Az Isteni Misztériumok magyarázata

Az Isteni Misztériumok magyarázata Jacob Böhme alapján Előszó Ezen írás témája az Isteni Misztérium, a Teremtés és a Megváltás mibenléte, vagyis Metafizika. Hogy mi a Metafizika? A Metafizika a fizikán túliról, vagyis a természetfelettiről szóló tudás. E tudást a nagy elődöktől, Jacob Böhmétől, Hamvas Bélától, Nietzschétől és még sok más nagy gondolkodótól kaptam. De nem csak egyszerűen elolvastam a műveiket. Aki olvasott már ilyesmit az tudja, hogy a dolog korántsem ilyen egyszerű. Az Isteni misztériumokról szóló tudást a tanítványnak nemcsak elolvasnia kell, hanem magában realizálni. Ez nagyon személyes dolog. A Teremtés mágikus képeit saját magamban is fel kell idéznem, mert a másban realizálódott képeket megérteni meg lehet, de megélni és magamban élővé tenni nem. Isten látása, vagyis az Égi Szűzzel, Sophiával való találkozás nem pusztán passzív szemlélést jelent, hanem azt, hogy önmagamat alkalmassá teszem arra, hogy Isten bennem szállást vehessen, testen templomában Ő legyen lelkem égő tüze, s így szellememet az Ő szelleme vezesse. Böhme igen nehezen érthető, talán a németből való fordítás is nehezíti a dolgot, hiszen Böhme saját nyelvén is nehezen érthető, nemhogy magyarul. Metafizikája azonban egyedülálló, ezért Hamvas Béla és a saját intuícióm segítségével megpróbálom magamban realizálni, és magyar nyelven megfogalmazni. Ezen írásban Böhme gondolatmenetén haladuk majd lépcsőről lépcsőre, de tudnia kell az olvasónak, hogy gondolkodásomat sok-sok év alatt Hamvas Béla formálta. Ez az írás Bőhme Szent Sóvárgás címmel magyarul megjelent művének értelmezését kísérli meg, e mű Magyarországon a Tan Kapuja Buddhista főiskola jegyzeteként ismert, ma már az internetről könnyűszerrel letölthető. Az értelmezéshez Hamvas Béla Tabula Smaragdina című művét hívtam segítségül, mely a Hermetikus hagyományt és az alkímiát részletesen elemzi. Ezen írás megértéséhez segítség Hamvas Béla és Böhme írásainak ismerete, de van valami, ami elengedhetetlenül szüksége: a hit. Isten iránti feltétlen hűség, odaadó szeretet és szomjazás nélkül ne fogjon senki az Isteni Misztériumok kutatásához, mert vagy nem jut sehova, vagy Isten torzója, az Ördög lépre csalja, saját hazug birodalmába vezeti. Ettől a tanítványt csak a tiszta élet és az Isten iránti szeretet menti meg. Ezt azonban a gyakorlatban, a mindennapokban is élni kell, nem csak vasárnapi képmutatásként. Amiket most mondtam, nem csak üres szavak. A képmutatók nem másokat csapnak be, hanem elsősorban önmagukat. Aki Istent nem tiszteli, azt Isten nem tudja megvédeni az Ördög hazugságaitól. Ungrund, vagyis Alaptalan Mélység – Isten a Természeten és teremtményen kívül, mint Szentháromság A meg-nem-nyilatkozott EGY – mindenek alapja A Véda szerint Istennek volt olyan állapota, amikor nem volt neve. A Véda Isten különböző „tulajdonságainak” és „állapotainak” nevet ad. Az első neve: az, aki Van! Nincsen más tulajdonsága, csak az, hogy van. Ezt mondhatjuk úgy, hogy megnyilatkozik. De van olyan „állapota”, amikor nem megnyilatkozott. Ezt Böhme Ungrundnak, vagyis Alaptalan Mélységnek nevezi. Ezt csak úgy tudom elképzelni, mint egy olyan oldatot, amiben minden, ami lehetséges, minden ami van-volt-lesz, vagyis Minden, oldva van, mégis nem folyékony halmazállapotban, de nem is szilárd, vagy gáz halmazállapotban, hanem mindháromban egyszerre, vagyis bármely pillanatban, egyszerre, minden jelen van, de nem megfogható módon, hanem inkább lehetőségként. (itt a halmazállapotokat csak szemléltető képként használtam) Ez a meg-nem-nyilatkozott EGY, melyre még azt sem lehet mondani, hogy van, de azt sem, hogy nincsen. Nem fogható meg semmilyen fogalommal, vagy képpel, csak annyit tudunk, hogy a Megnyilatkozott, vagyis a Van előtt áll. Nem kronológiailag, mert kronológiát csak akkor tételezhetünk fel, amikor már van olyan, hogy idő. Ahogy Böhme mondja, ezek a dolgok emberi nyelven el nem mondhatók, mégis a megértés végett teremtményi módon kell beszélnünk! Minden, ami az idő körén kívül áll, szimultán, vagyis egyszerre jelenvaló. A Van, és a Van előtti Ungrund tehát szimultán „van”. A Szentháromság születése Isten, amikor belépett abba, amit Megnyilatkozottnak mondhatunk, akkor először háromig „számolt”. Ezt a következőképpen kell érteni: A Meg-nem-nyilatkozott, vagyis a Semmi, ami egyszerre Minden, meg akart nyilatkozni, megfoghatóvá, szemlélhetővé akart válni önmaga számára. Azonban a Megnyilatkozott és a Meg-nem-nyilatkozott már kettő. Az EGY nem szám, hanem a számok alapja, összessége, kezdete. A KETTŐ az első szám. A KETTŐ azonban önmagában is kettős, nincsen közepe, megfeleződés, de megduplázódás is. A viszály, de az egyesülés száma is. A KETTŐ az EGYtől legtávolabbi, és az EGYhez legközelebbi szám. Ez azt jelenti, hogy Isten nem állhatott meg a „számolásban” a KETTŐnél, hiszen Ő egységes, egy és oszthatatlan. Olyan „formát” kellett tehát keressen magának, mely már nem az EGY Alaptalan Mélység, de mégis örök egység, csak már „kimondott”, „megfogalmazott” formában. Ez a HÁROM. A KETTŐ A KETTŐnél még el kell időznünk néhány gondolat erejéig. A KETTŐ már szám, vagyis művelet. A KETTŐ az egység megfeleződése, illetve megduplázódása, de úgy, hogy a két fél együtt már nem tudja adni az EGYet. Illetve ez azért nem teljesen igaz. A KETTŐ olyan művelet, mely önmagában is kettős. Van pozitív KETTŐ és van negatív KETTŐ. A negatív KETTŐ a viszály, a szakadás, a széttörés jegyében áll, a pozitív KETTŐ az egyesülni vágyás, a dualitás, az egymást kiegészítő két különböző pár egységének jegyében áll. Aki erre részletesebben kíváncsi, az Hamvas Béla Tabula Smaragdinájában olvashat erről. Itt viszont szeretném a két KETTŐ közti különbséget ábrákkal is érzékeltetni. Az alábbi ábrán a lemniszkáta, a végtelen jele látható, a középpontjában két koordináta tengellyel: Ha a végtelen jelét az Y tengely körül fogatom meg térben, akkor a következő ábrát kapom: Ez a negatív KETTŐ képe. A torroid formának ugyan van középpontja, de az csak látszólagos középpont, olyan, mint az ego, nem valódi, mert az alakzat felszínén körbe futó pont hiába halad át a középponton, mindig önmagába jut. Olyan, mint a Möbius szalag. Csak egy oldala van. Vagyis csak felszín, és az egész alakzat alakjából adódóan kényszerítve van az esztelen körbe - körbe forgásra. Ezt szimbolizálja az aranyszínű kör. Ennek az ábrának a lényege a kör, a körbe – körbe futás értelmetlensége. A régiek ezt a farkába harapó kígyó képével érzékeltették. Ez az ego alapképlete is. Ez tehát a negatív KETTŐ, az értelmetlen körforgás, a viszály, a széthúzás alapképlete. Ha a lemniszkátát az X tengely körül forgatom meg, akkor a következő ábrát kapom: Ez a pozitív KETTŐ. A dualitás, az egymással való egyesülés vágyának a képe. A két aranyszínű gömbbel jelölt két pólus itt valóban egyesül, mert a fehér vonalakkal érzékeltetett téralakzat felszínén haladva az egyik a másikkal kapcsolatot létesíthet. A kapcsolat pedig az egész ábra fókuszpontján át létesülhet. Ez valódi középpont, itt az alakzat nem kezd eszeveszett forgásba, hanem folytonos egymás közötti áradásban egyesül. A Mexikói indiánoknál volt egy ősi labdajáték, melyben a két játékos két egymástól távol lévő, körrel határolt területen áll. A körből kilépni nem szabad, egymás között egy labdát dobálnak ide-oda, ide-oda. Ez szintén a fenti ábra magyarázata lehetne: a labda a közvetítő, a két fél sohasem érhet egymáshoz, de a játékban mégis egyesülnek. A HÁROM A HÁROM a KETTŐ megoldása, vagyis feloldása. A középpont, melyben a KETTŐ egyesülhet. A közvetítő, az alap. A HÁROMban mindig az egy középpontban áll, és egyesíti a kettőt, vagyis egységben tartja, vagyis a kapcsolatot fenntartja. Ahogyan a házasság kötés pillanatában a jegyespár között áll a pap, aki az egységet Isten színe előtt kimondja és ezzel a nászt megszenteli. A HÁROM a közép, a mérték, az arány, a forma, az alak. A HÁROM, a legalapvetőbb megnyilvánult egység. A HÁROM a negatív és a pozitív KETTŐt is egyesíti, azaz értelmessé teszi. Ezt a következő ábrán szemléltettem: Az ábrán látszik, hogy a HÁROM középpontot ad a negatív KETTŐnek is, mert az ábra fókuszpontjából már nem csak a sötét rész értelmetlen körforgásába léphetek, hanem a fehér részbe is. A körforgást sem kell azért teljesen értelmetlennek gondolnunk, mert az adja meg az egész ábra dinamikáját. A fekete toroid forma mindig az egyik oldalán beszív, a másik oldalán kilök, de így azt is láthatjuk a képen, hogy a fekete önmagában forgó, forrongó örvényből folytonosan kiléphet a fehér alakzat. Együtt már van értelmük. Ez a HÁROM: egyesít, felszabadít, minden rész azt csinálhatja benne, amire hivatott anélkül, hogy önmagát megtagadná, mellőzné, vagy előtérbe helyezné. A Szentháromság: Atya –Fiú – Szent Szellem A KETTŐ és a HÁROM magyarázata után, most már világos kell legyen, hogy miért kell Istennek, amikor megnyilatkozik, hármasságként kinyilatkoztatnia önmagát. Istenben nincsen rossz, vagy jó, nem akar semmit, mert rajta kívül nincsen semmi, amit akarhatna. Egyetlen akarata van, ez pedig az, hogy megnyilatkozzon. Az Alaptalan Mélység (Ungrund) első képe, melyben megnyilatkozik, az Atya. Az Atya maga a Mindennel telített Semmi, a tiszta akarat mely arra irányul, hogy önmagát alapba helyezze, a megfoghatóságba, a megtalálhatóságba, hogy önmagában székhelyet készítsen önmagának. Ez az alap, vagy székhely, melyben az Atya magát alapba foglalja, a Fiú. A Fiú az, akiben az Atya megnyilatkozhat. Az Atya a benne oldott erőket fókuszálja önmaga középpontjában, ami a Fiú. A Fiúban az erők csendben várakoznak. Itt minden erő egy, és nyugalomban várakozik a megnyilatkozásra. Az Atya és a Fiú nem kettő, mert ugyanazt akarják, ha mást akarnának, akkor viszály támadna, és akkor Istenben szakadás lenne. Márpedig Isten nem kettő, hanem egy. Nincs benne széthúzás, nem vágyik semmire, mert Ő Minden. Az egyetlen akarat, mely vezérli, hogy megszülje önmagát, önmagában. Az Atya szereti a Fiút, mert a Fiúban helyezi önmagát alapba, a Fiúban fejezi ki önmagát. A Fiú szereti az Atyát, mert az Atya benne nyilatkozik meg. „Aki engem lát, látja az Atyát.” – mondja Jézus, másutt meg azt mondja: „csak azt teszem, amit Atyám rám bízott!”. Az erők tehát csendben várakoznak a Fiúban. Isten megnyilatkozásához azonban még kell valami. Az Atya akarata, mely a Fiúban székhelyet készített önmagának, túlárad a Fiún. Ez a pedig a Szent Szellem. Az Atya székhelye a Fiú, viszont mindkettejük élete, mozgó, áradó léte a Szent Szellem. A Szent Szellem az Atyából túlárad a Fiú gyújtópontján át, és az erők formálásába lép. A Szent Szellem, az Atya és a Fiú játékos élete, mely értelmessé teszi az egészet. Az Atya – Fiú – Szent Szellem trinitárius egységét nevezzük Istennek. Istenben nincsen gonoszság, félelem, ellenségesség, vágy. Mindig csak önmagát szüli, önmagát nemzi, önmagát formálja, mert rajta kívül nincsen semmi, nem vágyik semmire, csak önmaga formálására, kinyilvánítására. A Szentháromság független a természettől és a teremtménytől. Nincsen kezdete és vége. Nincsen másra irányuló akarata, mint önmaga folytonos szülése, létesítése. Jól értsük meg: rajta kívül nincsen semmi, nem is akar semmit. Istent nem köti semmi, nem fél senkitől, mert Ő előtte, és Ő utána nincsen semmi. Eképpen szemlélhetjük Istent a teremtménytől és a természettől függetlenül, önmaga folytonos szülésében – nemzésében, örökké valóságában. Mindez nem időbeli dolog, mert ott, ahol Isten van, nincsen idő. Az Alaptalan Mélységnek a Szentháromságban való megnyilvánulása inkább aktusként érthető meg. Itt nagyon fontos megjegyezni, hogy amikor az olvasó ezt olvassa, akkor úgy képzelje el, hogy itt még nincsen teremtés, nincsen világ. Isten a lények lénye, aki önmagában áll, hármasságában él, de nem a semmi közepén valami, hanem, Ő a Semmi – Minden (az Atyában), aki, vagy ami befoglalja magát egy fókuszpontba (Fiú), és ezen a fókuszponton át ismét kiárad (a Szent Szellemben), de immár Megnyilatkozottként, és önmagából, önmagán át, önmagával betölt mindent. Ezt nem lehet ábrázolni, nincsen rá kép, mert a képek áradása, vagyis a Teremtés „még” nincsen (értsd: a vizsgálódásban még nem tartunk a Teremtésnél). A Szentháromság trinitárius egységét sematikusan a következő ábrával szokták jelölni, de ez nem kép, csupán séma a megértéshez. A Fiú az ábra centruma, a Szent Szellem a hármasság kiáradása, a háromszög jelöli. Az Atyát külön nem kell jelölni, mert az Atya a láthatatlan Minden, aki a Fiúban, vagyis a középpontban helyezi önmagát alapba. A NÉGY – a Tükör - az Ige – Sophia – a Teremtés Az Atya az akarat, mely önmagát alapba kívánja helyezni a Fiúban. Fiú, az alap, a centrum, a középpont, az Atya szíve. A Szent szellem az Atya és a Fiú akaratának kiáradása a centrumból, vagy túláradása a centrumon, a Szentháromság mozgó, áradó élete. Isten személyében hármas, mégis egységes „lény”, de mégsem lény, hanem a lények lénye. Nem látható, mert Ő az, aki lát, nem hallható, mert Ő az, aki hall, és így tovább. Isten önmagában is létezhetne, teremtés és lények nélkül. Böhme mégis beszél a „negyedik hatásról”. A „negyedik hatás” természetesen a NÉGY, ez a dolog azonban mégsem olyan egyszerű. A HÁROM, önmagában is megáll, akkor miért „számolt” Isten négyig? Kissé előre szaladok, de ez szükséges a megértéshez: a NÉGY az, amin keresztül Isten önmagát a Teremtésbe vezette. A kérdés így már az, miért volt szüksége Istennek a Teremtésre? Nos, ha fel lehet tenni nehéz kérdést, akkor ez az! Egy érdekes gondolat a Hagyományból: valamely népnél erre azt a választ adják, hogy Isten „félt” egyedül, és ezért teremtette a Világot! Ez így elsőre gyerekesen hangzik, de próbáljuk meg félre tenni századunk mérhetetlen gőgjét, és felsőbbrendűség érzését, mellyel lenézi az őskor mérhetetlen szellemi hagyományát, úgy, hogy ennek semmi alapja sincs, mivel századunk elkorcsosult embere fel sem képes fogni a Hagyományt. Ez olyan, mintha, a ganajtúró bogár a hegy tetején állva lenézné a hegyet. Böhme azt a választ adja az előbb említett kérdésre, hogy Isten a benne rejlő lehetőségeket ki akarta nyilatkoztatni, vagyis saját dicsőségét teljes pompájában meg akarta mutatni. Ez még mindig kissé megfoghatatlan. Dicsőségét nem tudta önmagában „élvezni”? Nem tudta, vagy nem akarta önmagában „élvezni”! Talán nem tökéletes a gondolatmenetem, de mégis szeretném ismét elővenni, az előbb említett mondatot. Isten „félt” egyedül! Nyilvánvaló, hogy a Szentháromság nem félt senkitől, mivel rajta kívül nem volt semmi és senki, akitől félnie kellett volna. Mégis, az a tapasztalatom, hogy az archaikus népek hagyományai nem nagyon szoktak sületlenségeket állítani, legfeljebb nem helyesen értelmezzük. Azzal, hogy az Alaptalan Mélység a Hármasságban megnyilatkozott, megtörtént az Első Varázslat. Ez alatt azt értem, hogy mielőtt a Hármasság megnyilatkozik, azelőtt nincsen neve, vagyis nem lehet rá mit mondani, nincsen tulajdonsága. Megfoghatatlan, jellemezhetetlen, az Alaptalan Mélységről semmit nem lehet mondani, azt sem, hogy van, mert egyszerre Minden és Semmi, van és nincs. Ezt nagyon nehéz felfogni, de mégis érezni kell azt, hogy az az Első Varázslat, hogy az Alaptalan Mélység megnyilatkozik a Szentháromságban. De ezzel már Isten elkezd „számolni”. EGYig számol az Atyában, KETTŐig a Fiúban, és HÁROMig a Szent Szellemben. Az Angyal válaszol című könyvben ez áll: „félelem, vagyis fél-elem. Fél, mert nem egész!” Istenben a KETTŐ a Fiú! De a KETTŐről tudjuk, hogy kettős, vagyis két arca van. A Szentháromságban a rossz KETTŐ és a jó KETTŐ nem választható el, mert tökéletes egységben van. Istenben nincsen szakadás. Mégis a KETTŐ tulajdonsága a tükrösség. Istenben minden tökéletes egységben van. Az Atyának az akarata, hogy önmagát alapba helyezze a Fiúban, túlárad a Fiún a Szent Szellemben. Az erők, melyek az Atyában „oldottan” vannak, a Fiúban összpontosulnak, a Szent