A gyakorlatokat nem lehet helyesen követni, ha a mentalizmust nem értettük meg rendesen, és nem teljesen fogadtuk el, mert enélkül a tanuló nem érti meg világosan, mit is csinál, amikor a gyakorlatokat végzi. Az egész követelmény az, hogy a gondolkodás képességét kell alkalmazni. Ez más, szokásos jógamódszereknél nem követelmény, de azokkal ezeket a gyakorlatokat nem szabad összetéveszteni, mivel azoktól mind felfogásban és célban, mind pedig szellemben és technikában eltérnek. Ez az, amiért az ultramisztikus gyakorlatok rendszerét „a megkülönböztető elme jógájá”-nak, vagy „a filozófiai megkülönböztetés jógájá”-nak, vagy egyszerűen csak „filozófiai jógá”-nak nevezik.

A junior jógamódszerek elsőrendű célja az, hogy a figyelmet belsőleg rögzítsék, vagyis hogy egyik gondolattól ne szárnyaljon a másikig, hogy kialakulhasson természetes állapota: az örök tevékenység helyett a nyugalom. Minden más olyan mellékvágány, amit el kell kerülni. Amikor azonban ez a cél megvalósul, a tanuló éretté válik az itt körvonalazott senior módszerek gyakorlására. Amikor a meditáció feszültsége megszűnik, amikor már nincs nehézség, hogy egy gondolatsort kövessünk csupán, az első szakasz befejeződik, és az ember alkalmas a filozófiai jógára. Amikor pl. egy kötelet kifeszítünk, és a feszítőerő elég nagy lesz, a kötél elszakad. Ugyanígy a koncentráció feszültsége is – amikor sikerül a megfelelő erősséget elérni – hirtelen megszűnik és teljesen eltűnik. Ettől az emlékezetes pillanattól kezdve a meditáció biztosan és könnyen sikerül. Nem lesz többé a szükséges kötelesség, hanem szerencsés előjog. Ez az a pont, amelynek az elérését a koncentrációs jógarendszerek célul tűzik ki.

Mindazonáltal nem mindenki számára szükséges, hogy ezeken az összes egymás után következő fokozatokon átmenjen. Az ultramisztikus gyakorlatok gyakorlását csak a következő akadályok nehezítik meg:

a/  a sikeres koncentráció hiánya, ha nem sikerül a figyelmet a külső dolgokról visszavonni;

b/  metafizikai képzetlenség, amikor az ember nem képes megkülönböztetni a végső valóságot, az Elmét magát az elme termékeitől.

Nem mondjuk, hogy az ultramisztikus gyakorlatok ilyen esetekben való gyakorlása csak merő időpocsékolás, de valószínűleg olyan nehéznek találja majd őket, ami túl van azon a határon, amelyet elérhet. Ezek azok az okok, amiért a szokásos meditációban egy bizonyos előrehaladás előfeltételt képez a gyakorlatok végzéséhez. Vannak azonban olyanok, akik – bár nem tudnak róla – közvetlenül nekifoghatnak e gyakorlatoknak, és sikeresen alkalmazhatják őket, mert előző életükben már gyakorolták, de jelen életükben nem tudnak róla. Ez olyan valami, amit a tapasztalatnak kell eldöntenie. Ezenfelül az ilyen műveleteknél sohasem szabad számításon kívül hagyni a Kegyelem misztikus x-tényezőjét, amely az Önvalótól eredően spontán működésbe léphet. Ezért még azok is, akik kezdők, ha akarják, végezhetik ezeket a gyakorlatokat.

Mivel a gyakorlatok jelenlegi modernizált változatában csak kis időt igényelnek naponta, így még rohanó századunk használatára is alkalmasak. Mivel ezek a gyakorlatok modern korunk dolgozó embere számára és nem a világtól elmenekült középkori szerzeteseknek készültek, elég naponta mintegy 3/4 óra, amit erre fordít, vagy reggel és este 1/2-1/2 óra. Mint minden jógagyakorlatnál, lényeges a szabályos és naponkénti ismétlés, mivel ez a ritmus lényegesen elősegítheti a sikert. Amit még tudni kell az, hogy a filozófiai meditáció megjelenése – a kolostoritól eltérően – váratlan pillanatokban, pl. a napi foglalkozás közben is mutatkozhat. Ha ez történik, nem szabad elszalasztani a speciális alkalmat, hanem rá kell szánni azt a 3-4 percet, amelyet az ilyen lehetőség megkíván. Szókratészről maradt fönn, hogy órákig is el tudott merülni ilyen misztikus meditációban. Hirtelen, erőfeszítés nélküli cselekvésben kezdődhet el, mint pl. alkonyi elcsendesült nyugalomban vagy a hajnal színes derengésében, a zene megható hangulatában. De kezdődhet meglehetősen megmagyarázhatatlanul (legalábbis a felszíni tudat számára) a világi munka közepette is. Meg kell érteni, hogy – bár a belső létében a legfinomabb és legérzékenyebb és legmisztikusabb dologról legyen is szó – valójában ez a valami még sincs távol külső lététől, hanem ellenkezőleg, ez az Elme, amivel foglalkozik, mindig vele van.

Az Elmét-töredékes és korlátozott formájában, mint változó gondolatok sorát – mindenki minden pillanatban tapasztalja. Az embernek azonban ki kell nyitnia a szemét, hogy a gondolatok mélyén látni tudja a tiszta Elmét magát. Ha ezt a feladatot intelligens megértéssel és helyesen oldja meg, és ha a Kegyelem előre nem látható ereje érinti meg, bárki elérheti ezt a célt élete folyamán. Az első és legfőbb akadály a felfedezés megtételére az ember veleszületett materialista felfogása. Ezt nem feltétlenül tudományos értelemben kell értenünk: ennél sokkal finomabb formában is megbújhat bennünk. Álcázhatja gyakran magát vallási, okkult vagy misztikus formában is. Ennek a kiküszöbölésére a legjobb gyógymód a mentalizmus helyes megértése.

ELSŐ GYAKORLAT

1. Meditáció a Napról

A magasabb gyakorlatok kurzusa rendszerint egy előkészítő gyakorlattal kezdődik, amely ugyanakkor olyan jellegű, hogy más gyakorlatokkal együtt is végezhető még a legelőrehaladottabb fokozaton is. Különösen kezdőknek ajánlatos, mivel egyrészt segíti az egocentrikus magatartás feladását, másrészt pedig elősegíti a Kegyelem megszerzését. A gyakorlat nagyon egyszerű, de azok, akik egyszerűségénél fogva alábecsülik értékét, nagyon tévednek. Valójában nem más, mint egy alázatos könyörgés és áhítatos köszöntés azon felsőbbrendű erő felé, amely az univerzumban öltött testet. Elméletileg annak a felismerése, hogy az ember a Természettel alapvetően azonos, elszakíthatatlan kapcsolatban áll a kozmosszal, élete a közös élet része. Gyakorlatilag ez a Természettel való kapcsolatteremtés annak legjelentősebb, legszimbolikusabb és legnagyobb pontján, a Napon keresztül. Mivel a fény, ha valódi forrásáig követjük, nem más, mint Isten, a Világ Elme által sugárzott elsődleges energia, következésképpen az ún. anyag első megjelenési formája.

A tanulónak ehhez a gyakorlathoz időben kell felkelnie, hogy megfigyelhesse, hogyan alakul át az ég az éj sötétségéből. Régi időkben Keleten és Egyiptomban a tanulóknak előírták, hogy a napfelkeltével együtt végezzék ezt a gyakorlatot. Szürke északi klímánk alatt azonban ilyen szabályhoz tartani magunkat igen nehéz, és még nehezebb a modern civilizációnk teremtette környezetben. Ezért elég, ha napnyugatkor végezzük amikor a napfelkeltével ellentétes folyamatot figyeljük. Modern civilizációnk egyik legnagyobb baja az, hogy az embert elszakítani igyekszik a Természettől. A nyugati ember nem is tudja, mit veszít amikor nem szentel néhány percet, hogy részesedjen a hajnal nyugodt áldásából vagy a naplemente csodálatos békéjéből. Ilyenkor az embernek ui. alkalma van, hogy hasznot húzzon a Természet titkos erőinek működéséből, mivel ilyenkor bizonyos misztikus erők elősegítik a Természettel való egyeztetés létrejöttét. E két időszakasz szoláris rendszerünk belső mozgásában semleges pontnak fogható fel, amelynek a titkos művelése visszatér és fordított irányban kezdődik. E periódusok alatt a Természet teljes merengésben van, amikor a transzcendentális erők a legteljesebben és legszabadabban működhetnek. E finom erőkkel való kapcsolatba lépésre legalkalmasabb idők:

a./ reggel, a csillagok elhalványodása és a Nap megjelenése közötti idő;

b./ este, a napfény elhalványulásától a csillagok megjelenéséig eltelt idő.

Amikor a Nap első köszöntése a Földre érkezik, vagy amikor az alkonyat bíborárnyai körülölelik a Földet, vagy mind a két esetben az ember közelebbi kapcsolatba léphet a Természettel mint általában lehetséges, kivéve az újhold, telihold, hold- és napfogyatkozás idejét amelyek mindig nagyon kedvezőek a jógagyakorlatok sikeres végzésére. De bármilyen esetben, ha valaki ezt a gyakorlatot végzi, naponta meg kell ismételnie egész az évi napciklus befejezéséig, hogy tökélyre vigye, és a legteljesebb eredményt érje el. Ezt nem érheti el, míg a 365 nap el nem telik.

Az első gyakorlatilag lényeges pont e gyakorlatnál, hogy akár bent, akár kint, üljünk le reggel K, este Ny felé fordulva. Ha a gyakorlatot bent végezzük, célszerű ablak mellé ülni, ahonnan lehet látni a Napot. Ahogy az gyakran lenni szokott Európában és Amerikában, a Napot vagy felhő, vagy köd takarja ennek ellenére a gyakorlatot ugyanúgy végezzük: a szemet fordítsuk az égnek abba az irányába, ahol a Nap kelni vagy nyugodni szokott. Itt a szokásos jógaülés nem alkalmas. Ez a testtartás a gyakorlóban – saját akaratereje segítségével – saját erőinek összefogására kedvező, míg itt a cél az, hogy a személyen fölötti erők passzív észlelőjévé váljon. Azoknál a testtartásoknál (ászana), ahol a kéz és láb egymásba kulcsolódik, záródik a magnetikus kör, itt viszont az a kívánatos, hogy nyitott és befogadóképes legyen. Ezért bizonyos egyiptomi szobrokon látható testhelyzetben való ülésmód ajánlatos vagyis zárt, kissé egymástól eltávolított lábbal való ülés egy széken, a kezek a combon, kissé a térd fölött nyugodjanak.

