Bárhová mész, ott vagy - részletek a könyvből  Jon Kabat-Zinn, a kötet szerzője Leállás Az emberek úgy gondolnak a meditációra, mint valami különleges elfoglaltságra, de nincs teljesen igazuk. A meditáció maga az egyszerűség. Tréfából olykor azt mondjuk: „Ne csak csinálj valamit, hanem üljél!” A meditáció azonban nem is csak az ülésről szól, hanem a leállásról és arról, hogy jelen vagyunk. Ez minden. Legtöbbször ide-oda rohangálunk, mindig teszünk valamit. Képes vagy megállni az életedben, akár csak egy pillanatra? Lehetne ez a pillanat most? Mi történne akkor? Kitűnő módszer arra, hogy leállítsunk minden cselekvést, ha egy pillanatra átváltunk „létezésmódba”. Gondolj úgy magadra, mint az örök tanúra, mint aki időtlen. Csak figyeld ezt a pillanatot anélkül, hogy megpróbálnád megváltoztatni. Mi történik? Mit érzel? Mit látsz? Mit hallasz?  A leállást az teszi különlegessé, hogy amint leállsz, ott vagy. A dolgok leegyszerűsödnek. Kicsit olyan, mintha meghalnál, és a világ tovább folytatódna. Ha tényleg meghalnál, minden felelősséged és kötelezettséged azonnal köddé válna. Ami pedig megmaradna belőlük, az valahogy elvégződne nélküled. Senki más nem veheti át a te egyedülálló szerepedet. Veled halna, vagy vége lenne, éppen úgy, mint mindenki más esetében, aki valaha meghalt. Tehát emiatt egyáltalán nem kell aggódnod. Ha ez igaz, talán nem is kell most több telefonhívást lebonyolítanod, még ha az ellenkezőjét is hiszed. Lehet, hogy olvasnod sem kell éppen, sem pedig még egy megbízást teljesítened. Ha néhány másodpercet arra szánsz, hogy „akaratból meghalj” az idő utáni hajsza számára, miközben még élsz, szabaddá teszed magad arra, hogy időd legyen a jelenre. Ha most ily módon „meghalsz”, valójában sokkal élőbbé válsz – most. Ilyen erőteljes a leállás. Szó sincs itt tétlenségről. Amikor pedig úgy döntesz, hogy elindulsz, az már egy másfajta indulás, mert leálltál. A leállás igazából elevenebbé, gazdagabbá és strukturáltabbá teszi a haladást. Segít abban, hogy rálássunk mindarra, amiért aggódunk, és amire alkalmatlannak érezzük magunkat. Útmutatást nyújt. PRÓBÁLD KI! A nap folyamán időnként állj le, ülj le, és válj tudatossá a légzésedre. Végezheted öt percig vagy öt másodpercig. Merülj bele a jelen pillanat teljes elfogadásába, melybe az is beleszámít, hogyan érzed magad, és hogyan érzékeled, ami történik. Ezekben a pillanatokban egyáltalán ne próbálj megváltoztatni semmit, csak lélegezz, és engedd el. Lélegezz és engedd! Halj meg annak, hogy ebben a pillanatban bárminek máshogy kellene lennie; a tudatod és a szíved mélyén engedd meg magadnak, hogy ez a pillanat éppen az legyen, ami, és te éppen az legyél, ami vagy. Majd amikor készen állsz, mozdulj abba az irányba, amelyet a szíved kijelöl – éber figyelemmel és elszántan. Elengedés  Az „elengedés” korunk egyik legelcsépeltebb new age-es közhelye. Elnyűtt fogalommá vált, mellyel nap mint nap visszaélnek. Mégis olyan erőteljes belső mozdulatról van szó, mely megérdemli, hogy megvizsgáljuk – akár klisé, akár nem. Valami alapvetően lényegest tanulhatunk meg az elengedés gyakorlásából. Az elengedés éppen azt jelenti, amit kifejez. Meghívás arra, hogy az ember ne ragaszkodjon semmihez, legyen szó egy elképzelésről, tárgyról, történésről, egy adott időszakról, nézőpontról vagy vágyról. Az elengedés tudatos döntés: teljes