A Grál szimbolikája  „A Kerek Asztal lovagjait” már futólag említettük az előző fejezetben, így helyénvaló lesz a kelta legendákban főszerepet játszó „grálkeresés” valódi értelmét megmutatni. Minden tradíció megemlít „valamit”, ami valamikor elveszett vagy rejtetté lett. Ilyen például a hinduk szomája vagy a perzsákhaomája, a „halhatatlanság itala”. Hasonló értelemben tartalmazza a Grál, a Szent Kehely, Krisztus vérét, ami szintén a „halhatatlanság itala”. Máshol eltérő a szimbolika, például a zsidó tradícióban, ahol a magasztos „Isteni Név” elvesztését nyilatkoztatják ki.60 Az alapvető elgondolás azonban mindig mindenütt ugyanaz, s rövidesen látni fogjuk, hogy mivel van kapcsolatban. Úgy mondják, hogy a Szent Grál az Utolsó Vacsora kelyhe, és hogy ezt használta Arimathiai József a keresztre feszítéskor a Krisztus oldalán, Longinus centúrió lándzsája ütötte sebből kiömlő vér és víz felfogására. A legenda elbeszélése szerint a kelyhet maga Arimathiai József és Nikodémus vitte Nagy-Britanniába. Itt látható egyik jele a kereszténység és a kelta tradíció között létesített kapcsolatnak. A kehely minden tradícióban fontos szerepet játszik, de a legfontosabbat a keltákéban. Gyakran társul a lándzsával – a két szimbólum némileg komplementer, aminek vizsgálata azonban pillanatnyilag tárgyunktól elvezetne.  A Grál lényegi jelentését leginkább eredetének különböző leírásain keresztül érthetjük meg. Mondják, hogy a kelyhet a Lucifer homlokáról bukásakor leesett smaragdból készítették az angyalok. Ez a smaragd erősen emlékeztet a (később a buddhisták által is átvett) urnára, a hinduk homlok-ékszerére. Ez rendszerint Siva „harmadik szemének” helyét jelöli, ami – mint már máshol elmondtuk – az „örökkévalóság-tudatot” szimbolizálja. Azt is mondják, hogy a Grált Ádámra bízták a „földi Paradicsomban”, de mivel elvesztette, nem vihette magával az Édenből való kiűzetés során. Így az Ember, elszakadván centrális eredetétől, önmagát a mulandóság birodalmának csapdájában találja, ahonnan nem képes többé újraegyesülni azzal az egyetlen pozícióval, amelyből minden az örökkévalóság állópontjáról kontemplálódik. Más szavakkal az „örökkévalóság-tudat” birtoklása azzal függ össze, amit valamennyi tradíció „primordiális állapotnak” vagy „alapállásnak” hív, aminek helyreállítása minden valódi beavatás első lépcsőfoka, mivel ez az előzetes követelménye az „emberfölötti állapotok” eredményes meghódításának. Tovább a „földi Paradicsom” a „világcentrumban” áll, se e kifejezést akkor értjük meg, amikor majd a Paradicsom eredeti értelmét analizáljuk. Szeth a „földi Paradicsomba” való visszatérésre az engedélyt megkapta, úgyhogy képes volt visszaszerezni az értékes kelyhet. A Szeth név a „hűség” és az „állandóság” kvalitásait jelöli; következésképpen bizonyos mértékig az Ember bukásával lerombolódott primordiális rend helyreállítását is.Ebből könnyen megérthető, hogy Szeth és akik utána birtokolták a Grált voltak képesek e tulajdonjog révén, az elveszett Paradicsomot helyettesítendő, spirituális centrumot alapítani, amely mintegy az előbbi hasonmása lett. A Grál-birtoklás aztán még a primordiális tradíció spirituális centrumbeli integrális megőrzését jeleníti meg. Bár a legenda nem jegyezte fel, hogy hol és kik őrizték a Grált Krisztus idejéig, kelta eredete azt súgja, hogy a druidáknak részük lehetett benne, akiket így érdemes a primordiális tradíció hivatalos őrzői közé sorolni.  A Grál, vagy valamely szimbolikus megfelelőjének elvesztése, a tradíció elvesztését jelenti, mindazzal egyetemben, amit ez közvetít. De talán szerencsésebb, ha az elvesztés helyett azt mondjuk inkább, hogy rejtetté lett, vagy hogy csak a legfőbb centrummal a közvetlen kapcsolatot elvesztett kisebb spirituális centrumok számára veszhet el. A legfőbb centrum a tradíciót a külvilág mindennemű változása ellenére mindig érintetlenül és sértetlenül őrzi meg. Így van az, hogy számos egyházatya, többek között Szent Ágoston szerint is, az özönvíz nem érhette el a csúcsával a lunáris szférát érintő „földi Paradicsomot”, „Hénoch hazáját”, a „szentek földjét”. Ez pedig azt jelenti, hogy a „földi Paradicsom” a változás birodalmán, a szublunáris világon túl, a föld és a menny közötti kapcsolódási ponton fekszik. Ugyanúgy, ahogy a „földi Paradicsom” hozzáférhetetlenné vált, az alapjában véve ezzel megegyező legfőbb centrum is álcázott maradhat bizonyos időszakok zajlása alatt, anélkül, hogy kifelé bármiféleképpen megnyilvánulna. Ezzel az állapottal kapcsolatban azt lehet mondani, hogy a tradíció az emberiség mint egész számára elvész, ugyanis csak olyan szigorúan zárt centrumokban konzerválódik, amelyekkel – ellentétben az eredeti szituációval – az emberek döntő többsége egyáltalán nem tud tudatos vagy eredményes kapcsolatba lépni. Így van a jelen korban is, amelynek kezdete jóval hátrább nyúlik, mint amit a közönséges vagy „profán” történelem elérhet. A tradíció elveszését tehát egyaránt vizsgálhatjuk ebben az általános értelemben, valamint a különböző népek civilizációinak sorsát többé-kevésbé láthatatlanul irányító spirituális centrumok lefátyolozódásával összefüggésben. Az ezzel kapcsolatos összes szimbolizmust meg kell vizsgálni, hogy meglássuk, e két értelmezés közül melyik alapján érdemes a tradíció elveszését interpretálni. Abból, amit ez idáig elmondtunk, egyenesen következik, hogy a Grál két szorosan egymásba fonódó entitást jelenít meg. Az, akinek tökéletesen sajátja a primordiális tradíció, s aki elérte e „sajátlás” implikálta tényleges tudásfokot, az – ezen keresztül – visszatért a primordiális állapot tökéletességébe. Mind a primordiális állapot, mind a primordiális tradíció által hordozott jelentés benne rejlik a Grál szóban, egy olyan nyelvi összeolvadás révén, amely gyakran játszik jelentős szerepet a szimbolika területén, és amely mélyebb jelentést hordoz, mint ahogy az elsőre látszik; a Grál egyszerre a primordiális állapotot jelképező váza (grasale), és könyv (gradale vagy graduale), ami pedig a tradíció szimbóluma. Itt nincs szándékunkban belebonyolódni a Szent Grál legendájához tartozó részletekbe, még akkor sem, ha ezek mindegyike szimbolikus értékkel is rendelkezik, és nem célunk a „Kerek Asztal lovagjai” történetének és hőstetteinek követése sem. Mindössze egy kivételt téve, érdemes megjegyezni, hogy az Asztalt Merlin tervei alapján Arthur építette, azzal a szándékkal, hogy majd fogadja a Grált, miután azt a lovagok egyike visszaszerezte, és visszahozta Nagy-Britanniából Bretagne-ba. Maga az asztal a legősibb szimbólumok egyike, ami mindig a spirituális centrumok eszméjével, a tradíció őrzőivel kapcsolódik össze. Az asztal kör alakja, körülötte a tizenkét vezéregyéniséggel, formailag a zodiákális körrel mutat összefüggést, amely, mint már megjegyeztük, olyan jellegzetesség, ami állandóan visszatér a spirituális centrumok felépítésében.  