Szellemben pedig kiáradnak. E kiáradás következménye a NÉGY, vagyis Isten bölcsesség, Isten önmaga látása, vagyis Sophia! Bőhme azt is mondja, hogy Istenben van egy bizonyos önösség, vagyis önzés, ami Istenben mégsem önzés, hiszen neki másra nem kell gondolnia, mert rajta kívül nincsen semmi, tehát nem lehet önző. Mégis, amikor Isten a Teremtésben kinyilatkoztatja önmagát, akkor már megjelenik külön is a jó és a rossz KETTŐ. Ezt úgy kell érteni, hogy Istenben minden a helyén van, de amikor az erők kiáradnak belőle a Teremtésbe, akkor minden belép az elválaszthatóságba, és lesz viszály, és lesz az unió is (rossz és jó KETTŐ). A dolog kulcsa az, hogy a NÉGY a KETTŐ első magasabb rendű művelete a haladványsorban. Kitérő: az aritmológiai alapfogalmak Itt egy kis kitérőt kell tegyünk. Az aritmológia szó az aritmosz (szám) és a logosz (értelem) szavakból tevődik össze, vagyis az aritmológia számértelmezés. No, persze, ennek semmi köze a modern, scientifikus számértelmezéshez, mely leválasztotta a számban a minőséget a mennyiségről (Hamvas Bélánál bővebben). Az aritmológia csak természetes, és csak egész számokkal dolgozik, illetve használja a tört számok fogalmát, de csak úgy, mint az adott szám degradálódását, vagyis a kettő esetében a feleződés, a három esetében a harmadolódás. Ez mindig a szám negatív műveletét jelenti. Ezt a fogalmat a matematika is ismeri, ez a negatív hatvány. Az aritmológiában minden szám azt jelenti, hogy EGYtől számolunk az adott számig. Vagyis az Öt nem önmagában öt, hanem tartalmazza és következik az előtte lévő számokból. A Hét tehát azt jelenti, hogy EGYtől számolunk Hétig. A számokat mindig hierarchiában kell elképzelni. A haladvány sor azt jelenti, hogy számolunk, vagyis, azt jelenti, hogy végig haladunk a teremtés mágikus lépcsőin, vagyis számolunk EGYtől kezdve. Minden számnak saját művelete van, vagyis, mindegyik egy ki nem hagyható állomás a haladvány sorban. A Tükör – az Ige – Sophia – a Teremtés A NÉGY a haladvány sorban a KETTŐ első magasabb rendű művelete. Speciális szám, mert a 2x2=4, de 2+2=4 is igaz. A KETTŐ önmagában is kettős művelet, de első hatványára emelve önmaga kettősségének a tükre. Nagyon szabályos, és „sarkos” szám. A hullámmozgással kapcsolatban azt is tudjuk, hogy, ha két hullám azonos hullámhosszú, és azonos fázisban találkoznak, akkor erősítik egymást, ha pedig különböző fázisban találkoznak, akkor kioltják egymást (határhelyzetben). A KETTŐről azt is tudjuk, hogy a Fiú száma, vagyis Isten centruma. Úgy hiszem, hogy a KETTŐben benne van a NÉGY művelete, vagyis a Fiúban, akiben az erők csendben, egyként várakoztak, benne kellett legyen az erők kinyilatkoztatása is. Jánosnál azt olvashatjuk Jézusról, hogy „az Ige testé lett és közöttünk lakott”. Az Ige száma NÉGY, vagyis a NÉGY a Fiúban csendben várakozó erők megnyilatkozásának a száma. A NÉGY azonban mágikus tükör is, mert a NÉGYen, vagyis az Igén át Isten önmagát a tökéletes egységből az elválaszthatóságba, a megnyilatkozásba vezeti. Mivel a Teremtés előtt Istenen kívül nem volt semmi, így a Teremtést Isten önmagából és önmagában kellett véghezvigye. A Teremtés a Szentháromságnak a NÉGY Mágikus Tükrén át való kisugárzásából keletkezett. „Kezdetben volt az Ige; az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, az Ige kezdetben Istennél volt. Minden az Ige által lett, nélküle semmi nem lett, ami lett.” (János) A „Kezdet” Böhme szerint az az örök kezdet, melyben az Atya örökön az Isteni alapba foglalja magát. A megtestesült Ige, a Fiú, aki azelőtt, mielőtt Isten a Teremtésben megnyilatkozott, a Szentháromságban Isten egységében állott. A NÉGY tehát Mágikus Tükör, melyen át a Fiúban szunnyadó erők, az Atya akaratából, a Szent Szellem által a Teremtésbe áradtak. A NÉGY kétszeresen tükrös, négyarcú szám. A NÉGY Isten önmaga látása, vagyis önmaga szemlélete. Nemcsak az Ige kiáradása a Fiúból (centrumból), hanem az a Mágikus Tükör, melyben Isten „meglátta” a benne rejlő, de még ki nem nyilatkoztatott dicsőséget. Ez Isten Bölcsessége, vagyis Sophia, az Égi Szűz, Isten jegyese, ahogy Valtorta Mária csodálatos látomásában áll. „A világot a nő képére teremtették”, olvasható Hamvasnál. A Szentháromság önmagában is megáll, de ahhoz, hogy Isten dicsősége megnyilatkozzék, az Igén keresztül önmagát a Teremtésbe kellett sugároznia. Az Ige a NÉGYben a Teremtés fókuszpontján (vagyis a Fiún) át kereszt alakban kiáradó erők rendje és formáló ereje, melyben a Szent Szellem formálja a kiáradó erőket Sophia képére. Az Ige Isten örökké hangzó Szava, melyben kimondja magát, vagyis kinyilatkoztatja magát. Sokan hitték, illetve hiszik, hogy a Kinyilatkoztatás valamiféle könyv, vagy történet arról, hogy hogyan teremtette Isten a világot. A Kinyilatkoztatás aktus, Isten szava, az Ige, melyben Isten kimondta és kimondja magát. A Teremtés nem volt, hanem folyamatosan van. Az Ige Isten örökké hangzó Szava, melyben megnyilatkozik. Nagyon fontos megérteni, hogy ez nem valami tőlünk független aktus. Isten örökké hangzó Szava, vagyis az Ige, az a folyamatos teremtő aktus, melynek következménye, vagyis szülöttje a Teremtett Világ. Ha az az örökké hangzó Szó elhallgatna, akkor többé nem lenne semmi. A Teremtés mindenestül Istenben nyugszik, és nem egyszer elkészültnek, hanem folyamatosan születőnek kell tekintenünk. Ez Isten végtelen jósága, önmagából örökké újraszüli a Teremtést. Az Ige maga az örökké hangzó Szó, de az Ige az is, amit mond. Mit mond? Önmagát mondja ki, vagyis a Fiúban csendben várakozó erőket mondja ki. Jézus „úgy beszélt, mint akinek hatalma van”. Mert ahogy mondta, és amit mondott az maga volt Isten. Az Ige az erők rendje és összessége is. Az Ige a kiáradás hogyanja is. A kiáradás aktusában az Ige az aktív „elem”, mely a kiáradás lezajlását „vezérli”, Sophia pedig a passzív „elem”, a kép, amelynek mintájára a Szent szellem az erőket az Igével, mint „eszközzel” alakítja. Sophia az Égi Szűz, az Égi Leány, Szűz Mária, a Teremtés Királynője. Sophia a Teremtés esszenciája. Isten önmaga képére teremtette az Embert és a Világot. Önmaga képe, vagyis tükre, melyben önmagát szemléli, az Ő bölcsessége: Sophia. Az erők az Atyában „oldottan” vannak, a Fiúban, mint centrumban összesűrűsödnek, és a centrumon át kiáradnak, megnyilatkoznak. A kiáradásban a Szent Szellem formálja az erőket. A kép pedig, aminek a mintájára formál, Isten Bölcsessége, Sophia, a Teremtés esszenciális kivonata. Sophia Tükör, melyben Isten önmagát látja, de nem csak látja, hanem a tükrön át kivetíti önmagát, de nem valahova kívülre, mert rajta kívül nincsen semmi. Önmagát, önmagába vetíti, önmaga képére. A Teremtés mégsem Isten, hanem Isten belépése az elválaszthatóságba. A Teremtés mindenestül Istenből lett és Istenben nyugszik, a Teremtés akarata az Atya, centruma a Fiú, a Szent Szellem a Teremtés mozgó élete és a Teremtés formálója. A NÉGY pedig: Sophia, az Isten képe, az Ige, vagyis az isteni erők rendje és kiáradása a Fiúban, a Tükör, a Mágia maga, a Második Varázslat, melyen át a Teremtés kiárad, a Teremtés pedig a gyermek, aki Istenben, Istenből és Isten által született. A Mágiáról még egy mondat. A Mágia maga a teremtő aktus, a varázslat, melyben Isten tükörbe nézett, de nem önmagát látta meg, hanem csak a tükörképét, vagyis a Teremtést. A Szentháromság „határfelületén”, a Tükörben e mágikus aktus örökkön örökké tart, Isten örökké szüli önmagát önmagában (ez Isten Meg-nem-nyilatkozottsága), és folyvást szüli a Teremtést (ez Isten Megnyilatkozottsága). Ha Isten nem vezette volna magát a Teremtésbe, akkor nem lennének lények, akkor rajta kívül semmi sem lenne, a Szentháromság csendben önmagában, önmagának működne. A Teremtés még sincs Istenen kívül, hanem benne nyugszik mindenestül. Isten tehát minden mindenben. A Príma Matéria születése a Mágikus Tükörben A NÉGY geometriai képe a tetraéder. Ez egy nagyon különleges geometriai alakzat. háromszögekből áll, vagyis a képe minden oldalról a Háromság, mégis NÉGY csúcspontja van, vagyis a NÉGY jegyében áll. Képzeljük el: a tetraéder egy tetszőleges csúcsa mindig a szemközti szabályos háromszöget „látja”. Az adott csúcsból a szemközti háromszöget kivetíthetem, vagyis túlvetíthetem önmagán úgy, hogy mindig ugyanazt a tetraédert kapom, csak nagyobb lesz. Kivetíthetem továbbá az ellentétes irányba is, de akkor szintén tetraédert kapok. Ez a NÉGYben a KETTŐ kettős tulajdonsága: a kiválasztott csúcsponton át kicsinyíthetem, nagyíthatom a tetraédert, anélkül, hogy az alakzat lényege megváltozna, és meg is kettőzhetem, de a lényege így sem változik. Ez a Mágikus Tükör lényege, hogy mindig a Szentháromságot tükrözi, de ki is vetíti, vagyis a fókuszponton át a Szentháromság képére, a Szentháromságból alkot valamit, ami már nem a Szentháromság, mégis belőle lett, a képére lett és benne nyugszik. Ez a NÉGY, a Tükör, a Mágia, Isten bölcsessége, az Ige, vagyis Isten lényegének kiáradása. Isten saját képére (Sophia) az Ige által kiárasztja önmagából önmagába a Teremtést. Segítségként szemléljük az alábbi ábrákat: A Tetraéder: A tetraéder „műveletei”: Az előző ábra felülnézete, ami ismerős ábrát ad: Úgy gondolom, hogy a Teremtés fókuszpontját és kiáradását megérthetjük az eddig elmondottak alapján. A Teremtés folytonosan zajló mágikus képkivetítés. Itt nem látható, hanem szellemi képekre kell gondolni. A Teremtés tehát a Mágikus Tükrön át kiáradt, és a létében Egy, személyében Hármas Isten ezzel belépett az elválaszthatóságba, de ezt csak úgy szabad érten, hogy Istennek a kinyilatkoztatott „része” lép az elválaszthatóságba, a Szentháromság pedig marad a „helyén” és kell is, hogy maradjon, hiszen a Teremtés nem olyasmi, ami egyszer megtörtént, aztán úgy maradt. Nem! Isten folytonosan szüli a Teremtett Világot, e nélkül nem lehetne semmi. Kicsit megint előre kell szaladjunk, hogy a Mágikus Tükrön át való kiáradás után következő dolgokat nagy vonalakban a helyükre tegyük. Ahogyan az előző két ábra mutatja, a kiáradás után először Isten ismét egy hármas képben kell megfogalmazza magát. E hármasság szintén egységes, a neve Príma Matéria. Ez természetesen nem megfogható anyag, hanem a Teremtés „szellemi” alapanyaga. Azt is fontos tisztázni, hogy az Első Teremtés tisztán szellemi volt, az anyag csak később keletkezett. A Príma Matériát három alapvető minőség alkotja, melyek tökéletes egységben állnak, s ugyanúgy elválaszthatatlanok egymástól, mint a Szentháromságban az Atya – Fiú – Szent Szellem. Mindegyiknek meg van a maga külön feladata és lényege, és egymást folytonosan áthatják, folytonosan egymásba alakulnak. Ezt, az egymás közös áthatását nevezi Böhme Inqualieren-nek. Az inqualieren olyan áthatása, egyesülése az elemeknek, melynek során minden elem megtartja a maga intaktságát (mondhatnák: önálló identitását), és mégis tökéletes és szétválaszthatatlan egységet alkotnak. A Príma Matéria három alapminősége ilyen egységet képez. A Szent Szellem a Príma Matériát alakítani kezdi, és így sorban kilépnek belőle az első Szellemi Teremtés mágikus alapképletei. Ezekből hét van. Ezek olyan Műveletek, Számok, vagy Teremtő Képek, centrumok, melyek lényegük szerint szintén elkülönülnek, azonban együtt közösen és szétválaszthatatlanul alkotják (inqualieren) az első Szellemi Teremtést. Ezen első, tisztán szellemi Teremtés még nem a teremtett, látható, anyagi világ. A számunkra érzékelhető anyagi világ ennek az első Teremtésnek a kivetülése és darabrabokra törése, mely a bűnbe esés következménye. De erről később részletesen szó lesz. Most térjünk vissza a Príma Matériához. A három alapminőséget minden hagyomány más néven nevezi meg, és nem is szabad a különböző hagyományok alapminőségeit egymásnak egyenlősítéssel megfeleltetni, de az minden hagyományban közös, hogy három van. Ez teljesen logikus, mivel a Príma Matéria, mint minden, a Szentháromságból sugárzott ki, tehát háromnak kell lennie. Az Alkímiában a három alapminőség a következő: Sal, Sulphur, Merkurius. A Véda szerint ugyanez a három: Tamasz, Radzsasz, Szattva. Kínában: Jin, Jang, Jen. Ezek nem keverendők össze a négy elemmel. Gyakran elkövetik ezt az összezavarást, pedig a három alapminőségből az isteni Hármasság mintájára három van, a négy elem pedig négy. A négy elemről egyenlőre csak annyit, hogy a Príma Matériából először kilép a Teremtés Hét Alapképlete, a négy elem csak később, ezekből keletkezik. A fentebb felsorolt hagyományok közül Böhme alapján az Alkímiára fogunk támaszkodni, aminek az alapja, a valószínűleg Egyiptomból származó Hermetikus hagyomány. A Príma Matéria három alapminősége tehát: Sal, Sulphur, Merkurius. A Sal nem egyenlő a sóval, de a világban a só a Sal analógiájaként nyilatkozik meg. Az analógia nem hasonlat, hanem megfeleltetés. Az analógia az archaikus kor (történelem előttinek mondhatnánk, a Hagyomány kora) gondolkodásának alapja. Arról van szó, hogy a világban látható dolgok visszavezethetők a Teremtés szellemi alapképleteire. Például: a háborúskodás, az erőszak analógiája a vörös szín, a vörös szín analóg a Mars bolygóval, ez analóg a fémek közül a vassal, és így tovább. Az analógia sorok végül mindig az Első Szellemi Teremtés Hét Alapképletére vezethetők vissza, de nem szabad azt a hibát elkövetni, hogy a négy elem valamelyikére, vagy a Három Alapminőség valamelyikére vezetjük vissza, ez ugyanis csak összezavarodást okozhat. A Príma Matéria Isten Hármasságának a mintájára tehát Sal – Sulphur – Merkurius szétbonthatatlan hármas egysége, melyből a Hét Alapképlet (Szám, centrum, Művelet) az alábbi ábra szerint lépett ki: Nagyon fontos, megérteni, hogy ahogyan „távolodunk” a Szentháromságtól, és „közeledünk” jelenlegi, látható világ felé (a távolodás és közeledés csak a megértést segítő szavak), úgy Istennek egyre bonyolultabb, vagyis nagyobb számú megnyilatkozási egységei vannak. Vagyis, a Príma Matéria hármasságából kilépő Hét Alapképletben szereplő Egy, Kettő és Három nem azonos az előző fejezetekben leírt EGY, KETTŐ és HÁROMmal. Ha az egységet három részre bontom, akkor az a három együtt alkotja az egységet, ha hét részre bontom, akkor az a hét együtt alkotja az egységet. A fenti ábrán szereplő Hét számait ezért a következő módon jelölöm meg (nagy kezdőbetűvel, de utána kis betűkkel): Egy, Kettő, Három, Négy, Öt, Hat és Hét. Ezek a Teremtésnek olyan Alapképletei, melyekben az Egy Isten hét különböző lényegben, hét különböző Műveletben fogja fel magát. Megpróbálom képekben érzékeltetni ezt a dolgot: amikor Isten a Mágikus Tükrön keresztül a Teremtésbe vezeti magát, akkor először saját Hármassága képére, a Príma Matéria hármasságában látja magát, majd ebből a hármas alapból az ábra szerinti menóra hét gyertyájába vezeti magát. A hármas alapból kilépve, a hét gyertya sorban meggyullad, és amikor mind a hét felragyog, akkor ragyog fel az Első Teremtés csodálatos fénye. Nagyon fontos, hogy mindegyik gyertya a Sal – Sulphur – Merkurius valamilyen arányú keveréke. Mindennek a Príma Matéria az alapanyaga, de ez nem úgy anyag, mint a fa, fém, kő, víz. A Három Alapminőség belépése a Hétbe – a Hármasság és a Négyesség feszültsége A Három Alapminőségről egyenként is kell beszélnünk. Eléggé nehéz ezekről egzaktul írni, mert egyenként is sokféle tulajdonsággal bírnak, miközben elválaszthatatlan hármasságot is alkotnak. A három Alapminőség különböző arányú vegyületei hozzák létre a Hét Műveletet. A fentebb említett hét gyertyára ezentúl, a Hét Művelet kifejezést fogom alkalmazni, mert látni kell, hogy a Teremtés Hét Száma nem csak a számsor egy – egy eleme, hanem aktív erővel bíró centrum, melynek a megjelölésére a Művelet szót találtam a legalkalmasabbnak. A Három Alapminőség tulajdonságai, ha egyenként szemléljük őket, akkor a KETTŐ és természetesen az ehhez szorosan kapcsolódó NÉGY jegyében állnak. Persze ezek nem lehetnek az EGY és a HÁROM nélkül. Azt mindenképpen le kell szögeznünk, hogy, amikor a Három Alapminőségről beszélünk, akkor