A valóság megváltoztatásáról Írta: Adamus St. Germain S most elérkeztünk ennek a sorozaton belüli, hármas fejezetnek az utolsó darabjához, drágáim, hogy aztán a következőkben mindent, amit összegyűjtöttünk a valóságrétegekről, egyetlen képpé formázhassuk, és kialakítsunk egy egységes, és átlátható új nézőpontot ezzel kapcsolatban. S ott fejeztük be, hogy megállapítottuk, hogy amikor te a „vagy ez, vagy az” mentén vizsgálod a magad valóságát, akkor egyfajta olyan csapdában vergődsz ezáltal, amit valójában a magad számára állítottál fel, pusztán azért, mert egész egyszerűen megszoktad, hogy így tekints a magad életére, a magad valóságára. S most megtanulunk kitörni ebből a csapdából, áttörjük ennek a komor cellának a falait; először hatalmas panoráma ablakokat építve beléjük, aztán a sorozat végére sokaknak ott lehet az a kilincs a kezében, amit lenyomva, ki tud lépni e börtön falai közül; ki a fénybe, ki a szabadba. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, meg kell érteni egyrészt e börtön működési kereteit, illetve meg kell keresni azt a helyet e falakon, ahol ajtót lehet nyitni egy másik, szabadabb világ felé. S megértés nélkül ez bizony nem fog menni, mint ahogy ha nem tudod, mire jó egy autóban a kormány, mire jó a fék és a sebességváltókar, akkor is képes leszel megtanulni vezetni, de ugye mennyivel tudatosabb vezetés az, ha valaki tudja is, hogy hogyan működik az a szerkezet, amit használ? Mint azt már említettem, drágáim, ennek a megismerésnek a mélysége mindig attól függ, mennyire és milyen keretek között kívánod a magad uralma alá hajtani az adott dolgot; lehet valamit tudatlanul, egyfajta reproduktív, felhasználói módon kezelni, és lehet ezt tudatosan, produktív, önálló módon, függetlenül is megtenni. S akkor most nézzük meg, eddig mire jutottunk, egyfajta kis összegzés formájában, hogy tovább léphessünk, hogy a következő részekben már a használatra helyezzük a hangsúlyt, az elmélet, a megértés helyett. Nos, először is megállapítottuk, hogy a valóságértelmezés egy olyan szubjektív folyamat, ami nem jelent mást, mint önmagad megtapasztalását más létezési formák feltételrendszerében, s maga a valóság meg nem más, mint ennek a tapasztalati útnak az ösvénye, úgymond. Tehát a valósághoz, a magad valóságához kellenek más valóságok is, amik nem képezik a te valóságod részét, s ahogy ezeket az elemeket emeled be a magad valóságába egy folyamatos mozgás, áramlás révén, úgy gyűjtöd ezen elemek által az önmagadra irányuló tapasztalatokat, szélesítve, részletezve a magad valóságértelmezését, és ezáltal a tudatod önmagára irányuló reflexióit. Aztán megállapítottuk azt is, hogy ahhoz, hogy egy általad eddig nem tapasztalt, nem ismert valóságréteget be tudj emelni a magad valóságképébe, ahhoz kell egy olyan közös pont a két valóságelem között, ami olyan átjáróként szolgál a két valóságsík között, ami egy ponton mind két valóságelemnek egyenrangú darabkája, úgymond. Azt is megállapítottuk, hogy az összes valóságsík egyfajta kapcsolódásban van egymással egyfajta térbeli hálózat formájában, ám az átjárás csak közvetlenül történhet, tehát csak akkor tudsz valamit beemelni a magad valóságértelmezésébe, ha ez az átjárás a te valóságod, és e másik valóság közöttközvetlen. Utána megállapítottuk azt is, hogy a valóság szélesebb érzékelése, a valóság kiszélesítése, kiszélesíti a magad valóságának a lehetőségeit is értelemszerűen, erre utalt ugye az áruházas, kalapos példám. Majd eljutottunk ennek kapcsán odáig is, kincseim, hogy önmagad meghatározása soha sem annak a valóságnak a keretein belül történik, amit éppen megtapasztalsz, amiről tudomásod van. Mert akkor, ha ez így lenne, nem lehetne azt mondani, hogyte tapasztalsz meg új elemeket, mert akkor ez a „te”az által a valóság sík által lenne meghatározott, amiben éppen vagy. És lehetetlen lenne újabb valóságelemeket ebbe belevonnod, ha te nem lennél eleve több, hogy így mondjam, mint amit most érzékelsz. Magyarán, elmondhatjuk ennél a pontnál, hogy az, hogy te képes vagy megtapasztalni egy adott valóságszegmenst a végtelen valóságok halmazában, nos, ehhez az kell, hogy te több legyél, mint maga az a valóság, amit megtapasztalsz, azaz legyél e valóságon túl meghatározható, mint az a létező, aki megtapasztal most egy valóságdarabot. S erre mondtam azt, hogy bár a mostani valóságértelmezésetek egyfajta 3 dimenziós térben történik, de te magad, aki ezt megtapasztalja, nem lehetsz csupán e 3 dimenzió által meghatározott, mert akkor ugye maga a tapasztaló és a tapasztalat azonos lenne, és akkor lehetetlen lenne a további tapasztalás. Ha te nem vagy egy, az almától függetlenül meghatározható létező, akkor nem tudnál beleharapni az almába, mert akkor te magad vagy az alma. Gondolom, ha ezt alaposan végiggondoljátok, ez a fajta axióma, úgymond, könnyedén belátható. S ezek után azt is megállapítottuk, hogy valójában, ha te megtalálod azokat az átjárókat, amik két, eddig számodra különállónak tekintett valóságsík között vannak, akkor egy olyan közös pontra bukkansz e két vagy több elem között, ahol értelmetlen használni a „vagy ez, vagy az” formulát, mert akkorautomatikusan felváltja ezt, az „ez is, az is” formula. S erre úgy jöttünk rá, drágáim, hogy megállapítottuk, hogy amikor te valamilyen valóságelememmel megismerkedsz, és a magad valóságának a részévé teszed, akkor arra nem tudod azt mondani, hogy „eznincs”, „ez nem valóság”, mert valaminek az állítása és a tagadása, az ugyanazt jelenti, csak más-más oldalról nézve azt a dolgot. Semmire sem tudom azt mondani, hogy „nem létezik”, ha azt ki tudom mondani róla, hogy „ez vagy az a dolog nincs”, mert azzal, hogy azt mondom, hogy „ez nincs”, ezzel egy időben létrehoztam magát a tagadott dolgot. Tehát az márpedig van, és innentől fogva nem sok értelme van a „van-nincs”, „igaz-hamis” szétválasztásnak, ezt is kicsiny töprengés után be kell látnotok. S ebből továbbmenve azt is megállapítottuk, hogy akkor az „igaz-hamis”, „igen-nem” játék, azaz a „vagy” szócskával elválasztott valóságelemek is értelmetlenek, és csupán egy sajátos, ráadásul eléggé beszűkült nézőpont eredményei, ami inkább írható le a „szeretem-nem