Egy Grál-legendaváltozatban találkozunk egy másik figyelemre méltó szimbólummal, amely aMontsalvat (szó szerint: a „gyógyulás hegye”). Csúcsa a „távoli horizonton mered, amit a mulandóság el nem érhet”. A leírás szerint a tenger közepén, megközelíthetetlen helyen fekszik, túl azon, ahol a Nap felkel. A Montsalvat egyszerre „szentsziget” és „sarkhegy”, amelyekkel ekvivalens szimbólumok e tanulmány folyamán még megjelennek. Ez a „halhatatlanság földje”, azonosnak véve természetesen a „földi Paradicsommal”. Visszatérve magára a Grálra, könnyen felfedezhetjük, hogy fő jellemvonása tulajdonképpen ugyanaz, minta máshol is előforduló szent vázáké; ezek különösen Keleten, eredetileg áldozati edények voltak, a védikus szomát vagy a mazdaikus haomát, a „halhatatlanság italát” tartalmazva, amely a megfelelő rituáléval befogadó ivóhoz eljuttatja, vagy benne helyreállítja az „örökkévalóság-tudatot”. Külön tanulmányra lenne szükség ahhoz, hogy a kehely és tartalmának szimbolikáját tökéletesen feldolgozzuk, azonban az eddig elmondottak is elvezetnek más, igen fontos problémákhoz, amelyeknek rövid tartalmi összefoglalása a következő: Függelék a „Szent Grál szabadkőművességéhez” A Dante ezoterizmusa IV. fejezetéből: „A hős Titurel templomot alapít, hogy abban a Szent Vázát letétbe helyezze; a titkos építkezést Merlin próféta vezeti, akit Arimathiai József személyesen avatott be a preeminens Templom, Salamon Templomának tervébe. (Itt Henri Martin mintegy megjegyzésként hozzáteszi: »Parszifál fejezi be aGrál átszállításával és a Templom újraépítésével Indiában, a Szent Váza őrzését pedig egy képzelt keleti kereszténység különös vezetője, János pap veszi át.«) A Grál-lovagrendből Massenie, azaz egy aszketikus szabadkőművesség lesz, amelynek tagjaitTemplisteseknek nevezik; itt látható a közös centrumhoz való tartozás szándéka, eme eszmei templom, a Templomos Rend és számos építőmester-szövetség által megfogalmazva, akik aztán felújították a középkor architektúráját. Az ember számos alkalommal nyerhet futó pillantást arra, amit e kor földalatti történetének nevezhetünk, ami sokkal komplexebb, mint ahogyan azt általában elképzelik. Ami különös, de aligha kétségbe vonható, hogy a modern szabadkőművesség, lépésről lépésre, egészen a Szent Grál szabadkőművességéig vezethető vissza.” 60. Ebben az esetben emlékeznünk kell a szabadkőművesség „Elveszett Szavára”, amely hasonlóképpen a valódi beavatás titkosságát szimbolizálja. Az „Elveszett Szó keresése”, a „grálkeresés” másik kifejezési formája. Ezt igazolja a „Massenie du Saint Graal” és a szabadkőművesség közötti kapcsolat, amire Henri Martin történész mutatott rá (vesd össze: Dante ezoterizmusa, IV. fejezet). Az itt adott magyarázat megkönnyíti a Grál-szimbolika és az összes iniciatorikus szervezet „közös centruma” között fennálló, előbb már említett, nagyon szoros összefüggés megértését. 61. A magára a lándzsára vonatkozó Longinus név a görögben logkhé (ejtve: lonké); a latin lancea továbbá ugyanolyan gyökű. 62. Itt a két személy külön-külön a királyi hatalmat és a papi uralmat jeleníti meg; ugyanez vonatkozik Arthurra és Merlinre a „Kerek Asztal” intézményében. 63. A lándzsa szimbolikája gyakorta kapcsolatos a „világtengellyel”; ebben a vonatkozásban a lándzsáról lecsöpögő vérnek ugyanaz a jelentése, mint az „életfából” kiáradó harmatnak. Ezen kívül ismeretes, hogy valamennyi tradíció egyhangúan állítja az élet princípiumának közvetlen kapcsolódását a vérhez. 64. Némelyek azt állítják, hogy a smaragd Lucifer koronájáról hullott le, de mindez igen zavaros, mert Lucifer – bukása előtt – a „Korona (azaz Kether, az első Szephira) Angyala”, héberül Hakathriel volt, mely név száma szintén 666. 65. L’Homme et son devenir selon le Védánta, 144. old. 66. A „primordiális állapotot” vagy „Édeni állapotot” illetően lásd a Dante ezoterizmusa, VI. és VIII. fejezet, valamint a L’Homme et son devenir selon le Védánta, 176. old. 67. Úgy mondják, Szeth negyven évig maradt a „földi Paradicsomban”; a negyvenes szám a „kibékülés”, a Princípiumhoz való visszatérés száma. Gyakran találkozunk vele a zsidó-keresztény hagyományban mint időszakok mérőszámával; emlékezzünk csak az özönvíz negyven évére, a zsidók pusztában való vándorlásának negyven évére, a negyven napra, amit Mózes a Sinai-hegyen töltött, vagy Krisztus negyvennapi böjtjére (melyek kétségtelenül egyjelentésűek), és még bizonyára találhatnánk más példákat is. 68. „És mivel Énókh Istennel járt vala, eltűnék, mert Isten magához vevé.” (Gen. 5,24) Ekkor lépett be bizonyára a „földi Paradicsomba”; ugyanezt vallják bizonyos teológusok, mint például Tostat vagy Cajetan. Lásd, amit alább a „szentek földjéről” vagy az „élők földjéről” mondunk. 69. Ez összehasonlítható a Dante által használt szimbólumokkal, aki a Purgatórium hegyének csúcsára helyezi a „földi Paradicsomot”; ez a hegy számára az összes tradíció „sarkhegyével” azonos. 70. A hindu tradíció szerint eredetileg mindössze egyetlen kaszt volt, a Hamsza; ez azt jelzi, hogy eredetileg az ember természetszerűleg, közvetlenül birtokolta az e név által jelzett spirituális szintet, a jelenlegi négy kaszt képességeit messze meghaladóan. 71. A Szent Grál legendának bizonyos változataiban e két jelentés szorosan összefonódik, olyaddig, hogy a könyv felirattá válik a kelyhen, amit Krisztus vagy egy angyal másol oda. Az asszociáció az „élet könyvével” és az apokaliptikus szimbolizmus más elemeivel könnyen végbevihető. 72. Az Arthur névnek a poláris szimbolikával kapcsolatos figyelemre méltó jelentését talán máskor fejtjük ki. 73. A „Kerek Asztal lovagjainak” száma olykor ötven (ez a héber Jubileummal, valamint a Szent Szellem kitöltetésével is kapcsolatos), azonban mindig tizenketten játszották a főszerepet. Itt kell emlékeznünk a másik legendás középkori történetben szereplő Charlemagne (Nagy Károly) tizenkét peerjére. 74. A Montsalvat és a Meru-hegy közötti hasonlóságra előttünk számos hindu rámutatott, s ez indított minket a nyugati Szent Grál legenda mibenlétének közelebbi vizsgálatára. http://turiya.vidya.hu/konyvtar A Szent Grál A templomosok a legendás Szent Grált találták meg, bármi legyen is ez a titokzatos ereklye. Különféle spekulációk vannak a kegytárgy mibenlétéről. A kehely-verzió  tartja magát a legerősebben: eszerint valójában arról a kupáról (más verzióban: tányérról) van szó, amelyből a Megváltó az utolsó vacsorán ivott, majd a keresztrefeszítésekor ebben fogták fel a kiömlő vérét. A Grál csodatevő erővel bír, birtokosának sebei gyorsan gyógyulnak, a betegségek elkerülik, illetve (spontán vagy irányított módon) olyan erős fényt bocsájt ki, amely el- avagy megvakítja az ellenséget.Magával az anyagával kapcsolatban is vannak találgatások; a legizgalmasabb az, mely szerint abból a drágakőből (smaragdból vagy zafírból) készült, amely akkor esett kiLucifer koronájából, amikor az Úr a bukott angyalt letaszította az égből. És akkor tessék ezt a metaforát végiggondolni, mondjuk Däniken kolléga paleoasztronautikai elméleteinek fényében: az Idegenektől származó (az égből leesett) rejtélyes tárgy, amely egyfelől elősegíti a sebek gyors gyógyulását, megóv a fertőzésektől (betegségektől), s néha roppant erős fénynyaláb tör ki belőle… Mi a Grál?  földi lét egy nagy iskola az emberi szellem számára. Itt kell elérnie fejlődésében azt a tudatszintet, amely végérvényes elszakadást jelent a földi léttől, és folyamatos, tartós felemelkedést hoz magával a fényes magasságokba, mígnem önmagát tudatosított emberi szellemként beléphet a Paradicsomba. Az emberi szellem sok lépcsőfokon keresztül történő öntudatossá válása, és a sokrétű teremtéstudás ehhez