Isten még „csak négyig számolt”, tehát az első négy jegyében állnak. A Hét Művelet létrejöttének feszültsége az, hogy az Isteni Hármasság önmagában is megálló, de Istennek ezt az Önmaga szülését „felborítja” a NÉGY, vagyis a Tükör. A NÉGY tulajdonképpen nem is szám abban az értelemben, hogy úgy önálló léte nincsen, mint az EGYnek, a KETTŐnek, vagy a HÁROMnak. A NÉGY maga a varázslat, melyben a Nagy Hármasság megszüli mindazt, ami lett. A geometriában is érzékelhető a négyes és a hármas szám feszültsége. A hármas szám jegyében álló geometriai alakzatok (térben és síkban egyaránt) egészen gyökeresen különböznek a szabályos négyes alakzatoktól. Viszont az is érdekes, hogy a négy jegyében álló tér alakzatok, mint például a kocka, a három jegyében álló egységekből felépíthetők, vagyis például a kocka felbontható tetraéderekre. A sík geometriában is háromszögekre bontjuk fel a sokszögeket, ha például a területükre vagyunk kíváncsiak. A HÁROM és a NÉGY feszültsége generálja a Hét Műveletet. Ha a szabályos tér alakzatokat szemléljük, akkor látni fogjuk, hogy hétnél több számra nincsen „szükség”. A hármas és négyes szám feszültségét nem csak a tetraéder oldja fel, sőt, inkább úgy fogalmaznám, hogy ezt a feszültséget a tetraéder kelti, és a négyzet alapú gúla, vagyis a piramisforma oldja fel. Hogy ezt egy kicsit jobban megmagyarázzam, nézzük meg a következő magyarázó ábrákat. A Tetraéder, mint a hármas és négyes szám feszültsége: A két talpával összeillesztett piramis, melyben a számok egytől hétig benne vannak: A magyarázat kedvéért a következő színpárosításokkal mutatom be, hogy ebbe az ábrában hogyan van meg a Hét Szám. Egy – az Egy mindig a középpont, jelen esetben az aranyszínű középső gömb. Kettő – a Kettő az Egyhez legközelebbi és egyben az Egytől legtávolabbi szám. Például a piramisok két ellentétes csúcsa, vagyis mondjuk az ezüstszínű és a bíbor színű gömbök. Egymástól a legtávolabb állnak, „kifeszítik” az ábrát. Bármely két ellentétes oldalon lévő pontra értelmezhető. Három – a Három mindig egyesíti a Kettőt. Az egyesítés mindig a középpontban történik. Például az aranyszínű gömb egyesíti a kéket és a sárgát, vagy a pirosat és a zöldet, vagy az előbb említett ezüstöt és a bíbort. Négy – a Négy mindig szabályos és tükrös szám. Az ábrán például a piros, a kék, a sárga és a zöld egy négyzetet feszít ki. De ugyanez látható a kék, az ezüst, a sárga és a bíbor esetében. Egyébként, nem meglepő, hogy még egy harmadik négyes variáció is van. Ezért mondtam, hogy ez az ábra feloldja a hármas és négyes szám feszültségét. Öt – az Öt a négy következménye és megoldása. A szabályos alakú Négyet, mint minden számot, a középpontban lehet egyesíteni. A hagyományokban a Négy Elem egysége a Quinta Essentia, vagyis az Öt, mely a Négyből úgy jön létre a Négy közepén, hogy a középpontban a négy különböző minőség egyesül, úgy, hogy mindegyik megtartja saját tulajdonságát, mégis egyesül a középpontban. Az ábrán bármely előbb említett négy különböző színű gömb egyesül a középpontban lévő aranyszínű gömbben. Hat – a Hat egyrészt a két Három egysége, másrészt a kettősséget jelentő párok háromféle elhelyezkedése lehetséges. A Hat tehát, a Kettő és a Három arányos és tökéletes, valamint variálható egysége. A Hat a tér kitöltésének tökéletes alapeleme. Az ábrán a középponti gömb kivételével a többi gömb teljesen szabályosan, egymástól egyenlő távolságra helyezkedik el. Az elején talán nem említettem, de az ábrán minden aranyszínű él egyenlő hosszúságú. Ebből az is következik, hogy a hat külső gömb egy olyan gömb felszínén helyezkedik el szabályosan, melynek a középpontja az aranyszínű gömb. Erre még egy példát szeretnék mutatni. A következő ábra úgy keletkezett, hogy fogtam egy kört, és az egyik tetszőleges, de a középponton átmenő, átlója körül, mint forgatási tengely körül megforgatom szabályos forgatási szögekkel. Így az első körből tizenkét kört kapok, melyek egy gömbön helyezkednek el. Ha ezt a gömböt háromszor egymásba helyezem, oly módon, hogy a forgatási tengelyeket a térbeli koordinátaháló három irányába fordítom, akkor olyan gömböt kapok, ahol a gömb felszínén hat szabályosan elhelyezkedő sűrűsödési pont van. Ezek egybe esnek a két piramis csúcspontjaival. Íme, a magyarázó ábrák: Hét – A Hét a Hatnak a középpontban való egyesülése. Az ábrán, melyen a színes gömbök léthatóak, összesen hét gömb látható. Ez a Hét szám tökéletes és szabályos egysége. Mind a hét gyertya meggyulladt, és az egész teljes fényességében ragyog. Úgy vélem, hogy a Hét nem szorul további magyarázatra. Az érdekesség kedvéért, a színes gömbös ábrát egy speciális helyzetébe forgattam, így az ábra nem meglepő módon az úgy nevezet „Dávid csillagot” mutatja. Ezzel bemutattuk, hogy hogyan bontja ki a NÉGY a Szentháromságot a Teremtés első Hét számában. Ezek után meg kell vizsgálnunk a Három Alapminőséget részletesen is. A Sal Sal, vagyis só, de természetesen nem abban az értelemben, hogy a Sal = só, hanem úgy, hogy a Sal a Teremtés alapjának a Príma Matériának az egyik Alapminősége, melynek a látható világban az egyik megnyilatkozása, vagyis analógiája a só. A Sal a tüzes víz, vagy vizes tűz. A Kabalában ez az és (tűz) és amájim (víz) egysége a samajim-ban, mondja Hamvas. A Sal a tűz és a víz olyan egysége, melyben pont annyi víz van, ami a tüzet oltja, de nem oltja ki, hanem tovább ég. Tökéletes arány. A só éget, ezért vizet kell innia annak, akiben sok só van (ismét Hamvas).  A Salban lévő vizes elem a Merkurius, vagyis a higany, a tüzes elem pedig a Suplhur, vagyis a kén. Az Alapminőségek megismeréséhez elengedhetetlen, hogy megértsük azt, hogy egy Alapminőség mindig a másik kettőnek olyan egysége, melyben az adott Alapminőség a saját tulajdonsága szerint létesíti az egységet a másik kettő között. Ez persze függ az egyesítendő Alapminőségektől, vagyis az, hogy melyik kettőt akarom egyesíteni, megadja az egyesítés módját, vagyis a harmadikat.  A Három Alapminőség egymástól elválaszthatatlan, mindig az egyik egyesíti a másik kettőt. Az hogy éppen melyikről beszélünk, az abból tudható meg, hogy az egyesülésben melyik uralkodik, vagyis, melyik egyesíti a másik kettőt, vagyis melyik hozza meg az összekötés áldozatát a másik kettőért, azért, hogy a másik kettőnek élete legyen benne. Ez az igazi önfeláldozás és szeretet, mely a Szentháromság igazi jellemzője. Egy mindig feláldozza magát azért, hogy a másik kettőnek benne, belőle és általa legyen élete. Ez az aktus újjászüli öt a másik kettő által, mint ahogyan apától és anyától születik a gyermek. A Szentháromság a család alapképlete is. (természetesen az alapképlet itt mintát jelent, mely a lényeget mutatja, teljesen mindegy, hogy hány gyermek van egy családban, valójában a szülésnek és a nemzésnek ez a szeretet aktusa szüli a lények sokaságát, mégis mindig azt az Egyet.) A Sal a tüzes Sulphur, vagyis a tüzes kén szellem és a folyékony higany, Merkurius egysége. Az egységről, vagy egyesítési műveletről fontos tudni, hogy ez mindig elkülönítés is. „Megkülönböztetve egyesít!” Megkülönböztetés nélkül nincs egyesítés, csak összezavarás. A Salban a tűz és az víz egysége tökéletes mérték szerint van. A mérték az, hogy a tüzet a víz oltsa, de ne oltsa el. A Salban a víz ég, vagyis forró vízszerű. Ez a mérték nagyon szigorú. Egy kicsivel több víz már eloltaná a tüzet, de egy kicsivel több tűz már elpárologtatná a vizet és akkor a Sal szétesne, megszűnne benne az egység, vagyis lényegét vesztené. Böhme a Salnak ezt a szigorúságát ízekkel jellemzi, azt mondja, hogy a Sal, abszolút fanyarság. Sós vizet senki sem iszik, mégis a tengerben, a testnedvekben, és a világon mindenben só van. A só szárít, konzervál, frissen tart. Ezért a sót anya sónak is mondják (Hamvas). A kérdés az, hogy mennyi só van a vízben, amit megiszom. De tudjuk, hogy a Sal maga a mérték, a szigorúság. Az édes vízben is van só, de csak annyi, hogy meg lehessen inni. Ez az Anya mértéke, csak annyit ad magából, hogy a gyermeke ne haljon bele, hanem éljen. A Salban ez az Anya tulajdonság azonban csak az egyik rész, mellette mindig ott áll a szigorú Atya tulajdonsága is. A szigorú Atya, aki a Paradicsomban megtiltotta az Embernek, hogy a tudás fájáról egyen. (Megjegyzem nem véletlenül, bár az hogy az ember evett a gyümölcsből, szintén törvényszerű volt, de ne szaladjunk előre). A Sal tehát fanyar, szigorú, szigora azonban egyben az Anya gondossága is aszerint, hogy a tűz, vagy a víz több-e abban a folyamatban, ahol a só is jelen van. A Salban ez a mérték sohasem csorbul, mindig megtartja, ez benne a szigorúság. A Salban az Atya a tűz, a hím, az aktív erő, a víz pedig az Anya, a nő, a passzív erő. E szigorúság azonban szilárd alap is. A sókristály kocka alakú. A Sal világbázis, a fundamentum, a megmozdíthatatlanság jele, de ez szigorúság is, így kérlelhetetlen fundamentum. Az Alkímiában a Sal jele a fehér négyzet, a Három alapminőség között a színe a fehér. A Sal a szilárd Alapminőség. A test-lélek-szelem hármas egységéből a test a Sal analógiája. A Sal só kockájának geometriai ábrázolása a következő ábrákon látható: A só kocka: A Salban mérték szerint álló tűzet és vizet egy vörös és egy kék tetraéderrel ábrázolhatjuk, melyeket egymásba csúsztatunk, úgy, hogy a tetraéderek geometriai középpontjai egybe essenek, éleik pedig a felezőpontokon messék egymást. A tűz és a víz „háromszöge” a Salban: A képen a bíbor színű vonalak a két tetraéder metszésvonalait ábrázolják. E két tetraéder feszül a só kockában. Tűz és víz szigorú, mérték szerinti elhelyezkedése a Salban: A Sulphur A Sulphur a tüzes Alapminőség, színe a vörös, de értsük meg, hogy mindhárom Alapminőségben van égő, vagyis tüzes lényeg, csak az égés mikéntje más. Ez azt is jelenti, hogy mindhárom Alapminőségben van folyékony és szilárd tulajdonság is, de a folyékonyság és a szilárdság mikéntje más és más. A Sulphur sós higany, vagyis Sal-os Merkurius. A Sulphurban a mozgékony Merkurius, mely önmagában is négyes alakú, megnyugszik Sal szigorúságában. Ez a dolog persze nem ilyen egyszerű, mert a Sal aktív, rideg szigorúsága, vagyis a tűz, felforrósítja, vagyis mozgékonnyá teszi, de az Anya passzív, de mindig kedves és gondos szigorúsága pedig lecsendesíti. A Sal azonban az Atya és az Anya között szigorú rendet, mértéket tart, tehát, a Merkurius mozgékonyságát és nyughatatlanságát ellenpontozza. Értsük meg, a Merkurius négyalakú, tükrös minőség, amikor szembekerül a kétarcú, ám szigorú Sallal, akkor a Sal két arcát önmaga tükrében szembe állítja, ellenpontozza, kiegyenlíti és így megnyugszik. Merkurius nem önmagában aktív, hanem csak akkor, ha valami aktivizálja, mint például a higanyt a hő. A Sulphurban tehát a Salban megnyugodott Merkuriust látjuk. A szigorú, szilárd Sal megzabolázza Merkurius féktelenségét, önmaga szabályosságát fordítva ellene. Az Alkímia szerint a Salban a víz ég, a Sulphurban pedig az olaj. A Sulphurban a megnyugvás azonban kétarcú. Merkurius nyughatatlansága, nemcsak megnyugszik a Sal szigorától, de az ellenkező reakciót is kiváltja. Talán azt mondhatnánk, hogy a Salban az Anya megnyugtatja, a szigorú Atya pedig felbőszíti Merkuriust. Amit az előbb írtam, azért mégis igaz, vagyis az, hogy Merkurius megnyugszik a Sal szigorától, mivel nem tehet mást, hiszen a szigor pont saját tükrösségét fordítja Merkurius ellen, de a megnyugvás kétféle alakba áll elő: örömteli megnyugvás az Anyában és vicsorgó szűkölő kushadás az Atya szigorában. Itt az Atya nem a Szentháromságból értendő, hanem az aktív, a tüzes, a hím nemző erőként, az Anya pedig a passzív, vízszerű szülő. Ez azt jelenti, hogy a Sulphurban olyan művelet történik a Sal hatására Merkuriusban, melyben elválik a fény és a sötétség. A Merkuriusban a kényszerített és az örömteli megnyugvás hatására történik meg a második elválasztás. Ez az alapja a fény és a sötétség különbségének, így válhat el a Lux és a Tenebrum birodalma, vagyis a Mennyország és a Pokol (Hamvas). A Sulphurt a lélek analógiájaként is szokták értelmezni. Bőhme a Sulphurt a szó kettébontásával magyarázza. „A Sul lélek vagy kinyíló szellem, avagy Isten hasonlata. A Phur Príma Matéria, melyből a szellem született, rendkívüli fanyarság.” (Böhme) A Sulphurban jelen van Sal elementáris ereje, vagyis az, hogy magában mérték szerint tartja a tűzszellemet és a vízszellemet (vagyis azt a két alapvető tulajdonságot, melyet a köznapi életben leginkább az aktív, tüzes Atyában, és a passzív, vízszerű Anyában érthetünk meg). A Merkuriusban e két minőség a négyes szám dupla tükrébe kerül, vagyis nem csak egymást látják, hanem önmagukat egyrészt a másiktól áthatva, másfelől teljesen a másik nélkül. Az érthetőség kedvéért: ha a tüzet és a vizet, mint minőségeket a négyes tükörbe helyezem, akkor négy képet kapok: tűz-tüzet, tűz-vizet, víz-tüzet és víz-vizet. Ez megrettenti a Salt, a szigorú mérték megretten a végletektől, vagyis megérti, hogy szigorúsága túl végletes, és ezért megszelídül, vagyis megnyugszik. A Merkurius, akiben ez lejátszódik szintén megszelídül, megnyugszik. A Sulphurban ez olyan művelet generál, mely megmutatja a végletes sötétséget, és a végletes világosságot, valamint azt, hogy ezek nem választhatók el teljesen egymástól. Ez a belátás fakasztja a Sulphurban az olajat, mely nem oltja a tüzet, hanem csendesen önmagával táplálja. A Sulphurban a fény és a sötétség szétválása úgy is megnyilatkozik, hogy elválik az égi Sulphur és az alvilági Sulphur. „Az égi Sulphurnak a Nap felel meg, az alvilági Sulphurnak a vulkanikus tűz.” Az égi Sulphur a szellem tüze, az alvilági Sulphur a pokol tüze. Ezért mondják, hogy az Ördögnek kén szaga van. „Az égi fény-Sulphurt az Alkímia balzsamnak is nevezi. A balzsam lángja illatos. A balzsam az élet frissességét megőrzi.” (Hamvas) A Sulphur tüzes természete a szellem tüzes természete. A Sátán is szellem, a tévelygés szelleme. Az égi Sulphurban a Szent Szellem kiáradó szeretet tüzét szemlélhetjük. Ahogy már korábban szerepelt a Sulphur a lélek analógiája. A lélek tűz, melyet vezethetünk a fénybe is és a sötétségbe is. Az égi Sulphurban az olaj, vagy balzsam ég, az alvilági Sulphurban a zsír ég. A Sulphur jele az Alkímiában: csúcsával felfelé álló háromszög alatta kereszt, színe a vörös. A következő ábrákon, melyek korábban már szerepeltek, láthatjuk, amint a középpontból kereszt alakban való kiáradásnak a Merkurius négyes, vagyis kereszt alakú tulajdonsága szerint, négy útja van, de ebből két világba léphet: a rossz KETTŐ és a jó KETTŐ világába, vagyis a fénybe és a sötétségbe. (Az ábrákkal kapcsolatos megjegyzés: ugyanaz az ábra több dolognak az analógiája is lehet. Később nyilvánvalóvá fog válni, hogy a Számok, Műveletek, Alapminőségek annyira áthatják egymást, hogy az ábrák és a képek nagyon hasonlóak. Ezek az ábrák a megértést segítik, nem pedig egzakt megfogalmazásai egy – egy elemnek, Műveletnek, vagy Alapminőségnek.) A képen látható, amint a Sul megszületik a Phurból. A rossz KETTŐ önmagában értelmetlen. Esztelen körforgás, de ez csak akkor van, ha önmagában áll, ha a jó KETTŐ-vel együtt szemléljük, akkor láthatjuk, hogy hogyan születik meg a sötétségből a világosság. A következő ábrán az önmagában forgó fekete toroid forma értelmet nyer, mert forgása, örvénylése az, ami folytonosan szüli a fehér duális formát, mely már nem értelmetlen, hanem értelmes, vagyis fényes. Mindez pedig fellángol és egyé válik a Sulphurban: A Merkurius A Szentháromságban az Atya, a Fiú és a Szent Szellem között van egy bizonyos egymásból következés. A Három Alapminőségben a Szentháromság analógiájára ugyanez figyelhető meg. A Szentháromságban az Atya analógiájának tekinthetjük a Salt. A Sal a teremtés fundamentuma, bázisa. E bázison meggyulladhat a Sulphur tüze, mely a lélek születésének analógiája. (A lélek mibenlétéről a következő fejezetben részletesen lesz szó.) A lélek tüze mindig a középpontban gyullad meg. Ahhoz, hogy