elfogadással átadjuk magunkat a kibontakozó jelen pillanatok áramlásának. Az elengedés azt jelenti, hogy elengedjük az elnyomást, az ellenállást vagy a küzdést, cserében valami sokkal erőteljesebbért és egészségesebbért. Ez utóbbi abból jelenik meg, hogy engedjük: a dolgok legyenek azok, amik, és nem esünk az irántuk érzett vonzalom vagy idegenkedés csapdájába, az „akarom”, „szeretem” és „nem szeretem” „ragadósságába”. Hasonló ez ahhoz, mint amikor kinyitod a kezed, hogy eleressz valamit, amit eddig szorítottál. De nem csak a külső történésekre vonatkozó vágyainkba ragadunk bele. És nem is csupán kezünk szorít olyan erősen. A tudatunkkal ragaszkodunk. Saját magunkat ejtjük csapdába, saját magunkat akadályozzuk azzal, hogy – gyakran kétségbeesetten – ragaszkodunk szűk látókörű nézetekhez, öncélú reményekhez és kívánságokhoz. Az elengedés valójában arra utal, hogy azt választjuk, átlátszóvá válunk: meglátjuk erős vonzódásainkat és idegenkedéseinket, valamint a tudatosság hiányát, ami miatt ragaszkodunk ezekhez. Az átlátszósághoz az szükséges, hogy hagyjuk a félelmeknek és a bizonytalanságoknak, hogy kifussák magukat a teljes éberség mezején. Az elengedés csak akkor lehetséges, ha éberségünk és el-fogadásunk segítségével képesek vagyunk közelebbről megvizsgálni, mennyire elakadhatunk, s ha lehetővé tesszük önmagunk számára, hogy felismerjük a szemüveget, amelyet olyan öntudatlanul becsúsztatunk a megfigyelő és a megfigyelt közé, s amely azután megszűri, kiszínezi, eltorzítja és átalakítja a látásunkat. Megnyílhatunk ezekben a csapdákat jelentő pillanatokban, különösen akkor, ha képesek vagyunk tetten érni őket az éberségben, és felismerjük, hogy saját hasznunk hajszolása közben mikor ragadunk bele a törekvésbe és a ragaszkodásba vagy éppen az ítélkezésbe és az elutasításba. A csendesség, a belátás és a bölcsesség csak akkor jelenik meg, amikor bele tudunk helyezkedni a pillanat teljességébe úgy, hogy semmit se kelljen keresnünk, semmihez se kelljen ragaszkodnunk, és semmit se kelljen elutasítanunk. Ez egy igazolható állítás. Próbáld ki csak szórakozásképpen! Figyeld meg, hogy amikor egy részed erősen ragaszkodni akar, akkor az elengedés nem tölt-e el mélyebb elégedettséggel, mint a ragaszkodás? A szerető kedvesség meditáció  „Senki sem különálló sziget minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja, ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod, minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” (John Donne) Átérezzük mások bánatát, mert kölcsönös kapcsolatban állunk. Mivel egészek vagyunk, s egyidejűleg részei vagyunk egy nagyobb egésznek, képesek vagyunk megváltoztatni a világot egyszerűen azáltal, hogy megváltoztatjuk önmagunkat. Ha a szeretet és kedvesség középpontjává válunk ebben a pillanatban – talán szerény, de aligha jelentéktelen módon –, a világnak lesz egy szeretet- és kedvességmagja, mely egy pillanattal ezelőtt még hiányzott belőle. Ez jótékonyan hat ránk, és jótékonyan hat másokra. Talán észrevetted, hogy nem mindig vagy a szeretet és kedvesség megtestesítője, még önmagad felé sem. Társadalmunkban járványszerűen terjed az alacsony önbecsülés. Amikor egy nyugati pszichológus a Dalai Lámával beszélgetett Dharamszalában 1990-ben, és az alacsony önbecsülésről kérdezte, a Dalai Láma egyszerűen nem értette az alacsony önbecsülés