volt a Nap. Az ókor népei és a germánok szerencsét hozó jósmadárnak tartották; míg a görögöknél Zeusz akaratának volt jelképe a sas. „A királyok és istenek madara” számtalan ábrázolásra ihlette az ókori Kelet művészeit: márvány domborművek, vázaképek, használati tárgyak, érmék és dísztárgyak tanúskodnak erről. Későbbi korokban is fontos szerepet töltött be. A kétfejű sas például a szabadkőműves jelképvilágban a skót rituálé 33. fokát jelképezte, Európában pedig a leggyakrabban használt címerállatok egyike volt.
A megújhodás a kulcsszó
Az Egyetemes Tanban a sas, „a szellem mennyei kékjében fürdő hatalmas, szárnyas lény”22 a szellemlélek és az élet jelképe, és ötágú csillaggal is ábrázolják. A Szentírás is többször említi, például János Jelenései 4, 6-7: „És a királyiszék előtt üvegtenger vala, hasonló a kristályhoz, és a királyiszék közepette és a királyiszék körül négy lelkes állat, szemekkel teljesek elöl és hátul. És az első lelkes állat hasonló vala az oroszlánhoz, és a második lelkes állat hasonló a borjúhoz, és a harmadik lelkes állatnak olyan arca vala, mint egy embernek, és a negyedik lelkes állat hasonló vala a repülő sashoz.”
E négy állat a négy elem, melyek révén a tökéletes teremtés megnyilvánul. Belőlük áll össze a szfinx: az „Ozirisszal egyesült” - vagyis a halhatatlan - új ember jelképe. Az Oroszlán jeleníti meg az új életet, a borjú - a fiatal Bika - az új anyagiságnak, az emberarcú állat a Vízöntőnek, az új gondolkodásnak felel meg, míg a sas a Skorpió szellemi nézete. A Skorpió kulcsszava a „regenerálódás”, azaz a megújulás, a helyreállítás. Ő állítja az emberi lényt az új világosságba, s ő tanít a megújult tudatban való létezésre.
A fejedelmi madárnak a népek meséiben, mondáiban gyakran kettős vonatkozása jut kifejezésre. Az ember barátjaként utat mutat, és segít a szükségben. Ha az ember mégis ellenségévé teszi, azzal, hogy nem tiszteli törvényeit, úgy kérlelhetetlen bosszúálló erőként lép fel, mely pusztulást idéz elő.
Prométheusz kételkedik Zeusz teljhatalmában
A sas ilyen ítélőerőnek mutatkozik a Prométheuszról szóló görög mondában is: Prométheusz, a titánok fia az istenek képére alkotta meg az embereket, beléjük lehelte az isteni szikrát, és lehozta nekik a tüzet a Nap szekeréről. Mégis kételkedni merészelt Zeusz mindentudásában, és megpróbálta becsapni az istenek atyját. Zeusz ezért Prométheuszt, a halhatatlant Hephaisztosszal, a tűz istenével (az istenek kovácsával) mezítelenül a sziklához láncoltatta, ahol éhségnek és szomjúságnak, hőségnek és hidegnek volt kitéve. Zeusz hosszú éveken át elküldte hozzá a sast, mely minden nap megette Prométheusz máját, amely azonban éjjelente újra és újra kinőtt. Így gyötrődött Prométheusz szakadatlan kínok közepette. Ettől csak Héraklész, a halandó váltotta meg, amikor nyilával megölte a sast, és Prométheuszt megszabadította béklyóitól. S hogy többé ne felejtse el Zeusz ítéletét, Prométheusznak attól kezdve gyűrűt kellett viselnie, benne annak a sziklának egy darabkájával, melyhez odaláncolták.
Héraklész leküzdi az anyag béklyóit
Prométheusz megszegte az isteni törvényeket, ezért megfosztják erejétől és száműzik a hazájából. Tehetetlenül és ájultan, anyagtesthez bilincselve találja magát. Így lép be a születés és halál körforgásába. Ezt jelképezi az életerők kapuja, a máj, „amiből a sas eszik, miközben az éjjelente újra kinő”. Fényhozóból és az isteni bölcsesség hordozójából a sas, a Szellem sugara így emésztő tűzzé válik, mert ezt az erőt halandó lény nem képes befogadni. Csak végtelenül hosszú időszakok múlva érkezik Prométheusz számára segítség Héraklész, a halandó képében, aki - lélekemberré válva - önmaga legyőzésének útját járja. Csak ő képes megölni a sast a „célt soha el nem vétő nyíllal”, csakis a lélekember képes megszüntetni a bosszúálló elv működését.
A világosság bosszúálló nézetét mindannyian megtapasztaltuk már. A Fama Fraternitatis kijelenti, hogy csapásaira mindazok számíthatnak, akik az önfejűség útját járják. A fény ekkor karma-törvénnyé, olyan erővé válik, amely a megszabadulás irányába mutat, kijavítván mindent, ami ettől elhajlik. Halál és szenvedés által ismételten megújuló lehetőséget teremt arra, hogy meg lehessen találni a megszabadító ösvényt. Amint valaki pozitívan reagál a világosság érintésére, a karma üdvhozóvá válik, és ekkor az önátadásban járó emberben növekedhetnek a sas szárnyai.
Rózsakereszt Krisztián - a sas felemelkedik
Jan van Rijckenborgh írja a Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője 3. napjának magyarázatában: „A sas a levegő királya, ezért a levegőelem urának jelképe, az élet-elemé, mely minden teremtmény számára nélkülözhetetlen. A sas tehát az életanyagot jelképezi, amelyre a gnosztikus misztériumok minden jelöltjének szüksége van, hogy az egyetemes Élő Testben élhessen. Az a nélkülözhetetlen életanyag ez, melyet az Iskolában Gnózisnak szoktunk nevezni. Újjászületéséhez az Ön lelkének a Gnózisra van szüksége. Ez az egyetemes Élő Test légköre, amelyet megtanulunk alkalmazni, és amelyből élnünk kell.
Ha Önnek az ösvényen önmaga átadásával ez sikerül, akkor lelke kész bemenni az egyetemes Élő Testbe, s kész tökéletesen, mikrokozmikusan abban létezni és élni. Akkor Ön felszáll az Élő Testben, s új életelemén sasként fog uralkodni. Így értendő, hogy a sas az új lélek és az új élet jelképe.”
Hogy „fel lehessen emelkedni” az Élő Test légkörébe, ahhoz új születésre, új növekedésre van szükség. Hogy repülni lehessen a sassal, ahhoz le kell győzni az anyag nehézségi erejét. A léleknek a porban kúszó kígyóból sassá kell változnia. Ezt szolgálják a tanulóság lépcsőfokai, melyeket a Merkúr-bot jelképez: benne a kígyó és sas eggyé vált.
A galamb, a holló, az egyszarvú és az oroszlán
A galamb számos pozitív tulajdonsággal rendelkezik, ezért általánosan alkalmazott jelképpé vált. Első és legfontosabb jellemzője, hogy csoportosan, közösségben él. Ehhez pedig olyan tulajdonságokra van szükség, mint tisztaság, odaadás, béketűrés és segítőkészség. Fiókái iránti gyengédsége és áldozatkészsége miatt a galambot gyakran az anyai ösztön megtestesítőjeként vagy egyenesen az asszonyi szeretet jelképeként tartják számon.
A galamb iránti tiszteletről és megbecsülésről sok ősi hagyomány tanúskodik. Régebben különösen a női istenségeknek szentelték: a termékenységet és a szeretetet jelképezte. A babilóniaiaknál Istár istennő, az egyiptomiaknál Ízisz, a rómaiaknál Vénusz, a görögöknél pedig Aphrodité szent állata volt. Más világnézetek a galambot az isteni akarat küldöttének tekintik, azon erő és rend képviselőjének, amely az isteni világok képmásának tartott alsóbb világokról gondoskodik. Így ez a jelkép Istennek a világmindenségben megnyilvánuló alkotó tevékenységével is kapcsolatban áll.
A galamb a magas tisztségek viselőinek jogarán is helyet kapott, amivel arra utaltak, hogy bennük isteni elvek hatnak, illetve azokról tesznek tanúbizonyságot. A régi misztériumok egyik képe a galambot áldozati állatnak mutatja egy kerék négy küllőjén keresztre feszítve. Ezt Jézus Krisztus eljövendő misztériumára, az ő kereszten véghezvitt szeretetáldozatára való utalásnak is értelmezték.
Később a zsidó hagyományban a galamb neve is szent jelképpé vált. A galamb héber neve: „Ionah”. Ugyanezzel a szóképpel találkozunk például a ninivei Jónás próféta, Keresztelő János és János evangélista nevében is. Az iszlám hagyomány pedig Mohamedet ábrázolja olykor galambbal a vállán.
Az isteni ihletés jelképe
A vállra leszálló galamb a középkorban is igen elterjedt jelkép volt. A próféták esetében ez isteni ihletettségére utalt, valamint arra az előjogra, hogy a Szellemről tanítsanak és tanúskodjanak. A keresztény hagyományban a galamb általában a Szent Szellem jelképeként ismeretes. Az Ószövetségben például az özönvíz és Noé bárkájának leírásában találkozunk vele, mégpedig különleges szerepben: a megbékélés hírnökeként. Az özönvíz - azaz a bűnös világ megtisztítása - után Noé először a hollót küld ki. A holló a galambbal ellentétben a vészt és a halált jelképezi. Az emberi bensőre vonatkoztatva a holló az énközpontúságot és az Istentől való elválasztottságot jelenti. Emiatt a holló megbízhatatlan küldött, ide-oda repked anélkül, hogy hírt hozna. Nem törődik a csoport, a közösség szükségleteivel és jólétével, amelyhez ő is tartozik, hanem magának él. A holló után Noé a galambot küldi ki. Nemcsak egyszer, hanem háromszor, hétnaponként. Ez összesen huszonegy napot tesz ki. A hármas szám a világmindenségben a tökéletességet és összhangot jelenti. A huszonegyes szám azé az emberé, aki a világon szerzett tapasztalat és belátás által megérett, és végül a Szellemhez fordul.
Első alkalommal visszatérve a galamb nem hoz semmit: a föld még lakatlan. A második alkalommal olajággal a csőrében tér vissza, ami arra utal, hogy a víz már elapadt a földről. Az olajág egyúttal a béke jelképe is. A galamb csőrébe helyezve a termékenységet idézi, ez jelzi Noé számára, hogy a Föld újra benépesíthető. A jelképes középkori ábrázolásokban a galamb vízszintes repülése, különösen ha olajág is volt a csőrében, mindig a világon létrejött békét, egységet és megbékélést jelentette. Ez a jelentés mindmáig fennmaradt, és mind a művészetben, mind a politikában a béke utáni vágy kifejezésére használják, akárcsak egykoron.