mindennek értelme, vagyis megoldása legyen, kell a harmadik, vagyis a Merkurius. A Merkurius legfőbb jellemzője az oldás, vagyis az, hogy ez a megoldás. A Szentháromságban az Atya akarata teremti a Fiút, vagyis önmagát alapba foglalja a Fiúban. A Fiúból pedig ez az akarat tovább árad, túlárad, hogy a Szent Szellemben Istennek örök, mozgó, önmagát alakító élete legyen. Az előző fejezetben azt mondtuk, hogy a Sulphur tüze a Szent Szellem tüze, ez így is vagy, de a Szent Szellemnek csak kezdete, alapanyaga az a tűz, mely a Fiúban, mint gyújtópontban, vagyis a Sulphurban meggyulladt, a Szent Szellem ennél több. A Szellem maga az égés, áradás, alakítás formálás aktivitása. A Szent Szellem kiáradása az értelme az erők Fiúban való összpontosulásának. Az összpontosulás, fókuszálódás mindig összesűrűsödés, vagyis a tűz kigyúlása, hogy aztán kiáradhasson. A Szellem alakítja az Isteni létezést, áradásával folyvást mintázza azt az örök kedélyt, mely Istenben a lét maga. A Három Alapminőségben ugyanezt a Merkuriusban láthatjuk. A Sal a világkocka, vagy világbázis, a teremtés fundamentális szilárdsága. Sulphur tüze a Sal bázisán gyullad ki. Sulphur Merkuriusi keresztjében, vagyis fókuszpontjában a Salban rejtett erők gyulladnak ki. Ez a megyújtott lélektűz azonban még csak ég, de a tűznek még nincsen értelme, élete. A Merkurius hozza meg számára az értelmet. A Merkurius oldat, melyben a Sal szigorúsága meglágyul és feloldódik a Sulphur égésében. Merkurius másik tulajdonsága a négyesség. Ez minden bizonnyal az Igéből, az Ige által, az Igétől örökölt tulajdonsága. Más szempontból úgy is felfoghatjuk, hogy a Salban és a Sulphurban is a kettősségnek két különböző neme van jelen. E két kettősséget pedig csak olyan minőség tudja egyesíteni, ami önmagában is rendelkezik a négyesség tulajdonságával. Merkurius keresztje a Salon meggyulladt Sulphur tüzét a fókuszponton át négy irányba vezeti ki, de ezt csak úgy teheti meg, hogy közben magában a Salt és a Sulphurt megfelelően egyesíti, vagyis a kiáradásnak a tökéletes formáját megkeresi. Merkurius négyes tulajdonsága „áldás” és „átok” is, mert e négyesség hajlamos a korábban említett kettős tükrösség miatt a végletes értelmetlenségre is. Például, hogy „forogjon, mint a szélkakas”. Merkurius az értelemnek is és az értelmetlenségnek is a bázisa lehet. Aktív minőség, de csak akkor, ha valami megmozdítja. Önmagában csak akkor találja meg az értelmet, ha kiteljesíti a Sal és a Sulphur egységét. Az egész értelme pedig a következő: a Salban, mint, ahogyan a Szentháromságban az Atyában, minden összeszorultan, oldottan, ki nem nyilatkoztatva van jelen, a Sulphur maga a gyújtópont meggyulladása, Merkuriusnak az aktivitása az, hogy e meggyulladt lángot mintázza, formálja, értelmessé tegye, akár csak a Szent Szellemnek a Szentháromságban. E formálásban a Merkuriusnak a tökéletes alakot, a tökéletes formát, a tökéletes elhelyezkedést kell megtalálnia. Merkurius feloldja az elemeket, de nem azért, hogy eleméssze őket, hanem azért, hogy benne a helyükre kerüljenek, s ez által kinyilvánítsa őket, vagyis megnyilatkozzon az egység. Merkurius is égés. A Salban a víz ég, a Sulphurban az olaj, Merkuriusban pedig a szesz ég. „Ez a szesz a spiritus (pneuma) szelíd, de olthatatlan tüze, világoskék lángja és világossága.” – mondja Hamvas. – „A higany azért old, hogy közvetítsen és egységet teremtsen.” „A szellem a lélek tüzében égő test.” Vagyis a Merkurius a Sulphur tüzében égő Sal. A Merkuriusnak van cseppfolyós és szilárd alakja is, de a folyékonyság az elsőszámú jellemzője. A folyadék, mely kitölti a teret, ami a rendelkezésére áll. Olyan folyadék, melyben oldottan van tűz. A tűz formálja a folyadékot a megfelelő formára. A Merkurius formálását a geometriában is szemlélhetjük. Ahogy már korábban mondtuk, a négyesség és a hármasság feszültsége feloldható a megfelelő geometriai formákban. E forma pedig ugyanaz, amiről már korábban beszéltünk, vagyis a két talpával egymásra állított négyzet alapú gúla, vagyis piramisforma. Ahogyan már volt szó erről, ez a középpont körüli tökéletes elhelyezkedés, melyben az Egy, a Kettő, a Három és a Négy, és ezek tükröződései, vagy duális párjai: az Öt, a Hat és a Hét. A képen látható alakzat teljesen szabályos, minden éle egyenlő, a középponttól minden gömb egyenlő távolságra helyezkedik el, ezért benne a gömbszerű tulajdonság is jelen van. Azért, hogy lássuk, hogy ez nem csak egy élekből és csúcsokból álló halott ábra, a következő ábrán megszemlélhető, a szellem folyamatos áradásának képe, mely ugyanilyen alakzatot vesz fel.   A színek szemléletesebbé teszik ezt az ábrát. Az előző két ábra együtt pedig a következő képen látható. A Hét Művelet kibomlása a Három Alapminőségből Az Alaptalan Mélységben a Minden meg-nem-nyilvánultan van jelen. A meg-nem-nyilatkozott EGY megnyilatkozik, ez a Szentháromság, vagyis az Első Varázslat. A Szentháromság még mindig túl van azon a határon, amit könnyű szerrel fel tudunk fogni. A Szentháromság önmagában is megállt volna. Arról már volt szó, hogy miért teremtette a Szentháromság Egy Isten az Első Szellemi Teremtést. A lényeg az, hogy az Első Varázslat, vagyis a Szentháromság születése már magában hordozta a NÉGYet, vagyis azt, hogy az Istenben meg-nem-nyilvánultan jelen lévő erők és tulajdonságok kiáradjanak a Teremtésbe. A Szentháromság abból a vágyból született, hogy Isten kinyilvánítsa önmagát, s ennek egyenes következménye lett a Teremtés. Az Első Szellemi Teremtés nem az, amit mi világnak hívunk, hanem Isten tükörképe, mely a NÉGY Mágikus Tükrén át kisugárzott, és kisugárzik folyamatosan, ez Isten örökké hangzó szava, az Ige, mely Sophia, vagyis Isten önmaga látásának képére megformálta az Istenből kisugárzó erőket. Itt mindig ugyanarról van szó. A NÉGY azt jelenti, hogy a Szentháromság a saját centrumán, vagyis a Fiún keresztül, önmagát önmagából, önmaga képére kileheli. Ez a kilehelés a Teremtés, mely nem Isten, hanem Isten tükörképe, mely mindenestül Istenben nyugszik. Felmerül a kérdés, hogy akkor hol van ebben az ember? Hol van és mi a lélek? Test - lélek - szellem A Hagyomány szerint a Bibliai teremtéstörténetben szereplő Ádám nem az első ember volt. Ez nem azt jelenti, hogy ez a teremtéstörténet a Bibliában helytelen lenne, hanem azt, hogy a Bibliai teremtés történet a világ teremtését írja le, a látható világét. A Hagyomány szerint az első ember Adam Kadmon volt. Erről Hamvas Bélánál lehet bővebben olvasni. Adam Kadmon nem a látható világba teremtett ember, hanem az Első Szellemi Teremtés gyermeke. Arról, hogy az Első Szellemi Teremtésből hogyan keletkezett a Világ, később részletesen szó lesz. Az Első Teremtés tisztán szellemi volt. Ahogy Böhme mondja, a szellem természetet öltött (ez szellemi természet, nem a materiális természet). Hogy hol van az ember az Első Szellemi Teremtésben? Ahogyan „Az angyal válaszol” mondja: „az ember nem a teremtés koronája… AZ EMBER A TEREMTÉS LELKE!” A lélek a teremtés lényege vagy értelme, vagyis középpontja. Amikor a Szentháromság Egy Isten az elválaszthatóságba lép és megnyilvánul, mint Príma Matéria, majd a Príma Matériából kilép az Első Szellemi Teremtés, vagyis a Hét Művelet, akkor a lelket nem a Hét közül valamelyikben kell keresni, hanem a Hétben együtt. Ha az EGY Hétként nyilvánul meg, akkor Hét értelme, vagy lényege az, hogy a Hét együtt adja ki az EGYet. A lélek Isten belső lángja, vagy lényege, de egyben kedves gyermeke is. Az Atya kedves gyermeke a Fiú, akiben önmagát szemléli. A Szent Szellem a Fiúból árad ki, vagyis a Fiú kedves gyermeke a Szent Szellem. Ezt nem földi módon kell érteni, nem a rokonsági kapcsolat a lényeg. Itt a gyermekség azt jelenti, hogy gyermeke, vagyis tovább vivője, kiteljesítője annak, akitől származik.  A Teremtés Isten tükörképe, de ha a Teremtés csak másolat lenne, akkor az egész egy élettelen márványszoborhoz lenne hasonlatos. Nem erről van szó. Ez a tükörkép, vagyis a Teremtés él, nem pedig halott másolat. A Teremtés Isten képe, de szeretett gyermeke is egyben, akibe bele lehelte azt is, ami legbensőbb lényege. A lényeg pedig a Szentháromság legbenső szeretet-élete. Ez a benső szeretet-élet pedig az, hogy Isten hármas alakban folyvást szüli önmagát, önmagából, önmaga képére. Ugyanígy a Teremtést is folyvást szüli önmagából, önmaga képére. Mindezt Isten szeretetből teszi, mert benne csak adakozás és szeretet lakik. Úgy is mondhatnánk, hogy az Alaptalan mélység azért nyilatkozott meg három személyben, mert, ha csak egyedül lett volna, akkor valóban rámondhatnánk, hogy önző vénemberként üldögél a semmi közepén, és bűvészmutatványokkal szórakoztatja önmagát. De Isten nem ilyen. Azért nyilvánult meg Háromként, mert legbensőbb lényege az a vágy, hogy kinyilvánítsa önmagát adakozásában, szeretetében és dicsőségében, hogy folyvást életet adjon, de akinek ad azzal egységet is képez. Ez az adakozó szeretet szüli a Teremtést. Az Istenben lévő legbelső vágy pedig a Teremtésbe sugárzik és a lélek tüzeként nyilvánul meg. A Teremtés Hét művelete azért van, hogy bennük a lélek, vagyis a Teremtés lényege, vagyis akiért a Teremtés van, megismerhesse magát. A lélek abból a tűzből született a Szentháromság középpontjában, melyben Isten meg akarta ismerni magát, vagyis, mely arra sarkallta, hogy kinyilvánítsa önmagát. A lélek Isten szeretetének lángjában született, a lélek Isten szeretett gyermeke, olyan gyermek, aki Isten legbenső lényegéből, Isten képére, Isten által lett. Mindezt emberi nyelven elmondani szinte lehetetlen. Az Első Szellemi Teremtésben nem kell külön keresni az első Embert, mert a Teremtés maga Isten szeretett gyermeke. A Teremtés lényege, vagyis a Teremtés centrumában égő láng a lélek. A Hagyomány azt mondja, hogy az Első Szellemi Teremtésben egy ember volt. Ez természetes, hiszen a pont arról van szó, hogy a Hét Művelet azért áradt ki, hogy a középpontban a lélek felismerhesse, hogy ő ebben a Hét Műveletben egy, nem pedig egy a hét közül. Az egy lélek a Hét Műveletben ismeri fel magát. Európába a lélek és a szellem mibenlétének összezavarása a görögöktől eredt. A lelket a szellemmel azonosították és a test ellentéteként értelmezték. A Szent Szellemet is Szentléleknek nevezik. A Szent Szellem a Szentháromság aktív, áradó, lüktető élete. A szellem mindig aktív. A lélek, ahogy már fentebb szó volt róla, a Teremtés középpontjában égő láng, mely nemcsak a menóra középső gyertyájának a lángja, hanem az a tűz mely mind a hét gyertyát meggyújtja. A lélek mindig a középpontba álló, a „passzív”, a szemlélő. A lélek tüzét vezethetjük a fénybe és a sötétségbe is, és ezt a vezetést végzi a szellem. A szellem lehet a világosság szelleme, és lehet a tévelygés, a sötétség szelleme is. A lélek azonban Istenhez hasonlatosan se nem jó, se nem rossz. A lélek van. Minden a lélek tüzében játszódik le, s a Teremtés azért lett, hogy a lélek megismerje önmagát, végül is felismerje, hogy ő mily mélységesen Isten lényegéből való. A szellem aktív, áradó, a formáló. A szellem sugárzás mely a lélek tüzéből lép ki, s mely utána alakítja, formálja a lélek tüzében égő testet. (itt szellemi testről beszélek, Jézus Mennyei testiségéről, melyet legkönnyebben az Eucharistiában érthetünk meg, tehát nem a materiális testről van szó). Ahogy korábban már említettük, a Sal kockáján, mint szilárd bázison (test) meggyullad a lélek tüze a Sulphurban, majd kiárad Merkuriusban. A lélek mindig a középpontban lobogó tűz, mely nem mozdul sehova, mindig középen marad, a szellem pedig a kiáradó sugárzás, mely a tűzből kilépve aktívan alakítja a testet, vagyis a bázist, melyen a tűz kigyulladhatott. Emiatt a Szentlélek lényege szerint Szent Szellemnek neveztetik, mert a Szentháromságban az Atya a Fiúban alapba helyezi magát, és a Fiú középpontján át kiárad a Szent Szellemben. A kereszténység hagyománya szerint magyar nyelven mégis nevezhetjük Szentléleknek is, mert életünkben a Szent Szellem nyilatkoztatja ki számunkra Isten lelkét, vagyis Isten lényegét. Ebben az írásban mégis a Szent Szellem kifejezést használom, mert lényege szerint szellem. Az emberi lényben is megfigyelhetjük, hogy a lélek tűz, melyben a test ég, szellem pedig alakítja a testet e tűzben. A lélek passzív, benne játszódik le mindez. A lélek és a szellem mibenlétének összezavarása a kereszténységben is igen nagy problémákat okozott és okoz ma is. A Hét kibomlása az Első Szellemi Teremtésben Böhme alapján Böhme a Természet (az Első Szellemi Teremtés) keletkezését a következőképpen magyarázza. A Szentháromság képére a Természet születését Három Isteni Princípiumban érti meg. Az Első Princípiumban Isten haragvó természetét, a pokol, az Ördög, a sötétség alapját érthetjük meg, midőn a Príma Matériából elsősként a Sal lép ki, mint Fanyarság. (Böhme az Első Princípium érthetővé tételére ízeket használ képként, mint Fanyarság és Keserűség). A Fanyarság szigorú, magához vonz, a szellem itt még rideg és komor. Szigorúságában mindent magába akar vonzani. A Keserűség a Fanyarság fullánkja, vagyis a szellem élessége, ahogy Böhme mondja, vagyis a rideg vonzásban a Keserűség a Fanyarság gyermeke, aki a szigorú vonzást nem tűri. Így a Fanyarságban ellen akarat támad, ami az első mozdulás, minden mozgékonyság alapja. A Keserűség ellenkezése Merkurius tulajdonságából ered. A Fanyarság (első alak) azonban tovább vonz, a Keserűség (második alak) ellenáll, és ebből támad a harmadik alak, a Szorongás.  Mindez a Príma Matériában játszódik le. A Szorongásban az egész anyag forgó kerékhez válik hasonlatossá. Ez a szorongás értelmetlen körbeforgása. A forgó kerék egyre gyorsul, majd álnok villám csap ki, mely megtüzesíti a forgó kereket. Ez az egész tüzes forgó, tomboló rémség önmaga fölé emelkedik (tüzes tulajdonság), a Fanyarság azonban legyőzötten önmaga alá hull (víz tulajdonság). A Fanyar anya gyermeke, a Keserűség, ugyanis fellázadt, és annak gyermekeként született a Szorongás, aki tomboló tüzes rémséggé erősödött. A tomboló tüzes rémség azonban most visszatekint a Fanyarság anyába, aki legyőzötten, aléltan hever, s megrémül, hogy az anyát ilyennek látja, mert ráébred, hogy tőle származik, s hogy tombolása értelmetlen, hogy tombolásában saját anyját ölte meg. E rémület olyan, mint amikor a tűzre vizet öntünk. E rémületet nevezi Böhme a tűz meggyújtásának. A tomboló rémség is tűz, de sötét tűz, hasonlítani az izmokban erőltetés után kigyúló tüzes lázhoz lehetne. A rémület pillanatában az a tűz lobog magasra, melyből a fény kiléphet, hogy az egész anyagot (értsd. Príma Matériát, mely az első három alakban a sötétségbe és a kínba vezeti magát) világossá, édessé és fénylővé tegye.  