A druidák szimbólumai

Az örök körforgást és az élet útját vagy labirintusát jelképező spirál volt a druidák leggyakoribb szimbóluma. Irányultsága alapján megkülönböztettek kifelé és befelé haladó spirált.

A kifelé haladás a születés, kiáradás, fejlődés, míg a befelé haladó a halál, befelé fordulás, beszűkülés jelképe.

A neolitikum kőemlékeinek elmaradhatatlan motívuma már a kelták előtti időben is jelen volt.

(Neve a latin spiro, lélegzet szóból származik.

A sok hasonlóságot mutató hinduizmus úgy tartja, a világ keletkezésétől annak végéig annyi idő telik el, míg Brahma isten kilélegez, és újra belélegez.

Mint lélegzetjelkép, a spirál jelentheti a kozmikus világkorszakokat, a világ egyes fejlődési ciklusait is. )



A spirál, vagy a kelták által előszeretettel használt végtelen fonat beavatási jelképnek is számít. Kanyarulatai, mint a beavatás fokozatai, utat mutattak, és figyelmeztettek az örök körforgásra.

Az ősi hit spiráltánca és a labirintusjárásegyaránt a magasabb spirituális szintre jutást jelképezte.

(A székesegyházak padlóján lévő spirálmotívumok bejárása a bűnbánat vagy jelképes zarándokút alapjául szolgáltak.)

A pogány hagyományban a természet megújítása és a körforgás elősegítése végett is járták a spiráltáncot a nagyobb ünnepeken, főként tavasszal Beltane napja körül.



Termékenységszimbólumként az anyaméh és a hold, férfi jelképként a kozmikus kígyó megjelenítője volt.



A druidák kettős spirálja a természet meghalását és újjászületését, a világ dualitását szimbolizálja.



A háromkarú spirál elnevezése triskele.

Ez egy közös középpontból kiinduló, az óramutató járásával ellentétes irányba forgó három spirálból áll.

A kelta kozmonológia hármasságát, a földet, az eget és a tengert jelképezi, aminek mozgatója a tűz.

A triskele egysége és teljessége a természet tökéletességét, harmóniáját fejezi ki.




A druidák által is használt kör motívum talán az ember legelsőként használt szimbóluma.

A végtelen vagy a tökéletesség jelképe és az önmagába visszatérő kígyó motívuma.

(Az égitestek látszólagos pályája, az égitestek alakja és tökéletessége miatt égjelkép. Mozgásjel is, ezáltal periódusokat, időtartamot, folyamatosságot fejez ki.)



A torque, vagyis a nyakperec többek között az év körét is jelképezte.

A gundestrupi üstön megörökített Cernunnos isten jobb kezében szintén ez látható, míg baljában egy kígyót tart.



Egy másik híres kelta �kör�, Arthur király kerekasztala, ami az egyenlőséget szimbolizálta. Minden lovag egyenrangúként vett részt a találkozókon.

Mindnek saját helye volt, amit a bevésett néven túl semmi sem különböztette meg a többiekétől.
A körbe írt kereszt, a napkerék vagy Wotan-kerék az atlantiszi eredetű népek szimbóluma.

A Culdee-i kereszténység szimbólumának is fontos eleme volt.

A négy részre osztott kör a pogányság, a kereszt pedig a keresztény vallás jelképe, ezek ötvözésének eredményeként jött létre a körbe írt kelta kereszt.

A kelta kereszteket kőből faragták és emlékműveken, szent helyeken állították fel.

A legnagyobbak Iona és Aberlemno monostorainál álltak.



A napkerék vonalai a négy égtáj, az év négy évszaka a négy őselem, közepe az isteni erő, a tökéletesség és az ötödik elem szimbóluma.

A nappálya négy nagy állomását is jelöli.

Az atlantiszi város jele a négy részre osztott kör, az ég és a föld harmóniájának kifejezője volt.

(A vándorló népek sátrainak és az ősi városoknak egyaránt kör volt az alaprajza.)



A rituális körüljárások, bekerítések a gonosz elleni védekezésül, annak kirekesztésére, vagy bezárására szolgáltak.

(A mágusok köre a védelmet, az elzárást és a klauzúrát jelképezi.

