http://affection.add-to.net/?i=mentalis_test-15
Szerző: Arthur E. Powell
Abból, amit eddig a gondolaterõ mechanizmusára vonatkozóan láttunk, teljesen világos, hogy az elme irányítása sokkal fontosabb, mint azt rendszerint gondolják, nemcsak az ember saját érdekében, hanem azért a hatásért is, amit másokra tud vele gyakorolni.
Valójában a gondolatok irányítása egy nagyon lényeges elõfeltétel a lélek képességeinek kifejlesztéséhez.
A Csend hangjában a következõket olvashatjuk: "Az elme a valóság gyilkosa. A tanítvány ölje meg a gyilkost." Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az elmét el kell pusztítani, mert az ember nem tud meglenni nélküle, hanem azt jelenti, hogy az elmén uralkodni kell, és meg kell fékezni. Az elme nem maga az ember, hanem az ember egyik eszköze, hogy eddze meg, és használja.
Nyilvánvaló, hogy a tanítványnak a legnagyobb gondot kell fordítania arra, hogy milyen gondolatokat és érzelmeket enged magába belépni. Az átlagember ritkán gondol arra, hogy megpróbáljon megfékezni egy érzelmet, kivéve talán külsõ kifejezõdésében, amikor azt érzi, hogy benne hullámzik, átengedi magát neki, és úgy gondolja, ez így természetes. Az okkultista tanítványnak viszont teljesen más hozzáállást kell kialakítania. Ahelyett, hogy megengedné az érzelmeinek, hogy magukkal ragadják, tökéletesen irányítása alatt kell tartania azokat. Ezt mentális testének fejlesztésével és irányításával kell megtennie. Az egyik elsõ lépés ebbe az irányba annak felismerése, hogy nem azonos az elméjével, az csak egy eszköz, amit meg kell tanulnia használni.
A tanulónak célul kell kitûznie, hogy mind az érzelmein, mind a gondolatain uralkodni fog, pontosan tudnia kell, hogy min gondolkodik, és miért, és így akarata szerint használhatja elméjét, vagy nyugalomban is tarthatja, mint ahogy egy gyakorlott kardforgató akarata szerint fordítja fegyverét erre vagy arra, és képes azt olyan szilárdan tartani, amennyire akarja. Más szóval, meg kell szereznie a koncentrálás képességét, ami szükségszerû elõfeltétel minden mentális munkához.
Meg kell tanulnia szilárdan és következetesen gondolkodni, nem szabad megengednie, hogy elméje egyik dologról hirtelen egy másikra csapongjon, és nem szabad energiáit egy csomó jelentéktelen gondolatra elfecsérelnie.
A legtöbb ember úgy találja, hogy mindenféle kóbor gondolatok árasztják el tudatát kéretlenül, és mivel egyáltalán nem szoktak hozzá, hogy irányítsák elméjüket, nincs meg a képességük, hogy megállítsák ezt az áradatot. Az ilyen ember nem is tudja, milyen a valódi koncentrált gondolkodás, és a koncentrációnak ez a tökéletes hiánya, az elmének és az akaratnak ez a gyengesége az, ami kezdetben olyan nehézzé teszi az okkult fejlõdést az átlagember számára. Ezen kívül, mivel a világ jelenlegi állapotában valószínûleg sokkal több rossz gondolat lebeg mindenfelé, mint jó, az ember e gyengesége megnyitja õt mindenféle kísértések elõtt, amelyeket egy kis gondossággal és erõfeszítéssel teljesen el lehetne kerülni.
A forma oldaláról nézve, koncentrálni annyit jelent, mint fenntartani a mentális testet, amely egyetlen állandó képet formáz meg. Az élet oldaláról nézve, a figyelmet szilárdan erre a formára irányítani úgy, hogy azt lemásolja önmagában. Az akarat ereje az, ami arra kényszeríti az elmét, hogy benne maradjon egyetlen formában, egyetlen képpé alakuljon át, és minden más, õt érõ benyomást teljesen figyelmen kívül hagyjon.
Rövidebben: a koncentráció az elme összpontosítása, rögzítése, egyetlen gondolatra.
Egészen egy szerûen megfogalmazva, a koncentráció a figyelem összpontosítása. Ha az ember figyel arra, hogy mit cselekszik, akkor az elméje koncentrált.
A torokközpont vagy csakra, bár a hallás magasabb formáival kapcsolatos, szorosan kötõdik a figyelem-összpontosítás képességéhez is, aminek óriási fontossága van minden okkult rendszerben. Így például a pythagorasi iskolában a tanítványokat éveken át az Akoustikoi vagy hallgatók rendjében tartották, és szigorúan megtiltották nekik, hogy a különcködés veszélyes vizeire hajózzanak mindaddig, amíg a filozófia alapelveit teljesen le nem rakták, és el nem sajátították. Hasonló okokból a Mithrász misztériumok legalsóbb rendje a "hollók" nevet viselte, ami azt jelképezte, hogy csak azt volt szabad megismételniük, amit hallottak, pontosan úgy, ahogy a holló, vagy a papagáj teszi. A szabadkõmûves felismerheti ezeknek a rendeknek és saját rendszere E.A. szintje közötti megfelelést.
Az E.A. eszközeit, amelyeket esetleg olyan ember hív segítségül, aki a finomabb világ nem emberi intelligenciái speciális osztályának kezelésére használja azokat, helyesen kell elkészíteni, és a megfelelõ helyszínen. Ha gondatlanul készítik és anélkül, hogy végig gondolnák, mit is csinálnak, az ember megnyithatja magát olyan hatások számára, amelyekrõl nincs tudomása, és amikre nincs felkészülve. A "mágia" minden ilyen formájának alkalmazásakor az embernek saját védelmezõjének kell lennie, különben óvatlanul megnyitja magát azoknak a kellemetlen befolyásoknak, amelyek egyébként áthaladnának rajta.
A tanuló tapasztalni fogja, hogy az elme koncentrálásának természetes hatásaként a test izmai megfeszülnek, például a homlokunkat ráncoljuk. Az ilyen megfeszítések nemcsak fárasztják a testet, hanem megakadályozzák a spirituális erõk beáramlását is. A tanulónak ezért mind a meditáció alatt, mind a mindennapi életében rendszeresen a figyelmét a testére kell fordítania, és tudatosan lazítania kell. A személyes tapasztalás megmutatja azt a hatalmas megkönnyebbülést az egész szervezetben, ami az akár csak néhány pillanatig tartó tökéletes lazítást is követi.
Az erõs és elmélyült természetû embereknek különleges figyelmet kell fordítaniuk a lazításra, és lehetséges, hogy szükségét érzik meghatározott gyakorlatok végrehajtásának e cél érdekében. Sok könyv létezik errõl a témáról, Annie Payson Call: Power Through Repose [Erõgyûjtés a pihenésen keresztül] határozottan az egyik legjobbként ajánlható.
A koncentráció nem fizikai erõfeszítés kérdése. Abban a pillanatban, amint az elme egy gondolat felé fordul, rá is koncentrál. A koncentráció nem annyira az elme megtartása egy bizonyos gondolaton erõvel, mint inkább annak lehetõvé tétele, hogy az elme tökéletes csendben és nyugodtan megpihenjen a gondolaton. A tanulónak észben kell tartania, hogy a gondolat székhelye nem az agyban van, hanem a mentális testben, ezért a koncentráció inkább a mentális testtel kapcsolatos, mint a fizikai aggyal.
Így a koncentráció nyilvánvalóan nem passzív állapot, hanem éppen ellenkezõleg, elmélyült és szabályozott tevékenység. Arra hasonlít a mentális világban, mint amikor a fizikai világban összeszedjük az izmainkat egy ugráshoz, vagy megeddzük azokat, hogy hosszas erõfeszítést tudjunk tenni.
Az az ember, aki elkezdi gondolatainak valódi koncentrálását, elõször ne folytassa azt egyhuzamban öt-tíz percnél tovább, különben túlfeszítheti az agyát. Idõvel nagyon fokozatosan növelhetõ az idõ l5, 20 vagy 30 percre.
A tanulónak soha nem szabad addig a pontig folytatnia a koncentrációt vagy meditációt, hogy tompaságot és kimerültséget érezzen az agyában, mert a tompaság és fájdalom vészjelek, amelyek azt jelzik, hogy a folyamatban lévõ erõfeszítés a testek anyagát gyorsabban alakítja át, mint ami összefér az egészséggel.
A legtöbb ember azt találja, hogy sokkal nehezebb a gondolatok megfékezése, mint az érzelmeké. Valószínûleg azért, mert úgy nevelkedtek, hogy nem illik az érzelmeket szabadjára engedni, a gondolataiknak viszont általában megengedik, hogy arra kóboroljanak, amerre a képzelet irányítja azokat.
Amikor az ember elkezdi megpróbálni, hogy irányítsa az elméjét, ezért mentális testének múltbeli szokásaival kerül összeütközésbe. Ahogyan az asztrális testének együttes tudata létrehozza azt, amit vágy-elementálként nevezünk (lásd: Az asztrális test ), úgy van a mentális testében is egy mentális elementál. Ez a mentális elementál ahhoz szokott hozzá, hogy minden dolgot a saját módján kezel, és egyik témáról a másikra csapong kedve szerint.
Ez a küzdelem a mentális elementállal bizonyos módon különbözik az asztrális elementállal folytatott harctól. A mentális elementál, mivel a fejlõdésben egy teljes szinttel korábbi állapotban van, mint a vágy-elementál, és kevesebbet használták anyagi korlátok közé szorítva, ennek következtében sokkal aktívabb a vágy-elementálnál, sokkal féktelenebb, de kevésbé erõteljes és határozott.
Így ennél fogva könnyebben kezelhetõ, viszont kevesebb tapasztalata van abban, hogy irányítják, és így lényegesen kevesebb valódi erõfeszítésre van szükség a gondolatok irányításához, mint egy vágyéhoz, viszont ennek az erõfeszítésnek sokkal kitartóbbnak kell lennie.
Arra is emlékeztetnünk kell, hogy az elme a mentális síkon a saját területén van, és a saját anyagát használja, és így számára csak gyakorlás kérdése, hogy megtanulja tökéletesen irányítani a mentális elementált. Viszont amikor a vágy-elementálon igyekszünk uralkodni, az elmét egy számára idegen világba hozzuk le, és egy kívülrõl származó idegen befolyásnak tesszük ki.
Az imént említett tények annyira fontosak, hogy nem árt, ha röviden megismételjük azokat. Az elme irányítása önmagában véve sokkal könnyebb, mint az érzelmek irányítása, viszont az érzelmek irányítására már rendelkezünk bizonyos mennyiségû gyakorlattal, az elme irányításában azonban rendszerint szinte semmi gyakorlatunk nincs. Ezért tûnnek számunkra olyan nehéznek a mentális gyakorlatok. De még ez a kettõ együtt is sokkal könnyebb feladat, mint a tökéletes uralkodás a fizikai testen. Ez utóbbit azonban bizonyos mértékig már sok elõzõ életünkben is gyakoroltuk, bár eredményeink ezen a téren még igencsak tökéletlenek. E téma tökéletes megértésének határozott ösztönzõként kell hatnia a tanulóra. E megértés egyik eredményének annak kell lennie, hogy élénk hatást tesz rá A Csend hangja megjegyzésének igazsága, amely szerint ez a világ az egyedüli valódi pokol, amelyet az okkultista ismer.
Ahhoz, hogy a fenti állítások ne tûnhessenek valótlannak vagy eltúlzottnak, a tanuló gondolja meg, milyen nehéz gondolaterõvel mondjuk egy õrjítõ fogfájást megszüntetni (bár még bizonyos feltételek mellett ez is lehetséges). Nyilvánvalóan sokkal könnyebb elûzni gondolaterõvel a lehangoltságot, haragot, féltékenységet, vagy bármely más kellemetlen érzelmet, és még könnyebb elterelni a gondolatot valamilyen kellemetlen vagy haszontalan témáról egy kellemesebbre vagy hasznosabbra, vagy akár az elme tevékenységét teljesen megállítani.
Hasznos lesz megvizsgálnunk most részletesebben a koncentráció akadályait. Ezek - amint látni fogjuk - két fõ csoportra oszthatók. Az elsõ a kâmával, vagyis a vággyal van összefüggésben, a második pedig magának a mentális anyagnak a valódi természetével.
Az elme irányításának nehézségét jól kifejezte 5000 évvel ezelõtt Arjuna, a közötte és Krishna között lezajlott halhatatlan párbeszédében (lásd: Bhagavad Gîtâ VI. ének, 34. és 35. verse 11 ).
"Az egyenletes kedély eme jógájához, amelyet kinyilatkoztattál, óh Madhaszúdhana, nem találok szilárd alapot, a nyugtalanság miatt. Mert az elme bizony igen nyugtalan, óh Krishna, heves, erõszakos, nehéz azt vezetni. Úgy vélem, oly nehezen fékezhetõ, mint a szél".
Még mindig igaz a válasz, amely rámutat a sikerhez vezetõ egyetlen útra:
"Kétségtelen, óh hatalmas karú, az elme nehezen fékezhetõ és nyugtalan, de állandó gyakorlattal sszenvedélytelenséggel (vairâgya) megfékezhetõ."
A két akadályt, a két, dõlt betûvel jelzett ellenszert fordított sorrendben a továbbiakban fogjuk megvizsgálni.
(I) SZENVEDÉLYMENTESSÉG, vagy közömbösség. Ez világosan a kâma, vagyis a vágy erejére való utalás, ami vonzza, befolyásolja az elmét, és uralkodik rajta. A VI. fejezetben részletesen tanulmányoztuk a kâma és a manasz közötti kapcsolatot, és láttuk azt a módot, ahogyan a vágy folyamatosan ösztökéli az elmét, és állandóan az élvezetek szolgájává teszi. Ezért az elme rákényszerül, hogy azt keresse, ami élvezetet nyújt, és elkerülje azt, ami fájdalmat okoz. Ennek következtében csak az érzelmeket megzabolázása, az uralkodás rajtuk az, amivel meg lehet védeni az elmét attól, hogy eltérítsék feladatától, amelynek elvégzését kitûzte maga elé.
A tanítványnak is emlékeztetnie kell magát arra, hogy a kicsinyes érzelmek összevisszasága értéktelen egy értelmes lény számára, s hogy a legnagyobb mértékben méltóságon aluli, hogy az ember, aki az Istenség egyik szikrája, megengedje magának, hogy a vágy-elementálja befolyása alá kerüljön - egy olyan dolog uralma alá, amely még az ásványvilágot sem érte el.
Úgy tûnik, két alapvetõ mód létezik, amelyen ezt a szenvedélymentességet vagy közömbösséget el lehet érni, és a koncentráció segédeszközeként felhasználni. Ezeket (a) a bölcseleti, és (b) az áhítatos módszereknek nevezhetjük.
(a) A bölcseleti módszer. Ez azt tartalmazza, hogy minden olyasmivel kapcsolatos hozzáállásunkat, ami vonzza és leköti az embert, olyan mértékben megváltoztatjuk és megerõsítjük, hogy a kâma vagy vágy tökéletesen irányításunk alá kerül. Így az ember közömbössé válik minden dolog iránt, legyen az külsõ, vagy az elme elõtt belülrõl megjelenõ dolog. A szerzõ megfigyelése szerint ez a módszer a legtöbb nyugati vérmérsékletû ember számára nehéznek tûnik, és gyakran több zavart okoz, mint amennyi eredményt hoz. A keleti vérmérsékletû embereknek (hogy durva, de használható különbséget tegyünk) viszont ez nem okoz ilyen nagy nehézséget.
A módszer részletes kifejtése egy filozófiai tanulmányt igényelne, ami természetesen messze meghaladná e könyv kereteit. De talán néhány szó elegendõ lesz, hogy a módszerrõl némi fogalmat alkossunk.
A módszer filozófiáját a Bhagavad Gîtâ 5. és 6. Párbeszéde írja le, amit a cselekvésrõl való lemondás és az önuralom jógájának neveznek.
Ebben a rendszerben az ember "nem gyûlölködik, és semmire sem vágyik. mentes az ellentétpároktól. felfogja, hogy csupán az érzékek mozognak az érzékek tárgyai között. Minden tettét az Örökkévalóba helyezi, elhagyva a ragaszkodást. értelmével lemond a cselekvésrõl. szemében egyenlõ az alázatos és tudással ékes bráhmana, a tehén, az elefánt, vagy akár a kutya és a kaszton kívüliek söpredéke. Nem örvendezik, ha öröm éri, s nem búsul a kellemetlenen. független a külsõ kapcsolatoktól, s az Énben leli örömét. ellent tud állni a vágy és a szenvedély rohamainak, harmonikus, boldog, szívén viseli minden létezõ javát. Elszokott a vágytól és a szenvedélyektõl".
"Cselekedetei gyümölcseitõl függetlenül teszi azt, ami kötelesség. Lemondott a formaképzõ akaratról. Mindig uralkodik magán és békés, hideg és meleg, öröm és fájdalom, megbecsülés és gyalázat közepette egyforma marad. Részrehajlás nélkül szemléli szeretteit, barátait és ellenségeit, a különöst, a közömböst, az idegent és a rokont, becsületest és becstelent. Uralkodik énjén sóvárgás és reménykedés nélkül. Mentes a nem kívánatos dolgokra való vágyódástól. Olyan, mint a széltõl védett lámpa. Nem rendíti meg a nagy fájdalom sem. Lemond a képzelet szülte vágyról is, lassan megtalálja nyugalmát. Elméje az ÉN-ben lakozik. Meglátja az ÉN-t mindenben, és mindent az ÉN-ben. Elérte a legtökéletesebb harmóniát."
A fenti idézetek csupán a körvonalai annak, amit bölcseleti módszernek neveztünk. Ezt a módszert igen tág határok között lehet - tulajdonképpen kell - esetleges módosításokkal, az adott egyénekhez és vérmérsékletük sajátosságaihoz alkalmazni.
A bölcseleti módszer azonban - mint már mondtuk - sokak számára nehéz és bonyolult út, és mivel a "mások dharmája tele van veszéllyel", inkább kövessük a második módszert, ami kevésbé drasztikus.
(b) Az áhítatos módszer . Ebben a módszerben ahelyett, hogy megkísérelnénk kiküszöbölni a kâmát, vagyis a vágyat, a tanuló éppen a kâma valódi erejét használja fel az elme rögzítéséhez. Ez voltaképpen az áhítatos ember módszere, aki a kâmát annak legmagasabb formájában gyakorolja, az intenzitás olyan szintjén, hogy minden más kötõdés ehhez képest jelentéktelenné válik, és így képtelen megzavarni, vagy elvonni a figyelmét.
Az áhítatos beállítottságú ember úgy érheti el a célját, hogy elméjét egy szeretett tárgyra, vagy képmásra rögzíti. Az az igazi öröm, amit az adott képmásban való elmélyedéskor átél, arra készteti, hogy elméjét tartósan arra rögzítve tartsa. Még ha az elmét erõszakkal el is rántják onnan, újra és újra vissza fog térni hozzá. Ilyen módon az áhítatos ember meglehetõsen magas fokot ér el a koncentrációban.
Míg az áhítatos típusú ember ilyen módon használja fel egy személy iránti vonzódás alkotóelemét, addig egy filozofikusabb elméjû ember inkább valamilyen magasztos eszmét választhat vonzalma tárgyául, vagy esetleg egy megoldásra váró problémát. Így számára az intellektuális érdeklõdés, a tudás iránti mély vágy biztosítja a vonzalom megkötõ erejét, és így rögzíti szilárdan az elmét.
Ebbõl a nézõpontból a koncentráció egyik hasznos definíciója a következõ: a koncentráció mentális gyakorlása az elme irányítása, az elme uralása oly módon , hogy ebben az akarat játszik döntõ szerepet, és így az egész gondolkodás a választott célra irányul.
Azok számára, akik nem kifejezetten áhítatos típusúak, a fenti módszert jelentõsen módosítani lehet. Ez a módosított módszer tulajdonképpen talán a legtöbb ember számára a legkönnyebb, mivel valójában ez az, amit az ember a hétköznapi életében csinál. Ez abból áll, hogy annyira érdekeljen bennünket a választott téma, és annyira elmerüljünk abban, hogy ez önmagától minden más gondolatokat kizárjon az elmébõl. Az elmét annyira le kell kötni, hogy egy olyan állapot jöjjön létre, ami többé-kevésbé megfelel a koncentrációnak. A tanulónak meg kell tanulnia ezt akaratával létrehozni, és akkor lesz a legsikeresebb, ha a külsõ dolgokra irányuló figyelem képességét és szokását kifejleszti.
Ki kell választani egy tárgyat, és azt több megközelítésbõl aprólékosan megvizsgálni és tanulmányozni. A természetben nincs unalmas és érdektelen dolog. Ha valami annak látszik, akkor ennek leginkább az az oka, hogy megjelenési formájának csodáit és szépségeit felfogóképességünk hiánya vagy figyelmetlenségünk miatt nem tudjuk értékelni.
Ahhoz, hogy a fenti viszonylag egyszerû gyakorlatot bizonyos mértékig el tudjuk sajátítatni, hatékony vizualizációra van szükségünk - ami egy tárgy pontos részleteiben történõ mentális lemásolásának képessége, anélkül, hogy szemeinkkel látnánk azt. Ez a pontos vizualizáció egyik szükséges képesség az okkult munka bizonyos formáinál, mint például a szertartásoknál.
Ha egy konkrét tárgy helyett egy eszmét, például egy erényt választunk, annak fel kell keltenie a tanuló a lelkesedését és áhítatát. A koncentráció ebben az esetben fõleg az érzelmeké, és kevésbé nyilvánvalóan az elméé lesz. Az érzelemben könnyebb egy pontra irányultnak lenni, mint gondolatban, mert a gondolat finomabb és aktívabb. De ha elõ tudunk idézni érzelmi koncentrációt, akkor az elme bizonyos mértékig ezt utánozni fogja.
A koncentráció gyakorlásakor - csakúgy, mint a meditáció esetében - a kezdõ könnyen úgy találja, hogy sok kicsi kielégítetlen vágy és végig nem gondolt probléma, a jelen éhes szájai állandóan elvonják a figyelmét. Ezeket az akadályokat kevésbé szerencsés úgy megpróbálni eltávolítani, hogy elnyomjuk, elfojtjuk azokat. Jobb gondolat, ha megadjuk a járandóságukat, kijelöljünk nekik egy idõpontot, és végiggondoljuk azokat. Az olyan elme, amely nem tud felülkerekedni az ilyen tétovázáson, és állandóan megoldatlanul hagyja a problémáit, nem lehet sikeres a koncentrációban, sem pedig a meditációban.
A tanulónak el kell határoznia, hogy megoldja problémáit és ragaszkodik a döntéseihez, ez után pedig nem szabad ugyanazon a dolgon újra és újra töprengenie. Ez a képesség a gyakorlás során megerõsödik, és kialakul az elhatározások keresztülvitelének szokása.
(II) ÁLLANDÓ GYAKORLÁS. Ez úgy tûnik, hogy a nyugtalanság tulajdonságával van összefüggésben, ami többé-kevésbé a mentális anyag és a mentális esszencia velejárója. Valójában a mentális esszencia az, ami nagyrészt felelõs elkalandozó gondolatainkért, mivel állandóan egyik dologról a másikra szökken.
Mivel azonban a mentális anyagra - csakúgy, mint minden más anyag - a megszokás törvényei vonatkoznak, lehetséges állandó gyakorlással betanítani, amíg szokássá nem válik hogy megõrizze a nyugodtságot, és így az igazi ember, a Gondolkodó készséges és engedelmes szolgájává formálódik.
A leggyorsabb és legjobb mód az elme csapongásának leküzdésére természetesen az akarat használata. Tulajdonképpen bármilyen módszert is válasszunk, az akarat használatára bizonyos mértékig mindegyiknél szükség van. Vannak olyan emberek, akik kizárólag az akaraterõre támaszkodnak (és nincs felsõ határa, hogy milyen mértékig fejleszthetjük az akaratot), míg mások akaraterejük kiegészítésként és támogatásaként a bölcseletet, az áhítatot, vagy más olyan módszereket szeretnek alkalmazni, amit saját maguk fedezhetnek fel önmaguk számára.
Természetesen az is lehetséges, hogy egy burkot készítsünk magunk köré, és így zárjuk ki a kívülrõl érkezõ gondolatokat, de ezt a módszert nem javasolhatjuk állandó megoldásként, mert a burkok végül is nem egyebek, mint mankók.
Viszont ha ilyen burkot használunk, azt is meg kell értenünk, hogy ez nem tud megvédeni az ember saját elméjén belül feltámadó kóbor gondolatoktól, csak a rendszertelenül áramló gondolatok kívülrõl történõ betolakodását tudja megállítani, amelyeket más emberek hagytak hátra.
Azt tanácsoljuk, hogy csak az alsó mentális anyagot használjuk egy ilyen burok elkészítéséhez, különben a segítõ gondolatokat rekeszthetünk ki, és a saját gondolataink a Mester felé történõ kiáradását is megakadályozhatjuk.
A szabadkõmûvességben ez ennek megfelelõ eljárás "a páholy befedése", ez természetesen azon a síkon történik, ami megfelel annak a szintnek, amelyen dolgoznak.
A koncentráció képességét a mindennapi életben is meg lehet és meg is kell szerezni. Bármit is csináljunk, teljes figyelmünket összpontosítanunk kell rá, tegyük azt teljes erõnkkel, olyan jól, amennyire csak lehetséges. Például egy levelet helyesen és pontosan kell megírnunk, nem pedig figyelmetlenül és pontatlanul. Egy könyvet teljesfigyelemmel kell olvasnunk és teljes erõfeszítéssel, hogy megértsük az író szándékait. Ne múljon el egyetlen nap sem, hogy valamilyen meghatározott elmegyakorlatot ne végeznénk. Az elmét ugyanis csak a gyakorlás erõsíti meg. Ha nem használjuk, mindig legyengül, esetleg még el is sorvad.
A tanulónak meg kell értenie az aggodalmaskodás mûködését, és megszüntetésének módszerét. A munka, hacsak nem mértéktelen, nem árt a gondolkodó szerveknek, éppen ellenkezõleg, megerõsíti azokat. Az aggodalmaskodás mentális folyamata viszont károsítja azokat, és egy idõ múlva ideges kimerültséget és ingerlékenységet okoz, ami lehetetlenné teszi a kiegyensúlyozott mentális munkát.
Az aggodalmaskodás olyan folyamat, amely ugyanazt a gondolatsort ismétli újból és újból némi változtatással, és nem jut eredményre, sõt gyakran nem is szándékozik eredményre jutni. A gondolatformák folyamatos reprodukálását a mentális test és az agy indítja el, nem pedig a tudat, viszont becsapják velük a tudatot.
A Gondolkodó, mivel nem sikerült megoldania a problémáját, kielégítetlen marad. Az elõre elképzelt bajtól való félelem az aggódás és nyugtalanság állapotában tartja. Ilyen sugallat hatására - amit nem a Gondolkodó irányít - a mentális test és az agy folyamatosan feladja azokat a képeket, amelyeket már kialakított és visszautasított. Az aggodalom a Gondolkodót testeinek rabszolgájává teszi, nem pedig azok urává.
Az aggódás nagyrészt automatizmus következménye, az anyag ugyanezen tulajdonságát lehet felhasználni legyõzésére. Talán a legjobb módszer arra, hogy megszabaduljunk az "aggódás-csatornától", ha egy pontosan ellenkezõ jellegû gondolatot hozunk létre. Ezt úgy tehetjük meg, ha olyan gondolatokon meditálunk, mint: "Az Én béke, és én ez az Én vagyok. Az Én erõ, és én ez az Én vagyok". Amint így tûnõdünk, a szemlélt béke eláraszt bennünket, és eltölt bennünket az erõ, amit megjelenítettünk magunknak gondolatban. A meditációs célú gondolatok pontos kialakítását természetesen az adott egyénhez lehet illeszteni.
A tanulónak nemcsak a gondolkodást kell megtanulnia, hanem azt is, hogy gondolkodását az akaratával megszüntesse. Amikor a gondolkodás munkáját elvégezte, azt teljesen el kell engednie, és nem engedheti meg, hogy ott sodródjon bizonytalanul, megérintve az elmét és elhagyva azt, mint ahogy egy csónak ütõdik neki a szikláknak. Az ember nem hagy járni egy gépet, amikor nincs munkája, szükségtelen koptatni a gépet. Hasonlóképpen az elme megfizethetetlen gépezetét nem szabad bekapcsolni és céltalanul járatni, elkoptatni azt használható eredmény nélkül. Mint ahogyan a fáradt végtagok élvezik a tökéletes pihenést, úgy talál az elme is enyhülést a tökéletes nyugalomban.
Amikor a tanuló befejezte gondolati munkáját, engedje el a gondolatot és ezután, amint más gondolatok jelennek meg az elméjében, az elõbbiekrõl fordítsa el a figyelmét.
Egy másik módszer, amit a szerzõ sikerrel alkalmaz, hogy nem is annyira másfelé fordítja a figyelmét (ami önmagában egy pozitív tevékenység), mint inkább nem vesz tudomást a felmerülõ gondolatokról. Csak hadd jöjjenek kedvük szerint, de legyenek teljesen közömbösek. Rövid idõ múlva, mivel nem áramlik feléjük friss élet, nem jelennek meg többé, beáll egy teljes csend, megszabadul mindenféle gondolattól, ami rendkívül pihentetõ mind az asztrális, mind a mentális test számára.
(Ezt a módszert az álmatlanság kezelésére is lehet használni, a szerzõ számos esetben felbecsülhetetlen értékûnek találta.)
A gondolkodás megszüntetése egyik szükséges elõfeltétele a magasabb síkokon való munkának. Amikor az agy megtanulta, hogy nyugodt legyen, akkor megnyílik a lehetõség arra, hogy a tudat visszahúzódjon a fizikai köntösébõl.
A tanuló most eljutott odáig, hogy teljeségében megértheti Patanjali aforizmáját a jóga gyakorlásáról, vagyis hogy az embernek meg kell állítania a "gondolkodó princípium változásait". A megoldandó feladat az, hogy olyan tökéletes irányításra tegyünk szert a mentális test, vagyis a "gondolkodó princípium" felett, hogy azt megváltoztatni csak az ember, a Gondolkodó szándékos hozzájárulásával, lehessen.
A Patanjali által használt kifejezés a jóga meghatározásakor a chitta-vritti-nirodha , ami az elme ( chitta ) örvényeinek ( vritti ) megfékezését ( nirodha ) jelenti.
Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy az elmét úgy vegye fel és tegye le, mint ahogyan egy szerszámmal teszi. Amikor ezt a szintet elérte, akkor megnyílik a lehetõség arra, hogy az ember teljesen visszahúzódjon a mentális testébõl.
A jóga így a mentális testben lévõ valamennyi rezgés és változás felfüggesztése. Ennek következtében egy Mester mentális testében a színek nem változnak meg, kivéve, ami belülrõl indul el. A Mester mentális testének olyan a színe, mint "a holdfény a fodrozódó óceánon". Ebben a fehérségben a színek minden lehetõsége benne van, de a külsõ világból semmi sem képes a legcsekélyebb színárnyalat-változást létrehozni állandó ragyogásában. Az õ mentális teste csak egy külsõ burok, amit akkor használ, amikor az alsó világgal kell kapcsolatba lépnie.
A koncentráció eredménye az, hogy mivel a Megismerõ koncentrált elmével folyamatosan egy képen elmélkedik, sokkal teljesebb tudást szerez Az adott tárgyról, mint amilyet bármilyen szavakba öntött leírás segítségével meg tudna szerezni. Egy tárgy szóbeli leírással létrejövõ durva körvonalai egyre inkább megtelnek részletekkel, amint a képe megformálódik a mentális testben, a tudat pedig egyre közelebbi kapcsolatba kerül a leírt dolgokkal.
A koncentráció és a gondolaterõ elméletével és gyakorlatával kapcsolatban a tanulónak ajánljuk Annie Besant:Thought-Power, Its Control and Culture 12 címû könyvét, míg a koncentráció gyakorlati kézikönyveként ajánljuk Ernest Wood: Concentration címû csodálatos mûvét
A koncentráció önmagában természetesen nem cél, hanem csak egy eszköz a cél eléréséhez. A koncentráció az elmét egy olyan eszközzé alakítja át, amit a tulajdonosa akarata szerint használhat. Amikor a koncentrált elme folyamatosan bármilyen tárgyra irányul azzal a céllal, hogy áthatoljon a fátylon, és elérje az életet, és ezt az életet egyesítse azzal az élettel, amelyhez az elme tartozik, akkor meditáció történik. Így a koncentráció a szerv megformálása, a meditáció pedig annak alkalmazása.