szeretem” megjelöléssel. Mert igazából ez az a szubjektív belső GPS, ami téged előre hajt a tapasztalási ösvényeden. Próbálsz kikerülni minden olyan dolgot, amire azt tudod mondani, „ezt nem szeretem”, s próbálsz minden olyan dolgot sokszor és egyre mélyebben megtapasztalni, amire azt mondod, „ezt szeretem”. No, de azt neked is be kell látnod, kincsem, hogy ahhoz, hogy ezt a két kijelentést, ezt a tapasztalási útvonaladat meghatározó elválasztást meg tudd tenni, mind két oldalról bőséges tapasztalatokat kell gyűjtened, különben e szétválasztás nem lenne lehetséges. S itt jött képbe, úgymond, a mi korong példánk, ami azt mutatta meg a kis butuska mesém kapcsán – ami a Sötétség Fejedelméről és a Világosság Asszonyáról szólt – hogy az lehetetlen, hogy te a Sötétség Fejedelmének uralkodását kizárd az életedből, mert akkor igazából nem teszel mást, mint a Világosság Asszonyát ölöd meg azáltal, hogy értelmetlenné teszed a létezését. S pontosan, ezen a ponton fogod a magad lehetőségeit elkezdeni szűkíteni, szűkíteni, amíg aprócska börtöncellában nem találod magad. Ugyanis, amikor te próbálod kiirtani a Sötétség Fejedelmének az uralma alá tartozó dolgokat a magad életéből, azáltal, hogy elkezded tagadni ezeket az elemeket, óhatatlanul nem teszel mást, drágám, mint ilyenkor a Világosság Asszonyának az uralma alatt álló dolgokat kezded e szétválasztás mentén két részre tagolni; jóra és kevésbé jóra. És akkor ezen a hatalmas világosságon belül hozod létre a sötétséget, és hopp! mi történt? Beszűkítetted magad, de ugyanott vagy; van egy világos, és egy kevésbé világosnak értékelt valóságod, amit aztán lassan sötétnek minősítesz, mert nem szereted, nem akarod, s elkezded tagadni és megölöd magadban. S maradt már csak egy egynegyednyi világosságod, úgymond, a kezdeti félhez képest. S ekkor ezt a maradék részt osztod fel világosra és kevésbé világosra, megint létrehozva ezen belül egy sötétnek minősíthető darabkát, amit megint kidobsz, és így szépen létrehozol a magad valóságán belül egy számodra láthatatlan, pontosabban, észlelni nem vágyott olyan árnyékvalóságot, úgymond, ami a láthatatlansága ellenére az életed, a magad valóságának a szerves részét képezi. És amekkora darabot képvisel ez a hajdan egésznek minősített valóságból, olyan erővel hat rád. Mert az is törvény, drágáim, puszta fizikai törvényszerűség, hogy valóságelemet csak beemelni tudsz a magad valóságába, kidobni soha. Ami már egyszer a valóságod részét képezte, amit te már egyszer megtapasztaltál, mint valóságot, az mindörökké a valóságod részét fogja képezni, ezt már csak árnyalni, részletezni tudod, kidobni, soha! S ha megnézzük, hova jutottunk ezzel a gondolatmenettel, akkor el is értünk az előző fejezetünk gondolatáig, ami valójában nem szolgált mást, mint hogy megmutassa számodra, hogy az, hogy te meghatározod egy időpillanatban magadat egy valóság talaján állva, és létrehozod ezt a szétválasztást, ami azt mondja, hogy „vagy ez, vagy az”, az, valójában a fentiek értelmében igazán nonszensz. Hiszen azzal, hogy ezt a szétválasztást létrehozod, hogy „busszal vagy autóval”, nem teszel mást, mint a valóság két elemét egymás mellé helyezed, és választasz a kettő közül egyet, amit te a linearitás mentén most megtapasztalsz e két elemből. No, de ahhoz, hogy ezt a választást meg tudd tenni, kell, hogy mind két elemről legyen egyfajta tapasztalási köröd, különben nem lenne e két elem a valóságod szerves része, és ezért nem is tudnád közéjük tenni a „vagy” szócskát. S ugye azt ígértem nektek, hogy a mostani fejezetben élére állítjuk ezt a korongot. Mégpedig ezt olyan módon fogjuk megtenni, hogy egy egységes, és többdimenziós valóságértelmezéshez adunk ezzel egyfajta kulcsot, miközben megmaradunk a 3 dimenzió keretei között, de nem hozunk létre árnyékvalóságokat. Tehát, nézzük akkor az eredeti példánk fényében – amit most kibővítünk az eddig tanultakkal – hogy hogyan is kell ezt a korongot az élére állítani olyan könnyedén, ami valójában szinte magától értetődő. Ugye azt mondtuk, te egy autópálya rendszeren haladsz, a lineáris tapasztalás révén, egy adott sávot végigjárva. S azt is mondtuk, kiegészítésként ehhez a képhez, hogy ez nem egy kötött, előre meghatározott útvonallal rendelkező sáv, hanem egy olyan, minden pontján összeérő sávrendszer egy része, ami éppen attól válik egy egységes sávvá, hogy te azzal az autóval, amibe az út elején beleültél, végigmész ezen. Mintha az autó aljában lenne egy festékadagoló rendszer, ami nyomot hagy maga után ott, amerre ez az autó ment, és így kirajzolódik egy sáv, ami attól függően lesz ilyen vagy olyan, hogy hogyan megy az autó, s alapvetően mekkora helyet foglal el ezen a hatalmas és végtelen úthálózaton. Az úthálózat egyes sávjait az előttetek járók autójának a festéknyoma hozta létre, tehát ez nem egy egységes, sávokban nem elkülöníthető massza, úgymond, nem. Ez egy sávrendszer, de mindig minden pontjában lehetőséget ad az egymáshoz való csatlakozásokra; vagy közvetlen, vagy közvetett módon. (Mondjuk az alagutas példánál, egy másik olyan sávba való áthaladással, ami aztán közvetlenül beletorkollik az alagútban futó, a te eredeti sávoddal közvetlenül nem kapcsolódó útba.) S most jön ugye a mi korongunk a képbe, amit annak a példának megvilágításán keresztül állítunk most élére, amit az „autóval vagy busszal” választás mutatott meg. Ugye, mondtam neked azt is, hogy ahhoz, hogy te, egy általad eddig nem tapasztalt valóságot megtapasztalhass, ki kell szállnod a magad autójából, és átmenni arra a másik, általad meg nem tapasztalt sávba. „No, de miért kell kiszállni az autóból, Adamus, ha azt mondod, ezek a sávok minden pontjukon valahogy össze vannak kapcsolva? Akkor miért nem tudom ezt én, a magam autójával, a magam választása szerint bejárni?” S itt jön be a képbe az élére állított korong, mint egy új dimenzió behozása ebbe a képbe, amire már utaltam a multidimenzionalitás kapcsán, de most akkor tovább megyünk e téren. Az, hogy te egy autóban ülsz ezen az úton, az nem szimbolizál mást ennél a példánál, mint azt, hogy te egyfajta olyan lineáris utat jársz be, amit a fizikai tested révén teszel meg. S valójában nem azért lineáris ez az