Így ülve, szemünket a kelő vagy nyugvó napra, vagy a színes égre függesszük. Minden más gondolatot száműzzünk, a figyelem koncentrálódjon azon a fizikai jelenségen, amelynek tanúi vagyunk. A fénysugaraknak a szemen át a testbe kell behatolniuk. Csak ezen a módon fejthetik ki legjobban hatásukat a gyakorlat érdekében. Az ily módon abszorbeált és a reggeli órákban még lágy sugarak olyan látens erővel bírnak, amelyek fizikai bajokat képesek meggyógyítani, az elvesztett energiát pótolni; mint ahogy a déli napsugarak erőssége képes fertőtleníteni egészségtelen helyeket és szennyezett vizeket a trópusokon. Az ember érzései felemelkednek és kifinomulnak, amint az ég színeinek fokozatos változását figyeli. Az érzékeny intuíciójú művészek és költők gyakran érzik a napfelkelte és a naplemente mély belső jelentőségét, bár nem tudják, miért van így. Megfigyelték ui., hogy a gyönyörű színek tarka mozgása sem éjszaka – amikor az ég sötét és fekete –, sem nappal – amikor rendszerint fehér, kék vagy szürke – nem figyelhető meg.

A második lépcsőben a tanuló megpróbálja, hogy résztvevője legyen annak a mély belső csöndnek, amelybe az egész naprendszer olyan egyszerűen belemerül; megpróbálja, hogy tapasztalja önmagán belül azt, ami ténylegesen egy nagyobb léten – aminek ő egy részét képezi – belül történik, megpróbálja, hogy olyan mértékben lecsendesítse gondolatait, hogy személyes dolgai teljesen feledésbe merüljenek. Ahogyan a Nap hajnalban megvilágítja a fizikai világot, ehhez hasonlóan ugyanakkor a Nap mögött rejlő Nap, a Világ Elme misztikus fénye megvilágítja az ember szellemi világát, át és áthatja, ha az ember a tudatában passzív, hogy felfoghassa ezt az erőt. Teljesen bele kell merülnie ebbe a csodálatos csendbe, amelybe a Természet belemerül néhány pillanatra.

A harmadik és utolsó fokozaton a tanuló megpróbál ezzel a kitárulkozó vagy eltűnő fénnyel együtt mozogni, amíg képes lesz az egész planétát felölelni. E célból úgy kell elképzelnie magát, mint tisztán szellemi, test nélküli lényt, mint a fizikai testtől szellemileg elvált, forma nélküli tudatot, ugyanakkor azonosítania is kell magát valamennyi élőlény életével, lett légyen az növény, állat vagy ember. Olyan elevenné kell tenni ezt a fogalmat, amennyire csak lehetséges: hassa át a hit és a meggyőződés, hogy a világegyetemben létező összes élőlénnyel egy. Így növekszik benne az a hit, hogy végső soron szellemi és nem anyagi lények vagyunk, és erősödik az a helyes fogalom, hogy a kozmikus élet és közöttünk kapcsolat áll fenn. Ugyanaz a képzeleti kreatív képesség, amely az embert ama a felfogásra készteti, hogy azt higgye, ő csak test és semmi más, arra is használható, hogy ettől a felfogástól megszabadítsa, hogy tudatát kiszabadítsa a fizikai testgondolat zsarnok uralmából. Abból a gyakran figyelembe nem vett igazságból, hogy az univerzummal fizikai és élő egységben vagyunk, hasznot húzhatunk. Éreznünk kell hogy a határtalan nagy Egésznek egy kis része vagyunk. El kell képzelnünk, hogy létünk a körülöttünk levő többi léthez kezdet és vég nélküli szövedékkel fonódik össze. E gondolat mély áhítat és mélyen átérzett érzelem kell hogy áthassa. A kozmikus csodának még a legkisebb mértékű megértése is fel kell hogy ébressze bennünk a reményt, erősítenie kell bennünk azt a meggyőződést, hogy személyes kis életünk nincs híjával e finomabb értelemnek.

E gyakorlat célját akkor éri el az ember, ha a fizikai háttér megszűnik, amikor nem vesz többé tudomást róla, amikor a figyelem teljesen az így kialakult csodálatos hangulatra összpontosul, amikor minden forma eltűnik, és az univerzális léttel teljes összhangban érzi magát, olyan teljes összhangban, hogy most már tudja, hogy ő maga az univerzális létnek egy részét képezi. Ha e kapcsolatból érez valami érzelmi visszahatást, olyan érzést, ami – egy szellemileg közepesen előrehaladott meditáló esetében – 10-20 percen belül jelentkezhet, meg kell próbálni, hogy az így elnyert Kegyelemből ne csak maga húzzon hasznot, hanem próbálja önzetlenül ezt másokkal is megosztani. Ez az erőfeszítés elsősorban azok felé irányul, akik közvetlen hozzátartozói, vagy azok felé kell ölelni e segíteni akarással, akik egy nagy családot képeznek. Majd azok felé kell fordulnia, akik ellenségesek irányában, akik gyűlölik, megbántják vagy kritikával illetik őt. Úgy kell felfogni őket, mint tanítókat, akiknek az a feladatuk, hogy tudatosítsák benne saját hibáit és hiányosságait. Következésképp, ha közvetetten is, ezek tulajdonképpen jótevőinek foghatók fel.

E gyakorlatot – ha a tanuló akarja – az Önvalóhoz küldött nagyon rövid és halk személyes imával fejezheti be. Hajnalban inkább erőért, világosságért, megértésért, inspirációért, materiális segítségért célszerű fohászkodni, este pedig békéért, nyugalomért, szabadságért, önzetlenségért és szolgálattétel lehetőségéért. E meditáció különösképpen társul az ima mondásával és a Kegyelem kisugárzásával. Valójában az ember alázatos folyamodása egy magasabb erőhöz, annak megvallása, hogy gyenge, hibázik, tudatlan, és hogy segítségre van szüksége, amivel legyőzheti gyengeségét, bűnösségét és tudatlanságát. Könyörgés azért, hogy csökkenjen a súlyos karmikus teher, amelyet cipelnie kell, amiért – amit szintén be kell látnia – egyedül csak ő a felelős. Az isteni megbocsátás, vezetés, Kegyelem, sőt regeneráció lehet e gyakorlat jutalma. Kis énünk megalázása ez a kozmikus lét nagysága előtt, egy magasabb lénytől való függőségének elismerése. Lassú kifelé törekvés abból a vakságból, amely abból származik, hogy csak önmagát, alacsonyabb rendű személyiségét látta eddig; most azonban kezd tudatára ébredni, hogy a lét egy nagyobb rendjéhez tartozik, hogy tulajdonképpen a csodálatos Egésznek egy kis részét képezi. Felismeri, hogy a Nap, a Fény forrása, a Világ Elme legfelsőbb látható szimbóluma, világrendszereinkben az Isten szívének centruma, mint ahogy saját szíve az Önvaló középpontja – kicsiny személyes rendszerében.

E meditáció a titkos tanításban egyedülálló helyet foglal el. Bár tradicionálisan vagy kiegészítő, vagy előkészítő gyakorlatnak tartják, mindazonáltal még a teljes megvilágosodásra jutott legnagyobb bölcs sem veti meg, hogy ne gyakorolja, amint egy óriási folyam sem szűnik meg vizét az óceánba szállítani, miután a tengerbe torkollott. A bölcs esetében ez a gyakorlat az alázat kifejezését és a legfelsőbb imádatát jelenti. A kezdő esetében azonban e gyakorlat ténylegesen egy misztikus Kegyelemadó erő kialakulását segíti elő, amely annak a felfedezésnek finom megértéséhez vezeti el, hogy minden látszat ellenére egy anyagtalan világban él, amelyben rendeltetése elkerülhetetlenül isteni.

MÁSODIK GYAKORLAT

2. Meditáció a múltról

Ebben a gyakorlatban a tanuló különleges útra indul el: azt az embert kell meglátogatnia, aki volt, és azokat az eseményeket tapasztalni, amelyek már megtörténtek. Közvetlenül elalvás előtt, este kell gyakorolni. Ha valamilyen okból ez nem lenne lehetséges, helyette reggel is végezhető, közvetlenül felébredés után, bár akkor e gyakorlat lehetőségei és eredményessége lényegesen kisebbek. Lefekvés után, kinyújtott lábbal fekve a tanulónak a tudatát a múltra kell irányítania. Újra áttekinti így a nap legfontosabb eseményeit, kezdve ettől a pillanattól és visszafelé haladva lassan egyik eseménytől, érzéstől a másikig, egészen addig a pillanatig, amikor aznap felébredt. De még itt sem kell megállnia, próbálja visszaidézni az előző éjszakai álmát, ha álmodott egyáltalán. Ezt a visszafelé vezető nyomon követést az előző estéig kell folytatni, amikor hasonlóan szintén alváshoz készülődött. Ha reggel végzi a gyakorlatot, ugyanezt a visszafelé vezető utat kell követnie az előző reggelig. Fontos, hogy minden más képzetet kitöröljünk, amelyek megsemmisítenék a koncentráció hatékonyságát. Ezt megkönnyíti, ha csak olyan eseményeken meditálunk, amelyek élénken élnek az emlékezetünkben. Az embernek legnagyobb mértékig ki kell használnia az elme képzeletalkotó képességét. Nem szükséges, hogy minden eseményt újra átéljen, ami az elmúlt 24 óra alatt történt. Elég, ha néhány kiemelkedőbb eseményt idéz föl, amelyek mind személyes vonatkozás, mind pedig filozófiai szempontból jelentősebbeknek látszanak.

Ami fontos, az az, hogy úgy kell látnia testét cselekedeteivel együtt, mintha az másé lenne. Látnia kell, amint dolgozik, mozog, beszélget, szenved vagy örül, úgy, mint ami tőle különáll, ahogy más személyeket lát a nap folyamán. Ugyanakkor cselekedeteit, gondolatait és érzéseit – filozófiai kiértékelésre – jobbik valója pártatlan bírói széke elé kell hoznia. Közömbös magatartást kell felvennie, ami képessé teszi, hogy tudat alatti komplexumokat, rejtett indítékokat is feltárjon, hogy kritikusan és elfogultság nélkül lássa saját álmait, cselekedeteit és gondolatait a filozófia magasabb etikai és intellektuális követelményei szerint. Térben távolról kell szemlélnie személyes életét, mintha tőle különálló dolog lenne; a boldog és örömteli órák és a tragikus, boldogtalan napok akkor sokkal kisebb fontosságúaknak fognak látszani, mint események, ugyanakkor sokkal fontosabbaknak, mint tanítók, amelyek a filozófiai tanításunkat segítik elő. A gyakorlat ezért erős képzetalkotási képességet kíván mind a megtörtént események visszaidézésére, mind pedig a tudatnak a sikeres kettéválasztására.