A bibliai történésben Noé még harmadszor is kiküldi a galambot, de az nem tér vissza többé. Egy időszakasz lezárult: a mindenségben helyreállt a béke és a összhang.
Isten szelleme nyugszik majd az új nemzetségen
Ézsaiás (11:1) azt írja, hogy a Messiás Isai (Jesse) törzsökéből nő ki. Isai Dávid atyja. Sok teológus ebből arra következtetett, hogy Dávid nemzetségéből származik majd a Messiás, mint fiatal hajtás egy régi törzsből. A prófécia azt hirdeti, hogy Isten szelleme ezen a sarjon, hajtáson nyugszik majd. Ezt a Messiásról szóló jóslatot a középkorban gyakran az „Isai hajtása” képpel ábrázolták. Az alvó Isai gyökérformájú testéből egy fa sarjad, melyen Krisztus felmenői láthatók, egészen Máriáig. Efölött trónol Krisztus, akire hét galamb száll le. A galambok itt a Szent Szellem hét adományát testesítik meg: a bölcsességet, az értelmet, az akaratot, az erőt, az ismeretet, a jámborságot és az istenfélelmet.
A Legmagasságosabb Fiának a küldötte
A galamb nemcsak a Szent Szellem adományának hordozójaként és a béke hírnökeként fordul elő a Bibliában, hanem áldozati állatként is, legtöbbször a 'bűnért való' tisztítóáldozat összefüggésében. Például Jézus születése után negyven nappal történt, hogy a zsidó törvény szerint két galambot kellett tisztítóáldozatként bemutatni. A Máriának adott kinyilatkoztatásakor is galamb jelenik meg, hogy bejelentse a Szent Szellem kitöltését az erre felkészült emberre. Gábriel angyal hírül adja Máriának, hogy valami megszentelt fog megfoganni benne, akit „a Legmagasságosabb Fiának” neveznek majd. És ekkor a Szent Szellem galamb képében leereszkedik Máriára. A Szellem tehát belép a testbe, hogy Istenből megszülessen az igazi ember, aki teljesen összekapcsolja magát az anyaggal.
Míg a vízszintesen repülő galamb a békét hirdeti, a leszálló galamb mindig az anyagba beereszkedő Szent Szellem jelképe. A felszálló galamb pedig a Szellemhez felemelkedő megtisztult emberi lelket jelöli. Jézus megkeresztelésekor is galamb alakjában látjuk reá eljönni a Szellemet, Jézus isteni származásának jeléül. Hasonló jelképpel találkozunk a pünkösdi eseménykor is, amikor tüzes lángnyelvek ereszkednek alá az apostolokra.
A belső megszabadulás jelképe
Ennek az ábrázolásnak a háttere különösen a gnosztikus hagyományok tükrében válik érthetővé.Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzőjében a galamb a szellemi megszabadulás ösvényén a beavatás különböző szakaszaiban játszik szerepet. Rózsakereszt Krisztián elmeséli, hogy egy útelágazásnál nem tudta, a négy út közül melyiket válassza. Kimerülten, éhesen és szomjasan veszi elő kenyerét, és leszel magának egy darabot. Ekkor egy hófehér galamb száll le a fáról, s szelíden közelít hozzá, hogy kapjon a kenyérből. A galamb ellensége, egy fekete holló rögtön lecsap rá, hogy elvegye tőle a falatot. A galamb menekülni kényszerül.
Az új lélek hangja
Mint Noé történetében, a galamb itt is az újat, a fény felé növekedést, a holló pedig a régit, a hanyatlást, a halált testesíti meg. Rózsakereszt Krisztián űzőbe veszi a hollót, hogy megvédje a galambot, s eközben váratlanul a számára rendelt úton találja magát. Mikor találkozott Rózsakereszt Krisztián a galambbal és a hollóval? Amikor földi ereje kimerült, és így válaszúthoz érkezett. A fehér galamb itt az ember új lelkét testesíti meg, míg a fekete holló az ént, az ego hangját. A holló és galamb, ez a két erő mindig egyidejűleg van jelen az emberben. Ha valaki az új lelke megszülettetésén munkálkodik, akkor a létéért küzdő fekete holló is megjelenik, hogy az újtól elvegye az új lélekerők kenyerét. A holló azokat az öntudatlan és önfenntartó erőket mintázza, melyek az új életet saját, földi célokra akarják felhasználni. Aki azonban önző ösztöneit elűzi, mint Rózsakereszt Krisztián a hollót, az a galambot követi, az új lélek hangját, mégha nem is tudja pontosan, hogyan is történik mindez. Váratlanul és hirtelen azonban mégis a helyes úton találja magát.
Az ösvénynek ezen a szakaszán a galamb tehát a lélek hangját, a szellemi világ erőire való irányulást képviseli. Az ember ekkor még nincs kapcsolatban a szellemi világgal, hanem csak készül erre. Ám feltartóztathatatlanul a Szellem világa felé vivő úton jár, és ezt a célt el is fogja érni.
A tüzes háromszög
Mint a bibliai történetekben, a galamb először a Szellem követe, később a Szellemmel való kapcsolat közvetítője. Ugyanígy történik az Alkémiai menyegzőben is: a léleknek először megmutatja a célt, majd megajándékozza a feladat teljesítéséhez szükséges erőkkel. Rózsakereszt Krisztián története a galambot két másik misztériumállattal, az oroszlánnal és az egyszarvúval együtt szerepelteti. Mint Noénál, itt is a hármas számról van szó, mely a teljesülés száma. Az egyes szám szimbolizálja a teremtést, a kettes a dualitást, azaz a kettősséget, a hármas a beteljesülést, mely aztán ismét további teremtés kiindulópontja lesz.
Ha a hármas számot háromszögnek ábrázolják - a gnosztikus hagyományok Trigonum Igneum-jához, lángoló háromszögéhez hasonlóan -, akkor az oroszlán képezi az alapot, a galamb és az egyszarvú pedig a háromszög szárait alkotják. Az egyszarvú a teljesen az isteni világra irányuló megrendíthetetlen akaratot példázza. Az oroszlán az egyetemes isteni szeretet, a második sugár jelképe, az alap, amelyen az egész háromság nyugszik. Más helyütt Rózsakereszt Krisztián azt közli, hogy egy fehér galamb olajágat hoz a csőrében. Ez azonban csak akkor történik meg, miután az oroszlán és az egyszarvú egy egészen különös állapotba jutott, ha szeretet és akarat formájában jelen vannak és hatnak. Az oroszlán lenyeli az olajágat, és nagyon elégedett. Más szavakkal élve: „a szeretet elnyeli, felveszi magába a Szellemet”. A Szellem elhozza az isteni világ üzenetét: szeresd Isten művét, és valósítsd meg Isten békéjét. A galamb e szent megbízás közvetítője. Tanúbizonyságát kihordja az egész világra!
A mikrokozmikus háromság helyreállítása
Hogy a galamb a világon hathasson, szüksége van az oroszlánra és az egyszarvúra, a megrendíthetetlen akaratra és a szeretetre, amelyből megszülethet a cselekvés. Így az 'olajág elnyelése' a Szellem erőinek készséges elfogadását jelenti, melyet az ember szeretetből eredő tettekkel bizonyít, egyesítvén a kettőt. Így születik meg a mindenség hármas egységéből, az Atyából, a Fiúból és a Szent Szellemből a mikrokozmikus háromság - az emberben. Az akaratból, szeretetből és Szellemből - az egyszarvúból, az oroszlánból és a galambból - keletkező háromszög képezi azokat az alaperőket, amelyekkel a megújhodott ember dolgozik. A Szellem, a szeretet és az akarat egységéből léphet elő és működhet a Hétszellem többi sugara.
A folytonos választás a galamb és a holló között
Az Alkémiai menyegző két története megmutatja, milyen fejlődéseken megy keresztül az, aki Isten szellemét keresi. Mielőtt elindul, először is nagy, Isten utáni vágyakozásnak kell lobognia benne. Ha már az úton van, akkor újra és újra Isten mellett kell döntenie, vagyis a galambra, szíve hívó hangjára kell hallgatnia, a hollót pedig el kell utasítania. Ezenkívül semmit sem vihet magával, sőt, minden egyebet vissza kell hagynia. Rózsakereszt Krisztián a holló elűzésekor elhagyja kenyerestarisznyáját, földi táplálékát, mely a földi lélekhez tartozik. Ám valójában nincs is már többé szüksége rá! Ha ugyanis valaki hallgat a galambra, és a szellemi világ hangját követi, akkor a 'galamb' világából szakadatlanul áramlik a lelke számára az elapadhatatlan táplálék is. Akkor a földi dolgokkal teli tarisznyát bízvást hátrahagyhatja, mert már nem kötődik többé hozzájuk. Rózsakereszt Krisztián ezt az új helyzetet nem érti meg azonnal. A visszaforduláson gondolkodik, de a Szellem forgószele ebben megakadályozza. Csak ekkor ébred rá, hogy a helyes úton van, s így régi terhét vígan és örömmel hagyja hátra.
Az úton eddig a galamb vezette. A következő szakaszon a Szent Szellemmel kerül kapcsolatba. A Szellem iránti tökéletes belső odaadás, tisztulás és önmegtagadás elűzte az önfenntartásáért küzdő ént, a fekete hollót. Az új ember feltámadása elő lett készítve. A lélek kész fogadni a Szent Szellem beereszkedő erejét. A galamb felülről ereszkedik be. Ez a Szent Szellem teljes kitöltése, ahogyan azt Jézus megkeresztelése is ábrázolja. Ez az út vége, minden istenkereső célja. A megtisztult lélek végleges, felbonthatatlan kapcsolatba lép Isten szellemével.
Rázd le magadról a világot
E hosszú fejlődési út vége ugyanakkor egy teljesen más szinten történő új kezdet. A természetes lélek halála lehetővé teszi az új lélek, az új ember megszületését. Szellem és anyag törhetetlen szövetségben egységet képez. Új munka kezdődhet meg. A tűzzel megkeresztelt ember most már dolgozhat a Szent Szellem erőivel. Közvetlen, tudatos kapcsolatban áll ezekkel az erőkkel, Isten szőlőskertjének igazi munkásává vált. A pünkösdi esemény után az apostolok is kimennek a világba, hogy hirdessék az evangéliumot. Megvalósították önmagukban az Atya, Fiú és Szent Szellem, az akarat, szeretet és béke közösségét. Aki a belső megszabadulás útjára tér, annak saját lényében kell megvalósítania ezt a szent háromságot. Akkor birtokolja az isteni akaratot, az Atyát, mely által megtapasztalhatja és kihordhatja a Fiú szeretetbölcsességét. Új asztrális palástot sző, és a Szent Szellem, a „minden észt felülmúló béke” új étertest kifejlődéséhez vezeti őt, mely új, az egyetemes szeretetből fakadó cselekedeteket tesz lehetővé.