út, mert maga az út jellemzője ilyen, hanem te vagy az, aki e fizikai keret által meghatározva magadat, ezen az úton csak így tudsz végigmenni. Mi egy helyen vagyunk, drágáim, nem fent csücsülök a magas égben egy felhőn himbálva a lábamat, nem, mi egy adott térben határozzuk meg magunkat, csak teljesen más módon. Ennek az adott térnek egy részét, egy darabkáját jelenti ez a Föld nevű bolygó, amin te egyfajta fizikai testben határozod meg magad, de ez valójában nem jelent mást, mint hogy van egy hatalmas erdő, amiben rengeteg fa van, nagyon-nagyon sok. És e fák között van egy hatalmas tölgy, aminek az egyik levelén mászik egy hangya. S számára a „Világ” maga ez a levélke, s ha nagyon bátor és merész hangyácskáról van szó, képes megtapasztalni a többi levelet, s a tölgy egy darabját is, amit a kis, hangya élete során bejárni képes. És én ebben a hatalmas, de egységes erdőben vagyok az erdész, itt járkálok ugyanabban az erdőben, amiben a piciny hangya. Sőt, én látom őt egyben, egészen közel tudok hozzá menni, míg ő jobb esetben sem lát belőlem többet, mint egy hatalmas foltot, de ez nem jelenti azt, hogy az én létmeghatározásom – csak azért mert mások az alapjai, mint kis hangyának – egy másik térben vannak, nem. Nincs több tér, egy tér van, s az ezen belüli dimenziók nem mások, mint a különböző létezők azon vonatkozási pontjait meghatározó potenciálok, amik által ők azt mondják, hogy „én vagyok”. Tehát elmondható, hogy amíg te mész a magad autójában azon az útvonalon, ami aztán egy egyedi, és megismételhetetlen sávvá változik a te autód kerekei nyomán, hihetetlenül nagy a forgalom ugyanezen az autópályán, te csak egész egyszerűen nem látod, nem érzékeled ezt. S amikor te felteszed magadban az út egy pontján a „busszal vagy autóval” kérdést, akkor valójában ennek a kérdésnek csak egy bizonyos perspektívából van így értelme, ami csak azért lehetséges, mert te most egy módon, ebben az autóban ülve határozod meg magad. Amikor a kis hangya a fa egyik levelén van, akkor ő „fent” van a fa gyökeréhez képest. Így van, drágáim? Nos, ha ő elindul a maga kis lineáris útján lefelé a fa törzsén, és leér a földre, akkor ő „lent” lesz, ugye? S ő kénytelen feltenni a kérdést magában, hogy „fönt vagy lent”, mert egyszerre egy időben, egy bizonyos nézőpontból nézve a dolgokat, ő képtelen egyszerrefönt is, meg lent is lenni. No, de itt vagyok én, akinek a feje pont azzal a levéllel egyvonalban van, ahonnan a kicsiny hangya elindult, s a lábam meg pont azon a ponton áll, ahová megérkezett. Én most „fönt” vagyok, drágám, vagy „lent”? Kérlek, válaszolj, kincsem! Fönt is és lent is, számomra semmi értelme nincs ebből a pontból annak a meghatározásnak, hogy „fönt vagy lent”! De a piciny hangya a maga kis testében, a maga autójában – ami az ő létmeghatározásának az alapját képezi momentán – vagy fönt van, vagy lent. S hogyan tudná ez a picike hangya egyszerre egy időben megtapasztalni azt, hogy fönt is és lent is? Hogy lenne képes úgy megtapasztalni ezt a fát, ahogy én, hogy amikor lent van, ne kelljen azt mondania, hogy nem vagyok „fönt”, és amikor a levélen mászkál, ne kelljen azt mondani, hogy „nem vagyok lent”, mert ő ezt a fát már szeretné egyben látni? Nos, erre egy nagyon könnyű módszer van, ehhez neki – most a példa kedvéért – el kell mindenképpen távolodnia ettől a fától, különben ez az „egyben látás” számára addig lehetetlen. Kicsit furcsa képpel fogom ezt most számotokra egy más módon megmutatni, de van annyira szemléletes, hogy érdemes e példa kedvéért most picit elrugaszkodnunk a „valóság talajáról”. Van egy hatalmas festmény, egy sok alakos, monumentális freskó. S van rajta egy alak, egy vizet hordó lány, aki épp a kút felé halad, fején korsóval. Ha tegyük fel, ez a lány megelevenedne ezen a képen, és meg akarná nézni magát a képet – aminek egyelőre ő csak az egyik eleme, és a léte csak e kép által meghatározott – mit kéne tennie? Hát, persze; ki kellene lépni e kép keretei közül! Most csak a példa kedvéért, leugrani a festményről, hátraszaladni, és ránézni egyszer egyben erre a hatalmas képre. S ehhez mi kell, drágáim, hogy ez megtörténhessen? Hogy ő e képtől függetlenül is meghatározható legyen! Azaz a létének a keretei ne csak e kép által legyenek meghatározva, mert addig erről a képről nem tud lelépni. Sőt, még mozogni sem tud, pontosabban az ő mozgása a kép keretei által lenne behatárolt, mert ő azon túl ugye nem létezik. S ezáltal, egy ponton túl semmi újat nem lenne képes már megtapasztalni, ha tegyük fel végigjárta már ezerszer ezt a festményt belülről. És akkor, hogy úgy mondjam, ő egyfajta mozdulatlanságba merevedne, és soha többet nem tapasztalna meg semmi újat. Sokan e földi létezést egy ilyesmi képre festett alak járkálásához hasonlítják, aki addig járkál e képen, amíg ki nem ismeri, s ha már mindent megismert, elmúlik örökre, véget ér az ő én-meghatározása. De ez csak akkor lehetne helytálló feltételezés, barátaim, ha mindenki, aki mondjuk 70 évet él e Földön, ugyanazttapasztalná meg, mert ha egy zárt, véges kereten belül mászkál sok alak körbe-körbe, egy ponton túl a megismerések összeadódnának, és nem lenne több megismerni való elem. Mert ha véges a tapasztalási keret, akkor véges maga a tapasztalás is, ezt könnyű belátni. De azt is könnyű belátni, hogy az emberiség nagyon-nagyon hosszú története során, még egyszer sem jutott, még csak a közelébe sem, hogy elérje e kép megismerésének a legvégét. Pedig, ha csak a bolygótokat nézzük, hát ahhoz nem olyan nagy ez a fizikai közeg, hogy ne lehetett volna már több százezer év alatt bejárni, ugye? Akkor honnan a mindig, mindig és mindig újabb valóságelem, amit te is, mint egy emberi életutat végigjáró létező, és maga az emberiség, mint egy nagyobb létezési forma, újra és újra beemel? Hát onnan, kincseim, hogy te – bár e festményen szerepelsz most, mint egy alak, aki éppen rőzsét gyűjt a képen – alapvetően nem e kép által vagy meghatározott, azaz neked elvileg lehetőséged van lejönni erről a képről, még ha most e kép által határozod is meg magad, mint rőzsehordó asszonyt. S most, akkor visszakanyarodunk az autós példánkhoz. Az tény, hogy te ezt az utat egy autóból