kifejezést. Többször is lefordították neki tibetire, pedig elég jól tud angolul. Képtelen volt az alacsony önbecsülés fogalmát megérteni, és amikor végre felfogta a magyarázatot, láthatóan elszomorította a tény, hogy Amerikában oly sokan szenvednek az önutálat és az alkalmatlanság mély érzésétől. Ilyen érzésekről a tibetiek gyakorlatilag nem is hallottak. A harmadik világban élő, elnyomatás elől menekült emberekként mindannyian komoly problémákkal küzdenek, azonban az alacsony önbecsülés nincs ezek között. De ki tudja, mi történik majd a jövő generációival, akik kapcsolatba kerülnek azzal, amit mi ironikus módon „fejlett világnak” hívunk. Lehet, hogy túl fejlettek vagyunk kívül, és túl fejletlenek belül. Talán mi élünk szegénységben, minden gazdagságunk ellenére. E szegénység enyhítésére tehetünk lépéseket a szerető kedvesség meditációja révén. Szokás szerint önmagunkkal kell kezdenünk. Fel tudjuk ébreszteni a kedvesség, az elfogadás és a gyöngéd szeretet érzéseit a szívünkben? Ezt újra meg újra meg kell tennünk, mint ahogy a figyelmet is vissza kell irányítanunk a légzésre az ülő meditációban. A tudatnak ez nem megy könnyen, mert túl mélyek a bennünk lévő sebek.  De megpróbálhatjuk, csak úgy kísérletképpen, hogy gyakorlásunk során egy ideig úgy tartjuk magunkat az éberségben és az elfogadásban, ahogy egy édesanya tartaná sebesült vagy rémült gyermekét: tökéletesen elérhető és feltétel nélküli szeretetben. Képesek vagyunk arra, hogy megbocsátást érezzünk önmagunk iránt, ha már mások iránt nem érzünk? Talán még az is lehetséges, hogy megengedjük magunknak, hogy boldogok legyünk ebben a pillanatban? Rendjén valónak találjuk, hogy rendben érezzük magunkat? Jelen van egyáltalán a boldogság alapja ebben a pillanatban? A szerető kedvesség gyakorlatát a következőképpen végezzük, de kérlek, ne keverd össze a szavakat a gyakorlással. Szokás szerint csak útjelzők. Kezdd azzal, hogy összeszedetté válsz a testtartásban és a légzésben. Majd hívd elő a kedvesség és a szeretet érzéseit vagy képeit a szívedből vagy a hasadból, hogy addig sugározzanak, amíg fel nem töltik teljes lényedet. Engedd meg, hogy saját éberséged elringasson, mintha ugyanúgy kiérdemelnéd a szerető kedvességet, mint egy gyermek. Éberséged testesítse meg mind a jótékony anyai energiát, mind pedig a jótékony apai energiát, lehetővé téve számodra ebben a pillanatban, hogy felismerd és megbecsüld lényedet, és olyan kedvességet érezz, amelyet talán gyermekként nem kaptál meg eléggé. Sütkérezz a szerető kedvesség energiájában, be- és kilélegezve azt, mintha valamiféle köldökzsinór lenne, amely ugyan sokáig rossz állapotban volt, de végül helyrehozták, és most képes közvetíteni azt a táplálékot, amelyre éheztél. Hívd meg magadba a békesség és az elfogadás érzéseit! Néhányan hatékonynak találják, ha időről időre ezeket mondogatják maguknak: „Szabaduljak meg a nemtudástól! Szabaduljak meg a kapzsiságtól és a gyűlölettől! Ne szenvedjek! Legyek boldog!” Azonban a szavak csak arra valók, hogy kiváltsák a szerető kedvesség érzéseit. Önmagunknak küldött jókívánságok, tudatosan megfogalmazott szándékok ezek, melyek arra irányulnak, hogy szabadok legyünk most, legalább ebben a pillanatban, azoktól a gondoktól, melyekkel oly gyakran gyötörjük magunkat saját félelmünk és feledékenységünk miatt. Ha már egyszer a szeretet és