Amint nyugodtan a személyt vizsgálja, amit elméletileg és ténylegesen magától különálló és különböző teremtménynek képzeli, majd ahogy kritikailag pártatlanul és szigorúan felülbírálja gondolatait, érzéseit és cselekedeteit, önmaga jobbá tételére hatásos eszközt alakít ki. Ez indítékait tisztábbá teszi, érzéseit kiműveli, akaraterejét növeli, szellemi kapacitását pedig fejleszti. Így az elme képalkotó képességét és emlékezőképességét arra lehet felhasználni, hogy a jellemet hatásos módon lehessen megváltoztatni. Ezen túlmenően, e szokás ismételt és kitartó kialakítása az emlékezőképesség növeléséhez is nagymértékben hozzájárul. Nemcsak a meditáció folyamán lesz képes olyan apró részleteket is visszaidézni a múltból, amelyek különben teljesen eltemetődtek volna, hanem napközben is tapasztalja, hogy sokkal könnyebben és nehézség nélkül fog emlékezni dolgokra, mint annak előtte.

Ezek az eredmények és előnyök azonban, bármilyen hasznosnak is bizonyuljanak, mégis csak egy részét képezik e gyakorlat céljának. Mivel ha ezt a retrospektív szemlét a tanuló őszintén és intenzíven gyakorolja, amilyen mértékben feltartóztatja és visszafelé fordítja az idő áramlását, ki fogja emelni abból az illúzióból, amely csak a jelent tünteti fel valósnak, és a szellemit biztosan materiálisnak láttatja. Ezért a gyakorlat filozófiai célja nem a gyakorlat alatt, hanem a két meditáció közötti intervallum alatt kezd megvalósulni. Ekkor a tanuló kezdi megérteni, hogy az elmúlt nap most csak egy emlék, tehát csak egy gondolatforma, és ezért minden, amit most lát – beleértve saját magát, másokat, az eseményeket és a környezetet – hasonlóképpen nem más, mint gondolatformák sora. Az eredményeket különleges tapasztalatokban kezdi észlelni, amelyek váratlanul lépnek az életbe, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül gondolatait megragadják.

E tapasztalatok folyamán a külső világ új és meghökkentő kapcsolatot vesz föl. A kanyargó utcák, vagy a magányos erdő a környezetében úgy érződik, mintha pókháló lenne, amely közvetlenül saját lényének legbelső központjából kiindulva készülne. A ház falai nem lesznek többé teljesen függetlenek tőle, a talaj, amelyen áll, nem lesz többé idegen anyag számára, és a körülötte élő személy nem lesz többé teljesen elszigetelt teremtmény tőle. A való és a nem való közötti határok, amelyek az embert természetes materialistává teszik, valahogyan elmosódnak és eltűnnek. Nem a lét egyedi objektív formái tűnnek el, csupán az történik, hogy ezeknek a léte szokatlanul közeli az övéhez a benne levő rejtélyes központban. Világosan tudatára ébred, hogy az elme ad realitást a maga teremtette formáknak azáltal, hogy a koncentrált figyelmet rájuk irányítja, és hogy ezek nem mások, mint az elme kifelé történő kivetítései, mint ahogy az egész világ is valójában az. Most már megérti, hogy minden dolog az elméből származik, mivel mindent ezen belül lát, amit korábban úgy gondolt, hogy kívül van rajta. Jóllehet a közhiedelem, sőt a tudományos nézet is az, hogy az érzékeléseket, amelyek a világ panorámaképét alkotják, a rajtunk kívülálló fizikai objektumok alakítják ki bennünk, és elménkre kívülről vannak hatással, most azt tapasztaljuk, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz.

Ezek a különleges jelenségek nem pusztán a gondolkodás tárgyai lesznek, hanem a legélénkebb tapasztalaté is, amely érezhetően élő lesz a valóságban is. A kritikusok, akik azt gondolják, hogy a mentalizmusnak ezt az igazolását csak zavaros álmodozók vagy kiegyensúlyozatlan misztikusok tapasztalják, vegyék figyelembe azt, hogy ugyanez történt Sir Humpry Davy-vel, a kiváló angol kémikussal, a bányászlámpa feltalálójával. Maga írta le, hogyan tűntek el a megszokott mindennapi élet régi formái, miután belélegezte a nitrogénoxid gázt. „Egy teljesen más világban találtam magamat” – mondta. Ez a természettudós, akinek az élete fizikai dolgok felfedezésének volt szentelve, meg kellett hogy vallja: „Semmi sem létezik, csak a gondolatok. Az univerzumot impressziók és ideák alkotják!” Senki nem panaszkodhat tehát, hogy ez a világszínpad változásáról és mozgásáról vallott nézet megfosztva a valóságtól, csak a valóság egy alacsonyabb felfogásától. Mivel az egyetlen dolog, ami folyamatos az ember világtapasztalatának vég nélküli változása folyamán az, amely azt kialakítja és szemléli is egyben: az Elme maga.

E gyakorlat végső filozófiai célja az, hogy az embert ráébressze e rejtett megfigyelő tudatosítására. Ez jóval nehezebb, mint az ezt megelőző, így következésképpen csak egy későbbi fokon valósulhat meg. Megvalósulhat vagy meditáció közben, vagy egyéb más elfoglaltság alatt is. Szakaszosan tudatára ébredhet, hogy van valami magában, amely más, mint a tovatűnő események maguk, amely valójában ezeknek a változatlan és nem befolyásolt Tanúja, szemlélője. Felfedezi magában azt, ami a tapasztalat puszta létét figyeli, ami személyiségétől és formáitól elkülönült tiszta tudat. Kezdi figyelni saját érzéseinek szűnni nem akaró örök áramát, az érzelmek változó hullámait, higgadt közömbösséggel és nyugodt értékeléssel, amint a mindennapi mentalitása és transzcendentális tudata között a vetítőfal váltakozóan elvékonyodik. Ez a tapasztalat szívében nagy nyugalom, aktív életében pedig nagy megfontoltság kialakulását segíti elő. Ismételten azt fogja érezni, hogy szíve valami varázslat alatt áll, agya pedig megnémul, mialatt egy meghatározhatatlan béke és leírhatatlan közömbösség érzete azt tudatja vele, hogy valami, ami nem földi eredetű, lakozik benne és körülötte.

HARMADIK GYAKORLAT

3. Meditáció a jövőről

A közvetlen elalvás előtti pillanatok minden ember számára fontosak, mivel látens erőket tartalmaznak, amelyek hatásos módon képesek átalakítani szellemi, erkölcsi és fizikai létét. Ha helyesen alkalmazza őket, fokozatosan jobbra alakíthatja mind külső környezetét, mind belső karakterét. A kereső ember számára ezek a pillanatok még nagyobb jelentőséggel bírnak, mivel olyan látens erőket is tartalmaznak, amelyekkel a tudatot is át lehet alakítani. Este, lefekvés után kell végezni ezt a gyakorlatot, amikor a következő napra bizonyos vezérideákat vagy tevékenységet jelölünk ki előre magunknak. De nemcsak azt kell megpróbálni, hogy valami ilyen jellegűt előre meghatározzunk, hanem különleges módon is kell előre meghatározni őket. Azt kell kivetíteni, amit jobbik énünk akar, hogy gondoljunk és cselekedjünk. Ezért úgy kell az embernek látnia magát, mint aki bizonyos különleges, kívánatos morális és szellemi tulajdonságokkal rendelkezik, amelyeket mozgásba hozhat.

El kell képzelni az utat és módot, ahogyan más emberekkel való találkozásnál a legjobban lesz képes reagálni. El kell képzelnie magát nemcsak úgy, ahogyan a legbölcsebben gondolkozhat és legnemesebben cselekedhet, hanem úgy is, ahogyan az előző gyakorlatnál láttuk, mintha szemlélő lenne, aki személytelenül figyeli a személyt magát.

Az elérhető eredményt részben az az élesség és megszakítatlan intenzitás, amelyekkel e képzeteket a tudatra visszük, illetve fizikai érzékszerveink lecsendesítése szabja meg. A tudatra ezeknek a gondolatoknak pontos képét kell beállítani: a jeleneteket, eseményeket és személyeket fotografikus élességgel kell felvinni tudatunk képernyőjére. Amikor ez megfelelően éles, eleven, koncentrált, erős és fegyelmezett, a képzelőerő nagymértékben segítheti az embert, hogy kifejlessze önmagát. Másrészt viszont, amikor ez nem éles, hanem halvány, álomszerű, változékony, gyenge és szétoszló, akadállyá és kolonccá válik, megakadályozva az előrehaladást. Természetesen a képzeletnek, amely az ilyen vállalkozást sikeressé teszi, erősnek kell lennie, úgyszintén a hitnek is, amely a képzeletet irányítja és megerősíti. Az ideákat és vezérelveket, amelyekkel kapcsolatban azt akarjuk, hogy hatást gyakoroljanak ránk, nem szabad hevesen, hanem csak nyugodtan, ugyanakkor szilárdan magunkra erőltetni: higgyünk benne, hogy az erőfeszítést siker koronázza majd. Ezt a gyakorlatot kitartóan kell ismételni, magunk elé képzelve az eredményt is – az ismétlés ui. fontos a siker eléréséhez.

Az ily módon megfogalmazott ideatív sugalmazás csodálatos módon megvalósul. Az ember cselekedetei spontán és akaratlanul kapcsolatba lépnek azokkal a képszerű és reflektív sugalmazásokkal, amelyeket a tudatba tápláltunk ebben az igen kritikus (alvás előtti) pillanatban. Valójában nem is tehetnek mást, mivel mély pszichológiai törvénynek kell engedelmeskedniük. A legfontosabb pont itt az, hogy a meditáció közben természetes alvásba kell átmennünk. Ezért a legkisebb eltérés a testi tudat irányába megtörheti az abszorbeált koncentrációt, megfosztva ezáltal a sugalmazást az erejétől. Amíg az ember e jótékony hatású gondolatokat a tudatában tartja, amelyek jövőbeli gondolkodását és magatartását fogják meghatározni, ha az ébrenléti tudat megszűnik, az elme mélyebb rétege veszi át ezeket a gondolatokat, és teljesíti ki őket egy magasabb szinten és módon. Mert a következő nap az ember tudat alatt azt a sugalmazást fogja követni, amelyet előző este akarattal betáplált a tudatába. Amikor az események és találkozások ténylegesen megtörténnek, hirtelen belső impulzust fog érezni, amely arra ösztökéli, hogy pontosan azon az úton járjon el, amelyet előzőleg elgondolt magának. Ezért e gyakorlat első fontos eredménye az, hogy hatásosan lehet vele a jellemet megváltoztatni, a hibákat hiányosságokat, vétkeket állandóan leépíteni, a jó tulajdonságokat, erényeket pedig kialakítani. Az esténkénti ismétléssel az ember jó szokásai kialakíthatók, a rosszak pedig kiküszöbölhetők. A gondolkodó tudatot és az érzelmi hajlamot fölülmúló erőnek lehet így birtokába jutni, amely mind a kettőt helyes irányba képes alakítani és fejleszteni. Mindenki részére lehetséges hogy e magasabb rendű erő segítségéhez forduljon saját maga jobbá alakítására. Ez az a gyakorlati segédeszköz, amivel boldogabbá teheti magát, erősítheti akaratát és alakíthatja életét – magasabb ideáihoz és ideáljaihoz közelebb. A kisebb sikerek, amelyeket az ember előbb vagy utóbb elér, arra fogják bátorítani, hogy folytassa tovább ezt a gyakorlatot, és növekvő erő érzésével töltik el. Meglepődve fogja tapasztalni, hogy a képzelőerejével előidézett gondolatai spontán aktívvá válnak az akaraterő különlegesebb megfeszítése nélkül, és így az előidézett gondolatok megvalósulnak minden belső küzdelem vagy ellenállás nélkül.