Amint láttuk, a koncentráció az elme egyetlen pontra való határozott rögzítését jelenti anélkül, hogy elkalandozna, és hagyná magát megzavarni külsõ dolgoktól, az érzékszervek tevékenységétõl vagy önmagától, az elmétõl. Ezt az állapotot megingathatatlan állandósággá és szilárdsággá kell megerõsíteni, amíg fokozatosan meg nem tanulja, hogy figyelmét a külsõ világtól és a testétõl annyira visszavonja, hogy az érzékek teljesen nyugodttá és csendessé váljanak, míg az elme rendkívül élénk legyen, és minden energiáját befelé vonja, egyetlen gondolatra rögzítve, a legmagasabbra, amit csak el tud érni. Amikor képes arra, hogy viszonylag könnyen fenntartsa ezt az állapotot, akkor készen áll egy következõ lépésre, és az akarat erõs, de nyugodt erõfeszítésével önmagát az általa elérhetõ legmagasabb gondolat fölé lendítse, miközben a fizikai agyában dolgozik. Ebben az erõfeszítésben felemelkedik és egyesül a felsõ tudattal, és megszabadul a testétõl.
Így bárki, aki képes arra, hogy rövid ideig figyeljen, folyamatosan gondoljon egy témára anélkül, hogy elkalandozna, készen áll arra, hogy elkezdjen meditálni.
A meditációt úgy definiálhatjuk, hogy az a koncentrált elme tartós figyelme az áhítat egy tárgyára, vagy a megértéséhez megvilágítandó problémára, vagy tulajdonképpen bármire, aminek inkább az élet-oldalát kell megérteni és befogadni, mint a formai oldalát. Egy téma átgondolásának a tudománya, vagy a téma megfontolása különbözõ hatásaiban és kapcsolataiban.
A meditáció egy másik definíciója: azt a törekvést tartalmazza, hogy az éber tudatba, vagyis a normális állapotban mûködõ elmébe hozza át a magasabb tudat valamilyen elképzelését, hogy a törekvés erejével létrehozzon egy vezetéket, amelyen keresztül az isteni vagy spirituális princípium - a valódi ember - hatása átsugározza az alsóbb személyiséget. Az elme és az érzelmek kinyújtása egy eszmény felé, és a bebörtönzött alsóbb tudat kapujának kitárása az eszmény befolyása elõtt. H. P. Blavatsky szerint: "a meditáció a bensõ ember kifejezhetetlen vágyakozása a Végtelen felé". Ligouri Szent Alfonz úgy fogalmazott, hogy a meditáció "az az áldott kemence, amelyben a lelket az isteni szeretet lobbantja lángra".
A választott eszmény lehet elvont, mint például egy erény, lehet az emberben lévõ Istenség, meg lehet személyesíteni, mint egy Mester, vagy isteni Tanító. De minden esetben alapvetõ fontosságú, hogy a lelket felemelje az isteni forrása felé, és az egyéni Én vágya az legyen, hogy eggyé váljon az Egyetemes ÉN-nel.
Ami a fizikai életben az étel, ugyanaz a spirituális életben a meditáció. A meditáló ember mindig a világ leghatékonyabb embere. Lord Rosebery Cromwellrõl beszélve úgy írja le, mint egy "gyakorlati misztikust", és azt állítja, hogy egy gyakorlati misztikus a legnagyobb erõ a világon. A koncentrált értelem, az a képesség, hogy visszahúzódjon a külsõ zûrzavartól, a munkára fordítható energia rendkívüli megnövekedését, nagyobb állhatatosságot, önuralmat és higgadtságot jelent. A meditáló ember olyan ember, aki nem vesztegeti el az idejét, nem szórja szét energiáit, nem mulaszt el egyetlen lehetõséget sem. Az ilyen ember ura az eseményeknek, mert benne van az az erõ, aminek az események csak külsõ kifejezõdései. Része az isteni életnek, és ezért része az isteni erõnek is.
Ahogyan korábban mondtuk, amikor az elme megformál egy képet, és a Megismerõ folyamatosan elmélkedik azon, sokkal teljesebb tudáshoz jut a tárgyról, mint amilyet bármilyen szavakba öntött leírással szerezhetne. A koncentráció folyamán a kép kiformálódik a mentális testben, és a koncentráció a szóbeli leírásból eredõ durva körvonalakat egyre jobban kitölti a részletekkel, amint a tudat egyre szorosabb kapcsolatba kerül a leírt tárggyal.
Minden vallás ajánlja a meditációt, és annak kívánatosságát minden filozófiai iskola elismeri. Ahogyan az ember, aki szeretne erõs lenni, elõírt gyakorlatokat végez el, hogy izmait fejlessze, ugyanúgy az okkultizmus tanulója is meghatározott és elõírt gyakorlatokat végez, hogy fejlessze asztrális és mentális testét.
Természetesen sokféle meditáció létezik, mint ahogyan emberbõl is sokféle típusú van. Világos, hogy egy meditációs módszer nem tud mindenki számára egyformán jó eredményt hozni. Minden embernek meg kell találnia a számára legmegfelelõbb meditációs módszert.
A meditációnak több célja van, ezek közül a legalapvetõbbek a következõk:
Biztosítja, hogy az ember naponta legalább egyszer magasztos és szent dolgokra gondoljon, és elvonja gondolatait a mindennapi élet kicsinyes dolgaitól, haszontalanságaitól és veszõdségeitõl.
Hozzászoktatja az embert ahhoz, hogy ilyen dolgokon gondolkodjon, és így egy idõ múlva már ezek alkotják mindennapi élete hátterét, amelyhez az elméje örömmel tér vissza, amikor munkájának sürgõs teendõitõl megszabadul.
Egyféle asztrális és mentális tornagyakorlatként szolgál, hogy megõrizze ezeknek a felsõbb testeknek az egészségét, és az isteni élet akadálytalanul áramolhasson rajtuk keresztül. Meg kell azonban jegyezni, hogy e cél eléréséhez a gyakorlatok rendszeressége elsõrendû fontosságú.
Felhasználható a jellem fejlesztésére is, különbözõ tulajdonságok és erények bele építésére.
Magasabb szintre emeli a tudatot, és így az magasabb és finomabb dolgokat tartalmaz, ezen keresztül az ember az Istenség jelenlétébe emelkedhet.
Megnyitja a természetet a meditáló elõtt, és áldást hív le a magasabb síkokról.
Ez az az út - még ha csak az elsõ bizonytalan lépést is tesszük meg rajta -, amely a magasabb fejlettséghez és tágabb ismeretekhez, a tisztánlátás eléréséhez, valamint végsõ fokon a fizikai világ feletti élet eléréséhez vezet.
A meditáció a legkönnyebb és legbiztosabb módszer a felsõ tudat fejlesztéséhez. Kétségtelenül bármilyen ember számára az idõk során lehetségessé válik, hogy meditációval - mondjuk a Logoszról, vagy a Mesterrõl - felemelkedjen elõször az asztrális, késõbb pedig a mentális szintekre, de természetesen azt senki sem tudja megmondani, hogy ez mennyi ideig fog tartani, mivel ez teljesen a tanítvány múltjától és az általa tett erõfeszítésektõl függ.
A magasabb dolgok komoly tanulmányozásával elfoglalt ember egy idõre teljesen kiemelkedik önmagából, és egy erõteljes gondolatformát hoz létre a mentális világban, amit azonnal vezetékként használhat a közvetlen fölött lévõ világban lebegõ erõ.
Amikor nagyszámú ember egy ilyen természetû gondolatban egyesül, a közösen kialakított vezeték arányaiban sokkal nagyobb kapacitású, mint az egyes különálló vezetékek összege. Ezért egy ilyen embercsoport felbecsülhetetlen áldás annak a közösségnek, amelyben mûködik.
Az emberek, intellektuális tanulmányaik során elõidézhetik olyan erõk kiáramlását az alsó mentális síkra, amely rendesen csak a felsõ mentális sík sajátossága.
Ha a gondolataik magasabb rendû erkölccsel és lelki fejlõdéssel foglalkoznak, ezek emelkedett gondolatok csatornáivá válnak, amelyeken keresztül a buddhikus világ erõi le tudnak ereszkedni a mentális világba.
Így képesek sok olyan emberre befolyást gyakorolni ezzel a kisugárzással, akik ennek az erõnek a tevékenységére a legkevésbé sem nyitottak, így nem részesülnének abból, ha az csak az eredeti szintjén maradna.
Ez tulajdonképpen például a Teozófiai Társulat alosztályainak egyik létezõ és legfontosabb feladata, hogy egy csatornát hozzanak létre az Isteni Élet elosztására. Mert a Teozófiai Társulatok minden alosztálya a Bölcsesség Mesterei és tanítványai érdeklõdésének egyik központja, következésképpen az alosztály tagjainak a gondolatai, amikor tanulmányaikkal és megbeszéléseikkel vannak elfoglalva, magukra vonhatják a Mesterek figyelmét, és ekkor sokkal emelkedettebb erõt bocsátanak ki, mint bármi, ami maguktól a tagoktól származik.
A Teozófiai Társulat tagjait emlékeztetni szeretnénk, hogy Dr. Annie Besant azt állította, az egyik Mester azt mondta neki, hogy amikor egy ember csatlakozik a Társulathoz, összeköttetésbe kerül vele egy vékonyka életfonálon keresztül. Ez a fonál a Mesterre való magnetikus kapcsolat vezetéke, a tanuló pedig szorgos erõfeszítéssel, áhítatos és önzetlen szolgálattal megerõsítheti és kitágíthatja ezt a fonalat, amíg ez az élõ fény egyik vezetékévé nem válik.
Egy még magasabb forrásból is lehetséges áldást lehívni. Az Istenség élete és fénye elárasztja rendszerének egészét, de ez az erõ minden egyes szinten vagy síkon normális körülmények között szigorúan arra a síkra korlátozódik. Ha azonban különleges csatornát készítünk neki, akkor azon keresztül képes leereszkedni, és megvilágítani egy alsóbb síkot.
Egy ilyen vezeték mindig létrejön, amikor bármilyen gondolatnak vagy érzelemnek van teljesen önzetlen aspektusa. Az önzõ érzelem zárt körben mozog, így a saját válaszát a saját szintjén kapja meg. A teljesen önzetlen érzelem az energia olyan kiáradása, ami nem tér vissza, hanem felfelé történõ mozgása csatornát képez az isteni erõ leáradása számára, a közvetlen felette levõ szintrõl. Ez a valóság, ami az imára kapott válasz elképzelésének hátterében áll.
Egy tisztánlátó ezt a csatornát egy óriási örvényként látja, mint valami gigantikus hengert, vagy kéményt. Ez a legközelebbi magyarázat, amit a fizikai világban adni lehet, de ez pontatlan, mert amint az erõ a csatornában lefelé áramlik, valahogyan eggyé válik az örvénnyel, belõle származik, az színezi meg, és magával hoz olyan meghatározott jellegzetességeket, amik megmutatják, milyen csatornából jött.
A meditáció következtében az ember asztrális és mentális testei a kaotikusból fokozatosan rendezetté alakulnak, lassan kiterjednek, és fokozatosan megtanulnak egyre magasabb rezgésekre válaszolni. Minden erõfeszítés segít a fátylat vékonyítani, ami elválasztja a magasabb világtól és a közvetlen tudástól. Gondolatformái napról-napra határozottabbakká növekednek, és így a fentrõl beléjük áramló élet egyre teljesebbé válik.
Így a meditáció elõsegíti az anyag magasabb típusainak beépítését a testekbe. Ez gyakran emelkedett érzelmek megtapasztalásához vezet, amelyek a buddhikus síkról jönnek le, és az asztrális testben visszatükrözõdnek. De ezen kívül szükség van a mentális és a kauzális testek fejlesztésére is azért, hogy tartósságot és egyensúlyt biztosítsanak, különben a finom érzelmek, amelyek az embert a helyes irányba terelik, nagyon könnyen eltérülhetnek, és más, kevésbé kívánatos irányokba fordítják az embert. Csak érzelemmel sohasem lehet tökéletes egyensúlyt, vagy tartósságot elérni. Az elme és az akarat irányítóképessége ugyanúgy szükséges, mint ahogy az érzelem hajtóerejére.
A meditáció gyakorlásában a tanuló hasznosnak találhatja azt a tudást, amit Patanjali ismertetett az elme öt szintjérõl. Emlékeztetnünk kell azonban, hogy ezek a szintek nem korlátozódnak a mentális síkra, hanem megfelelõ formában minden síkon léteznek. Ezek a következõk:
Kshipta: a pillangószerû elme, amely állandóan az egyik tárgyról a másikra röpköd. Ez a fizikai síkon való tevékenységnek felel meg.
Mudha: az a zavarodott állapot, amelyben az embert az érzelmek mozgatják és tévesztik meg. Ez az asztrális síkon való tevékenységnek felel meg.
Vikshipta: egyetlen eszmében való túlzott elmerülés, az iránti túlzott lelkesedés állapota. Ekkor az embert az eszme birtokolja - mondhatnánk azt is, hogy - megszállja. Ez az alsó mentális világban való tevékenységnek felel meg. Itt az embernek a vivekát kell megtanulnia, ami a tudat megismerõ aspektusával kapcsolatos.
Ekâgrata: az egy pontra irányítottság, az az állapot, amelyben mi birtokolunk egy eszmét ahelyett, hogy az birtokolna bennünket. Ez a felsõ mentális síkon való tevékenységnek felel meg. Az embernek itt a vairâgyát kell megtanulnia, ami az tudat tevékenység aspektusával kapcsolatos.
Niruddha: önuralom, amikor az ember minden eszme fölé emelkedve úgy választ, ahogyan megvilágosodott akarata diktálja neki. Ez a buddhikus síkon való tevékenységnek felel meg. Az embernek itt a satsampattit kell megtanulnia, ami a tudat akarati aspektusával kapcsolatos.
Amikor megszerezi a teljes irányítást, és így az ember elméjének minden mozdulását meg tudja akadályozni, akkor készen a samâdhira, vagyis a kontemplációra, amivel a következõ fejezetben fogunk teljes részletességgel foglalkozni. Addig is a teljesség kedvéért kívánatos egy elõzetes elképzelést alkotni a samâdhiról.
Etimológiailag a samâdhi "teljes összerendezést" jelent, vagyis az elme teljes összeszedettségét, összegyûjtését, megakadályozva annak szétszóródását. Vyâsa azt mondja: "a jóga a lecsillapított elme". Ez a samâdhi eredeti jelentése, bár gyakrabban használják annak a transz-állapotnak a megjelölésére, amely a tökéletes nyugalom természetes következménye.
Kétféle samâdhi van: (1) A samprajnâta samâdhi, vagyis a tudatos samâdhi, amikor a tudat kifelé, a tárgyak felé fordul. (2) Az asamprajnâta samâdhi, vagyis a nem tudatos samâdhi, amikor a tudat befelé fordul, önmagába visszahúzódik, és így a következõ magasabb tudathordozó eszközbe lép át.
A könnyebb kezelhetõség kedvéért ezeket a tényeket táblázatos formában a következõ táblázatban mutatjuk be.
| Az elme állapotai | Elérendõ tulajdonság
| A tudat aspektusa | Szanszkrit | Magyar | 1. | Kshipta | Pillangó-elme | - | - | 2. | Mudha | Zavartság | - | - | 3. | Vikshipta | Túlzott lelkesedés | Viveka (megkülönböztetés) | Megismerés |
| Ekâgrata | Egy pontra irányítottság | Vairâgya (szenvedélytelenség) | Tevékenység | 5. | Niruddha | Önuralom | Shatsampatti (hatszoros mentális tulajdonságok) | Akarat | 6. | Samâdhi | Az elme nyugalma, transzig vezetve | - | -
|
A tanuló esetleg szeretné ismerni az elme négy állapotát is, ahogy azt a jóga tanítja. Ezek a következõk:
(1) Jâgrat: az éber tudat.
Svapna: az álom tudat. Ilyenkor a tudat az asztrális testben mûködik, és képs tapasztalatait áthozni a fizikai agyba.
Sushupti: a mély alvás tudata. Ilyenkor a tudat a mentális testben mûködik, és a tapasztalatait nem képes átadni a fizikai agynak.
Turîya: a transzállapotú tudat. Ilyenkor a tudat annyira elkülönül az agytól, hogy külsõ eszközökkel nem is tud rá könnyen visszaemlékezni.
Fontos megjegyezni azonban, hogy a tudatnak ez a négy állapota minden síkon létezik. Az alábbiakban példákat mutatunk be a fizikai tudat négy állapotára, ezeket táblázatos formába rendeztük a tömörség és az érthetõség kedvéért.Név | Példák a fizikai tudatban
| Szanszkrit | Magyar | Jâgrat | Éber | Könyvet olvasni. | Megnézni az órát. | Svapna | Álom | Felfogni a szavak jelentését. | Elképzelni az órát. | Sushupti | Mély alvás | Megérinteni a szerzõ elméjét. | Elképzelni az ideális órát. | Turîya | Transzállapot | Belépni a szerzõ elméjébe. | Átlépni az elvont idõ eszméjére. |
Azt is meg kell jegyezni, hogy ezek a kifejezések viszonylagosak. Így például a legtöbb ember számára a jâgrat, az éber tudat állapota a teljes öntudatnak az a része, amely az agyban és az idegrendszerben mûködik, és ami kétségtelenül öntudatos. Gondolhatunk a tudatra úgy, mint egy nagy fénytojásra, amelynek csak az egyik vége van belehelyezve az agyba, és ez a vég az éber tudat.
De amint a tudat az asztrális világban fejlõdik, és az agy eléggé kifejlõdik ahhoz, hogy annak rezgéseire válaszoljon, az asztrális tudat az éber tudat részévé válik, és akkor a mentális tudat lesz a svapna, vagyis az álom tudat.
Hasonlóképpen, amikor a mentális én-tudat kifejlõdik, és az agy válaszol rá, akkor az éber tudat magába foglalja a mentálist is. És így tovább, amíg mind az öt sík tudata az éber tudat részévé nem válik.
Az éber tudatnak ez a kiterjedése maga után vonja az agy atomjainak, az agyban lévõ bizonyos szerveknek és a sejtek közötti összeköttetésnek a fejlõdését is.
Ahhoz, hogy az asztrális öntudat az éber tudat részévé váljon, az agyalapi mirigynek kell kifejlõdnie, és az atomok negyedik spirilla-sorozatának teljessé kell válnia.
Ahhoz, hogy a mentális öntudat az éber tudat részévé váljon, a tobozmirigynek kell aktívvá válnia, és a spirillák ötödik sorozatának kell tökéletesen munkába állnia.
Ha ezek a fizikai kifejlõdésen nem történnek meg, akkor az asztrális és a mentális tudat megmarad a tudat felettiben, és nem fejezõdhetnek ki az agyon keresztül.
Viszont ha az ember nem rendelkezik fizikai testtel, akkor jâgratja, vagyis éber tudata azonos az asztrális tudatával. Így a jâgratot tágabb értelemben úgy tudjuk meghatározni, hogy a teljes tudat azon része, ami a legkülsõbb tudathordozó eszközén keresztül mûködik.
A fenti elemzés szempontjából felülvizsgálhatjuk a samâdhit. A samâdhi az a tudatállapot, amelyben a test érzéketlen, de az elme tökéletesen én-tudatos, ahonnan az elme visszatér a fizikai agyba teljes emlékezettel a fizikai fölötti tapasztalásairól.
Ha az ember transzba helyezi magát, és az asztrális síkon tevékenykedik, akkor a samâdhija asztrális. Ha a mentális síkon mûködik, akkor samâdhija mentális.
Az az ember, aki a samâdhit gyakorolja, így képes visszahúzódni a fizikai testbõl, és így azt érzéketlenül hagyja, amíg elméje teljesen öntudatos.
A samâdhi ezért relatív fogalom. Így egy Mester az âtmâ síkján kezdi a samâdhiját, és onnan emelkedik a magasabb kozmikus síkokra.
A samâdhi szót néha annak az állapotnak a megjelölésére is használják, ami éppen azon szint fölött van, ahová az ember a tudatát meg tudja tartani. Így egy mûveletlen ember esetében, akinek a tudata csak a fizikai síkon tiszta, az asztrális sík a samâdhi. Ez azt jelenti, hogy amikor ez az ember visszatér az alsóbb eszközeibe, nem fog magával hozni semmilyen határozott többlettudást, sem új képességet, amit bármire is használhatna. Ezt a fajta samâdhit nem ajánlják a magasabb okkult iskolákban.
Aludni menni és átlépni samâdhiba nagyrészt ugyanaz a folyamat, de míg az egyik közönséges feltételek következménye, és nincs jelentõsége, addig a másik a képzett akarat tevékenységének következménye, és felbecsülhetetlen képesség.
A fizikai eszközök a transzállapot eléréséhez, mint például a hipnózis, a kábítószerek, fehér alapon egy fekete pont merev nézése, vagy az orrhegy nézése, a hatha jóga módszereihez tartoznak. Ezeket sohasem használják a râja jógában.
A tisztánlátó számára egy mesmerizált ember és egy jógi öngerjesztett transza között azonnal nyilvánvaló a különbség. A mesmerizált vagy hipnotizált emberben valamennyi "princípium" jelen van, de a felsõ manasz meg van bénulva, és ez a lebénulás elválasztja a buddhitól, az asztrális testet pedig tökéletesen az alsó manasz és a kâma uralja.
A jógi esetében viszont az alsó négyesség "princípiumai" teljesen eltûnnek, kivéve az aranyszínû prána alig észlelhetõ rezgéseit és egy arannyal tarkított ibolyaszínû lángot, amely a fej tájékáról áramlik felfelé, és egy pontban éri el a csúcsát.
A mesmerizált vagy hipnotizált ember semmire nem emlékezik az agyával a tapasztalataiból, míg a jógi mindenre emlékszik, ami vele történt.
Talán néhány gyakorlati példa mutatja be legjobban a meditációban alkalmazott egyes módszereket.
A tanuló jól teszi, ha elkezd megbarátkozni azzal a gondolattal mindaddig, amíg ez számára teljesen természetessé nem válik, hogy a fizikai test a szellem eszköze. Arra kell gondolnia, hogyan lehetséges a fizikai testet ellenõrizni és irányítani, majd pedig gondolatban el kell különítenie magát a testétõl, valójában meg kell tagadnia azt.
Ezután, amikor észleli, hogy ellenõrizni tudja vágyait és érzelmeit, meg kell tagadnia az asztrális testet annak vágyaival és érzelmeivel együtt. Ezután képzelje el magát, hogy a mentális testében van, és ismételten elmélkedjen azon, hogy a gondolatait is képes ellenõrizni és irányítani. Ekkor meg kell tagadnia elméjét is, és fel kell emelkednie a szellem szabad légkörébe, ahol örök béke honol, pihenjen meg itt egy pillanatra, és törekedjen nagy erõfeszítéssel arra, hogy ráébredjen: Az a valódi Én.
Amikor ismét leereszkedik tudatába, arra kell törekednie, hogy magával hozza különbözõ testeibe a szellem békéjét.
Egy másik gyakorlat a meditációt a jellem építésére irányítja. Válasszunk ki e célra egy erényt, mondjuk azártalmatlanságot . Miután figyelmünket koncentráltuk, a témát annak sok aspektusából kell átgondolni, például ártalmatlanság a cselekedetben, a beszédben, a gondolatban, a vágyban. Hogyan fejezõdik ki az ártalmatlanság az ideális ember esetében, hogyan befolyásolja mindennapi életét, hogyan bánik az embertársaival, ha már teljesen megszerezte ezt az erényt, és így tovább.
Ha az ember így meditál az ártalmatlanságon, magával viszi a mindennapi életébe az elmének ezt az állapotát, ami hamarosan megjelenik minden cselekedetében és gondolatában. Természetesen más tulajdonságokkal is hasonlóképpen lehet kezelni. Néhány hónapos ilyen irányú õszinte erõfeszítés csodás változásokat fog létrehozni az ember életében, amirõl Plotinus így ír híres könyvében: "Vonulj vissza önmagadba és szemlélõdj. És ha még nem találod szépnek magadat, tégy úgy, ahogyan a szobrász cselekszik, hogy széppé tegye a szobrát, itt lefarag belõle, ott simít rajta, itt az egyik vonalat könnyedebbé teszi, ott a másikat tisztábbá, amíg meg nem jelenik egy bájos arc a szobron. Tégy te is így. Faragj le minden mértéktelenséget, egyenesíts ki mindent, ami kanyargós, világíts meg mindent, ami árnyékos, tegyél mindent ragyogó szépségûvé, és ne hagyd abba szobrod csiszolgatását, amíg az erények isteni ragyogása nem sugárzik rólad, amíg valóban meg nem látod a végsõ istenséget, szeplõtlen szentélyében". (Plotinus: A szépségrõl)
Egy erényen való meditálás az embert így fokozatosan az adott erénynek birtokosává teszi. Ahogyan az õsi hindu szentírások pontosan mondják: "amire az ember gondol, azzá válik, ezért gondolj az Örökkévalóra", máshol pedig: "Az ember gondolatainak teremtménye".
Kitûnõ példa arra, hogy mit lehet elérni a meditációs e módszerével, annak az embernek az esete, aki negyven évig naponta meditált az igazságról. Az eredmény az lett, hogy annyira összhangba került az igazsággal, hogy mindig tudta, amikor valaki hazudott elõtte, mindig összerázkódott belül. S mivel ez az ember történetesen bíró volt, ez a képessége jó szolgálatot tett neki.
Ebben a munkában az ember a képzeletét alkalmazza, a jógában használt nagyszerû eszközt. Ha az ember gondolatban elképzeli, hogy rendelkezik egy bizonyos tulajdonsággal, már félúton van ennek a tulajdonságnak a megszerzéséhez. Ha elképzeli, hogy mentes egy bizonyos hibától, akkor már félúton van a tõle való megszabadulástól. A gyakorlott képzelet olyan hatékony fegyver, amelynek használatával az ember félig megszabadíthatja magát bajaitól és hibáitól.
Nem bölcs dolog a hibákon tépelõdni, mert az betegeskedéshez és depresszióhoz vezethet, amelyek egyfajta falként mûködnek, kizárva a spirituális hatásokat. A gyakorlatban helyesebb, ha nem veszünk tudomást a jellemünk hibáiról, amennyire ez egyáltalán lehetséges, hanem az ellenkezõ irányú erények kialakítására koncentrálunk. A spirituális életben csak kevesebb sikert érhetünk el azzal, ha vadul birkózunk az alsóbb természetünkkel, mint ha a magasabb dolgok ismerete és helyes megítélése felé törekszünk. Mert ha egyszer eléggé megtapasztaltuk a magasabb élet boldogságát és örömét, az alsóbbrendû vágyak elhalványulnak és elvesztik vonzásukat. Egy nagy tanító azt mondta, hogy valamilyen vétség megbánásának az a legjobb formája, ha reménykedõ bátorsággal tekintünk elõre, ami azzal a szilárd elhatározással párosul, hogy nem követjük el ismét az adott vétséget.
Tegyük fel, hogy a meditáció egy másik célja egy témának, illetve annak más témákhoz való viszonyának intellektuális megértése.
Fontos, hogy a tanuló ne felejtse el, a Megismerõnek elsõ dolga a pontos megfigyelés, mert a megfigyelés pontosságától függ a gondolat. Ha a megfigyelés pontatlan, akkor ebbõl a kezdeti hibából egy sor más, ebbõl következõ tévedés fog származni, amit már nem lehet helyre igazítani, csak akkor, ha visszamegyünk a kiindulóponthoz.
Miután így gondosan megfigyeltük az adott dolgot, gondolataink átáramlottak rajta, és így megragadták annak természetes, fizikai feletti, metafizikai aspektusait, akkor ezzel erõfeszítést tettünk arra, hogy a tudat még ködös szintjét teljesen világossá és szabatossá tegyük.
Legyen például a meditációs témája a harmónia. Gondoljuk át ennek különbözõ vonatkozásait. Elmélkedjünk róla a zenében, a színekben és más különbözõ jelenségekben, próbáljuk meg felfedezni a harmónia fõ jellegzetességeit, és azt, mennyiben különbözik más hasonló, vagy ellentétes eszméktõl, milyen részt játszik az események sorozatában, mi a haszna és mit eredményez a hiánya. Amint mindezekre és még sok más kérdésre válaszoltunk, akkor arra kell törekednünk, hogy minden konkrét képet és gondolatot vessünk el róla, és gondolatainkban csak a harmónia elvont eszméjét tartsuk meg.
A tanulónak észben kell tartani, hogy a mentális látás ugyan olyan valóságos és kielégítõ, mint a fizikai látás. Így lehetséges az elmét arra megtanítani, hogy lássa - mondjuk - a harmónia fogalmát , vagy a kettõ négyzetgyökét olyan világosan és olyan bizonyossággal, mint amikor az ember egy fát, vagy egy asztalt lát a fizikai szemével.
Harmadik példaként nézzünk meg egy áhítattal kapcsolatos meditációt. Gondoljunk egy eszményi emberre, a Mesterre, vagy ha jobban tetszik, magára az Istenségre, vagy annak bármely megnyilvánulására. Engedjük, hogy gondolataink átjárják a meditáció tárgyát különbözõ aspektusaiban, és így az állandóan csodálatot, hálát, tiszteletet és imádatot ébreszt. Tûnõdjünk el a benne megnyilvánuló összes tulajdonságon, és vegyük végig mindegyik tulajdonságot annak összes aspektusában és összefüggésében.
Általános szempontból egy elvont eszme és egy személyiség egyaránt jók a meditáció céljára. Egy értelmi beállítottságú ember általában az elvont ideált inkább kielégítõnek találja, az érzelmi beállítottságú gondolatának tényleges megtestesülését igényli. Az elvont eszmének az a hátránya, hogy az utána való sürgetõ törekvés hajlamos kimerülni, a konkrét megtestesülés hátránya az, hogy hajlamos az eszményi szint alá süllyedni.
Ennél a pontnál egy külön megjegyzést tehetünk annak eredményérõl, ha egy Mesteren meditálunk. Ez határozott összeköttetést teremt a Mesterrel, ami a tisztánlátó számára egyfajta fényköteléknek látszik. A Mester tudat alatt mindig megérzi, amikor megérinti egy ilyen fényszál, és annak mentén válaszul egy állandó magnetizmus-áramot küld ki, ami jóval a meditáció befejezése után is betölti szerepét.
Ha a meditáció céljára egy képet használunk, gyakran megfigyelhetjük, hogy annak kifejezése megváltozik. Ez azért van, mert az akaratot meg lehet tanítani, hogy közvetlenül hasson a fizikai anyagra. Az adott fizikai részecskékre kétségtelenül hatással van az erõs, kitartó gondolat ereje.
A meditáció egy másik formája az úgynevezett mantrikus meditáció.
A mantra a hangok meghatározott sorozata, ami egy okkultista rendezettel abból a célból, hogy bizonyos meghatározott eredményt érjen el vele. Ezek a hangok, amelyeket ritmikusan újra és újra egymás után ismételgetnek, összhangba hozzák a tudathordozók rezgéseit önmagukkal. A mantra így egy mechanikus módszer a rezgések ellenõrzésére vagy kívánatos rezgések felkeltésére. A hatékonysága attól függ, amit rezonáló rezgéskéntismerünk (lásd: Az asztrális test .)
Minél többször ismételnek meg egy mantrát, annál erõteljesebb az eredmény. Ez az értelme az egyházi szövegek ismételgetésének és a rózsafüzérnek, ami lehetõvé teszi, hogy a tudat teljesen arra koncentráljon, amit mondanak és gondolnak, és a figyelmét nem vonja el a számolgatás feladata.
A meditációnak ebben a módjában, amit Indiában gyakorolnak széles körben, az áhítatos személy elméjét mondjuk Sri Krisnára irányítja, a megtestesült Istenségre, a világ Szeretetének és Tudásának Szellemére. Kiválasztanak egy mondatot, és azt mantraként kántálják megállás nélkül ismételve, mialatt annak mély és sokrétû értelmén céltudatosan töprengenek. Így az áhítatos személy magával az Úrral lép kapcsolatba.
A fentiek alkotják a meditáció bizonyos formáinak legszûkebb körvonalait. További, részletesebb leírásokat találhat a tanuló a következõ kiváló munkákban: Ernest Wood: Concentration , J. I. Wedgwood: Meditation for Beginners 13és Annie Besant: In the Outer Court 14 címû könyvének A gondolat irányítása és A jellem formálása címû csodálatos fejezetei.
Egy nagyszerû "Ego meditáció" található J. J. Van der Leeuw: Gods in Exile [Istenek számûzetésben] címû remek kis könyvének utószavában.