Ez a negyedik alak Böhménél, a tűz meggyújtása, melyből kilép a fény, ami az egészet a sötétség világából egy fordulattal átvezeti a fény világába. Böhme az Első Isteni Princípium magyarázatánál, vagyis az első három alaknál, azt is sokszor említi, hogy miközben a tüzes rémségben a tűzszellem erősödik, addig a legyőzött Fanyarságban a vízszellem is ugyanúgy erősödik (itt a vízszellem azon tulajdonságát kell érteni, mely a mélységeket keresi). Emlékezzünk, hogy az első alakban a Fanyarság, vagyis a Sal szigorúsága uralkodik. Korábban már részleteztük, hogy a Salban a tűz és a víz szigorú arány és mérték szerint van jelen. Az Első Princípium a tűzszellem és a vízszellem ellenségeskedésének színtere is, de itt mindkettőben a negatív tulajdonság fokozódik fel (a tűz emésztő, tomboló dühe, és a víz közönye, és önmaga alá való zuhanása, a sötét mélység keresése). A negyedik alak a fordulópont, ahol a tombolás és egyben haldoklás rémülete eléri csúcspontját, és magasra lángoló tűzben a víz is könnyűvé válik, vagyis felemelkedik. Ettől viszont a tűz megrémül, elveszti sötét bőszültségét, s így a „vízben megtisztult” tűzből kiléphet a sötét anyagban eddig bezárva tartott tulajdonság, vagy lényeg, a fény. Ez az Első és a Második Princípium határpontja Böhménél. Természetesen ez a kettő sohasem választható el egymástól, legalábbis Istenben sohasem válik el. Amikor viszont Isten a Teremtésbe leheli önmagát, akkor az elválaszthatóságba lép, ahol a tulajdonságok önállóan is megnyilvánulnak, így értjük azt, hogy Isten Első Princípiuma a sötétség, a pokol, az Ördög alapja, a Második Princípium pedig a világosság, dicsőség, a Mennyország alapja. A Második Princípium a következőképpen bomlik ki. A negyedik alakban tehát a tomboló tüzes rémség visszatekint haldokló anyjába, s ettől megrémül. A halál, haldoklás, emésztődés tüze és rémülete a teremtés gyújtópontjában a nagy öröm rémületévé változik át, a tűzből kilép a fény, mely belehatol a Fanyarság anyába, aki így szigorú vonzása helyett új lényeget kap, ez pedig az adakozó szeretet öröme. A negyedik alakban születik meg ugyanis a szellemi víz, ahogy Böhme mondja. E víz nem a materiális víz, hanem a fények az adakozó tulajdonsága, mely a világban az anyaságban érthető meg legjobban, s legszebb hasonlata az anyatej, mert ebben az anya saját magával táplálja szeretett gyermekét. A gyermek pedig boldog és áradó örömben van. A Fanyarság anya gyermeke, a Keserűség nem ellenkezik többé, hanem örvendezik anyjában, innentől a neve Áradó Szeretet, melyben az ötödik alakot érthetjük meg. Az ötödik alakban van az öt érzék születése is: látás, hallás, szaglás, tapintás és ízlelés, de csak szellemi módon értve. Ez az örömteli áradó szeretet átjárja az egész anyagot (ismételten értsd: a Príma Matériát, melyből az összes alak sorban kilép, s melynek alapján a hét alak áll). A hatodik alakban, ahogy Böhme mondja, az egész öröm megzendül és dicsőségesen hangzó zengéssé lesz. Az első három alakban a Teremtés a sötét és szigorú születés útját járja be, a negyedik alak a váltó pont, majd a második három alakban a sötétség világossággá változik, s az első három alak is világossággal és renddel telik meg. Ahogy Böhme mondja, a hat forrásszellem ízleli, tapintja, szagolja, látja és hallja egymást, áthatják egymást, és olyan hatszoros alakú lénnyé válnak, akiben minden tulajdonság szabadon megmarad, mégis egységben van, egymástól elválaszthatatlan. A hetedik alak mindennek a csodának a szemlélete, ahogyan Isten is megpihent a teremtés hetedik napján. Böhme Harmadik Princípiuma azt jelenti, hogy amíg az Első Princípiumban Isten bőszültségét, tüzét értjük meg, mely alapja lett a sötétségnek, és a Második Princípiumban a Mennyország alapját és Isten dicsőségét értjük meg, vagyis a fény világát, úgy ez a folyamat nem áll meg, hanem Isten az emberbe, vagyis a teremtménybe is bele vezeti saját magát. Ez a Harmadik Princípiumban történik. Fontos megérteni, hogy Istenben nincs sötétség vagy gonoszság, de amint Isten az elválaszthatóságba lép, úgy a benne „oldottan” lévő, megnyilatkozatlan tulajdonságok kiáradnak, és a Teremtésben már önállóan is megnyilvánulnak, vagyis gonosszá és jóvá is lehetnek. Isten szabad, s teremtményeinek is ezt a szabadságot adta ajándékba. Intermezzo A most felvázolt képsorozat, mely bemutatta a természet hét alakját, Böhme tanításának leglényegesebb része. Böhménél ez többször előfordul, időnként másra is használja a saját maga által alkotott kifejezéseket. Ez sokszor ellentmondásosnak és zavarosnak tűnik. Magam is számtalanszor nekiültem elolvasni ugyanazokat a részeket újra és újra, míg rá nem jöttem, hogy a Teremtés titkait nem lehet egzaktul megfogalmazni, úgy, hogy azt mindenki azonnal megérthesse. Isten misztériumainak megértése inkább úthoz hasonlít, melyen mindenki csak egymaga mehet végig. Böhme tíz éven keresztül elvonultan élt, és Isten csodálatos kegyelmeként valószínűleg éber látomásokban élhette át a szent titkokat. Majd leírta mindazt, amit meg tudott érteni belőle. De hogyan is érthetném én azokat a képeket, amiket ő látott, s melyeket szavakkal alig lehet kifejezni. A lényeg itt az, hogy az isteni misztériumok mágikus képek, melyeket egyszerre szemlélhetünk, de bennük Isten szemlél minket, nézzük a képet, s közben a kép formál minket. Ez az imaginnáció  amikor a lény középpontjába helyezett képet a lény szemléli is, de részese is a képnek, hiszen saját középpontjába helyezte, a kép formálja a lényt. Isten titkait megismerni csak úgy lehet, ha Őt helyezzük saját középpontunkba, szemléljük Őt, de hagyjuk, hogy Ő formáljon minket. Ha alázatosan és tisztán magunkba fogadjuk Őt, akkor Ő olyanná formál minket, hogy megérthessük Őt. A megértés itt nem igazán jó kifejezés. Az imagináció pont azt jelenti, hogy nem csak passzívan szemlélem, hanem érzem Őt, tapasztalom Őt, magasabb, a fizikai érzékek feletti érzékkel érzékelem Őt, Ő pedig szállást vesz bennem, beköltözik üres templomomba, s felvirágoztatja, megvilágosítja azt. Ez nagyon személyes élmény. Szavakba önteni alig lehet. Ennek ellenére én is azt kísérlem meg, hogy a hozzám hasonlóknak, akik szomjazzák Őt, segítséget nyújthassak, ahogy Böhme és Hamvas is segítséget nyújtott nekem. Nem láthatom azt, amit ők láttak, hanem nekem is meg kell érnem arra, hogy a kép bennem táruljon fel. Így hát habár Böhme és Hamvas vezérfonalát követem, ez az írás mégsem Böhme és nem Hamvas magyarázata, hanem saját utam útinaplója. A Hét Művelet, a Teremtés hét gyertyája Műveletnek azért nevezem a Teremtés hét alakját, mert amikor Isten a Háromságból, ami tökéletes egység, az elválaszthatóságba lép, akkor a számok rendje szerint teszi ezt meg. A szám maga a művelet. A művelet olyan transzformáció, melyben a Szent Szellem a Príma matériát alakítja az adott számnak megfelelő és az abban elrejtett Isteni törvény szerint. „ahol a láthatatlan a láthatóba lép, ott áll a szám” – mondja Hamvas. Ez azt jelenti, hogy a Szentháromság nem csak úgy kiárad a teremtésbe, hanem a Szentháromság először saját képére megnyilvánul, mint Príma Matéria, s ebből lép ki a Hét Művelet, vagy a Hét Szám, mint az Istenben rejlő rendnek a tükörképe a Teremtésben. I. Az Egy – Saturnus – coagulatio (A magyarázatoknál gyakran fogom alkalmazni Böhme kifejezéseit és az általa is használt képeket.) A Príma Matériából elsőkét kilépő Művelet a Sal jegyében áll. A Sal a világbázis. A Hét Művelet a Szentháromság kisugárzó képe. A Hét Művelet tehát együtt és külön – külön is többszörös analógiában áll az Atyával, a Fiúval és a Szent Szellemmel. A Sal az Atyával analóg, vagyis az Első Műveletben az Atya uralkodik, egészen pontosan az Atya szigora. Az Első Szellemi Teremtés „pillanata előtt” a Szentháromságon kívül és belül még nincsen semmi. Semmi, ami a Teremtésben megnyilatkozott lenne. Ne felejtsük el, hogy az Első Varázslat az az, hogy Az Alaptalan Mélység megnyilatkozik, mint Szentháromság. A Második Varázslat az az, amikor a Szentháromság Egy Isten kilép az elválaszthatóságba önmaga tükrén át, így nyilatkozik meg, mint Teremtés. E megnyilatkozás azonban nem csupa fény és öröm. Sőt ellenkezőleg, az Első Művelet maga legszörnyűbb összeszorulás, összesűrűsödés. Szigor, keménység jellemzi. Böhme ezt Fanyarságnak nevezi. Képszerűen úgy tudjuk elképzelni, hogy a Szentháromság Egy Isten egy láthatatlan gömb, melynek ahhoz, hogy láthatóvá válhasson, önnön középpontjába össze kell sűrítenie mindazt, ami benne meg-nem-nyilvánultan megvan. Mintha saját középpontján keresztül kellene egyszerre az Ő teljességét, egyetlen pontba belesűrítenie, hogy az később kiáradhasson. Az Első Művelet efféle sűrűsödésként, szigorú vonzásként érthető meg. Az alkímiában e művelet a coagulatio, vagyis szilárdítás, bolygója a Saturnus, a hét napjai közül a szombat, a fémek közül pedig az ólom felel meg neki. A Príma Matéria e műveletben sűrűsödik, ez minden megfoghatóság, szilárdság alapja, a Teremtés fundamentuma. Az Első három Művelet a szigorú születés, vagyis a Böhmei első princípium. Ennek első lépése a Sal uralkodásának jegyében a szigorú vonzás, mely a sóvárgáshoz és az akarathoz hasonlatos. A Szentháromságban ez az Atya akaratából ered, ami önmaga szülésére, alapba helyezésére, önmaga kinyilvánítására való sóvárgás, vagy akarat. A Szentháromság ezen „tulajdonságának” köszönhető, mint oknak, hogy a Teremtés lett. Képszerűen a következőképpen lehet ezt elképzelni: színtelen, láthatatlan gömb, melynek középpontjában pontszerű fekete kockaként jelenik meg az Első művelet. A szigorú vonzás a láthatatlan Isteni Háromság erőit és esszenciáit sűríti egyetlen pontban, hogy azok az elválaszthatóságba léphessenek. Ezt mutatja a következő ábra. II. A Kettő – Merkúr – separatio A Második Művelet az alkímiában a separatio, vagyis az elválasztás műveletének felel meg, bolygója a Merkúr, napja a szerda, a fémek közül a higany felel meg neki. A Második Műveletben, a Sal, vagyis a Fanyarság szigorú vonzása ellenkezést vált ki. A Fanyarság gyermeke, a Keserűség, a szigorú vonzás fullánkja. Ezt úgy lehet megérteni, hogy az Első Műveletben a Sal kockáját elképzeljük úgy, hogy a középpontban hatalmas vonzás a kockát sűríti. A vonzás centrális, vagyis gömbszerű, de a kocka nem gömbszerű. Ha egy kockát gömbszerűen próbálunk sűríteni, vagyis a centruma felé vonzani, akkor könnyen elképzelhető, hogy a kocka élei micsoda pokoli kínban vannak. A hármasság, vagyis gömbszerűség, és a négyesség, vagyis kocka szerűség feszültségéről már volt szó. E feszültség okozza az ellenkezést a Második Műveletben. Ez az első ellenakarat, az első mozdulás, minden mozgás alapja, vagy szülő anyja. Ez még nem a mozgás, hanem csak a mozgást létrehívó moccanás. A Fanyarság anya szigorú vonzásában születik meg a Keserűség, mely ellenáll anyjának. A Második Műveletben az ellenkezés tulajdonsága Merkuriusból ered, mégis ez a Művelet a Sulphur jegyében áll. Emlékezzünk rá, hogy a Sulphur nem más, mint Sal és Merkurius együtt. A Sulphurban a Sal szigorúsága Merkurius négyes tükrébe kerül, így e műveletben valóban elválasztásáról beszélhetünk. Ellenkezés, kettéválás, szakadás, amit Merkurius idéz elő, de nem Merkurius szakad, hanem a Sal tűz és víz természete válik el. A Második Művelet tehát mind Merkurius, mind a Sal negatív tulajdonságainak jegyében áll. A Második műveletnek a féme a higany, bolygója a Merkúr, mert Merkurius az elválasztó, és mert Merkurius a magasabb műveletekben nem saját fémével és bolygójával jelenik meg. E művelet tehát a Sulphur jegyében áll, de a művelete Merkurius végzi a Salon. A következő ábra már szerepelt korábban, mint a rossz KETTŐ és a jó KETTŐ magyarázata. Itt ugyanerről van szó, a szakadás a rossz KETTŐ, az egyesülés, vagyis az unió pedig a jó KETTŐ. Az ábrát úgy kell értelmezni, hogy a Második Műveletben a szakadás úgy jön létre, hogy a vonzásnak ellenálló Keserűség a Merkuriusi kereszt alakjában a befelé vonzó erővel ellentétesen kitör. Az ábrát helyesen úgy kellene rajzolni, hogy a 45 fokos szögben kilépő vonalak még nem térnek vissza önmagukba, mert a Második műveletben még csak ellenkezés van, ami az első mozdulás, de még nem mozgás. A mozgás a Harmadik Művelet sajátsága. Az ábrán a Sal kockáját csak a szemléletesség kedvéért ábrázoltam vörös színnel. Nagyon fontos az is, hogy az ábrán szereplő fehér és fekete formák nem látják egymást. Ez úgy válik érthetővé, hogy elképzeljük ismét a Sal kockáját, amint a középpont centrálisan vonzza, a csúcsok és az élek pokoli kínban vannak, az ellenakarat ezért az átlók irányában, vagyis kereszt alakban tör ki. Ez még csak a kitörés pillanata, vagyis nem lehet tudni, hogy a fekete vagy a fehér vonalakon mozognak majd. Ennek ellenére a fekete és fehér utak már megszületnek ebben a műveletben, de mégsem tudnak egyesülni, nem is látják egymást, mert még a megnyilvánulásban nem váltak ketté, csak, mint lehetőségek adottak. A Második Művelet tehát bölcsője az értelmes formának és az értelmetlen körbeforgásnak, de pillanatnyilag csak ez ellenkezés van jelen. A Második Művelet helyes ábrázolás ezek alapján a következő ábrákon látható: III. A Három – Mars – caltinatio A Harmadik Művelet az alkímiában a caltinatio, vagyis a fölösleges és tisztátalan anyagok eltávolításának és kiégetésének felel meg, bolygója a Mars, napja a kedd, a fémek közül a vas felel meg neki. A Fanyarság szigorú vonzásából született gyermeke, a Keserűség, aki szabadulni akar a szigorú vonzástól, de nem tud. A Fanyarság egyre jobban vonz, a Keserűség egyre jobban ellenkezik, és így születik meg a Harmadik Műveletben a Szorongás. A Szorongásban az egész Príma Matéria ördögi kerékként forog értelmetlenül. Így keletkezik a Teremtésben a mozgás, az ösztön, a tűz. Ez a tűz azonban, ahogy azt már korábban mondtam, sötét tűz, értelmetlen, szorongás, mely tombolássá fokozódik. Ez a tűz a láz tüzéhez hasonlatos az emberi testben. A láz nem kellemes, sőt éget, mégis szükséges, ha beteg a test, mert a láz égeti ki a tisztátalan dolgokat a testből, s ezzel megtisztítja azt. Itt érthető meg a Tisztítótűz lényege is. Az Első Műveletben a Teremtés alapanyaga, mint sűrűsödés születik meg. A Második Műveletben az elválasztás zajlik. A Harmadik Műveletben pedig a caltinatio, vagyis a tűzben való tisztulás zajlik, mint szorongás. E művelet a Merkurius jegyében áll. Mi a Merkurius? A Sal szilárd kockáján lobogó Sulphuri tűz. Így e Műveletben a tűz a Sulphur tulajdonságából ered, a tűz alapanyaga a pedig a Sal. E kettőt pedig Merkurius egyesíti. A Második Műveletben az Ellenkezést szintén Merkurius indítja el, de Merkuriusnak az a tulajdonsága, hogy képes az abszolút értelmességre és az abszolút értelmetlenségre is, csak most, a Harmadik Műveletben teljesedik ki. A szorongásnál nincs értelmetlenebb dolog a Teremtésben, mégis értelmes, mert a Teremtés Istenben nyugszik, Istenben nincs semmi, aminek ne lenne helye és értelme. Az első három Művelet a szigorú születés, a szenvedés, keserűség és szorongás, pokoli kínok jegyében áll, mégis ez vezeti el a teremtést a Negyedik Műveletben a fordulathoz. A Megváltónak is szenvednie kellett, hogy a Megváltást elhozhassa. A Teremtés is ilyen nehéz születésen megy át az első három Műveletben. Mindezeknek meg kellett lennie. És nem is értelmetlen a dolog. Később látni fogjuk, hogy az első három Művelet az, ami a lényekben a szilárdságot, a növekedést és a mozgást létrehozta. E három Művelet Böhménél az Első Isteni Princípium, melyben a Teremtés sötét tűzben ég, de ez a tűz elengedhetetlen a fény kiáradásához. A fény kiáradása után pedig e tűz az, ami hajtó ereje a Teremtésnek. A Teremtésben a lélek tüzének lobogása e tűzből keletkezett. Az embereknél is megfigyelhető, hogy a tűz szükséges. Tűz nélkül Istent szeretni nem lehet. Csak a képmutató vallásosak hiszik, hogy a tüzet és az ösztönöket el kell utasítani. Nem, fel kell őket emelni, hogy lobogásuk hajtóereje lehessen Isten dicsőítésének. A langyosat Isten kiköpi. A Harmadik Műveletet a következő ábra szemlélteti: Ez az ábra a Sulphur ábrája, rendkívüli dinamika jellemzi. A rossz és a jó KETTŐ benne egyesül, megtüzesedik. Azt azonban meg kell jegyezzük, hogy a vörös színt nem a Harmadik, hanem a Negyedik Műveletben a fordulópont előtt ölti fel. Ezt úgy kell érteni, hogy a Harmadik Műveletben ez a tűz még a sötétség lázhoz hasonlatos tüze, mely az értelmetlen tombolás lázas körforgásához hasonlatos. A szorongás ugyanis a Harmadik és a Negyedik Művelet határán fokozódik fel és értelmetlen rémületes tombolásba csap át. A Keserűségből született Szorongás a tüzes tulajdonság tombolásával felemelkedik, a haldokló Fanyarság pedig a víz sötét tulajdonsága szerint önmaga alá bukik. Ahogyan azt már az aritmológiáról és a számokról szóló részekben már leírtuk, a hármas szám egyesíti a rossz és a jó kettőt. Egyesíti, de a Teremtés első három Műveletének esetében a kínba és a szorongásban egyesíti őket. Az egész értelmessé tétele csak a Négyben lehetséges, mert az értelem az Ige gyermeke, a számok közül pedig a Négy az Ige száma. IV. A Négy – Nap – sublimatio A Negyedik Művelet az alkímiában a sublimatio, vagyis a finomítás műveletének felel meg, bolygója