kedvesség szilárd középpontja lettél, melyek átragyognak lényeden, és olyan, mintha a szerető kedvességben és elfogadásban ringatnád magad, a végtelenségig időzhetsz itt, ihatsz ebből a forrásból, megmártózhatsz benne, megújítva, táplálva, élettel telítve önmagad. Ez a gyakorlat mélységesen gyógyító hatású lehet a test és lélek számára egyaránt. Tovább is léphetsz a gyakorlásban. Miután megszilárdítottál egy ragyogó középpontot a lényedben, hagyhatod, hogy a szerető kedvesség kiáradjon, és oda irányíthatod, ahová csak akarod. Először talán irányítsd közvetlen családtagjaid felé. Ha vannak gyerekeid, jelenítsd meg őket lelki szemeid előtt és a szívedben, vizualizáld alapvető lényüket, kívánj nekik minden jót, kívánd, hogy ne szenvedjenek szükségtelenül, hogy megismerjék igaz útjukat a világban, s hogy szeretetet és elfogadást tapasztaljanak az életben.  Majd ahogy tovább haladsz, következzen a társad (a házastársad), a testvéreid, a szüleid... Irányíthatod a szerető kedvességet a szüleid felé, akár élnek, akár meghaltak már, minden jót kívánva nekik, megbecsülve őket, és azt kérve, hogy ne érezzék magukat magányosnak, és ne szenvedjenek. Ha képesnek érzed magad rá, üdvösnek és felszabadítónak véled, akkor zárd őket a szívedbe, és bocsáss meg nekik a korlátaikért, a félelmeikért, minden helytelen tettükért és a szenvedésért, amelyet okoztak, emlékezve Yeats soraira: „Hát mit tehetett volna ő, hiszen az volt, aki?” Nem szükséges itt megállni. A szerető kedvességet bárki felé irányíthatod, számodra ismert és ismeretlen emberek felé egyaránt. Talán jótékony hatású lesz számukra, de számodra biztosan az, mert megtisztítod és gyarapítod érzelmi lényedet. Ez egyre érettebbé válik, ahogy a szerető kedvességet eltökélten olyanok felé irányítod, akikkel gondjaid vannak, akik nem szeretnek vagy visszautasítanak, akik fenyegetnek vagy bántottak. Gyakorolhatod azt is, hogy a szerető kedvességet egész embercsoportok felé irányítod, akik elnyomottak, szenvednek, és akik élete megrekedt a háborúskodásban, az erőszakban vagy a gyűlöletben, miközben megérted, hogy ők sem mások, mint te, hiszen nekik is megvannak a maguk szeretteik, reményeik, vágyaik és az az igényük, hogy fedél legyen a fejük fölött, meglegyen az ennivalójuk, és békén hagyják őket. A szerető kedvességet kiterjesztheted magára a bolygóra is, dicsőségeire és csendes szenvedésére, a környezetre, a patakokra és a folyókra, a levegőre, az óceánokra, az erdőkre, a növényekre és az állatokra – együttesen és külön-külön is. A szerető kedvesség gyakorlásának nincs határa a meditációban vagy az ember életében. Folyamatos, egyre mélyülő felismerése és megtestesítése ez annak, hogy kölcsönös kapcsolatban állunk egymással. Ha képes vagy egyetlen fát, virágot, kutyát, helyet, embert vagy önmagadat akár egyetlen pillanatra szeretni, akkor abban az egy pillanatban megtalálhatsz minden embert, minden helyet, minden szenvedést, minden összhangot. Ha így gyakorlunk, nem próbálunk megváltoztatni semmit, és nem akarunk eljutni sehová, bár úgy tűnhet. Valójában feltárjuk azt, ami mindig jelen van. A szeretet és a kedvesség mindig itt van valahol, pontosabban mindenhol. Az a képességünk, hogy kapcsolatba lépjünk velük, azok pedig hatással legyenek ránk, általában mélyen el van temetve félelmeink és sérelmeink, kapzsiságunk és gyűlöletünk