Sokan eredményesen meditálnak naponta egyedül, de ennél nagyobb lehetõségek adódnak akkor, amikor egy csoport összpontosítja elméjét ugyanarra az egy dologra. Ezzel feszültséget idézünk elõ a fizikai éterben, valamint az asztrális és a mentális világokban, ezzel egyfajta sodrás keletkezik a kívánt irányban. Így ahelyett, hogy küzdeni kellene a környezet ellen, ami általában történik, úgy találjuk, hogy az is valóban a segítségünkre van, feltéve természetesen, hogy az összes jelenlevõnek sikerül megakadályoznia elméje csapongását. Ilyen csoportban már egyetlen csapongó elme is törést okoz az áramlatban, így ahelyett, hogy lenne egy nagy tömegû gondolat, ami egyetlen hatalmas folyamként mozogna, örvények lesznek benne, mint a sziklák, amelyek elterelik a folyó vizét.
A közös érzelem és gondolat elképesztõ erejének meglepõ példája volt Viktória királynõ gyémánt jubileuma (uralkodásának 60. évfordulója). C. W. Leadbeater úgy írta le ezt az eseményt, mint az okkult erõk valaha látott egyik legcsodálatosabb megnyilvánulását. A tömeg lelkesedése olyan nagy volt, hogy egyeseket az érzelmeik tökéletesen kiemelték önmagukból, s így megtapasztalták a lélek hatalmas felemelkedését. Kisebb mértékben ugyan, de hasonló hatás érhetõ el csoportos meditációval.
Most pedig a meditáció fizikai követelményeit vizsgáljuk meg. A meditációnál a testtartás sem lényegtelen. A testet kényelmes helyzetbe kell helyezni, ezután el kell feledkezni róla. Ha a test kényelmetlen helyzetben van, nem tudunk elfeledkezni róla, mert állandóan felhívja magára a figyelmet.
Továbbá, mint ahogyan bizonyos gondolatok és érzelmek hajlamosak arra, hogy a test jellegzetes mozdulataival és taglejtéseivel fejezzék ki magukat, a folyamat fordítottja is ugyanúgy érvényes. Vagyis különbözõ testhelyzetek is hajlamosak lehetnek arra, hogy bizonyos elmebeli és érzelmi állapotokat idézzenek elõ, s így érik el a tanulónál, hogy leragadjon náluk.
A nyugati emberek többsége a legkényelmesebbnek egy karosszékben való ülést tartja, amelynek a háta nem túlságosan döntött. A kezeket tarthatjuk összekulcsolva a combokon, vagy könnyedén a térdre helyezve. A lábakat helyezhetjük egymás mellé, vagy keresztbe téve úgy, hogy a jobb láb legyen a bal fölött. A test végtagjainak ez a zárása segít megakadályozni, hogy a magnetizmus kifolyjon az ujjhegyekbõl és a lábakból.
A testhelyzet legyen teljesen könnyed és laza, a fejet ne hajtsuk a mellünkre, hanem tartsuk könnyedén egyensúlyban, a szemek és a száj legyen csukva, a gerincoszlopot (ami mentén sok magnetizmus áramlik) legyen egyenes.
A keletiek a földön, vagy alacsony zsámolyon, keresztbe tett lábakkal ülnek. Azt mondják, így némileg hatásosabb, mivel minden felszabaduló magnetizmus a test köré igyekszik emelkedni, mintegy egy védõburkot alkotva.
Egy másik tényezõ, amit figyelembe kell venni a meditációs testhelyzet meghatározásához annak a lehetõsége, hogy elvesztjük a fizikai öntudatot. Az indiai, aki a földön ül, egyszerûen csak hátra esik, és nem sérül meg a teste. Azok viszont, akik egy széken ülve meditálnak, jobban teszik, ha karosszéket használnak, és így abban az esetben, ha a test elveszíti a tudatát, talán nem esnek ki belõle.
A fekvõ testhelyzetet - egészen kivételes esetektõl eltekintve - nem szabad alkalmazni, mert természetes módon elalváshoz vezet.
Jó hatású a meditáció elõtt egy hideg fürdõ, vagy fürge gyaloglás, mert felélénkíti a vérkeringést, ami nyilvánvalóan fontos az agymûködéshez.
A mély meditáció és a légzés között közvetlen kapcsolat van. A gyakorlatban azt tapasztalták, hogy amint a test összhangba kerül a meditáció során, a légzés mélyebbé, szabályosabbá és ritmikusabbá válik, míg fokozatosan annyira lassúvá és csendessé válik, hogy alig lehet észrevenni. A hatha jóga megfordítja ezt a folyamatot, és a légzés tudatos szabályozásával próbálja összhangba hozni elõbb a test, végül az elme mûködését.
A tanulónak azonban nem tanácsoljuk, hogy válogatás nélkül különféle légzõ gyakorlatokat végezzen, sokkal inkább javasolható, hogy tanulja meg a gondolatait irányítani a râja jógán keresztül, lehetõvé téve, hogy a meditációban kifejtett erõfeszítései a maguk természetes hatásait váltsák ki a fizikai testben.
Amíg néhány légzõ gyakorlat különösen veszélyes, nem kifogásolható azonban az egyszerû, mély légzés, ha nem erõlteti meg a szívet és a tüdõt, és nem próbálja meg a gondolatát a test különbözõ erõközpontjaira vagy csakráira koncentrálni.
A jó minõségû füstölõ is hasznos, mert okkult nézõpontból igyekszik megtisztítani az atmoszférát. A szép környezet is (színek, virágok, képek) és más eszközök ugyancsak a tanuló segítségére vanak, hogy elméje és érzelmei emelkedettségét elérje.
Bizonyos étrendi megszorítások szintén hasznosak lehetnek (lásd: Az asztrális test ), amelyeket az egészség károsítása nélkül lehet betartani, mint a tartózkodás a hústól és az alkoholtól.
Ha alkoholt fogyasztunk, a meditáció hajlamos gyulladásos tüneteket kelteni az agyban, amik különösen az agyalapi mirigyre hatnak. (lásd: Az asztrális test .)
Valószínûleg a kora reggeli órák a legmegfelelõbbek a meditációra, mivel alvás után a vágyak és az érzelmek általában nyugodtabbak, mielõtt az ember még belevetné magát az élet forgatagába. De bármilyen idõpontot választunk is, mindenképpen biztosítani kell a zavartalanságot. Ráadásul - amint már rámutattunk - annak mindig ugyanannak az idõpontnak kell lennie, mert a rendszeresség igen lényeges elõírás.
A régiek napfelkeltekor, délben és napnyugtakor meditáltak, mivel magnetikus szempontból ezek az idõpontok a legmegfelelõbbek. Nagyon jó szokás az is, hogy a nap folyamán minden egész órakor egy pillanatra az elmét önmagunkra, mint szellemi embere irányítjuk. Ez a gyakorlat ahhoz vezet, amit a keresztény misztikusok "az Én lélekjelenlétének" neveznek, s ez abban segíti a tanulót, hogy elméjét automatikusan spirituális gondolatokra irányítsa.
Nem jó meditálni rögtön étkezés után, ennek nyilvánvaló oka az, hogy a meditáció elvonja a vért az emésztõ szervektõl. Éjjel sem jó meditálni, mert a fizikai test fárad, és az éterikus testmás is könnyen kiszorítható, ráadásul a hold negatív befolyása is ekkor érvényesül, és így nem kívánatos eredmények elõfordulása valószínûbb.
Néha elõfordul, hogy a meditáció kevésbé sikeres, mint általában, mert kedvezõtlen asztrális és mentális befolyások lépnek fel.
Vannak, akik azt állítják, hogy bizonyos idõpontokban a bolygói befolyások kedvezõbbek, mint máskor. Egy asztrológus azt állította, hogy amikor a Jupiter egy meghatározott kapcsolatba kerül a Holddal, annak az a hatása, hogy az éterikus atmoszféra kiterjed, és a meditáció így sikeresebb lesz. Másfelõl viszont a Szaturnusz bizonyos aspektusai nehezebbé teszik a meditációt, mert - mint mondják - besûrítik az éterikus atmoszférát.
Az eddigiekben röviden körvonalazott meditáció rendszerének a célja a szellemi, értelmi és erkölcsi fejlõdés, az elme és az érzelmek irányítása. Nem célja azonban a pszichikus képességek "alulról felfelé" történõ fejlesztése, de természetes következményeként megnyithatja az intuitív pszichizmus egyik formáját olyan emberek esetében, akik ehhez elég érzékeny szervezettel rendelkeznek. Ez fokozódó érzékenységben mutatkozik meg emberek vagy helyszínek hatásával kapcsolatban, töredékes visszaemlékezésben az asztrális síkon álmukban szerzett tapasztalatokra, nagyobb fogékonyságban az Én közvetlen irányítására, és abban a képességben, hogy felismerje a Mester és spirituálisan fejlett emberek befolyását, stb.
A meditáció elvezethet a megvilágosodáshoz is, ami az alábbi három teljesen különbözõ dolog egyike lehet: (1) Egy adott témán történõ elmélyült és alapos gondolkodással az ember önmaga eljuthat bizonyos következtetésre ezzel a témával kapcsolatban. (2) Saját felsõ Én-jétõl kaphat megvilágosodást, felfedezve, hogy Én-je valójában mit gondol a saját síkján az adott kérdésrõl. (3) Ha magasan fejlett, kapcsolatba kerülhet a Mesterekkel, vagy a dévákkal. Csak az (1) esetben fordul elõ, hogy ezt a következtetést valószínûleg beszennyezik a saját gondolatformák, a magasabb Én képes ezeket felülmúlni, mint ahogyan egy Mester vagy egy déva is
Az, hogy mit tudunk megtenni a meditációban, attól függ, hogy mit teszünk egész nap. Ha például elõítéleteink vannak a mindennapi életben, ezektõl a meditációban sem fogunk megszabadulni.
A fizikai meditáció természetesen az alsó tudathordozók betanítására való, nem pedig az Én számára. A meditáció alatt az Én ugyanúgy figyeli a személyiséget, mint máskor - általában kissé lenézõen.
Ha az Én egyáltalán fejlett, akkor a saját szintjén meditál, de ennek a meditációnak természetesen nem kell szinkronban lennie a személyiség meditációjával.
A meditáció az egyik eszköz ahhoz, hogy megtanuljuk a test teljes öntudattal való elhagyásának mûvészetét. A tudat, mivel megerõsödött a rendíthetetlen kitartásban és szilárdságban, a figyelmét fokozatosan visszavonja a külsõ világból és a testbõl, az érzékek nyugodtak maradnak, miközben a elme rendkívül élénk, de minden energiáját befelé húzza, készen arra, hogy egyetlen gondolatpontra bocsássa ki, a legmagasabbra, amit csak el tud érni. Amikor viszonylag könnyen képes magát így tartani egy erõs, de nyugodt akaratkifejtéssel, akkor képes annál a legmagasabb gondolaton túlra juttatni magát, amit a fizikai agyban mûködve elérhet , és ez az erõfeszítés felemeli a magasabb tudathoz, és egyesíti azzal, és így megszabadul a testtõl. Amikor ez történik, az ember anélkül, hogy elaludna, álmodna, vagy öntudatát elveszítené, a testén kívül találja magát, mintha valami súlyos tehertõl szabadult volna meg, és nem úgy, mintha önmaga egy részét elveszítette volna.
Vannak más módszerek is arra, hogy megszabaduljunk a testtõl, például felfokozott erõsségû áhítat esetében, vagy különleges módszerekkel, amelyeket egy nagy tanító adhat át a tanítványának.
Az ember tetszés szerint visszatérhet testéhez, és visszaléphet bele, ilyen körülmények között benyomást gyakorolhat az agyára, és így megõrizheti az átélt tapasztalatok emlékezetét.
Az igazi meditáció aktív erõfeszítést jelent, nem pedig a boldogság érzékelését, ami egy félig alvó állapotból és testi élvezetbõl származik, és ezért ahhoz semmi közünk nincs, valójában teljesen különbözik attól a passzív médiumitástól, ami a spiritizmusban fejlõdik ki.
A tanuló ne lepõdjön meg azon, ha olyan parancsot kap, hogy nyissa meg magát szellemi befolyásoknak, ugyanakkor legyen pozitívnak. A pozitív erõfeszítés szükséges elõfeltétel, ez emeli fel a tudatot a magasabb szintekre, és így a magasabb befolyások képesek lefelé hatni, ez után, de csak ezután biztonságos lazítani a felfelé törekvésben az így elért béke megvalósítására. A "megnyitni magát szellemi befolyásoknak" kifejezés jelentését úgy érthetjük, hogy fenntartani a mély nyugalom attitûdjét egy magas spirituális szinten, leginkább úgy, mint egy madár, ami bár látszólag passzív és mozdulatlan, de komoly erõfeszítéssel egyensúlyozik a szélben, amit folyamatosan fenntart a szárnyaival és farktollaival.
-----A kontempláció------------------------------
A kontempláció a harmadik azon lépések között, amelyekbõl már kettõt áttekintettünk. Ez a három lépés az alábbi:
Koncentráció - a figyelem összpontosítása egy adott tárgyra.
Meditáció - a tudat aktivitásra serkentése kizárólag az adott témával kapcsolatban, megvizsgálva ezt a témát minden lehetséges megvilágításban, megkísérelve behatolni jelentésébe, hogy egy új és mély gondolat szülessen, vagy valamiféle intuitív sugallatot kapjunk.
Kontempláció - a tudat aktív központosítása az adott témán, miközben a tudat alsóbb tevékenységei már sikeresen visszaszorultak. A figyelem rögzítése egy idõre a kapott megvilágításra. Úgy definiálják, mint koncentrációt a gondolkodás vagy a meditáció csúcsán.
A hindu fogalomrendszerben e szinteket a következõképpen határozták meg és nevezték el:
Pratyâhâra: bevezetõ szint, az érzékek teljes irányítását foglalja magába.
(2) Dhâranâ: koncentráció.
(3) Dhyâna: meditáció.
Samâdhi: kontempláció.
A három utóbbit együttesen Sannyama-nak nevezik.
A meditációban felfedezzük, milyen az adott tárgy a többi dologgal összehasonlítva, és azokkal való kapcsolatában. Addig folytatjuk a megfontolást és az érvelést, amíg már okot és érvet nem találunk a témáról. Ezután megállítjuk ezt a folyamatot, leállítunk minden összehasonlítást és érvelést, figyelmünket aktívan a témára rögzítjük, és megpróbálunk áthatolni azon a határozatlanságon, ami úgy tûnik számunkra, hogy körülveszi azt. Ez a kontempláció.
A kezdõnek észben kell tartania, hogy a meditáció egy egész életre szóló tudomány, ezért nem szabad elvárni, hogy a kezdeti erõfeszítéseivel eléri a tiszta kontempláció szintjét.
A kontempláció úgy is leírni, hogy a tudat megtartása egy tárgyon, a tárgy bevonása a tudatba, és így a tárgy és a gondolkodó eggyé válnak.
Amikor egy jól képzett elme képes egy idõre fenntartani az egy pontra irányítottságot, vagyis a koncentrációt, s ezután el tudja engedni a tárgyat , fenntartva a rögzített figyelmet, de anélkül, hogy a figyelem bármilyen tárgyra irányulna , akkor elérte a kontempláció szintjét.
Ebben az állapotban a mentális testben nem jelenik meg kép, saját anyagát egyenletesen és szilárdan tartja, nem vesz fel benyomásokat, teljesen nyugodt, mint a sima víztükör. De ez az állapot csak nagyon rövid ideig tartható fenn, hasonlóan a kémiai "kritikus" állapothoz, ami az anyag két halmazállapota közötti pont.
Ezt másképpen úgy fejezhetjük ki, hogy amint a mentális test elcsendesedett, a tudat kiszabadul belõle, belép a "laya-központból", és kilép abból, ami a mentális és a kauzális testek közötti érintkezés semleges pontja.
Ezt az átmenetet pillanatnyi ájulás, tudatvesztés kíséri, ami elkerülhetetlen következménye a tárgyak eltûnésének a tudatból, amit a tudat magasabb testben való megjelenése követ. A tudat tárgyainak kidobását - ami az alsóbb világokhoz tartozik - így a tudat tárgyainak megjelenése követi a magasabb világban.
Ezután az Én a mentális testet saját magasztos gondolatainak megfelelõen alakíthatja, és saját rezgéseivel töltheti meg. Olyan látomások szerint formálhatja, amelyeket még a saját síkjánál is magasabbakról kapott, és így olyan eszméket képes átadni az alsóbb tudatnak, amelyekre egyébként a mentális test még nem képes válaszolni.
Ilyenek a lángész inspirációi, amelyek kápráztató fénnyel villannak be az elmébe, és megvilágítanak egy világot. Maga az ember, aki átadja ezeket a világnak, alig képes elmondani, hogyan jutottak el hozzá ezek az inspirációk, csak azt tudja, hogy valamilyen furcsa módon.
". az erõ, amely bennem zeng
az ajkamon él, és a kezemmel int."
Valamennyi vallás és minden kor szentjeinek az eksztázisa és a látomásai is ilyen természetûek, ezekben az esetekben a huzamos és elmélyült imádság, vagy kontempláció idézi elõ a szükséges elme-állapotot. A belsõ koncentráció intenzitása lezárja az érzékekhez vezetõ külsõ utakat, és ugyanaz az állapot következik be görcsösen és önkéntelenül, amit a râja jógi tudatosan igyekszik elérni.
A meditációból a kontemplációba való átmenetet úgy is szokták leírni, mint átlépést a "maggal való" meditációból a "mag nélküli" meditációba. Miután egyensúlyba hoztuk az elmét, nyugalmi állapotban tartjuk a gondolkodás legmagasabb pontján, ami az érvek láncának legutolsó láncszeme, vagy az egész folyamat központi gondolatán vagy alakján, ez az állapot a maggal való meditáció.
Ezután a tanulónak mindent el kell engednie útjára, de az elméjét továbbra is az elért állapotban kell tartania, az elért legmagasabb ponton, erõsen és éberen. Ez a mag nélküli meditáció. Nyugalomban maradva, várakozva a csendben és az ürességben, az ember a "felhõbe" kerül. Ekkor hirtelen egy változás következik be, egy félreismerhetetlen, döbbenetes, hihetetlen változás. Ez a kontempláció, ami a megvilágosodáshoz vezet.
Így például, amikor a tanuló kontemplációt végez az ideális emberen, egy Mesteren, és kialakított egy képet a Mesterrõl, akkor elragadtatással kontemplál rajta, megtölti magát annak dicsõségével és szépségével, majd minden erejével felfelé, a Mester felé törekedik, és megpróbálja a tudatát felemelni a tökéleteshez, azzal összekapcsolni magát, hogy eggyé váljon vele.
A fentebb említett pillanatnyi ájulásszerû állapotot a szanszkritban Dharma-Meghának nevezik, az igazság felhõjének. A nyugati misztikusok úgy említik, mint a "felhõ a hegyen", a "felhõ a szentéjen", a "felhõ a frigyláda tetején". Ekkor az ember úgy érzi, mintha sûrû köd venné körül, tudatában van, hogy nincs egyedül, de képtelen látni. De ezután a köd elvékonyodik, és akkor a felsõ sík tudata feldereng. De mielõtt ez megtörténne, az ember úgy érzi, hogy az egész élete elfolyik, hogy egy teljesen sötét ürességben lebeg, kimondhatatlanul egyedül. Majd ebben a csendben és nyugalomban hallhatóvá válik az Én hangja, és láthatóvá válik az Én dicsõsége. A köd eltûnik, és az Én megnyilvánulttá válik.
Mielõtt lehetségessé válna a meditációból átlépni a kontemplációba, teljesen fel kell adnia a kívánságokat és a reményeket, legalábbis a gyakorlat idõtartamára. Más szóval a kâmát tökéletesen ellenõrzés alatt kell tartani. Az elme sohasem lehet független, amíg kívánságokkal van tele, minden kívánság egy mag, amelybõl harag, igaztalanság, tisztátalanság, sértõdés, kapzsiság, nemtörõdömség, elégedetlenség, lustaság, stb. nõhet ki. Amíg egyetlen kívánság vagy remény is megmarad, addig ezek a törvénysértések lehetségesek.
Addig, amíg vannak kívánságok és kielégületlenségek, azok teljesen félreviszik az embert. A gondolatok áramlata állandóan kis árkokon és csatornákon keresztül akar elfolyni, amiket a kielégítetlen vágyak és az ingadozó gondolatok hagytak nyitva. Minden kielégítetlen vágy és át nem gondolt probléma olyan, mint egy éhes száj, ami állandóan elvonja a figyelmet. Amikor a gondolatáram akadályba ütközik, félresiklik, hogy kiszolgálja ezeket a hívásokat. Ha nyomon követjük a megszakadt gondolatláncot, azt találjuk, hogy ennek okai a kielégítetlen vágyakban és a megoldatlan problémákban vannak.
A kontempláció folyamata akkor kezdõdik el, amikor a tudatos tevékenység úgymond a helyes irányba kezd el haladni a megszokott tevékenységhez képest, és arra törekszik, hogy egy dolgot saját természetének és síkjának más dolgaival kapcsolatban értsen meg. Az ilyen törekvés keresztül hatol létezésének síkjain, és behatol a finomabb belsõ természetbe. Amikor a figyelmet már nem osztják meg részekre az összehasonlító tevékenységek, akkor az elme már egészként fog mûködni, és teljesen nyugodtnak fog látszani, mint ahogy egy búgócsiga teteje is úgy látszik, mintha állna, miközben a legnagyobb sebességgel forog.
A kontemplációban az ember már nem a témá ról gondolkozik, jobb is, ha nem úgy kezdi el az Én bármilyen eszméjét és a témát, mint két különbözõ dolgot az egymással való viszonyukban, mert ha így tesz, hajlamos átszínezni az eszmét érzéssel. Arra kell törekedni, hogy elérjük az önkikapcsolás azon pontját, hogy a kontempláció magából a téma belsejébõl indulhasson, mivel a mentális elragadtatás és energia egyfolytában fennmarad a gondolat végig vitele során. A tudatot úgy kell kiegyensúlyozva tartani, mint a madár a szárnyait, elõre tekintve, és soha nem gondolva a visszafordulásra.
Kontemplációban a gondolat befelé halad mindaddig, amíg már nem tud tovább menni. Ekkor abban a helyzetben kell megtartani anélkül, hogy visszafordulna, vagy elhajolna, tudva, hogy van ott valami, bár nem lehetséges világosan felfogni, hogy mi is az. Ebben a kontemplációban természetesen nincs semmi az álom, vagy a mentális tétlenség természetébõl, hanem ez inkább intenzív keresés, hosszan tartó erõfeszítés arra, hogy a határozatlanságban meglásson valami határozottat anélkül, hogy leereszkedjen a tudati tevékenység közönséges alsóbb régióiba, amelyekben a látás rendszerint világos és pontos.
Egy áhítatos ember hasonló módon gyakorolja a kontemplációt, de az õ esetében a tevékenység inkább az érzelem, mint a gondolat.
A tanuló a saját bensõ természetén való kontemplációban megtagadja azonosságát külsõbb testeivel és az elmével is. Ebben a folyamatban nem a tulajdonságoktól fosztja meg magát, hanem a korlátozásoktól . Az elme gyorsabb és szabadabb a testnél, az elmén túl ott van a szellem, ami még szabadabb és gyorsabb. A szeretet jobban lehetséges a szív nyugalmában, mint bármilyen külsõ kifejezõdésben, de az elmén túl lévõ szellemben a szeretet isteni formája bizonyos. Az értelem és az ítélõképesség mindig helyesbítik az érzékek sántító bizonyítékait, a szellemi látás viszont felfogja az igazságot az érzékszervek és az elme nélkül is.
E gyakorlatok minden lépésénél a siker kulcsa úgy fogalmazható meg, hogy akadályozzuk meg az alsó tevékenységeket, miközben tartsuk fenn a tudat-energia teljes áramlását. Elõször az alsóbb elmét kell erõssé és felkészültté tenni, ezután meg kell akadályozni a tevékenységét, mialatt az így nyert lendületet felhasználjuk a benne lévõ képességek gyakorlására és fejlesztésére.
Ahogyan a jóga õsi tudománya tanítja, amikor az elme gondolkodási folyamatait az aktív akarat elfojtja, akkor az ember a tudat egy új állapotában találja magát, ami felülmúlja és irányítja a mindennapi gondolkodást, mint ahogyan a gondolat felülmúlja a vágyakat és válogat közöttük, vagy ahogyan a vágyak ösztönöznek a konkrét cselekvésekre és erõfeszítésekre. A tudatnak az ilyen magasabb rendû állapotát nem lehet az alsóbb elme fogalmaival leírni, de ennek az elérése azt jelenti, az ember tudatában van annak, hogy õ valamilyen felsõbb elme és gondolat, még akkor is, ha mentális tevékenysége tovább folytatódhat, mint ahogy a legtöbb mûvelt ember is felismeri, hogy õ nem a fizikai test, még akkor sem, ha közben a test esetleg cselekszik.
Így tehát, van a létezésnek egy másik állapota is, vagy inkább egy másik felfogás az életrõl, ami a dolgok közötti kauzális összefüggések nehézkes megkülönböztetési folyamataival mûködõ elme vagy értelem fölött van. Ezt a magasabb állapotot csak akkor lehet felismerni, amikor a tudat tevékenységeit - minden földi hevességükkel és lendületességükkel - a tapogatózó barlangi életen túlra visszük, amelyhez normálisan tartóznak. Ez a magasabb tudat elõbb, vagy utóbb minden emberhez eljön, s amikor ez bekövetkezik, minden élet hirtelen megváltozik.
Ahogyan a tanuló meditációja segítségével gazdagabbá válik spirituális tapasztalatokban, azt találja, hogy a tudat új fokozatai nyílnak meg fokozatosan benne. Törekvését eszményképére rögzítve ekkor ébred tudatára, hogy ennek az eszménynek a befolyása lesugárzik rá. Amint iszonyatos erõfeszítéseket tesz, hogy áhítata tárgyát elérje, rövid idõre kinyílnak magának a mennyországnak kapui, és úgy érzi magát, hogy eggyé vált eszményképével, és elborítja a ráeszmélés dicsõsége. Miután túlemelkedett az elme formális alakzatain, komoly erõfeszítést tesz a felemelkedésre. Ekkor következik be a szellem elragadtatásának az az állapota, amikor a személyiség határai eltûnnek, az elkülönülés minden árnyéka elenyészik a tárgy és a keresõ közötti tökéletes egységben.
Ahogy az A Csend hangjában olvasható: "Nem járhatsz az Ösvényen, mielõtt magad nem válsz az Ösvénnyé. Íme! Te lettél a fény, te lettél a hang, saját mestereddé és isteneddé váltál. Te magad vagy kutatásod tárgya, a mindig zengõ hang, amely az örökkévalóságon át visszhangzik, mentes a változástól, mentes a bûntõl, a hét hang egyben."
Haszontalan próbálkozás lenne az ilyen tapasztalatokat részletesebben leírni, mert ezek meghaladják a létezõ megfogalmazásokat. A szavak csak útjelzõként szolgálhatnak az út kijelölésére, amely kimondhatatlanul csodálatos, és így ezek azt mutatják meg a vándornak, hogy merre irányítsa lépteit.
MENTÁLIS TEST - Alvás alatti élet
Sok embert zavarnak a csapongó gondolathullámok, amikor próbálnak elaludni. Ilyen esetekben egy mentális burok kialakítása megszabadíthatja õket ezektõl a gondolatoktól, amennyiben azok kívülrõl jönnek. Egy ilyen burokra természetesen csak rövid ideig van szükség, mivel mindössze annyi kell, hogy egy idõre nyugalom legyen, ami lehetõvé tesz, hogy az ember álomba merüljön.
Ezt a mentális burkot az ember magával viszi, amikor elhagyja a fizikai testét, de ezzel annak a feladata ki is merült, mivel egyedül az volt a célja, hogy lehetõvé tegye az embert teste elhagyására.
Amíg az ember a fizikai testében tartózkodik, az agyrészecskék mentális tevékenysége könnyen megakadályozhatja, hogy kilépjen a fizikai testébõl, de amikor egyszer kilépett a testébõl, az aggódó vagy csapongó gondolatok már nem fogják abba visszahozni.
Amikor a burok feloszlik, a haszontalan gondolatok vagy a mentális aggodalom árama valószínûleg újból megjelenik, de mivel az ember ekkor távol van a fizikai agyától, ez nem zavarja meg a test pihenését.
Rendkívül ritkán fordul elõ akár a fizikai embernél álmában, akár a pszichikailag fejlett embernél a transz állapotban, hogy behatol a mentális síkra. Ezt kizárólag tiszta élettel és tiszta célokkal lehet megvalósítani, de még akkor is, amikor elérjük a mentális síkot, azt egyáltalán nem lehetne valódi tudatosságnak nevezni, hanem csak egy képességnek a benyomások felfogására.
Az alábbi példán keresztül bemutatjuk, hogyan lehetséges alvás alatt belépni a mentális világba. Egy tiszta elméjû és jelentõs, bár képzetlen pszichikai képességekkel rendelkezõ embert alvása alatt megközelítettek és egy gondolatképet mutattak be elméjének. Olyan erõs volt az alázatos öröm érzete, és a nagyszerû jeleneten való kontempláció annyira magasztos és annyira spirituális gondolatokat ébresztett benne, hogy az alvó ember tudata belépett mentális testébe, azaz "felemelkedett" a mentális síkra. Bár fény- és színtengerben lebegett, mégis teljesen elmerült saját gondolatában, és e fölött semmirõl sem volt tudomása. Több óráig ebben az állapotban maradt, bár nyilvánvalóan nem volt tudatában az idõ múlásának. Ebben az esetben világos, hogy bár az alvó tudatos volt a mentális síkon, ennek azonban semmilyen módon nem volt tudatában.
Valószínûnek tûnik, hogy ilyesmi eredmény csak egy olyan ember esetében lehetséges, aki már rendelkezik valamekkora pszichikus fejlettséggel, ugyanezen feltétel megléte még határozottabban szükséges ahhoz, hogy egy mesmerizált ember transz állapotban megérinthesse a mentális síkot.
Mindennek az az oka - ahogyan korábban már beszéltünk róla -, hogy az átlagembernél a mentális test még nincs eléggé kifejlõdve ahhoz, hogy a tudat önálló tudathordozó eszközeként szolgálhasson. Valójában csak azok esetében szolgálhat tudathordozó eszközül, akiket a Nagy Fehér Testvériséghez tartozó tanítók már különleges módon kiképeztek a mentális test használatára.
Megismételjük itt is, amit már a XIV. fejezetben elmondtunk, vagyis hogy az ember az elsõ beavatása idejéig éjszakánként az asztrális testében munkálkodik, de amint azt már teljesen az irányítása alá vonta, és képes tökéletesen használni, akkor a munka elkezdõdik a mentális testben. Amikor már ezt a testet is tökéletesen megszervezi, az sokkal rugalmasabb tudathordozó eszköz, mint az asztrális test, és sok mindent, ami az asztrális síkon lehetetlen, ebben a testben véghez lehet vinni.
Bár az ember a halála után élhet a mennyországban, vagyis a mentális síkon (amint ezt késõbbi fejezetekben látni fogjuk), de be van zárva saját gondolatai burkába, s ezt nem nevezhetjük a mentális síkon való mûködésnek, mivel ebbe beletartozik a mentális síkon való szabad mozgás képessége, és az ott történõ dolgok megfigyelése.
Az ember, aki képes a mentális testében szabadon mûködni, rendelkezik azzal a képességgel, hogy a mentális világ minden szépségének és dicsõségének útjára lépjen még akkor is, amikor az asztrális síkon dolgozik, sokkal átfogóbb mentális érzékkel rendelkezik, ami olyan csodálatos tudást nyit meg a számára, ami gyakorlatilag mindenféle tévedést lehetetlenné tesz.
Amikor az ember a mentális testében mûködik, a fizikai testével együtt az asztrális testét is hátrahagyja, és ha bármilyen okból meg akar mutatkozni az asztrális síkon, nem fogja a saját asztrális eszközét hívatni, hanem akaratának egy egyszerû mozdulatával materializál egyet az ideiglenes szükséglete számára. Az ilyen asztrális materializációt mâyâvirupa-nak nevezik, és elsõ alkalommal történõ létrehozásához általában egy képzett Mester segítsége szükséges. (A következõ fejezet ezzel a témával foglalkozik.)
Van egy másik dolog is, amihez az alvás alatti élet sikeresen használható, ez pedig a problémák megoldása. Ezt a módszert természetesen sokan gyakorolják, bár legtöbb esetben öntudatlanul, és a közmondás úgy fejezi ki: "Aludjunk rá egyet". A megoldandó problémát elalvás elõtt nyugodtan kell elménkben tartanunk, nem szabad töprengenünk és okoskodnunk rajta, különben nem tudunk elaludni, csak ismertessük az elmének, és hagyjuk úgy. Ezután, amikor az alvás során a Gondolkodó megszabadul a fizikai testtõl és az agytól, elõveszi a problémát, és foglalkozik vele. A Gondolkodó ezután általában belevési a megoldást a fizikai agyba, és így az felébredéskor tudatában lesz annak. Jó dolog, ha papírt és ceruzát készítünk az ágy mellé, hogy a megoldást ébredéskor azonnal leírhassuk, mert az így kapott gondolat nagyon könnyen kitörlõdik a fizikai világ erõs benyomásai közepette, és nem lehet könnyen visszahozni.