Mindez új tényezőt vezet be az ember karmájába, amely bizonyos változtatást eredményez benne, és ténylegesen a környezet átalakulását is eredményezi. Valóban minden, hosszú ideig tartó és koncentrált, intenzív szellemi kép befolyással van az ember jövő környezetének kialakulásában, mivel valamennyi környezethatásnak a valódi alapja az Elme. Amit ui. az alvás előtti, a passzív érzékműködés időszakában élénk erővel a tudatra viszünk, különösképpen arra irányul, hogy teremtő és operatív módon megvalósuljon az ember külső életében; mivel nemcsak a karma és a fejlődés, hanem a gondolatok szokásos irányvonala kiegyenlítő hatásának is alá van vetve.

Ez a gyakorlat elősegíti, hogy az ember nyugodt maradjon, ha más személyek vagy még egy szándékosan is impresszív külső környezet túlságosan szubjektív és nem tudatosan hipnotikus befolyása alá kerül. Másrészt azonban, ha a meditáció más személyekre is irányulna, nagyon komoly a figyelmeztetés, hogy csak a legtisztább szándékkal teheti ezt, különben fájdalmas karmavisszahatásoknak teheti ki magát, vagy ami még ennél is rosszabb, saját jelleme tartós lehanyatlásának. Az a kísértés, hogy saját önző érdekében mások akaratával ellentétesen avatkozzon be a dolgok menetébe, könnyen felléphet, de ha engedelmeskedik neki, ez csak szerencsétlenséghez vezet. Ez valójában a gyakorlat igazi célját semmisítené meg, ami nem más, mint törekvés arra, hogy az embert alacsonyabb rendű, izgatott személyiségéből az igazság tág határú, fennkölt atomszférájába emelje, hogy éreztesse vele, hogy valami, ami hétköznapi valója fölött áll, ragadta meg őt és emeli felfelé tudatában, etikájában és megértésében egyaránt. Az első feladat az, hogy morális kérdésekben győzzük le ellenállásunkat, amelyet a meditáció csendjében kell kiteljesíteni.

Ha azonban a tanuló a feladatát kitartóan végzi, mint az előző gyakorlatnál is láttuk, további fontos eredményre juthat. E gyakorlat eredményeképpen szellemi gravitációs központja felemelkedik, és így le tudja győzni érzelmi ingadozásait, fizikai szenvedélyeit és intellektuális illúzióit. Egyre nagyobb mértékben lesz tudatában egy belső erőnek, amelyről paradox módon azt gondolja: véges értelmével képtelen felfogni azt az univerzális és személytelen valamit, amiből ez az erő származik. Valójában ez az erő a titkos megfigyelőből ered. Szokásos létünk váratlan pillanataiban, sokszor bokros teendőink közepette döbbenhetünk rá ennek a jelenlétére. Ekkor az ember fölülemelkedik az események puszta részvevőjéből, és csendes szemlélőjükké alakul át: úgy látja majd az eseményeket, ahogy látni kell őket. Ilyen pillanatokban az ember úgy érzi, hogy különös módon csendben áll, míg a világ kavargó esemény-drámája körülötte zajlik.

Így megtanulja elkülöníteni a személytelen „én”-jét aktív énjétől azáltal, hogy metafizikailag megérti, és látni tudja mindkettőt a periodikus misztikus törekvés – ti. hogy tudatát kettéossza – folyamán. Amilyen mértékben ezek az erőfeszítések egyre inkább sikerrel járnak, ugyanolyan mértékben veszíti el az élet egoista szemléletét, hogy csak személyes érdekeiért dolgozzon. Ez a szemlélet valójában abból ered, hogy a testtel azonosítja magát. Ez áll éppen úgy annak az útjában, hogy az inspirált igazságot megértsük, mint ahogy útjában áll annak, hogy az inspirált zenét megértsük. Amilyen mértékben ez a gondolat uralkodik rajta, hogy ő a zenét hallgatja, olyan mértékben okozza azt, hogy az ember elveszítse érzelmi egységét, és ezáltal csökken a tiszta élvezet. Csak amikor a tudat elmozdítja ennek az érzésnek az uralkodó jellegét, hogy az életet személyesen birtokolja, akkor alakítja át a külső létet az Önvaló – az ember létének rejtett megfigyelője és szemlélője – a prózai és materiális létből valami valódi istenivé.

NEGYEDIK GYAKORLAT

4. Meditáció az időtlen Valóról

Ezt a gyakorlatot nem a szokásos módon kell végezni, vagyis magányban és lehetőleg ugyanabban az időben mindennap, hanem a mindennapi tevékenységhez lehet szabadon hozzákapcsolni. Sajátos filozófiai értéke is ebből a nem formális jellegéből adódik. A tanuló nemcsak alkalmi pillanatokban vagy a várakozás időszakában végezheti, hanem munka közben is, amikor néhány pillanatra leáll. 3-4 perc elegendő, ami nem zavarhatja meg túlságosan munkájának menetét. Bárhol végezhető, mert azt a magányt, ami ehhez szükséges, nem a külső körülményekben kell biztosítani, hanem az ember belsejében. A gyakorlati tudnivalók közül fontos az, hogy ezt a gyakorlatot hirtelen kell elkezdeni, miközben minden más gondolatot azonnal le kell csendesíteni úgy, hogy egy pillanatra egy teljesen más nézőpontba kerüljön, ami ehhez a gyakorlathoz szükséges. Ez olyan ügyesség, ami tapasztalattal elsajátítható.

Hirtelen el kell hogy vessen minden gondolatot vagy vágyat, ami éppen a tudatában van, lassan el kell nyomni minden személyes kapcsolatát, és olyan szellemi helyzetbe kell hogy kerüljön, mint az álomból való ébredés után, amikor hirtelen realizálja, hogy nemcsak aktív szerepet játszott az álomban, hanem a néma és mozdulatlan tanú szerepét is, aki azt az álomalakot figyelte. Ugyanígy félre kell állnia a körülötte zajló dolgoktól, még a környezetébe tartozó személyiségektől is, mintha tevékenységétől teljesen távol állna. Emlékeznie kell arra a metafizikai tanításra, hogy mindazon gondolatokon túl, amelyek állandóan változnak, az e gondolatokat megfigyelő tudat állandóan statikus, mozdulatlan és változatlan marad; hogy a tapasztalt események és dolgok áramán át ott találjuk mindig a tudat állandó elemét. Meg kell próbálnia azonosítani magát ezzel a tudattal, ugyanakkor látni, hogy nem azonos szokásos énjével.

E törekvéséből főként az lesz segítségére, ha ismételten a felébredt álmodónak az alvásbeli álmodóhoz való kapcsolatán meditál. Az is segít, ha elgondolkodik azon, hogy bár a moziképek állandóan változnak és követik egymást a képernyőn, a képernyő maga nem változik. Az első a változatlan tanú-valóját, a második viszont a személy örökké változó tapasztalatait jeleníti meg. Ahogy a kivetített képek sem befolyásolják a képernyőt, ugyanúgy ezek a tapasztalatok sem változtatják meg a tudatot annálfogva, hogy pusztán csak vannak. Amikor az ember ezt a kapcsolatot közvetlenül megérti, akkor válik ez a meditáció teljessé, mivel látja, hogy amíg mindezek a tapasztalatok térben alkotnak formát és időben követik egymást, ez az ezeket szemlélő elem maga is forma nélküli és mentes minden időbeli változástól. Ez a változatlan elem kisiklik az akadémikus pszichológus kezéből, mivel ő természetszerűleg az idő talaján áll, ez a valami pedig olyan, amely misztikusan fölötte áll az időnek. Kopernikusz azt találta, hogy súlyos nehézségek maradnak megmagyarázatlanul, ha azt hisszük, hogy a Föld áll, és a Nap meg a többi csillagok körülötte keringenek. Megfordította a folyamatot és azt mondta, hogy éppen fordítva van: a Föld kering, amivel minden nehézséget egy csapásra megoldott, és ezzel korának tudományos nézetét forradalmasította. A meditáció pillanatai alatt a tanulónak hasonló, megfordított nézőpontra kell helyezkednie. Időszakosan el kell vetnie a konvencionális szemléletet, és fel kell tételeznie, hogy az idő és a tér változik benne, magasabb énjében.

Fontos e gyakorlatnál az a nagyfokú intenzitás, amellyel az ember hirtelen kiszakítja magát az idő világából. A végső cél az, hogy a mindenről való megfeledkezés teljes tetőfokára érkezzen el; hagyja, hogy az idő léte egy időtlen létben oldódjon fel. Ez úgy hangzik, hogy esetleg többen félnek majd tőle, pedig a valóságban olyan valami, ami nagyon is kellemes. A modern városlakó ember akkor érzi magát kényelmesen, ha rövid terminusú időkben gondolkodhat, és nagyon megretten, ha egy vég nélküli lét lehetősége terjed ki előtte. A sivatagban utazó viszont, aki megfigyeli a Természetet, ahogyan az a meg nem szűnő, állandó menetét folytatja, asszimilálni lesz képes azt a csendet és nyugalmat, amit az ilyen helyek magukból kisugároznak, és így a városlakóval ellentétben a Kozmosz, és ezen keresztül a „Lélek” kezdet és vég nélküli karakteréről jobb képet alkothat magának.