tudod megtenni, mégpedig a magad autójából, csak abból, semmilyen más autóba nem tudsz átülni. De az autóból ki tudsz szállni, ami valójában nem jelent mást, mint egy perspektívaváltást, egyfajta olyan létmeghatározás váltást, mint amikor a kis hangya, a tenyerembe mászva eltávolodik a fától és rájön, hogy számára csak a fához képest van fent és lent. Ami nem függ mástól, mint attól, hogy neki milyen a viszonyrendszere ezzel a fával, azaz, hogyan határozza meg magát e fához képest. A fa egyes elemeihez viszonyítja magát, vagy magához az egész fához? S amikor te fel akarod oldani magadban a „busszal vagy autóval” dilemmát, ezt addig nem fogod tudni megtenni, amíg, mint a kishangya, csak a fa egyes elemeihez képest határozod meg magad, s soha nem láttad még – a hangya szemével ezt a fát – deegészben. S amikor azt mondom, szállj ki a kocsiból és menj át a másik sávba, akkor ez nem azt jelenti, hogy te kibújsz a hangyabőrből, nem, ez csak azt jelenti az én példámban, hogy merd elengedni e fának a törzsét, merj egy más módon – a magad, egyébként természetesebb módján – önmagadra tekinteni! S ha elvégezted a múltkor adott feladatot, akkor élére is tudtad állítani ezt a fekete-fehér oldalú korongot, mert ugye mit kértem én? Hogy egy döntési helyzetet, ezt a „vagy ez, vagy az” helyzetet szedd ki ebből a döntési pillanatból, és határozd meg az időtengelyen, egy más módon. Arra kértelek valójában, hogy amikor lent vagy a gyökereknél és elgondolkodsz azon, hogy most „fel menjek, vagy inkább maradjak lent”, ezt a „problémát” nézd meg egy olyan pontból, ahol látod ezt a fát egyszerre fönt is és lent is. Mert amikor azt kérem, nézd meg azt a kiindulópontot, hogy honnan ered ez a dilemmád, hogy „fönt vagy lent”, „autóval vagy busszal”, „igaz vagy hamis”, nos, akkor ennek hol a kezdeti pontja? Ott, amikor te elkezdtél lefele bandukolni a törzsön, mert kellett ahhoz „fent” lenned, hogy ezt a kérdést feltehesd. Vagy legalábbis kellett látnod, hogy van „fent” is, és akkor ezt te csak úgy tudtad megtapasztalni, ha láttál más hangyákat föntről lejönni a fa törzsén. S ha képes vagy ezt így meghatározni, hogy akkor keletkezett ez a „fönt vagy lent” dilemma, amikor a „lent”-hez képest rájöttél, hogy van „fönt” is. És akkor ebből a pontból neked egyszerre kell látnod e két lehetőséget. Ebből a pontból egyszerre képes leszel látni a fönti pontot is, és a lentit is; különben ezt a kérdést nem tudnád feltenni. És akár hiszed, akár nem, e nézőpontváltással, amikor az idősíkból kilépve, a pillanatot egy nagyobb egységbe ágyazva nézel egy helyzetre, hopp! a korongod a síkból a térbe került, és egyszerre egy időben ott a busz, és az autó is. Ha én, a magam perspektívájából önmagamhoz képest nézek e piciny hangya mozgására, nem lesz értelme a „fent” és „lent” elkülönítésnek, mert én csak a hangya jelenlegi helyzetét tudom így meghatározni, hogy most fönt van, vagy lent. Úgy, mint te ezt teszed az autóban. Te egy autóban ülve az autó mozgását csak az úthoz és a többi autóhoz képest tudod meghatározni, de te, aki az autóban ülsz, az autóhoz képest végig mozdulatlan vagy. Tehát, ha te egy autóban közlekedsz, valójában nem te viszonyulsz az úthoz, és a többi autóhoz, hanem a te autód. S ehhez viszonyulsz valójában te, mint egy, a helyzetét ezen autóhoz képest nem változtató sofőr. S ahhoz, hogyte, a magad valódi mozgását is megtapasztalhasd ezen az úton, ki kell szállnod ebből az autóból, és akkor az autód lesz a statikus, mozdulatlan elem e rendszerben, és most már te közvetlenül leszel képes meghatározni magad az úthoz képest, nem az autó áttételén keresztül. Ez most így elsőre lehet, hogy bonyolultnak hangzik, de higgyétek el, nagyon nem az! Sőt, megint egy pofonegyszerű törvényszerűséget kívántam ez által megmutatni nektek. Ami alapvetően nem szól másról, mint arról, hogy ha képes vagy kilépni a linearitás keretei közül, azaz, ezt az „autóval vagy busszal” kérdést nem azon a hétfő reggelen nézni csupán, hanem rálátni egy nagyobb pillanatot kiragadva pillanatként, nos, akkor a valóságészlelésed is gyökeresen megváltozik. Magyarán, képes leszel arra, hogy amit eddig pillanatok sorának észleltél az életedben, azt meglásd egy ugyanolyan egységes pillanatként, mint amikor ez a döntési helyzet eléd tárult. Azaz az időérzékelésed kilép a megszokott és mesterséges eszközökkel (óra, naptár stb.) fenntartott keretek közül, és átveszi a helyét egyfajta szubjektív időértelmezés. Ha képes vagy egy évet egyetlen pillanatnak, egy összesűrített pillanatnak megélni, nos, akkor lassan képes leszel lelépni a festményről is, és egy teljesen más valóságot megismerni, és ezáltal meg is élni. S hogy haladjunk a gyakorlattal is, a játékunkat a következő módon folytatjuk. Ugye, azt akarjuk megmutatni a nézőknek, és ezáltal magunknak, hogy hogyan ad lehetőséget maga a kiinduló, problematikus helyzet egy másik valóság beemelésére e helyzetbe, s ez által hogyan oldható az fel? Most ugye megmutattuk e helyzet kiindulópontját, és a helyzet jelenlegi „vagy ez, vagy az” dilemmáját! Akkor most megmutatjuk ezt a helyzetet sűrítve, megmutatjuk a hangya pozícióját a fától távolabb állva, arra egyben ránézve, ahol mi egyben látjuk a levelet és a gyökeret is! Besűrítjük ezt az általad meghatározott időintervallumot – a helyzet kialakulásának kezdetétől, a mostani problematikus állapotig –úgy, hogy ez nem lineáris, hanem egyszerre egy időben, egy pillanat műve lesz. Megmutatjuk ezt a helyzetet egy, a 3 dimenzió kereteiből kilépő tudat nézőpontjából; hogy ami neked a lineáris tapasztalat során öt év története, egy magasabb dimenzióból tekintve rá, egy pillanat. Játsszatok azzal, hogyan tudnátok egy hosszabb idő történéseit valóban egy pillanatba összesűríteni! S azért játszunk képekkel e sorozat során, kedveseim, mert ennek a leckesorozatnak a végére már nehéz lesz fogalmilag operálni az élményekkel, érdemes ezeket először képekben lehozni a tudatosság szintjére, és a képeket bontani ki fogalmilag. Amely lépést ugye sosem mulasztjuk el, kincseim, mint annak a fontosságára már oly sokszor felhívtam a figyelmeteket! S ha ezzel a gyakorlattal készen vagytok, a következőkben megnézzük