MENTÁLIS TEST - A mâyâvirupa
A mâyâvirupa szó szerint "illúzió-testet" jelent. Ez egy ideiglenes asztrális test, amit az készít magának, aki képes mentális testében tevékenykedni. Ez a mâyâvirupa vagy hasonlít a fizikai testhez, vagy nem, a lényeg az, hogy alakja megfeleljen annak a célnak, amelyre készült. Tetszés szerint elkészíthetõ úgy is, hogy láthatatlan legyen a fizikai síkon, úgy is, hogy nem. Úgy is elkészíthetõ, hogy megkülönböztethetetlen a fizikai testtõl, érintésre meleg és szilárd, látható, lehet vele beszélgetni is, és minden tekintetben olyan, mint egy fizikai lény.
A mâyâvirupa használatának az az elõnye, hogy nincs kitéve az asztrális világ káprázatának, mint a normális asztrális test, semmiféle asztrális káprázat nem kerítheti hatalmába, és semmilyen asztrális illúzió nem tévesztheti meg.
A mâyâvirupa megformálásának képességével az ember képes azonnal átlépni a mentális síkról az asztrálisra és onnan vissza, és minden esetben a mentális sík nagyobb erejét és élesebb érzékelését képes használni. Az asztrális materializáció végrehajtása csak akkor szükséges, amikor az ember szeretné láthatóvá tenni magát az asztrális világ lakói számára. Amikor befejezte munkáját az asztrális síkon, ismét visszahúzódik a mentális síkra, ekkor a mâyâvirupa eltûnik, anyaga visszatér az asztrális anyag általános keringésébe, ahonnan a tanítvány akarata azt kivonta.
Amikor az ember a mâyâvirupa-ban van, használhatja a gondolat-átvitel mentális síkon használatos módszerét, már amennyiben ez egy másik ember megértését jelenti. De természetesen a gondolat ilyen módon való átvitelének a képességét korlátozza a másik ember asztrális teste fejlettségi szintje.
Szükséges, hogy elõször a Mester mutassa meg a tanítványának, hogyan kell elkészíteni a mâyâvirupa-t, miután õ is meg tudja csinálni, bár ez eleinte nem könnyû dolog.
A második beavatás után a mentális test fejlõdésében gyors haladás következik be, amelynek során, vagy nagyjából ekkor a tanítvány megtanulja a mâyâvirupa használatát.
MENTÁLIS TEST - A devachan alapelvei
A halál utáni élet elsõ részét, amelyet az ember az asztrális síkon tölt el, már részletesen leírtuk Az asztrális testcímû könyvünkben. Mostani tanulmányunkat ezért attól a ponttól kezdve folytatjuk, amikor az ember elhagyja az asztrális testet annak síkján, és tudatát a mentális testbe vonja vissza, vagyis "felemelkedik" a mentális síkra, és így belép oda, amit mennyei világnak is neveznek. A teozófusok ezt a világot általában devachan-nak nevezik, ami szó szerint azt jelenti: ragyogó világ. A szanszkritban ezt a világot Devasthân-nak, az Istenek országának nevezik. Ez a hinduk Svarga-ja, a buddhisták Sukhâvati-ja, Zoroaszter hívei, a keresztények és a mohamedánok számára pedig a mennyország. Hívják "a hétköznapi emberek nirvánájának" is. A devachan alapelve az, hogy ez a gondolat világa.
A devachanban tartózkodó embert devachanînak nevezik.
(A devachan szó etimológiailag pontatlan, ezért félrevezetõ. Viszont olyan szilárdan beépült a teozófia fogalomrendszerébe, hogy a szerzõ megtartotta azt az egész könyvben. Legalább megvan az az érdeme, hogy kevésbé esetlen, mint a "mennyország". - A. E. Powell)
A régebbi könyvek a devachant úgy írják le, mint a mentális sík egyik különlegesen õrzött területe, ahonnan minden bánat és rossz ki van rekesztve a nagy szellemi Intelligenciák tevékenységének eredményeként, akik az emberi fejlõdésre felügyelnek. Ez az ember boldog pihenõhelye, ahol békésen feldolgozza fizikai életének gyümölcseit.
A valóságban azonban a devachan nem a mentális világ egy elkülönített része. Inkább az - amint azt máris látni fogjuk -, hogy minden ember saját burkába zárja magát, és ezért egyáltalán nem vesz részt a mentális világ életében. Nem mozog szabadon, és nem foglalkozik a többiekkel, mint azt az asztrális síkon teszi.
Egy másik megközelítési módja, hogy mit neveznek a devachan mesterséges védelmének az a szakadék, ami minden egyedet körülvesz itt, és ami abból a ténybõl fakad, hogy természetesen az egész kâmikus vagy asztrális anyag kisöprõdött, többé nincs jelen. Az embernek ezért nincsen kommunikációs eszköze vagy közege, amely bármilyen, az alsóbb világokhoz tartozó dologra válaszolhatna. Ennek következtében ezek gyakorlatilag nem léteznek számára.
A mentális test végleges elválása az asztrális testtõl nem jár semmilyen fájdalommal, vagy szenvedéssel, valójában nem is lehetséges, hogy az átlagember felfogja ennek az átmenetnek a természetét. Egyszerûen csak úgy érzi, hogy szelíden átsiklik valamilyen gyönyörûséges nyugalomba.
Azonban általában itt is van egy ideig tartó öntudatlansági állapot, ami hasonlít a fizikai halál utánihoz, ennek tartama széles határok között változhat, és amibõl az ember fokozatosan ébred fel.
Úgy tûnik, ez az öntudatlansági szakasz egyfajta terhesség, ami megfelel a méhen belüli fizikai életnek, és azért szükséges, hogy a devacháni ego felépülhessen a devachani életre. Egy részét az foglalja el, hogy az asztrális permanens atom mindent magába szív, amit a következõ életre tovább kell vinnie, a másik részét pedig a mentális test anyagának életre keltése köti le, ami az elkövetkezõ független életéhez szükséges.
Amikor az ember a második halála után ismét felébred, az elsõ érzése egyfajta leírhatatlan öröm és életerõ. Olyan végtelen életöröm tölti el, hogy abban a pillanatban nincs is egyébre szüksége, csak élni. Ez a fajta boldogság a rendszer minden magasabb világában az élet lényegéhez tartozik. Még az asztrális világban is lehetséges a fizikai világban soha el nem érhetõ boldogság, de a mennyországi élet minden tekintetben boldogabb az asztrálisnál. Ugyanez a tapasztalat ismétlõdik minden magasabb világban, és mindegyik lényegesen felülmúlja az elõzõt. De ez nem csak a boldogság érzésére igaz, hanem a bölcsességre és a látókör kiszélesedésére is. A mennyei élet annyival teljesebb, mint az asztrális, hogy nem is lehetséges azokat összehasonlítani.
Amikor az alvó felébred a devachanban, a legnagyszerûbb színárnyalatok látványa tárul kinyíló szeme elé, az egész közeget zene és színek töltik be, az egész ottani létet eltölti a fény és a harmónia. Ekkor az aranyló ködön át megjelennek azok arcai, akiket szeretett a földön, éteri szépségben, kifejezve minden nemes és szeretetre méltó érzést, amely megvolt bennük, mentesen az alsó világok bajaitól és szenvedélyeitõl. Nincs olyan ember, aki pontosan le tudná írni a mennyországi életre ébredés boldogságát.
Ez a mély boldogságérzés a mennyei élet fõ jellemzõje. Nemcsak arról van szó, hogy ebben a világban lehetetlen rossz és szomorú a dolgok természeténél fogva, vagy akár hogy itt minden teremtmény boldog. Ez egy olyan világ, ahol minden lénynek, pusztán az itteni jelenléte következtében, át kell élnie a legmagasabb spirituális gyönyört, amire csak képes. Ez egy olyan világ, ahol az ember törekvéseire adott válasz erejét csak törekvésének mértéke korlátozza.
Az egyetemes öröm túláradó jelenlétének érzése soha nem hagyja el az embert a devachanban, nincs hozzá hasonló semmilyen földi dolog, és senki elképzelni nem tudja. Ennek az égi világnak a végtelen szellemi élénksége leírhatatlan.
Különbözõ kísérletek születtek a mennyei világ leírására, de mindegyik kudarcot vallott, mert az természeténél fogva fizikai nyelven leírhatatlan. Így a buddhista és a hindu látnokok arany és ezüst fákról beszélnek, amelyeknek drágakõ a gyümölcsük, a zsidók - mivel egy hatalmas és csodálatos városokban laktak - arannyal és ezüsttel borított utcákról írnak, több mai teozófus író a napnyugta színeit, a tengerek és az égbolt ragyogását használja hasonlataiban. Mindegyik hasonlít abban, hogy megpróbálja lefesteni azt az igazságot, ami túlságosan lenyûgözõ ahhoz, hogy olyan szavakkal és hasonlatokkal leírható legyen, amelyeket az értelem megszokott.
Az ember helyzete a mentális világban nagyon különbözik az asztrális világbelitõl. Az asztrális világban olyan testet használt, amely számára teljesen mindennapi volt, mivel annak használatát álmában már megszokta. A mentális tudathordozót azonban korábban sohasem használta, és az még messze van a teljes kifejlettségtõl. Így az nagymértékben elzárja a körülötte lévõ világtól, ahelyett, hogy látni engedné azt.
Az asztrális síkon eltöltött purgatóriumbeli élete alatt az ember természetének alsóbb részei kiégtek, mostanra már csak a magasabb és megtisztultabb gondolatai, nemes és önzetlen törekvései maradtak meg, amelyeket a földi élete alatt magáévá tett.
Az asztrális világban lehet, hogy viszonylag kellemes élete volt, bár határozottan korlátozott, de az is lehet, hogy a purgatóriumbeli életében jelentõs szenvedésen ment keresztül. A devachanban viszont csak olyan gondolatok és érzelmek eredményét aratja le, amelyek teljesen önzetlenek voltak, ezért a devachani élet nem is lehet más, mint áldásosan boldog.
Ahogyan egy Mester mondta: A devachan " az az ország, ahol nincsenek könnyek és sóhajok, ahol nincs nõsülés és férjhez menés, és ahol az igazság a teljes tökéletességében valósul meg ".
A gondolatok, amelyek a devachanban lévõ ember köré csoportosulnak, egyfajta burkot hoznak létre, aminek közegén keresztül képes ebben a finomabb anyagban keletkezõ, bizonyos típusú rezgésekre válaszolni. Ezeknek a gondolatoknak a segítségével merít a mennyei világ végtelen gazdagságából. Ezek ablakokként szolgálnak, amelyeken keresztül kinézhet a mennyei világ szépségére és ragyogására, és amelyeken keresztül beérkezhetnek hozzá a válaszok a külsõ erõktõl.
Minden embernek, aki a legprimitívebb szint felett áll, kellet, hogy legyen az életében - ha csak egyszer is - valamilyen tiszta és önzetlen érzése, ami most ablakként szolgál számára.
Tévedés lenne ezt a gondolatburkot korlátozásnak tekinteni. Feladata nem az, hogy kizárja az embert ennek a síknak a rezgéseibõl, hanem inkább lehetõvé tenni, hogy olyan befolyásokra válaszoljon, amelyek felismerését képességei lehetõvé teszik. A mentális világ (amint ezt a XXVII. fejezetben látni fogjuk) az Isteni Elme visszatükrözõdése, egy végtelen kiterjedésû raktár, ahonnan a mennyország lakója éppen annyit meríthet, amennyit a fizikai és az asztrális élete folyamán keltett saját gondolatai és törekvései lehetõvé tesznek.
A magasabb mennyei világban ezek a korlátozások - ha egyáltalán nevezhetjük így - már nem léteznek, de ezzel a magasabb világgal ebben a kötetben nem foglalkozunk.
Minden ember annyit képes a mennyei világból meríteni és csak annyit képes felfogni belõle, amennyit a korábbi erõfeszítései lehetõvé tesznek. Ahogyan egy keleti hasonlat mondja: minden ember magával viszi a saját korsóját, néhány korsó nagy, néhány pedig kicsi. De akár nagy, akár kicsi, minden korsót teljesen teli töltenek, az üdvösség tengerét senki ki nem merítheti.
Az átlagember nem képes semmilyen jelentõs tevékenységre a mentális világban. Állapota fõként befogadó, látása pedig a saját gondolati burkán kívül esõ dolgokkal kapcsolatban csak rendkívül korlátozott jellegû. Mivel a gondolatai és a törekvései csak bizonyos irányokban képesek mozogni, ezért nem tud hirtelen újakat alkotni, emiatt szükségszerûen csak keveset tud hasznosítani az õt körülvevõ életerõkbõl, vagy a mentális világ hatalmas angyalaiból, még akkor sem, ha közülük sok könnyen válaszol az ember bizonyos törekvéseire.
Így az az ember, aki földi élete során fõleg csak fizikai dolgokkal foglalkozott, csak kevés ablakot készített magának, amelyeken keresztül kapcsolatba léphet azzal a világgal, ahol találta magát. Az az ember azonban, aki a mûvészetek, a zene, vagy a filozófia iránt érdeklõdött, mérhetetlen gyönyörûséget talál, és határtalan oktatás vár rá, amelyeknek mértéke egyedül saját befogadóképességétõl függ.
Sok olyan ember van, akinek a magasabb gondolatai kizárólag a szeretettel és az áhítattal kapcsolatosak. Az az ember, aki valakit nagyon mélyen szeret, vagy egy személyes istenség iránt erõs áhítatot érez, egy erõs mentális képet hoz létre a barátjáról, vagy az istenségrõl, és ezt a mentális képet elkerülhetetlenül magával viszi a mentális világba, mert az anyagnak ez a szintje az, ahová az természetébõl következõen tartozik.
Ennek fontos és érdekes következménye van. A szeretet, mely ezt a képet kialakítja és megõrzi, rendkívül hatékony erõ, valójában elég erõs ahhoz, hogy elérje, és hatással legyen barát Énjére, aki a magasabb mentális síkon létezik, mivel természetesen az Én, az igazi ember az, akit valójában szeret, nem annak fizikai teste, ami csak nagyon részleges képviselõje. A szeretett ember Énje érzékeli a rezgést, azonnal készségesen válaszol rá, és beleáramlik a számára alkotott gondolatformába. Ezért a szeretett ember valóban ott van vele, élõbben, mint bármikor korábban.
Mindegy, hogy a szeretett barát élõ-e, vagy halott - a mi fogalmainkkal kifejezve -, mégpedig azért, mert a hívás nem a barát azon töredékéhez megy ki, ami néha egy fizikai test börtönében van, hanem magához az emberhez, annak valódi szintjén. Az Én mindig válaszol, és így az, akinek száz barátja is van, egyszerre és tökéletesen válaszolhat mindegyiknek a szeretetére, mert nincs annyi megjelenési lehetõség az alsóbb síkon, ami kimeríthetné az Én végtelenségét. Emiatt az ember a "mennyekben" számtalan embernek meg tudja magát jeleníteni.
Így a mennyei életben minden ember körül ott van minden barátjának ez az életre keltett gondolatformája, akiknek a társaságára vágyik. Ráadásul õk számára mindig a legjobb formájukban vannak, mivel õ maga készítette a gondolatformákat, amelyeken keresztül megjelennek.
A korlátozott fizikai világban ahhoz vagyunk szokva, hogy barátainkra csak a fizikai síkon általunk ismert, korlátozott megnyilvánulásként gondoljunk. A mennyei világban azonban sokkal közelebb vagyunk a barátainkban levõ valósághoz, mint a fizikai síkon bármikor is, mivel két szinttel, vagy síkkal vagyunk közelebb az Én otthonához.
Van egy fontos különbség a halál utáni mentális és asztrális síkon töltött élet között. Ugyanis az asztrális síkon barátainkkal (fizikai testük alvása alatt) asztrális testükben találkozunk, vagyis még mindig a személyiségükkel van dolgunk. A mentális síkon azonban barátainkkal nem abban a mentális testükben találkozunk, amelyet a földön használnak. Éppen ellenkezõleg, Énjeik teljesen új és különálló mentális eszközöket építenek, és ezekben a mentális eszközökben a személyiségek tudata helyett az Ének tudata mûködik. Barátaink mentális síkbeli tevékenységei így teljesen és minden tekintetben különállóak fizikai életük személyiségeitõl.
Emiatt bármilyen bánat és probléma, amely az élõ ember személyiségét esetleg éri, a legkevésbé sem képes hatni arra a gondolatformára, amelyet az Én kiegészítõ mentális testként használ. Ha ebben a megnyilvánulásban nem tud a személyiség bánatáról és gondjáról, az neki sem okoz gondot, mert erre a kauzális testben lévõ Én nézõpontjából fog tekinteni, vagyis egy megtanulandó leckeként, vagy ledolgozandó karmaként. Ebbõl a szempontból nem lehet szó tévedésrõl, ellenkezõleg, az alsó személyiség nézõpontja a megtévesztõ, mert amit a személyiség bajnak, vagy szomorúságnak lát, a kauzális testben levõ valódi ember számára csupán lépcsõfokok a fejlõdés felfelé vezetõ ösvényén.
Látjuk tehát, hogy a devachanban tartózkodó embernek nincs tudomása a fizikai síkon személyes életet élõ barátairól. Azt, amit mechanikus oknak nevezhetünk, már részletesen megmagyaráztuk. Vannak azonban ennek a jelenségnek egyéb, ugyanilyen nyomós okai is. Mert nyilvánvaló, hogy nem lenne lehetséges, hogy az ember boldog legyen a devachanban, ha visszatekintene, és szeretteit bánattal telve, vagy szenvedve, esetleg bûnöket elkövetve látná.
A devachanban így nincs térbeli, vagy idõbeli elkülönülés, semmilyen szó, vagy gondolat félreértése nem lehetséges, éppen ellenkezõleg, egy sokkal szorosabb kommunikáció mûködik a lelkek között, mint bármikor is a földi életben. A mentális síkon nincsenek korlátok a lelkek között, lélek-életünk valódiságával pontosan arányos a lélek-kommunikáció valódisága a devachanban. Barátunk lelke olyan formában él, amit mi készítettünk neki, pontosan olyan mértékben, hogy az õ lelke és a miénk rezonáló rezgéssel lüktethessen.
Nem léphetünk kapcsolatba azokkal, akikkel a földön a kötelékek csupán a fizikai és az asztrális testek között voltak, vagy ha diszharmónia volt közöttük és közöttünk a belsõ életben. Emiatt a devachanba ellenség nem léphet be, mert csak az elme és a szív együttérzõ összhangja képes összehozni az embereket a mennyei világban.
Azokkal, akik a fejlõdésben elõttünk járnak, csak olyan mértékben léphetünk kapcsolatba, amennyire mi tudunk válaszolni rájuk. Azokkal pedig, akik kevésbé fejlettek nálunk, az õ képességeik határán belül érintkezhetünk.
A tanuló visszaemlékezhet arra, hogy az asztrális testet a halál után a vágy-elementál átrendezi az anyag koncentrikus rétegeibe, a legsûrûbb kerül legkívülre, így zárja be az embert az asztrális világ azon alsíkjára, amihez asztrális teste legkülsõ rétegének anyaga tartozik. A mentális világban semmi olyan nincs, ami megfelelne ennek, a mentális elementál nem úgy mûködik, mint amit a vágy-elementálnál láttunk.
Még egy fontos különbség van az asztrális és a mentális élet között. A mentális síkon az ember nem lép át a különbözõ szintekre, hanem közvetlenül arra a szintre kerül, amely fejlettségi fokának leginkább megfelel. Ezen a szinten éli le az egész mentális testében töltött életét. Ennek az életnek a változatossága végtelen, mivel minden ember saját magának készíti azt.
A devachanban, a mennyei világban mindazt, ami a Gondolkodónál értékes mentális és erkölcsi tapasztalat volt az éppen befejezett életében, az ember kiértékeli, átgondolja, és fokozatosan átlényegíti meghatározott erkölcsi és értelmi képességgé, olyan képességekké, amelyeket a legközelebbi inkarnációjába magával fog vinni. Nem dolgozza bele a mentális testbe az elmúlt élet meglévõ emlékeit, mert - ahogyan a megfelelõ helyen látni fogjuk - a mentális test is fel fog oszlani. Az elmúlt élet emléke csak magában a Gondolkodóban marad meg, aki túléli ezt a létet, és fennmarad. De a múlt tapasztalatainak tényei képességekké alakulnak át, és így ha az ember alaposan tanulmányozott valamit, ennek a tanulmányozásnak az lesz a hatása, hogy létrejön egy speciális képesség arra, hogy elsajátítsa és mesteri szintre jusson az adott területen, amikor elõször megismerkedik azzal a következõ inkarnációban. Különleges hajlammal fog megszületni az adott terület iránt, és kiváló tehetséggel fogja azt elsajátítani.
Minden földi gondolatot így hasznosítani fog a devachanban, minden törekvést erõvé alakít át, minden meghiúsult erõfeszítés képességgé és tehetséggé válik. A küzdelmek és a kudarcok úgy jelennek meg újból, mint a gyõzelem eszközeivé feldolgozott anyagok, a szomorúságok és tévedések értékes fémekként ragyognak, amelyeket bölcs és jól irányzott akarattá kell átdolgozni. Jótékonysági tervek, amelyek kivitelezéséhez a múltban nem voltak meg a megfelelõ eszközök és a szakértelem, a devachánban gondolatban kidolgozásra kerülnek, mintha lépésrõl lépésre végre lennének hajtva, a szükséges képesség és szakértelem pedig kifejlõdik az elme tulajdonságaiként, amit majd az eljövendõ földi életben használni lehet.
A devanchanban - ahogyan egy Mester mondta - az Én " minden földi személyiségbõl az erkölcsi tulajdonságoknak és a tudatnak csakis a nektárját " gyûjti be.
A devachani idõszak alatt az Én áttekinti tapasztalatai tárházát, az éppen befejezett földi élet aratását, szétválogatja és osztályozza azokat, beépíti magába, amit érdemes beépíteni, és elveti, ami elavult és haszontalan. Az Én nem lehet állandóan lekötve a földi élet forgatagába, mert olyan lenne, mint egy olyan munkás, aki állandóan anyagkészleteket halmoz fel, de soha nem gyárt belõlük termékeket, vagy mint egy olyan ember, aki állandóan eszik, de soha nem emészti meg és szívja fel az ételt, hogy testének szöveteit felépítse. A devachan így tökéletesen szükségszerû állomás a dolgok rendszerében, néhány nagyon kevés kivételtõl eltekintve, amiket a késõbbiekben megvizsgálunk.
A devachan valódi természetének tökéletlen megértése néha olyan elképzelésekhez vezeti az embereket, hogy az átlagember élete az alsóbb mennyei világban nem egyéb, mint álom és illúzió, hogy amikor boldognak képzeli magát családja és barátai körében, vagy amikor teljesen sikereses és örömmel megvalósítja terveit, akkor valójában csak kegyetlen megtévesztés áldozata.
Ez az elképzelés a valóság felépítése (amennyire az egyáltalán megismerhetõ) téves felfogásának és hibás nézõpontnak az eredménye. A tanuló visszaemlékezhet, hogy az emberek többsége olyan kevéssé van tudatában a mentális életének, amikor még testben él, hogy amikor a testen kívüli mentális élet képe elétárul, minden valóság-érzetét elveszíti, és úgy érzi, mintha az álmok világába lépett volna. Az igazság azonban az, hogy ami a valóságot illeti, a fizikai élet hátrányban van, összehasonlítva a mentális világ életével.
Nyilvánvaló, hogy a mindennapi fizikai élet során az átlagember elképzelése az õt körülvevõ dolgokról sok tekintetben tökéletlen és pontatlan. Az ilyen ember például nem tud semmit az éterikus, az asztrális és a mentális erõkrõl, amelyek minden mögött ott vannak, amit csak észlel, és valójában minden láthatónak messze a legfontosabb részét jelentik. Egész látóköre a dolgoknak csak arra a kis részére korlátozódik, amelyet érzékei, értelme, neveltetése és tapasztalatai alapján képes befogadni. Így nagyrészt egy saját maga által teremtett világában él. Nem ébred rá, hogy ez így van, mert nem ismer jobbat. Így ebbõl a nézõpontból a fizikai élet legalább olyan illuzórikus, mint a devachani élet, és az alapos gondolkodás megmutatja, hogy valójában sokkal inkább illuzórikus.
Amikor ugyanis a devachanban lévõ ember a gondolatait valóságos dolgoknak tekinti, tökéletesen igaza van, ezekvalóságos dolgok a mentális síkon, mert ebben a világban csakis a gondolat lehet valóságos. A különbség csak az, hogy a mentális síkon ezt a nagyszerû tényt a természetben ismerjük fel, míg a fizikai síkon nem. Emiatt joggal mondhatjuk, hogy a kettõ közül a fizikai síkon nagyobb a megtévesztés. A mentális élet valójában sokkal élénkebb, élettelibb és közelebb van a valósághoz, mint az érzékek élete.
Emiatt mondta egy Mester a következõket: "A halál utáni életet nevezzük az egyetlen valóságnak, a földi életet pedig - beleértve magát a személyiséget - csak képzeletnek". "A devachani létezést álomnak nevezni a hagyományostól eltérõ értelemben az ezoterikus tanítás, az igazság egyedüli õrzõje ismeretének örökre történõ megtagadását jelenti".
Annak, hogy a földi életet érezzük valóságnak, és a devachant - amikor hallunk róla - valótlanságnak, az egyik oka az, hogy a földi életet belülrõl nézzük, az illúziói teljes uralma alatt, míg a devachant kívülrõl szemléljük, egy idõre megszabadulva mâyâ vagy az illúzió sajátos szintjétõl.
Magában a devachanban a folyamat fordított, mert a lakói saját életüket érzik valódinak, és úgy tekintenek földi életre, mint ami tele van a legnyilvánvalóbb félreértésekkel és illúziókkal. Egészében véve õk a devachanban közelebb vannak az igazsághoz, mint fizikai kritikusaik a földi életben, de természetesen a földi illúziók, bár kisebb mértékben, még mindig léteznek az alsó mennyországban, annak ellenére, hogy ott a kapcsolatok valódibbak és közvetlenebbek.
Még általánosabban fogalmazva az igazság az, hogy minél magasabbra emelkedünk a lét síkjain, annál közelebb jutunk a valósághoz, mert a szellemi dolgok viszonylag valóságosak és maradandóak, az anyagi dolgok pedig illuzórikusak és átmenetiek.
A tanulónak javára válik, ha ezt a gondolatot egy kicsit tovább viszi, és úgy tekinti az a devachani életet, mint a fizikai és asztrális világokban eltöltött korábbi életének természetes és kikerülhetetlen következményét. Legmagasabb ideáljainkat és törekvéseinket a fizikai síkon soha nem valósítjuk meg, de soha nem is valósíthatók meg ott, mert a lehetõségek korlátozottak és a sík anyaga viszonylag durva.
Azonban a karma törvénye következtében (amit más kifejezéssel az energia megmaradás törvényeként ismerünk) semmilyen erõ soha nem veszhet el megfelelõ hatása következtében. Létre kell hoznia a megfelelõ és teljes hatást, így addig, amíg erre alkalom nem adódik, megmarad felhalmozott energiaként. Más szóval, az ember felsõbb spirituális energiájából sok nem éri el a megfelelõ eredményt a földi életben, mivel az ember magasabb princípiumai mindaddig nem tudnak ilyen finom rezgésekre válaszolni, amíg az ember meg nem szabadul a hús nyomasztó terhétõl. Mindezek az akadályok elõször a mennyei életben tûnnek el, és a felgyülemlett energia elkerülhetetlen ellenhatásban áramlik ki a karma törvényének szabályai szerint. "A földön a törött ívek - mondja Browning - a mennyben egy tökéletes kör". Így valósul meg a tökéletes igazságosság, és soha semmi nem vész el, még ha a fizikai világban úgy is látszik, hogy sok minden célt tévesztett, és semmire nem jutott.
A devachan ezért egyáltalán nem álmodozás, vagy céltalan lustálkodás, ábrándozás. Éppen ellenkezõleg, egy olyan ország, vagy helyesebben olyan létállapot, ahol az elme és a szív fejlõdik, a durva anyagtól és a triviális gondoktól megszabadulva, ahol a fegyvereket kovácsolják a jövendõ földi élet küzdelmeire, és ahol valójában az ember a jövõbeli fejlõdést biztosítja.
A tanuló azt is megértheti, hogy az a rendszer, amit a természet a halál utáni életre berendezett, az egyetlen elképzelhetõ rendszer, amely képes teljesíteni azt a célt, hogy mindenkit boldoggá tegyen a boldogságra való képességének legteljesebb mértékében. Ha a mennyei boldogság csak egy adott típusú lenne, (mint például bizonyos ortodox elképzeléseknek megfelelõ,) azt egyesek unalmasnak találnák, mások pedig nem lennének képesek részt venni benne, akár mert ezen a téren nincs meg a hajlamuk, akár mert hiányzik az ehhez szükséges neveltetésük.
Visszatérve a fõ témánkhoz, milyen más elrendezés lenne ugyanilyen kielégítõ rokonainkkal, barátainkkal kapcsolatban? Ha az elhunytnak meg lenne engedve, hogy figyelemmel kísérje barátai változó szerencséjû életét a földön, a boldogság lehetetlen lenne számára. Ha anélkül, hogy tudná, mi történik velük, várnia kellene, hogy barátai meghaljanak, mielõtt találkozik velük, akkor egy fájdalmas bizonytalan várakozás állapotában lenne, ami gyakran hosszú évekig tartana, míg sok esetben a barátok annyira megváltozva érkeznének meg, hogy már nem is lennének kedvesek egymás számára.
A természet azonban elkerülte ezeket a nehézségeket. Minden ember maga határozza meg mennyei életének mind hosszát, mind jellegét azokkal az okokkal, amelyeket földi életében õ maga hozott létre. Ezért csak pontosan ugyanazt a mennyiséget kaphatja, amit megérdemelt, és pontosan olyan minõségû örömet, amelyek leginkább illenek lelki beállítottságához. Akiket szeret, mindig vele vannak, és mindig legjobb és legnemesebb valóságukban. A viszálykodásnak és a megváltozásnak még az árnyéka sem férhet közéjük, mivel az egész idõ alatt pontosan azt kapja tõlük, amit szeretne. Tulajdonképpen a természet módszere végtelenül magasabb rendû bárminél, amit az emberi értelem vagy képzelet bármikor is képes volt kitalálni helyette.
Talán nehéz felfogni a fizikai síkon azon erõk teremtõ természetét, amelyeket a mentális testébe öltözött, és a fizikai eszköze által nem akadályozott Gondolkodó kifejt. A Földön egy mûvész létrehozhat rendkívüli szépségû látomásokat, de amikor megpróbálja megtestesíteni azokat a földi anyagokban, rájön, hogy azok nagyon messze esnek szellemi elképzeléseitõl. A devachanban azonban minden, amit az ember kigondol, azonnal formává alakul abból a ritka és finom elme-anyagból, amelynek közegében az elme rendes körülmények között dolgozik, amikor mentes a szenvedélyektõl, és ami minden mentális impulzusra válaszol. Így az embert a devachanban körülvevõ szépség korlátlanul megnövekedhet elméje gazdagságának és energiájának megfelelõen.
A tanuló igyekezzen megérteni, hogy a mentális sík az eleven élet hatalmas és ragyogó világa, amelyben mi most és két fizikai inkarnáció között is élünk. Csak a fejlettségünk hiánya és a fizikai test által ránk rakott korlátok akadályoznak meg abban, hogy teljesen felismerjük, a legmagasabb mennyország minden dicsõsége itt és most körülvesz bennünket, és az abból a világból áramló befolyások állandóan hatnak ránk, csak nem tudjuk azokat megérteni és felfogni. Ahogyan a buddhista tanító mondja: "A világosság körülötted van, meglátnád, ha le tudnád tépni a szemedrõl a kötést. Olyan csodás, olyan gyönyörû, és annyira túl van azon, amit az ember az ember valaha megálmodott, vagy amiért imádkozott, és mindörökké létezik". ( The Soul of a People ).
Más szavakkal, a devachan a tudat olyan állapota, amit bármikor elérhet az, aki megtanulta visszavonni tudatát az érzékekbõl.
Úgy tekinthetjük, hogy a devachan az minden földi élet számára, mint ami a nirvâna egy befejezett reinkarnációs ciklus számára.
A devachan hossza és intenzitása
Abból a ténybõl kiindulva, hogy az ember magának teremti meg a saját purgatóriumát és mennyországát, nyilvánvaló, hogy a tudat ezen állapotai közül egyik sem tarthat örökké, mivel véges ok nem idézhet elõ végtelen következményt.