szükséges elsajátítása azonban nem valósítható meg egyetlen földi élet alatt. Az emberi szellemnek többször vissza kell térnie a Földre, és emberi testet kell öltenie. A különböző földi életek során gyakran találkoznak újra emberek. Amikor összehoz minket a sors egy számunkra ismeretlen emberrel, egy-egy pillanatra az az érzésünk támadhat, mintha már régóta ismernénk. Hasonló érzések foghatnak el bennünket bizonyos helyeken és tájakon. Figyelembe kell azonban venni, hogy a földi ember szellemi fejlődése, amely által eljuthat a szellemi érettségig, nem lehet tetszőlegesen hosszú, és nem lehet tetszőleges gyakorisággal megszakítani majd újra folytatni. Egy növény sem szakítja meg újra és újra növekedését, hogy azután tovább fejlődjön, hanem a Teremtő által számára elrendelt idő alatt folyamatosan növekszik egészen addig, amíg ki nem fejlődik. Ez a természettörvény az ember szellemi növekedésére is érvényes, aki éppúgy mint egy növény, a Teremtés szülötte. Az emberiség nagy iskolájában neki is adatott egy meghatározott idő, ami alatt el kell érnie szellemi fejlődésének csúcspontját. Ezt a csúcspontot a jelenkorban kellett volna elérnie! A nagy világfordulat kívánja ezt meg, ami összefügg a Teremtés érettségével. Ezzel egyidejűleg érkezik a Teremtésről szóló tudás utolsó kibővítése, egészen a Szent Grálról való tudásig! A Szent Grál tényleges létezését Abd-ru-shin a Grál-üzenetben, „Az Igazság fényében” c. művében erősíti meg és magyarázza el. Az évezredek során már többször érkezett hír a Földre a szellemi birodalomban található Grál létezéséről, ám az emberi ész annyira földhözragadtan értelmezte, hogy valódi eredete zavaros és homályos maradt, s így az emberek lelkében nem kelhetett életre igazi vágyódás a magasztosság és tisztaság iránt, amit a Grál magában hordoz. Jézus idejében az emberek még nem mutatkoztak olyannyira érettnek, hogy a Grálról szóló tudást felfoghassák. Jézus a következő szavakkal utalt erre: „Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön Ő, az Igazság Szelleme*, elvezet titeket a teljes Igazságra.” (Jn 16,12-13). Itt nevezi meg Jézus az általa meghirdetett Ember Fiát, az „Igazság Szellemét”. Az embernek fokozatosan meg kell barátkoznia azzal a gondolattal, hogy nem csak a Földön ölt minden formát, hanem a földöntúli régiókban is, természetesen a Teremtés finomabb és könnyebb jellegeiből. Hiszen a Föld csak a legdurvább képmása a már meglévő földöntúli előképeknek, melyek jóval tökéletesebbek és szebbek, mint a számunkra látható formák. A Szent Grál valóban létezik. Egy kehely, amely a legmagasabb szellemi birodalomban, az Ősteremtésben lévő Grál-várban található, az isteni birodalom határán. A Grál-vár az egyetlen kapcsolódási pont Isten és a Teremtés között; azt is mondhatnánk, hogy a Grál-vár egy erőközvetítő hely az isteni birodalomból érkező sugárzások számára. A Teremtés kezdete óta örök ritmusban lüktetve szellemi erő áramlik a Szent Grálból a Teremtésbe az Ember Fia, a Szent Szellem közvetítésével, a Teremtés megújítása és fenntartása érdekében. Ahogyan a szív keringeti a vért a testben, úgy áramlik megújulva a szellemi erő a Szent Grálból a Teremtésbe rendszeresen, évente egyszer, a Szent Galamb napján, amikor a Galamb megjelenik a Grál felett. Ez a Szent Szellem* általi Erőkiáradás napja! Az emberi szellem is ebből az erőből él, amit azonban túlnyomórészt sajnos tévesen használt fel, és alacsony dolgokra pazarolva visszaélt vele. Ő hozta a legnagyobb bajokat a világra! A tanítványok annak idején fokozott intenzitással élték meg ezt az erőkiáradást, tehát azt a minden évben megtörténő erőmegújulást, amit Jézus megígért nekik. A Jelenések Könyvében (Apokalipszis), melyet szellemi nézőpontból kell vizsgálni, János szimbolikus formában ír le számtalan folyamatot, helyet és személyt, melyek a Grálra vonatkoznak. Szellemi szeme előtt képekben jelentek meg a hatalmas események, melyek az isteni birodalomtól egészen a legmélyebb sötétségig történtek, és még történni fognak! János a szellemi birodalomban található Grál-várat „Isten templomának” nevezte. (Jel 11,19; 15,5). A 21. fejezet 6. versében megnevezett „Élet vizének forrása” pedig a Szent Grál! Bármennyire is szokatlannak tűnhet eleinte a kereső embernek ez az új tudás, mégsem kerülheti el, hogy komolyan foglalkozzon vele, mert az idő megérett rá! A Grálról szóló igaz tudás fogja megadni a szellemi irányvonalat az új korszaknak, amely most a világfordulattal köszönt reánk, mert az emberi szellem ekkor majd képes lesz arra, hogy a Szent Grálból áramló erőt, az Élet vizét, a megfelelő időben tudatosan és hálásan befogadja a Teremtésben élő minden teremtmény áldására és örömére. Ezért így bíztatnak János Jelenések Könyvének szavai: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az Élet vizének forrásából ingyen.” (Jel. 21,6) „Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az Élet vizét ingyen!” (Jel. 22,17). Aki a Szent Grálból érkező erőt helyesen használja, azelőtt megnyílik a kapu a Paradicsomba, és megkaphatja az élet koronáját (Jel. 2,10), az örök létezés ajándékát! Jelenleg az Apokalipszis, a Jelenések Könyve eseményeinek egyik legfontosabb beteljesedését éljük: a világfordulatot, a világítéletet! Gyökeres fordulatot hozó, feltartóztathatatlan események és rengeteg jel hívja fel erre kényszerítőn figyelmünket. A világban az emberek évezredek során felhalmozott bűnei miatt eluralkodott a zűrzavar, és már csak egyedül Isten képes újra helyreállítani az egyensúlyt. Ám ezen zűrzavar és ínség közepette is szabadulást és segítséget hoz a fényes magasságokból, a Grálból érkező Üzenet! Minden rossz bukása közepette az Üzenet közvetíti az erőt a megújuláshoz és az építéshez! * Igazság Szelleme, Szent Szellem: egyes biblia fordításokban Igazság Lelke, Szentlélek http://www.gralvilaga.hu A Szent Grál misztériuma Dátum: Augusztus 24, szerda, 22:33:55 Téma: All Fullextra http://www.fullextra.hu/ Ugyan ki ne hallott volna a Szent Grálról, arról a titokzatos körülmények között elveszett ereklyéről, amelyből a történet szerint Jézus urunk ivott az utolsó vacsorán, és amelyben a keresztről való levétel után Arimateai József a vérét felfogta? A kereszténység közel kétezer éve keresi e misztikus ereklyét, de mindeddig nem bukkant a nyomára senki. A Pendragon-legenda szerint ugyan Arthur király egyik lovagja, Sir Percival, megtalálta, de a Grál további sorsa ködbe vész, majd újra felbukkan a XI.