a Nap, napja a vasárnap, a fémek közül az arany felel meg neki. A sublimatio finomítást jelent. A finomítás szintén szétválasztás, mint a separatio, de a tűzben való szétválasztás, nem csak elkülönítés, hanem valódi elválasztás. A separatio-ban a lehetőségek különülnek el, a sublimatio-ban a tűz az, ami elválaszt, valóban elválaszt. Azonban a sublimatio nemcsak szétválasztás, hanem egyesítés is. „Megkülönböztetve egyesít!” A Fanyarság szigorával ellenkező Keserűség a Szorongást szüli, mely felfokozódik és tomboló, forgó tüzes rémséggé változik. E tüzes tombolásban a gyermekek visszatekintenek anyjukba, és megrémülnek, mert haldokolni látják a Fanyarságot. E rémület felfedi az egész tombolás értelmetlenségét, így a halál rémülete a tűzben a nagy öröm rémületévé változik át. Ahogy Böhme mondja, ez a tűz meggyújtásának pillanata, melyben a tűzből a tűz igazi lényege és értelme, a fény kilép. A Negyedik Művelet az Első és a Második Princípium elválasztó és összekötő pontja, a fordulópont, az imaginációs pont, a Teremtés centruma. Minden szál e pontban fut össze, ez a középpont, mely analógiája a Fiúnak és az Igének is. Ez a fent és a lent találkozása, a Mindenség közepe. A Második Műveletben elkülönült, vagyis szeparálódott a fény és a sötétség, de csak mint lehetőség, ennek realizálódása, a Negyedik Műveletben történik meg. A fény és a sötétség itt válik szét igazán. E műveletben nem uralkodik külön a Sal, a Sulphur, vagy a Merkurius, hanem egyszerre, szimultán mindhárom, vagyis a sublimatio az egyesítésnek is a művelet, de inkább alapja, mert az egységet a még ténylegesen is létre kell hozni a további három Műveletben. A Negyedik Művelet a NÉGY jegyében áll, vagyis az Ige jegyében, vagyis Sophia jegyében. Centrumszerű, mert legmélyebben a Fiúból ered. És még ez sem teljesen kielégítő, mert ha lineárisan, vonalszerűen képzelem el ezt a dolgot, akkor az Alaptalan Mélységből is vezet egy láthatatlan vonal a Fiúba, mint a Szentháromság centrumába. E láthatatlan vonal kiáradása és folyamatossága vezet át a NÉGYen a Teremtésbe is, ahol a Negyedik Műveletben nyilvánul meg. Hogy ezt képszerűen is lássuk, szemléljük a következő ábrát. A menóra ábrája térbe forgatva látható, hogy a Negyedik művelet miképpen marad mindig azon a bizonyos tengelyen, ami egészen az Alaptalan mélységig vezet vissza. Ez az ábra viszont csak a megértést segítheti, de nem igaz, vagyis csak az időben nézve igaz, mert valójában mindig minden a Szentháromság centrumában játszódik le, ami az Alaptalan Mélységnek is a centruma. Vagyis a vonal valójába egyetlen pont, de ezt az élő ember számára nagyon nehéz elképzelni, mert mi automatikusan az idővel kalkulálunk, de az örökben az ilyesmi nem is létezik. Az idő az örökkévalóság szilánkokra törése, melyet az eredendő bűn elkövetése okozott. Ezen az ábrán látható még egy fontos dolog. Az első három Művelet és a második három Művelet összeköttetésben állnak. Vagyis az Egy a Héthez van kapcsolva, a Kettő a Hathoz, és a Három pedig az Öthöz. Ezek a kapcsolatok pedig a Három Alapminőség uralkodásában állnak. Az alsó nagy ív, mely összeköti az Egyet és a Hetet, a Sal uralma alatt áll, tehát az Alsó Műveletben, vagyis az Egyben és a hozzátartozó felső Műveletben, vagyis a Hétben is a Sal uralkodik. Ugyanez igaz a Kettő és a Hat esetében is, melyekben a Sulphur uralkodik. Valamint a Három és az Öt esetében is, ahol Merkurius uralkodik. Így már érthető, hogy a Négyben nem uralkodik egyik sem, hanem egységben állnak, és ezért van, hogy a Négy kell legyen a sötétség és világosság, az alsó és a felső világ elválasztó és egyesítő pontja. A menóra ábrája így a kapcsolatok uralkodóival kiegészül: A Teremtés fordulópontja az, hogy a nagy rémület tüzéből kilép a fény, mint a tűz lényege és értelme. Ez a fény átjárja az egész Príma Matériát, és megnyitja az utat a három felső Művelet felé, vagyis az Ötödik, a Hatodik és a Hetedik Művelet felé. E Műveletben születik az értelmesség, mely az Igéből származik, és e műveletben születik meg a szellemi víz, mint a fény adakozó természete. A fénynek nincsen más tulajdonság, csak az, hogy ad. Ennek az adakozó, lágy szeretetnek az alapja az Igében van, de az Ige itt a Négyben inkább mint értelem van jelen, az adakozó szeretet képe pedig Sophia, akinek a Természetben való megszületése itt, a Negyedik Műveletben van. Ez még nem igazi születés, inkább úgy kell érteni, ahogyan a görög mitológiában Zeusz fejéből, mint szikra kipattant Pallasz Athéné. Ez Sophia fogantatása a Teremtésben. Ebben érthető meg Szűzanya szeplőtelen fogantatása is, de Jézus Krisztus fogantatása is. A következő Műveletben majd látni fogjuk, hogy Sophia születése, vagyis tényleges forma szerinti megjelenése az Ötödik Műveletben történik, de a kezdete mégis ide a Negyedik Műveletbe köthető. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a Negyedik Művelet mennyire a Teremtés közepe. E középpontra tükrös a Teremtés, itt vált a sötétségből a világosságba, később látni fogjuk, hogy itt válik el a Teremtett és Teremtő világ. A nagy elválasztó azonban egyben a nagy egyesítő is, minden kapcsolat itt fut össze, itt válik értelmessé. Itt lobog fel lélek tüze a testből, vagyis a Sulphur lángja a Salból, és itt lép ki a lélek tüzéből a szellem mint fény, vagyis Sulphur lángjából az értelmessé, formálóvá vált Merkurius. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy a számok sorrendje nem véletlen. A Négy a hetes számsor közepe, sem több, sem kevesebb. Az Első három nélkül nincs Négy, a befejező három nélkül pedig értelmetlen lenne a Négy. A Négy a centrum, a számsor közepe, nem pedig a Hét teljessége. A Teremtés Hét Művelete hét lépcső, melyeken végig haladva, a Szentháromság Egy Isten a Teremtésbe vezeti magát. A lépcsők érzékeltetését szolgálja a következő ábra. Az aranyszínű vonalak és a vörös gömbök a térben ábrázolt menóra vázát mutatják, az ezüstszínű gömbök és legfelső aranyszínűek pedig azt mutatják, hogy a Művelet hányas szám jegyében áll, vagyis azt, hogy milyen „magas” a lépcső. A Négyesség a térben a következő alakot veszi fel: Négy pont egy gömbön, egymástól egyenlő távolságokban elhelyezve mindig egy szabályos tetraéder alakját veszi fel. A tetraéder tulajdonságairól már volt szó a NÉGY magyarázatánál. Ennek az ábrának egyetlen furcsasága van, a Második és a Harmadik Művelet ábrájához képest, az, hogy e középpontban a szabad áramlás szabályozott. A csepp alakok középpontnál értelmezett kinyílási szöge itt nem derékszög, mint a korábbi ábráknál. Ha két kiválasztott csepp alakot nézünk, és a csepp alakok középpontjait jelző arany gömböket összekötő ezüst vonalat képzeletben a tetraéder középpontjába toljuk, akkor megkapjuk azt az egyenest mely közös az adott két csepp alakban. Ez azt jelenti, hogy két kiválasztott csepp alak között út egyikből a másikba mindig csak ezen az egyenesen át lehetséges, és azt is láthatjuk, hogy a kiválasztott két csepp alakkal szembeni másik két csepp alak ugyanilyen „kapcsolatteremtő” egyenese az előző egyenesre merőleges. Merőleges, vagyis a kereszt ebben az ábrában jelen van, mégpedig oly módon, hogy tökéletesen elválaszt két kiválasztott csepp alakot a másik kettőtől, mégis az ábra egységét ez nem bontja meg, mert az egyik világból, melyet két kiválasztott csepp alkot, át lehet lépni a másik világba, melyet a maradék két csepp alkot, de az átlépés nagyon szabályos, csak egy derékszögű forgatással lehetséges. Nagyon kényes ábra. Az Ige rendkívüli szabályos és törvény jellege érződik benne. A Negyedik Művelet szigorú szabályossága a Sal tulajdonságából jön. Merkurius négyessége itt egészen különleges elhelyezkedést vesz fel. A szigorú szabályosság és az, hogy a kereszt az összekötő elem, egészen szelíddé és nyugodttá teszi ebben a képben a Sulphur tüzességét. Sulphur tüze itt könnyed áradássá alakul, az ábrán egyáltalán nem érezhető, hogy a szigorú szabályosság kerékbe törné. Egyszerre stabil és könnyed, mint az Akropoliszon a kariatidák templomának esetében, ahol nőalakok a fejükön tartják a templom tetejét, mégsem látszik rajtuk, hogy nehéz lenne, sőt, könnyedek és kecsesek. A legcsodálatosabb könnyedség a táncoló pár esetében is komoly megfeszülést rejt, a tánc mégis könnyed és kecses. A Negyedik Műveletben e kecsesség Sophiából ered. A szellemi víz születése e Műveletben azt jelenti, hogy a tűz féktelenségét megzabolázza az Ige szabályossága, s így a tűzből kiléphet a fény. A fény áradó, kedves, adakozó. Ahogy már korábban leírtam, a fény adakozó tulajdonsága az, ami megjelenik, mint szellemi víz, ami felfrissíti és önmagával táplálja a Teremtést. Az anyatej is ennek az analógiája, mert az anya önmagával táplálja gyermekét. Az anyatejnek is csak az adakozásban és a gondoskodásban van értelme, másra nem is használható. A tetraéder ábrájában van még egy rejtett dolog, ami az előző ábrán nem ábrázoltam. Mivel a Negyedik Művelet egyenes ágon kapcsolódik a Szentháromságba és az Alaptalan Mélységbe is, vagyis a Teremtés centruma, ezért benne rejtve meg kell legyen a Hét végső kibomlásának értelme is. Ahogyan fentebb írtam már, a Negyedik Művelet az Ige jegyében áll, az Igében pedig rejtve benne van a Teremtés értelmessége is. Ezt most a geometriában szeretném megmutatni. A következő két ábra azt szemlélteti, hogy két elem mindig a harmadikban egyesül. Ez a Hármasság tulajdonságából ered. A Tetraéder két csepp alakját egy harmadik csepp egyesíti oly módon, hogy a köztük való áramlást megkönnyíti, vagyis az aranyszínű csepp az két ezüstszínű csepp élete folyékonyabbá válhat, vagyis áradóbbá, vagyis élőbbé. Ha a tetraéder minden lehetséges módon kiválasztott két cseppje közé elhelyezem ily módon a harmadikat, akkor a következő ábrát kapom. Az aranyszínű cseppek a középpontból a tetraéder vörössel jelölt éleinek felezőpontja felé irányulnak. A tetraédernek hat oldala van, tehát hat aranyszínű csepp van. Ez a hat csepp egyébként tökéletesen a térkoordináta rendszer kétszer három irányba mutat. Az aranyszínű cseppeknek még nincsen önálló élete, mert a nyílásszögük túl kicsi, vagyis egymás között nem tudnak kapcsolatot teremteni, hanem csak az ezüstszínű cseppekkel. Azért mondtam, hogy a Negyedik Műveletben az értelem, vagyis a hatos alak rejtetten van meg, mert még nincs önálló élete, de a Hatodik Műveletben majd látni fogjuk, hogy a hatos alakzat lesz a tökéletes alakzat. A Negyedik Műveletnek tehát a korábbi, vagyis a tetraéder ábrája a helyes ábrázolása, de benne rejtve megvan kezdeményként a hatos alak. A Negyedik Műveletben a szellemi víz oly módon is jelen van, hogy a szellemi víz képére lett a materiális víz, a vízmolekuláról tudjuk, hogy alakja szintén tetraéder (nem teljesen szabályos, de tetraéder). Van azonban még furcsaága ennek az ábrának: a négy ezüst csepp és a hat arany csepp sem tölti ki a középpontból nézve a tér minden irányát. Ezt ábrán nem tudom szemléletesen megmutatni, de a fenti ábra alapján szemléltből el lehet képzelni úgy, hogy nézzük a vörös tetraédert. Az ezüst cseppek a középpontból a csúcspontokba mutatnak, ezért van négy. Az aranyszínű cseppek a középpontból az élek felező pontjaiba mutatnak. A középpontból nézve, csúcsokkal szemben, vagyis a háromszöglapok középpontja felé azonban üres rész marad. Ez a tetraéder következő titka, mégpedig az, hogy soha sincsen egyedül. Ennek az ábrának az esetében ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy teljesen kitöltsem az irányokat cseppekkel, még négy csepp kell a középpontból a lapok irányába is. Ez viszont azt jelenti, hogy a tetraéderem középpontjába bele helyezek egy másik tetraédert, de megfordítva. Ezen az ábrán látható egy vörös tetraéder, mely csúcsával felfelé áll, és egy kék tetraéder, mely csúcsával lefelé áll. A középpontjuk közös, az éleik a felezőpontjaikban metszik egymást. Az ábrában aranyszínű vonalakkal kirajzolódik a hatos alak képe, vagyis a két talpával összeillesztett piramis alak. Ugyanez az ábra cseppekkel: Ez az ábra még mindig nem tölti ki teljesen a tér minden irányát, ne felejtsük el, hogy ehhez még szükségesek az aranyszínű cseppek. Ez az ábra nagyon túlzsúfolt, ezért az olvasó sajnos szemléletből lesz kénytelen elfogadni, hogy úgy van, ahogy mondtam. Ez az egész a képekkel és formákkal való játéknak tűnhet, de korántsem az. Ezek az ábrák azt érzékeltetik, hogy a Negyedik Művelet nagyon összetett. Lényege, vagyis a négyesség és a hármasság feszültsége az Igéből, a Mágikus Tükörből, vagyis a NÉGYből ered. A NÉGY az a pont, de inkább Mágikus Tükör, melyen át a Teremtés a Szentháromságból kiáradt. E Műveletben a legnagyobb a feszültség. Ezért van az, hogy itt lehetséges a nagy elválasztás, de a nagy egyesítés is. A tűz és a víz tetraéderének ugyanilyen elhelyezkedését már láttuk a Sal kockájában is. A két minőség cseppet sincs itt nyugalomban, ellenségeskednek, de csak a fordulópontig, mert ahogyan a feszültség végletesen felfokozódik, a tűzből kilép a fény, és az egész a halál rémületéből a nagy öröm rémületébe lép át. A fény kilépése a rejtett értelem megnyilatkozása is. A geometriai ábrákat nézve ez azt jelenti, hogy a gömböt még a két tetraéder cseppjei együtt sem tudják kitölteni. A hiány kipótlására jeleneik meg a hat arany csepp, és ekkor világlik ki a rejtett értelme az ábrának, hogy a hatos alak lesz a megoldás, ahogyan ezt majd a Hatodik műveletnél látni fogjuk. V. Az Öt – Vénusz – preparatio Az Ötödik Művelet az alkímiában a preparatio, vagyis az előkészítés műveletének felel meg, bolygója a Vénusz, napja a péntek, a fémek közül a réz felel meg neki. A Negyedik Műveletben a Teremtés tüze fellobogott, s belőle a fény kilépett. Ez a fény a Szentháromságból ragyog ki a Teremtésbe. E Műveletben a fény formába lép, e forma pedig a habokból megszülető Vénusz, vagyis Sophia. A Negyedik Művelet szellemi vizéből születik meg Sophia, vagyis Isten látása, Isten Bölcsessége, akinek a képére a Teremtés lett. Sophia a NÉGY egyik arca, ahogyan másik arca az Ige, harmadik arca az, hogy Mágikus Tükör, és negyedik arca pedig az, hogy a Teremtés kiáradásának vagyis létének oka. Az Ige a Teremtésben sugárzik a Negyedik Műveleten keresztül, az Ötödik Műveletben azonban megtestesülni kíván. Formát kíván magának. Sophiának alakot kell ölteni. Nagyon fontos megérteni, hogy Sophia és az Ige a NÉGY két arca, melyek ugyanannak a dolognak a képei természetük szerint. A NÉGYben az Ige Krisztus, aki férfi, Sophia pedig a Szűzanya, aki nő. Ezért mondják azt, hogy Mária megszülte az őt teremtő Istent. Sophia Isten tükörképe, Krisztus pedig az Fiú Teremtésbe való belépése. Krisztus és Mária is a Szentháromságban gyökerezik. Mindketten a Teremtés centumában, vagyis a Negyedik Műveletben fogannak, és az Ötödik Műveletben öltenek testet, de nem materiális, hanem szellemi testet. Jól értsük meg: Krisztus a Szentháromságbeli Fiú testet öltése a Teremtésben, Mária pedig, aki Sophia, az Égi Szűz, maga az eszköz, vagyis a NÉGY, vagyis a Mágikus Tükör, melyen át a Teremtés kiárad, s akin át a Fiú, mint Krisztus a Teremtésbe léphet. Ezért Mária Jézus anyja. Mindkettejük fogantatása szeplőtelen, mert az Első Szellemi Teremtésben születtek, s a látható világba is a Teremtés tengelyén, vagyis a NÉGYen, majd tovább a Negyedik Műveleten át közvetlenül léptek. Jézus és Mária útja az Evangéliumban is együtt halad. Nem úgy, hogy mindig együtt vannak, hanem úgy, hogy az úton együtt haladnak. Jézus és Mária nincs egymás nélkül. A rózsafüzérben is Mária imádságban vannak elrejtve a Krisztusi titkok. Az alkímiában e műveletet a Quinta Essentia születéseként említik. Ez azt jelenti, hogy a négy elem centrumában megszületik a négy elem egysége, vagyis a Quinta Essentia. A négy elem itt még nem a tűz, víz, levegő és föld. Ezek az elemek nem az Első Szellemi teremtésben keletkeznek, bár a gyökerük mégis itt van. A földes elem gyökere az Első Műveletben, a levegő elem gyökere a Második