Az idõ felosztása, amit az ember a fizikai, asztrális és a mentális világokban tölt el, jelentõsen változik, a mindenkori fejlettségi szintjének megfelelõen. A primitív ember szinte kizárólag a fizikai világban él, és csak néhány évet tölt el az asztrális világban a halála után. Amint fejlõdik, az asztrális élete hosszabbá válik, amikor pedig az értelme is nyiladozik, egy kevés idõt a mentális síkon is kezd eltölteni.
A civilizált fajok átlagembere hosszabb ideig marad a mentális világban, mint a fizikai és az asztrális világban. Valójában minél fejlettebb az ember, annál rövidebb lesz az asztrális élete, és annál hosszabb a mentális élete.
Mindebbõl láthatjuk, hogy a legkorábbi fejlõdési szintek kivételével, az ember idejének sokkal nagyobb részét tölti el a mentális síkon. Ahogyan máris részletesen látni fogjuk, a nagyon fejletlenek esetétõl eltekintve a fizikai élet aránya a mentális élethez ritkán több, mint 1 a 20-hoz, az eléggé fejlettek esetében pedig néha ez az arány 1:30-ra csökken. A tanuló mindig tartsa észben, hogy a valódi ember, az Én otthona a mentális sík, minden megtestesülésbe való leszállás pályafutása csak egy rövid, de fontos epizódja.
A következõ oldalakon látható táblázatok némi fogalmat adnak az egyes életek közötti átlagos idõtartamokról, az adott emberi osztályok szerint, valamint az asztrális, a mentális és a kauzálisszinteken eltöltött átlagos arányokkal.
A tanulónak nem szabad túlságosan szó szerint vagy mereven ragaszkodni az osztályozás értelmezéséhez a társadalmi helyzettel kapcsolatban. Legjobb ezt a csoportosítást durva és gyors megközelítésnek tekinteni. Mert világos, hogy például bármely társadalmi szinten lehetnek alkoholista és munkakerülõ emberek, vagy egy magas társadalmi helyzetû ember lehet, hogy semmivel sem fejlettebb, mint egy képzetlen munkás - bár esetleg kerüli a munkát. Jobb lenne a társadalmi osztályozás helyett valamilyen erkölcsi vagy értelmi fejlettségi osztályozást kigondolni, de még ez a módszer is olyan nehézkesnek bizonyulhatna, mint az itt alkalmazott
A Holdlánc alábbi körében egyéniesült emberek | Elsõ rendû hold-emberek |
Jelenlegi típus | Átlagos hosszúság években | Az életek közötti teljes idõköz | Asztrális élet | Mennyországi élet | Alsó mentális | Kauzális |
| 5 | Elõrehaladott egók az Ösvényen (Sokan közülük folyamatosan inkarnálódnak, így esetükben az életek közötti idõköz hossza nem kérdés) | 1500 - 2000 vagy még több | 5 (még gyorsabban és öntudatlanul is átsuhanhatnak) | 1350 - 1800 (többnyire a legmagasabb szinten) | 150 - 200 | Az Ösvényhez közelítõ Egók: (a) Az Értelem mentén egyéniesültek |
1200 |
5 |
1150 |
50 | (b) A Szeretet és az Akarat mentén egyéniesültek |
700 |
5 |
650 |
50 | Mûvészetekben, tudományokban, vallásokban magas szintet elérõ emberek | Nagyjából ugyanaz, mint az elõzõ | Hosszabb asztrális és rövidebb kauzális lét, különösen a vallásosak és a mûvészek esetében | 6 | Magasan kulturált, magasan képzett emberek | 600 -1000 | 20 - 25 | 600 -1000 | Éppen csak érinti a tudatot | 7 | Felsõ középosztály | 500 | 25 | 475 | Nincs | |
| |
Az Egók típusa | |
2. rendû Hold-emberek | Polgárság | 200 - 300 | 40 | 160 -260 (alsóbb szinteken) | Nincs | Holdi állat-emberek | Szakmunkások | 100 - 200 | 40 | 60 - 160 (alsóbb szinteken) | Nincs | Holdi állatok, 1. osztály | Betanított, vagy segédmunkások | 60 - 100 | 40 - 50 | 20 - 25 (legalsó szinten) | Nincs | Holdi állatok, 2. osztály | Szenvedélybetegek, munkakerülõk | 40 - 50 | 40 - 50 | Nincs | Nincs | Holdi állatok, 3. osztály | Az emberiség legprimitívebb része | 5 | 5 | Nincs | Nincs |
Meg kell értenünk, hogy a fenti számok csak átlagértékek, ezektõl lényeges eltérések lehetséges mindkét irányban.
Egy bizonyos különbséget okoz az egyéniesülés módja, de ez a különbség arányaiban sokkal kisebb az alsóbb osztályokban. Akik az értelmen keresztül egyéniesültek, az említett két idõköz közül inkább a hosszabb felé törekednek, míg a más módokon egyéniesültek inkább a rövidebb idõközt felé törekednek. Erre késõbb még visszatérünk, hogy teljes részletességgel elmagyarázzuk.
Általában elmondható, hogy egy ember, aki fiatalon hal meg, kevesebb idõt tölt el testen kívül, mint az, aki öreg korában hal meg. De valószínû, hogy ennek nagyobb részét az asztrális életben tölti, mert az erõs érzelmek többsége, amelyeket az asztrális életben kell kidolgozni, a fizikai élet korai részében keletkeznek, míg a spirituálisabb energiák, amelyek a mennyei életben találják meg céljukat, valószínûleg a földi élet végéig, vagy majdnem a végéig tartanak.
Tehát, amint láttuk, a devachanban töltött összes idõ attól az anyagtól függ, amit az ember a földi életébõl magával visz, vagyis mindattól, amit mentális és erkölcsi tulajdonsággá fel lehet dolgozni, minden, a földi életben létrehozott tiszta érzelem és gondolat, minden értelmi és erkölcsi erõfeszítés és törekvés, minden hasznos munka emléke és minden terv az emberiség szolgálatára. Egyetlen sem veszik el, akármilyen gyenge és tünékeny is, viszont az önzõ, állati szenvedélyek nem léphetnek be, mert ott nincs olyan anyag, amelyben kifejezhetnék magukat.
Nem akadályozhatják meg az elmúlt élet rossz dolgai - bár lehet, hogy nagyon nagy túlsúlyban voltak a jóhoz képest - a jó csekélyke termésének teljes betakarítását. Lehet, hogy a devachani élet nagyon rövid, de még a legaljasabb ember, ha van benne bármilyen aprócska vágyakozás a jóra, bármilyen gyöngéd érzelemre, akkor kell lennie egy devachani életszakasznak is, amelyben a jó magva meghozhatja gyenge csíráját, és amelyben a jó szikrájából egy kicsiny lángocska születhet.
A múltban, amikor az emberek a szívüket a mennyre rögzítve éltek, és az életüket annak üdvösségére irányították, a devachanban eltöltött idõszak nagyon hosszú volt, néha több ezer évig tartott. A mai korunkban azonban az emberek elméjükkel annyira a földre összpontosítanak, és olyan kevés gondolatuk irányul a magasabb élet felé, hogy a devachani idõszakuk ennek megfelelõen lerövidül.
Hasonlóképpen az alsó mentális és a felsõ kauzális mennyei világban eltöltött idõ arányos azzal a gondolatmennyiséggel, amelyek külön-külön a mentális és a kauzális testekben keletkeztek. Mindaz, ami aszemélyes énhez tartozik, annak törekvéseivel, érdeklõdési körével, szereteteivel, reményeivel és félelmeivel, az alsó mentális világban, a forma világában hozza meg a gyümölcsét. Azok, amelyek a felsõbb elméhez tartoznak, az elvont, személytelen gondolatok területéhez, a kauzális szinteken, a forma nélküli világban kerülnek feldolgozásra. Ahogyan az elõzõ táblázat mutatja, az emberek többsége éppen csak hogy belép a kauzális világba, és már távozik is, némelyek viszont devachani életük nagyobb részét ott töltik el, és csak nagyon kevesen töltik el devacháni életüket teljes egészében ott.
Így tehát ahogyan az ember maga teremti meg asztrális, vagy purgatóriumbeli életét, úgy maga határozza meg mennyei életének hosszát és jellegét is, azokkal az okokkal, amelyeket földi élete alatt létrehoz. Ennek nem lehet más eredménye, mint azt a mennyiséget kapja, amennyit megszolgált, és a boldogság pontosan azon minõségét , ami legjobban illik lelki beállítottságához.
Egy másik nagyon fontos és érdekes tényezõ a devachani élet intenzitása , amely a különbözõ osztályú Én-ek szerint változik, és ami természetesen jelentõs hatással van a mennyei élet hosszúságára.
Az elõzõ táblázatban az Én-ek ugyanazon csoportján belül két típust láthatunk, amelyek - bár azonos fejlettségûek - nagymértékben különböznek egymástól az egyes életek közötti idõ tekintetében. Az egyiknél ez kb. 1200 év, a másiknál kb. 700 év telik el. A létrehozott spirituális erõ mennyisége nagyjából azonos mindkét esetben, de azok, akik rövidebb idõt töltenek el, kétszer annyi boldogságmennyiséget sûrítenek bele mennyei életükbe, mintha magas nyomás alatt dolgoznának. Ez alatt összpontosítják tapasztalataikat, és így bármely adott idõszak alatt majdnem kétszer annyit teljesítenek, mint a másik osztály tagjai.
Ez a különbség - amint ezt röviden néhány oldallal korábban említettük - annak a módnak a következménye, amelyen az egyéniesülés megtörtént. Anélkül, hogy az egyéniesülés részleteibe belemennénk, (ami meghaladná ennek a kötetnek a kereteit), elmagyarázható, hogy azok, akik a fokozatos értelmi fejlõdés következtében egyéniesülnek, más típusú spirituális erõt keltenek, ami számukra hosszabb devachani életet biztosít, mint azok esetében, akik a szeretet, vagy az áhítat pillanatnyi kitörésén keresztül egyéniesültek, és akik a boldogságot összpontosítottabb, vagy intenzívebb formában kapják. Ha van bármilyen különbség is a létrehozott erõmennyiségében , akkor úgy tûnik, ez valamivel nagyobb azoknál, akik rövidebb idõt töltenek a devachanban.
A kutatások kimutatták, hogy nagy rugalmasság van az életek közötti idõszakok esetében, amit annak a mértéknek a rendkívüli változatossága okoz, ahogyan az Én-ek mennyei életüket feldolgozzák.
Ennek egyik fontos oka az, hogy az emberek egy bizonyos csoportjainak egy idõben kell megtestesülni, nemcsak azért, hogy kölcsönös karmikus kapcsolataikat ledolgozhassák, hanem azért is, hogy megtanulhassanak együtt dolgozni bizonyos nagyszerû célokért.
Van például egy bizonyos "Szolgálóknak" nevezett Én-csoport, akik életrõl életre együtt testesülnek meg azért, hogy együtt élhessenek át hasonló elõkészítõ tapasztalatokat, hogy a szeretet kötelékei annyira erõsen kössék össze õket, hogy már képtelenek legyenek félreértésekre, bizalmatlanságokra egymás között, amikor a valódi munka megterhelése elkezdõdik a jövõben, amely elvégzésére a sorsuk. Az a nagyszerû tény, hogy a csoportot szolgálatra szánták, legyõz minden más szempontot, s így a csoportot abból a célból hozzák össze, hogy azt a szolgálatot társaságként teljesítse.
Ebben a dologban - mondani sem kell - nincs semmi igazságtalanság, a karma törvényszerûségei alól senki nem tud egy jottányit sem kibújni. De az a mérték, amelyben a karmát ledolgozzuk, minden esetben az adott körülményekhez igazodik. Így néha megtörténik, hogy az ember valamilyen múltbéli karmát gyorsan elrendez azért, hogy szabaddá váljon magasabb szintû munka elvégzésére, és ebben ne akadályozza ez a karma. Ilyen célból néha az történik, hogy a karma jelentõs felhalmozódása valamilyen nagy szerencsétlenség formájában rázuhan az emberre, és így gyorsan megszabadul a karmától, az út pedig szabaddá válik elõtte.
Természetesen az emberiség hatalmas többsége esetében nincs semmi ilyen típusú különleges összeütközés, és a mennyei életük közönséges módon telik el.
A karma ledolgozási idejében lévõ különbségeket - beleértve az élet intenzitásában levõ különbségeket is - a mentális test fényének nagyobb vagy kisebb mértékû ragyogása mutatja.
Miután áttekintettük a devachani lét néhány általános jellemzõjét és rendeltetését, most ismét végig kell mennünk a témán, kitöltve azt további részletekkel, és kiegészítve további sajátosságokkal, amelyekkel nem lehetett az elsõ leírásban foglalkozni.
Annak ellenére, hogy a devachan bizonyos mértékig illuzórikus, mint ahogy valójában minden megnyilvánult élet az, különbözõ mértékben, mégis a mennyei életnek sokkal nagyobb a valóságtartalma, mint a földi életé. Ez világosan látható, amikor végig gondoljuk a devachan eléréséhez szükséges feltételeket. Mert ahhoz, hogy egy törekvés, vagy gondolaterõ a mentális világban meg tudjon jelenni, az önzetlenségnek kell az uralkodó jellemzõjének lennie.
A család, vagy a barátok iránti szeretet sok embert eljuttat a mennyei életbe, és ugyanezt teszi a vallásos áhítat is, de csak akkor, ha a szeretet, vagy az áhítat önzetlen. A követelõdzõ, önzõ, szenvedélyes szeretet, ami fõleg arra vágyik, hogy õt szeressék, arra gondol, hogy mit kap, nem arra, hogy mit ad, nagyon könnyen bûnös féltékenységgé fajul, ebben a mentális fejlõdés semmilyen magja nincs benne. Azok az erõk, amelyet mozgásba hoz, sohasem emelkednek túl az asztrális síkon, a vágyak síkján, ahová nyilvánvalóan tartoznak.
Ahol nincs ragaszkodás, önmagához vonzódás, viszonzással kapcsolatos gondolat, ott olyan óriási erõkiáramlás van, amit semmilyen asztrális anyag nem tud kifejezni, sem az asztrális síkon lévõ dimenziók. Ehhez a mentális sík sokkal finomabb anyaga és tágasabb térsége szükséges, mert az így létrehozott energia ehhez a magasabb világhoz tartozik.
Hasonlóképpen a vallásos ember áhítata, akinek fõ gondolata nem az istenség dicsõsége, hanem az, hogyan menthetné meg saját lelkét, nem vezetheti õt a devachanba. Másrészt azonban a valódi vallásos áhítat, amely sohasem gondol saját magára, hanem csak az istenség, vagy a vezetõ iránti szeretetre és hálára, és az az égõ vágy serkenti, hogy érte, vagy az õ nevében tegyen valamit, gyakran vezet meghosszabbított és aránylag magasrendû mennyei élethez.
Ugyanez történik, bárki is legyen az istenség, vagy a szellemi tanító, és ezért Buddha, Krishna, Ormuzd, Allah vagy Krisztus követõi mind egyformán elérik az égi boldogság jutalmát. Annak hossza és minõsége nem az áhítat tárgyától, hanem az érzések mélységétõl és tisztaságától függ.
Tévedés azt feltételezni, hogy az ember a halála után az asztrális és mentális síkokon csupán elmúlt életének eredményét dolgozza fel. Általánosságban ez az átlagemberre igaz, de még az alatt is, amikor élvezi a devachani boldogságot, másokra is hatással van, és így eredményeket hoz létre, vagyis karmát teremt.
Ennek így kell lenni a dolgok természetébõl következõen, mivel a gondolat a leghatékonyabb tényezõ az emberi karma létrehozásában. Minden erõ rendelkezik annak a síknak a jellegzetességével, amelyen létrehozzák, és minél magasabb a sík, annál hatékonyabb és tartósabb az erõ.
Azokban a jelenleg még ritka esetekben, amelyben a tudat kauzális szintre való emelkedésével a személyiség és az egyéniség egyesülnek, az Én tudata az ember rendelkezésére áll teljes fizikai, asztrális és mentális élete alatt. Ebbõl következik, hogy éppen úgy õ hozza létre a karmát az egyik idõszakban, mint a másikban, és gondolatai és akarata felhasználásával képes módosítani élete körülményeit.
De eltekintve a magasan fejlett emberek ilyen eseteitõl, még az átlagember is - teljesen akaratlanul és öntudatlanul - három különbözõ eredményt hoz létre teljes mennyei élete folyamán.
Elõször : az a szeretet, amelyet barátjáról alkotott gondolatképmására áraszt, hatalmas és jóindulatú erõ, aminek jelentõs részt vállal e barát Én-jének fejlõdésében. A szeretetet a barát váltotta ki, így az törekszik arra, hogy erõsítse benne ezt a nagyszerû tulajdonságot. Egy ilyen tevékenység nyilvánvalóan karmát hoz létre.
Még az is lehetséges, hogy ennek a tevékenységnek a hatása testet ölthet a barát személyiségében a fizikai síkon. Mert ha az Én-t megváltoztatja az a szeretet, amely az általa éltetett gondolatformára zúdul, lehetséges, hogy ez a változás megmutatkozik a személyiségben, ami természetesen ugyanannak az Én-nek egy másik megjelési formája.
Másodszor : az az ember, aki egy nagy szeretetáradatot bocsát ki, és válaszként más hullámokat ébreszt fel barátai részérõl, határozottan javítja a környezõ mentális atmoszférát. Ez az atmoszféra a világ valamennyi lakójára hat, akik ebben a légkörben élnek - dévák, emberek, állatok, növények, stb. Ez nyilvánvalóan karmikus eredményt fog létrehozni.
Harmadszor : az önzetlen szeretet vagy áhítat gondolata nemcsak választ kelt a Logoszból az egyén felé, akitõl a gondolat származik, hanem segít megtölteni a spirituális erõ tartályát is, amit a Nirmânakâyák bocsátanak a Bölcsesség Mesterei és tanítványaik rendelkezésére, hogy segítsék az emberiséget (Lásd: Az asztrális test ). Amilyen nagyszerû eredménye lehet az ilyen szeretetnek vagy áhítatnak a fizikai élet során, könnyû elképzelni, hogy egy devachanban lévõ lény gondolatára adott válasz, ami talán ezer évig is eltartott, milyen jelentõsen járul hozzá e tartályhoz, ami rendkívül nagy jótétemény a világ számára, és amit semmiféle fizikai számítással nem lehet pontosan kifejezni.
Mindezekbõl a meggondolásokból nyilvánvaló, hogy még egy meglehetõsen egyszerû ember is, akinek még nincs semmilyen különösebb tudati fejlettsége, mégis sok jót képes tenni devachani élete során. Ezért ezen idõ alatt ténylegesen friss karmát hoz magának létre, sõt még mennyei életét is módosíthatja ebben a folyamatban.
A fizikai világban gondolataink nagy része csupán gondolattöredék. A devachanban az álmodó ilyen töredékeken kontemplál, és türelmesen kidolgozza azokat minden részletükben, csodálatos teljesítõképességük minden lehetõségében, azokon keresztül olyan élénkséget él meg, amivel a földön semmi nem versenyezhet. Építgeti, alakítja, formálja azokat minden lehetséges változatukba, majd kilöki ezeket a formák világába. Mások ezután felkaphatják azokat, és ezek a gondolatok arra ösztönözheti õket, hogy belekezdjenek valamilyen újító rendszerbe, vagy valami emberbaráti munkába, és így tovább. Így valamilyen magányos álmodó sugárzó gondolat-anyagából csodálatos változások születhetnek, az "álmai" így segítik a világ felfrissítését.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a mindennapi ember a devachanban a saját maga által létrehozott korlátozások következtében nem képes a szeretet vagy az áhítat új irányát létrehozni. De szeretete és áhítata már általa korábban elhatározott irányokban lényegesen erõteljesebb lesz, mint bármikor is, a fizikai test korlátai között munkálkodva lehetett.
Ezt a pontot kissé jobban ki kell dolgoznunk. Ahhoz, hogy megértsük a devachanban lévõ ember viszonyát a környezetéhez, gondolnunk kell arra, hogy (1) a sík anyagát a gondolata alakítja, és (2) a sík erõi a törekvéseire adott válaszok.
Már láttuk, hogy az ember hogyan formálja a sík anyagát szerettei gondolat-képmásaivá, és hogy a barátok Én-jei hogyan fejezik ki magukat a képmásokon keresztül.
Vannak azonban más élõ erõk is körülötte, a sík hatalmas angyali lakói. Közülük sokan nagyon érzékenyek az ember bizonyos törekvéseire, és készségesen válaszolnak azokra.
De a legfontosabb dolog, amit észben kell tartanunk az, hogy mind az ember gondolatai, mind a törekvései csak azon irányok mentén mozognak, amiket földi élete során már elõkészített.
Talán úgy is képzelhetnénk, hogy amikor az ember az ilyen transzcendens erõ és vitalitás síkjára emelkedik, teljesen új irányokban, új tevékenységeket kezd el, de ez nem így van. Mentális teste (amint korábban láttuk) egyáltalán nem annyira rendezett, mint alsóbb tudathordozó eszközei, és nincs is annyira irányítása alatt. A múltban ahhoz szokott, hogy benyomásait és ösztönzéseit alulról kapta, fõleg a fizikai, néha pedig az asztrális síkról. Nagyon keveset tett annak érdekében, hogy közvetlen mentális rezgéseket fogjon fel saját szintjén, ennek következtében nem tudja hirtelen befogadni azokat és válaszolni rájuk. Így gyakorlatilag az ember nem kezdeményez semmilyen új gondolatot, hanem azokra korlátozódik, amelyeket korábban magáévá tett. Ezek csak azokat az ablakokat alakítják ki, amelyeken keresztül az új világára tekinthet. Ezért egy szürke és sótlan személyiség szükségszerûen csak szürke és gyenge devachani állapotba kerülhet.
Az ember így csak azt a mentális felszerelést viszi magával a devachanba, amilyen van, se többet, se kevesebbet. Ezért érthetõ, milyen nagy fontosságú az, hogy a fizikai élet alatt az ember gondolkodását olyan pontossá és szabatossá tegye, amennyire csak lehet, különben devachani tartózkodásának csak nagyon korlátozott haszna lesz.
Ebbõl a megközelítésbõl a devachan az okozatok, nem pedig az okok világa, mert minden embert saját egyéni felfogásának árnyalata és felfogóképessége korlátozza. Minél több érintkezési ponttal rendelkezik a külvilág felé, annál több kezdõ- vagy fókuszpontja lesz a devachanban való fejlõdéshez.
Másfelõl viszont a következõ élet szempontjából a devachan alapvetõen az okok világa, mert benne minden tapasztalat jellemvonássá alakul át, amit az ember magával visz majd, amikor visszatér egy következõ testet öltésbe. Így a devachan az elõzõ földi élet közvetlen eredménye, ugyanakkor elõkészíti az utat a következõ földi élethez.
Egy valóságos példán keresztül megvilágíthatjuk, hogy mik is azok az ablakok, amelyek az ember látókörét meghatározzák és korlátozzák, s amelyeken keresztül szükségképpen néznie kell. Vegyük például a zenét. Az az ember, akinek a lelkében nincs semmilyen zene, egyáltalán nem rendelkezik ablakkal ebben az irányban. Az az ember azonban, akinek van zenei ablaka, elképesztõ erõ jelenlétét érzékeli. Azt a szintet, amelyre képes válaszolni, három tényezõ határozza meg. Ha az ablak üvegének hasonlatát követjük, akkor ez a három tényezõ a következõképpen fogalmazható meg: (1) Az üveg mérete, (2) az üveg színe, (3) az üveg anyagának minõsége. Így az ember, amíg a Földön tartózkodott, ha a zene csak egy fajtáját tudta értékelni, nyilvánvalóan a devachanban is erre lesz korlátozva. Gondolatai a zenérõl színesek is lehetnek, és így azok csak a zene bizonyos rezgéseit engedik be, vagy lehetnek olyan szegényes anyagból, hogy eltorzítanak és elsötétítenek mindent, ami csak hozzájuk ér.
Feltételezve azonban, hogy ablakának üvege jó minõségû, akkor három különbözõ benyomáscsoportot fog rajta keresztül kapni.
Elõször : Érzékelni fogja azt a zenét, amely az adott sík erõi rendezett mozgásának a kifejezõdése. Ez az igazság "a szférák zenéje" a költõi kifejezés mögött, mert ezeken a magasabb síkokon minden mozgás és cselekvés hang- és színharmóniákat hoz létre. Minden gondolat - a sajátunk és a másokéi egyaránt - ilyen módon fejezi ki magát, gyönyörû, de leírhatatlan, állandóan változó akkordokban, mintha ezernyi hárfa zengene. A mennyei világ ragyogó életének zenei megnyilvánulása alapot képez az ember minden egyéb tapasztalásához.
Másodszor : A mentális sík lakói között van egy déva- vagy angyali rend, amely külön a zenének szenteli magát, és akik ennek segítségével sokkal teljesebben fejezik ki magukat, mint mások. Õket a hinduk Gandharváknak nevezik. Az az ember, akinek van zenei érzéke, bizonyosan magára vonja a figyelmüket, kapcsolatba kerül velük és az általuk komponált zenével, és ebbõl a kölcsönös kapcsolatból kétségtelenül sokat fog profitálni, mivel mindenféle felharmonikus hangokat és variációkat használnak, amelyek korábban ismeretlenek voltak számára. Így lehetséges, hogy sokkal gazdagabban lép ki a mennyei életbõl, mint amikor oda bekerült.
Harmadszor : Élénk elismeréssel hallgathatja az embertársai által a mennyei világban megkomponált zenét. Sok nagy zeneszerzõ van ott, akikbõl sokkal nagyszerûbb zene árad, mint bármi, amit a Földön ismertek. Valójában a földi zeneszerzõk inspirációinak nagy része nem egyéb, mint a mentális sík zenéjének bágyadt visszhangja, amit elmosódottan érzékelnek.
Egy olyan ember tapasztalatai is hasonlók lesznek, aki festõmûvész volt. Neki is három lehetõsége van. (1) Felismeri a sík természetes rendjét, amint az színekben és hangokban fejezi ki magát. (2) Megérti a dévák szín-beszédét. Ezek a lények egymással ragyogó színek felvillanása útján kommunikálnak. (3) Érzékeli a mentális síkon levõ nagy mûvészek szín-alkotásait.
Ugyanilyen lehetõségek állnak nyitva az ember számára a devechanban - a szükséges változatokkal - a mûvészet és a gondolkodás minden más irányában, és így végtelen lehetõségek kínálkoznak, hogy kedvét lelje és tanuljon.
Megvizsgálva a devachanban lévõ ember és az általa a szeretteirõl alkotott gondolatképek közötti hatást és ellenhatást, két tényezõt kell számításba venni. (1) Az adott ember fejlettségi szintjét. (2) A szeretett ember fejlettségi szintjét.
Ha az ember maga fejletlen, akkor a barátjáról alkotott kép tökéletlen lesz, nem jelennek meg benne a barát magasabb tulajdonságai. Ennek következtében a barát Én-je ezt a képmást csak kis mértékben képes használni, mivel nincs semmi olyan, amin keresztül néhány tulajdonságát ki tudná fejezni.
Mindazonáltal egy barát kifejezése képmás útján még a legrosszabb minõségben is sokkal teljesebb és kielégítõbb, mint az valaha is volt a fizikai életben. Mert a földi életben barátunkat csak részlegesen látjuk, vele kapcsolatos tudásunk mindig rendkívül hiányos, és kommunikációnk vele tökéletlen, még akkor is, amikor azt hisszük, hogy barátunkat igazából és teljesen ismerjük, akkor is csak a testet öltésben lévõ része az, amit megismerhetünk, valódi Én-je mögött sokkal több van, amit egyáltalán nem tudunk elérni.
Valójában ha lehetséges volna, hogy mentális látással barátunkat teljes egészében lássuk, nagyon valószínû, hogy egyáltalán nem ismernénk fel õt, sõt biztosan nem olyan lenne, mint akirõl korábban azt gondoltuk, hogy ismerjük.
Másrészt ha maga a barát az, aki fejletlen, még akkor is, ha jó képmás készült róla, lehet, hogy nincs benne elegendõ fejlettség, ami lehetõvé tenné, hogy megfelelõ hasznot húzzon a képmásból, vagyis lehet, hogy képtelen teljesen betölteni ezt a képmást, amit róla alkottak. Ez azonban valószínûtlen, és csak akkor történhet meg, amikor ostoba módon egy teljesen méltatlan személyt idealizálnak. De még ebben az esetben is, az az ember, aki ezt a képmást létrehozta, nem talál barátjában semmilyen hiányosságot vagy változást, mert a barát most jobban képes kitölteni ezt az ideált, mint valaha is a földi életben. Ezért az embernek az öröme a devachanban semmiképpen sem csökken.
Amíg az Én képmások százait is megtöltheti azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel rendelkezik, de nem képes hirtelen kifejleszteni, és kifejezésre juttatni olyan tulajdonságot, amely még nem fejlõdött ki benne csupán azért, mert valaki azt képzelte róla, hogy már rendelkezik vele. Ezért rendkívül nagy elõnnyel jár olyanokról alkotni képmást, (például a Mesterekrõl), akik még az alsóbb elme által létrehozható legmagasabb szint fölé is képesek emelkedni. Egy Mester esetében az ember olyan mélységû szeretetet és erõt von magához, amelyet mentális "mélységmérõje" soha meg nem mérhet.
Azonban a szeretet minden esetben eléri a barát Én-jét, és akármilyen fokon álljon is a fejlõdésben, azonnal válaszol azzal, hogy beleárad a róla készült képmásba. Még az elkészíthetõ legtörékenyebb képmás is mindenesetre a mentális síkon van, ezért sokkal könnyebb az Én-nek elérni azt, mint egy fizikai testet, ami két síkkal lejjebb van.
Ha a barát még a fizikai testében él, fizikai tudata természetesen egyáltalán nem lesz annak tudatában, hogy a valódi Énje egy további megjelenéssel rendelkezik, de ez semmiképpen sincs hatással arra a tényre, hogy ez a megnyilvánulás valódibb, és jobban megközelíti a valóságos Én-t, mint ami a fizikai síkon van, és amit a legtöbbünk meglátni képes.
Mindezekbõl a megfontolásokból az következik, hogy egy olyan ember, aki általában véve kedveltté tette magát, akinek sok igazi barátja van, annak igen sok gondolati képmása lesz barátai devachanjában, és így sokkal gyorsabban fog fejlõdni, mint egy nálánál közönségesebb ember. Ez az eredmény nyilvánvalóan a benne levõ azon tulajdonságok fejlõdésébõl következõ karmájának eredménye, amelyek olyan szeretetre méltóvá tették.
A tanuló most már világosan láthatja, hogy a személyiség, akit a fizikai síkon ismerünk, miért nem érintkezik a devachanban lévõ barátaival. De a valódi ember, az Én, ezt megteszi a gondolat-képmáson keresztül mûködve, amelyet a mentális síkon róla alkottak.
Ez az elv talán még világosabbá tehetõ egy gyakorlati példán keresztül. Tegyük fel, hogy egy anya, aki meglehetõsen szûk látókörûen vallásos, meghalt, és hátrahagyott egy nagyon szeretett lányt. Ez a lány késõbb kitágította saját vallási elképzeléseit. Az anya továbbra is azt képzeli, hogy lánya még mindig maradi vallásos felfogású, és ezért csak annyit képes meglátni leánya gondolataiból, amennyit az ortodox eszmékkel ki lehet fejezni. Képtelen felfogni lánya vallásos dolgokról vallott szélesebb látókörû nézeteit, amit közben a lány magáévá tett.
Viszont miközben a lány Én-je profitál abból, amit a személyiség megtanult, a maga részérõl lesz benne törekvés arra, hogy az anya elképzeléseit kiszélesítse és tökéletesítse, bár mindig csak azon irányzatok mentén, amikhez az anya megszokott. Nem jelenik meg közöttük semmiféle véleménykülönbség és konfliktus a vallási témákban.
A fenti fejtegetések csak a hétköznapi fejlettségû emberre vonatkoznak. Egy elõrehaladottabb ember esetében, aki már kauzális testében is tudatos volt, az történik, hogy tudatosan belehelyezi magát abba a képmásba, amelyet egy barátja a devachanban készített neki, mint egy további mentális testbe, és ezen keresztül meghatározott szándékkal fog mûködni. Ha történetesen többlet tudásra tett szert, ezt közvetlenül és szándékosan átadhatja barátjának. Ilyen módon dolgoznak a Mesterek azokkal a tanítványaikkal, akik mennyei életüket töltik, és rendkívüli módon megváltoztatják jellemüket.