-XIII. századi irodalomban, ám a XV. századot követően ötszáz éven keresztül nem is említik, szinte elfelejtődik a köztudatban. Korunk azonban újra felfedezte magának, méghozzá legutóbb A da-Vinci kód című könyv keltette szenzáció, illetve az egyház szemében oly botrányosnak ítélt elmélet kapcsán. Miről is van szó? Habár a Grált évezredeken keresztül egy kehelyként ábrázolták a festményeken, és így is élt a köztudatban, korántsem biztos, hogy valójában egy kézzel fogható tárgyról van szó. A Biblia és különösképpen a Krisztus életét bemutató Újszövetség testamentum szimbólumok sokaságát vonultatja fel, amit az egyszerű gondolkodású, hétköznapi emberek évezredeken keresztül szó szerint értelmeztek és értelmeznek a mai napig. Ettől függetlenül az értelem nem szenvedett csorbát, a szakrális mondanivaló így is eljutott a hívekhez. A magasabb spirituális szinteken mozgó filozofikus gondolkodók, magasan képzett egyházi személyek, beavatottak, megvilágosodottak, illetve olyan zsenik, mint például Leonardo da Vinci volt, egészen másként értelmezték a kor által autentikusnak ítélt szent szövegeket. Ezen elméletek szerint, amivel jómagam is egyetértek, a Grál nem más, mint Krisztus vérét tartalmazó jelkép. A keresztény istentiszteleteken immár kétezer éve a szertartás elmaradhatatlan részeként a pap felemel egy megszentelt borral töltött aranykelyhet, és elhangzik a Biblia szerint Jézustól származtatott szállóige: „Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” Jézus az utolsó vacsorán tehát ivott ebből a kehelyből, és mintegy előre közölte a mit sem sejtő tanítványaival a szükségszerűen bekövetkező jövőt. (Ennek ellenére az utolsó pillanatig nem hitték el, hogy Mesterük meghalhat.) Tehát szó szerint értelmezve a bibliai szöveget, valóban a kezében tartott kehely (a jelképes vörösborral) lett később a vérét felfogó kehely is! Ez az értelmezés volt az elterjedtebb, hiszen kézzel foghatóbbnak tűnt. A másik – spirituális- felfogás a Grált, mint szimbólumot tekinti. Egy kis időre most letérnék a szent kehely ösvényéről, de a végén, ígérem, újra összeszedem a szálakat. A da Vinci-kódban oly részletesen taglalt, de korántsem egyedülálló értelmezés szerint, amelyet az Egyház oly hevesen támad, Jézusnak volt felesége, ámbár ezt a Biblia sehol sem említi. Ez az asszony pedig nem más, mint Mária Magdolna, akit gyakran „bűnbánó” jelzővel is aposztrofálnak, és az egyházi tanítás prostituáltnak igyekezett feltüntetni, holott ezt ténylegesen alátámasztani a fennmaradt apokrif írások alapján aligha lehet. Magdolna neve sokszor feltűnik az Újszövetségben, Máté evangéliumában, mint Jézus hűséges követője, megkockáztatom: tanítványa. Akkoriban egy nő nem nagyon tartózkodhatott huzamosabb ideig férfiak társaságában, vagy ha mégis, azt romlott erkölcsűnek, prostituáltnak bélyegezték. Részben ezért nem tartották elképzelhetőnek, még Jézus követőjeként sem, hogy egy fiatal és szépnek tartott, egyedülálló nő együtt utazzon férfiakkal. Ugyanakkor abban a korban az is furcsa lett volna, ha egy férfi Krisztus életkorában még nőtlen lett volna. Akkoriban ugyanis minden húsz évet betöltött zsidó férfit megházasítottak, és bár volt példa az ellenkezőjére is, de ezek legfeljebb a sziklákba vájt barlangokban visszavonultan élő remeték lehettek. Mindenesetre az adott korban szokatlan és feltűnő lett volna, bár semmi esetre sem kizárt, ha Jézus nőtlen lett volna. De legalábbis mindenképpen említésre méltó körülmény. Ámde a Biblia – rendkívül diplomatikusan - nem említi sem nős, sem nőtlen voltát. A merész elképzelés szerint tehát a Jézus társaságában oly gyakran feltűnő női alak, Mária Magdolna, nem volt más, mint a Mester felesége. Nem nehéz belátni, hogy ezt a tényt miért nem volt előnyös a Keresztény Egyház szemszögéből a tanításokban megemlíteni. Kétség nem férhet hozzá, hogy Magdolna tehetséges tanítványa volt Jézusnak, de elképzelhetetlen lett volna a spiritualitást és vallási dolgokat évszázadokon keresztül férfiprivilégiumként kezelő egyházi társadalom számára egy női próféta létezése. De végül is miért ne lehetett volna Magdolna a 13. tanítvány? Vagy inkább Júdást nevezzük a tizenharmadiknak, ez a szám úgyis negatív jelentéstartalmat hordoz? Őt ugyanis nem mindig szokták a tanítványok között említeni, és előfordul, hogy nem szerepel „az utolsó vacsora”- ábrázolásokon sem. Leonardo feladta a leckét az utókornak a híres freskójával. A képen ugyanis tizenkét tanítvány látható, középen Jézussal. Találgatások vannak arra vonatkozóan, hogy melyik tanítvány melyik lehet a képen, de az egyik legérdekesebb figura a Jánosnak titulált, és Jézus jobb oldalán (!) ülő alak, aki tagadhatatlanul nőies jegyeket hordoz. Ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy János, a legifjabb tanítvány, pusztán a korából kifolyólag talán kevésbé számíthatott férfiasnak a többi között, nyilván nem nőtt még ki a szakálla, és akkoriban sok férfi viselt hosszú hajat, fenntartás nélkül el is fogadhatnánk, hogy őt ábrázolja a kép. De ha megnézzük az arcvonásait és a testtartását, szinte a vak is látja, hogy az egy nő. Nem is értem, hogy lehet ilyen elfogultan elvakult a tudományos elemzés (nyilván egyházi befolyásra) e rejtélyes figurával kapcsolatosan. A da Vinci-kód szerzője, Dan Brown szilárdan állítja, hogy Jézus jobbján ülő női alak nem más, mint Mária Magdolna, a felesége. Akkor melyik tanítvány hiányzik? Nem valószínű, hogy a Mester egyik kedvencét, éppen Jánost lehagyta volna a képről. Véleményem szerint inkább Júdás az, aki nem szerepel rajta, bár a hivatalos álláspont szerint ő balról a negyedik (szakállas) figura, közvetlenül a Magdolnával összehajoló ősz hajú férfi (Péter) előtt. De ez még semmi, most jön a másik érdekesség. A Szent Grálnak látszólag nyoma sincs a képen. Jézus előtt az asztalon semmilyen formájú kehely nem lelhető fel. De ha a képet jobban megvizsgáljuk, Jézus és Magdolna oldalra hajló teste egymással egy V alakot képez. Ez a forma pedig a szimbolikában nem mást, mint a kelyhet, illetve a női méhet jelképezi. Vagyis egy termékenység-szimbólum Jézus és a nő alakja között! Ebből aztán nyílegyenesen következik a feltételezés, hogy netán Mária Magdolna Jézus gyermekét hordozta a szíve alatt. Ebben az értelmezésben tehát a Szent Grál nem más, mint Krisztus vérének kelyhe átvitt értelemben, vagyis a gyermeke! Alátámasztja mindezt a Szent Grál szó nyelvtani eredete is. „Sang raal” ugyanis az egykori frank nyelven (keltából átvett) királyi vért jelentett. Hogyan is jönnek ide a frankok? Nem másképpen, mint hogy Jézus kereszthalála után Magdolna elmenekült Jeruzsálemből, és vitte magával a Szent Grált, azaz Jézus gyermekét. Végül Frankföldön, pontosabban Dél-Franciaországban (Marseilles) kötött ki, majd házasságok révén bekerültek a frank királyi családba. Vagyis a Grál kibővített értelmezés szerint a krisztusi vérvonal továbbvitele, s mindazok története, akik a későbbiekben ebből az ágból születtek. Feltehetően a pápa is értesülést szerezhetett erről, netán nyomon követte a Szent Család további sorsát, mert 496-ban a Meroving-házból származó Chlodvigot elismerte a Nyugat-római Birodalom császárának még azelőtt, hogy megkoronázták volna. Ebből az következik, hogy tisztában volt vele, milyen vérvonalból származik a frank uralkodó. Persze mindez egyelőre minden bizonyítékot nélkülöző merő feltételezés. Abban a frank városkában, ahol a szájhagyományok szerint a partraszállást követően Magdolna letelepedett, az emberek úgy emlegetik, hogy egy Sára nevű kislánnyal érkezett, akit azóta Szent Sáraként tisztelnek, de az azóta is ott élő, hagyománytisztelő közösség mégis cáfolja, hogy az ő Sárájuk Jézus gyermeke lett volna. Erős a gyanúm, hogy e mögött ismét az Egyház befolyását kell sejteni. A témáról szóló televíziós műsorban felkutatták a kérdéses családfa ma élő utódait, többek között egy Sinclair (Sin Clair = San Graal?) nevet viselő idős, joviális férfit, de ő csak mosolyogva legyintett, amikor megkérdezték Tőle, hogy milyen érzést jelent számára a tudat, hogy esetleg Krisztus leszármazottja. Mi az igazság? Egy közhellyel tudnék csak felelni a kérdésre: „… odaát van!” Tény, hogy sokan és sok helyen keresték már kehelyként vagy akár vérvonalként, de bizonyíthatóan mind a mai napig nem került elő. A pogány kelta mitológiában úgy tűnik fel, mint egy hatalmas tál, amelyből soha sem fogy ki az étel, vagy lebegő serlegként, ami férfiasságot, életerőt és örök fiatalságot nyújt annak, aki iszik belőle. Nem hiába keresték a Grált a nácik is a II. Világháború alatt, méghozzá Franciaországban.