Egy régi manicheus szöveg azt mondja:
Vedd fel a te keresztedet, és vetkezd le az óvilágot. Oldozd el véred kötelékeit, s gyűrd le a régi embert. Építsd fel a lélekembert, teljesítsd a szent parancsot. Öld meg magadban a kígyót, s engedd be a fehér galambot. Szeretteim örvendjetek!
A galamb tehát az út és a teljesülés csodálatos jelképe. Kísérőként az úton a békéről és a szeretetről tanúskodik. Tisztasága, alázata, békeszeretete és odaadása által készíti az utat. Az ember jelképesen a 'galamb útján' járhat, ha a galamb erényeit magáévá teszi. Ezen erények által Isten útjának egyengetőjévé és Isten hirdetőjévé válik, s végül az isteni birodalom lakójaként megtapasztalja a Szent Szellemmel való tudatos kapcsolatot.
A galamb útjának a kiindulópontja az emberekkel való békés együttélés. Mint rajban élő állat, a galamb azokat a tulajdonságokat is magában hordozza, amelyek a csoportban éléshez szükségesek. Ezen az úton az első lépés a felkészülés szakasza. Ezen a fokon a galamb a termékenységet és a szeretet testesíti meg, ahogyan az ókori rejtélyek is ábrázolják. A világosság kutatójában szent vágyakozás támad, az isteni világ felé irányuló szeretet. E kezdeti lépések gyümölcse új belátás, új érzékelés és új életvitel lesz. Az út második szakaszán a galamb az isteni világ hírnöke, hogy a harmadik és utolsó fokon a Szellem és az anyag kapcsolatának jelképévé váljon, ahogyan ezt az Újszövetség és a gnosztikus misztériumok ábrázolják.
A Gnosztikus Szerzetben a férfiak és nők mindig is együtt valósították meg szellemi feladatukat. A Trigonum Igneum, a lángoló háromszög jelképrendszerében az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának nagymesterei e tekintetben a háromszög két felfelé menő szárát képezik. Mint említettük, a galamb a harmadik sugár, a béke sugara, az egyszarvú pedig a vele együttműködő tüzes akarat, melyek együtt erős, legyőzhetetlen erőt alkotnak. Az isteni szeretet alapján ezek építik fel a lángoló háromszöget, mely az isteni természet ismérve. Az Élet Szerzetének azon erőit jelképezik, melyek besugároznak a bukott természetbe. Ezek az erők hívnak, mutatják az utat, lelkesedést, békét és szeretet ajándékoznak. Így nyitotta meg az utat Jan van Rijckenborgh, aki a tüzes akaratot jeleníti meg, hogy a Szellemi Iskola az anyagban felépülhessen, miközben Catharose de Petri asszony a béke megjelenítőjeként őrizte az összhangot, és gondoskodott a mű kiterjesztéséről. A Szerzet pedig az alap, melyen ez a mű nyugszik, hogy az egész világon elterjedhessen és kibontakozhasson
Az egyszarvú - az isteni erő jelképe
Akinek alkalma van sokat utazni, az a világon sok helyen rábukkan egy karcsú állat ábrájára, az egyszarvú jelképére, mely többek között az angol királyi család címerét is ékesíti. Az egyszarvú számos kút szobordísze, valamint faliszőnyegek és festmények kedvelt motívuma is. Mesék, mondák és legendák adnak hírt róla. Az Ószövetség is többször említi, ám - fordítói munkássága iránti tiszteletünket megőrizve - meg kell mondanunk, hogy Károli Gáspár ezzel a jelképpel nem tudott mit kezdeni. Luther Márton ugyanis a német nyelvű Bibliákban valóban egyszarvúról (Einhorn) beszél, míg Károli - a változatosság kedvéért - egyszer vad bivalynak (Mózes IV. könyve 23:22: Isten hozta ki őket Egyiptomból, ereje mint a vad bivalyé), másszor vadszamárnak és bölénynek (Jób 39:12: Akar-é szolgálni néked a bölény?), majd bivalyfiának fordítja (29. Zsoltár: Az Úr szava cédrusokat tördel; összetöri az Úr Libánon cédrusait is. És ugrándoztatja azokat, mint a borjút, a Libánont és a Szirjónt, mint a bivalyfiat.) Az egyszarvú kétségen felül magasságos szellemi eszmény jelképe, mely egyértelműen, „egyszarvúan” a magasabb, isteni természeti rend értékeire irányul.
A leírások szerint az egyszarvú hófehér, és arany nyakörvet visel. Ez az új és tiszta akaratra utal, mely a szellem vezetése alatt áll. Az egyszarvú ezek szerint rendkívül jelentős jelkép. Élőlényként a természetben nem fordul elő. Egyes festmények fehér lónak ábrázolják, homlokán hosszú, csavarodott arany szarvval. Artur király és asztaltársaságának pompás legendája lovagok kalandjait ecseteli, akik kivonulnak a szent Grál keresésére. Közülük csak négyen hivatottak a Grál-rejtély megélésére. Bűnös állapota miatt az első a Grált csupán álmában pillantja meg. A második kénytelen visszatérni a világba, hogy a Grált hirdesse, magasabb fokra még nincsen felkészülve. A harmadik lovag, Parzifál, az ösvényen számos bukás és talpraállás után a Grál őre, Grál-király lett. A negyedik pedig, Galahád, a tudó és beteljesítő - a beavatott - belépett a Grál fényességébe.
Figyelemre méltóak a Galahád új akarati állapotáról szóló leírások. Azt mondják például:20
„Galahád pillantása végigsiklott a lovagok társaságán, az asszonyokon és leányokon, a kerekasztalon, a széken, melyen arany felirat ragyogott.
- Uram, palotád gyönyörű, de nem maradhatok itt. Kint vár a lovam. Nem tudom hová visz, de nem is firtatom. Feladat vár rám, melyet teljesítenem kell. Saját kívánságaimra gondolnom sem szabad. Isten veled Uram.
Meghajolt a király előtt és elhagyta a termet. Az utána siető lovagok az udvarban fehér lovat pillantottak meg, melyre Galahád felpattant, és elvágtatott.”
Legendákban és mondákban a ló egy magasabb rendű, lendületes csillagerőre utal, melyet asztrális erőnek is neveznek. A fehér pedig a tisztaság színe. Aki elért Galahád szellemi fokára, az teljesen ráhangolódott az isteni akaratra. A dolgok nem az ő vezetése alatt állnak, hanem minden órában a magasabb rendű akaratnak vannak alávetve.
Más helyeken a teljes önátadásba vetett bizalmáról olvashatunk:21
„Galahád előtt zöld ruhás, fekete hajú szép asszony áll, Nimué, a Tó Asszonya.
- Már vártalak - üdvözli Galahádot.
Galahád leszáll a lóról, meghajol és udvariasan köszönti.
- Magányos lovag vagy, Galahád - szól Nimué. - Hol a pajzsod? Pajzs nélkül indulsz ily nagy útra?
- Úrnőm, reggel még kardom sem volt. Nem kerestem, mégis kaptam egyet. Ha pajzs kell, bizonyára időben hozzájutok.
- S ha nem, Galahád?
- Úgy pajzs nélkül keresem a Grált.
- S ha a Grált sem találod?
- Ez nem kérdés számomra, Úrnőm. Megbíztak a keresésével. Ennyi elég nekem.”
Egyszarvú-legendák
A különböző egyszarvú-legendák mind arról a szellemi fejlődésről beszélnek, mely az ember rendeltetéséhez vezet. Egy legenda szerint közönséges ember az egyszarvút nem pillanthatja meg, ilyenek előtt az egyszarvú nem mutatkozik. „De akinek a háza egy domb lábánál fekszik, az szinte földrengést észlel, ha az egyszarvú láthatatlanul, dübörgő patákkal keresztülvágtat a dombon. Az ember ekkor a szíve mélyéig megrémül a zajtól és a föld rengésétől.” Hasonló kép jelenik meg Rózsakereszt Krisztián történetében is, amikor Húsvét előestéjén meghívót kap az alkémiai menyegzőre: a küldött megérkezésekor földrengésszerű vihar rengeti meg házát.
„Istenből születtem” - állapítja meg a klasszikus rózsakeresztesek beavatási mantramjának első szakasza. Ha ennek tapasztalata - hogy ugyanis Istenből született - valakiben megjelenik, akkor az illető régi lénye az alapjaiig megrendül. Ha a számára még láthatatlan szellem megérinti őt a szívében, akkor megérti, hogy életének nagyszerű rendeltetése van, mely végtelen célként fekszik előtte. Ráébred, hogy ő tulajdonképpen Isten ábrázolója. Hogy olyan tökéletessé kell válnia, mint az Atya, aki a mennyekben van, akiből ő, a jelölt született. E feladat megrengeti énjének félénken a lejtőhöz simuló, mégis dacosan a hegybe kapaszkodó házacskáját. Akit elér a szellem vihara, az megtapasztalja, hogy minden régi szokást és hétköznapi célt új mértéknek kell alávetnie, és ezzel az egyetlen nagy célnak alárendelnie. Így indul vadászatra: meg akarja fogni az egyszarvút.
A szűzies lélek
Egy másik legenda azt meséli: Az egyszarvú egy csodás, nagyon ritka, értékes állat. Számtalan vadász kergeti, anélkül, hogy sikerülne elejteniük. Ha viszont egy tiszta szűz megy az erdőbe, és nyugodtan leül egy fa alá, akkor az egyszarvú maga megy oda hozzá, és szelíden a szűz ölébe hajtja a fejét: az egyszarvú foglyul ejteti magát. Csak egyetlen vadász tartozik a szűzhöz. Négy kutyájával ez is az egyszarvúra vadászik, és a szűz felé tereli, akivel aztán az egyszarvú szívesen foglyul ejteti magát.