Az az ember, aki egy Mesterrõl készít magának képmást, ilyen módon rendkívül nagy elõnyre tehet szert abból a befolyásból, amit a Mester bele tud árasztani, és határozott tanítást és segítséget is kaphat.
Két barát sokkal jobban megismerheti egymást a mentális síkon, mint fizikai életükben bármikor is, mert most mindegyikük egyéniségét csak egyetlen fátyol - a mentális test - borítja. Ha egy devachanban levõ ember a fizikai élete során barátjának csak egyik oldalát ismerte meg, akkor a barát a mennyei világban is csak ezen az oldalán keresztül tudja kifejezni magát. De még így is - bár nagymértékben erre az oldalra korlátozódik - teljesebben és kielégítõbben tudja kifejezni az adott aspektust, mint bármikor korábban. A kifejezõdés valójában teljesebb, mint amilyet a most devachanban lévõ ember az alsóbb síkokon valaha is láthatott.
Már láttuk, hogy a hétköznapi ember a devachanban saját gondolatai burkában él. Így a világ többi részétõl teljesen elzárja magát, vagyis mind a mentális síktól, mind az alsóbb síkoktól. De, bár ki van zárva a mentális világ lehetõségeinek teljes élvezetébõl, a legkevésbé sincs tudatában tevékenységei és érzelmei semmilyen megnyirbálásának. Éppen ellenkezõleg, a legteljesebb mértékig boldogság tölti el, és számára hihetetlen, hogy az általa megtapasztalt örömnél még nagyobb is létezhet.
Így, bár bizonyos korlátok közé zárta magát, egyáltalán nincs tudatában korlátainak, és ezek között mindene megvan, amit csak képes kívánni és gondolni. Körülvette magát barátai képmásaival, és ezeken a képmásokon keresztül sokkal szorosabb kapcsolatban van velük, mint amilyenben bármely más síkon valaha is volt.
A devachanban élõ ember egyáltalán nem felejti el, hogy van szenvedés, mivel világosan emlékszik elmúlt életére. De most sok dolgot megért, ami nem volt számára világos, amikor a fizikai síkon tartózkodott, ezért a jelenlegi boldogságát olyan nagynak érzi, hogy a szenvedés szinte álomnak tûnik számára.
A mentális síkon lévõ burok hasonlít egy fizikai tojás héjához. Az egyetlen mód, hogy bármit is bejuttassunk a tojás belsejébe anélkül, hogy feltörjük a tojás héját az, hogy vagy egy magasabb dimenzióból töltjük bele, vagy találunk egy olyan erõ, amelynek rezgése elég finom ahhoz, hogy behatoljon a héj részecskéi közé anélkül, hogy megsértené azokat. Ugyanez a helyzet a mentális héj esetében is. Nem hatolhat át rajta saját síkja anyagának semmilyen rezgése sem, de a finomabb rezgések, amelyek az Én-hez tartoznak, át tudnak jutni rajta anélkül, hogy a legkevésbé is megsértenék, vagyis felülrõl szabadon mûködésbe hozható, de alulról nem.
Ebbõl két hatás következik: (1) A burokban levõ ember mentális testébõl kiküldött rezgések közvetlenül nem tudják megérinteni barátja mentális testét, és gondolatformát sem hozhat létre, ami keresztül tud haladni a téren, és a megszokott módon csatlakozni tud barátjához. Ez csak akkor történhet meg, ha az ember már képes szabadon és tudatosan tud mozogni a mentális síkon, amit az átlagember természetesen nem tud megtenni. (2) Barátja gondolatai nem tudják elérni õt a devachani burkában úgy, ahogy ezt megtehetik a mindennapi életben a fizikai, vagy az asztrális síkon.
Látjuk tehát, hogy mindazokat a nehézségeket, amelyeket a devachanban élõ ember körül lévõ mentális burok okoz, teljesen legyõzi az Én közvetlen tevékenységének természetes módszere a gondolat-alakzatok segítségével, amelyeket az ember alkot.
Az ember devachanban lévõ körülményeibõl az is következik, hogy spiritiszta módszerekkel többé már nem lehet visszahívni a földre.
Annak ellenére, hogy a devachanban lévõ embereket már nem lehet könnyen elérni kívülrõl jövõ hatásokkal, mégis az, aki teljes tudatossággal lép be a mentális világba, bizonyos mértékig hatással lehet a devachanban tartózkodókra. Így például eláraszthatja õket szeretõ gondolatokkal, és bár ezek a gondolatok lehet, hogy nem képesek annyira behatolni a mentális burokba, hogy a burokban lévõ tudatában legyen annak, kitõl származik a gondolat, mégis, a szeretet hulláma képes úgy hatni a burokban lévõre, mint ahogy a nap melege hat a tojásban lévõ csírára, vagyis meggyorsíthatja megtermékenyülését, felerõsíthet bármilyen kellemes érzést, ami már feltételezhetõen létezik.
Ha az ember agnosztikus vagy materialista, hitetlensége a halál utáni életben a legkevésbé sem akadálya annak, hogy az asztrális vagy a mentális életben tapasztalatokat szerezzen ugyanúgy, mint bárki más, mivel az ember hitetlensége a további létezésben nyilván nem változtathatja meg a természet tényeit. Ha az ember önzetlen életet élt, az általa létrehozott erõknek ki kell dolgozniuk magukat, és ez csak a mentális síkon, vagyis a devachanban történhet meg.
A devachanban természetesen nincs fáradtság, csak a fizikai test képes elfáradni. Amikor mentális fáradtságról beszélünk, akkor a fizikai agy fárad el, nem pedig az elme.
Az a tény, hogy elménk csak három dimenziót tud felfogni, noha az asztrális síkon négy, a mentális síkon pedig öt dimenzió van, nehézzé teszi azoknak a térbeli helyzetének a pontos leírását, akik már elhagyták fizikai életüket. Egyesek földi otthonuk környékén lebegnek, hogy kapcsolatba kerülhessenek a fizikai életben maradt barátaikkal és az általuk ismert helyszínekkel. Mások arra törekednek, hogy továbblebegve egy olyan szintre jussanak - mintha különleges gravitáció vonatkozna rájuk -, amely távol esik a Föld felszínétõl.
Így például a mennyei életbe belépõ átlagember arra törekszik, hogy jelentõs távolságra a föld felszíne felett lebegjen, bár másrészrõl közülük néhányan lehúzódnak a mi szintünkre. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a mennyei világ lakóira úgy gondolhatunk, mint akik a Föld körüli zónában vagy szférában élnek.
Mindenki, de különösen a magasan fejlett emberek számára a mennyei élet feltétlenül szükséges, mert csak az ott vannak meg azok a feltétel, amelyek között a törekvések képességekké fejlõdhetnek ki, a tapasztalatok pedig bölcsességgé. Az a fejlõdés, amit a lélek ott elér, sokkal nagyobb, mint amit akkor érhetne el, ha valamilyen csoda folytán az embernek lehetõvé válna a teljes ciklus idejére fizikai testet öltésben maradnia.
De egy fejlett ember számára, aki gyors fejlõdést ér el, néha lehetséges, hogy lemondjon a mennyei világ boldogságáról - megtagadja a devachánt, ahogyan néha mondják - két inkarnáció között azért, hogy gyorsabban visszatérhessen, és folytathassa munkáját a fizikai világban. Egyetlen embernek sem engedélyezett viszont vakon visszautasítani valamit, amit nem ismer, sem az, hogy letérjen a természetes fejlõdés útjáról, hacsak nem bizonyos, hogy az ilyen letérés legvégül a hasznára fog válni.
Az általános szabály az, hogy senki sem utasítja el a devachánt, amíg meg nem tapasztalta azt a földi élet alatt, vagyis amíg eléggé fejletté nem válik ahhoz, hogy tudatát fel tudja emelni a fizikai testében is arra a síkra, és annak dicsõségét teljes és tiszta emlékezettel a fizikai síkra vissza tudja hozni.
Ennek az oka a személyiség élete, annak minden ismerõs személyes környezetével együtt, amit magával visz az alsó mennyei világokon át. Ezért mielõtt a lemondás megtörténne, a személyiségnek világosan fel kell ismernie, mi az, amit megtagadni készül. Ebben a kérdésben az alsó elmének összhangban kell lennie a felsõvel.
Ezen általános szabály alól van egy kétségtelen kivétel. Abban az egyoldalú és mesterséges állapotban, amit modern civilizációnak nevezünk, az emberek nem mindig fejlõdnek teljesen szabályosan és normálisan. Vannak esetek, amikor meglehetõs mértékû tudatosságra tesznek szert a mentális síkon, és ezzel összefüggésben az asztráliséletben is, de ebbõl soha semmilyen tudás nem kerül át a fizikai agyba.
Az ilyen esetek rendkívül ritkák, de azért kétségtelenül elõfordulnak. Ezek azonban mégsem jelentenek kivételt az általános szabályban foglalt alapelv alól, vagyis hogy a személyiségnek kell meghozni a döntést a devachan visszautasításáról. Mert ezekben az esetekben a személyiség számára az asztrális élet lesz a teljes és tökéletes tudatosság, még ha ennek emlékezete soha nem is járja át a tisztán fizikai tudatot. Így a személyiség hozza meg a döntést a lemondásról, bár a fizikai helyett az asztrális tudaton keresztül, amint az a legtöbb esetben történik. Kicsi a valószínûsége ezeknek az eseteknek, kivéve azok között, akik legalább egy Mester próbatanítványai.
Annak az embernek, aki a devachan visszautasításának hõstettét szeretné véghezvinni, elmélyülten kell dolgoznia annak érdekében, hogy megfelelõ eszközzé formálja magát azok számára, akik a világ segítõi, és áhítatos odaadással kell belevetnie magát mások szellemi jólétének szolgálatába.
Az az ember, aki eléggé fejlett ahhoz, hogy engedélyt kapjon a devachán megtagadására, nyilván korábban rendkívül hosszú mennyei életet élt, így képes arra, hogy erõtartalékait egy teljesen más irányba terjessze ki, az emberiség javára, és részt vegyen - ha csekély mértékben is - a Nirmânakâyak munkájában.
Amikor egy tanítvány elhatározta, hogy így cselekszik, akkor az asztrális síkon fog várakozni, amíg a Mestere elrendez a számára egy megfelelõ inkarnációt. Mielõtt ez megtörténhetne, egy nagyon magas tekintély engedélyét meg kell kapni. De még amikor ezt az engedélyt meg is kapja, a természet törvénye olyan erõs, hogy - mint mondják - a tanítványnak vigyáznia kell, hogy az asztrális síkon tartsa magát, mert ha egyszer - akár csak egy pillanatra is - megérinti a devacháni síkot, egy ellenállhatatlan áramlat ismét a rendes fejlõdés folyamába sodorhatja.
Néhány esetben, bár ritkán az ember engedélyt kap arra, hogy egy felnõtt testét vegye magára, amire elõzõ lakójának már nincs szüksége, de természetesen nem gyakori, hogy rendelkezésre áll megfelelõ test.
Az individualizációt elért állatnak a fizikai és az asztrális halála után általában igen hosszú, bár leginkább álomszerû élete van a mennyei világban. Állapotát néha "szunnyadó" tudatúnak szokták nevezni, amely hasonló a vele azonos szinten lévõ emberéhez, csak sokkal kevesebb mentális tevékenységgel. Saját gondolat-alakzatai veszik körül, még ha azoknak csak esetleg álmában van tudatában, és ezek között természetesen ott vannak a földi barátai is, legjobb, legbarátságosabb hangulatukban. Ezek a képmások természetesen a szokásos módon felkeltik a válaszokat a barátai Én-jeiben. Az állat ebben az állapotban marad, amíg valamelyik eljövendõ világban föl nem veszi az emberi formát.
Az individualizáció, aminek segítségével az állat felemelkedik az emberi világba, az emberekkel való kapcsolat következtében történik meg, amikor az állati lény értelme és szeretete arra a szintre fejlõdik, ami szükséges ahhoz, hogy szoros kapcsolatba kerüljön emberi barátjával. Ezzel a témával azonban már a XIII. fejezetben foglalkoztunk.
Bár, mint hamarosan látni fogjuk, a négy alsó mennyország mindegyikének megvan a maga jellegzetessége, nem szabad azt gondolni, hogy az ember mennyei életét felosztja a különbözõ szintek között, a már kifejlesztett jellemvonásai alapján. Éppen ellenkezõleg, ahogyan röviden korábban említettük, az ember a devachanban azon a szinten ébred tudatára, ami a legjobban megfelel fejlõdési szintjének, és ezen a szinten tölti el mentális testében az egész ottani életét. Ennek az az oka, hogy ez a magasabb szint mindig magába foglalhatja az alacsonyabb tulajdonságait és sajátosságait, és amikor ez történik, akkor lakóinak szinte mindig rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal teljesebb mértékben, mint egy alsóbb szinten lévõ lelkek.
A legalsóbb mennyországnak, ami a hetedik alsíkon található, a legfõbb jellegzetessége a család vagy a barátok iránti szeretet, ennek természetesen önzetlennek kell lennie, ez viszont általában valamelyest korlátozott. Nem szabad azonban feltételezni, hogy a szeretet a legalsó mennyországra korlátozódik, hanem inkább arról van szó, hogy a szeretet e formája a legmagasabb rendû, amire a 7. szintre kerülõ emberek képesek. A magasabb szinteken a szeretet sokkal nemesebb és nagyszerûbb típusaival találkozunk.
Vélhetõen hasznos lesz, ha leírunk néhány tipikus példát a 7. alsík lakóiról. Az egyik ilyen egy átlagos, becsületes és tisztességes ember, aki intellektuálisan fejletlen volt, és nem rendelkezett vallásos érzelmekkel. Bár valószínûleg rendszeresen járt templomba, a vallás számára csak valami homályos felhõ volt, amit nem is értett igazában, és aminek nem volt semmi köze mindennapi életéhez, és amit problémái megoldásakor sohasem vett számításba. Ezért bár mély áhítat nem volt benne, de meleg szeretetet érzett családja iránt. Állandóan õk jártak eszében, és boltjában sokkal inkább értük dolgozott, mint saját magáért. Devacháni környezete nem túlságosan finom típusú, mindazonáltal boldogsága annyira mély, amennyire léte szintjén azt fel képes fogni, és olyan önzetlen jellemvonásokat fejleszt ki, amik állandó tulajdonságokként épülnek be a lelkébe.
Egy másik tipikus eset egy olyan emberé, aki akkor halt meg, amikor egyetlen leánya még fiatal volt. A devachanban a lánya mindig vele volt a legjobb oldalát mutatva, miközben õ folyamatosan mindenféle nagyon szép képeket eszelt ki lánya jövõjérõl. Egy másik eset egy fiatal lányé volt, aki mindig apja kiváló tulajdonságainak szemlélésében merült el, és annak tervezgetésében, hogy kis meglepetéseket és örömet szerez számára. Megint másik egy görög asszony volt, aki csodálatosan boldog volt három gyerekével, az egyikük egy rendkívül szép fiú volt, akirõl állandóan azt képzelte, hogy az olimpiai játékok gyõztese.
Ennek az alsíknak az elmúlt néhány évszázadban az egyik feltûnõ jellegzetessége a nagyon nagy számban itt található római, karthágói és angol emberek voltak. Ennek az az oka, hogy e nemzetek tagjai között a legtöbb önzetlen tevékenység a család szeretetében jutott kifejezõdésre. Aránylag kevés hindu és buddhista van ezen az alsíkon, mert esetükben a valódi vallásos érzés általában közvetlenebbül jelenik meg a mindennapi életükben, ennek következtében magasabb alsíkra kerülnek.
A megfigyelt esetek között szinte végtelen változatosságúak, ezek esetében a fejlettség különbözõ szintjei a fényesség mértékével ismerhetõk fel, míg a színek különbözõségei azokat a tulajdonságokat jelzik, amiket az egyén kifejlesztett. Voltak ezen a szinten szerelmesek, akik még szerelmük teljében haltak meg, és így állandóan kedvesükkel voltak elfoglalva, mindenki mást teljesen kizárva. Mások szinte vademberek voltak, akik azonban már megérintett némi önzetlen szeretetet.
Valamennyi esetben a földi életük egyetlen tevékenységének egyetlen eleme, ami mentális síkon kifejezésre juthatott, a szeretet volt. A legtöbb megfigyelt esetben ezen a szinten a gondolat-képmások nagyon messze vannak a tökéletestõl, ennek következtében az érintett barátok Én-jei csak nagyon szegényesen tudják magukat kifejezni azokon keresztül.
Azok számára, akik a mennyii világ e legalsó fokán vannak, nincs sok olyan anyag, amelybõl képességeket lehet kialakítani, így életük nagyon kevés fejlõdési lehetõséget hordoz magában. A család iránti szeretetük fennmarad, és kicsit kiszélesedik, és amikor újraszületnek, érzelmi természetük valamivel fejlettebb lesz, nagyobb hajlandósággal arra, hogy felismerjenek egy magasabb ideált és válaszoljanak arra.
A mennyei világ 6. alsíkja uralkodó jellegzetességének az antropomorfikus vallásos áhítatot nevezhetjük. A mennyei világ e szintje és a 2. asztrális alsík között - úgy tûnik - van némi összefüggés. A különbség csak az, hogy asztrális szinten a vallásos áhítatban állandóan benne van az önzõ, az alkudozó alkotóelem, míg a mennyei világban az áhítat természetesen mentes bármi ilyen szennyezõdéstõl.
Másfelõl, az áhítatnak ezt a fázisát, amely alapvetõen egy személyes istenség örökös imádatában merül ki, meg kell különböztetni azoktól a még magasabb formáitól, amelyek abban fejezõdnek ki, hogy valamilyen meghatározott munkát végeznek az istenség kedvéért. Néhány példa megvilágítja ezeket a különbségeket.
E szint lényei nagy számban a keleti vallásokhoz tartoznak, de közülük csak azok, akiknek az áhítata tiszta, de aránylag értelem nélküli és korlátolt. Vishnu imádói és néhányan Shiva imádói közül találhatók meg itt, valamennyien begubóznak saját gondolataikba, egyedül istenükkel és elfeledkezve az emberiség többi részérõl, kivéve azokat, akiket a Földön szeretett, és amennyiben össze tudja õket kapcsolni az istensége iránti imádatával. Megfigyeltek egy Vishnu-imádót, aki teljesen feloldódott Vishnu azon képmása imádatában, aminek földi élete során a felajánlásait tette.
Ezen alsík lakói között igen nagy számban vannak asszonyok, õk szolgáltatják a legjellemzõbb példákat. Többek között volt egy hindu asszony, aki a férjét egy isteni lénnyé magasztalta fel, és gondolataiban a gyermek Krishnát úgy képzelte el, mint aki a saját gyermekeivel játszik, de míg a gyermekei teljesen emberiek és valóságosak voltak, a gyermek Krishna nem volt egyéb, mint egy életre keltett, kék fából készült szobor. Mennyországában Krishna egy fuvolán játszó nõies fiatalemberként is jelen volt, de az asszonyt a legkevésbé sem zavarta ez a kétszeres jelenlét.
Egy másik asszony, egy Shiva-imádó úgy tekintett férjére, mint istene testet öltésére, és így az egyik állandóan a másikká változott, és viszont.
Néhány buddhista is található ezen a szinten, de szemmel láthatóan csak a kevésbé tanultak, akik Buddhában inkább az imádat tárgyát látják, mint a nagy tanítót.
Sok keresztény is található itt. Például egy írástudatlan római katolikus paraszt, telve értelem nélküli áhítattal, vagy az Üdvhadsereg egyik komoly és õszinte "katonája". Látható volt egy ír paraszt is, aki a legmélyebb áhítatba merült Szûz Mária elõtt, akit a Holdon állva képzelt el, de kezeit kinyújtotta és vele beszélgetett. Megfigyeltek egy középkori szerzetest, amint elragadtatott kontemplációba merült a megfeszített Krisztusról. Áhítatos szeretetének és sajnálatának ereje akkora volt, hogy amint nézte, hogyan csordul ki a vér Krisztusa sebeibõl, a stigmák megjelentek az õ mentális testén is.
Egy másik ember úgy képzelte el a Krisztust, amint megdicsõülve a trónján ült, elõtte kristálytengerrel, körülötte pedig az imádkozók hatalmas tömegével, akik között õ is ott volt a feleségével és a családjával együtt. Bár a rokonai iránti szeretete nagyon mély volt, gondolatait jobban elfoglalta Krisztus iránti imádata, bár az istenérõl alkotott felfogása annyira materiális volt, hogy úgy képzelte el, mint egy állandóan kaleidoszkópszerûen, oda-vissza változó emberi formát és a zászlót vivõ bárányt, ahogyan a templomok üvegablakain gyakran ábrázolják.
Érdekes volt egy spanyol apáca esete, aki kb. 19 éves korában halt meg. Mennyei életében úgy képzelte el önmagát, hogy Krisztus társaságában van, annak életében, ahogyan az evangéliumok elbeszélik, és a keresztre feszítése után Mária gondját viseli. De az egész palesztinai díszlet és a ruházat helytelen volt, a Megváltó és a tanítványa spanyol paraszti ruhát viseltek, míg a Jeruzsálem körüli dombok szõlõvel beültetett hegyek voltak, és az olajfákról szürke spanyol moha lógott. Azt képzelte magáról, hogy hitéért mártírhalált halt, és ezért a mennyekbe ment fel, de újra és újra csak azt az életet élte végig, amelyben annyit gyönyörködött.
Egy gyermek, aki hét éves korában halt meg, azzal volt elfoglalva, hogy visszaidézte a dajkájától hallott, mennyországról szóló történeteket. Szerette azt gondolni magáról, hogy a csecsemõ Jézussal játszik, és segít neki megformálni azokat az agyagverebeket, amelyeket a bibliai mese szerint Jézus ereje életre keltett és azok elrepültek.
Még ha egy ember materialista vagy agnosztikus is, akkor is van mennyei élete, feltéve, ha képes áhítatra. Például a mély családi szeretet és az õszinte emberbaráti erõfeszítések is olyan nagy energia kiáramlások, amelyeknek meg kell hozniuk eredményüket, és amik csak a mentális síkon történhetnek meg.
Látható tehát, hogy a vak, értelem nélküli áhítat, amirõl példáink szóltak, sohasem emeli fel híveit semmilyen nagy szellemi magasságba, de természetesen ezek a hivek tökéletesen boldogok és elégedettek, mert a legmagasabbat kapják, amit képesek felfogni. Az ilyen mennyei élet következõ életeikre is jó hatással van, mert bár a puszta áhítat soha nem fejleszti az értelmet, mégis létrehozza a magasabb rendû áhítatra való megnövekedett képességet, ami a legtöbb esetben tiszta élethez vezet. Ezért egy ember, aki az itt leírt módon találja meg mennybéli örömét, valószínûleg nem tesz szert gyors spirituális fejlõdésre, de legalább sok veszélytõl védve van, mert valószínûtlen, hogy a következõ életében bármilyen nagyobb bûnt kövessen el, vagy hogy a világi élet kapzsisága, nagyravágyása vagy élvezethajhászása elvonja õt áhítatos törekvéseitõl.
Ezzel együtt a 6. alsík áttekintése határozott nyomatékot ad Szent Péter követésre méltó tanácsának: "A ti hitetek mellé adjatok jó cselekedetet, s a jó cselekedet mellé tudást ."
A mennyei világ e szintjének fõ jellegzetessége úgy írható le, mint az aktív munkában kifejezõdõ áhítat. Ez elsõsorban a Földön meg nem valósított nagy rendszerek és tervek, a vallásos áhítat által inspirált nagy szervezetek kidolgozásának a síkja, és ezek célja általában emberbaráti szándékú.
Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy minél feljebb emelkedünk, annál nagyobb összetettséggel és változatossággal találkozunk, és így sok eltérés és kivétel fordul elõ, amiket nem olyan könnyû besorolni a sík, mint egész általános jellemzõi közé.
Egyik tipikus esete, amely már valamivel az átlagos szint fölött van, az a mélyen vallásos ember, aki saját elgondolása szerint egy nagyszerû tervet dolgozott ki a szegény sorsúak helyzetének megjavítására. A tervezet üzletek egyesítését tartalmazta a hatékonyabb gazdaságosság elérése érdekében, magasabb béreket, kertes családi házak kiutalását és nyereségrészesedést. Azt remélte, hogy a kereszténység gyakorlati oldalának ilyen bemutatása sokakat megnyer a hitének, hálából a kapott anyagi javakért.
Némileg hasonló annak a hindu hercegnek az esete, aki földi élete alatt életét és kormányzati rendszerét az isteni hõs-király, Râma példája alapján próbálta kialakítani. A Földön sok elgondolása kudarcot vallott, de a mennyei életében minden jól ment. Személyesen Ráma adott tanácsokat neki, és irányította a munkát, valamint fogadta alattvalói folyamatos imádatát.
A személyes vallásos munka egyik különös esete azé az apácáé, aki egy dolgozó rendhez tartozott. Az õ mennyországában állandóan az éhezõk táplálásával, a betegek gyógyításával, a szegények öltöztetésével és megsegítésével volt elfoglalva, és minden esetnek az volt a különlegessége, hogy mindegyik ember, akin segített, azonnal Krisztus alakját vette fel, akit aztán forró rajongással imádott.
Igen tanulságos annak a két, mélyen vallásos nõvérnek az esete, akik közül az egyik rokkant volt, a másik pedig testvére gondozásának szentelte magát. A földi életükben gyakran beszélgettek és tervezgettek vallási és emberbaráti jellegû munkákról, amiket elvégeznének, ha képesek volnának megtenni. A mennyei világban mindegyikük vezetõ szerepet játszott a másik mennyországában. A rokkant erõs és egészséges volt, és mindegyik azt gondolta, hogy a másik vele dolgozik, kivitelezve földi életük meg nem valósított álmait. Ezekben az esetekben az egyetlen különbség, amit a halálnak kellett elvégezni, hogy megszüntesse a betegséget és a szenvedést, és könnyûvé tegye azt a munkát, ami a földi életben lehetetlen volt.
Ezen a síkon találhatók a magasabb szintû, õszinte és áhítatos misszionáriusok, akiknek hasonló foglalkozásuk van a mennyei világban, vagyis nagy tömegeket térítenek meg saját vallásuknak.
Ugyancsak ezen a síkon találkozhatunk magukat a mûvészetnek szentelõkkel, akik a mûvészetüket csupán önmaguk kedvéért mûvelik, vagy istenüknek ajánlják föl, és nem gondolnak arra, hogy ez milyen hatást gyakorol embertársaikra.
Azok a mûvészek, akik a mûvészetet csak a hírnév és a személyes érvényesülés kedvéért mûvelik, természetesen egyáltalán nem emelkedhetnek fel erre a síkra. Másrészt viszont azok, akik képességükre úgy tekintenek, hogy az egy rájuk bízott képesség, hogy embertársaikat szellemileg felemeljék, még a most ismertetettnél is magasabb mennyei szintet érnek el.
Példaként megemlíthetjük azt a nagyon vallásos beállítottságú zenészt, aki minden munkáját Krisztusnak ajánlotta fel, bár nem tudott semmit arról a nagyszerû hang- és színpompáról, amit kompozíciói a mentális síkon létrehoztak. Lelkesedése természetesen nem volt hiábavaló, mert anélkül, hogy tudomása lett volna róla, sokaknak segített és okozott élvezetet, és ennek következménye a következõ életben bizonyosan még több áhítat és még nagyobb zenei tehetség lesz. De ha ehhez nem társul az a még erõsebb törekvés, hogy az emberiségen segítsen, az ilyen típusú mentális élet szinte számtalanszor megismétlõdhet.
A tanuló megfigyelheti, hogy a három alsóbb mennyország - a 7, a 6. és az 5. alsík - fõ jellemvonása az, hogy aszemélyiségekre irányuló odaadás kidolgozása történik, legyen az akár a család, a barátok, vagy egy személyes istenség. Az a szélesebb értelemben vett odaadás, amely az emberiségre irányul, a következõ alsíkon találja meg kifeje
A NEGYEDIK MENNYORSZÁG: A NEGYEDIK ALSÍK
A negyedik alsíkon levõ negyedik mennyország az alsóbb, a rúpa vagy formai szintek legmagasabbikán található. Tevékenységei olyan változatosak, hogy nehéz azokat egyetlen jellemzõ szerint csoportosítani. Talán az a legjobb, ha négy fõ csoportra osztjuk.
(1) A szellemi tudás önzetlen keresése.
(2) Magasabb filozófiai, vagy tudományos gondolkodás.
(3) Irodalmi, vagy mûvészi képesség önzetlen gyakorlása.
(4) Szolgálat a szolgálat kedvéért.
Mindegyik osztályra bemutatunk néhány példát, amelyek könnyebben megérthetõvé teszi ezeket.
(1) A szellemi tudás önzetlen keresése . E csoport legtöbb lakója azokból a vallásokból kerül ki, amelyek a szellemi tudás megszerzésének szükségességét tanítják. Így a buddhizmus intelligensebb követõi közül azok találhatók itt, akik Buddhára inkább tanítóként tekintettek, mint egy imádni való lényre, és leghõbb vágyuk az volt, hogy a lábainál üljenek, és tõle tanuljanak.
Ez a vágyuk a mennyországukban teljesül, mert az a gondolat-kép, amit Buddháról maguknak létrehoztak, nem csak egy üres forma, hanem azon keresztül a legnagyobb földi tanító csodálatos bölcsessége, ereje és szeretete árad rájuk. Ezért új tudást és szélesebb látókört szereznek, aminek hatását a következõ földi megtestesülésükre nem lehet eléggé hangsúlyozni. Talán nem fognak emlékezni minden egyes tényre - bár amikor ezekkel újból találkoznak egy elkövetkezõ életben, könnyen megértik azokat, és intuíciójukkal felismerik igazságukat. Továbbá a tanítás eredményeként beépül az Én-be egy erõs törekvés arra, hogy minden ilyen témára átfogóbban és filozofikusabban tekintsen.
Egy ilyen mennyei élet hatása az, hogy jelentõsen felgyorsítja az Én fejlõdését. Ebbõl óriási elõnyök származnak azok számára, akik elfogadták élõ és nagy tanítók vezetését.
Hasonló eredmény származik abból - bár némileg alacsonyabb szinten -, amikor az ember egy nagy, spirituális író tanításait követte, és ebbõl a tanítóból készített ideális alakot. Az író Én-je belép a tanuló mennyei életébe, és saját kifejlesztett képességeinél fogva életre kelti a róla alkotott mentális képet, így képes a leírt tanításait tovább magyarázni.
Sok hindu ezen a szinten találja meg saját mennyországát és néhány fejlettebb szufi és parszi is, valamint néhányan a korai gnosztikusok közül. Viszont eltekintve a néhány szufitól és gnosztikustól, sem az iszlám, sem a kereszténység nem tudja felemelni híveit erre a szintre. Néhányan azonban, akik névlegesen ezeket a vallásokat követik, mégis eljuthatnak erre a szintre azon jellembeli tulajdonságuk segítségével, amik nem függenek a vallásukra jellemzõ tanításoktól.
Itt találhatók meg az okkultizmus komoly tanulmányozói is, akik még nem annyira fejlettek, hogy engedélyt kapjanak a devacsán visszautasítására. Közéjük tartoznak az okkultizmus egyéb iskoláinak tanulói, közöttük a legismertebbek a Teozófiai Társulat tagjai közül a legtöbben.
Megfigyeltek egy érdekes esetet, ahol volt egy ember, aki öreg barátja és tanítója indítékaival kapcsolatban gyarló módon és megbocsájthatatlanul gyanakodni kezdett, és így jelentõs mértékben elzárta magát a magasabb tanításoktól és befolyásoktól, amelyeket máskülönben a men- nyei életében élvezhetett volna. Ezeket a befolyásokat és tanításokat semmiképpen sem zárták el elõle, hanem saját mentális attitûdje volt az, ami bizonyos fokig képtelenné tette azok befogadására, bár õ maga egyáltalán nem volt ennek tudatában. Ott volt a kezében a rengeteg szeretet, erõ és tudás, de saját hálátlansága sajnos megbénította azt a képességét, hogy elfogadja azokat.
(2) Magasabb filozófiai, vagy tudományos gondolkodás . Nem tartoznak ebbe a csoportba azok a filozófusok, akik csak vitatkozással, szõrszálhasogatással töltik az idejüket, és mivel a vita e formája önzésben és beképzeltségben gyökerezik, ezért soha nem segíthetik elõ a világegyetem tényeinek valódi megértését, és nem is hozhatnak létre olyan eredményeket, amelyek õket a mentális síkra tudnák emelni.
Megtaláljuk viszont itt azokat a nemes és önzetlen gondolkodókat, akik a tudást és az éleselméjûséget csak abból a célból keresik, hogy segítsenek és megvilágosítsák embertársaikat.
Ez utóbbira tipikus példa volt a neoplatonikus rendszer egyik késõi követõje, aki igyekezett ennek a gondolkodási iskolának a misztériumait kibogozni, és próbálta megérteni az emberi életre és fejlõdésre gyakorolt hatásait.