(!) Otto Rhan, náci régész, állítólag talált is valamit, ami a Grálhoz hasonlítható, de utána rejtélyes körülmények között eltűnt a titokzatos kelyhével együtt. Az Arthur-mondakör Percivalja pedig talán nem is a Grált találta meg, hanem önnön lelki üdvét, mint ahogy a Szent Grál keresése valójában nem egy elveszett ereklye tényleges felkutatásáról szól, hanem az emberitől az istenig vezető misztikus keresztényi utazást szimbolizálja. Mi is valójában az a Szent Grál? És hol rejtőzik? Talán sosem tudjuk meg, de jobb is ez így. Amíg az emberiség keresi ilyen vagy olyan formában, addig a jó úton halad az üdvözülés felé. A KEHELY Zelnik József A Kelyhet mindenkinek felajánlják, ám a bort mindenkinek önszántából kell meginnia, azon ősi bölcsesség értelmében, amelyet a hallgatás a mai napig érintetlenül megőrzött. (Iamblikhosz: De mysteriis) ...ha bor van benne, s ha vér A kehelyhez kapcsolódó szimbolizmus kimeríthetetlennek tűnik, mint maga a csodálatos, kimeríthetetlen (kiüríthetetlen) kehely. A latin nyelvben calix, görögül kalyxeredeti jelentésében serleg, a virág vagy bimbó kelyhe. Maga a szó eredetében a virág magjában fellelhető és kiteljesedett lényegre mutat. A ciborium szó is erre utal.1 A latin ciborium, serleg az egyiptomi bab2 magtokjának alakját utánozza, s ugyancsak Egyiptomban a szív hieroglifája a váza formájú edény. Ez mély összhangban van azzal, hogy a vért tartalmazó edény életforrás, és így a szív,3 a közép, a létezés központjának is megfelelője. Ezért nem véletlen, hogy a serleg kozmikus szimbólum4 a mindenség szimbóluma is. A világtojás két fele két egymással szembeforduló serleg, a dómok kupolaboltozata ennek égi felét jelképezi. A világ szinte valamennyi kultúrájában megjelenő, kelyhet tartó férfi az égivel kapcsolatot tartó földi fél. Jól ismertek azok a kőszobrok, amelyek a volt szkíta területeken egészen Mongóliáig megjelennek, vagy sumér területekről ugyanúgy előkerültek, mint Mexikóból és Európából is.  A kelyhet tartó férfi a Nagy Szertartás főpapja, a szakrális földi liturgia főszereplője. A kehely képében a szakrális edény van jelen. Ezen az "edényen" keresztül egymásra utalnak a vallások.5 A kehely, a serleg, a kupa eredetében a koponya lefűrészelt felső része ismerhető fel (lásd például a tibeti áldozati koponyaedényeket), amit kupának is neveznek. Ebbe kerül általában az áldozati bor, ami az eucharisztiában az égi és földi szövetség vérévé válik. Jézus életében három edény, három kehely van jelen. Az első az anya, maga Mária, aki földi "edényként" magába fogadja az isteni megtestesülést. A második az Úrvacsora kelyhe, aminek a tipológiai szimbolizmus szerint Melkizedek boroskelyhe az előképe. Ebben valósul meg a kehely csodája, a misterium calicis, amelyben a bor transzcendentális szereppel bír. Ezáltal jön létre a keresztények közössége Krisztussal (Pál 1Kor 10,16). A harmadik pohár Jézus életében a keserű pohár: "Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazonáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te" (Mt 26,39). Itt a kehely-szimbólum arra is utal, hogy be kell fogadni az isteni akaratot, az embernek el kell fogadni az Istentől eredő sorsát. ...és ha (sárkány) kígyó Az európai kultúrában az ószövetségi tételek miatt a kígyó negatív, ártalmas jelentést kapott. Ő a két ősszülő, Ádám és Éva – és rajtuk kezdve az emberiség – bűnre, ősbűnre csábítója, s az azóta tartó bűnhődés okozója. Más kultúrákban a kígyó, főleg a sárkány az ős, a legősibb királyi vérvonal. Egyértelműen hirdeti ezt magáról például a kínai hagyomány. A legújabb Grál-kutatás azt is tudni véli, és próbálja bizonyítani, hogy az Ószövetségben gyilkossággal rágalmazott káini vérvonal a sárkány-dinasztia, amiből Nimród és Jézus Krisztus is származott.6Remélhetőleg az így feltárulkozó mitikus történelem a tudás tiszta borát önti a kehelybe, és nem újabb zavaros lőréket. A kígyó az ógörög mitológiában sem volt eredetileg negatív figura, sőt... Melampusz, az egyik legrégibb mitikus hős – aki az emberiséget megtanította a gyógyításra – ifjúságát Pylusban töltötte, s afféle ógörög Szent Ferencként sok jót tett, főleg az állatokkal. Vele történt, hogy kiskígyókat talált, amelyeknek az anyját elpusztították. Felnevelte őket, s azok hálából nyelvükkel kitisztították Melampusz fülét. Így az megértette az állatok nyelvét, és jóstehetségre tett szert. Fontos tudnunk, hogy ugyanezt a Melampuszt tekintették a Dionüszosz-kultusz megteremtőjének. Így tehát a kígyó (sárkány) beavatású ember alapítja a boristen Dionüszosz vallását. Melampusz élettörténete még egy rejtélyre világít rá. Argosz királya, Anaxagorasz segítségül hívta a nagy gyógyítót, mert a város asszonyai gyógyíthatatlan őrjöngésben szenvedtek, amiért súlyosan megsértették Dionüszosz istent. Ez a tétel arra utal, hogy az eredeti Dionüszosz-kultusz nem az őrjöngésig fokozott bacchanália volt, hanem éppen azok váltak őrjöngővé, akik megsértették a vallás szakralitását. A Dionüszosz-kultusz átalakítása, átalakulása, pálfordulása mélyrehatóan befolyásolhatta a görög kultúrát. Valami Mássá vált... A borral teli áldozati kehelynek egy misztikus furcsa lakója is van, a kígyó vagy a sárkány. Az evangélista Szent János attribútuma – a sas mellett – a kígyó a kehelyben, ami azon a legendán alapul, hogy mérgezett bort ivott a kehelyből, de az nem ártott neki. Azonban vélhetőleg itt a méreg eredetileg nem vegyi anyagot jelent, hanem azt a szellemi, lelki "mérget", amit a kígyó, a sárkány jelképez. A keresztény ikonográfiában az ószövetségi átvétel miatt a sárkány jelenti az ördögöt. Szent Mihály és angyalai a Gonosz ellen harcoltak. Egyesek szerint ezt írja le Ézsaiás: "Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag, hajnalnak fia? Hogyan buktál a földre, te, aki szolgaságba döntötted a nemzeteket?" (Iz 14.12) A fényes csillag héber kifejezés fordítása a latin Vulgatában "Lucifer". Ez a 14. szakasz azonban egyértelműen Babilon királyáról szól, aki később az utolsó idők Babilonját vezető "fenevad" előlegezett megszemélyesítője. Ez a szakasz mélyen rámutat az Ószövetség vallási csapdájára, arra, hogy állandóan kozmikus mitológiai képletek és teológiai fogalmak keverednek a zsidó nép történetének vélt vagy valós elemeivel, vágyaival. A Mózes-hit és a judeo-kereszténység ebből fakadó ellentmondásaira Simone Weil hívta fel a figyelmet. "Isten pusztán evilági ígéretekkel fordul Mózeshez és Józsuéhoz egy olyan korban, amelyben Egyiptom egész figyelmével a lélek örök üdvösségét kutatta." Visszatérve a "boroskelyhes" kígyó történetére, sejthetjük, hogy ebben a képben ősmitológiák ütköznek össze, kozmikus világértelmezések derengenek át a vallási fátyolon. Jól példázza ezt az európai művészettörténet két gyönyörű boroskelyhes-kígyós képe, Piero di Cosimóé és El Grecóé. Két nagy rejtőzködő képpel van itt dolgunk. Tökéletesen bemutatják azt a helyzetet, hogy a festők abban a korban (16. század) egyszerre akartak megfelelni a római katolikus kánonnak, és próbáltak valami rejtett tudást közvetíteni, átmenteni. Mintha mindkettőjüknek egy másik hagyományról is lenne ismeretük. De miről? Vagy csak az utókor fellobbant barkácsoló-képzelete lát bele ezekbe a képekbe általuk nem sugallt titkokat?  