a filmünket pár konkrét, a valóságsíkokban járkálás élményét legyökereztető gyakorlat során, hogy a végén, mindenki odafényképezhesse a filmje zárásaként, a helyzet megoldását bemutató, e filmet bezáró utolsó képsorokat. Gyakorlatok a valóságsíkok megtapasztalásához I. Írta: Adamus St. Germain Azt ígértem nektek az előző fejezet végén, drágáim, hogy a következőkben pár gyakorlattal segítjük azt, hogy megtapasztalhassátok a valóságrétegek közti rugalmas járkálást, azaz megtaláljátok azokat a határpontokat, átjárókat, amik ezek között a síkok között az átjárást biztosítják számotokra. Ehhez azonban rá kell jönnötök arra, hogy pontosan mit is takarnak ezek a különböző valóságsíkok, meg kell tudnotok ezt magatokban fogalmilag is határozni, és ugyanakkor egy mélyebb, belsőbb szinten is megérteni. S ahhoz, hogy elkezdhessük a gyakorlást, még egyszer, most egy kicsit más oldaláról, megmutatom számotokra, hogy mit jelent az, hogy különböző valóságsíkok léteznek, hogy később megtapasztalhassátok, pontosan mit is jelent az ezek közötti rugalmas és könnyed járkálás. Valamint, mi a különbség e között, illetve a között, amikor te nem teszel egyebet, mint egy adott valóságsíkot jársz unos-untalan körbe-körbe. S ehhez nem kell mást segítségül hívnunk, mint az időt, az idő egy sajátos értelmezését, amiről már korábban ejtettem szót. Pontosabban annak megértését, hogy a lineáris időértelmezés miért illúzió, és valójában ezen hogyan lehet úgy túllépni, hogy mindeközben megmaradsz a 3 dimenzió keretei között! Ehhez azonban meg kell érteni, hogy mi határozza meg magát ezt a 3 dimenziós valóságot, valamint azt is meg kell érteni, hogy te, aki ennek a 3 dimenziós valóságnak egy fizikai keretben magát meghatározó létezője vagy, valójában miért tudsz könnyedén kilépni ennek a kereteiből pusztán azáltal, hogy a létezésed meghatározásába behozod a multidimenzionális valóságértelmezést. Ugye, azt megbeszéltük – és az most már mindannyiótok számára tiszta kép – hogy egy végtelen sávrendszeren haladsz, a lineáris idősík illúzióját megélve egy olyan autóval, amit nem maga ez a sávrendszer határoz meg, hanem e sávrendszeren túlmutató olyan térbeli útrendszer, ami feltételezi ennek az autónak a létezését. Ennél azonban most kicsit tovább megyünk, mert a múltkori fejezetben arra is utaltam egy példa során, hogy maga az autó az, ami meghatározza ennek a tapasztalásnak a linearitását, és nem az út az, ami lineáris. Magyarán, az, hogy te egy fizikai testben határozod meg magad,ez az oka annak, hogy számodra ez az út lineáris, és nem maga az út linearitása határozza ezt meg, mert maga az út nem lineáris, és nem is lehet az. Ugyanis ez a fizikai közeg az által nevezhető fizikainak, mint mindazon létezési formák által, amelyek ezt alkotják, s most a létezési formák alatt én nem csupán az általatok élőlényként bekategorizált elemeket értem, hanem mindent, ami ezt a számotokra fizikainak érzékelt világot jelenti. S azt könnyű belátni, hogy ez a fajta meghatározás, hogy „fizikai”, nem áll meg a Föld bolygó határainál, hiszen számtalan, a Földön túl létező fizikai létezési formával találkoztok a Világegyetemben. S amikor ti a 3 dimenziós valóságérzékelésről beszéltek, akkor ebbe természetesen minden olyan jelenség beletartozik, minden olyan „dolog”, amit ti, a 3 dimenzió keretein belül észlelni tudtok. S ezeknek a dolgoknak a köre ugyanúgy végtelen, mint minden másé, ami nem tartozik ezen észlelési mód körébe, ami ettől még van, mert ha nem lenne, akkor képtelenek lennétek érzékelni magát a 3 dimenzió mentén meghatározható valóságot. Ha nem lenne egy multidimenzionális közeg, akkor nem lehetne értelmezni magát ezt a 3 dimenziós, fizikai valóságot. Mert ahhoz, hogy te egy diagramot ábrázolj egy vízszintes és függőleges koordinátákat tartalmazó koordinátarendszerben, ahhoz kell egy olyan közeg, ahol magát a koordinátákat elhelyezed, s ami több mint maga ez a megrajzolt koordinátarendszer. S ez nagyon fontos alap, amit le kell fektetnünk, mert a soron következő gyakorlataink mind ezen az alapon fognak nyugodni, úgyhogy amíg nem tudtad megérteni a fentieket, teljesen megérteni ennek a törvényszerűségnek a lényegét, nem tudod a gyakorlatokat sikerrel véghezvinni. Mert akkor nem lesznek még meg azok az átjáróid, pontosabban nem fogod őket jó helyen keresgélni, amíg nem látsz rá a valóságsíkok elméletére egy olyan szögből, ahol egy nagyobb képben, egy szélesebb összefüggéseiben is rendszert alkotó képet nem kapsz. S ahhoz, hogy ebben segítsek nektek még egy icipicit, a fenti fejtegetésemet megvilágítom egy olyan példán keresztül, ami nagyban fogja segíteni a megértést, és a leírtakon való elmélkedést, ami aztán biztos alapot jelent majd a gyakorlatok számára. Van egy rajz, egy 2 dimenziós, a 3 dimenzióhoz képest a síkban elhelyezkedő rajz. Maga a felület, amin ez a rajz létezik – mondjuk, legyen ez egy kedves gyermekrajz, egy kicsiny házikó – az nem lehet 2 dimenziós, különben nem lehetne a felülete magának ennek a 2 dimenziós ábrának. Vegyük csak a legegyszerűbb példát: ezt a rajzot a bájos gyermek egy nagyon vékony lapra rajzolja, ami egy asztal lapján fekszik. Nos, akkor ebben a rendszerben hogyan tudunk egy dimenzionális rendszert leképezni? Maga a papír az asztalhoz képest sík, 2 dimenziós, mert ha nagyon vékony lapról van szó, egész egyszerűen nem lesz számodra érzékelhető vastagsága, ha mondjuk a vastagság fogalmát, az asztalhoz viszonyítod. Az asztal meghatározható abban a térben, amit a szoba jelent, ahol maga ez az asztal és ez a bájos jelenet, a rajzoló gyermek, megjelenik. De ahhoz, hogy mi ezt az asztalt meg tudjuk határozni a maga teljességében, azaz érzékelni tudjuk ezt az asztalt, mint a valóság egy körülhatárolható és különálló elemét, ahhoz kellegy olyan tér, ami ennél az asztalnál nagyobb. Ez elengedhetetlen, mert ha nem lenne egy ilyen tér, ahol az asztal meghatározható, mint önmagában létező és minden mástól különálló „valami”, akkor nem lennél képes ezt az asztalt érzékelni. Tehát elmondható, hogy ennek a rendszernek minden eleme; a rajz, a papír és az asztal csak úgy értelmezhető számodra, ha van valami ennél nagyobb, több; amiben