Egy másik eset egy csillagászé volt, akit tanulmányai elvezettek a panteizmushoz. Még mindig odaadóan folytatta tanulmányait, és sokat tanult azoktól az angyali rendektõl, akiken keresztül ezen a szinten a csillag-hatások hatalmas periodikus mozgásai az élõ fény örökké változó ragyogásában kifejezõdnek. Elmerült az örvénylõ csillagködök látványában és a fokozatosan születõ világok és rendszerek szemlélésében, és igyekezett némi fogalmat alkotni az univerzum alakjáról. Gondolatai csillagok alakjában vették körül, és különös örömmel hallgatta a fenséges ritmusú zenét, amely a mozgó égitestek hatalmas kórusából csendült fel.
A csillagászhoz hasonló tudósok nagy felfedezõkként fognak visszatérni a Földre, tévedhetetlen intuícióval a természet misztikus viselkedésével kapcsolatban.
(3) Irodalmi, vagy mûvészi tevékenység önzetlen gyakorlása . Ezen a szinten találjuk meg legnagyobb zenészeinket. Mozart, Beethoven, Bach, Wagner még mindig a mennyei világban lebegnek, olyan harmóniában, ami sokkal nagy- szerûbb, mint amit földi életükben képesek voltak létrehozni. Az isteni zene hatalmas áradata a magasabb régiókból özönlik beléjük, amit feldolgoznak, és sajátjukévá tesznek, hogy azt melódiahullámként árasszák ki minden síkra, és ez hozzáadódik a környezetük mennyei boldogságához. Azokra is, akik teljes tudatossággal mûködnek ezen a síkon, és e szint testetlen lényeire is, akik saját gondolataik felhõjébe zárkóznak, mély benyomást tesz a zene felemelõ és nemesítõ hatása.
A festõk és szobrászok gondolataikkal itt alkotják meg folyamatosan azon mesterséges elementálok mindenféle remek formáit, amelyeket kibocsátanak embertársaik élvezetére és bátorítására.
Ezeket a csodálatos elképzeléseket sok esetben a még fizikai testben élõ mûvészek is felfogják, és inspirációként hatnak rájuk.
Megfigyeltek ezen a szinten egy érdekes alakot, egy templomi karénekest, aki fiatalon halt meg. Az éneklés nagyszerû képességén kívül mása nem nagyon volt, de ezt a tehetségét méltóképpen használta, amikor megpróbált a nép hangja lenni a mennyek felé, és a mennyország hangja lenni a nép felé. Állandóan égett a vágytól, hogy több dalt ismerjen meg, és azokat még tökéletesebben adja elõ az egyház szolgálatára. Mennyei életében ez a kívánsága meghozta a gyümölcsét, és Szent Cecília különös, szikár alakja föléje hajolt, amilyennek a fiú a templom festett ablakán levõ kép alapján elképzelte. Ezt a gondolatformát a zene égi hierarchiájának egyik arkangyala keltette életre, és ezen keresztül tanította a gyermeket annál magasztosabb zenére, mint amilyen a Földön valaha is elhangzott.
Egy másik példa annak az embernek az esete volt, aki a Földön élve nem volt hajlandó irodalmi képességeit saját anyagi megélhetésére felhasználni, ehelyett egy olyan könyvet írt, amelyet szinte senki nem olvasott. Egész életében egyedül élt, fájdalomtól és éhezve halt meg. Mennyei életében is magányos volt, de látta maga elõtt kibontakozva utópiáját, amelyrõl álmodozott, és látta a hatalmas személytelen tömeget, akiket szolgálni igyekezett. Az õ örömük visszasugárzott rá, és magányát mennyországgá tette.
(4) Szolgálat a szolgálat kedvéért . Sok olyan ember található ezen a szinten, akik a szolgálat kedvéért végeztek szolgálatot, nem pedig azért, hogy valamilyen adott istenségnek tetszõ dolgot cselekedjenek. Õk teljes tudással és nyugodt bölcsességgel hatalmas, jótékony célú terveket dolgoznak ki, olyan nagyszerû terveket, amelyek célja a világ jobbítása. Ugyanakkor kidolgozzák azt a képességet is, amellyel ezeket a terveket a jövõben a fizikai élet alsó síkján majd véghez tudják vinni.
Bizonyos hindu könyvekben van egy másik felosztás is, amelyben az elmét az elemek közé sorolják. A hinduknak egy rendkívül magas nézõpontból tekintettek a dolgokra, gyakran nyilvánvalóan a Monád szintjérõl, ami számára az elme nem több, mint a tudat egyik eszköze. Így a Bhagavad Gîtâ 7. fejezetében Shri Krishna ezt mondja: "A föld, víz tûz, levegõ, éter, manas, buddhi és ahamkâra - ez az én manifesztációm (prakriti) nyolcszoros felosztása". Egy kicsit késõbb arról beszél, hogy ez a nyolc "az én alsóbb megjelenési formáim".
A mentális világ a valódi ember világa. Az ember szó a szanszkrit man tõbõl származik, a "gondolkodni" ige tövébõl, így a man (ember) gondolkodót jelent, a legjellegzetesebb tulajdonságáról, az értelemrõl elnevezve.
Így a mentális világ születésünk földje, az a birodalom, ahová valójában tartozunk, mert születési környezetünk agondolatok világa, nem pedig a fizikai jelenségeké.
Amikor az ember, a Gondolkodó a befogadására felépített fizikai eszközbe beleszületik, az értelem nélküli állatból gondolkodó lény válik a manas következtében, aki beleköltözött, és benne lakik. Így a manas "bõrruhába" öltözött a fizikai anyagba történõ leszállása után, hogy ehessen a tudás fájának gyümölcsébõl, és így "istenné" váljon. Emiatt az ember összekötõ kapocs az isteni és az állati között.
A mentális világ különösen fontos, nemcsak azért, mert az ember, miután elméje megfelelõen kifejlõdött, csaknem az egész idejét itt tölti, s a fizikai világba halandó életének csak töredék részére merül alá, hanem azért is, mert ez a felsõ és az alsó tudat találkozásának helye.
Általában az "elme" szónak két jelentése van: vagy magát az intellektuális tudatot jelenti, vagy a tudat által a fizikai agyban létrehozott hatásokat. Az okkultizmusban azonban az intellektuális tudatra egyéni entitásként kell gondolnunk, egy olyan lényre, akinek élet-rezgései gondolatok, amelyek nem fizikai szavakban, hanem képekben fejezõdnek ki.
A valódi ember, a manas, a Gondolkodó, a mentális sík felsõ, kauzális szintjein mûködik. Rezgéseinek csak egy kis része, és még az is csak nagyon tökéletlenül másolható le a viszonylag durva fizikai anyagokban, mivel a fizikai agy és az idegrendszer a Gondolkodó által a saját világában létrehozott mentális rezgések óriási tömegébõl csak egy kicsi töredékeket képes lemásolni.
Nagyon fogékony agyak egészen addig a szintig válaszolnak, amit kiemelkedõ értelmi képességnek nevezünk, ezzel szemben a kivételesen nem fogékony agyak csak addig a szintig képesek reagálni, amit idiotizmusnak nevezünk. A kivételesen fogékony agyakat a zseninek, géniusznak nevezzük. Az egyes emberek mentális képességei így agyuk érzékenységi szintjét jelzik, hogy a Gondolkodó sokmillió gondolathullából mire képes válaszolni.
Így az agyban mûködõ tudatot felülrõl világítják meg olyan gondolatok, amelyeket nem a fizikai világból származó anyagok alkotnak, hanem közvetlenül az Egyetemes Elme sugározza bele. (Lásd a továbbiakat). A gondolat nagy törvényei minden gondolkodást szabályoznak, és maga a gondolkodás tevékenysége fedi fel azok elõzetes létezését, mivel a gondolkodás azok alapján történik, és lehetetlen azok nélkül.
A mentális síkot még szélesebb nézõpontból vizsgálva, úgy lehetne azt leírni, mint a Természet Egyetemes Elméjének visszatükrözõdését, mint azt a síkot, amely a mi kis rendszerünkben megfelel a Mindenség Nagy Elméjének. Ez a Nagy Elme a Mahat, a Harmadik Logosz, vagyis az Isteni Teremtõ Értelem, a hinduk Brahmâ-ja, az északi buddhisták Mandjusri-ja és a Szentlélek a keresztényeknél.
Az Egyetemes Elme az, amiben õstípusi szinten minden benne van, ez a lények eredete, az alkotó energiák forrása, az a kincsesház, ahol minden õstípusú forma felhalmozódik, amelyek az univerzum fejlõdése folyamán az anyag alsóbb fajtáiban megszületnek és kialakulnak. Ezek elõzõ univerzumok gyümölcsei, amelyek magvakként kerültek át, hogy a jelenlegi univerzumban kihajtsanak.
A mentális sík magasabb része az, ahol az õstípusok eszméi léteznek, amelyek napjainkban már a konkrét fejlõdés útjára léptek. A sík alsóbb régióiban ezek egymást követõ formákká alakulnak át, amelyek annak rendje és módja szerint lemásolódnak az asztrális és a fizikai világokban.
Ezen õstípusi eszmék egyik példája azok a mesterséges kis elementálok, amelyeket néha meg lehet pillantani, amint egy fa, vagy virág körül kószálnak mindaddig, amíg a bimbók ki nem fejlõdnek. Ezek azon magas rendû dévák gondolatformái, akik a növényvilág fejlõdésére felügyelnek, és azzal a különleges céllal hozzák létre ezeket, hogy a növényekkel vagy virágokkal kapcsolatos gondolataikat megvalósítsák. Egy ilyen elementál általában magának a virágnak az éteri modell alakját veszi fel, vagy egy olyan kis teremtményét, amely fokozatosan építi fel a virágot abban a formában és színben, amelyben a déva kigondolta. Amikor ezt a munkát elvégezte, az elementál ereje kimerül, és az anyag, amelybõl felépült, felbomlik, és visszatér a saját tárházába.
Ezeket a mesterséges elementálokat természetesen nem szabad összetéveszteni a természetszellemekkel (lásd: Az asztrális test ), amiket gyakran láthatunk a virágok körül játszani.
Mielõtt egy lánc, vagy fejlõdési kör Manuja elkezdi megvalósítani a reá kiosztott feladatot, megvizsgálja a Logosz hatalmas gondolatformájának azt a részét, ami az õ (Manu) munkájára vonatkozik, és lehozza azt olyan szintre, ami állandó tájékozódás céljából könnyen elérhetõ. Ugyanezt teszi alacsonyabb szinteken minden világ periódus és gyökérfaj Manuja is. Ez után minden Manu - amennyire csak tudja - megépíti azt a modellt, ami elõtte van, általában fokozatosan éri el a szükséges tökéletességet, például egy faj létrehozásakor a kezdeti erõfeszítések gyakran csak részben sikeresek.
A jelenlegi, negyedik kör kezdetén az emberiség valamennyi õstípusát lehozták, beleértve azokat a fajokat is, amelyek még meg sem jelentek. Ezeket megvizsgálva megláthatjuk, milyen lesz az ember a jövõben. A tudathordozó eszközei minden tekintetben finomabbak lesznek, a külsõ megjelenése határozottan szebb lesz, formájában is a szellemi erõket fogja kifejezni.
A negyedik kör A bolygója volt az, ahol az elme határozottá vált az alsó mentális szinten, és így azt mondhatjuk, hogy az ember ebben a körben kezdett el valóban gondolkodni. Eleinte ebbõl semmi jó nem származott. Az elõzõ körökben nem volt eléggé fejlett ahhoz, hogy bármilyen nagyobb kiterjedésû gondolatformát hozzon létre, és így a bolygók elementális esszenciáira csak a dévák gondolatformái hatottak, akik mindent harmonikusnak és békésnek hagytak. Amikor azonban az ember elkezdte kibocsátani az önzõ és disszonáns gondolatait, ez a kellemes állapot nagymértékben összezavarodott. Viszálykodás, nyugtalanság és diszharmónia vette kezdetét, az állatvilág határozottan eltávolodott az embertõl, félelmet és gyûlöletet kezdett érezni iránta.
Az A bolygón ott voltak az állatok, a növények, sõt az ásványok csoportlelkei is. Természetesen nehéz felfognunk, milyen lehet az ásvány a mentális síkon, mert ez csak a mi ásványról alkotott gondolatunknak felel meg, de az ott létezõ gondolatforma a Manutól származik, és azt olyan erõ alakítja ki azt, ami a mi értelmi szintünkkel összehasonlítva messze meghalad bennünket.
Amint azt a II. fejezetben láttuk, a természet rendjének megfelelõen, a jelenlegi, a negyedik kört fõleg az érzelmek kimûvelésének kell szentelni, a következõnek pedig, az ötödiknek az értelmi fejlõdésének kell lennie. Mi azonban az elénk kitûzött programnál jóval elõbbre járunk. Ez a haladás teljesen azoknak a magasztos lényeknek köszönhetõ, akiket különbözõ neveken a Láng Urainak, a Tûzköd Gyermekeinek, a Vénusz Urainak neveznek, és akik a Vénuszról jöttek ide a Földre.
A legtöbbjük csak történelmünk azon kritikus idõszakában maradtak nálunk, de néhányan még most is itt vannak, és a legmagasabb tisztségeket töltik be a Nagy Fehér Testvériségben mindaddig, amíg saját fejlõdésünk emberei képesek nem lesznek átvenni tõlük ezeket a magas tisztségeket.
Amint azt a VII. és a VIII. fejezetekben elmagyaráztuk, a mentális sík anyagai a gondolatrezgések hatására képesek vegyülni, és így bármilyen kombinációt létrehozhatnak, amit csak a gondolat képes megalkotni. Ahogyan a vasból készíthetünk ásót, vagy kardot, ugyanúgy lehet a mentális anyagot is alakítani segítõ vagy bántó gondolatformákká. Ebben a régióban a gondolat és a cselekedet egy és ugyanaz a dolog. Az anyag az élet engedelmes szolgája, ami minden teremtõ ösztönzéshez alkalmazkodik.
A mentális sík, mivel ez a gondolat síkja, a gondolat valódi otthona, így sokkal inkább valóság, mint bármely alsóbb sík. Mert minden, ami anyagi, az anyagba van rejtve és temetve, és akármilyen valóságossággal is rendelkezik, az sokkal kevésbé nyilvánvaló és felismerhetõ, mint ami akkor lenne, ha magasabb nézõpontból szemlélnénk.
Mivel az egész Naprendszerünk a Logosz megnyilvánulása, minden benne lévõ részecske az Õ testeinek része. Ezért a rendszerben lévõ minden mentális anyag az Õ mentális testét építi fel.
Mindez természetesen nemcsak a valamennyi fizikai bolygóhoz tartozó mentális világot foglalja magába, hanem azokat is, amelyek az egyes asztrális bolygóhoz tartoznak, sõt a tiszta mentális bolygókat is, amelyeket a bolygói láncunkban általában A-val és G-vel jelölünk.
Zárójelben megjegyezzük, hogy az A bolygó embere az elsõ körben még alig-alig nevezhetõ embernek. Még csak egy gondolat, az, ami egy napon elme-testté válik, az elme-test csírája, ami nagyjából ugyanolyan kapcsolatban van a késõbbi lehetõségeivel, mint ahogyan egy csecsemõ magzati formájában az elsõ hónap után már teljesen fejlett emberi testet visel. Ezen a korai szinten egészen kezdetleges tudattal rendelkezik.
A fent leírt anyag, miközben a Nap-Logosz mentális testét alkotja, ugyancsak felépíti a hét Bolygó-Logosz mentális testeit is, amelyek erõközpontok a Nap-Logoszon belül.
Folytatva a gondolatmenetet, minden ember mentális testében vannak külön-külön a hét Bolygó-Logosz mindegyikéhez tartozó részecskék, de ezek aránya végtelen változatosságú, és ezek az arányok határozzák meg az egyes személyek típusát .
A hét Bolygó-Logoszban rendszeresen végbemennek bizonyos pszichikus változások. Ezeknek a változásoknak a világ minden emberének testeire hatniuk kell, mivel testeik anyaga egyben a Bolygó-Logoszok anyaga is. A hatás mértéke természetesen függ az ember testében lévõ adott típusú anyag arányától, ami megfelel az adott Logosznak. Emiatt fontos az ember számára e Bolygó-Szellemek mozgása, és ez az asztrológiai tudomány végsõ alapja.
Ezek a nagy típusokhoz tartozó befolyások más dolgokra is hatnak, többek között az elementál-esszenciára, ami rendkívül aktív az emberek asztrális és mentális testeiben, mint korábban láttuk. Ezért az e típusok bármelyikében keletkezõ szokatlan izgalomnak bizonyos mértékig hatással kell lennie az ember érzelmeire vagy elméjére, vagy mindkettõre olyan mértékig, amit a tudathordozó eszközeiben megtalálható, adott típusú esszencia mennyisége lehetõvé tesz. Ezek a hatások önmagukban nem jobbak, és nem rosszabbak, mint bármilyen más természeti erõ, de lehetnek segítõk vagy ártók aszerint, hogy mire használjuk azokat.
Fontos megérteni, hogy ezekbõl a hatásokból származó semmilyen nyomás, amit az embert elérheti, a legkisebb mértékben sem uralkodhat akaratán. A legtöbb, amit elérhet az, hogy egyes esetekben megkönnyítheti, vagy megnehezítheti az akarat mûködését bizonyos irányokban. Az erõs eltökéltségû ember vagy az okkultista tanítvány elháríthatja ezeket a hatásokat, jelentékteleneknek tekintve, de a gyengébb akaratú embereknek néha hasznos lehet egyik vagy másik erõt a legelõnyösebb módon felhasználni, amikor tudomása van róluk az adott pillanatban. "A bölcs ember uralkodik csillagain, az ostoba pedig engedelmeskedik nekik".
Noha mindegyik fizikai bolygónak van fizikai, asztrális és mentális síkja, ezek mindegyike áthatja a másikat, és ezért nagyrészt ugyanazt a helyet foglalják el a térben, mégis ezek mindegyike teljesen különálló, és nincs kapcsolatban semmilyen bolygó megfelelõ síkjával. (Csak a buddhikus szinttõl felfelé közösek ezek a síkok láncunk minden bolygója számára.)
A fentiek ellenére valamennyi sík atomi anyagának van egy olyan állapota, ami kiterjedésében kozmikus. Tulajdonképpen rendszerünk hét atomikus alsíkjáról - elválasztva a többitõl - azt mondhatjuk, hogy ezek alkotják a legalsó kozmikus síkot, amit néha kozmikus prakritinek neveznek. Így a mi mentális síkunk a legalsóbb kozmikus sík harmadik alosztálya.
Máshogy nézve a dolgot, mentális síkunk atomikus része is a Bolygó-Logosz mentális testének legalsóbb alsíkja.
A Föld asztrális síkja a Hold középtávolságánál valamivel kisebb távolságig terjed ki, a Hold pedig közel 380.000 km-re van a Földtõl. A Föld mentális síkja, amely természetesen határozottan gömb alakú, még messzebbre terjed ki a térben, mint az asztrális sík, körülbelül úgy aránylik az asztrálishoz, mint ahogyan az asztrális aránylik a fizikaihoz.
Az asztrális és a mentális síkok atomikus anyagának csak az a része, ami teljesen szabad állapotban van, azonos terjedelmû a bolygóközi éterrel (ami a végsõ fizikai atomokat normális, nem pedig besûrûsödött állapotukban tartalmazza). Ennek következtében egy ember láncunk egyik bolygójáról a másik bolygójára nem tud jobban átlépni asztrális, vagy mentális testében, mint fizikai testében. A kauzális testében, amikor nagyon magasan fejlett, ezt meg tudja tenni, bár nem olyan könnyen és gyorsan, mint ahogyan ezt buddhikus szinten megtehetõ.
Továbbá a többi bolygó részletes vizsgálata semmilyen tisztánlátó módszerrel nem lehetséges, amely mentális, vagy ennél alacsonyabb síkkal kapcsolatos, bár jelentõs mennyiségû információt lehet szerezni a nagyítás képességének gyakorlásával (lásd: XIV. fejezet).
Az alsóbb síkok anyagát soha nem kerül át az egyik bolygóról a másikra. Amikor például elhagyjuk ezt a bolygót, hogy a Merkúron öltsünk testet, csak az Én-ek kerülnek át. Ezek az Én-ek olyan asztrális és mentális anyagot vonnak maguk köré, amely az új bolygójukhoz tartozik, fizikai testüket pedig természetesen azoktól fogják kapni, akik már a Merkúron laknak.
A mentális sík anyagát hét finomsági fokra osztjuk pontosan úgy, mint az asztrális és a fizikai síkon. Más kifejezés hiányában ezeknek jelenleg a fizikai anyag halmazállapotainak elnevezéseit adjuk, vagyis szilárd, folyékony, gáznemû, stb. A legmagasabb és legfinomabb alosztály természetesen a végsõ mentális atomokat tartalmazza.
A végsõ mentális atomban 49 4 vagyis 5,764,801 (kerekítve öt és háromnegyed millió) koilon buborék van.
A mentális anyag három felsõ szintjét arupának vagyis forma nélkülinek, a négy alsó szintjét rupának , vagyis formával rendelkezõnek nevezzük. A különbségtétel indokolt, mivel magának az elmének a felosztásával kapcsolatos. A rupa szinteken a tudat rezgései képeket hoznak létre, minden gondolat élõ alakként jelenik meg. Az arupa szinteken a tudat úgy tûnik, inkább az élõ energia felvillanásait vagy hullámait bocsátja ki, ami nem testesül meg határozott képekben, miközben megmarad saját szintjén, hanem ezek, amikor leáramlanak az alsó mentális szintekre, a formák változatosságát építi fel, amelyek mind valamilyen közös állapottá kapcsolódnak össze. Más szavakkal, az arupa szintek az elvont gondolatok, eszmék és elvek kifejezéseivel vannak összefüggésben, míg a rupa szintek a konkrét gondolatokkal és az egyedi elképzelésekkel.
Mivel a szavak nagyrészt a képek szimbólumai, és az agyban mûködõ alsóbb elméhez tartoznak, ebbõl az következik, hogy az elvont gondolatok mûködését szinte teljesen lehetetlen szavakkal leírni. Ugyanis az arupa szintek a tiszta értelemhez tartoznak, ami nem mûködik a beszéd szûk keretei között.
Egy másik jelentõs különbség a mentális sík rupa és az arupa szintjei között az, hogy a rupa szinteken az ember a saját gondolataiban él, és tökéletesen azonosítja magát a legutolsó, most elhagyott életének személyiségével. Az arupa szinteken viszont õ egyszerûen az újra megtestesülõ Én, aki - feltéve, hogy eléggé fejlett ahhoz ezen a szinten, hogy bármit is tudjon róla - legalább bizonyos mértékben megérti azt a fejlõdést, amely benne végbemegy, és azt a munkát, amit el kell végeznie.
Mivel a mentális anyag sokkal finomabb, mint akár az asztrális, akár a fizikai anyag, ennek következtében az életerõk aktivitása a mentális síkon rendkívüli módon megnövekedik. A mentális anyag állandó, szüntelen mozgásban van, az élet minden rezdülésének formáját felveszi, és könnyedén hozzáidomul minden mozgásváltozáshoz. Hozzá képest még az asztrális anyag is nehézkesnek és fakónak tûnik. A mentális anyag rezgései annyival gyorsabb a fizikai rezgéseknél, mint amennyivel a fény rezgése gyorsabb, mint a hangé.
Mondhatjuk azt, hogy a mentális anyag ténylegesen a gondolattal együtt mozog, az asztrális anyag pedig olyan gyorsan követi a gondolatot, hogy az egyszerû megfigyelõ alig tud közöttük különbséget tenni. Az éteri anyag természetesen nem engedelmeskedik olyan gyorsan a gondolatnak, mint az asztrális anyag.
A tanuló természetesen megérti, ahogyan a fizikai éter minden részecskéje az asztrális anyag óceánjában lebeg, ugyanígy minden asztrális részecske egy mentális óceánban lebeg.
Ellentétben azzal az elképzeléssel, amit sok ember elfogad, hogy könnyebb azokkal a dolgokkal foglalkozni, amelyek a fizikai síkon vannak, mint az asztrális vagy mentális síkokon levõkkel, ennek éppen a fordítottja igaz. Mivel a mentális anyag rendkívüli finomságú, és könnyen válaszol a mentális impulzusokra, ezért sokkal könnyebb mozgatni és irányítani az akarat mûködtetésével, mint akár az asztrális, akár a fizikai anyagot.
A Csend hangjában három csarnokról esik szó: a Tudatlanság csarnokáról, a Tanulás csarnokáról és a Bölcsesség csarnokáról. Valószínûnek tûnik, hogy a Tudatlanság csarnoka a fizikai síkot jelenti, a Tanulás csarnoka az asztrális és az alsó mentális síkokat, a Bölcsesség csarnoka pedig a magasabb elme és a buddhi síkjait.
A mentális sík négy alsó szintjén bizonyos mértékû illúzió még lehetséges, de annak számára, aki már fizikai testében élve is képes teljes tudatossággal ott tevékenykedni, kevesebb, mint a fejletlen ember számára a halál után, amint ezt a devachanról szóló fejezetekben elmagyaráztuk.
Az alsó mentális sík így még a személyiség és a tévedések régiója. Itt - ahogyan az asztrális síkon is - kígyó tekergõzik minden virág alatt, mert ha személyes és ostoba kívánságok lepik el az egyiket, akkor gõg és elõítélet foglalja el a másikat.
A felsõ mentális síkon, bár itt is lesz sok olyasmi, amit az Én nem ismer, de amit tud, azt pontosan tudja. A kauzális test életével azonban ebben a kötetben közvetlenül nem foglalkozunk.
Az alsó és a felsõ mentális síkok között gyökeres különbség van. Az alsó mentálisban az anyag az uralkodó, ez az elsõ dolog, ami szembe ötlik, és a tudat csak nehezen világít át a formákon. De a felsõ síkokon az élet a meghatározó dolog, és a formák csak ennek céljaiért léteznek. Az alsó síkon az a nehéz, hogy az élet a formákon keresztül kifejezõdjön, a felsõkön viszont ennek éppen az ellenkezõje - az élet áramlását megtartani, és annak formát adni. Csak egy apróság az, ami elválasztja az alsóbb és a felsõbb mentális síkokat, az, hogy a tudat fénye nem törik meg, és saját erejével ragyog. Ennek következtében a spirituális tûz szimbóluma teljesen passzol a magasabb síkokon lévõ tudattal, amelyet megkülönböztetünk alsóbb síkokon levõtõl, ami számára az égõ üzemanyag tüzének szimbóluma megfelelõbb.
Az asztrális sík esetében lehetséges annak látványairól némi tapasztalatot átadni, ez azonban nem tehetõ meg a mentális sík esetében, mert a mentális síknak nincsenek látványai, eltekintve azoktól, amiket minden egyén magának készít a saját gondolataiból, ezért természetesen nem beszélhetünk más mentális lények "látványáról" sem, akik sok esetben maguk is csodálatos szépségûek.
A mentális sík körülményeit azonban nem olyan nehéz leírni szavakkal, talán pontosabb lenne azt mondani, hogy minden lehetséges látvány létezik ott, nincs semmi olyan elképzelhetõ szépség, ami ne lenne ott olyan teljességben és élénkségben, ami túl van minden képzelõerõn. De az élõ valóság e tündöklésébõl minden ember csak annyit lát, amennyit fejlettségi szintje megenged neki észlelni.
Azt mondják, nehéz leírni a mentális világ különbözõ alsíkjainak anyaga közötti különbséget, mert a szemlélõ már a legalsó mentális sík leírásánál elakad a jelzõket illetõen, és így a magasabb síkok leírására már egyáltalán nem talál szavakat. Minden, amit el lehet mondani, csak az, hogy amint magasabb síkokra emelkedünk, az anyag egyre finomabb lesz, a harmónia teljesebb, a fény élõbb és világosabb. A hangok között több a felhang, a színekben több a kifinomult árnyalat, több és újabb színek jelennek meg, amint egyre feljebb emelkedünk az alsíkokon keresztül. Költõien, de helyesen azt mondják, hogy az alsóbb síkok fénye sötétség az eggyel magasabb síkon.
A legmagasabb alsíkon az anyagot az az energia lelkesíti és élteti, ami felülrõl, a buddhukus síkról árad le fényként. Amint az alsíkokon keresztül lefelé ereszkedünk, az egyes alsíkok anyaga válik a közvetlenül alatta lévõ alsík energiájává. Pontosabban az eredeti energia, plusz a felsõbb alsík anyaga válik a következõ, alacsonyabb alsík éltetõ energiájává. Így tehát a hetedik, vagy legalsóbb alsík az eredeti energiát hatszorosan bezárva, vagy elfátyolozva tartalmazza, ezért nagyon sokkal gyengébb és kevésbé aktív.
Annak az embernek az elsõ benyomásai, aki teljes tudatossággal lép be a mentális világba, nagyrészt olyanok lesznek, mint amit a XX. fejezetben arról az emberrõl írtunk, aki az asztrális halál után a devachanban ébred fel. Végtelen boldogságot, leírhatatlan életerõt, óriási mértékben megnövekedett erõt, és a belõlük áradó legteljesebb önbizalmat fogja tapasztalni. Annak közepén találja magát, ami úgy látszik, hogy az örökké változó fények, színek és hangok teljes univerzuma. Úgy tûnik számára, hogy az élõ fény óceánjában lebeg, a színekben és formákban megjelenõ minden elképzelhetõ változatossága veszik körül, az egész megváltozik minden gondolathullámmal, amit elméjébõl kibocsát, és valóban - ahogyan fel is ismeri - csak gondolatainak kifejezõdése a sík anyagában és az elementális esszenciájában. A konkrét gondolatok - amint korábban már láttuk - felveszik tárgyak alakját, míg az elvont elképzelések általában mindenféle tökéletes és gyönyörûséges geometriai formákban jelennek meg. Ebben az összefüggésben emlékeztetnünk kell arra, hogy sok olyan gondolat, ami számunkra a fizikai síkon alig több puszta elvonatkoztatásnál, a mentális síkon konkrét valóság.
A mentális világban a szabadság érzése annyira nagyszerû, hogy ehhez képest az asztrális élet egyfajta rabságnak tûnik.
Bárki, aki szeretné teljesen kivonni magát a környezetébõl a mentális síkon, és a nyugodt gondolkodásnak szentelni magát, élhet egy saját világban anélkül, hogy bármi is megzavarhatná. Meglesz az az elõnye, hogy látja valamennyi elképzelését és azok következtetéseit teljesen kidolgozva, amelyek egyfajta panorámaként elhaladnak elõtte.
Ha viszont a síkot akarja megfigyelni, amelyen tartózkodik, akkor saját gondolatait nagyon gondosan fel kell függesztenie egy idõre, hogy azok ne befolyásolják a körülötte lévõ nagyon érzékeny anyagot.
Amikor eléri azt az állapotot, amelyben már nem õ maga annak a fény-, hang-, szín-, és forma sugárzásnak a központja, ettõl még nem szûnik meg létezni, ellenkezõleg, harmóniái és ragyogása nagyszerûbbek, mint valaha. Ekkor észreveszi, hogy látja a dévák színbeszédét, azon lények gondolatainak vagy beszélgetésének kifejezõdéseit, akik a fejlõdésben nála sokkal magasabb szinten állnak. Kísérletezéssel és gyakorlással õ is megtanulja ilyen módon kifejezni magát, aminek következtében beszélgethet és tanulhat ezektõl a magasztos nem emberi lényektõl, akiket egy következõ fejezetben le fogunk írni. Ahogyan a tanuló visszaemlékezhet, mivel a gondolatforma a mentális anyag gyorsan rezgõ részecskéibõl áll, ez rezgéseket kelt maga körül mindenhol, és ezek a rezgések hangok és színek érzetét keltik bármely lényben, akik képesek azokat így lefordítani.
A mentális síkra látogató számára az is lehetséges, hogy egy hatalmas burkot hozzon létre maga körül, amelyen keresztül más lények gondolata vagy beszélgetése nem jut be hozzá. Ezután saját elméjét tökéletes nyugalomban tartva megvizsgálhatja a burok belsejében lévõ körülményeket.
Ekkor képes arra, hogy felfogjon egy másik, teljesen eltérõ szabályos lüktetések sorozatait, amelyeket a többi mesterségesebb jelenség eddig elhomályosított. Ezek egyetemesek, és nem tudja azokat semmilyen emberi erõvel készített burok megakadályozni, vagy félretolni. Ezeknek nincsen színük, vagy formájuk, viszont ellenállhatatlan szabályossággal áradnak a sík összes anyagán keresztül, kifelé és befelé, mint valamilyen nagy kilélegzés és belélegzés.