Piero di Cosimo firenzei festő különc, emberkerülő, túlérzékeny művész volt. Leonardo kortársaként sokat tanult a zseniális mestertől. Technikailag is, amikor elsajátította a sfumato (füstszerű fény-árnyék hatás) technikát, de ennél érdekesebb, hogy több képének kompozíciója, sőt részletmotívumai is Leonardótól származnak. Így nem csoda, hogy van egy képe, amit Leonardo is festhetett volna. Ez az evangélista Szent János a kehellyel és a kígyóval. Első ránézésre látszik, hogy Cosimo Szent Jánost nőies, de inkább teljesen női arccal festi meg, ugyanúgy, ahogy Leonardo is az Utolsó vacsora képén. Abban is Leonardo példáját követi, hogy ennek a nőies lénynek markáns férfikezeket rajzol. Így mindkét művész tökéletesen megoldja az androgün ábrázolásának rendkívül nehéz kérdését. Azt is mondhatjuk, hogy Leonardo festészetének a központi gondolata az androgün – a történelemben elhomályosult – alakjának a megelevenítése, az, amit Weöres Sándor Az új évezred szelleme című versében így tár elénk: "Mindent Isten szemével nézni – se férfiasan, se nőiesen." Vélhetőleg tiltakozás volt ez a katolikus egyházban az Ószövetség hatására eluralkodott férfi-dominancia7 ellen is. Főleg talán ezért a lázadásáért rágalmaztatott meg Leonardo homoszexualitással.8 De ezt értette félre – sokszor tudatosan – az a Krisztusellenes új irodalom, amelyik hatalmas apparátussal kívánja bizonyítani Jézus szexuális kapcsolatát Mária Magdolnával, általában onnan kiindulva, hogy az Utolsó vacsora képen szerintük egy nő ül Jézus mellett.9 Vélhetőleg ezeken a képeken a két festő (akarva-akaratlanul?) együtt jeleníti meg az őstradíció androgün eszméjét, a szintén őshagyományból eredő napsárkány szimbolizmust és a krisztusi újszövetséget.  Ma már nehezen értelmezhető, miért volt olyan fontos az androgünitás eszméje, ami a maga teljességében a leonardói reneszánszban jelent meg utoljára, majd át- és félreértelmezve a szürrealistáknál, a dadaistáknál, és jóval később egyes akcionista és pop művészeknél.10 Az androgünitásban kifejeződő nembeli maszk az emberi létezés alaptétele. Ennek újraértelmezése és pontos megértése a földi emberi létezés sarokpontja, olyannyira, hogy ezen a ponton keresztül ki lehet fordítani magából az emberi jelenséget, ahogy ez a huszadik században meg is történt. Az elmúlt száz évben tanúi lehetünk egy totális mítoszhamisításnak, ami egy vélt hagyományra hivatkozva azt hirdette, hogy a "szent" androgün eszme azt jelenti, hogy a nőnek egyre inkább férfivé, a férfinek pedig egyre jobban nővé kell válnia, pedig az androgün félig férfi, félig nő jellege azt jelenti eredetében, hogy a férfinek mindinkább férfivá, a nőnek pedig egyre inkább nővé kell válnia. Így ér majd össze az idők teljességében a kezdet mítosza, az androgün teljesen férfi és teljesen nő felülmúlt egysége. Erre utal Piero di Cosimo képének a boroskehelyből kiemelkedő, időspirált magában foglaló kígyója is, amely ezen a képen egyáltalán nem egy kígyóűzés elszenvedője, hanem az idők kezdetére utaló jel. Szinte felesel az evangélistával, aki egyáltalán nem fenyegetőleg emeli rá a kezét, hanem meglepően áldólag. Sőt mintha nem is a saját kezét emelné, mert a karból anatómiailag hitelesen rajzolva így nem emelkedhet fel ez a kéz. Ez a független áldó kéz nem az emberé. Ez az isteni jelenlétet a legtöbb kultúrában megjelenítő kéz, a létezést a maga bonyolultságában, sokszor az ember számára ellentmondásos voltában is megáldó isteni jóváhagyás. Greco képe, az Evangélista Szent János ráerősít a Cosimo-képen látható kettősségre. A kép itt is az ifjú, nőies arcú evangélistát ábrázolja. Itt a kéz is inkább nőies, és a kehelyre mutat, amiből egy sárkány emelkedik ki (távozik?) a kozmikus eredetre utaló spirális farokkal. A sárkány a gnosztikusok szimbóluma volt.11 A sárkány legyőzése Szent György által eredetileg a gnosztikusok elleni római vallási győzelem szimbólumokba rejtett felmutatása. A boroskehelyből kiemelkedik-kiűzetik a sárkány (vérvonal). Csak az a baj, hogy nem tudjuk, ez a lányos arcú fiú kire néz ilyen kérdően, amikor egyáltalán nem fenyegetően (kiűzően) rámutat a kehely–sárkány-jelenetre, hogy íme... A Krisztus utáni második századi gnosztikus ophiták dualista teológiát hirdettek, amelyben mind a világegyetemben végbemenő folyamatok, mind a kaotikusnak és gonosznak tartott anyagi világ kezdete és ősoka egy szellemi Legfelsőbb Lény. Az ember e két ellentétes résznek, a szelleminek és anyaginak a keveréke. Csak a gnózis, a jóról és a rosszról csupán a beavatottak számára elérhető titkos tudás oldozhatja el az embert az anyag fogságából, és juttathatja el az ismeretlen Istennek, minden létező forrásának a megértéséhez. Az ophiták közé tartoztak a naasszénusok és a káiniták (!) is. Az ophiták számára Jahve, a zsidók istene, csupán egy alacsonyabb rendű démiurgosz, aki a Rossz is, mert a világot gonoszul teremtette meg. Különös jelentőséget tulajdonítanak a Teremtés könyvében szereplő kígyónak, amely lehetővé tette az emberek számára, hogy részesüljenek a jó és a rossz tudásából, amit Jahve elzárt előlük. Krisztust egészében szellemi lénynek tartották, aki az ember Jézussal való egyesülése révén tanította az üdvösséghez vezető gnózist.12  A sárkány (kígyó) és a kehely összefüggő szimbolikájának van egy rejtett (vagy "átírt") társa is – a szűz. A középkori művészetben elterjedt ábrázolás volt a kelyhet tartó tiszta és szépséges szűz. Amint a X. ábrán látható, a Bölcsesség, az Alma Mater megkoronázott szimbolikus alakja egyik kezével a Napot (a napfényt) tartja, a másikkal egy kelyhet, amelyben az égi harmat (mi is az?) gyűlik egybe. Az apokrif Megváltó könyvei-ben Krisztust mondják annak, aki "egyihletettséggel és bölcsességgel és hasonlóképpenelővigyázatossággal teli kelyhet hoz, és odaadja ezt a léleknek, és beleveti a lelket egy testbe, mely képtelen lesz elaludni és felejteni amiatt a kehelynyi elővigyázatosság miatt, amit néki adtak; de lélekben egyre csak tisztább lesz, és a Fény Szüzének utasítására keresi titkait a fénynek, míg rá nem lel avégből, hogy (eme lélek) birtokba vehesse a Fényt immár örök időkre".13 De ezek a tételek még mindig nem magyarázzák meg, hogyan s mitől került ilyen szimbólumcsokros állandó kapcsolatba a boroskehely, a kígyó és a szűz.  