Az, ami sohasem halt meg és sohasem született, amely egyik örökkévalóságtól a másikig tart, csak az időtlen Jelenben létezhet, amely túl van az emberi felfogóképesség határán, de nincs túl az emberi tapasztalat határán. Az, aki megtanul bensőségesen élni ebben az örökös Jelenben, felismeri, hogy mennyire mesterséges az idő mindazon zsarnoksága, amihez az emberiség olyan rabszolga módon és rövidlátón ragaszkodik. Felismeri, hogy ezek a felosztások, amelyekhez az ember ragaszkodik, pusztán szokások, amelyek a gyakorlati életet szolgálják, de amelyek a Végtelen egy magasabb abszolút életében nem mások, mint illúziók. Passzív alárendeltségünk az időnek rabszolgává tesz bennünket. A szándékos meditáció a végtelen szemlélőről – aki örökké vele és benne van – olyan lázadás, amely e láncnak minden láncszemét gyöngíti. Ha a Világ Elme elképzelhetetlen hosszú idő-léte túl van az emberi elérhetőség határán, a tiszta Elme idő nélkülisége a lehetséges tapasztalaton belül van. Mint az Önvaló, életünk óriási, örökké jelen levő ténye. Ha megszűnik a tudatlanságunk, azáltal, hogy törekszünk a megismerésére, az óra bizonyosan előbb vagy utóbb elérkezik, amikor ezt a felismerést megtehetjük. Fokozatosan és finoman az ember arra a felismerésre jut, hogy nincs bezárva a test börtönébe, léte egy kifejezhetetlen tér nélküliség. A világ színpada olyan lesz számára, mint egy árnyék, a benne levő emberek pedig, mint árnyékszínészek, akik a rájuk kiosztott szerepeket játsszák. Test nélkülinek, örökkévalónak érzi majd magát. Az a különös érzés lopakodik a szívébe, hogy ez az a tapasztalat, amiért meg kellett születnie. Csodálatos megerősítését találja majd meg magában – annak, amit a gondolkodás pusztán csak állít, és amire a vallás csak céloz – az idő nélküli lélek ragyogó tényének.

ÖTÖDIK GYAKORLAT

5. Meditáció az álomról

Amikor az ébrenlét megszűnik, a tudat átalakulása jelentkezik: ez vagy álomban mutatkozik meg, vagy az álom nélküli alvás teljes öntudatlanságában. Rendszerint az ember gyenge gondolatáram vagy szabálytalan képzeletalkotás közepette alszik el, amelyek ezek után is természetesen rendszerint torz és groteszk formában tovább folytatódhatnak. E torz tapasztalat emlékezete, egy korábbi ébrenléti tapasztalat szuggesztív emléke és az alvás előtti gondolatok asszociációja adják az alapot egy átlagos, zavaros álom létrejöttének. Amire az ember élénken emlékezik, az csak a láncolat néhány utolsó láncszeme; ez a néhány szem kerül ui. a koncentrált figyelem fókuszába, míg a többiek teljesen ezen kívül esnek és tűnnek el.

Az alvás és az ébrenlét közötti állapot nemcsak nagyon érdekes – mivel egyikhez sem tartozik, és mindkettő jellegzetességét magában foglalja –, hanem nagyon fontos is, mivel az elmébe juttatott gondolatokra, sugalmazásokra nagyon fogékony. Ez az átmeneti pont egyedülálló lehetőséget kínál fel a koncentráció gyakorlatára. Már megmagyaráztuk, hogy a tudatban az alvás pillanatában erősen és élesen tartott gondolat végső irányvonalát az elme egy mélyebb szintje veszi át, amely ezt a gondolatot a maga misztikus és hatásos módján teljesíti ki. Ezt a különös szellemi erőt lehet felhasználni az álomélet ellenőrzésére. Ennek a kifejlesztési lehetősége és a buta vagy éppen rossz tapasztalatoktól való megszabadítása azok részére adódik elsősorban, akik rendszerint álmodni szoktak. Azoknak, akik csak ritkán álmodnak, nem kell nagyon bánkódniuk, mivel ők vannak előnyösebb helyzetben: a magasabb cél ui. egy teljesen gondolat- és álommentes állapotban való teljes megnyugvás.

Alvás előtt, ahogyan a 3. gyakorlatnál láttuk, gondolatainkat irányítsuk a jövőre: először a vezérgondolatot kell erősen „betáplálni” a tudatba, majd pedig el kell képzelni magunkat, ahogy álmunk alatt bizonyos határozott tapasztalatokon megyünk át. Előre meg kell az embernek határoznia a racionális sorrendet és a logikai egységet. Arra kell törekednie, hogy erőteljesen lássa magát álmában, hogy tudatában legyen, hogy álmodik, ugyanakkor a fizikai világ legyen tudatán kívül. Az elmének nagyon élesnek kell lennie alvás előtt, amikor ezt a vezérgondolatot rávisszük, semmi másnak nem szabad lekötnie. Ezt elősegítendő az ember idézze fel a legélénkebb és legtisztább álmait, amelyek éles benyomást hagytak az elméjén, és röviden írja le őket. Ha ezért bármelyik álmára jobban akar emlékezni, ajánlatos, ha ébredés után nem ugrik ki azonnal az ágyból, hanem az átmenet az ébrenléti állapothoz legyen lehetőleg minél lassúbb, finomabb és spontánabb. Közvetlen ébredés után legyen belsőleg figyelmes, ne engedje meg, hogy más, tolakodó gondolatok megtörjék azt a koncentrációt, amit az álom utolsó pillanataiban lévő gondolatokra irányít.

A siker gyorsabban elérhető, ha az ember a mentalizmus igazságáról teljesen meg van győződve. Mert ha mindennapi tevékenysége közepette elméjének hátterében tartja azt az igazságot, hogy minden tapasztalata olyan, amelyet maga az elme alkotott, akkor előbb vagy utóbb ezt a meggyőződését fogja belevinni és visszakapni álomtapasztalatában is. Amikor ez a meggyőződés természetessé és szokásossá válik, sokkal könnyebben kiterjeszthető az álomtapasztalatokra is. Az is segít, ha a nap folyamán alkalmi pillanatokban elveti magától megszokott nézőpontját, és egy közömbös szemlélő nézőpontját veszi fel. Egy magasabb nézőpontból látnia kell hogy amivel éppen el van foglalva pillanatnyilag, néhány pillanat múlva már csak olyan lesz, mint az álom, mivel a múltba csúszik át, és mint emlékezet-idea, megfoghatatlan fogalommá válik. Úgyszintén amikor egyik helyről a másik helyre kerül, arra kell emlékeznie, hogy az a hely, ahol ezt megelőzően volt, csak gondolataiban él tovább, tehát emlékké vált, és hogy ami most, az volt akkor is; vagyis a tudatban levő gondolatforma.

Ismételten képtelen lesz majd az ember a gyakorlatban továbbmenni annál a pontnál, ami mindenkinek közös tapasztalata: az összefüggéstelen és zavaros álomállapotnál, vagy az álom nélküli alvás öntudatlanságánál. Következésképpen sok kitartásra van szükség, hogy ez a gyakorlat elérje az elérhető teljes maximumát. Egy napon azonban különös tapasztalata lesz az embernek, ami azt mutatja, hogy az áloméletben sikerült egy új ajtót kinyitnia. Először csak kis nyílás lesz ezen az ajtón, de később ez a nyílás növekedni fog. Abba a különös helyzetbe kerül, ahol világosan látni fogja, hogy amit álmában tapasztal, az csak élénk álom, semmi más. Az a különös érzése lesz, hogy álmában ébren van, birtokában lesz az összes határozott tudatosságának, az ébrenléti aktualitás tiszta alakzatának és fényes színeinek. Az ilyen ember nem a megszokott értelemben álmodik; nem szűnnek meg kritikai ítélőképessége és szellemi tevékenységének összefüggő képei. Az ilyen összefüggő és összekapcsolt álom éles ellentétben lesz korábbi céltalan és összezagyvált álmaival. Akarata, ítélőképessége, kritikai képessége, emlékezőtehetsége stb. éppen olyan hatásosan fog működni, mint éber állapotában. Így álomélete ténylegesen a napi tevékenység természetes folytatásának részévé válik, bár annál szélesebb korlátok között. Arra használhatja föl az ember ezt a gyakorlatot, hogy legmagasabb eszményképeit próbálja vele elérni. Ezért az áloméletében nagyobb önkontrollra és még finomabb moralitásra van szükség, mint ébrenléti állapotában. Bármiféle lefelé való eltérés ettől az etikai követelménytől bizonyos veszéllyel járhat, így az elővigyázat ennél különösen fontos.

Az elme az álomban megteremti a maga új tér-idejét, anyagát és kauzalitását. Amikor ez az erő tudatos ellenőrzés alá kerül, az embernek szinte mágikus erő lesz a birtokában, hogy az álomeseményeket akarata szerint alakítsa. Szellemileg nemcsak hogy képes lesz távoli eseményeket, történéseket látni, vagyis így legyőzni a teret; vagy távoli személyekkel beszélgetést folytatni, vagyis legyőzni az anyagot; hanem arra is képes lesz, hogy ezeket akarata szerint teremtse meg, hogy elképzeljen epizódokat és feltárjon eseményeket, amelyek – abban a pillanatban, amikor akarja – életéhez hasonló aktualitásokká válnak. Mozgása a térben teljesen szabad lesz, akarata és kívánsága azonnal megvalósul. Természetszerűen az az érzés, hogy birtokában van mind a szabadságnak, mind az erőnek (képességnek), hogy a létét alakítsa, nagyszerű valami. Mindazonáltal meglehetősen tudatában van, hogy mindez csak Alice csodaországába való utazásához hasonló valami, és hogy a szokásos napi éber állapotra való felébredéssel vége szakad.

E gyakorlat további eredménye lehet a látnoki képesség kifejlődése csodálkozva fedezheti fel, hogy a következő napi bizonyos eseményeket, beszélgetéseket vagy találkozásokat előző éjjel álmában már látta.

Ehhez hasonló gyakorlat az, amelyet az ember – ha nem érkezett még el ahhoz a ponthoz, ahol ezt a gyakorlatot biztonsággal és könnyen végezheti, ugyanakkor erősen él benne a vágy, hogy egy, az élők sorából eltávozott szeretett személlyel kapcsolatba lépjen – megkísérelhet, hogy közvetlenül alvás előtt e személyre koncentrálja erősen a gondolatait, és arra koncentrál, hogy álmában szellemi kapcsolat jöjjön létre ezzel a személlyel. Bár a tér-idő szint teljesen különböző e két világ között – a Természet rendszerint vastag fátyollal választja el a kettőt egymástól –, mindazonáltal az erős koncentráció bizonyosfajta kommunikációt kiválthat. A meditáló elméje hozhatja ezt létre az álomtudat jóvoltából. Lehetséges, hogy álmában ezen a féldirekt módon kapcsolatba kerül az elhunyt szellemével, de sohasem több, mint néhány percre, és összesen is csak néhányszor. Nagyon szigorú a figyelmeztetés: semmiképpen sem szabad túlfeszíteni ezt a gyakorlatot, amely szellemi előrehaladását semmilyen formában nem fogja elősegíteni, és ha túl gyakran ismétli, még késleltetni is fogja többi entitásának a fejlődését. Ezt a gyakorlatot csak azért említettük meg, ha valaki nem tud belenyugodni a halálesetbe, és más módszereknél nem tud vigasztalást találni.