Ezeknek számos fajtájuk van, amik egymástól tisztán megkülönböztethetõk erõsségük, rezgési idejük és az általuk hordozott harmónia alapján. Majd egy valamennyiüknél hatalmasabb hullám söpör végig, ami olyannak tûnik, mintha a rendszer szívverése volna. Egy hullám, amely a sokkal magasabb síkok ismeretlen központjából ered, és életét egész világunkon keresztül árasztja, majd az egész roppant áramlást visszaszívja Hozzá, ahonnan kiáradt. Egyetlen hosszú, hullámszerû görbe mentén érkezik, és hangja a tenger morajlásához hasonló. Benne és rajta keresztül az örömmámor dala visszhangzik, a valódi szférák zenéje.
Aki egyszer már meghallotta a természet e dicsõséges énekét, többé már soha nem veszíti el azt. Még a fizikai világban is, bármilyen szegényes is az összehasonlítás, állandóan hallja, mint valami halk hangot.
Ha az ember a szellemi fejlõdés bizonyos fokát már elérte, lehetségessé számára, hogy tudatát egybeolvassza ennek a hullámnak a sodrásával, és felvitesse magát annak forrásához. De nem bölcs dolog ilyet tenni, hacsak Mestere mellette nem áll, és vissza tudja õt húzni a kellõ idõben. Ugyanis egyébként a hullám ellenállhatatlan ereje még magasabb síkokra viszi, amelyeknek sokkal nagyobb dicsõségét Én-je még nem képes elviselni. Elveszíti tudatát, és nem biztos, hogy mikor és hol fogja visszaszerezni azt.
Bár az ember fejlõdésének végsõ célja egy ilyen egység elérése, ezt a célt teljes és tökéletes tudattal kell elérnie, nem pedig úgy, hogy belesodródik egy üres öntudatlansági állapotba, ami alig különbözik a megsemmisüléstõl.
A mentális síkon az ember a gondolat sebességével utazhatja körül a világot. Azonnal a világ túlsó sarkában találja magát, amint megfogalmaz egy vágyat, hogy ott szeretne lenni, mert a mentális anyag válasza a gondolatra azonnali, és az akarat rendkívül könnyen irányíthatja.
A mentális világban nincs meg a nappalok és az éjszakák váltakozása, nincs semmi, ami megfelelne az alvásnak és az ébrenlétnek, kivéve természetesen a síkra való elsõ belépést és annak végleges elhagyását.
Ahogyan a fizikai világ háromdimenziós, az asztrális világ pedig négydimenziós, úgy a mentális világnak öt dimenziója van. De - ahogyan Az asztrális testben elmagyaráztuk - valószínûleg sokkal pontosabb, ha azt mondjuk, hogy a tudat minden síkon a fent megadott dimenziókban képes felfogni azt a világot, amelyben tevékenykedik.
Az energia mind a három ismert alakjának megvan a maga megfelelõ megnyilvánulása a tanítvány által már elért mindegyik síkon. Így a fohat, a prána és a kundalini valamennyien léteznek a mentális síkon is, bár jelenleg keveset tudunk mûködésük részleteirõl.
A mentális síkon teljes tudatossággal rendelkezõ ember természetesen az emberiség egészét látja, kivéve azokat, akik csak kauzális testükben élnek, mert minden embernek, aki fizikai vagy asztrális életét éli, rendelkeznie kell mentális testtel is. Azokat viszont, akik a mennyországukban saját gondolataik burkába zárkóztak be, aligha lehet társaknak tekinteni, ennek okát a devachanról szóló fejezetekben magyaráztuk meg.
Azok között, akik teljesen tudatosak a mentális síkon, sokkal szorosabb egység van, mint ez bármelyik alacsonyabb síkon lehetséges. Az emberek már nem téveszthetik meg egymást gondolataikkal, mert minden mentális tevékenység mindenki más számára is nyíltan látható. A vélemények és benyomások nemcsak a gondolat sebességével cserélhetõk ki, hanem tökéletes pontossággal is, mert most mindenki megkapja a másik pontos elképzelését, tisztán, azonnal, anélkül, hogy ki kellene találni a másik gondolkodásmódját a szavak útvesztõjébe gabalyodva.
A tanuló emlékezhet, hogy az asztrális síkon a nyelvi különbözõség a kommunikáció egyik akadálya, mivel a gondolatokat szavakban kell határozottan megfogalmazni ahhoz, hogy egy másik lény számára érthetõ legyen ezen a síkon. A mentális síkon azonban az emberek közvetlenül gondolatátvitellel kommunikálnak egymással, bármilyen nyelven is beszéltek.
A tér sem jelent akadályt, mivel az ember pusztán azzal kapcsolatba tud lépni egy másik emberrel, hogy a figyelmét ráirányítja. Az emberiek közötti valódi korlátot csak a fejlõdési szintjük közötti különbségek jelentik. A kevésbé fejlettek csak annyit ismerhetnek meg a fejlettebbekbõl, amennyire képes válaszolni, és ezeket a korlátokat nyilvánvalóan csak a fejlettebb ember képes észrevenni, mivel a kevésbé fejlett mindent megkap, amit csak be tud fogadni.
Az a módszer, amellyel a mentális síkon megtalálhatunk valakit, legyen akár testben élõ, akár testen kívüli, a következõ. Az ember valamennyi tudathordozó eszközének van egy úgynevezett alaphangja, ami az ember adott síkkal összefüggõ erõinek és tulajdonságainak egyfajta átlaghangja. Még soha nem találtak két olyan embert, akinek az alaphangja azonos lett volna az összes, vagyis az éterikus, az asztrális, a mentális és a kauzális síkon úgy, hogy ugyanazt az akkordot hoznák létre, amikor egyszerre megszólaltatják.
Így minden ember hangzata egyedi, és akár alszik, akár ébren van, akár fizikai testében él, akár azon kívül, ez a hangzat mindig ugyanaz, ezért ennek alapján mindig megtalálható.
Ha az ember a felsõ mennyei világban, kizárólag a kauzális testében tartózkodik, még akkor is megvan az akkordja, mert a permanens atomjai teljesen elegendõk ahhoz, hogy megkülönböztethetõ hangot adjanak ki.
A gyakorlott látnok, aki képes érzékelni az akkordot, egy pillanatra saját tudathordozó eszközeit hangolja rá pontosan annak hangjaira, és akarati erõfeszítéssel kiküldi a hangot. Kereshetik az embert a három világban bárhol, azonnal válaszol rá. A kauzális teste rögtön fellángol, mint egy tábortûz, és ezt a látnok azonnal meglátja, és így létrejön a kommunikáció magnetikus csatornája.
A látnok ezt a csatornát egyfajta távcsõként használhatja, vagy ha jobban szereti, felvillanó tudatát a fény sebességével küldheti ki, és úgymond a távcsõ másik végérõl nézhet.
Az ember akkordja a valódi okkult neve. Valószínûleg az ezzel kapcsolatos néhány homályos hagyomány az eredete annak a hitnek bizonyos bennszülöttek között, hogy az ember valódi nevét titokban kell tartani, különben mágikus praktika áldozatává válhat.
Azt is mondják, hogy az ember valódi neve minden beavatáskor megváltozik, mert minden beavatás egyúttal egy fejlõdési folyamat hivatalos elismerése és beteljesítése, amellyel az ember úgymond egy magasabb oktávra emelkedett, és ettõl fogva akkordjának is másként kell hangzania.
Az ember e nevét nem szabad összekeverni az Augoeides nevével, mert ez az Én három princípiumának az akkordja, amit az atmikus, a buddhikus és a mentális atomok rezgései és a mögöttük lévõ Monád hoznak létre.
Ezt az akkordot ténylegesen nem lehet látni, vagy hallani, csak egy összetett érzékeléssel lehet felfogni, amihez a kauzális testben és az összes alsóbb testben lévõ tudat gyakorlatilag egyidejû aktivitása szükséges.
Így tehát minden ember kimondja saját valódi nevét. Mint ahogy az embernek megvan a saját szaga az anyagi világban, amit egy nyomozókutya követni tud, ugyanígy megvan a saját szellemi hangzása is. Azok, akik képesek hallani a hangját a belsõ világokban, tudják, milyen fokon áll a fejlõdés létráján, mit tehet meg, és mit nem. A szabadkõmûvesek ezt az akkordot az ember saját "kopogásaként", saját "üzeneteként" ismerik, amit a belsõ Én hoz létre, s a mi megnyitja az utat az igazi páholy felé az ember számára.
Az Augoeides, a megdicsõült ember egy elnevezés, amit néha az ember három felsõ princípiumának, az Atma-Buddhi-Manasznak adnak, ami az Én-t alkotja a kauzális testben. Ez természetesen nem az ember bármelyik egykori tudathordozójának a képe, viszont magában foglalja valamennyinek a lényegét, ami a legjobb volt bennük. Egy olyan test, ami többé-kevésbé tökéletesen jelzi, ahogyan a tapasztalatokban gyarapodik, mire is gondolt az Isten, hogy milyennek kell az embernek lennie.
Ebbõl az eszközbõl a kauzális szinteken nemcsak azt lehet meglátni, hogy milyen az ember elmúlt története, hanem jelentõs mértékben a jövõje is feltárul.
MENTÁLIS TEST - Az âkâsha-feljegyzések
A mentális síkról szóló semmilyen leírás nem lehet teljes az úgynevezett âkâsha-feljegyzésekrõl szóló beszámoló nélkül. Ezek alkotják az egyedüli megbízható világtörténetet, és gyakran úgy beszélnek róluk, mint a természet emlékezetérõl, a valódi karmikus feljegyzésekrõl, vagy a Lipikák könyvérõl.
Az âkâsha szó némileg helytelen elnevezés, mert bár a feljegyzéseket az âkâshából, vagy a mentális sík anyagából olvassák ki, de valójában nem tartoznak ehhez a síkhoz. A régebbi irodalomban még ennél is rosszabb elnevezést használtak ("az asztrális fény feljegyzései"), mert ezek a feljegyzések jóval magasabban vannak az asztrális síknál, és oda annak csak töredékei juthatnak el, amint ezt máris látni fogjuk.
Az âkâsha szó csak azért megfelelõbb, mert a mentális sík az, ahol elõször lépünk határozott kapcsolatba a feljegyzésekkel, és itt lehetséges velük megbízható munkát végezni.
A tanítvány már ismeri azt a tényt, hogy amint az ember fejlõdik, kauzális teste, amely meghatározza aurájának határvonalát, méretében, fényességében és színei tisztaságában növekszik. Ha ezt a gondolatot tovább visszük egy sokkal magasabb szintre, akkor eljutunk ahhoz az elképzeléshez, hogy a Naplogosz az egész Naprendszerünket magába foglalja. Ezért bármi is történik rendszerünkben, az egyben a Logosz tudatában is történik. Így belátjuk, hogy a valódi feljegyzés az Õ emlékezete.
Továbbá éppen ilyen világos, hogy bármilyen síkon is létezik ez az emlékezet, az mindenképpen sokkal magasabb szintû bárminél, amit mi ismerünk. Ennek következtében bármilyen feljegyzést is tudunk elolvasni, az csak a nagy eredetinek az alsó síkok sûrû közegében történõ visszatükrözõdése lehet.
Ezeket a feljegyzéseket a buddhikus, a mentális és az asztrális síkokon ismerjük, és fordított sorrendben fogunk róluk beszélni.
Az asztrális síkon a visszatükrözõdés rendkívüli módon tökéletlen, A feljegyzések, ahogyan itt láthatók, végletesen töredékesek, és gyakran komolyan torzultak. A víztükörrel kapcsolatos hasonlat, amit nagyon gyakran használunk az asztrális világ jelképeként, különösen illik erre az esetre. A nyugodt víztükörben látható tükörkép a legjobb esetben is csak visszatükrözõdés, ami két dimenzióban ábrázolja a háromdimenziós tárgyakat, és csak azok alakját és színét mutatja, ráadásul meg is fordítja a dolgokat.
Ha a víztükör fodrozódik, a tükörkép annyira széttörik és eltorzul, hogy szinte használhatatlan, sõt még félrevezetõ is a tükrözött tárgy valódi formájának és megjelenésének bemutatójaként.
Nos, az asztrális síkon soha nem lehet olyan állapot, ami megfelelne egy nyugodt vízfelületnek, éppen ellenkezõleg, gyors és meghökkentõ mozgásokkal kell foglalkoznunk. Ezért nem számíthatunk arra, hogy tiszta és határozott tükörképet kapunk. Így az a tisztánlátó, aki csak az asztrális látás képességével rendelkezik, sohasem építhet arra, hogy a múltból elé táruló kép pontos és tökéletes lesz. Itt-ott egyes részletek lehetnek tökéletesek, de soha nem tudja, melyek azok. Hosszú és gondos gyakorlással megtanulhatja megkülönböztetni a megbízható benyomásokat a megbízhatatlanoktól, így a töredékes tükörképekbõl összeállíthatja a visszatükrözött tárgy valamilyen képét. De általában már jóval az elõtt ki fogja fejleszteni a mentális látást, mielõtt úrrá lenne ezeken a nehézségeken, ami aztán feleslegessé teszi ezt a munkát.
A mentális síkon nagyon különbözõek a körülmények. Itt a feljegyzések teljesek és pontosak, és lehetetlen tévedni az olvasásukban. Ez azt jelenti, hogy akármennyi tisztánlátó vizsgál mentális látással egy bizonyos feljegyzést, mind pontosan ugyanazt látják, és valamennyien pontos benyomásokat szereznek az olvasás során.
A kauzális test képességeivel a feljegyzések elolvasásának feladata még könnyebb. Valójában úgy tûnik, hogy az olvasás tökéletességéhez (amennyire az a mentális síkon lehetséges), az Én-nek teljesen felébredtnek kell lennie, és így képes a mentális sík atomikus anyagát használni.
Jól ismert dolog, hogy ha több személy tanúskodik egy adott eseményrõl a fizikai világban, vallomásaik néha jelentõs mértékben eltérnek egymástól. Ez a helytelen megfigyelés következménye, mert mindegyikük gyakran az események csak azon sajátosságait látja meg, amelyek leginkább hatással voltak rá.
Ez a személyes elfogultság abban az esetben nem hat észrevehetõen a kapott benyomásokra, ha a megfigyelés a mentális síkon történik. Mert minden megfigyelõ teljesen felfogja a teljes témát, és így lehetetlen, hogy csak annak részleteit lássa meg.
Tévedés azonban könnyen elõfordulhat, amikor a kapott benyomásokat az alsóbb síkokra átvisszük. Ennek okait nagyjából két csoportra oszthatjuk: amelyek magából a megfigyelõbõl erednek, és amelyek abból a benn rejlõ nehézségbõl származnak, hogy a feladatot lehetetlen tökéletesen elvégezni.
A dolgok természeténél fogva a mentális sík tapasztalatainak csak kis töredékét lehet egyáltalán szavakkal kifejezni a fizikai síkon, ezért bár kifejezés csak részleges lehet, nyilvánvalóan van némi lehetõség a kiválasztott rész szavakba öntésére. Ez az oka annak, hogy az elismert teozófusok által végzett tisztánlátó kutatásokat többen ellenõrzik, mielõtt azokat nyilvánosságra hoznák.
Eltekintve a személyes elfogultságtól, még azzal az eredendõ nehézséggel is kell számolnunk, amelyek akkor jelentkeznek, amikor egy magasabb síkról egy alacsonyabbra hozunk le benyomásokat. Ahhoz hogy ezt megértsük, vegyünk egy hasonlatot a festészetbõl. A festõnek meg kell próbálnia, hogy egy háromdimenziós tárgyat egy sík felületen ábrázoljon, amelynek természetesen két dimenziója van. Még a legtökéletesebb festmény is valójában szinte végtelenül távol áll attól a jelenettõl, amit ábrázol, mert alig akad olyan vonal vagy szög, ami ugyanolyan lenne, mint amilyen az ábrázolt tárgyon valójában van. Mindez csak igen szellemes kísérlet arra, hogy vonalak és szögek segítségével egy sík felületen hasonló benyomást keltsünk, mint a valóságos jelenet tesz ránk. Így nem adhat nekünk semmit, eltekintve attól a benyomástól, ami korábbi tapasztalatainktól függ, például felidézi a tenger zúgását, a virágok illatát, a gyümölcs ízét, vagy bizonyos felületek keménységét illetve lágyságát.
Még nagyobb nehézségekkel találkozik a tisztánlátó, amikor megpróbálja a mentális jelenségeket a fizikai síkhoz nyelvével kifejezni, mert - ahogyan azt már egy korábbi fejezetben említettük - a mentális világnak öt dimenziós.
A feljegyzések megjelenése bizonyos mértékben változik annak megfelelõen, hogy milyen körülmények között észlelik azokat. Az asztrális síkon a tükrözõdés rendszerint egyszerû kép, bár esetenként a látott alakzatok mozognak. Ebben az esetben az egyszerû pillanatfelvétel helyett inkább hosszabb és tökéletesebb visszatükrözõdések történnek.
A mentális síkon ezeknek két nagyon eltérõ aspektusa van. Elsõ : ha a megfigyelõ nem gondol kifejezetten rájuk, akkor a feljegyzések egyszerûen csak a történések hátterét alkotják. Ilyen körülmények között ezek csupán egy sokkal magasabb síkon levõ hatalmas tudat szüntelen tevékenységébõl eredõ tükrözõdések, ami sokban emlékeztet a filmvetítésre. A tükrözött formák tevékenysége szüntelenül zajlik, mintha az ember egy távoli színpadon figyelné a színészeket.
Második : ha gyakorlott megfigyelõ figyelmét bármilyen adott jelenetre irányítja, akkor - mivel ez az akadálytalan gondolatok síkja - ez azonnal megjelenik elõtte. Például, ha Julius Caesar britanniai partraszállását szeretné látni, akkor azonnal ott találja magát, nem úgy, mintha egy képet nézne, hanem ténylegesen ott áll a parton a légionáriusok között, és az egész jelenet körülötte zajlik, pontosan úgy, ahogyan az esemény Kr. e. 55-ben megtörtént. A történet szereplõi természetesen nincsenek tudatában a megfigyelõnek, mivel mindössze tükörképek, és ugyanígy természetesen a megfigyelõ nem is tudja befolyásolni az eseményeket.
A megfigyelõnek azonban hatalmában áll irányítani, hogy az eseményt milyen gyorsan peregjen le elõtte. Így az, ami egy év alatt történt meg, akár egy óra alatt is lejátszódhat elõtte. Az eseményeket bármelyik pillanatban meg is állíthatja, hogy tetszés szerinti ideig szemlélhesse azokat.
Nemcsak lát mindent, amit fizikailag is látott volna, ha valóban jelen lett volna az eseményeknél, hanem hallja és meg is érti, amit az emberek mondanak, és tudatában van gondolataiknak és indítékainak is.
Van egy különleges eset, amelynél a kutató még szorosabb kapcsolatba kerülhet a feljegyzésekkel. Ha olyan jelenetet figyel meg, amelyben õ maga is részt vett egy elõzõ életében, akkor két lehetõség nyílik meg elõtte. (1) Kezelheti a megszokott módon azt, csak egy nézõként, bár olyan nézõként (ahogyan fentebb jeleztük), akinek betekintése és megértése tökéletes, vagy (2) még egyszer azonosítja magát azzal a rég meghalt személyiségével, és újra átéli annak gondolatait és érzelmeit. Tulajdonképpen az egyetemes tudatból visszaszerzi azt a részt, amivel õ maga kapcsolatban volt.
Így a tanuló könnyen megérti, hogy milyen csodálatos lehetõségek nyílnak meg az ember elõtt, aki teljesen birtokában van annak a képességnek, amellyel tetszése szerint olvashatja az âkâsha feljegyzéseket. Az egész történelmet kényelmesen áttekintheti, kijavíthatja azt a sok tévedést és félreértést, amelyek az idõk során belekerültek a történetírók beszámolóiba. Megfigyelheti például a végbement geológiai változásokat is, amelyek megváltoztatták a Föld felszínét.
Általában bármely megvizsgált feljegyzés idõpontját meg lehet állapítani, de lehet, hogy ez meglehetõsen nagy fáradságot és találékonyságot igényel. Erre több lehetõség van: (1) A megfigyelõ beletekinthet a jelenetben szereplõ egyik intelligens ember elméjébe, és itt megláthatja, szerinte milyen dátum van. (2) Megfigyelheti a dátumot egy levélen vagy iraton. Miután rögzítette az idõpontot, mondjuk a római vagy a görög idõszámítás rendszerében, természetesen csak átszámítás kérdése annak átalakítása a jelenleg elfogadott idõszámításba. (3) Fordulhat valamilyen korabeli feljegyzéshez is, amelynek idõpontját az ismert történelmi források alapján könnyen megállapíthatja.
Viszonylag nem túl régi idõpontok esetében általában nem jelent gondot a dátum megállapítása. Sokkal régebbi idõpontok esetében azonban más módszereket kell használni. Még ha le is tudjuk olvasni az idõpontot a jelenetben szereplõ egyik ember elméjébõl, még mindig nehézséget okozhat, hogy az akkori idõszámítási módszert a megfigyelõéhez viszonyítsuk. Ilyen esetekben (4) a megfigyelõ lepergeti maga elõtt az eseményeket (amit bármilyen sebességgel meg tud tenni, például egy év egy másodperc, vagy még gyorsabban, ha akarja), és az ismert dátumtól visszaszámolhatja az éveket. Ezekben az esetekben természetesen az kell, hogy a megfigyelõ kialakítson egy megközelítõ elképzelést az idõszakról a környezet általános megjelenésérõl, hogy ne kelljen túlságosan sokáig számolgatnia az éveket. (5) Amikor ezer évekrõl van szó, akkor a fenti módszer meglehetõsen unalmas lenne a gyakorlatban. A megfigyelõ alternatívaként megjegyezhet egy pontot az égbolton, ahová a Föld meghosszabbított tengelye éppen mutat, és így a napéjegyenlõségek precessziójaként ismert másodlagos földforgás alapján kiszámíthatja az idõpontot. (6) Különösen régi feljegyzések esetében, amikor az események millió évekkel ezelõtt történtek, akkor a napéjegyenlõségi precessziókat (kb. 26 000 év) egységként lehet használni. Ilyenkor nem szükséges az abszolút pontosság, minden gyakorlati célt kielégítenek a kerekített számok, ha ilyen távoli korszakokkal foglalkozunk.
A feljegyzések pontos leolvasása csak alapos gyakorlással lehetséges. Amint már láttuk, elõször szükség van a mentális látásra ahhoz, hogy megbízható legyen a leolvasás. Valójában ahhoz, hogy a tévedések lehetõségét a minimumra csökkenthessük, a mentális látásnak olyannak kellene lennie, hogy a kutató fizikai teste éber állapotban is tökéletesen a rendelkezésére álljon. Ahhoz, hogy ezt elérje, évekig tartó munkára és szigorú önuralomra van szükség.
Sõt, mivel a tényleges feljegyzések olyan síkon vannak, amely jóval a jelenlegi felfogóképességünk fölött van, ahhoz, hogy ezeket tökéletesen megérthessük, olyan képességek szükségesek, amelyek sokkal magasabb szinten állnak, mint amiket az emberiség eddig egyáltalán kifejlesztett. Ezért a jelenlegi nézõpontunknak az egész témával kapcsolatban szükségképpen tökéletlennek kell lennie, mivel mi arra alulról nézünk, ahelyett, hogy felülrõl tekintenénk rá.
Az âkâsha-feljegyzéseket nem szabad összetéveszteni az emberek által alkotott gondolatformákkal, amelyek nagy tömegben léteznek mind a mentális, mind az asztrális síkon.
Így például - ahogyan a VIII. fejezetben láttuk - bármilyen nagy történelmi esemény, amire nagyszámú ember folyamatosan gondol, és élénken elképzel, egy határozott gondolatformaként létezik a mentális síkon. Ugyanez vonatkozik a drámák és regények szereplõire is. Az ilyen gondolati termékeket (gyakran észre kell venni, hogy tudatlan vagy pontatlan gondolatok termékét) sokkal könnyebb meglátni, mint a valódi âkâsha-feljegyzéseket, mert - amint már mondtuk - a feljegyzések elolvasásához tanulásra van szükség, míg a gondolatformák megpillantásához elég egy futó pillantást vetni a mentális síkra. Ezért a szentek és látnokok sok látomása nem a valódi feljegyzésekbõl való, hanem csupán gondolatformák.
A feljegyzések olvasásának egyik módja a pszichometriai módszer. Ismeretes, hogy az anyag bármely részecskéje és annak történetét tartalmazó feljegyzések között bizonyos magnetikus kapcsolat vagy vonzás van. Tulajdonképpen minden részecske örökre magában hordozza minden dolgoktól kapott benyomásait, aminek a környezetébe került. Ez a vonzás lehetõvé teszi, hogy egyfajta közvetítõ mûködjön a feljegyzések és azok képességei között, akik a feljegyzéseket el tudják olvasni.
A gyakorlatlan tisztánlátó általában nem tudja elolvasni a feljegyzéseket, ha nincs valamilyen fizikai összeköttetés közte és a vizsgálandó téma között. A tisztánlátás gyakorlásának ez a módja a pszichometria.
Ha például egy pszichometrikus kezébe egy darab követ adunk, mondjuk Stonehenge-bõl, akkor látni fogja a romokat, és le tudja írni azokat és a körülöttük lévõ vidéket is. Ezen kívül valószínûleg látni fogja a Stonehenge-vel kapcsolatos múltbeli eseményeket is, mint például a druida szertartásokat.
Nagyon valószínû, hogy a szokásos emlékezet is ennek az elvnek egy másféle mûködési formája. Az események, amelyeken életünk folyamán keresztülmegyünk, úgy tûnik, úgy hatnak az agysejtekre, hogy összeköttetést hoznak létre az agysejtek és a feljegyzések azon részei között, amelyek velünk kapcsolatosak, és így emlékezünk arra, amit láttunk.
Még egy képzett tisztánlátónak is szüksége van valamilyen kapcsolatra, ami lehetõvé teszi, hogy egy esemény feljegyzését megtalálja, amelyekrõl korábban nem volt tudomása. Több lehetõség áll rendelkezésére, amiket tehet. (1) Ha már járt az esemény színhelyén, felidézheti annak a képét, majd átfuthat a feljegyzéseken, amíg el nem éri a kívánt idõszakot. (2) Ha még nem látta kérdéses helyszínt, akkor visszamehet idõben az esemény idõpontjáig, és ezután megkeresheti azt, amit akar. (3) Megvizsgálhatja az adott idõponthoz tartozó feljegyzéseket, amikor nem nehéz beazonosítani valamilyen neves személyt, aki az eseménnyel összefüggésbe hozható. Ekkor átfuthatja az ezzel a személlyel kapcsolatos feljegyzéseket, amíg el nem jut ahhoz az eseményhez, amelyet keres.
Láthatjuk tehát, hogy a Természet emlékezetében való olvasás képessége az emberben több szinten létezik. Van néhány gyakorlott tisztánlátó, aki tetszése szerint vizsgálhatja a feljegyzéseket. Vannak a pszichometriát gyakorlók, akiknek szükségük van egy, a múlttal összeköttetésben álló tárgyra, hogy kapcsolatba kerülhessenek az adott múltbeli eseménnyel. Van olyan ember, aki alkalmanként kap szaggatott felvillanásokat a múltból. Vannak a kristálygömb-nézõk, akiknek néha sikerül kevésbé megbízható asztrális teleszkópjukat (lásd: Az asztrális test ) valamilyen régmúlt jelenetre irányítani.
E képességek elsõ megnyilvánulásait sokszor öntudatlanul gyakorolják. Így sok kristálygömb-nézõ öntudatlanul figyel meg jeleneteket a múltból anélkül, hogy meg tudná különböztetni azokat a jelen látomásaitól, míg más, bizonytalan pszichikus képességû emberek képeket látnak, amelyek folyamatosan tárulnak a szemük elé, és sohasem jönnek rá, hogy tulajdonképpen pszichometrizálnak különbözõ tárgyakat, amelyek éppen körülöttük vannak.
A pszichikus képességekkel rendelkezõk ezen osztályának egyik változata az az ember, aki csak embereket képes pszichometrizálni, élettelen tárgyakkal nem, ami inkább megszokott. A legtöbb esetben ez a képesség rendszertelenül jelentkezik. Az ilyen pszichikusok néha, amikor találkoznak egy idegennel, megláthatnak egy felvillanást ezen ismeretlen életének valamilyen jelentõsebb eseményérõl, máskor azonban semmilyen különös benyomást nem tapasztalnak.
Még ritkábban olyan emberekkel is találkozhatunk, akiknek részletes látomásaik vannak bárkinek a múltjából, akivel találkoznak. Az egyik legjobb példa erre a német író, Zschokke, aki ezt a figyelemreméltó képességét részletesen leírja önéletrajzában.
Bár könyvünk témájába nem tartozik a buddhikus sík vizsgálata, a teljesség kedvéért egyetlen példa erejéig röviden utalunk azokra a feljegyzésekre, amelyek a buddhikus síkon találhatók.
Azok a feljegyzések, amiket a természet emlékezeteként emlegetnek, a buddhikus síkon található tulajdonképpen sokkal többek a szó hétköznapi értelmében vett emlékezetnél. Ezen a síkon már nincsenek idõbeli és térbeli korlátok. A megfigyelõnek nincs szüksége arra, hogy az események sorozatán egymás után haladjon át, mert a múlt, a jelen és a jövõ egyidejûleg jelennek meg neki, mivel az "örök jelenben" van, akármilyen értelmetlenül is hangzik ez a kifejezés a fizikai síkon.
A Logosz tudatszintjénél sokkal lejjebb, mint akár a buddhikus síkon is, teljesen világos, hogy a "feljegyzés" nem csupán emlékezet, mert minden, ami a múltban történt, és ami a jövõben történni fog, most megy végbe az Õ szeme elõtt, éppen úgy, mint azok az események, amit jelennek nevezünk. Bármilyen hihetetlennek hangzik is ez, mégis igaz.
Egy egyszerû és tisztán fizikai hasonlat lehet a segítségünkre abban, hogy legalább részben megérthessük, hogyan látható, ha nem is a jövõ, de a múlt és a jelen egyidejûleg.
Fogadjuk el a következõ két feltételt tényként: (1) A fizikai fény normális sebességével képes végtelen távolságra, veszteség nélkül eljutni. (2). A Logosznak - mivel mindenütt jelen lévõ - a tér minden pontján egyidejûleg (tehát nem egymásutániságban) ott kell lennie.
Ha elfogadjuk ezeket a premisszákat, szükségszerûen az következik, hogy mindennek, ami valaha is történt a világ kezdetétõl fogva, ebben a pillanatban kell történnie a Logosz szemei elõtt, és nem csupán emlékezetként, hanem tényleges történésként, amit Õ most megfigyel.
Továbbá, tudatának egyszerû mozdulatával a téren keresztül, Õ nemcsak folyamatosan tudatában van minden eseménynek, ami valaha is megtörtént, hanem ugyancsak azonnal tudatában van minden éppen történõ eseménynek. Õ választja meg, hogy az idõben elõre (már ahogyan mi számoljuk az idõ múlását) vagy visszafelé halad.
Ez a példa azonban semmilyen magyarázatot nem ad a jövõ látásának problémájára. Ezt jelenleg magyarázat nélkül kell hagynunk, és eltekintve a metafizikai meggondolásoktól, csupán azok állításaira alapozhatunk, akik már bizonyos szintig képesek a jövõ eseményeit meglátni.
A jövõt nem lehet annyira tisztán látni, mint a múltat, mert a jövõ meglátásának képessége egy még magasabb síkhoz tartozik. Ezen kívül, bár az elõre látás nagymértékben lehetséges a mentális síkon, az még nem tökéletes, mert ha a végzet hálójába egy fejlett ember bárhol belenyúl, az õ erõteljes akarata új szálakat szõhet a sorsba, és megváltoztathatja az eljövendõ élet szövedékét. Az átlagos fejletlen ember élete folyását, mivel neki gyakorlatilag nincs említésre méltó saját akarata, nagyon gyakran elég tisztán elõre lehet látni. De amikor az Én határozottan kezébe veszi a jövõjét, ennek a pontos elõrelátása lehetetlenné válik.
Az az ember, aki âtmikus testét is képes használni, kapcsolatba léphet az Egyetemes Emlékezettel, még saját fejlõdési lánca korlátjain túl is.
A XII. fejezetben említettük a plagizálás egyik lehetséges okát. Egy másik ok, ami néha elõfordul, hogy két író egy idõben pillantja meg ugyanazt az âkâsha-feljegyzést. Ebben az esetben nemcsak hogy egymást plagizálják, hanem - bár mindketten azt hiszik magukról, hogy õ maga a cselekmények megteremtõje - valójában mindketten a világ valódi történelmét plagizálják.
http://affection.add-to.net/?i=mentalis_test-15
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