Az Innsbruck melletti Ambras-kastély e b é d l ő j é n e k mennyezetén látható egy kép (1. ábra), melyet Giovanni Battista Fontana festett 1586-ban. Célja szerint a csillagos ég allegorikus jelentését ábrázolja. Amint ezen a képen látható, az égen a kígyó tartja a kelyhet hűen, ahogy az égbolt csillagtérképén a Hydra (Kígyó) fölött van a Crater (Kehely) csillagkép. Ha megnézzük a déli égbolt csillagtérképét, akkor a Kígyó fölött ott találjuk a Szűz csillagképet a déli égbolt fölső részének legfényesebb csillagával, a Spicával (Kalász), valamint itt van még a Corvus (Holló) csillagkép is. Egy 17. századi alkímiai értekezés, a Philosophia Reformata egy elfelejtett régi kozmikus világképet idéz (2. ábra), amelyben az itt tárgyalt szimbólumok összessége teljes együttállásban szerepel: a holló, a koronázott férfi és nő, Androgün, a kehely és a kígyók, a napfejű életfa tizenkét ággal, holdakkal (egy éven belüli holdfázisok összessége). A kehely asztronómiai mérőeszköz voltára is van adat, Michael Poynder14mutatja be részletesen. A Derrynaflanban talált 9. századi kehely (3. ábra), kehelytányér és a mellettük talált szűrőkanál szerinte a szerzetesek asztronómiai eszközei, akik az akkori világ matematikusai, asztronómusai és alkimistái voltak. A keresztény valláson belül továbbvitték a dravidák mágikus rítusait. Tudásuk, intuitív adottságaik a kőkorszak előtti évezredekre nyúltak vissza. Michael Poynder szerint nem teljesen világos, hogyan használták a kehely "számlapját" (titkát?). Szigorúan titokban tartották, hiszen ha ezeket a szent edényeket a hivatalos kereszténységen kívül is ismerték volna (?) mint tudományos és gyakorlati eszközöket, akkor (szerinte) megsemmisült volna a borral és vérrel való kapcsolatuk.  Mindenesetre a mitológiai távlatokból felsejlik annak a lehetősége, hogy a Szűz, a Kehely és a Kígyó kozmikus együttállásában egy elsüllyedt világkép kozmikus szövetsége van jelen. Abban a világképben a szűz nem tiporja a kígyót (sárkányt), hanem a kehely jegyében rátámaszkodik, és – amint azt Gasparo Miseroni 1565–70-ben készült sárkányos kupája (4. ábra) ábrázolja – a sárkány két spirálba csavarodó szárnyával őrzi a kelyhet, olyan tartásban, amilyen ábrázolásban a kerubok őrzik a frigyládát. Feltehetjük a kérdést, hogyan, mikor és mitől lett a kígyó–sárkány végképp démonikus, negatív figura? Az a szárnyas kígyó, amely az egyiptomi Királyok Völgyének egyik sírfestményén az élet teremtésének központi jelképe, amely a sötétségből kihasítja a világosságot, és a végtelenség jelén (kulcsán) átbújva megteremti az anyagi létezést, majd két szárnyával védelmezi az új minőségű végtelenséget (5. ábra). Ez a szárnyas kígyó fejezi ki az univerzum energiáinak a beáramlását a térbe és az időbe.  Ennek az erőnek a negatív értelmezése, sőt démonizálása – világképfordulás nyomait őrzi. Valamikor, valahol megzavarodott a világegyetem korábbi élő és szakrális felfogásának központi gondolata. Felfedezhető ez az Ószövetség-rézkígyó történetében is, ami már kétszeresen is ambivalenssé teszi a kígyó jelképet. Egyrészt, mert kígyók marják a zsidókat, és mérgük ellen valójában egy bálvány (Mózes, a bálványirtó bálványa), a keresztre feszített rézkígyó az isteni segítség: Készíts egy rézkígyót, és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad. Csinált tehát Mózes egy rézkígyót, és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintenek rá, meggyógyulnak. (4Móz 21,9) A néprajztudomány ezt tekinti az analógiás mágia tiszta képletének. A kígyó meghasonlást okozott az ókori zsidóság hitvilágában, és ezért nem véletlen, hogy Hiszkija júdeai király (Kr. e. 728–699) érdemei között szerepel, hogy: Azt cselekedte, ami igaz az Úr előtt, egészen úgy, ahogy atyja, Dávid cselekedett. Ő eltávolította a magaslatokat, összetörte az emlékoszlopokat, kivágta a berkeket s összezúzta a rézkígyót, amelyet Mózes csinált. (2Kir 18,3-4)  A sémita népek és – főleg az Ószövetség hatására – az európai népek elfogadták a gonosz kígyó képet. Várkonyi Nándor mutatott rá szépen, hogy ez nem volt véletlen, ugyanis valójában ezek a népek teremtették meg az énkultuszt, s változtatták a történelmet az individuum történelmévé. Az ő szemükben a sárkány kártékony, mert a természet érintetlen őserejét jelképezi, amivel az azt uralma alá hajtó emberiség végzetesen szembefordul. Vélhetőleg erről a világképváltásról szól a Nagy Pán halott jól ismert, rejtélyes képlete is.  Talán nem véletlen, hogy a kígyó ügyében az Újszövetség is állást foglal, és János evangélista beemeli a kígyókirályt Krisztus király előképei közé:Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, így fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn 3,14-15) A Cremona melletti Pieve Terzagni-i plébániatemplom mozaikpadlóján található megfejthetetlennek tűnő, 11. századi mágikus betűnégyszög, újra és újra elvarázsolja a kutatók képzeletét. A "SATOR AREPO TENET OPERA ROTAS" úgy van beleírva egy 5x5-ös mezőből álló rácsozatba, hogy ezt az öt szót lehet elolvasni vízszintesen és függőlegesen is.15 A mondatot szó szerint úgy szokták lefordítani: "A magvető (vagy ősalkotó) Arepo fáradsággal tartja a kereket." Más (Endres, 1951) anagrammatikus átírást javasol, miszerint: PETRO ET REO PATET ROSA SARONA azaz "Péter számára, jóllehet bűnös, készen áll Sáron rózsája". Claus Schedl megállapítja, hogy a betűk számértéke szerint a tizenkét magánhangzó összege 354 (egy holdév napjainak száma), a 13 mássalhangzó pedig összesen 2730 (71-72 napév napjainak a száma). Sok más magyarázat közül a legérdekesebb Meysing véleménye, aki szerint a középen lévő N-et a nahaš (kígyó) szóra lehet vonatkoztatni. Ha a betűnégyzetet a magánhangzókkal a következőképpen olvassuk: setör ro's pinnah nahaš, akkor ez azt jelenti, hogy "a fordulópont titka a kígyó". Mivel a nahas˘ számértéke ugyanannyi, mint a mas˘iahé ("messiás"-é), a világkerék valamilyen messiási (kozmikus megváltási) értelmen alapulhat, amelyet a központi N mint "forgáspont" köré alakítottak ki. Véleményem szerint ezt az elképzelést erősíti a mozaiknak az az elrendezése is, hogy a négy evangélista közé középre helyezett betűnégyzetet balról egy griffszerű sárkány védi. Ráadásul a legerősebb analógiavarázst zárja magába a Satorformula TENET szava, amelyet a visszafelé olvasás sem szüntethet meg, mert a teleírt betűnégyzet értelme ugyanaz marad akkor is. A világkereszt közepére szögezett kígyó a fordulópont, az eljövendő világfordulópont titka is.16  A bor, a kehely és a kígyó szimbólumcsokrának vázlatos feltárásával arra akarom ráirányítani a figyelmet, hogy a boroskehely és az abból "kiűzött"17, kiemelkedő kígyó–sárkány valami mély "tudást", őshagyományt képvisel, aminek csak egy rejtett – az eucharisztiában is elrejtett – misztérium ad örök értelmet. Sejtésem szerint azt, hogy az eucharisztia nemcsak az emberi, földi megváltáshoz, hanem a kozmikus megváltáshoz is megnyitotta az utat. És helyreáll a "világ gyémánt tengelye"... (Ez az írás A bor csodája című, A Nagy Szertartás a mitikus időktől Dionüszoszon keresztül az eucharisztiáigalcímű, egy éven belül megjelenő kötetből való.) Jegyzetek: Herbert Whone Church, Monastery, Cathedral. An Illustrated Guide to Christian Symbolism című könyvében (Shaftesburry, 1990, Element Books) a kehely címszó alatt bővebben kifejti ezt a tételt. lóbab (Vicia) Például az iszlám misztikus irodalomban a serleg a szív jelképe. A szív a lélek fő mozgatójaként és belső szemléletként is értelmezhető. A beavatott szív valójában egy mikrokozmosz. Így érthető, hogy miért hasonlítják az eszményi királyt megtestesítő perzsa Dzsamsid (Jima) serlegéhez, amelyben a király számára a világmindenség jelent meg, hogy kedvére szemlélhesse. Az óegyiptomi kultúrában Ámon rának szív alakú kelyhe van. Még abban az