Szertartások, meditációk előtt � három síkon - kell létrehozni, hogy ezáltal kizárjuk a nemkívánatos energiákat, lényeket, és benntartsuk, megtartsuk az erőt és a koncentrációt.)

A gall vezér, Vercingetorix körbejárta Caesar hadseregét, hogy megbénítsa, lekösse annak erejét.

(Róma alaprajzát, a mundust Romulus körülszántotta, hogy megvédje a várost. Testvére, Remus ezt átugrotta, amiért Romulus megölte őt.)



Néhány növény, például az afrikai vagy indiai Caralluma és egyes gombafajták olyan telepeket alkotnak, melyek középről kifelé terjedve, a belső rész elpusztulásával köröket hoznak létre.

Ezek neve a néphagyomány szerint boszorkánykör vagy boszorkánygyűrű. Ez az a hely, ahol állítólag a tündérek járják táncukat. Aki ezen az erdei

tisztáson elhaladva átlépi a tündérgyűrűt, számíthat a "szépasszonyok" bosszújára.

Ha valaki belép a körbe, amíg az asszonyok a belsejében táncolnak láthatatlanul, az is előfordulhat, hogy elragadják, és saját világukba viszik.

Ha az embernek sikerül idejében kiugrania, az is meglehet, hogy évek, vagy több évtized telt el benntartózkodása alatt. Megfelelő magyarázat híján az emberek ezeket a köröket is csodás

tulajdonságokkal látták el, és természetfeletti erők találkahelyének tartották.



A világ számos pontján megtalálható megalitikus emlékek, kőkörök, sírdombok még ma is megcsodálhatók. Európában a kelták előtti időből maradtak fenn, de a druidák is használták őket rituális célokra.

A Stonehenge, az Avebury kör, Callanish, Newgrange (Bruigh na Boinne) és még számtalan hatalmas, ma már sajnos nem teljes pompájában élvezhető építmény mind-mind a kör szimbólum fontosságát jelzi.

Valószínűleg a régi idők tudósainak, varázslóinak, papjainak szemében ezek az építmények az atlantiszi szertartások és tudás maradványainak megőrzését, gyakorlását segítették elő.



Másik fontos jelkép és egyben mágikus eszköz a Tojás, mely Plinius leírásában egy olyan kis tárgy, melyet a gall druidák anguinumnak neveztek és állítólag kígyók nyálából készítettek.

Ezt az összegyúrt galacsint gyógyításra és a negatív energiák pozitívvá alakítására használták. Hasonló lehetett, mint a kelta harcosok agyvelő golyócskái, melyet az ellenség agyvelejéből és mészből készítettek.

Hitük szerint, ha ezzel valakit eltaláltak, biztosan meghalt.

Úgy tartották, a megölt harcos lelke vagy szelleme lakozik ebben a golyóban, aki ha nem találja a saját testét, keres magának egy másikat, amibe beleköltözhet.



A teremtésmítoszok fontos eleme a világtojás.

Egyes mitológiákban ennek szétválásakor a felső héjdarabból létrejön a felső ég, vagy az egész égbolt, az alsó feléből pedig az alsó ég vagy a föld.

A tojás sárgájából jön létre a Nap, a fehérjéből a Hold.

(Sok teremtésmítoszban találkozhatunk a tojás szimbólummal. Többek között a sintoizmusban, a sumér, a görög, az egyiptomi, a hindu, a kínai és a finn mitológiákban.

A világtojás a kozmikus születés jelképe, feltöretlenül általában androgün jellegű, de lehet női jelkép is, a megújulás, születés és a Föld jeleként.

A történetek szerint általában egy madár vagy kígyó alakú istenségtől megtermékenyülve a női istenség, szintén állatalakban tojja az őstojást, amiből a világ keletkezik.

Esetenként az ősvízből a szárazra felhozott tojásból kel ki az első ember, általában a Napisten, aki később agyagból újabb tojásokat formál, vagy saját magát megtermékenyíti, esetleg kettéosztja, megteremtve ezzel a többieket.)



Vitatott, hogy a kelta kozmogónia miként képzelte a teremtést.

A romantikus druidizmus egy érdekes feltételezése szerint az OIU állítólag Isten Szent Neve, amit akkor ejtett ki, mikor megteremtette az univerzumot.

Öntudatra ébredve egyedül érezte magát, félt és így megalkotta a világokat.