ezeket az elemeket elhelyezed. Az asztal tartalmazza a papírt, a papír a rajzot, és ez a sor végtelen mind két irányban, hiszen a rajz tartalmazza a benne lévő vonalakat, azok a grafit szemeket; a szoba, amiben az asztal van, az egy ház része, a ház egy utcáé és így a végtelenségig folytatható a sor. Mert ha egy ponton ebben a felsorolásban meg tudnál állni, dőlne az egész rendszer; mert akkor lenne egy olyan eleme ennek a sorozatnak, ami nem létezik, mert nincs mihez képest létezzen, s akkor maga ez a sor sem létezhet a papíron lévő rajzzal. De az létezik, s a létezése számos más, magasabb rendű létezési forma feltétele, ami meghatározza őt önmagán kívül. S ez vonatkozik rád is, kincsem. S, hogy ezt biztosan megértsétek, most elindulunk ebben a példában szépen akkor visszafelé, a papír felé, hogy meg tudjam mutatni e kijelentésem igazságát, hogy megértsétek, hogy mit jelent a multidimenzionalitás valójában, s ha ezt megértitek, azt is meg fogom tudni a következőkben mutatni, hogyan változtatja ez meg a linearitás értelmezését, ami ugye nem más, mint az idő fogalom sajátos nézőpontú megtapasztalása. Tehát itt van ez az asztal, és most akkor ennél ne menjünk túl, most magát az asztalt nem viszonyítjuk semmihez. És ott van az asztalon egy egyelőre üres, vékony papír. Most mindenki picit álljon meg az olvasással és gondolkodjon el azon, hogy miért tudod elhatárolni ezt a papírlapot az asztaltól? Honnan tudod, hogy az asztalnak hol a vége és hol kezdődik ez a papír? Bátran játszadozhatsz ezzel a gyakorlatban is, tegyél egy üres lapot egy üres asztalra, és vizsgáld meg, mitől tudod megállapítani, hogy ez az asztal, és ez pedig a papír! Banálisnak és nagyon egyszerűnek tűnhet elsőre a feladat, mert az „ez márpedig így van és kész” megszokás az, ami sokszor meghatározza számodra a dolgokat, de ha néha veszed a fáradtságot, és megpróbálod feltenni a „miért” és „hogyan” kérdéseket, egyre mélyebb és mélyebb igazságokat tudsz felfedezni. (És jut eszembe, kincseim, sose elégedjetek meg a „mert ez így van és kész” válaszokkal! Amíg te felteszed mindig mindenre a „miért” és „hogyan” kérdéseket, egyre mélyebbre jutsz. Amikor megelégszel egy válasszal, csak mert számodra hasznos, megnyugtató, kellemes és a komfortérzetedet növeli, akkor megálltál a megismerés útján, megtorpantál és tudhatod, nem mentél olyan mélyre, mintha fel tetted volna a „miért” és „hogyan” kérdéseket! Ezt sose mulasszátok el, minden válaszra van egy újabb „miért” és „hogyan”, és ezt a keresést, ha nem fejezed be, akkor tudsz eljutni a megismerés igazán magas szintjeire, s ettől válsz igazán tudatossá, mert tudod, hogy mi miért és hogyan zajlik, történik, létezik!) Tehát tedd fel a kérdést! Miért tudom elkülöníteni a papírlapot az asztaltól? Nos, tudjátok a választ? A jó válasz mindig egyszerű és a kérdésben megfogalmazott igazságra épül. Ami ez esetben nem más, mint, hogy az asztalt és a papírt el tudom különíteni. Most sokan azt a választ adjátok erre, hogy azért, mert mind kettőnek van egy körvonala, egy határa, ameddig az tart. Sokan azt a választ adják erre, hogy mert a papírt el tudom mozdítani az asztalról, míg az asztalt nem tudom elmozdítani önmagától és a papírt sem. Mások meg azt a választ adták erre az egyszerű kérdésre, hogy egész egyszerűen a papír és az asztal önmagában homogén, azaz az alapvető tulajdonságaik alapján tudjuk őket elhatárolni egymástól. No, akkor vizsgáljuk meg ezeket a válaszokat gyorsan, hogy tovább léphessünk, miután megértettük, hogy mi az én alapelvem lényege! Tehát, amikor azt mondod, a papírnak és az asztalnak is meghatározott körvonala van, ahol egyszerűen „véget ér a papír”, akkor ez valóban így van, ezzel nem is lehet vitatkozni. De itt jön be az én „trükköm”, ami tovább tud téged minden megismerési folyamaton vinni, hogy felteszed a kérdést, miért van határvonala, vagy pontosabban,hogyan határoznád meg a határvonalát? Ez rém egyszerű, ezt csak úgy tudod meghatározni, hogy meghatározod a papírlap jellemzőit egyfajta fogalmi besorolás módján, ami csak és kizárólag az érzékszerveid által megtapasztalt benyomások egyfajta rendszerezése, mondjuk valahogy így: „a papírlap az egy vékony, általában téglalap alakú, homogén felület, amire írni, rajzolni, nyomtatni lehet”. Ehhez kell, hogy legyen az agyadban egy kép arról, hogy mi az, hogy papír, egy hasonló megállapítás révén, illetve, mit jelent számodra az, hogy homogén (ami mesterséges meghatározás, nincs homogén anyag, csak valamihez képest lehet homogén), mit jelent az, hogy vékony, mihez képest vékony és sorolhatnám. S itt a lényeg, drágáim; ahhoz, hogy te meg tudd határozni, hogy ez egy papírdarab, egy sor, a valóság más elemeivel feltételezett viszonyrendszert kell felállítanod, mert nem vagy képes a valóságot máshogy meghatározni, mint hogy elkülöníted ezt a valóságelemet a valóság más elemeitől. A papír tulajdonságait csak úgy tudod meghatározni, hogy elkülöníted ezt más anyagok tulajdonságaitól, amiket szintén így, más anyagokhoz viszonyítva határozol meg. S amikor te azt mondod, a papírnak és az asztalnak is van egy határa, ahonnan már nem nevezhető a valóság ezen darabkája asztalnak és papírnak, ezt te egy ilyen viszonyrendszer által meghatározott tulajdonsághalmaz alapján teszed meg. Csak abba gondolj bele, ha nem használhatnád egyszerre minden érzékszervedet, akkor mennyire más módon határolnád el a valóság különböző elemeit, mint így, az összes érzékszerved által! Határolj el két valóságelemet pusztán csak és kizárólag szaglás alapján! Van egy vanília illatú asztal és rajta egy vanília illatú papírlap. Nem tapinthatsz, nem látsz, nem hallasz, csak a szaglásodra hagyatkozhatsz! Különítsd el, hol ér véget az asztal és hol kezdődik a lap! Hopp, hopp, nem fog menni! Most csak a szemeidre hagyatkozhatsz, nem nyúlhatsz semmihez és semmilyen más érzékelésed nincs, csak a puszta vizuális inger! S elhelyezünk most egy teljesen koromfekete asztalon egy ugyanolyan tónusú koromfekete papírt. Na, hol kezdődik az asztal és hol a papír, hm, kincsem? Elmélkedj ezen egy picit, jó? S azok a válaszok, amik arra irányultak, hogy a különböző dolgok egymáshoz képest elmozdíthatók