Az ember birtokleső, elsőségre törekvő lelke az egyszarvút, a szellemet soha sem lesz képes megfogni. Számtalan ilyen vadász hajkurássza sikertelenül a valóság erdejében. Kizárólag az új lélek, a ,,tiszta szűzzé” vált lélek képes az egyszarvú lépteit maga felé irányítani. Ennek olyan léleknek kell lennie, mely minden földiségtől mentes, amely többé semmilyen földi érdeknek és szenvedélynek nem szolgáltatja ki magát, tehát szűziesen tiszta. Nyugodtan ül a valóság sötét erdejében. Minden régi elmúlt, és íme: újjá lett minden.
,,Jézusban meghalunk” - mondja a klasszikus rózsakeresztesek beavatási képletének második szakasza. Az olyan lélekkel pedig, amelyben minden régi meghalt, az egyszarvú önkéntesen, szívesen foglyul ejteti magát, mert tudja, hogy őhozzá tartozik. Az új lélekbe új erőként és új életrendként beáramlik a szellem, hogy egyesüljenek. Csak amikor az ember semlegessé vált minden földi befolyással szemben, mentessé vált a rokonszenv és ellenszenv kényszerétől, vagyis tárgyilagossá lett, akkor jön el az egyszarvú, a szellem, hogy megünnepelje vele az alkémiai menyegzőt. Mária, a szűz, fogadja a Szent Szellemet.
Sok középkori festményen a szűz képében, akihez az egyszarvú közeleg, Máriát lehet felismerni, míg az egyszarvút a Krisztusnak veszik, akitől a szűzben új élet fogan. A bibliai történetben a Szent Szellem közelgését és fiának megszületését Máriának Gábriel arkangyal, Isten küldötte jelenti be. Gábriel Istennek egy ereje, mely az ember újjászületett lelkében hat, és az embert annak a biztos reményével, sőt bizonyosságával tölti el, hogy a szellem benne fog lakozni. Az egyszarvú legendájában az egyetlen vadász, aki szövetkezett a szűz Máriával, nem más, mint Gábriel, négy kutyája pedig az ember négy nagy erénye: igazság, igazságosság, irgalmasság és békesség. Mielőtt ugyanis a lélek szűzzé válhatna, az előkészület hosszú útját kell megtennie. Az embernek az építmény négyzetére kell helyezkednie, és négy fontos tulajdonságot kell kifejlesztenie:
1. Egyértelmű irányulást - az igazság erényét.
2. Viszálymentességet - a békesség erényét.
3. Összhangot a tevékenységek váltakozásában - az igazságosság erényét.
4. A csoportegység tudatát - az irgalmasság erényét.
Teljes, négyszeres természetes lényének az új lélek kialakulására és az alkémiai menyegző céljára kell irányulnia. A lélekember lényének ez a négy magától értetődő tulajdonsága, és annak a bizonyossága, hogy az alkémiai menyegzőt megünnepli, ez tereli a szellemet őhozzá. A legendában ábrázolt jelképek tehát nem mások, mint az alkémiai menyegző feltételei. A legfőbb és legalapvetőbb feltétel az, hogy az ember régi énlénye elhaljon. Csakis ezáltal fejlődhet ki az új, szűzi lélek. Ezt követi a személyiség négyszeres testének négy transzmutációja, átalakulása, amelyet a szellem vezet, amiért is bizonyos, hogy a mű sikerülni fog. Ímhol a négy kutya, Gábriel arkangyal vezetése alatt.
Így keletkezik az új lélekből, az átalakult testből és a szellemből egy új háromság. Most az egyszarvú, az isteni akarat odaadja magát az embernek, és sugárként tör elő annak homlokából. Az ember egyesült a szellemmel. Mint szellemlélek-ember egyszarvút ábrázol. Rendíthetetlen, ,,egyszarvú”, mert a szellem törvényeire irányuló akarattal dolgozik az emberiségért. A csavarvonalas szarv - a belőle áramló isteni akarat sugara - pontosan megegyezik a felettes természetből jövő csavarvonalban mozgó kozmikus áramlatokkal, melyeket befogad és továbbsugároz. Újjászületett a Szent Szellemből, ahogyan a klasszikus rózsakeresztesek beavatási képletének harmadik szakasza mondja.
A főpap
Az Egyetemes Tan arra oktat, hogy az akarat szó szerint mágikus lélektulajdonság. Az akarat a léleknek, s ezzel az életünknek nagy és féktelen mozgatója. Akaratával az ember képes egy eredetileg alaktalan és elvont mágneses erőt határozottá tenni és felhasználni. Az akarat minden életfolyamatnál számottevő, sőt a legtöbb esetben vezető szerepet játszik. Az akaratnak kell például a gondolatokat arra késztetnie, hogy valamire irányuljanak. Csak így keletkezhet egy gondolati elképzelés. Az akarat minden cselekvést megelőz. A rózsakereszt filozófiája ezért joggal nevezi az akaratot „főpapnak”. Isten fényszületése azonban csak akkor jöhet létre, ha az akarat odaadja, feláldozza magát. Ez Isten fényszületésének a kulcsa.
Az Egyetemes Tan alapvetően különbséget tesz a közönséges természet, vagyis a földre irányuló és a földi természetet fenntartani szándékozó ember akarata - valamint az Istenben lángra lobbant, megszenteltetett akarati képesség között. János 1. levelének 2. része közli a 17. szakaszban: „És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” Ezen általában azt értik, hogy az ember a saját akaratával teszi azt, amit Isten akar. Ám ez természetesen lehetetlen! Régi tömlőkbe nem lehet új bort tölteni. Földi képességekkel lehetetlen mennyei munkát végezni. Isten akaratát teljesíteni tehát csak akkor lehet majd, ha az ember Isten akaratát új akaratképességként birtokolja.
Ehhez a Szent Szellem első sugarát, mely az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának mágneses testében, s így a tanulóban is megjelenik, eleven erőként be kell engedni a tanuló főszentélyében lévő akarati és gondolkodási szervekbe. Hogy ez lehetséges legyen, ahhoz a tanulónak félre kell állítania saját akaratát. A tanulónak semmi ezzel a világgal kapcsolatos dolgot sem szabad akarnia többé, egész akaratát az isteni akaratnak kell alárendelnie. Akaratával a felettes akaratot kell szolgálnia, nem pedig alantas akaratával dolgokon és embereken uralkodnia.
Az ember akarata egy hatalmas tűz, egy rendkívül mágikus erő. Az ember bukását, bűnbeesését éppen ennek az egykor Isten által rendelkezésére bocsátott képességnek a helytelen használata, ezzel a tüzes, lendületes képességgel való visszaélés okozta, emiatt kellett elhagynia a dicsőség birodalmát. Ez a paradicsomi átok, amely csaknem elviselhetetlen terhével mind a mai napig nyomaszt és gyötör minket. Az átoktól csak egyetlen módon lehet megszabadulni, csak egyetlen úton lehet visszatérni az istenfiasághoz, amit Isten rendelt el az emberiségnek.
Ez az út talán valami módszer, előírások sora, melyhez igazodni kell? Vagy ismeret, valami filozófia? Esetleg meditálással és lemondással járó gyakorlatokat kell végezni? Elérhető-e ez a megszabaduláshoz vivő út imádkozással, vagy inkább humánus, emberbaráti életre kell törekedni?
Nem, semmiképpen sem. A paradicsomi átok hatástalanításának vagy semlegesítésének mindezen kísérleteinél az ember a régi akarat sötét tüzét veti be. Erre a haszontalan és veszélyes módszerre mondja a Szentírás: az ördögöt Belzebubbal akarja kiűzni.
A rózsakereszt által hirdetett út a transzfiguráció módszere. Ennek egyik nézeteként a szentségtelen akaraterőt fel kell számolni, ezt a sötétvörös tüzet el kell oltani, minden tartozékával és kellékével együtt. A természet akaratának ösztönző, hajszoló erejét a koponya hegyén meg kell feszíteni. Ahogyan Krisztus mondta tanítványainak: „Aki az ő életét elveszejti énérettem, az megtartja azt”.
A hit
Ezt csak erős hittel lehet megvalósítani. A „hit” a keresztény alkémia mágikus értelmében nem egy misztikus elmerülés a vérmes érzelmek világában, hanem azt jelenti, hogy akaratot, az egész tudatnak ezt a kulcsát, az én alapját a Krisztus-tűzre kell rábízni. A hit a Szent Szellem tüzének lángjaiban végzett cselekvés. Aki így, az akarata átadásával veti bele magát a megszenteltetés tüzébe, az megszületik Istentől. Akit igazán Isten szelleme lobbantott lángra, az egy új, 'egyszarvú', egyértelműen irányuló akaratképesség hatására cselekszik. Aki ennek az akaratnak van birtokában, az rendelkezik Isten akaratával. És megtapasztalja, hogy az egyszarvú az ő saját belső tulajdonságaként áll szolgálatába.
Mivel pedig ez a tulajdonság a főpap homlokáról kisugárzik, feladata végzése közben pedig fény villan fel onnan, a szimbolika ekkor is egyszarvúról beszél. Az akarat tehát a legdinamikusabb hatóerő a testalakban. Most már számunkra is világos, hogy a régi akaratot nem lehet átszellemíteni és kiművelni, nem lehet és nem szabad megdicsőíteni. Aki a saját bukott életénél jobban kívánja és szereti a szellemi élet felélesztését, az felmegy Golgotára, hogy miután ott kijelenthette: „elvégeztetett”, megünnepelhesse a feltámadást.
Ezt az utat kellett megtenniük az előttünk haladó testvéreinknek is. Ez az út mindenki számára a földiség leküzdéséből és a mennyeinek a felébredéséből áll. Nekik is cipelniük kellett a keresztet, mielőtt részesülhettek a győzelemben. Önző, személyes akaratukat meg kellett feszíteniük, és mindent maguk mögött kellett hagyniuk, ami a lelket a szenvedélyek és káprázatok földi szféráiba húzza le. Csak ekkor bontakozhattak ki szellemi erőik, hasonlóan a reggel fényességében kifeslő rózsához.
A mi szerzetünk - mondják a rózsakeresztesek - a teremtés első napjától kezdve létezik, amikor Isten szavára világosság lett, és létezni fog mind az idők végezetéig. Ez a világosság gyermekeinek a közössége, akiknek a teste világosságból van, és akik örökké a világosságban élnek.
Az önátadás
A fentiekkel kísérletet tettünk arra, hogy e hatalmas jelképről, az egyszarvú szimbólumáról fellebbentsük a fátylat. Ezekben az utolsó időkben, a nagy változásnak és új tájékozódásnak ezekben a napjaiban a Szerzet azokat keresi, akik készek a transzfiguráció útjára térni. Ez az az út, amelyen „néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”. Ezek az emberek a századok során szerzett tapasztalatkincsük révén érettek lettek, betekintést nyertek az élet nagy összefüggéseibe, és ezzel megteremtődött önátadásuk alapja. Emiatt belülről képesek kimondani az egyetlen ima lángoló igéjét, amelyet a Krisztus hagyott az emberiségre, és amelynek mágikus ereje egykor megnyitja majd minden kapuk kapuját:
„Legyen meg a te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is”.