Ha azonban nem akar kommunikációt teremteni, bármikor, bármilyen meditációja végén jóindulatú gondolatait küldheti az elhunyt szelleme felé. Így tehát az álom fölötti kontroll többféle eredményhez vezethet. Ennek a gyakorlati értéke az, hogy az ember az alvás idejét is tudatossá változtathatja át, amikor hasznos szellemi tevékenységet fejthet ki mind a maga, mind pedig mások javára. A metafizikai értéke pedig az, hogy a mentalizmus igazolást nyerhet vele, míg a misztikus értéke az, hogy olyan erőre lehet szert tenni, amivel a tudat kétfelé osztható: egy személytelen megfigyelőre, aki mindig ugyanaz marad, és a személyiségre, aki a változásokat tapasztalja. A meditáció végső célja ui. nem az, hogy ebben a látomásvilágban éljünk, még csak az sem, hogy tudjuk, hogy csak álmodunk, hanem az, hogy a figyelmet befelé fordítsuk, hogy arra kényszerítsük, hogy a személyes nézőpontról elmozduljon. Ha az ember indítékai tiszták, céljai nemesek, szokásos ébrenlétében bizonyos időközökben a teljes szórakozottsághoz hasonló állapotba kerülhet, amikor lelki szemeivel teljesen élénken és folyamatosan láthatja önmagát, mintha kívülről tekintene magára. Ha ez a kép kitartó, a következő tapasztalat az lesz, hogy világosan érezni fogja, hogy testétől elszabadult, különvált. Itt nem térmetaforában, hanem irodalmi, leíró kifejezésben beszélünk. Nem kell félni ettől a tapasztalattól. Gyorsan elmúlik, nem gyakorol semmi káros hatást rá, sőt ellenkezőleg, azt fogja találni, hogy szellemi hatáskörén belül egy másik, egy nyugodt éteri lény van jelen. Meg kell próbálni, hogy visszatartsa magát ebben az isteni légkörben az első pillanattól kezdve, amikor érzi maga körül.

Az álomelme bámulatos mechanizmusa, amely ilyen dolgokat lehetővé tesz, legfelsőbb lehetőségeink megvalósulását érte így el, bár természetesen ez ritka eredmény és teljesítmény. Ezért olvashatjuk egy régi szanszkrit kéziratban a következőket: „Töretlen, legfelsőbb tudatosság, még az álomban is, ez a legmagasabb fokú bölcsek ismertetőjele”. De senkinek sem kell ahhoz ilyen bölcsnek lenni hogy ilyen magasabb rendű álomjelenlétet tapasztaljon. Bárki, aki ezen az ultramisztikus úton bizonyos előrehaladásra tett szert, nem szükségképpen, de részesülhet töredékesen, időnként és szórványosan benne. Így Descarteshoz hasonlóan – hosszan tartó, koncentrált, nem materialista metafizikai elmélkedés után – sokan tudatukon kívül több lépést tehetnek meg ezen az úton. A szkeptikus ezeket a tapasztalatokat lehetetlennek tartja. Azok számára, akik nem hisznek benne, akik azt gondolják, hogy az elme az aggyal, a szellem az anyaggal azonos, természetesen ezek a tapasztalatok lehetetlenek. Sokan tarthatják pusztán hallucinációnak, a képzelet és szuggesztió természetes eredményének. Ezeknek azt mondjuk, hogy nem járnak messze az igazságtól. Mivel ha tudnák, milyen sok szuggesztió és képzelet társul éber állapotukhoz, nem találnák olyan csodálatosnak, hogy ezek az alváshoz is társulnak. És ha tudnák, hogy majdnem valamennyi tapasztalatuk bizonyos értelemben hallucináció, akkor jobban elhinnék, hogy az ember rendelkezik azzal az erővel, amellyel ellenőrizni tudja ezeket a saját és töredezett hallucinációit, amelyet álomnak nevezünk. Amikor az ember megérti, hogy a képzelet tulajdonképpen micsoda, amikor az ember fel tudja törni a megértés kagylójának héját, amely a legnagyobb kincset az Elmét rejti magában, akkor – és csakis akkor – merészelheti eltávolítani az ember csodálatos lehetőségei előtt levő akadályokat és korlátokat.

HATODIK GYAKORLAT

6. Meditáció az alvásról

Amikor egy mély, álom nélküli alvásból ébredünk fel és kinyitjuk a szemünket, először csak arról veszünk tudomást, amivel tekintetünk találkozik. A külső környezet tudata minden mást megelőz. Csak ezután veszünk tudomást magunkról mint különálló személyről, testünkkel azonosított „én”-ünkről. A kezdeti személytelenség pillanata pszichológiailag olyan valami ami a valódi énünk állapotához tartozik. Hol vagyunk ebben a pillanatban? Nem vagyunk személyes énünkben, bár a személyes én is jelen van. Szokásos uralma alól kiszabadulunk ekkor. Valójában nem veszünk tudomást róla, elfeledkezünk személyes énünkről. A felszíni én feladása nem jelenti egyáltalán a megszűnését is. Csak azért adjuk föl, hogy ismét megtaláljuk magunkat egy magasabb rendű egyéniségben. Nem tűnik el, csak ez utóbbi szélesebb kiterjedésén belül a saját helyére kerül: tudni fogja, hogy nem más, mint csepp a végtelen óceánban, és hogy az óceán tartja fönn a cseppet. E tapasztalatból alkothatunk magunknak képet arról, hogy mi is e rejtett megfigyelő tudata – nemcsak az ébrenléti állapotban, az álomban, hanem az alvás folyamán is. Az az elképzelés, hogy az alvás teljesen mentes a tudattól azon illúziók egyike, amelyek az emberi elmét erős rabságban tartják pusztán azért mivel inkább a látszatnak hisz, mintsem a beható vizsgálatnak. Egy nagy sebességgel forgó pörgettyű a külső megfigyelőnek úgy látszik, mintha mozdulatlanul állna. Ugyanígy az elme az alvás alatt az ébrenléti állapotban levő én-nek úgy tűnik mintha teljes öntudatlanságba merült volna. Valójában egy bizonyos tudattal rendelkezik, ez azonban finomabb annál, mintsem hogy a személység tudata érződhetne vagy beléphetne. Ezzel magyarázható a filozófiának az az ismételt követelménye, hogy fel kell adni a személyes nézőpontot, mivel ennek a véges korlátai akadályt képeznek az igazi tudás megszerzéséhez vezető úton.

Mind az álom váratlan végén, mind pedig akkor, amikor az éber állapot éppen befejeződik, egy nagyon rövid pillanatra az elme olyan átmeneti állapotba kerül, amikor semmi más nincs a tudatában, csak saját maga. Mentes minden ideától, minden érzékelés megszűnik, és minden képzet eltűnik. Ez a közbeeső pillanat, amikor az ember vagy éppen elalszik, vagy éppen felébred, döntő fontosságú pont, mivel – bár az ember gondolatai eltűnnek – tudata azonban nem tűnik el. Tudata megmarad, de ez a tudat nem individuális dolgokra irányul. A személyiség itt nem működhet, és az átváltás csodálatos módon ennek kizárásával megy végbe. Ez a sötét, álmos periódus az éber tudat vége és átváltozásának kezdete között valóban csodálatos valami, olyan vonal, ahol az éber tudat az alvás öntudatlanságával találkozik; de a sík, amelyen fekszik, mindkettőtől különböző.

Patanjali, az egyik legjobban ismert szanszkrit jóga kézikönyv (Patanjali jóga szutrái) szerzője joggal sorolja az alvást azon 5 akadály egyikének, amelyet a jóginak le kell győznie. Elemi technikai értelemben ez a követelmény a kezdőknek szól, arra ösztönözve őket, hogy tartsák az elmét ébren a meditáció idején, mert különben nem lehet hatásos koncentrációt elérni. Az előrehaladott fokon viszont az az értelme – ami azoknak szól, akik már ráléptek a végső útra –, hogy az alvás állapotát is éppen olyan kontroll alá kell vonni, mint az éber állapotot. Lehetetlen mindaddig alvásba merülni, amíg nem vontuk vissza figyelmünket az érzékelésektől, képzetektől és gondolatoktól, amelyek a tudat kapuját döngetik. Az alvás egyszerűen e folyamat kulminációját jelenti. A figyelem rendszerint felfüggesztődik. Ugyanígy lehetetlen a legmagasabb fokú jóga-kontemplációba merülni, amíg az előbbihez hasonlóan a figyelmet vissza nem vontuk. Itt a figyelem azonban nem merül el, sőt a legélesebb marad. Így azok, akik még nem jutottak el a végső útig, gyakran félreértelmezik Patanjalinak ezt a szutráját. Ez a félreértelmezés látszik néhány kínai jóginál, akik teával tartották ébren magukat, vagy néhány indiai jóginál, akik az éjszakát állva töltötték el vagy szöges ágyon fekve, nehogy elaludjanak. A filozófia azonban elveti ezeket a tévútra tévedt módszereket, és megmagyarázza, hogy a megkívánt éber állapot e felfogástól teljesen különböző, magasabb fokú.

Ezt a gyakorlatot, az előzőhöz hasonlóan szintén éjjel, lefekvés előtt kell végezni. Tény, hogy az ember először a láb, majd a test alsó része tudatát veszíti el, legutoljára a feje marad tudatos csupán. Ez az a döntő pillanat, amikor a világ – amely az 5 érzékszerven keresztül rendszerint a tudatba lép – eltűnik. Csak ezután merül az ember hirtelen álomba. Csak a másodperc töredékéig tart az az idő, amit különös éberséggel kell észlelni. A figyelmet vissza kell tartani attól, hogy elkalandozzon, és olyan élessé kell tenni, hogy a környezet, sőt még a test maga is elhomályosuljon és végül eltűnjön. Meg kell próbálni, hogy az ember legyőzze a tudat általános kihagyását, az erős ernyedtséget, ami az alvással jár együtt. Nem tudja megakadályozni az alvást, mivel az a Természet folyamata, de meg tudja akadályozni, hogy olyan tudatlanságba essen, hogy ne lássa, mi is történik vele ebben az új állapotba való átmenet alatt. Meg kell próbálnia, hogy fönntartsa a tudatát, és hogy megmaradjon benne, még ha a teste és a gondolkodóképessége teljes nyugalomba merülne is. Meg kell figyelnie önmagát, és több mint figyelmesnek kell lennie az alvás tétova jövetelével szemben abban a köztes állapotban, amelyen áthalad, azokban a vibráló pillanatokban, amelyek időben mérik a teljes éber állapotból a teljes alvásig terjedő intervallumot. A tapasztalat adja meg erre a legjobb feleletet. Ha ez a kulcsfontosságú pillanat, amikor az ember elveszíti a legkisebb mértékét is a tudatának és alvásba merül, ahogy a legtöbb ember teszi, akkor ez a kritikus pillanat is, amikor egy előrehaladott jógamódszer segítségével a Fénybe magába is léphet. Azok, akik már vették maguknak a fáradságot, hogy e gyakorlatokat végezzék megmondhatják, hogy e gyakorlatok milyen lehetőségeket foglalnak magukban, és hatásosak-e vagy sem.