és ettől tartjuk különbözőnek, azonnal megdőlnek, amikor eltéped a papírt, vagy kitekered az asztal lábát; mert elmozdítottad az elemeit egymástól, mégis a fejedben a papír, az papír marad a szétszakítottsága ellenére, és az asztal lábát is az asztalhoz tartozónak fogod vélni, s nem a papírhoz. S amikor erre azt mondod, hogy jó-jó, no de a tulajdonságaik határolják igazán el egymástól ezeket a dolgokat, akkor azt kérdezem: ha egymásra raksz 100 db teljesen egyforma papírlapot, honnan fogod tudni, hogy ez nem egyetlen vastag papír, hanem 100 db vékony; holott a tulajdonságai teljesen megegyezők? És itt már születik pár okos buksiban egyfajta, az igazsághoz közelítő válasz, mégpedig, hogy persze, hát a köztük lévő tér az, amitől tudom, hogy ez 100 db papír, és nem egy vastag papír. No de. Most jön az én példám második része, a bájos gyermekrajzzal. Ott a lap az asztalon. S a lapra a gyermek rajzol egy házat egyszerű vonalakkal, egy fekete ceruzával. Van-e tér a rajz és a lap között? Meg tudom-e ezen tényező mentén határozni magát ezt a rajzot? A kérdést máshogy feltéve: ebben az esetbenhogyan tudom elkülöníteni a rajzot magától a papírtól? Mi ennek a módja? Nos, és akkor elértünk ahhoz a ponthoz, hogy e példa révén megértessem veletek, ennek a gondolatmenetnek a lényegét, és el tudjuk kezdeni a gyakorlást! A rajz csak valaminlehetséges, nem tudsz rajzolni, ha nincs egy hordozó felület, ami ezt a rajzot tartalmazza. S ez mit jelent valójában, ha ebből a szempontból megnézzük a 100 db papírlapot, valamint az asztalt, rajta az egy lappal? Azt, hogy ahhoz, hogy te képes legyél érzékelni bármit, ami számodra érzékelhető, kell egy olyan hordozó közeg, amiben ez a dolog létezik, ami – mint a rajz esetében a papír – feltételezi annak a dolognak a meghatározottságát, a létét. Ha nem lenne a köztes tér, nem beszélhetnénk 100 db papírról. Ha nem lenne semmi, amihez képest egy darab lap értelmezhető, hát nem lenne az a darab lap sem. Idáig sikerült megérteni, drágáim? Ha netán nem, itt a kulcs a fenti levezetésben, csak elmélkedni kell rajta, a „miért” és „hogyan” fogódzókba kapaszkodva, ami egyre feljebb visz téged, ha mindig beléjük kapaszkodsz! Tehát, maradván a rajz példájánál, a rajz létét feltételezi valami olyan „dolog”, amihez képest ez a rajz létezik. Legyen most ez a dolog, a darab papír. No de ez a viszonyrendszer vonatkozik a lapra is, azaz a lap csak akkor létezik, ha van egy olyan viszonyrendszer, amiben ez a lap lapnak minősül. S amihez ezt a lapot viszonyítjuk, az a közeg is viszonyul egy másik közeghez, ami meg az ő létét határozza meg. S mi az, amit ha ezt képesek vagyunk könnyedén belátni, ebből következik? Hogy maga a hordozó felület, ami feltételezi a hordozott dolog létét, mindig nagyobb kell, hogy legyen, mint maga a hordozott tartalom! Vegyük ehhez megint a papírt! Ha a gyermek megrajzolja a házat, de kifut a papírról, és a házikó tetejét véletlenül az asztalra rajzolja, akkor ez a rajz nem a papírhoz képest lesz értelmezhető, hanem a papírhoz és az asztalhoz képest, vagy bizonyos elemei a papírhoz és bizonyos elemei, mondjuk a teteje, az asztalhoz. De az mindenképpen fenn kell, hogy álljon, hogy maga az, amihezviszonyítok valamit, az nagyobb kell, hogy legyen, mint amit viszonyítok hozzá, még ha sokszor ezt fordítva is nézitek. Van egy strandlabda és egy pingpong labda. Ugye egyiket tudod a másikhoz oda-vissza viszonyítani, de ehhez is kell egy, e két labdánál nagyobb közeg, e két labdát magában foglaló közeg, ahol egyáltalán értelmezhető az, hogy labda! (Amit én most nagyon lebutítva és leegyszerűsítve elétek tárok, kincseim, az egyfajta modern térelmélet alapjait képező kis ízelítő, amin a tudósok már régen továbbmentek, és nagyon sok miértre és hogyanra kezdenek választ kapni ezen elmélet mélyebb vizsgálata során, ami a Világegyetem működést tárja fel.) Nekünk azonban most legyen elég annyi, hogy mindenhez, ami a valóságod részét képezi, ami ennek a fizikai valóságnak a részét képezi, kell egy hordozó közeg, ami ennél nagyobb. S a lényeg itt valójában az, hogy te, mint, aki ezeket a valóságelemeket észleli, magadat hogyan határozod meg e valóságelemek közepette! Mihez viszonyítod magadat, a megtapasztalt valóságelemekből következtetsz önmagadra, avagy meghatározod magad egy más koordinátarendszerben, és ehhez a másféle meghatározáshoz képest alakítasz ki egyfajta vonatkoztatási rendszert? Egyszerűbben megfogalmazva: Hol van számodra az a hordozó közeg, úgymond, ami téged meghatároz? Mert attól függően, hogy mire rajzolsz, attól függően lesz ilyen vagy olyan, ekkora vagy akkora maga a rajz is. A rajz, mint dolog önmagában létezik, de formát csak valamihez képest tud ölteni, s maga ez a valamihez képest nagyban meghatározza a jellemzőit, ezt nem nehéz belátni. S ahhoz, hogy most segítsek megtapasztalni is, amit most megértettél az elméddel, a következő gyakorlatra invitállak, drágám! Helyezkedj el kényelmesen, lehetőleg egy olyan testhelyzetben, ami valamennyi izomtónust azért igényel! Fekhetsz is, de ha ezt választod, legyen ez egy olyan testhelyzet, ami igényli az izommunkát, helyezd a talpad az ágyra felhúzott térdekkel, vagy helyezd egy párnára úgy a fejed, hogy az ne legyen annyira kényelmes, ez fontos, mert a testtudatosságot fenn kell tartani a gyakorlat során. Majd csukd be a szemed, és minden tudatosságodat helyezd egy pontra, határozd meg, hogy „hol vagy te”, és minden tudatosságodat odairányítod. Addig tartod ezt, amíg csak nem érzed, hogy a feszültség elviselhetetlen, hiszen most összesűrítetted a tudatodat egy pontba, ezt sokáig nehéz fenntartani. Majd a következőket teszed: Elkezdesz nagyon egyenletesen lélegezni, és minden levegő kifújásnál engeded, hogy ez a feszültség engedjen. Ezt addig végzed, amíg azt nem érzed, hogy teljesen ellazultál, mint amikor egy gumimatrac egyik sarkába nyomott levegő a nyomás megszűntével szépen eloszlik a maga természetességében. S amikor érzed ezt az érzést, tudatosítod magadban ismét, de már nem irányítod, hogy „hol vagy te”. Próbáld lokalizálni magad, és meghatározni, hol vagy valójában? A testedben, azon kívül, vagy a kettőben egyszerre? Nincs