A főnixről szóló különböző történetek rávilágítanak a pelikánnal való kapcsolatára is. Az amszterdami Bibliotheka Philosophica Hermeticában, a gnosztikus-ezoterikus irodalom e rendkívül gazdag gyűjteményében egy 1534-ből származó kézirat, A korszak mécsese ecseteli, hogyan lép kapcsolatba az emberiséggel az isteni világosság a „Fiat lux!” (Legyen világosság!) igéjén keresztül, és hogy ez milyen fejleményekhez vezet. Az irat egy ábrát is tartalmaz, amelyen a két misztériumállat, a főnix és a pelikán egy-egy fa tetején látható. Baloldalt, a jó és a gonosz ismerete fájának kopár ágain a pelikán fészkel három fiókájával. A fa alatt ott fekszik Ádám koponyája, utalva a figyelmeztetésre: „Amely napon eszel e fa gyümölcséből, bizony meghalsz”. Ez a fa az emberi lény mulandóságára emlékeztet. A pelikán - a Krisztus-hierarchia jelképe - mégis ide rakta fészkét, és itt költötte ki három fiókáját. A fa köré tekert színes szalag felirata: Dolor medicina doloris (A szenvedés gyógyszere a szenvedés).
Jobboldalt, az élet fáján a főnix rakott fészket, és a kép éppen azt mutatja, amint ez a tűzmadár kiemelkedik a lángokból. A fát körülfogó szalag ujjongva közli: Urens revivisco millares (Elégvén évezredekre újjáéledek). Az élet fáját tűzfának is nevezik. Az életre keltő isteni erő a gyökereken át lehatol a Földbe, hogy megújító tüzével átsugározza azt.
Erről a fáról beszél a Jelenések Könyve (22):18 „[Az angyal] megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, mely ragyog vala, mint a kristály, és Istennek és a Báránynak királyiszékéből jöve ki az ő [szent városa] utcájának közepén. És a folyóvízen innen és túl az életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a népek gyógyítására valók”.
A rózsakereszt filozófiája e két központi nézetet egynek, kettős egységnek tartja. A tűzmadár az egyiptomi Nap-misztérium, „Ízisz, Ozirisz, Hórusz” jelképe. A pelikán a Krisztus-hierarchia munkássága során a szellemből, vízből és vérből való újjászületés rejtélyében önmagát feláldozó Krisztus jelképe. Itt a halálról és a feltámadásról, az élet, az elhunyás és az újraszületés szünetet nem ismerő folyamatairól van szó. A tűzmadár és a pelikán tehát Krisztus önfeláldozását és feltámadását jelképezik.
A névtelen költő műve - mint a XVII. század rózsakeresztes hagyománya - is azt bizonyítja, hogy Hermész Triszmegisztosz ősbölcsessége tovább él a nyugati misztériumiskolák keresztény hagyományaiban.
A keresztre feszítés jelenete
Régi kéziratokban gyakran találkozhatunk a pelikánnal. Egy 1491-ben, a hollandiai Utrechtben kiadott imakönyv keresztre feszítési jelenetének ábráján a Biblia ismert személyein kívül ott van a pelikán is öt fiókájával. A megfeszített és általszegezett Krisztus mintha anyja, Mária irányába hajolna. Máriát Jézus szeretett tanítványa, János támogatja, aki szinte a belső megvilágosulás állapotában, elragadtatva nézi a keresztre feszítés misztériumát. Mellette látható még Mária Magdaléna, a kereszttől balra pedig Arimathiai József, a szent Grál első őre a cirénebeli Simonnal, akik már készen állnak a keresztről való levétel elvégzésére.
A keresztre feszítés rejtélyét, a teljes önfeláldozás folyamatát a keresztény időszámítás kezdetétől fogva a fiókáit etető pelikánnal ábrázolták. A templomok mindenféle művészi alkotásai között fennmaradtak olyanok is, melyeken a pelikánt három, olykor öt vagy hét kicsinyével ábrázolják.
A klasszikus rózsakeresztesek is gyakran fordultak a pelikánt fiókáival ábrázoló, sokoldalú jelképhez, hogy utaljanak a Krisztus-rejtélyre. A pelikán ezért mindig is Rózsakereszt Krisztián és a Szerzet tevékenységének a látható ismertetőjele.
A keresztre feszített keresztjén ott díszeleg az I.N.R.I felirat, melyhez egykor gúnyosan hozzátették, hogyIesus Nazarenus Rex Iudaeorum (a názáreti Jézus, a zsidók királya). Ha ezeket a betűket az egész keresztre feszítési rejtéllyel kapcsolatban vizsgáljuk, akkor felfedezzük, hogy ezt az eseményt már Gecsemán kertjében bejelentik. Azt mondja Lukács (22:42-44): „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e poharat; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! És angyal jelenék meg néki, erősítvén őt. És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak”. Jézusnak ez a teljes önfeláldozása szinte a keresztre feszítés előrehozott vetülete. Ez a Grál egyik legmélyebb értelmű misztériuma elé állít minket. Ez a teljes önfeláldozás előkészítése. Ebben az összefüggésben akkor az INRI a következőképpen magyarázandó: Ignis Naturae Renovator Integra (a természet tüze mindent megújít). Ettől a pillanattól kezdve az isteni Krisztus-erő áthatja és betölti az egész Földet.
Összefoglalva: a főnixet és a pelikánt egyrészt az egyiptomi rejtélyekben találjuk meg Ízisz, Ozirisz és Hórusz képviseletében. Másrészt az önmagát feláldozó elv, a pelikán szolgál Krisztus és hierarchiája hármas - szellem, víz és vér általi - újjászületési misztériumának az ábrázolására is. A régi alkimisták ugyanebben az összefüggésben sóról, kénről és higanyról beszéltek, a tisztulás vagy belső megújulás sójáról, az önmagát feláldozó szereteterő kénjéről, és a feltámadás megújító erejének higanyáról.
Ezeket a misztérium-nézeteket - jóllehet más köntösben, de egyazon jelentéssel - megtaláljuk az Arany Rózsakereszt templomaiban is. A Merkúr-bot a beavatás Egyiptomból eredő ősrégi jele, azaz a kezdet tűzszellemének ereje. A teljes áldozat jeleként ott van továbbá az arany kereszt a rátűzött rózsával - a kereszt, melyet a szent Rózsakereszt szerzetesei állítanak fel a beavatás jeleként, hogy a keresztény misztériumokat a nyugati világ számára megvilágítsák.
A pelikánt - három, öt vagy hét fiókájával - vehetjük végül a Krisztus-hierarchia élő teste jelképének is. Ennek legifjabb tagjaként végzi ötszörösen felszabadító munkáját a világért és emberiségért a hétséges Szellemi Iskola élő teste az ősi mantram erejével:
„Ex Deo nascimur,
in Jesu morimur,
per Spiritum Sanctum reviviscimus”.
A tűzmadárról vagy főnixről számtalan mítosz és legenda látott napvilágot. A legismertebb talán az a költemény, melyet az észak-afrikai Laktanznak tulajdonítanak. Laktanz a III. század második felétől a IV. század első feléig élt, és annak a szintén Észak-Afrikában tanító Arnobiusznak volt a tanítványa, aki a Diocletianus császár uralkodása alatt (304-310) zajló keresztényüldözések idején a keresztény szentségeket vette célba egyik írásával. Különböző művek szerzőjeként Laktanz maga is tehetséges író volt, s gördülékeny latin stílusa miatt „a keresztény Cicerónak” is titulálták. Nagy Konstantin császár 317-ben Trierben felfogadta tanítónak fia, Caesar Crispus mellé. Laktanz őszinteségében és igazhitűségében csak annyira vagy éppoly kevéssé bízhatunk, mint bármely egyházatyáéban és egyházi tanítóéban, akik a pogányoktól úgy vették át a saját elképzelésükhöz illőt, hogy az semmiképp ne veszélyeztesse dogmáikat.
A tűzmadár ősrégi jelkép. Számos tanulmány fejtegeti e hagyomány eredetét, jelképrendszerét és tárgykörét. Ezt a csodamadarat a Biblia is megemlíti. Azt mondja Jób (a Zürichi Biblia szerint, 29:18): „Azt gondoltam azért, fészkemmel veszek el, és mint a főnixnek, megsokasodnak napjaim”. E rejtélyes lény ismertető jegye nem más, mint életének elpusztíthatatlansága. Ez a vágy, a mindenáron való életben maradás jellemezte az ókori Egyiptomot is: szerintük a halál az új élet megszületése. Halottkultuszuk a halál és az enyészet egyetlen lenyűgöző semmibevétele volt. Az Egyiptomi Halottaskönyv szerint az ottaniak számára a legnagyobb büntetés: „Aki gonoszat cselekszik, nem lészen többé [...], nem láthatja meg a napot soha”.1
A tűzmadár az egyiptomi Bennu, az óegyiptomi hitvilág egyik alapjelképe. A bennu szót a „feltámadni, megjelenni, ragyogni, csillogni, világítani” szavakból vezetik le. A Bennu vagy főnix annak a madárnak vagy lénynek az ősmisztikus képe, mely a vizekből kiemelkedő szárazföldeken elsőként jelent meg; vagyis ő a felragyogó világosság, az újra felismerhető Nap-mítosz.
Különböző szerzőktől vett idézetek szemléltetik, hogyan élték meg az egyiptomiak a halált és a feltámadást:
„Egyiptom vallása természeti vallás, a természetet feltételezi, és tőle függ... Évről évre látta az ember, hogy az élet minden szembetűnő ok nélkül újra előjön a halálból. És minden évben kénytelen volt azt is megtapasztalni, hogy az élet aztán megint eltűnik a halál titokzatos mélységeiben.”2
„Biztosra vehető, hogy az egyiptomiak gyűlölték a halált. Ennek ellenére valószínűleg mégis nyugodtan haltak meg abban a meggyőződésben, hogy új élet, létezésének a megújulása vár rájuk.”3
„Egyszóval ez a felfogás a halált beleértette az isteni életbe. Az egyiptomiak hite szerint egy lény azzal tette nyilvánvalóvá isteniségét, hogy feltámadt a halálból.”4
„Mindamellett látni kell, hogy tudomásunk szerint az óegyiptomi vallás főként az államrend kultuszából állt. A személyes jámborság tanúbizonyságai ritkaságszámba mentek.”5
Krisztus és a tűzmadár
Ezek után érthető, hogy Laktanz e témát kitűnően felhasználhatta költeményéhez. E tettét számos utalás és elképzelés támasztja alá. A tűzmadár-jelkép párhuzamba állítható Krisztussal. Ezzel a jelképességgel akarták a kereszténységet kiemelni a jelentéktelenség süllyesztőjéből. Így lépett elő a tűzmadár legendája keresztény mítosszá. A kereszténységet azáltal vonták fel egy klasszikus dicsfénybe, hogy egyiptomi eredetet tulajdonítottak neki.