Egy másik forrás, ami kiindulási alapként használható, az ír Lebor Gabala, vagyis a Hódítások Könyve, ez azonban már keresztény szerzők munkája.

Az abban elképzelt teremtés elemei erős keresztény hatásokat mutatnak.

Egyes feltételezések szerint a druidák - ugyan nem írták le, ahogyan semmi mást sem � de ismerték a világtojás motívumát.

Egy másik fontos kelta szimbólum, az agyancs, vagy szarv, ami a férfierő és a termékenység jelképe volt.

(Az agancs a modern mágikus rendszerben, a Wiccában és a boszorkányhagyományban a mai napig is a férfi princípium jelölője.

A szertartásokon a főpap fejdíszén található szarvat esetenként egy a közepébe illesztett napkoronggal egészítik ki.

A holdsarló a női isten jele, a termékenység női párja.

A modern hagyományban, a főpapnő, vagyis a női princípium megszemélyesítőjének homlokát ékesíti.)

Az ábrázolásokon Cernunnos alvilági- és termékenységisten, az állatok ura viseli.

A szarvasagancs a természet állandó körforgását, megújulását, a bikaszarv a gazdagságot, a teremtőerőt és a hatalmat jelképezte.

Alvilági, vagy túlvilági szerepe is volt.

A druidák egyes szertartásaikon a sámánokhoz hasonlóan szarvasmaszkot vagy egy megölt bika bőrét viselték.

Amikor egy druida kapcsolatba akart kerülni a szellemekkel, egy berkenyéből készített ágyra fekve, a leölt állat bőrét magára öltve meditációba kezdett vagy aludni tért.

A képek, vagy az álmok adtak választ kérdéseire.

Egy másik, vitatott eredetű jelkép a druida pecsét, ami egy kör, két függőleges vonallal átszelve.

A már említett kör, kiegészítve az út jelével, ami felfelé és lefelé is nyitott, hasonlatossá teszi a világfához, ami az alsó, középső és a felső világok közötti utazásra szolgál a sámán vagy a mágus számára.



Az Awen azaz a szellem vagy ihlet szimbólumának eredetével kapcsolatban sincsenek megfelelő bizonyítékok, de

valószínűleg nem a kelták idejéből származik. Először a Bardass említi.

Később aromantikus druidizmus kedvelt szimbóluma lett.

A jel három függőleges vonalból áll, ahol a két szélső a középső teteje felé tart. A vonalak tetején három pont, vagy csillag van és az egészet három kör zárja körbe.

Egy másik fontos kelta szimbólum, a fej, amit a szellem helyének tartottak

A feláldozottak fejét sokszor házak kapujára, vagy nagy kőépítményekbe helyezték.

A mitológiákban is megfigyelhetjük, hogy a hős sokszor lefejezte ellenfelét, hogy ezzel is megbizonyosodjon annak haláláról, és birtokba vegye a másik erejét.

A kelták egyik legtöbbet emlegetett jelképe a tölgy és az azon élősködő fagyöngy szinte mindenkinek egy hosszú szakállú druidát juttat eszébe, többek között az Asterix történetek jóvoltából, ahol a druida aranysarlójával

metszette le a fáról a szent növényt és varázsitalának alkotórészeként használta fel.



Minden kelta törzsnek vagy törzsszövetségnek saját szent fája - az ír hagyományban bile - volt, ahol a törzs királyait avatták.

Ez a fa a törzs területének közepén állt, az egység és a biztonság jelképeként.

Ha az ellenség az Élet Fáját (crann bethadh) kidöntötte, ezzel meggyalázta, és romlásba döntötte a népet.

A szent fa olyannyira fontos volt, hogy a törzs területének szakrális középpontján álló fából minden csata alkalmával elvittek egyet gyökerestől. Amíg ezt birtokolták, addig erejük biztosított volt.

(A fa elnevezés sok helyen előfordult, még személynevekben is sűrűn megjelent, mint a Bile és a Ross (szent fa), vagy a gall eburones (eburos) törzsnévben, aminek jelentése tiszafa. Az íreknél gyakori volt a Mac Dara, vagyis a

Tölgy fia, a Mac Cairth, a Berkenye fia, és a Mac Ibair, a Tiszafa fia elnevezés is. A Dathí ága és a Tortu fája a kőrisfát, a Mughna pedig a tölgyfát jelentette.)
A kelták is azt tartották, hogy a fák az emberek

Sok nép egy fa ősanyától és egy fa ősapától eredezteti magát. ősei. Legfontosabb fának - a főniciaiakhoz, zsidókhoz, görögökhöz, rómaiakhoz és a germán népekhez hasonlóan - a tölgyet, a Napnak, azaz az ég istenének növényét tartották.