De a két állapot közötti átmenet, amelyet technikailag „a semleges pontnak” nevezünk, olyan rövid, mint a villámfény. Ha sikerül megragadni és megtartani, ebből az állapotból az ember átmehet a tiszta Elmébe – valamennyi tudatos gondolatmenetének hátterébe –, és fenntarthatja az éjszaka folyamán mint a legteljesebb üresség puszta felcsillanó fényét. Ha gyakorlat révén fixálni és tartani tudja ezt a pillanatot, amikor még sem nem alszik és ébren sincs, az ember a teljes önabszorpcióba mehet át. Az elme 4. állapotába tudat alatt kerül. Az átmeneti folyamat a tudat világában van. A pillanatnyi tudat olyan nyommá válik, ami elvezeti az embert a rejtett valóhoz, oda, ahonnan a tudat ered.

Ha az ember valamilyen okból nem tudja este ezt a gyakorlatot végezni, hasonló módon reggel is végezheti. Ezzel ugyan nem érhető el olyan teljes eredmény, mint este, de nem értéktelen reggel sem gyakorolni. Ebben az esetben azt a szünetet kell észlelni, ami az alvást követi, közvetlen a külső világ tudatára való ébredés előtt, és teljesen erre kell koncentrálni. Be kell csukni a szemet, és a figyelmét azonnal befelé kell fordítani, az első ébrenléti gondolatokat a csendbe meríteni: pár pillanatra maradjon a külvilág távol tőle. E pillanatokat a tiszta tudat felismerésének átható keresése kell hogy kitöltse. Maradjon még az ember néhány pillanatig abban a csendben, a személyes tevékenységtől távol, melyet az alvás hozott magával. Minden reggel ragadja meg azonnal ezt az alkalmat, aminek a következménye az lesz, hogy az aznapi tevékenysége alatt e transzcendenciónak időnkénti felvillanásait fogja tapasztalni.

Az elmének az önmagát megismerő képessége, ha valaki ezt a transzcendentális állapotot megszerzi, ezentúl sohasem fog teljes öntudatlanságba esni. Következésképpen soha nem fog mély álomba sem merülni. Aludni fog, de ez az alvás nem lesz mentes a tudatosságtól. A szokásos alvás vesztesége nem fogja az embert károsan befolyásolni, mivel a test megkapja a természetes, regeneráló pihenést; az agy mentes lesz a kóbor gondolatok vonulásától, és így szintén pihenni fog, az érzelmeket és érzéseket pedig nyugodt béke keríti hatalmába. Az emberiség jelen fejlődési fokán az ilyen állapot érthetetlen; csak személyes tapasztalattal lehet igazolni, hogy valóban létezik. Az átlagos tanulónak hosszú időre van szüksége, míg ide elérkezik, ahol nem lesz teljesen éber, de nem is teljesen alszik. Azok, akik a mentalizmus lényegét jól megértették és alkalmazni is tudják ébrenléti életükben, kisebb nehézséggel léphetnek majd be ebbe az alvás fölötti állapotba. Mindenesetre ha valaki ebből az ultramisztikus gyakorlatból a legtöbbet akarja profitálni, ugyanolyan fokozatos és nem sietős módon be és ki is kell lépnie az alvás és az ébrenlét között levő misztikus folyosóba, amelyhez e gyakorlat elvezeti az embert. Mindinkább, ahogy képes lesz ebben az állapotban megmaradni, ez az állapot ki fog terjedni az ébrenléti életére is. Aki e gyakorlatot sikeresen végzi, azt találja majd, hogy időnként a transzcendentális tudat finom szépsége lesz jelen a leglázasabb tevékenysége közepette is, és még inkább az éjszakai órák folyamán. Az, ami az éber állapot, lényegében töretlenül folytatódik, és sohasem semmisül meg az alvás öntudatlanságával sem; ez az a valóság, amelyet meg kell találni. Ez a valami – az állapot maga, nem pedig ilyen vagy olyan állapot. Az éber alvásnak ebben az érzékelés és gondolat nélküli állapotában kifejezhetetlen misztikus nyugalom és csodálatos csend van.

A rejtett megfigyelővel kapcsolatban az a különös, hogy teljesen tudatos, amikor mi nem vagyunk azok. Ő az „én”-ünk, aki örökké tudatos, következésképpen az igazi valónk. Az így szerzett tudat egyesített, univerzált, a való és a nem való relációtól mentes. A rejtett megfigyelő tudatába való belépéssel az ember végül megérti Szt. Pál szavainak valódi értelmét: „Akkor ismerni fogok, és engem is megismernek.” Ha a tudat 4. állapotának nevezzük, ezt csak azért tesszük, hogy intellektuálisan megkülönböztessük az éber állapottól, az álomtól és az alvástól. Metafizikailag közelebb járnánk az igazsághoz, ha azt mondanánk, hogy ez tulajdonképpen nem állapot, hanem a tudat igazi eszenciája, következésképpen az előbb említett három állapot igazi eszenciája. Idő, tér, anyag és ok nélküli, személytelen és szabad. A Gondolat maga, amely tisztán látja saját tiszta, univerzális és abszolút valóját, minden osztottságtól, minden korlátozástól mentesen és minden kivetítéstől elvontan. Következésképpen nem tudat, ahogy a kifejezést értjük, inkább annak misztikus gyökere. Meg nem különböztetett, személytelen jellegénél fogva majdnem érthetetlen és majdnem definiálhatatlan a szokásos test, érzelem és gondolat kötötte tudat számára, éppen úgy, ahogyan az ember absztrakt gondolkodása, önzetlen idealizmusa, vallásos törekvése, misztikus imádata és esztétikai érzéke ismeretlen egy macska számára, amely önelégülten nyújtózkodik a meleg tűzhely mellett. Így az alvás, amely olyannyira mentes a fénytől, és az értelemtől az emberiség jelen pszichológiai állapotában, a magas szellemi fokra fejlődött embernél mindkettőnek teljes birtokában lesz.

HETEDIK GYAKORLAT

7. Meditáció a kígyó útjáról

Egy zenedarab nemcsak hangok sorából áll, amelyek egymást követik, hanem szünetek sorából is, amelyek az egyes hangok között állnak. Mégis többnyire csak a hangokról veszünk tudomást, a köztük levő szünetekről nem. Éppen úgy, ahogyan a hangok rejtett háttere a csend, úgy valamennyi ideánk rejtett háttere az elme. Köznapi életünkben a gondolkodás rendszerint nem olyan elme, amit megfigyelünk. Nem fordítunk figyelmet a gondolatfolyamatra, csak a gondolat tárgyaira, amely ezt a folyamatot oszcillációs tevékenységgé teszi. A fizikai tudat természetével kapcsolatos vizsgálataink feltárták ennek a változó és szaggatott jellegét. Láttuk, hogy ez a hihetetlenül gyors rezgőmozgás eltakarja igazi jellegét és az illuzórikus egység látszatát kelti, pedig valójában az egyes világ-ideák között végtelenül kicsi kis szünet, hézag létezik. Ez a hézag semmi más, mint az önmagában létező Elme mély csendje. Ha két gondolat között mindig érzékelhető időintervallum lenne, azt találnánk, hogy ezt az intervallumot azok eredetének tudata, az Elme tölti ki. Akkor mindenki tudatában lenne isteni természetének. Sajnos azonban a gondolatokat – bár ezek maguk nem folyamatok – az „én” gondolat uralja, ami úgy viselkedik, mint a hernyó, amely az egyik levélről csak akkor mozdul el, amikor a másik levélen már szilárdan megvetette a lábát. Következésképpen a két gondolat közötti valódi hézagot a személyes gondolat takarja be amely így olyan folyamatos illúziót kelt, amely a tiszta Elme valóját eltakarja – amelyből ezek a gondolatok, beleértve a személyes gondolatot is, kiemelkednek.

Mivel ez a két gondolat közötti intervallum az ember szokásos tudata számára nem létezik, olyan gyakorlatot kell végeznie, amivel birtokába juthat ismét ennek a meglátásnak. Hagyományos nevén a „Kígyó Útjá”-nak nevezik, mivel a figyelmet képzi ki arra, hogy – mint a kígyó – csússzon be a valóságba az ideák közötti köztes állapot megfigyelésével és megragadásával. Az ember feladata az, hogy a gondolatait kényszerítse arra, hogy önmagukat vizsgálják, hogy visszafelé nyomon követve eljussanak saját eredetükhöz; hasonló feladat ez, mint amikor egy tüskét használunk arra, hogy egy másikat kipiszkáljunk az ujjunkból. Amikor a gondolatok saját eredetük megismerésére törekszenek, olyan útra térnek, ami minden megelőzőtől különbözik, amely mindinkább saját rejtett valójuk felé vezeti el őket. Amint az egyes érzéki képek megjelennek a tudatban, amint az elmeműködés új gondolatot jelenít meg, az embernek akaratereje segítségével azonnal el kell nyomnia. Meg kell próbálnia, hogy tudatát annak eredeti, tiszta állapotába állítsa vissza. Az egyedi ideákat, amint megjelennek, ki kell szorítani a tudatából. Ha nem azonosítja magát velük, nem lesz, amiben megkapaszkodjanak.

Hiba lenne azonban pusztán csak elnyomni a gondolatokat, és intellektuálisan üresen maradni, minden megértéstől megfosztva, mint ahogy a jógik rendszerint teszik. Inkább fel kell ismerni a gondolkodás mint cselekmény, és önmaga mint gondolkodó közötti összefüggést. A filozófiai jóga végső teljessége nem érhető el, amíg a gondolkodást nem fejlesztettük ki annyira, hogy a világ és a gondolatok, a gondolatok és a gondolkodás elve közötti kapcsolatra és végül magára erre az elvre ne vonatkozzon. Két erős gondolat áll ui. az útban. Az első a világ-gondolat. A második az én-gondolat. Mindkettő intim módon kapcsolódik össze. Időszakosan el lehet nyomni őket, de teljesen legyőzni csak intelligens megértéssel lehet. A szokásos jógi az elsőt úgy akarja legyőzni, hogy érzékeivel egyszerűen nem vesz tudomást róluk. A filozófiai jógi más úton teszi ezt. Megérti, hogy a Világ tér-idő formái amelyek magukban foglalják ezeket az érzékeket, maguk is elsősorban saját képalkotó tevékenységéből erednek, és az egész világ valójában egy óriási gondolat-forma, amelybe a tudat belemerül. Ezért el kell ismernie és fogadnia ennek a létét, mint szellemi létet, majd a tudatot a gondolatoktól meg kell szabadítania, de nem úgy, hogy elveti, hanem úgy, hogy abszorbeálja. Így a világ-ideát magába fogadja és túlhalad rajta. Ugyanez az intelligens erőfeszítés szükséges a személyes én-gondolattal kapcsolatban is, bár ez a küzdelem nehezebb, mivel az én saját illúzióteremtő hatalma forog kockán, ha az én-gondolat fölötti győzelem sikerül.