Számos nép őrizte meg szentírásaiban a halálból való feltámadás legendáját. Nem véletlenül jelenti ki Pál apostol első korinthusi levelében (15:54-55): „Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” J. van Rijckenborgh A tájékoztatás és okítás zárszavai c. művében nyomatékosan kijelenti:6 „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat!” És közli: „A mai emberiségnek csak két időszaka létezett: az egyiptomi és a keresztény. A keresztényt az egyiptomi hozta létre és befolyásolta is, mert meg van írva: Egyiptomból hívtam ki az én fiamat - és ez a fiú harangozta be a keresztény időszakot.”
A griff legendái fölbukkannak a régi Indiában, Szíriában, Perzsiában, Babilóniában és Egyiptomban is. Mióta csak ember él, beszélnek róla. Hazája állítólag északon Hiperborea hegyvidéke, de említik a Góbi sivatagot is. Feje és szárnya hasonlatos a sashoz, teste többi része az oroszlán alakjában folytatódik. Egyaránt megtestesíti a levegő és az állatok királyát. Minden elbeszélésben az aranykincs, a fény, a Nap őrzőjének nevezik, de ő a küszöb őre is, és az örökkévalóság hírnöke. Az észak-németországi Bad Münderben a Van Rijckenborgh Templom előtt bronz griff-szobor áll. A nagymester - akinek a sas a jelképe - templomának fényét vigyázza.
A Krisztus előtti VI-VII. században élt Ariszteasz Arimaspeia című költeményében megírja, hogy fent északon, Hiperborea hegyei között őrzi az aranybányákat az arimaszpik ellen. Ktésziasz (Kr. e. V. sz.) szerint pedig a griff India hegyeiből bányássza az aranyat, melyből fészkét építi. Még tollazatának színét is leírja: a hátán fekete, melle vörös, szárnya fehér, nyaka sötétkék. Hans Schöpf Mesés állatok23 című munkájában részletesen ír róla: „Ez a legendás madár a mondák és a mesék varázslatos lénye. Képes egy kocsit a levegőben húzni, őrzi az aranykincset, és aki csak egy farktollát is birtokolja, az képes varázsolni.” A régi ábrázolások kettős lénynek mutatják. Feje, mellső lábai és a szárnya a sasé, törzse, hátsó lábai és farka pedig az oroszlánra emlékeztetnek. Különös sajátossága hegyes felfelé álló füle, mely nem származik sem a sastól, sem nem az oroszlántól. Ez a hegyes, csúcsos fül a babilóniai Tiamat-sárkányra jellemző. Bár a griffábrázolások kultúrkörönként változóak, lényegüket tekintve mégis nagyon hasonlatosak: karomszerű mellső lába, tollas feje, görbe csőre és széles ragadozómadár-szárnya, valamint erős oroszlánteste van. És mindig a hátsó lábain ül. Ebben az alakjában a görögök Keletről átvett keveréklényként tartják számon. Egyike azoknak az ősi keleti misztériumlényeknek, melyeket Babilonból, de Egyiptomból és a mükénéi kultúrából is ismerünk.
A hagyományok és az irodalom alapján e meseszerű lény származási helye minden valószínűség szerint Egyiptom. S bár a griff különösen az egyiptomi művészetben tűnik fel gyakran, más állítások szerint hazája mégsem Egyiptom. Ábrázolásai ugyanis olyan ősi műemlékeken is feltűnnek, amelyek ázsiai népektől, hadisarcként kerültek Egyiptomba. Ezek az alkotások a griff gyorsaságát emelik ki. Lehetséges tehát, hogy eredetét Ázsiában kereshetjük, hiszen hasonló ábrázolásokra lelünk Babilonban és az asszír művészetben is. Mindig békés, ám éber lényként, és mint az istenek őrét: kutya módra, ülő helyzetben jelenítik meg. Az ókori görögök számára a griff nemcsak művészeti alkotást, hanem beavatási jelképet is jelentett.
A griff mondája
Delphoiban az Omphalost, a Szent Köldökkövet őrző arany saspár rokonságot mutat a szemita istentiszteletben központi szerepet betöltő frigyláda fölött található két arany kerubbal (griffel). Ezek Jehova arany lábzsámolyán fekszenek, fejüket egymás felé fordítva, óriásira kiterjesztett hatalmas szárnyakkal, mintha védeni akarnák a ládát.
A griffek a görög mondákban és mítoszokban is előfordulnak mint óriási madarak, melyeket az éles megjegyzésekben bővelkedő Aiszkhülosz Zeusz csahos kutyáinak nevez. Ők őrizték az aranykincset egy távoli keleti országban, amíg az aranyföveny melletti Plútón lakó egyszemű arimaszpik dühös csatában el nem vették tőlük. A griff a görögöknél 'grüpsz' szóalakban az ikerpár Apolló és Artemisz megjelenítője.
A középkori Németországban a 'grüpsz'-ből griffmadár lett, mely a régi költeményekben nagy szerepet játszott. Az egyszarvúhoz hasonlóan a régi gyógyászatban a griffet is varázserővel ruházták föl. Az egyház griffkarmokat és a grifftojást árult.
Az egyik legkülönösebb (a III. századból származó) legenda Nagy Sándorról ad hírt, aki griffek húzta kocsin szelte a levegőeget. A világhódító hadvezér a világ végére akart menni, hogy megnézze, valóban összeér-e ott az ég és a föld. Szolgái elfogtak kettőt az ott élő hatalmas és erős madarak közül. Három napos éheztetés után hámot adtak rájuk, melyhez egy kosarat kötöttek. Ebben emelték az éhes állatok a királyt a levegőbe, aki egy lándzsán lómájat tartott eléjük. A legmagasabb mennyországban Nagy Sándor egy ember formájú madárral találkozik, mely fenyegetődzve visszafordulásra szólítja fel. Lándzsáját a merész hódító akaratlanul is a végtelen mélységben parányinak tűnő, a tenger által kígyóként körülfont föld felé ereszti, mire a hatalmas madarak szinte zuhanva robognak vele vissza a földre.
A griff mint jelkép
A középkorban a griffet általában Krisztus jelképének tekintik. A Sevillai Izidor így ír erről Etimologiae24 c. művében: „Krisztus: oroszlán, mert erős és uralkodik. Sas, mert feltámadása után a mennybe emelkedik.”
Az Isteni színjáték 29. énekében Dante győzelmi fogatról álmodik, amelyet griff húz. A sashoz hasonlatos rész arany, az oroszlánszerű viszont fehéresvörös, mivel - a magyarázatok szerint - ez Krisztus emberi természetét képviseli. Így lett a griff - a sas és az oroszlán pozitív tulajdonságainak összeolvasztása révén - tökéletes Krisztus-jelképpé.
A görögöknél a griff egyben napszimbólum is, szent állat, az erő és a hatalom megtestesítője. Perzsiában a griff a szent tűznek, az élet vizének és az élet fájának az őrzője. Velőkig ható pillantása miatt a griff az éberséget és éleselméjűséget is jelképezte.
A griff gnosztikus szempontból
Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri azt írja, hogy a griffről szóló mesék nagyobbrészt keletről származnak, ahol a griff többek között az arany őrzője, kincstárnok.25 Ezért ez az állat a Napnak van szentelve. A Nap keleten kél, ezért aki az ösvényre tér, az - jelképesen - kelet felé fordul. Ott található a semmihez sem fogható világosság. Ám túl kell jutni a griffen, a kincstárnokon, aki annak a fénynek is az őre, mely sem földön, sem vizen soha még fel nem ragyogott.
A mesék a birtokát erősen féltő állatnak is mondják. E nézetében a griff az egyetemes Élő Test oltalmazó ereje, az üdvösség kincsestárainak őre, ahová pedig „tisztátalan kézzel”, vagyis megszentségtelenítő értelemben senki sem hatolhat be. Ez az erő a sas és az oroszlán lényiségét foglalja magában, mely tüzes, mint a Nap.
A kisugárzások, a szellem tűzlángjai két alakban öltenek testet. Az elsőben az új Ádámot, a másodikban az új Évát jelentetik meg: „az Isten előtt álló” új lélek két nézetét. Ezt a két érintést szeráfoknak és keruboknak, arany kígyóknak és griffeknek, tehát szárnyas misztériumállatként ábrázolják. A perzsa mitológiában a griff az arany hegyet őrzi. Ha a tanuló képes megérteni a Gnózis hívását, akkor a szellem hegyeihez fordul, ahonnan az ő segítsége jön. Amikor pedig a Boldognak-mondások szent hegyéhez közeledik, hangosan kiáltja: „Az én segedelmem az Úrtól van, aki teremtett mindeneket”. Mihelyt kimondta ezt a mantramot, azonnal körüllebegik a hegy őrei, a titokzatos griffek, a kerubok. Egyikőjük vakító villámként csap le rá, és mellét feltépve hatalmas hőséggel végigperzseli kígyótűz-rendszerét. Akit a szellem tüze így megragadott, az mennydörgő hangot hall: „Az ember fia és a kígyók fia. Íme, bárányként küldelek a farkasok közé. Légy bölcs, mint a kígyók”.
A tanuló ekkor visszafordul az arany hegyről, mert felmenetelének órája még nem jött el. Lemegy a völgybe, mint bárány a farkasok közé, karját a griff ejtette seb fölött keresztbe fonva. Most az új törvény szolgája. Endúrájának, önfeledt emberszolgálatának hosszú útja végén majd ismét az arany hegyen találja magát, szeráfok és kerubok közepette, magában a szent mindenütt-jelenlétben. És olyan szavakat hall, amiket ember még nem hallott soha.