Szent helyeik is általában tölgyesekben voltak. Ezek

a latin nemus (liget, tisztás) szóból a nemeton (gall), drunemeton(kisázsiai galaták) és nemed (ír) nevet viselték. A druidák ezekbe a szent ligetekbe visszavonulva vívták utolsó harcaikat a kereszténység ellen.



A kelták másik szent növénye a tölgy mellett, az azon élősködő fagyöngy volt. Plinius szerint: "

A druidák - így hívják ugyanis varázslóikat - semmit sem tartanak szentebbnek a fagyöngynél és annál a fánál, amelyen nő, feltéve hogy az tölgyfa. De ettől eltekintve is

tölgyerdőket választanak ki szent ligetekül, és tölgylevelek nélkül semmilyen szertartást nem végeznek; így maga a druida név is az ő tölgytiszteletükből levezetett görög megjelölésnek tekinthető.

Azt hiszik ugyanis, hogy ami csak ezeken a fákon nő, az égből küldetett, s annak a jele, hogy a fát maga az isten választotta ki. Nagyon ritkán lehet fagyöngyöt lelni, de amikor találnak, ünnepi szertartással gyűjtik össze.

Ezt mindenekfölött a hold hatodik napján végzik el; a holdtól számítják hónapjaik, éveik, és harmincesztendős évköreik kezdetét, s azért a hatodik napon, mert akkor a hold még teljes erejében van, és nem futotta be pályája felét.

Miután megtették a kellő előkészületeket a fa alatti áldozatra és lakomára, egyetemes gyógyítóként üdvözlik a fagyöngyöt, és két olyan fehér bikát vezetnek a helyszínre, amelyeknek szarva még sohasem volt megkötve.

Egy fehér ruhába öltözött pap felmászik a fára, és aranysarlóval levágja a fagyöngyöt; ezt fehér vászonba fogják fel. Azután feláldozzák az állatokat, és imádkoznak, hogy Isten virágoztassa fel a maga ajándékát és azokat, akiknek juttatta.

Azt hiszik, hogy a fagyöngyből készített ital a meddő állatokat termékenységre készteti, és hogy ez a növény minden méreg ellenszere." (

A druidák hite szerint a szent növény távol tartotta a gonosz erőket és biztosította a termékenységet.

Plinius szerint a fagyöngy az ecet és a tojás mellett a tűz eloltására is alkalmas volt.)



A druidák úgy tartották, vas használata nélkül kell leszedni, ezért aranyból készült sarlóval vágták le. A fagyöngy esés közben nem érinthette a földet, ezért két druida egy fehér vászonba fogta fel.

A kelta ogam ábécé betűi is fákról lettek elnevezve, ami szintén a természet fontosságát és az egyes fáknak tulajdonított mágikus erőt jelképezi. A XVII. századi druidák úgy tartották, a kelta év tizenhárom holdhónapból áll, és minden hónap Amairgin Dalának egy-egy sorához,

az ogham ábécé jeleihez és azok fáihoz kapcsolódik.

Bár a druidák valóban alkalmazták a holdéven és a napéven alapuló időszámítást egyaránt, de az Ogham nem tizenhárom jelből áll.

Ez az utalás Robert Graves Fehér istennő című művében fordul elő, ahol a szerző nem Samhain napjával, hanem Yule-lal, télközéppel kezdi az évet, ami szintén pontosításra szorul.

Egy modern elképzelés szerint a druidák szent növénye volt a tök is, amit Samhainkor, az alvilág és a halottak ünnepén (Halloween, Mindenszentek előestéje) lámpásnak készítenek el.

Az igazság az, hogy Írországban, a halottak tiszteletére, eredetileg nem töklámpást, hanem krumpliból és répából faragott lámpást használtak az ír katolikusok, már a IX. században.

A jobban alakítható tökből az Amerikaiak készítették el először a Halloween elmaradhatatlan kellékét.