alá, s a kétségbeesett ragaszkodásunk alá, mellyel elkülönültségünk és egyedülállóságunk illúziójához kötődünk. Azzal, hogy ilyen érzéseket hívunk elő gyakorlásunk során, nemtudásunk határait feszegetjük. Ahogy a jógában izmaink, ínszalagjaink és inaink ellenállásával dacolva nyújtunk, a meditáció minden formájában tudatunk és szívünk határait egyre kijjebb tolva és nemtudásukkal szembeszegülve munkálkodunk. S a nyújtásban, akármilyen fájdalmas is olykor, kiterjedünk, növekedünk, megváltoztatjuk magunkat, és megváltoztatjuk a világot. * „Az én vallásom a kedvesség.” (Őszentsége a Dalai Láma) PRÓBÁLD KI! Merülj mélyen önmagadba a szerető kedvesség érzéseivel a meditációs gyakorlásod során. Figyeld meg, képes vagy-e a gyakorlattal szemben érzett fenntartásaid mögé látni, vagy azon okok mögé, hogy miért nem lehet szeretni vagy elfogadni téged. Egyszerűen tekints minderre úgy, mint gondolkodásra! Próbáld ki, megengeded-e magadnak, hogy lubickolj a szerető kedvesség melegségében és elfogadásában, mintha gyermek lennél, akit szerető édesanyja vagy édesapja tart a karjában. Majd játszadozz el azzal, hogy ezt mások felé és ki, a világba irányítod. Ennek a gyakorlatnak nincsenek határai, de mint minden más gyakorlat, a folytonos odafigyeléssel elmélyül, és úgy növekszik, mint egy szeretettel művelt kert növényei. Bizonyosodj meg róla, hogy nem próbálsz segíteni sem másnak, sem a bolygónak. Ehelyett egyszerűen az éberségben tartod őket, tiszteled őket, minden jót kívánsz nekik, és kedvességgel, együttérzéssel és elfogadással megnyílsz a fájdalmukra. Ha ennek során a gyakorlat arra ösztönöz, hogy másképp cselekedj a világban, akkor engedd, hogy azok a cselekedetek is a szerető kedvességet és az éber figyelmet testesítsék meg. A szülői hivatás – második rész  Természetesen mi vagyunk gyermekeink legnagyobb tanítói az életben, mint ahogy ők is a mieink, s hogy miként játsszuk el ezt a szerepet, az az ő életükre éppúgy nagy hatással van, mint a sajátunkra. A szülőséget én egy hosszú, de mégis átmeneti gyámkodásnak látom. Amikor a gyerekekre úgy gondolunk, mint a „mi” gyerekeinkre vagy az „én” gyerekeimre, tulajdonainkként viszonyulunk hozzájuk, és úgy is kezdjük el alakítani és irányítani őket, hogy kielégítsék saját szükségleteinket, akkor, azt hiszem, nagy bajban vagyunk. Akár tetszik, akár nem, a gyerekek mindig saját maguk – és azok is lesznek –, viszont hatalmas szeretetre és gondos útmutatásra van szükségük, hogy elérjék az emberi teljességet. A megfelelő vezetéshez vagy irányításhoz bölcsességre és türelemre van szükség, hogy átadhassuk a legfontosabbakat az úton bennünket követő generációnak. Néhányunknak – önmagamat is beleértve – a táplálás, a szeretet és a kedvesség alapösztönein felül a jóformán folyamatos éber figyelemre is szükségünk van, hogy ezt a munkát jól végezzük, és védelmezzük gyermekeinket saját erejük és képességeik kifejlesztése, valamint nézeteik kialakítása során, hogy továbbmehessenek azokon az ösvényeken, melyeket később majd egyedül fognak teljesebben felfedezni. Egyesek, akik jótékony hatásúnak találják a meditációt az életükben, komoly kísértést éreznek arra, hogy a gyerekeiket megtanítsák meditálni. Ez nagy hiba lehet. Véleményem szerint az a legjobb módja a bölcsesség, a meditáció vagy bármi más átadásának, különösen akkor, ha a gyerekek még