Ebben a fejezetben a szfinx rejtelmeiről lesz szó. Ez kétségtelenül hálás téma, hiszen rengeteget lehet róla beszélni, s belőle tanulni. Véleményünk szerint nem túlzás, ha kijelentjük, hogy a világon alig van olyan jelkép - talán a kereszten kívül -, mely ennyire elterjedt volna. A kettő csupán abban különbözik, hogy míg a kereszt mondanivalója többé-kevésbé általánosan ismeretes, a szfinx esetében az emberek számos tévedésnek esnek áldozatul.
Szfinx-szerű ábrázolásokra és szobrokra sok helyen rábukkanunk, például barokk épületek bejáratainál, de reneszánsz épületeken is ott díszelegnek e misztériumállat domborművei. A nagy vallások és régi kultúrák vizsgálatánál is lépten-nyomon a legváltozatosabb szfinx-ábrákba botlunk.
Vannak hímnemű és nőnemű szfinxek. A hímnemű, erőteljes ábrázolások, melyeknek olykor férfi-, máskor madárfejük van, főként Egyiptomban fordulnak elő. A nőnemű alak inkább Görögországban található, szárnyas oroszlántestén női fej és keblek díszelegnek, míg karmait a keselyűtől kölcsönözte, farka pedig kígyóra emlékeztet. Egyes szfinxek állnak, mások fekszenek. Figyelmüket felhívjuk továbbá a hinduk szárnyas Singh-jére, az oroszlánmadár-szerű szörnyre, valamint a perzsa Simorgh-ra, mely a templomokat őrzi. A paloták, nagy házak vagy parkok és kertek bejáratához tévedt szfinxek már rossz helyre kerültek, mert az ókorban ez a misztériumállat kizárólag a templomhoz tartozhatott.
Ne higgyük, hogy a beavatási rejtélyek e mély értelmű jelképalakja mára elveszítette volna hatóerejét: hiszen a kereszténység is él e jelkép lehetőségeivel, méghozzá egy eleven és beszélő szfinx képében, melynek segítségével minden idők titka megoldható. Itt az oroszlán fiáról van szó, aki „első és utolsó, aki halott volt, és íme megelevenedett”. Ez nem egyszerűen a modern Rózsakereszt állítása, hanem utalni szeretnénk az ókeresztény templomokban fellelhető, álló szfinxábrázolásra, a „föld mélyéből növekedő” oroszlánleszármazottra, melynek háromszoros koronája napként tündöklik.
Az ősi bölcsesség szem előtt tartja a szfinx sokszor előforduló kétneműségét, és merészen azt állítja, hogy ez a rejtélyállat az androgünnek, a múlt ködébe veszett létezési korszak emberlényének a jelképe. Az oroszlánember ábrájának kétneműsége valóban nem kerülheti el a figyelmet. Az ilyen ábrázolással élő akkori művészek minden bizonnyal utalni is kívántak az eredeti emberiség kétneműségére.
Az ókori Memphis híres temetőjében - véleményünk szerint - a legkülönbözőbb színű és alakú szfinxek ezrei álltak, valamint obeliszkek sokasága, melyekre azoknak a tetteit vésték, akik olyan világba mentek el és olyan világban támadtak fel, ahol a szfinx többé nem misztériumállat, hanem élő valóság. A Gizehi Piramis mellett fekvő szfinx egy mérföldekre terjedő szfinxváros utolsó, málladozó példánya. Akik akkoriban a szfinxek sorfala közepette sétálgattak, azokat nem a temető iránti, hanem egy föléjük boruló, magasztos mágia iránt érzett tisztelet hatotta át. Ez a mágia kivetette őket önmagukból, és bepillantást nyertek egy - a mai emberlény számára elveszett - istenbirodalomba. Ez annak óriási vágyát keltette bennük, hogy visszatérjenek a távoli haza dicsőségébe, pompájába és hatalmába.
Memphis temetőjében békesség uralkodik. Ott nem volt csontkamra, sem feliratos sírkő, mert Memphis templom volt, ahol számos élő tett tanúbizonyságot a halál legyőzéséről. A „megnyílt sírok” városa volt, ahonnan sok király, főúr, nemes és szellemi nagyság haladt tovább. Egyiptomból bizony sok Fiút hívtak ki, ahogyan az Úrjézusról is hirdeti az Evangélium.
A négy állat
A nagy piramis világhírű szfinxéről tudni véljük, hogy az ókorban három másik, ugyanolyan nagy és hatalmas szfinxszel volt összeköttetésben. Az egyik oroszlánember Kelet felé nézett, s a napkeltét fürkészte. A másik felfelé, az égnek szegezte pillantását, a medium coeli irányába, ahol a Napisten hágott déli dicsőségének legmagasabb fokára. A harmadik a napnyugta szemléletébe merült, míg a negyedik az „éjféli Nap” útját követte nyomon az északi sugártérben. Az első misztériumállat vágyakozást, a második hálát juttatott kifejezésre, a harmadik imádatról tanúskodott, míg a negyedik a legdicsőségesebb volt: a mágus, a papkirály, a feltámadott, a diadalt arató.
A természet emlékezetében és szellemi szemekkel nézve a memphisi temető még mindig hiánytalanul teljes. A nagy piramis vakítóan ragyog a napsugarakban csillogóra csiszolt fehér burkolatával, s még mindig úgy áll ott mind a négy gyönyörű szfinx, ahogyan egykor kőbe faragták az áldott és beavatott művészek.
Egyetértünk azonban Önökkel, ha azt mondják, hogy mindebből semmi hasznuk sincs, hiszen nem birtokolják a rejtély kulcsát. Mert az elmúlhatatlant csak azok számára tudjuk megeleveníteni, akiknek van fülük, hogy halljanak, és szemük, hogy lássanak. A „feltárult sírok” húsvéti ünnepét bizonyára nem tudják már nap mint nap áhítattal együtt ünnepelni. Az olvasó - mai tudatával - már nem képes megérteni, kik is azok a Feltámadottak, kik Hermész Triszmegisztosz ősi Phreemessenjei, a Világosság Fiai. Napjaink tárgyilagos szemlélője számára ez a memphisi temető már csak kirabolt királysírok kopár mezeje. Az obeliszkek eltűntek, a szfinxek elsüllyedtek, a piramis szétmállik, s a magányos szfinx-szobor is porladozik. Már csak homok van, hőség, piszok és betegség.
A ma is látható egyetlen szfinx a vágyakozás szfinxe. Ki is csodálkozna ezen? Hiszen ez az egyedül megmaradt, megkopott rejtélyállat meggyalázva, szinte halálosan megsebesülve, tehetetlenül kínlódva, korszakok óta várja az emberiségre virradó, megmentő napkeltét. Ha az Egyiptom földjéről kihívott fiaknak ezt a fájdalmát az olvasó csak valamelyest is képes átérezni, akkor megérti majd, hogy már mérhetetlen idők óta létezik az a türelmes és hősies fáradozás, mely az emberiség számára lehetővé akarja tenni az új virradatot. Ha pedig az örökre Nagyok ekkora szeretetsugárzása láttán megborzong méltatlansága érzetétől, akkor arra is ráébred, hogy kívánkozása nem a tömeg kívánságaihoz csatlakozik, nem a dialektika kegyetlenségében és tántorgásával botladozik. Ha meg akarják érteni azt a vágyakozást, amelyet ez a páratlan misztériumállat juttat kifejezésre, akkor mélyére kell hatolniuk annak a bölcsességnek, és fel kell tárniuk azt az elutasíthatatlan tant, mely a szfinxben van lefektetve.
Ödipusz és a rejtély
Önkéntelenül is Ödipusz alakja jelenik meg gondolatainkban. Bizonyára ismerik a görög mondavilágnak ezt a hősét. Ő volt az, aki megoldotta a szfinx rejtélyét. Théba városának kapui előtt letelepedett egy élő szfinx, mely rettegésben tartotta a lakosságot. Az arra elhaladóknak találós kérdést adott fel:
- Melyik az a teremtmény, mely reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon jár?
Aki nem tudott válaszolni, azt a szfinx széttépte.
Ödipuszra is sor került, s ő azt felelte:
- Ez nem más, mint az ember. Élete reggelén kisgyermek, és négykézláb jár. Amikor napja delel, felnőttként két lábon, élete alkonyán pedig mint öregember, bottal jár, mely „harmadik lábát” jelenti.
Alig mondta végig Ödipusz a megoldást, a szfinx levetette magát a szikláról, és halálra zúzódott a mélységben. Théba megszabadult a szfinxtől, és Ödipuszt mint hőst és a város új királyát ünnepelték. Ez a hős, ez az úgynevezett győztes, további élete során, rövid ideig tartó, jellegzetesen dialektikus örömmámor után vakként járta szenvedéssel teli útját. És csak e via dolorosa végén, amikor belátásra jutott, nyerte el Ödipusz a megszabadító életet.
Érti-e az olvasó ezt a legendát? A szfinxben rejlik az ember sürgetően szükséges megújulásának a titka, a teljes újjászületésre való felszólítás. Mivel ez a megújhodás az emberiség és a világ fejlődésében elengedhetetlen, e követelménnyel újra és újra szembesül az emberiség. Szfinxként jelenik meg a modern Théba kapui előtt, és katasztrófát okoz: szellemi, légköri és kozmikus forradalmat vált ki.
A törvényszerű és megújító felmenetel követelménye azonban ellaposodik az olyan olvasó esetében, aki a szfinx titkát emberi szintre helyezi. Az új napkelte kívánalmát az emberiség például szociális, politikai és gazdasági előmenetelre cserélheti. Ez sikerrel is kecsegtethet, mint ahogyan ez az emberiség dialektikus próbálkozásaiból is kitűnik. Ekkor azonban meg kell értenie a legenda folytatását, Ödipusz további sorsát is, aki vakon botladozik tovább. Aki ezt az utat választja, annak a tapasztalatokból kell tanulnia. Ödipusz a titkot emberi szintre húzta le. A régi bölcsesség joggal utal erre. A találós kérdés ugyanis csak félig lett megoldva. Théba szfinxe ugyanis hozzátette: „Minél több lábon él a lény, annál kisebb az ereje és sebessége”. A szfinx az emberről beszélt ugyan, de bizonyára nem a mi dialektikus állapotunkban lévőről, hanem arról, amelyik szárnyakkal és hatalommal rendelkezik, hogy aztán istenemberként éljen egy olyan világban, mely nem a földről való.
Mi is erről az emberről beszélünk Önöknek. A szfinx ezekben az ábrázolásokban a mennyei embert képviseli, melyről az egész Egyetemes Tan bőségesen tanúskodik. Az Arany Rózsakereszt Iskolája hosszú évek óta szembesíti tanulóit az álomba merült istenemberrel, akinek újjá lehet és újjá kell születnie. Itt is csak a bizonyítékok sokaságát szeretnénk felsorakoztatni, az olvasót a századok számtalan tanúbizonyságával szembesíteni, hogy többé ki ne térhessen előlük. Így kell történnie Önnel is: a szfinx szinte kényszeríti rejtélyének megoldására, hogy Ön érezze: itt létkérdésről van szó.