értelemben is, hogy az időszámítás első századaiban vált láthatóvá a Keverőedény, más néven a Serleg csillagzat, így az ég is borosserlegek emelgetésére adott jelet, ahogy erre Jankovics Marcell Jelkép-kalendárium című művében felhívja a figyelmet. De a kozmikus mitológiák is ismerték a kehely és a kígyó kapcsolatát, elég itt a Serleg csillagképből kiinduló Vízikígyó csillagkép viszonyra utalni. Ludovico Lazzalli Calix Christi et Crater Hermetiscímű, 1505-ben Párizsban megjelent értekezésében azt állítja, hogy az Istenről való tudást ugyanúgy megközelíthetjük Krisztus kelyhéből, mint Hermész serlegéből (tanaiból). Laurence Gardner 1999-ben megjelent, Genesis of the Grail Kings című (magyarul is olvasható) könyvében nagy apparátussal bizonyítja, hogy a Biblia összeállítói Ádám fia, Sét kedvéért "megfeledkeznek" a párhuzamos uralkodócsaládról. A legfőbb cél az volt, hogy elrejtsék a királyi vérvonal tagjának, Tubalkain fiának valódi örökségét, aki a legfontosabb sumér kapcsolatot jelenti az egyiptomi fáraókkal. Szerinte Hám és Nimród dinasztiája (Káin, Lámek és Tubalkain leszármazottai) a Grál-királyság igazi örököse. Bunyevácz Zsuzsa A Szent Grál üzenete. Az eltitkolt magyar vonatkozások című, 2007-ben megjelent, tárgyilagosságra törekvő művében széles nemzetközi irodalmi kitekintéssel arra a következtetésre jut, hogy a szent vérvonal elején többek között Nimród áll, aki a néphit szerint és a középkori krónikák szerint is a magyarok ősapja. Ha viszont a Szent Grál valóban Jézus szent vérvonalát jelenti, akkor annak évezredekkel Dávid király születése előtt, Nimródtól kellett indulnia. Jézus maga különben pozitív értelemben használja a kígyót, mikor tanítványainak azt mondja, hogy legyenek "okosak, mint a kígyó" (Mt 10,16). Ebből a tételből is eredően díszíti kígyó a bizánci és kopt püspökök botját. Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai című könyvében pontosan rámutat a sárkány-szimbólum lényegére: a sárkány átlósan ellentétes erkölcsi tulajdonságokat testesít meg: jótevő hatalmat, kegyes bölcsességet, orvosló tudományt vagy romboló erőt, ártó szándékot, gonosz tudást. De a szemléből kitűnik az is, hogy noha majd mindenütt mindkét szín alatt jelenik meg, jó és rossz szerepe egyenlőtlenül oszlik meg a népek szerint: a közép-amerikai indiánok, kínaiak és az indusok jóformán csak a kegyes hatalom megtestesítőjét látják benne, a sémita és az indoeurópai népek túlnyomórészt az ártót és rombolót, s a két fajta közül a jó mindig a régibb. A római katolikus egyház már a középkorban igyekezett a Szűz Mária-kultusszal egyensúlyozni ezt a helyzetet. Kiemelkedő ebből a szempontból Clairvaux-i Szent Bernát tevékenysége. Az sem véletlen, hogy egyesek szerint az ő jele a sárkány volt. Az újabb korban pedig Mária Magdolna rehabilitációja is megtörtént. Leonardót egyszer fogták homoszexualitás vádjával perbe, de akkor is felmentették. A Leonardo homoszexualitásáról elterjedt vélekedést az is fokozta, hogy a homoszexualitás modernkori nyílt megvallása szívesen keres világhírű ősöket. Leonardo körül a félreértést fokozta Freud híres, róla szóló pszichoanalízise is. Arról azonban kiderült, hogy egy fordítási hibán alapszik. Freud összetévesztette a Leonardo álmában megjelent sárkányt (szót) a keselyűvel (szóval), és így egy ragadozó madár szimbólumára alapította analízisét. Lásd: Who's Who in Gay and Lesbian History. Routledge, London and New York, 2001. Furcsa előképe ennek az a meg-megújuló vita, ami Jahvéról és az ő Aserajáról szól. Lásd: John J. Collins: A Biblia Bábel után című könyvében (Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008). Jellemző például az androgün jelenség félreértelmezése André Bretonnál, méginkább Arturo Schwarznál, ezt lásd magyarul a Bak Imre és Zelnik József által szerkesztett Kapcsolatok című kötetben (Népművelési Intézet, Budapest, 1980). Massimo Scaligero Grál című könyvében az androgün és az éden fejezetben azt írja: "...az Androgín gyökérzeti erejének helyreállításához vezető út a Grál mondájában sejtetett vállalkozás, és egyszersmind az Ízisz–Szófia szimbólumnak is megfelel. ...Az Ízisz–Szófia megjelenése a Szűz képében ismerhető fel, lábainál a Holddal és a Kígyóval." Ad de Vries: Dictionary of Symbols and Imagery. London, Amsterdam etc., 2004, Elsevier. Lásd: Britannica Hungarica G.R.S. Mead: Fragments of a Faith Forgotten. New Hyde Park, 1960, University Books. M. Poynder: Ogham and the Early Monks. In: Pi in the Sky. Cork, 1992, The Collins Press. Hans Biedermann: A mágikus művészetek zseblexikona (Budapest, 1989, Szépirodalmi Kiadó) részletesen tárgyalja a témát. Különben a szavakkal játszva a nahaš (nahash = kígyó) szóban rejtőzik a nehoshet (réz) és talán anihesh, a jövőbe látás, a jövendölés gyakorlata is. A szellem szabad világa kinyilváníthatja játékosan azt is, hogy a sárkány kiűzhetetlen a borból. Ugyanis a sárkány héberül tanin, a tanin, tannin (csersav) pedig a bor örök tartozéka, benne azokkal az antioxidánsokkal, amelyek a legújabb kutatások szerint is meghosszabbítják az életet. Nyelvészek közbeszólhatnak, hogy a tannin szó a német Tanne (fenyőfa, Oh Tannenbaum, oh Tannenbaum...) szóból ered. Szerintem inkább a breton tann (tölgyfa) szóból. Már csak azért is, mert új tölgyfa hordóban barrikolják a bort. Hogy a héber tanin szónak és a bor-tannin szónak mi köze egymáshoz, azt csak az istenek tudják, akik nevet adtak itt a földön mindennek, és fönn az égen a csillagoknak is. http://www.okotaj.hu/szamok/41-42/ot41-12.htm A Grál, mint Mária öle A Grál a megtisztult szívszentélyt jelképezi, az újjászülető lelket, mely képes befogadni a szellem tüzét. Eredeti jelentése a fokról fokra történő megtisztulásra, a szellemi út lépcsőfokaira vezethető vissza. Az antik kultúrában már ismerték mint Vénusz-jelképet, Hermész Triszmegisztosz a lelkek versenyének díjaként említi, mint az égiek által az emberiségnek ajándékozott kőedényt, majd a kereszténységben az úrvacsora kelyheként került a köztudatba. Ebbe a kehelybe fogták fel a legenda szerint a keresztre feszített Jézus vérét. A Szent Grál Szerzete olyan papi testvérség, amely minden gnosztikus csoportban és csoport által megnyilatkozik, hogy Isten egyetemes pránáját, az élet vizét, az Isten és a Bárány trónjából áradó életáramlatot két, összpontosított, mágikusan elkészített állapotban ruházza át mindazokra, akik készek átvenni és abból élni és hatni, akik Isten pránájának a táplálékára éheznek. A jelölt, aki megkapja ezt a kenyeret, az ezzel bizonyítja, hogy ebből él: máskülönben nem kellene neki. Másodsorban az életnek ez a pránája „bor” képében is kapható. A Szent Grál kenyere az újmisztikus embert táplálja, azt az embert, aki az új életnek szentelte magát. A bor pedig a mágikus nézetet képezi: a teljes odaadás újmisztikus nézete mellé a tökéletes, aktív szolgálat újmágikus nézetét állítja. Aki ebből a szakadatlanul áradó kétszeres, összpontosított Istenáramlatból kezd élni, az ugyanakkor lélekember lett. A kétszeres gnosztikus világosság a nyílt szívben felébresztette a rózsát, s ez a világosság tölti el a rendszer minden életközegét. A világosság betör a fejbe, miután a szíven és a véren keresztül megtalálta az útját. lectorium.hu/jelkeptar/gral |
Főoldal > Szimbólumok >