Minden egyes elkülönített gondolatát, amint a tudat mezejére lépnek, folyamatosan el kell bocsátania éppen úgy, ahogy a szokásos jógi teszi, ugyanakkor rögzíteni kell a tudatot, amelyből a gondolat összetevődik. Nem csak meg kell értenie azt a fontos misztikus igazságot, hogy a gondolkodás mint cselekvés csak szokás, hanem azt is, hogy az Elme, amely ezt lehetővé teszi, örökké jelen van.

A tanuló tudatának – a két gondolat közötti hézagon keresztül – ebbe kell belemerülnie és ha ennek a nehezen megfogható; tűnő pillanattöredéknek a megragadása sikerül, és a gyakorlat folyamán mindjobban kiterjeszthető ez rendkívülien éles és dinamikusan éber tudatosságot kíván meg, amely kitartó műveléssel érhető el, hogy fáradság nélkül folytatódjon – egyszer eljön az idő, amikor az elme mind mélyebben merül önmagába. Amikor az ember olyan szerencsés, hogy betekintést nyerhet, hogy az el nem különült Gondolat mit jelent, azon kell fáradoznia, hogy ne engedje többet ezt a megértést kicsúszni a kezéből. Ez a kicsúszás könnyen megtörténik, ha az ember nem eléggé éber, mivel a személyi lét teljes szokásos tradícióját felborítja. Ezt a hirtelen felvillanást, amikor az elme végül megoldja saját misztériumát, és a „villámfényben” saját jelentésének megoldására jön rá, kell elkapni – mint az intuíció felvillanását –, mielőtt eltűnik. A belső meglátás olyan váratlanul, oly hirtelen és oly spontán villan föl, hogy úgy kell kezelni, mint egy hatalmas király váratlan látogatását egy alázatos alattvaló házában, aki, ha nincs kellőképpen üdvözölve, azonnal eltávozik. Az embernek erősen és állandóan védenie kell magát az emlékek, gondolatok és érzelmek inváziójával szemben, amelyek seregestől jönnek, hogy birtokukba vegyék a tudatát. Ha egyenes úton nem jöhetnek, jönnek álruhába öltözve. A feladat az embertől állandó éberséget követel, annak állandó emlékezetben tartását, hogy tulajdonképpen mit is akar elérni. Ténylegesen egyik gondolat a másik után- már nem a külső dolgokról, hiszen ezek zsarnokságát már régen legyőzte, hanem most már a Tiszta Gondolatról magáról – jön szakadatlanul, hogy eltérítse az embert a tiszta Gondolatról való megfeszített koncentrációból; az embernek azonban erélyesen félre kell őket dobnia.

A cél: az Elme – ami képessé teszi az embert, hogy gondolkodjon elszigetelése a képzetektől és a gondolatoktól, amelyek folyamatosan belőle áramlanak ki; a tudat megértésének megszerzése, ahol a tudatnak nincs semmiféle tárgya többé. A felfoghatatlan gyorsaságnak a következtében, ahogyan a világ-gondolat az egymás után következő képzet-gondolatokban vibrál, ez pusztán intellektuális úton nem valósítható meg. Jógagyakorlat nélkül ezt nem lehetne elérni, de amikor az ember gondolatai saját forrásuk keresésére irányulnak, ez maga olyan jógagyakorlatot képez, amely az összes többi jógagyakorlatnál gyorsabban vezet eredményre. A tudatot két gondolat között kell megragadni, minden gondolattól megtisztítani: ebben a figyelmesen éber állapotban kell tartani, hogy képes legyen feltárni saját természetét. Az embernek a gondolatok alá kell ásnia, azok legmélyebb gyökeréig. Az összefüggéstelen gondolatok végtelen sora mögé kell behatolnia a meg nem nyilvánuló Gondolat tiszta eleméig, amely e gondolatok mögött létezik. A magasabb meditáció akkor kezdődik, amikor a gondolat már nem elsősorban a saját maga szülte gondolatokkal van elfoglalva, és már nem irányul más témák felé, hanem saját természetének belső meglátására törekszik, hogy sikerüljön önmagát felismernie, hogy önmaga legyen. A Gondolat az a rejtett elem, amelynek működését mint tudatot ismerjük, aminek megjelenését mint gondolatokat tapasztaljuk, míg egy gondolat olyan valami amit az elme teremt és birtokol önmagáért és észlel önmagában. E magasabb fokú meditációban több lépcsőfok van: az első az, amikor a kifelé irányuló tudat kezd eltűnni; amíg a világ csak árnyékká nem válik, és végül teljesen el nem tűnik; a második, amikor a személyiség érzete elhalványodik, és végül kioltódik; a harmadik, amikor csak egy forma, név, korlátok és idő nélküli lét létezik egyedül.

Ilyen extrém megvilágosodás állapotában az ember úgy érzi, olyan üressé vált, mint a tér, és olyan súlytalanná, mint a levegő. Nincs tudata arról, vajon a testen belül vagy kívül van-e, mivel a testről egyáltalán nincs tudata. A rendkívüli az egészben az, hogy bár a fizikai lét érzése teljesen eltűnik, a puszta lét érzése azonban nagyon is erős és intenzív. A világ-gondolat és annak individuális gondolkodója most egybeolvadt, eggyé vált. Így ebben a fennkölt állapotban a tapasztaló és a tapasztalt világ közötti kettősség egyszerre eltűnik. A tudatban csak az egyszerű lét marad meg. Így a végén, az ember egész létének mély csendjében a kontempláció olyan intenzívvé válik, hogy az összes gondolat elmerül elsődleges forrásában, és többé nem lesz szüksége semmiféle erőfeszítésre a gondolatok korlátozására. Amikor a meditáció megszakítás nélkül eléri a legfelsőbb szintjét, az ember, úgy tűnik, átalakult az elme-anyag igazi óceánjává, egy óriási ürességgé, amiben a személyes én múltjával és jelenével együtt eltűnik, mintha sohasem létezett volna, és amiben az egész külső univerzum még emlék formájában sem marad fönn. Az Elme – a határtalan, a rendíthetetlen, a változatlan – van egyedül. Az ember személyes valójából kilép, és egy abszolút belső üresség állapotába lép be. Itt semmi megismerhető nincs, mivel itt minden forma és név nélküli.

Ez nem megsemmisülés, ahogy a materialisták gondolják mivel egy újfajta tudat még létezik, nem is egyesülés, ahogy az abszolútisták vélik, mivel egy magasabb rendű individuum még létezik. Az ember valóban olyan közel jut Istenhez, amilyen mértékben halandó ember közel juthat. Ez a létezés legfelsőbb foka, ez a végső vagyok-ság. E tapasztalatban még sincs semmi amit látni, hallani, ízlelni, tapintani vagy szagolni lehetne, ez a tapasztalat teljesen érzékfölötti.

Az ember hosszú-hosszú keresésének megtalálta a megoldását, és ez a valami nem képzeletének terméke, hanem valóságos tapasztalatáé, amely gondolatok nélküli; ajka néma marad minden egyes kísértésnél, hogy közölje a szavakkal nem közölhetőt. Olyan bölcsességet talál, amely kimondhatatlan. A csodálatos nyugalom állapota ez, nem az érzelmi elragadtatásé; ebbe a szentélybe izgalom nem léphet be. Semmi külső tárgy árnyéka nem vetődhet át ezen a szent küszöbön. Gondolatsor nem zavarhatja meg ezt a magasztos csendet. Mert a meditáló azzá válik, amit lát; ő egyedül van, de ez nem azonos azzal, aki volt annak előtte. Visszatért a lét elsődleges egységébe, a fenséges, határok nélküli ürességbe.

Itt, ebben a gondolatok nélküli gondolat, a gondolatoktól mentes tiszta Gondolat óriási fogalmában van az univerzális lét valódi csodája. Üressége csak azokat rettentheti meg, akik nem tudják vagy nem akarják megérteni. Itt, amint a gondolkodás és az akarat megszűnik, amint a képzelet már nem működik, és a személyiség teljesen passzívvá válik, amint az érzékek elcsendesülnek, mint egy alvó madár, az ember harmadik szeme felnyílik. Látja nemcsak azt, hogy mi ő, hanem azt is, ami mindig is volt és van. Az, amit mások mint nem létezőt tudomásul sem vesznek, az univerzális Elme anyagtalan „semmisége” tárul most föl az ember előtt. Ez nem a nemlét állapota. Valójában élő aktualitás, különben nem lehetne soha belsőleg realizálni. De nem olyan formában való lét, amit az ember véges gondolkodásával meg tudna érteni. Csak a belső meglátás közvetlen fényében ragadható meg, mivel a lényeg nem különbözik a belső meglátástól magától. Nem fogható meg a gondolkodás konklúziójával, sem látomásszerű víziókkal, amelyek még a formák korlátain belül állnak. Így az Elmét csendben kell imádni, az űrben fölfedezni. Minden más csak képzet vagy érzékelés lehet, vagyis a Valóságnak csak szimbóluma, de nem a Valóság maga.

Ezekkel a szavakkal elértük azt a határt, amivel a belső valóság egyáltalán magyarázható. A végső valóság igazsága a csend és a leírhatatlanság. Mind az olvasónak, mind pedig az írónak most különös, éteri csendbe kell merülnie, ha egy lépéssel tovább akarna jutni. A csend jelenti a misztikus imádat legfinomabb módszerét. Amit a tanulónak meg kell értenie, az az, hogy ahol látszólag egyáltalán semmi sincs, csak a statikus Csend, a Valóság ott honol; ahol individuális felfogóképessége nem képes felfogni sem formát, sem entitást, ott VAN az Önvaló. Amikor az ember személyes valóját egy pillanatra félrelökheti, és e Végtelen Elemről kezd el gondolkodni, amelyen belül van az ő kis léte, a csoda és misztérium érzése árasztja majd el, a csodáé és a misztériumé, amelyek ma halandó emberek napi tevékenységét körülveszik. Akkor már nem lesz képes sem hangosan himnuszt énekelni azokkal, akik hisznek, sem vitatkozni azokkal, akik nem hisznek. Úgy kell maradnia, ahogy a gondolat találja őt, összezárt ajakkal és áhítatos szívvel, mozdulatlan testtel, elcsendesült érzelemmel, valóban csendben. Ez az ember legemelkedettebb módja, ez a mindennel elégedett kontempláció, amelyben a küzdő én végre megpihen az örök békével teli ÉN VAGYOK-ban.

http://www.napimado.ro