A hímnemű és a nőnemű megnyilvánulás
A szfinx minden felesleges dísz nélkül jelképezi a legmagasságosabb Földbolygó istenemberét. Abból a bolygóból szüntelenül jön a felszólítás, hogy aki hajlandó meghallani, az térjen vissza erre az isteni lakóhelyre. A szfinx azért hímnemű és nőnemű is, mert ez a misztériumlény az eredeti mikrokozmosz helyreállításával szembesít minket. Amit az avatatlan olvasó embernek tart, az ennek a mikrokozmosznak csupán az elfajult hetedrésze. Ön a mikrokozmosz torzképe, a mikrokozmosz biológiai fejlődési területének a terméke, amit az Ön bűnös monádjának helytelen cselekedete okozott.
Az eredeti mikrokozmoszban ugyanis - melynek hét rétege összhangban létezett az isteni alkotás alapgondolata szerint -, két mennyei lény képezett tökéletes egységet, egy hímnemű és egy nőnemű megnyilatkozás. Ezt kell látnia az eredeti androgünben, a kettős mikrokozmikus rendszert, nem pedig két biológiai alakot. Egy magasabb rendű egységről van szó. Az Egyetemes Szerzet erről a lényről nem hoz köztudomásra túl sokat, mert a dialektikus ember azzal kétségtelenül a nyakát szegné. Ezért ábrázolták a szfinxet férfinak és nőnek is, mely gyakran viselte elhunyt király, királynő vagy más jelentős személy arcvonásait.
Minden ember egy szfinx-rendszerhez tartozik, de az Ön szfinxe már réges-régen levetette magát a megnyilvánulás sziklájáról, mert Ön a rejtélyt lehúzta az ember szintjére. Eljöhet azonban annak a pillanata, amikor az ősrégi misztériumlény újból kiemelkedik Ön előtt a feledés süllyesztőjéből, mire az eddig oly földi jellegű vágyakozásában megjelenik valami az eredeti monád mérhetetlen sóvárgásából. Akkor pillantását Ön is a keleti láthatárra szegezi, az új Nap érkezésére várván, mely megjelenhet az Ön életében. A lávakővé dermedt monád feltámadása a Naptól függ. Ezt jól meg kell értenie. Fel kell ismernie e fejlődési menet rejtélyét. És akkor már nem fog tiltakozni, amikor Krisztus kijelenti, hogy „nélkülem semmit sem tehettek”. Mert Ő a nagy rejtély, a Misztérium Magnum - a szellemi Nap, melynek ránk kell virradnia. Erre a Rá-ra, erre a Hóruszra irányul a szfinx mérhetetlen vágyakozása.
Ha a tanuló életében ez a Nap felkel, és e mennyei fényesség első sugara megérinti a templomot, akkor kezdődik a nagy, pompás, megújító templomszolgálat. Az újonnan alakuló ember ekkor követi urát a medium coeli-hez, onnan pedig a naplementéhez. Ott áll minden élet Ura Herkules két oszlopa között, és fenségesen ragyog tökéletes színpompájában.
Végül eléri az északi sugárteret! A keresztút elvégeztetett, a szfinx megelevenedett. Ő volt az első, s most ő lett az utolsó is. Jobb kezében tartja a hét csillagot, uralkodik a hét mikrokozmikus térségen. Egyesült a Krisztussal. Mert íme az ő orcája hasonlatos a Naphoz, mely önerejéből ragyog. És halljuk az eleven szfinx hangját:
- Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő; pedig halott valék, és íme élek örökkön örökké!
A szfinx útja a piramishozA szfinxen kívül Egyiptomban van egy másik rejtélyes jelentésű építmény, a nagy piramis. Gnosztikus szempontból ennek az építménynek a valódi jelentőségét csak úgy értjük meg, ha elgondolkozunk a szfinx titkán.
A vele kapcsolatos számtalan tudományos számítás és ezoterikus magyarázat ellenére a nagy piramis örök üzenetét a természetlélek nem képes megérteni. A nagy piramis megszabadító igazságának alapját képező üzenet megértéséhez kulcsra van szükség. Ugyanez érvényes a Bibliában összefoglalt igazságokra is. Hogy birtokosa a kulcsnak, azt az ember azzal bizonyítja, hogy képes megoldani a szfinx rejtélyét. Ez a kulcs a sternum mögött rejlik. Ez az új lélek alapja és kiindulópontja. Egyszerű alap, amely azonban - a természetlélek szempontjából - mindenféle zavar forrása.
A nagy piramis nagyszerűségét nem kell ecsetelni, mert ezzel számos leírás és magyarázat foglalkozik. Esetleg az a megállapítás hathat újként, hogy a Föld egyik sivatagában a nagy piramis egy tudomány, egy ismeret, a Gnózis tanúja, ahogyan az ember is a Gnózis egy tanúja az ő élete pusztaságában. Hogy a nagy piramist az idő foga alaposan kikezdte, az ismeretes. Ugyanezt kellett a szfinxnek is elszenvednie, többször ellepte a homok, majd újra kiásták; éppen úgy, ahogyan az ember emlékezetében is homályba merülnek egyes üzenetek, hogy később aztán újra a felszínre kerüljenek. Azt is mondhatnánk, hogy a szfinx többször meghalt és életre kelt. Az utóbbi ötven év fényképfelvételei élénken tanúskodnak erről. Napjainkban a szfinxteljes dicsőségében áll előttünk, tetőtől talpig rejtélyes jelként, megoldatlan kérdésként. Aki azonban a megoldást valóban keresi, az felismeri a jelet.
Hogyan kell értenünk e szfinx-jelképet? Emberfejet látunk egy oroszlán testén, mely pillantásával a napkeltét kémleli. Elülső mancsai között álló kőoszlopra Totmesz álmát vésték, mely így szól:
„Nézz meg és ismerj fel engem. Atyád vagyok, a Napisten. Neked adom földi birodalmamat. Légy az élők legfőbbje, fehér és vörös koronával a fejeden. Tiéd a Föld, széltében és hosszában is. Mindezért pedig oltalmazz engem, mert most beteg vagyok. Megfulladok a sivatag homokjában. Gondoskodj rólam, és teljesítsd kívánságomat annak tudatában, hogy a fiam és oltalmazóm vagy. Jöjj közelebb hozzám. Én veled vagyok és vezetni foglak.” Amikor a hang elhallgatott, a királyfi felébredt. Megértette az üzenetet, és szíve elcsendesedett.
A szfinx egy homokba süllyedt isten. Az állattesten ülő gondolkodó fej saját tükörképünkként fordul hozzánk. Ez a kép a saját valóságunk, belső valónk álma. Mielőtt beléphetnénk a nagy piramisba, meg kell oldanunk a szfinx rejtélyét. Vagyis: az embernek először meg kell ismernie önmagát; meghasonlott lénynek, elfövenyesedett, homokba temetett, mégis nagy lehetőségekkel rendelkező lénynek kell felismernie magát. Ez a belátás egy új életvitel kezdete: a szfinx útja a piramishoz. A szfinx és a piramis külső jelképek a homokban. A gnosztikus misztériumok tanulója azonban tudja, hogy ezek egy belső folyamatra utalnak. Ahogyan a szfinx ismételten feltámad a homokból, úgy kell a tanulónak is egy belső folyamattal önmagát a homokból kiszabadítania. E folyamatban ébernek kell lennie, vagyis figyelmét mindig a szfinxre kell irányítania, a homokkal pedig nem kell törődnie. Mert gyakran az a helyzet, hogy az ember a homokkal foglalkozik, és nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy homokvárakat építsen.
A szfinx mondanivalója nagyon egyszerű. Megértéséhez a tudatnak csak egy másodpercre van szüksége. Ha Totmesz, azaz a személyiség alszik, tehát elcsendesül, akkor az elsüllyedt Isten és szolgálójának párbeszédét álmodja. „Ember - sürgeti a szfinx -, ismerd meg magad!” A tanulónak meg kell értenie saját létállapotát. Be kell látnia, hogy élete alapjai homokra épültek, s lényeges változást ebben nem képes véghezvinni. Az a lényeg, hogy ezt a létállapotot őszintén bevallja magának. A szfinx nagy piramishoz vezető útja szüntelen figyelmet követel a tanulótól, a belső állapota szakadatlan vigyázását, miközben most már nem irányul a külsőre.
Néhány író föld alatti járatról beszél, mely a szfinxnél kezdődik és a nagy piramishoz vezet. Ez a beavatottak útja, ám kizárólag azoknak való, akik a szfinx követelményét megértik. Az ilyeneket régi természetük nem akadályozza már a templompiramis folyosóin és kamráin át vezető úton. Eddigi, régi természetük meghalt, és elkezdődhet az új élet, a mikrokozmosz tudatossá válása. Ez az új élet olyan, mint a templom, mely korszakok óta arra vár, hogy az új lélek világosságában felismertessen.
Végül vessünk egy pillantást magára a piramisra. Benne három kamra, három szentély található. A földalatti kamra a medenceszentélyt, a királynő kamrája a szívszentélyt, a királykamra pedig a főszentélyt jelképezi. A piramis belsejébe való belépés befelé irányulást, ugyanakkor elválasztást jelent, mely három szinten megy végbe. Elválasztják „a csontokat az ízektől”, vagyis az alakuló lélek megválik burkától, amelybe ágyazódott. Ez a folyamat a szentélyeket összekötő járatokban és termekben megy végbe. A világosság kiszabadul a sötétségből. A tanulónak tudatossá válik a lényében lévő világosság és sötétség. Ám anélkül halad át e sötétségen, hogy annak léte miatt önmagának szemrehányásokat tenne. Sőt, képes felkeresni saját asztrál-szférájának sírkamráját. Saját szemével vizsgálhatja az őt fogságban tartó karmikus szálak szövevényes hálóját, amelyet most a világosság feloszlat.
Aki elhagyja a piramist, és csúcsára felteszi a hiányzó fedőkövet, az a világosság tanúbizonysága lesz. Őbenne minden régi elmúlt. A szfinxnél felismerte lénye kettősségét. A szfinxtől a piramishoz vezető útja abból az elhatározásából eredt, hogy a kettőt haladéktalanul elválassza. Műve pedig a piramisban teljesedik be.
http://lectorium.hu
|