jó vagy rossz válasz, ez nem egyfajta, „gyorsan hagyjuk el testünket” játék, nem-nem, ez egy nagyon fontos tapasztalás lehet, hogy meghatározd magad, mint papírt az asztalon. Tehát amikor meghatároztad magad, akkor neked valahogy ebben a tapasztalásban benne kell, hogy foglaltasson a tested, mint az „én vagyok” egy fontos eleme. Most határozd meg a tested, csak a tested ehhez, az előbb meghatározott „én vagyok”-hoz képest! Határozd meg a tested, és próbáld megfogalmazni, hol van hozzád képest! Benned? Rajtad kívül? Te öleled a tested körbe, vagy te a tested által vagy körülölelve? Itt sincs jó vagy rossz válasz, itt most meg kell tapasztalnod valamit, ami egy teljesen egyéni tapasztalás lesz, de mérföldkő lehet a további utadon! Határozd meg azt, hogy „én vagyok”, és ehhez képest határozd meg a tested! Most ezzel nem teszünk mást, mint különválasztjuk a papírt az asztaltól, egyfajta viszonyrendszer alapján, egyfajta tulajdonsághalmaz alapján! Ha ez megvolt, és meg tudod határozni, hogy van egy én tudatod, ésahhoz képest érzékelni tudod a tested, akkor ezt az érzést tartsd meg, és próbáld minél több szempontból megérezni, megvizsgálni! Ki gondolkodik most? Te vagy a test? Ki érez, te vagy a test? Ki érzi azt az elején felállított izomtónust? Ki hallja a hangokat, amik az utcáról beszűrődnek? Ki az, aki most ezt a gyakorlatot végzi? És így tovább, ameddig csak kedved van hozzá! Nincs más dolgod e gyakorlat során, mint az „én”, és egy ehhez képest létező énállapotot elkülöníteni! Ez biztos sikerülni fog, mert ahhoz, hogy azt mondd; „itt van ez a test, ami én vagyok”, kell egy olyan közeg, ami nem ez a test. És valójában, ha ehhez képest meg tudod határozni magad, mint testet, akkor ez azt feltételezi, hogy kell valami, ami nagyobb, mint a test, ami még te vagy. Mint a példánál, ha a rajz képes önmagára ránézni, mint rajzra, ez csak akkor lehetséges, ha van egy én tudata, ami több mint ez a rajz. (Ha te képes vagy a saját agyaddal a saját agyadról gondolkodni, akkor kell lennie egy nagyobb dolognak, mint maga az agyad, ami meghatározza az agyműködésedet. Ez egy olyan szillogizmus, ami régóta kutatásra ösztönzi az agykutatókat, hogy hogyan lehetséges egy nem kívülről létrehozott rendszerrel magára a rendszerre reflektálni csupán a rendszeren belül? Nonszensz, de ennek a megértéséhez a tudat fogalmát kell majd tudományos górcső alá venni.) Tehát azért végzed ezt a gyakorlatot, mert egyfajta tapasztalást szeretnél kapni arról, hogy a testedre reflektáló én tudat hol van, ki ő, és mi az a közeg, ami meghatározza? Végezd olyan sokszor ezt a gyakorlatot, ahányszor jólesik, túl azon, hogy nagyon sok fogalmilag először nehezen meghatározható tapasztaláshoz vezet – amit aztán fogalmilag mindig megpróbálsz rögzíteni, ugye, kincsem? – egy nagyon jó regeneráló, frissítő, tudattágító földelt gyakorlat, aminek a tapasztalásai könnyen beépíthetőek a hétköznapokba. Nagyon kis egyszerűnek tűnő gyakorlat ez, de tovább fogunk ezen menni, s higgyétek el nekem, ez a fajta tudatos „tudatreflexió”, ahogy én nevezem, százszor többet ér minden irányított, az elmét kikapcsoló meditációnál! A gyakorlat végeztével, lassan visszahelyezitek a tudatosságotokat a testetekbe egy nagy lélegzetvétellel, először a lábakat óvatosan megmozgatjátok, majd a kezeket, ezután kis arctorna, és lassan nyitod ki a szemed. Pár percig maradsz nyitott szemmel, ahogy vagy, és próbálod meghatározni magadban a megélt élményeket. Majd lassan felkelsz, és végzel pár tornagyakorlatot; 5 guggolás, 5 fekvőtámasz, pár karkörzés, ami jólesik. És lehetőleg ne egyél 20 percig, mert az agyad ilyenkor komoly munkába fog, és nem jó ilyenkor a gyomrot terhelni. Frissebbnek, könnyebbnek fogod érezni magad a gyakorlat után, ha megfogadod a tanácsom, és nem eszel! S hogy folytassuk a filmünket is, amit ott hagytunk abba, hogy megmutattuk a magunk problematikus helyzetét egy időpillanatba sűrítve; most jön egy következő képkocka, ahol a fenti gyakorlat tapasztalásainak a birtokában, most meg fogjuk a nézőknek mutatni végre azt a „valakit”, aki ezt az egész helyzetet megtapasztalja! Hogyan mutatnád meg azt, aki a problematikus helyzetet észlelte; aki elkezdett a valóságsíkok között nézelődni; aki meghatározta a problémát a lineáris időtengelyen; és végül azt, aki ránézett egy olyan pontból, ahol ez az egész történet egyetlen röpke pillanat? Mutasd be ezt a négy ént, ezt a négy mesélőt, lehetnek egyfajta olyan narrátorok, akiket lát is a néző, és verbálisan meg is fogalmazzák azt, amit megtapasztaltak. A feladat tehát az, hogy határozd meg magad négyféle nézőpontból, négyféle módon! Mi a közös ebben a négy alakban? Miben különböznek? Melyik feltételezi a másikat, melyiknek mi a hordozó közege, úgymond? És végül, hogyan viszonyulnak az általuk megtapasztalt valóságelemhez? Legyen ez a rész is inkább vizuális kidolgozású, mint fogalmi, de ha tudsz pár mondatot adni mind a négy figura szájába, mint egy narrátor szájába, sokat segítesz ám magadnak, kincsem! És a végén megnézheted, ez a négy oldalról megvilágított énkép mennyire egységes, mennyire vagy önmagad valóságának egy egységes szemlélője, vagy mennyire vagy szétdarabolt, mert az átjárók ezen síkok között számodra még nem világosak? A gyakorlat, amit fent leírtam nektek, nem szolgál mást, mint megtalálni az átjárót a között, aki meghatározza magát, és a között, akit meghatároz, és ha ezt megtaláltad, akkor a következő fejezetben leírt gyakorlatom során továbbléphetsz egy vertikális tapasztalás irányába, ami már a konkrét tapasztalások szintjén segít kilépni a 3 dimenzió keretei közül! Jó és kitartó munkát, barátaim, ez a fajta önmagadon végzett munka százszorosan megtérül, ha eljutsz a megismerésnek egy olyan pontjára, amikor képes leszel az arányokat, a viszonyokat megfordítani, és ezáltal ezt a „kifordított subát” végre a színéről szemlélni s nem a visszájáról, ami a te természetes állapotodhoz jóval közelebb áll, mint ez a fordított világszemlélet! Gyakorlatokkal folytatjuk az utolsó két fejezetben is, olyan gyakorlatokkal, amiket aztán már nélkülem is tökéletesen tudtok majd végezni, kincseim! http://adamus-saint-germain.net |