kicsik, hogy mi magunk éljük és megtestesítjük azt, amit a leginkább át akarunk adni, és egy árva szót sem szólunk. Minél többet beszélünk a meditációról, minél inkább magasztaljuk, vagy minél jobban ragaszkodunk hozzá, hogy a gyerekeink bizonyos módon cselekedjenek, véleményem szerint annál valószínűbb, hogy egy életre elvesszük tőle a kedvüket. Érzékelni fogják, hogy foggal-körömmel ragaszkodunk a véleményünkhöz, érzik majd azt az agressziót, hogy uralkodunk felettük, és bizonyos meggyőződéseket erőltetünk rájuk, melyek csak a mi igazságaink, és nem az övéik, és tudni fogják, hogy ez nem az ő útjuk, hanem a miénk. Ahogy nőnek, átlátnak a képmutatáson, mint ahogy a kimondott és megélt dolgok közötti távolságon is. Ha elkötelezted magad a meditáció gyakorlása mellett, azt ők észre fogják venni, tudni fogják, és tényként fogadják el, mint az élet részét, megszokott tevékenységét. Olykor még vonzónak is találhatják, hogy utánozzanak, amint azt a szülők által végzett többi tevékenységgel is teszik. A lényeg az, hogy a meditáció elsajátításának és gyakorlásának indítéka leginkább belőlük eredjen, és csak addig folytassák a meditációt, amíg az érdeklődésüket leköti. A valódi tanítás szinte teljes egészében szavak nélkül történik. Az én gyerekeim időnként jógáznak velem, mert látják, hogy jógázom. De legtöbbször fontosabb dolguk akad, és egyáltalán nem érdekli őket a jóga. Ugyanez igaz az ülésre. Viszont tudják, mi a meditáció. Van némi elképzelésük róla, és tisztában vannak vele, hogy nagyra értékelem és magam is gyakorlom. Ha arra kerül sor, tudják, hogyan kell ülni, mert még kiskorukban ültek velem.  Ha te is gyakorolsz, úgy találhatod, hogy a kellő időben ésszerű lehet meditációra vonatkozó javaslatokat tenni a gyerekeidnek. Ezek akkor talán „működnek”, talán nem, de elültethetik a magot későbbre. Megfelelő alkalom például, amikor a gyerekeid fájdalmat vagy félelmet élnek át, vagy nehezen alszanak el. Erőszakoskodás vagy tolakodás nélkül javasolhatod nekik, hogy hangolódjanak rá a légzésükre, lassítsák le azt, ringatózzanak egy kis csónakban a hullámokon, figyeljék a félelmet vagy a fájdalmat, keressenek képeket és színeket, használják a képzelőerejüket arra, hogy „játszanak” a helyzettel, majd emlékeztessék magukat arra, hogy ezek csak a tudat képei, melyek olyanok, mint egy film kockái. Elmondhatod, hogy megváltoztathatják a filmet, a gondolatot, a képet, a színt, s ettől olykor hamarabb jobb kedvre derülnek, és azt érzik, hogy az ő kezükben van az irányítás. Időnként ez jól működik az iskola előtt álló korosztállyal, de a gyerekek zavarba jöhetnek, vagy butaságnak gondolhatják az egészet, ha már hat-hét évesek. Ez is elmúlik majd, és egyszer csak újra befogadóvá válnak. Bármi is történjen, elültettük a magokat, melyek azt az információt hordozzák, hogy vannak belső módszerek a félelem és a fájdalom kezelésére, s gyermekeink gyakran később, idősebb korukban térnek vissza ehhez a tudáshoz. Közvetlen tapasztalatból fogják tudni, hogy többek a gondolataiknál és az érzelmeiknél, s hogy oly módon viszonyulhatnak azokhoz, ami több választási lehetőséget kínál számukra. Eldönthetik, mennyire vegyenek részt a különböző helyzetekben, és hogyan befolyásolják azok kimenetelét. Csak azért, mert mások tudata ide-oda csapong, az övéknek nem kell így tennie. http://ursuslibris.hu/ |