Műveletben, a tüzes elem gyökere a Harmadik Műveletben, és a vizes elem gyökere a Negyedik Műveletben van, ahogyan azt Böhme is tanítja. Az Ötödik Műveletben ismét Merkurius uralkodik. A Quinta Essentia Merkurius keresztjének középpontjában születik meg, mint a négyesség egyesítése. A Négy közepe az Öt. A Teremtés első négy lépcsőjének értelme az ötödik lépcsőben alakot ölt. A Quinta Esszencia a Három Alapminőségből kibomlott négy tulajdonság, vagyis a földszerű, levegőszerű, tűzszerű és a vízszerű tulajdonság egyesítője. Ezek azonban nem materiális, hanem szellemi módon értendők, a materiális föld, levegő, tűz és víz eredeteként, vagy szellemi gyökereként foghatók fel. Nagyon fontos, hogy a Quinta Essentia a négy tulajdonság tömény kivonata, benne mégis mind a négy megőrzi intaktságát, vagyis megőrzi saját tulajdonságát csorbítatlanul. A Quinta Essentiában a négy valódi egységet alkot. Az alakot öltés, vagy megtestesülés azt is jelenti, hogy érzékelhetővé válás. A Teremtésben viszont eddig nem beszéltünk az érzékekről. Azért nem is tudtunk volna erről szólni, mert a szellemi értelemben vett érzékelés csak itt az Ötödik Műveletben születik meg. Az érzékelés száma az öt. Ezért van öt érzék. A szellemi értelemben vett látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás itt, az Ötödik Műveletben születik meg. A szellemi megtestesülés tehát azt is jelenti, hogy megteremtődik a megtestesülés érzékelhetőségének is a feltétele, egyszerre, egyazon pillanatban. Az alkímiában azért preparatio, vagyis az előkészítés ez a művelet, mert a megtestesülés még csak előkészület. Krisztus születése és fellépése előkészület volt a Megváltó halálára, vagyis a Megváltásra. A perparatioban a négy tulajdonságot elő kell készíteni az egyesítésre. Az négy tulajdonság egyesülése hozza a szellemi megtestesülést. Ahogyan Böhme mondja, a az ötödik alakban (értsd: Ötödik Művelet) érthetjük meg Krisztus mennyei testiségét, melynek a látható világban való megjelenése a Eucharistia. Szintén itt érthetjük meg, hogy miért öt seb volt a Megváltó testén. Az Ötödik Műveletben a Négyben kiáradt fény megtestesül, majd a Hatodik Műveletben e test meggyullad, de immár nem a sötét tűzben, hanem a világosság tüzében, és végül a Hetedik Műveletben az Első Szellemi Teremtés kiteljesedik a világosság lángjának áradásában és formálásában. Az Ötödik Művelet geometriai képe nem bonyolult. A tetraédernek négy csúcsa van. Szabályos ötcsúcsú alakzatot úgy kaphatunk, ha a tetraéderhez még egy csúcsot adunk, vagyis két tetraédert a talpánál illesztünk össze. A Negyedik Műveletben ugyanez a két tetraéder egymásba volt csúszva, ez adta a Négy feszültségét. Itt azonban nyugalomban áll, mert illeszkedik egymáshoz a kettő, vagyis a négyesség elválasztó tulajdonsága itt teljesen az egyesítést szolgálja. A kereszt, vagyis a négyesség az Ötben az Öt életének áramlását segíti, nem pedig feszültséget gerjeszt. Az Ötödik Művelet ábrája: A két tetraéder geometriai képe: Az Öt érzék egymásban való életét mutatja a következő ábra: VI. A Hat – Jupiter – reductio A Hatodik Művelet az alkímiában a reductio, vagyis az egyszerűsítés, a tiszta gyökre való visszavezetés műveletének felel meg, bolygója a Jupiter, napja a csütörtök, a fémek közül az ón felel meg neki. Az Ötödik Műveletben a Szellemi Teremtés a szellemi érzékelhetőségbe lép oly módon, hogy az Ötben születnek meg az érzékek is. Vagyis a Teremtés az Ötben kinyilvánítja a Négyben megszületett fényt. A Hatodik Műveletben e megtestesült Teremtés az érzékelésbe lép, vagyis a fény látja, hallja, szagolja, ízleli és tapintja önmagát. Az egy Teremtés a hat Műveletben érzékeli önmagát és megleli értelmét. E Műveletben ismét a Sulphur uralkodik, de a Sulphur tüze itt az érzékelés áramló örömében nyilvánul meg, mert a négy tulajdonság, mely az első négy műveletből születik, az öt érzékben érzékeli egymást, éli egymást, áramlik és átlényegül egymásba. A Négyben kiáradt fény az alsó három Műveletet is átjárja Így a Fanyarság sem szigorú és rideg többé, hanem csípős esszencia (Böhme), fundamentum, mely szilárd, belőle származik a földszerű tulajdonság. A Fanyarság nem veszti el fanyar tulajdonságát, csak esztelen szigorát és rideg vonzását, mely a fényben a fundamentális alap szilárdságává lényegül át. A Keserűség édessé változik, nem veszti el keserű tulajdonságát, csak ellenkezését, s így nem szakadást, hanem egyesülést idéz, alapja lesz a levegő szerű tulajdonságnak. A Harmadik Művelet sötét tüze, a láz tüze, a szeretet tüzévé változik, lázszerű sötét tüzű tulajdonságát nem veszíti el csupán ez a tűz nem emészti el ezután a Teremtést, hanem élteti azt, minden mozgás mozgató erejévé válik, vagyis a helyére kerül. A Három tüzében születik a tűzszerű tulajdonság. A Negyedik Művelet a nagy elválasztó és a nagy összekötő, belőle születik a szellemi víz, vagyis a vizes tulajdonság. E tulajdonságok az érzékekben szárnyra kapnak és áradó örömteli életbe lépnek, ahol nincsen többé sötétség, csak öröm és fény. Mondhatjuk úgy is, hogy a Hatodik Műveletben minden a helyére kerül. Ez az áradó öröm-élet azonban korántsem kaotikus áradás, mert a szigorúság és a keserűség nem veszett el, hanem a helyére került, így ez az áradó élet rendezett és nem rendetlen. E Műveletben Sulphur tüze megzabolázva, immár örömteli szolgálatba lép, s Teremtés életét, a Hatodik Művelet rendjében mozgatja. A Hatodik Művelet az Isteni rend művelete. Ez úgy lehetséges, hogy a Hatban a számok rendben állnak. A hat a kettes és a hármas szám helyes aránya, mert a 2x3=6 és a 3x2=6. A Hatban tehát jelen van az Egy, a Kettő és a Három is, azonban jelen van a Négy is, mint az egyesítés közepe, és mindezt az Öt teszi érzékletessé. A Hat a kiteljesedés, melyben az a Teremtés értelme feltárul, és az a feltárulás hozza létre a Hatodik Művelet igazi jellemzőjét a hangzást. A Hatban ugyanis a Teremtés Isteni rendje megzendül és hangzó, fenséges életté változik. Ahogy Böhme mondja: „A hatodik alakban az isteni erőben szóló beszéd, az isteni száj, az erő csengése, midőn a Szent Szellem a szeretet-foglalattal a befoglalt erőkből hangzóan kilép; amint ezt Isten képé, az emberen, Isten beszédén láthatjuk.” A Hatodik Művelet Isten örökké hangzó szavának a megzendülése a Teremtésben. A Hat bolygója Jupiter, aki a tökéletes uralomnak is jelképe, a mitológiában villámokkal is ábrázolják, mert nagy, zengő Hat olyan akár az égzengés, egyszerre fenséges és félelmetes. Jupiter az, akinek öröm szolgálni, mert ő az, aki helyesen uralkodik. A zsarnokot magában legyőzte, csupa fenség és ragyogás. A Hatodik Művelet redukáló jellege úgy érthető meg, hogy az Isteni rend sohasem bonyolult, hanem fenséges és letisztult. A Négyben, mint a Teremtés centrumában minden jelen van, de még nem letisztult, nem rendezett, és nem harmonikus formában. A Negyedik Műveletnél az utolsó ábra szépen példázza a négy összetettségét és bonyolultságát. A Teremtés első Öt lépcsőjének alakzatai a Hatban redukálódnak, vagyis olyan formát vesznek fel, mely mint az egész rejtett értelme már az első pillanattól megvolt, de az alakzatok során át kellett, hogy megnyilatkozzon. A következő ábra szemléletesen példázza a Teremtés alakzatinak a Hat tökéletes alakjára való redukálódását. A Hat geometriai formájáról és annak tulajdonságairól már korábban volt szó. Ezért a következő ábra csak a Hat geometria vázát mutatja be. VII. A Hét – Hold – solutio A Hetedik Művelet az alkímiában a solutio, vagyis az oldás műveletének felel meg, bolygója a Hold, napja a hétfő, a fémek közül az ezüst felel meg neki. A Hetedik Műveletben kiteljesedik az Első Szellemi Teremtés. Isten a teremtés hetedik napján megpihent, mondja a Biblia. És valóban, a Hetedik Művelet valójában nem is művelet. Mondhatnánk azt is, hogy a Hetedik Műveletben nem történik semmi, de ez azért mégsem igaz teljesen. A Hetedik Műveletben ismét a Sal uralkodik, de szigorát itt már teljesen elvesztette, vagyis inkább úgy mondhatjuk, hogy a szigor a teremtés rendjének képévé lényegült át. A Hatodik Műveletben minden a helyére került, a teremtés fensége megzendült, de a Hetedik Művelet az, ahol Isten a Teremtés szemléletébe, s ezzel önmaga Teremtésbe sugárzott részének szemléletébe lép. A Teremtés hetedik gyertyája is meggyullad, s a dicsőséges fény felragyog. Isten megpihen, és a szemléli a művet. A korábbiakban leírtak alapján már tudjuk, hogy Isten önmaga szemlélete, vagyis Isten bölcsessége, maga Sophia. Ezért a Hetedik Művelet Sophiának, az Égi Szűznek, a Mindenség Királynőjének megnyilvánulása és felragyogása. A Teremtés centrumának analógiája a Negyedik Műveletben a Nap, a Teremtés teljességének és felragyogásának analógiája a Hetedik Műveletben a Hold, mert a Teremtés csak visszfény, mint a hold fénye, mely a Teremtés centumány át sugárzó nap fényét veri vissza. A Hold művelete a solutio, vagyis az oldás. A Hetedik Művelet az oldás, vagyis a megoldás. „A világot a nő képére teremtették.” A Szentháromság a NÉGY Mágikus Tükrén át áradt ki és nyilvánult a meg a Teremtésben, a Hét Műveletben. Isten, amikor belenézett a NÉGY tükrébe, akkor nem önmagát látta meg, hanem Sophiát, vagyis a Teremtésbe sugárzó önmaga képét. Ezért mondom, hogy amikor a hetedik gyertya is kigyúlt, és az Teremtés fénye felragyogott, akkor az Égi Szűz képe ragyogott fel. Az Égi Szűz Isten jegyese, vagyis a Teremtés és a Szentháromság Egy Isten duális párok. Ez a korábban már említett pozitív KETTŐ tulajdonsága alapján érthető meg. Amikor (nem időben értve) az Alaptalan Mélység megnyilatkozott Szentháromságként, akkor indult el az Isteni „számolás”, vagyis akkor keletkezett a KETTŐ művelete. Ez az Első Varázslat. A Szentháromság önmagában létező, de mégsem mondhatjuk, hogy EGY, mert már KETTŐ van, vagyis az Alaptalan Mélység és a Szentháromság. Mégis egyek, mert ezek egymás nélkül nem értelmezhetőek. Viszont amikor az Alaptalan Mélység, vagyis a meg-nem-nyilatkozott megnyilatkozik mint Szentháromság, akkor megjelenik a KETTŐ művelete. A Második Varázslat az pedig az, amikor a Szentháromságból a NÉGY tükrén át kisugárzik az Első Szellemi Teremtés. És ők ismét kettő: a Szentháromság Egy Isten és az Ő mátkája, a Teremtés, vagyis az Égi Szűz megnyilatkozása. Ugyanezért van, hogy Krisztus menyasszonya az Egyház. Az Egyház alatt itt az emberiség egységét értem Krisztusban és nem a történeti egyházat. A geometriában a Hetedik Művelet ábrája nem különbözik a Hatodik Művelet ábrájától, mert a Hat közepe a Hét, vagyis a Hat szemlélete a középpontból az, ami a hetedik gyertyát meggyújtja. A következő ábrán tehát a középpontban is ábrázoltam egy aranyszínű gömböt, s így teljes a Hét. Az ábra geometriai váza: Minden gömb egyenlő távolságra van a középponttól, minden él egyenlő hosszúságú, a középpontba mutató vonalak pedig a derékszögű koordinátarendszer három irányába mutatnak. Az utolsó ábra színei azt akarják érzékeltetni, hogy a hetedik műveletben Isten a teremtés szemléletébe lép. A Hét Művelet belső összefüggései és összefoglalása Az Első Szellemi Teremtés, vagyis a Hét Művelet a Három Alapminőség egységéből, vagyis a Príma Matériából lép ki. A Három Alapminőség a Szentháromság képére (Sophia) sugárzott ki a Szentháromságból a NÉGY Mágikus Tükrén át. A Szentháromság képére lett minden hármasság, de nagyon kell vigyázni arra, hogy a hármasságokat nem szabad egyértelműen megfeleltetni sem egymásnak sem pedig az Atya- Fiú- Szent Szellem hármasságának. Ez azt jelenti, hogy a Sal például bizonyos szempontból analógiába állítható az Atyával, ahogy a Sulphur a Fiúval és a Merkurius a Szent Szellemmel, de ez soha sem egyenlősítést jelent, és még azt sem szabad mondani, hogy például csak a Sal analóg az Atyával. Ezt úgy lehet megérteni, hogy minden hármasság lényege, hogy együtt adja a három az egyet, de minden hármasság egy kicsit más. A különböző aritmológiák hármasságai között egyértelmű megfeleltetéseket szintén nem szabad tenni, mert ez csak zavart idéz elő. Ugyanez igaz a test – lélek – szellem hármasságra is. Ezt sem feleltethetem meg egyértelműen a Sal – Sulphur – Merkurius hármasságának. A Sal ugyan analógiát mutat a testtel, a Sulphur a lélekkel és a Merkurius a szellemmel, de mégsem szabad egyértelmű megfeleltetést felállítani közöttük. Az ilyen megfeleltetések felállítására hajlamosak vagyunk, és ennek főleg az az oka, hogy szétbontjuk azt, ami egységes, vagyis a Salt megpróbáljuk a Sulphur és a Merkurius nélkül elképzelni. Ilyen szétbontás nem lehetséges, a Príma Matéria Három Alapminősége olyan egységet képez, amiben nincsen szakadás, éppen ezért olyan nehéz megkülönböztetni a „három arcát”. Ugyanígy, semelyik hármasság sem darabolható fel. A legfontosabb azt tudni, hogy minden hármasság a Szentháromság képére lett, s ezért minden hármasság lényege, az, hogy a három együtt adja ki az egyet, viszont minden hármasság egy kicsit másképp mutatja ugyanazt az egyet. Ahogyan már korábban volt szó róla, a Hét a hármas és a négyes szám feszültségéből keletkezik, de egyben megoldása is a hármas és a négyes szám egyesítésének. Ennek megfelelően a hármasság több összefüggésben is látható a Hétben. Ismét a menóra ábráját hívjuk segítségül. Mindjárt szembetűnő, hogy az első három Művelet egy egységet alkot, a Negyedik Művelet önmagában egy egység, és a harmadik ilyen egységet pedig az utolsó három Művelet alkotja. Ezek közül az első három Művelet a továbbiakba Alsó Háromnak is fogjuk nevezni, a Négyet középnek, és az utolsó három Műveletet pedig Felső Háromnak. E hármasságot úgy lehet megérteni, hogy az Alsó Hármat a Teremtés (Böhménél: Természet) nehéz, vagy szigorú születéseként szemléljük. Isten elsőként a kínba kellett vezesse magát a Teremtés kiáradásakor, mert e nélkül a Teremetés fénye és ragyogása nem lett volna lehetséges. Ez úgy válik érthetővé, ha elgondoljuk, hogy a Teremtés centrumában a lélek tüze csak úgy gyulladhat ki, ha van, ami táplálja, vagyis először el kellett „készüljön” a test, melyen a lélek lángja kigyulladhatott. A látható világban sincsen égés olyan valami nélkül, ami az égést táplálja önmagával. Az Alsó Háromban a Teremtés vajúdik és kínlódik, hogy a Négyben legyen „alapanyaga” a kigyúló tűznek. A meggyújtott tűzből viszont a Négyben kilép a fény, mely a Teremtés igazi lényege, s mely a Teremtésbe a Négyen át egyenesen a Szentháromságból sugárzik. A Felső Három pedig a kiáradó fény megformálásának a megvalósulása, melyet a Szent Szellem végez. Már szóltunk róla, hogy a lélek mindig lángszerű, mindig a centrumban gyullad ki, és nem mozdul sehova, a szellem pedig fény természetű, aktív, áradó, formáló. A test pedig alapanyag, mely a lélek lángját táplálja. Így az Alsó Három a szellemi test megszületését mutatja, a Négy a lélek lángjának meggyulladását mutatja, és a Felső Három pedig a lélek tüzéből kilépő fényszerű szellem megformálódását mutatja. Talán félreértésre adhat okot a „szellemi test” kifejezés. Ezt úgy kell érteni, hogy az Első Szellemi Teremtésben minden szellemi, vagyis nem megfogható, a mi világunkban nem látható, tehát nem anyagi, nem materiális. Szellemi, vagyis Isteni, folttalan. S e szellemi Teremtésben a test, a lélek és a szellem, mint minőség értendő. A Három Alapminőséghez ez úgy viszonylik, hogy a Három Alapminőség vegyületéből lépnek ki a Műveletek (minden Művelet „alapanyaga” a Három Alapminőség), de a Hét Művelet kilépése új hármasságokat bontakoztat ki, melyek természetesen, mint rejtett értelmek, egyenesen a Szentháromságból áradtak a Teremtésbe, de csak úgy tudnak megnyilvánulni, ha a hét gyertya kigyullad. Így tehát, amikor a Hét Művelet alakot ölt, akkor válik láthatóvá a Hétben a test – lélek – szellem hármassága, melyet mindig szellemi minőségként kell érteni, a test itt nem materiális minőség. E három Isten három arca, három „tulajdonsága”. A test, mint bázis értendő, a lélek, mint a bázison kigyulladó láng értendő, a szellem pedig a lángból kilépő fény természetű, aktív, formáló, áradó minőségként értendő. Az előző bekezdésben a hármasságokkal kapcsolatban ugyanerről volt szó. Amikor Teremtés Istenből, vagyis az Isteni Hármasságból kisugárzott, akkor benne minden a Hármasság képére lett, illetve mivel a kisugárzás a NÉGYen át történt, a négyesség tulajdonsága is a Teremtésbe lépett. Ezért az Isteni Hármasság képére teremtett minden hármasságot egységként kell szemlélni és nem külön-külön, valamint a hármasságok egymással analógiába állíthatók, de soha a hármasságok elemei között nem szabad egyenlőségjeleket tenni. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. A fentebb leírtak alapján tehát a Teremtésben az egyik hármasság: az Alsó Három, a Négy és a Felső Három. A Felső és Alsó Háromra, illetve az egyesítő középre a következő ábra mutat szemléletes képet: Egy másik hármasságot láthatunk a menóra ábráján abban, hogy az Alsó és a Felső Három tagjai összeköttetésben állnak. Az összeköttetéseket pedig az Alapminőségek uralják. Erről már korábban részletesen volt szó. A Hét Művelet geometriája A Hét Művelet korábban már felvázolt képeit most összefoglalva, egymás után szemlélhetjük meg. Fontos tudni, hogy az alakzatok színei eléggé szubjektívek, nem lehet egzaktul elkülöníteni, hogy egy – egy Művelet ilyen, vagy olyan színű, vannak olyan Műveletek, ahol a Művelet valódi színét egyszerűen nem is tudnám ábrázolni, illetve egy Műveleten belül is változnak a színek. Emiatt az olvasó fogadja el, hogy az alakzatok színeit csak a megértést elősegítése alapján választottam meg, és hogy minden alakzatból lehetne még sok - sok ábrát készíteni, sok – sok szín variációval. Valójában a probléma az, hogy az Első Szellemi Teremtés még olyan szint, ahol a színeket nem lehet egzaktul elkülöníteni, mert itt még minden szín jelen van, egységben, illetve a színek még nem léteznek elkülönültségükben. A színek akkor különülnek el, amikor az Ősbűn hatására az Első Szellemi Teremtés három részre szakad. Az ábrákról azt is fontos tudni, hogy mindig van egy geometriai váz, amit arany- és ezüstszínű élekkel és gömbökkel jelöltem, és gömbök, mint centrumok körül vannak a csepp alakok, amik azt mutatják, hogy az alakzatban folytonos és áradó élet van, nem pedig rideg váz. Valójában az a helyzet, hogy centrum gömbök és az élek azok, amik nem valóságosak, mert a szellemi élet vagy áradás, amit a csepp alakok jelölnek, a valóságos. A gömbök és élek csak másodlagos, szekunder valóságok, melyek a mi számunkra geometriailag könnyebben felfoghatók. Ezt úgy lehet megérteni, hogy például egy csepp alak centrumában álló gömb csak a csepp áradásának sűrűsödése, de nem lényege. A csepp alak az alakzat áradó életét mutatja, és ebből az áradásból csak szekunder módon nyilatkozik meg a csepp centrumában a gömb. Ennek a szemléltetésére mutatom a következő ábrát: Az ábra lényegét az ezüstszínű cseppek mutatják, mert ott érthető meg, hogy a két „fél” valójában egy, mivel a középponton át (ami mindig e Teremtés centruma) az életük közös. Vagyis, ha az egyik cseppen elindulok, akkor átjuthatok a másikra. A két „fél” tehát duális pár, vagyis az egyesítő középben egyek. A látható világban viszont csak az arany gömböket látjuk, mert mindig két, látszólag ellentétes dolgot látunk, mivel a köztük lévő kapcsolatot nem érzékeljük. Így tehát, az aranyszínű gömbök a látható világban megnyilvánuló, szekunder valóságot mutatják, de az Isteni létben a köztük lévő kapcsolat a lényeg és nem pedig a látszólagos elkülönültség. Ezek után a Hét Művelet ábrázolása: I. Az Egy – Saturnus – coagulatio II. A Kettő – Merkúr – separatio III. A Három – Mars – caltinatio IV. A Négy – Nap – sublimatio V. Az Öt – Vénusz – preparatio VI. A Hat – Jupiter – reductio VII. A Hét – Hold – solutio Az alakzatok magyarázata Az Egy geometriája nem bonyolult, egyetlen pont a Teremtés centrumában. Ez a pont azonban a Sal tulajdonságának köszönhetően kocka alakú. A centrális vonzás az, ami a kockában létre hívja a második alakot, az ellenkezést, vagyis a Kettőt. A Kettő azonban a KETTŐ tulajdonságait örökli, vagyis benne van a pozitív és a negatív kettősség. A Pozitív kettősség a dualitás, ábrázolni a két pontot összekötő egyenessel tudjuk. A negatív kettősség az önzés, a körbe – körbe járás, a középponttalanság, az ego képe, ábrázolása pedig a kör. A Második Műveletben a pozitív és negatív kettősség elválik, ezért, habár az ábrán egyben látjuk, a fekete és fehér rész nem „látja” egymást. Nem tudnak egymástól elszakadni, de amíg az egyik erősödik, addig a másik gyengül, amikor az egyik eléri ereje csúcspontját, akkor a másik meghal. Halálában viszont szikraként újjáéled az ellentétében, ekkor ő kezd el erősödni, míg a másik gyengülni kezd. Ez jelenti azt, hogy nincsenek egységben, vagyis nem láthatják egymást soha úgy, ahogyan kívülről szemléljük őket. E kettősség feloldása a Háromban lehetséges. A Harmadik Műveletben a pozitív és negatív kettősség egyesül a középpontban, a Teremtés centrumában. Így már nem egymás ellen, hanem egymásért élnek. A sötét rész körbeforgó mozgása értelmet nyer, mert körbeforgása folytonosan szüli a fehér részt, együtt megtüzesedett életet élnek. E tüzes élet azonban a KETTŐ kettős tulajdonsága miatt lehet a sötétség és a világosság mozgatója is. A kör és a két pontot összekötő vonal egyesítése a következő mondatból érthető meg. „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”- mondja Jézus. Vagyis az egyesítés a megnyilatkozott létben a hármasságban lehetséges. Az igazság az, hogy a megnyilatkozott létben kettősség van, de e kettőt egyesíteni lehet. Az egyesítés az út, s az életnek, mint körnek e körül kell forognia. Krisztus útján úgy lehet járni, hogy az életben az igazságot teszem a középpontba. Az igazság azt jelenti, hogy az élet út. Az élet pedig út az igazsághoz. Ha Krisztust állítjuk lényünk középpontjába, akkor e három egyé válik. A Harmadik Művelet másik tulajdonsága a kúpszerűség. E tulajdonság a Második Művelet kereszt alakú kiáradásából következik. Ha egy keresztet „X” alakban megforgatok a középpontján áthaladó függőleges tengely körül, akkor két, csúcsával összeillesztett kúpot kapok. A Háromban e kúpok a talpukkal vannak összeillesztve. A kúpok talpa a negatív KETTŐ köre, a csúcspontjai pedig a pozitív Kettő középpontjai. Ez az alakzat azért olyan dinamikus, mert a függőleges tengelye forgástengely. A Negyedik Művelet képe a tetraéder, a négy csúcspont tökéletes eloszlása a középpont körül. Ahogyan már volt róla szó, a tetraéder a hármasság és a négyesség feszültségében él. Ha a középpontból kiindulva egy gömböt teljesen ki akarok tölteni, akkor két tetraédert ellentétesen egymásba kell csúsztatnom, és még így is szükség van a hat él irányában a hat „keskeny” cseppre. A Négy nagy feszültségeket hordoz magában, de az Első Szellemi teremtésben a Négy a centrum, a nagy elválasztó és a nagy egyesítő. Az Ötödik Művelet ábrája a két tetraéder, melyeket a talpuknál illesztünk össze. Így öt csúcs keletkezik, s így a Négyben egymásba csúszott tetraéderek feszültsége feloldódik. Mivel a Három és az Öt a Merkurius jegyében összeköttetésben áll, a két ábrában is van hasonlóság. Ez a hasonlóság pedig az, hogy van forgástengelyük, és csak erre a forgástengelyre szimmetrikusak, vagyis az alakzat még nem szimmetrikus minden irányra és tengelyre, vagyis még nem „tökéletes”. A Hatodik Műveletben a hármasság és a négyesség ellentéte tökéletesen feloldódik. A két négyzet alapú piramis, melyeket a talpuknál illesztünk össze, olyan alakzatot alkotnak, melyben egytől ötig az összes szám megtalálható, teljesen szabályos, minden irányban szimmetrikus, élei egyenlők, a középponttól minden csúcs azonos távolságban van, vagyis gömbszerű is. A Hat a Kettővel áll összeköttetésben a Sulphur jegyében. A Hatban feloldódik a hármasság és a négyesség kettőssége. A Hetedik Műveletben már új alakzat nem jön létre. A Hét és az Egy a Sal jegyében vannak összeköttetésben. Az Egy valójában nem alakzat, s így a Hét nem külön álló alakzat. Az Egy az alakzatok születése, a Hét az alakzatok kiteljesedése. Az Első Szellemi Teremtés Hét Misztériuma Az Első Szellemi Teremtés a Szentháromságból sugárzott ki a NÉGYen át. A NÉGY négy arca: az Ige (az erők rendje, és a kinyilatkoztatás hogyanja), Sophia (aki képére a kinyilatkoztatás történt), a Mágikus Tükör (amin át a kinyilatkoztatás történt), és végül a Teremtés (a szeretett gyermek, aki megszületett a kinyilatkoztatásból, akiért az egész történt, aki ezzel Isten duális párja lett). A kinyilatkoztatás tehát maga a teremtő aktus, vagyis Isten megnyilatkozása a Teremtésben. Ez az aktus öröktől fogva tart. Isten a NÉGYen át öröktől szüli a Teremtést, s e Teremtés Hét Misztériumban szemlélhető. A Hét Misztérium tisztán szellemi, nem megfogható és nem materiális, mert a vizsgálódásuknak e pontján még nincs is matéria. A Teremtés mindenestül Istenből született, Istenben van, és Isten által van. A Bukás, a Nyolc, a Kilenc, a Tíz és a látható világ születése Ismétlésképen: Bőhme Első Princípiuma a Hét első fele, vagyis a Negyedik Művelet közepéig tartó rész. Ez a szigorú születés, vagyis a Teremtés vajúdása, ebben van a sötétség, gonoszság, az önösség alapja, vagyis az Ördög alapja. Böhme Második Princípiuma a Hét második fele, a paradicsomnak, a mennyországnak, a fény birodalmának alapja. Böhme Harmadik Princípiuma pedig az, ahogyan a Hét a látható világba, az emberbe árad, ebből születik a lények sokasága. Itt e Harmadik Princípium magyarázata következik. Intermezzo Minden nagy őskori hagyomány rendszereknek meg van a saját aritmológiája. Isten egy, a Teremtés is egy, de az emberben az eredendő egység a Bukás következtében összezavarodott. Az őskori aritmológiák mind ugyanannak a Teremtésnek a különböző formában való megfogalmazásai. A számrendszerek közötti különbség abban áll, hogy az egységet hány alapszám egységeként értelmezik. Például: a héber hagyomány huszonkét betűje azt jelenti, hogy az egy Teremtést huszonkét mágikus képben fogalmazták meg. Ugyanez az egység Kínában hatvannégy, Indiában pedig huszonöt. Itt kell szót ejtenünk az orfikus tízesről. Az alkímia, mely a hermetikus hagyomány alapján áll, nem választható el teljesen a Kabbalától, a héber hagyománytól, mivel a hermetika valószínűsíthetően Egyiptomból származik, vagy még korábbról, és a héber hagyományra erősen hatott a hermetika, ez pedig a középkorban az alkímiában maradt fenn új formában. Nem vagyok filozófia történész, de szemmel látható, hogy a tarot huszonkét képét nem véletlenül látták el a huszonkét héber betűvel, és az orfikus tízes nem véletlenül hangzik annyira egybe a Kabbala életfájának tíz Szefírájával. Ebben semmi meglepő nincsen, hiszen az európai gondolkozás alapja részben a görögségben gyökerezik, ami egyértelműen Orpheusz kisugárzásából táplálkozik, másik részben pedig a kereszténységen keresztül a héber hagyományban gyökerezik. Ezért van az, hogy az európai ember számár sokkal érthetőbb a héber és a görög hagyomány, mint mondjuk a Véda. Természetesen a nagy őskori hagyomány rendszerek áthatották egymást, és nem érdemes őket elválasztani, de a mágikus képek egymásnak való megfeleltetésével összezavarni az egészet, szintén botor dolog. Az Első Szellemi Teremtés összetörése Az Első Szellemi teremtésben, ahogyan már mondtam nem kell külön keresni az embert, mert a Teremtés Isten szeretett gyermeke, vagyis a Hét maga az Ember, az első ember, akit a Hagyomány Adam Kadmonként ismer. Az Első Teremtésben nincs külön világ és ember, mert minden egységben áll és Isten fenségében ragyog. A Teremtés viszont azt is jelenti, hogy Isten az elválaszthatóságba vezette magát. Ennek okozója a KETTŐ művelete, mely a Szentháromságban egységben áll az EGYel és a HÁROMmal, de amint a Teremtés a NÉGYen át megszületik, Isten bevezeti magát az elválaszthatóságban, vagyis a tulajdonságok, erők lehetőséget kapnak az önálló megnyilatkozásra. A kulcs itt is a centrumban van, vagyis a Negyedik Műveletben. Az Alsó Három Művelet ugyanis a Negyedik Műveletben válik értelmessé és világossá. A KETTŐ elemi tulajdonság azonban az, hogy kettős, vagyis a szellem lehet a világosság szelleme és a sötétség, vagyis a tévelygés szelleme is. Ez azt jelenti, hogy a Hétben eleve benne volt az a lehetőség, hogy az Alsó Három Művelet után a tűz a Negyedikben nem Isten akaratát követi, hanem önmaga akaratába lép. Ez pedig azt jelenti, hogy a Négyben nem lép ki a fény, hanem az Első Három önmagára zárul. Ez az Ördög, ez a pokol. Pokol az, hogy nem Isten fényének forrása a tűz, hanem önösségében marad, s örökkön saját lángolásában emésztődik. Istenben, vagyis a Szentháromságban nincsen jó, rossz, gonoszság, sötétség, fény. Mindezek alapja jelen van benne, de nem-megnyilatkozottan. Amikor Isten a Teremtésbe sugározza önmagát, akkor a benne rejlő erők a szabadság jegyében áradnak ki. A Hétben Isten dicsősége ragyog fel, de a Hétben benne rejlik a lehetőség, hogy az első három Művelet után, a Negyedik Műveletben, a tűzből ne lépjen ki a Teremtés lényege, vagyis a fény. Ha a fény nem lép ki a tűzből, akkor a teremtés összetörik és egy része külön akaratban önmaga igazságát keresi Isten igazsága helyett, vagyis önmagára záródik. Erre mondja a Hagyomány, hogy a Teremtésben minden Istenből lett és a Teremtés mindenestül Istenben van, mégis van a Teremtésen kívül egy sötét pont, mely nem Isten, mely Isten előtt utálatos, ahogy Böhme mondja. E sötét pont, e magára záródott önző akarat az Első Szellemi Teremtés összetörésekor keletkezett. A lelkek lázadása, az ősbűn, a Bukás A „lelkek lázadása”, az „ősbűn”, a „bukás” kifejezések mind ugyanazt a dolgot jelentik. (A fenti kifejezések közül a továbbiakban a Bukás kifejezést (nagy kezdő betűvel) fogom alkalmazni, de ez mindig azt jelenti, amit a kereszténységben „ősbűn”, illetve „eredendő bűn” fogalmakkal jelölnek meg. A „bukás” szó, ebben az esetben, számomra plasztikusabb, képszerűbb, mint a „bűn” szó.) Az Első Szellemi Teremtés összetörése azt jelenti, hogy a szellem a Negyedik Műveletben választhat, hogy a sötétségbe, vagy a fénybe lép. Az összetörés nem azt jelenti, hogy mit választ, hanem azt, hogy mivel választhat, már lehetőség van arra, hogy ne egy legyen, hanem több. Vagyis a választás lehetősége már önmagában hordozza a fény és a sötétség világát is. E lehetőség, ahogyan már korábban mondtam, a KETTŐből származik. A Teremtés Hét Művelete azt mutatja meg, hogy amikor Isten a Teremtésbe vezeti önmagát, akkor először leszáll a sötétségbe azért, hogy a Teremtést megalapozza, majd a sötétség legnagyobb feszültségében kigyullad a láng, melyből kilép a fény, hogy a Teremtés a fényben ragyogásként, dicsőségként alakot ölthessen. De így már két út van, mert Isten az elválaszthatóságba vezette önmagát. A két út azonban Istenben egy. „Az út fel és le ugyanaz”, mondja Hérakleitosz. „Ami fent van, megfelel annak, ami lent van, és ami lent van, megfelel annak, ami fent van”, mondja Hermész Triszmegisztosz. E két út Istenben úgy egy, hogy az Alsó Három nélkül nincsen a Felső Három, vagyis Isten önmagát a sötétségbe vezeti, hogy a Teremtésnek a fényben ragyogó léte lehessen. A lent és a fent elválasztása akkor nyer értelmet, ha a Negyedik Műveletben a testen meggyulladt lélektűzből megszületik a fény, s így a szellem a világosság szelleme lesz, s a Felső Háromban a Teremtés Isten dicsőségében ragyoghat fel. A választás lehetősége azonban magában hordozta a Bukást. A Negyedik Műveletben az út kettévált, mert a lélek tüzét a szellem a fény helyett a sötétségbe vezette, s így a Teremtés összetört. Nem érdemes azon gondolkodni, hogy „most akkor a szellem melyik utat választotta”. Egyszerre, szimultán mindkettőt, mert a lehetőség meg volt rá. Az Első Szellemi Teremtés időtlen. Nem kell tehát egy bizonyos időpontot keresni, amikor valamiféle gonosz szellem megtagadta Isten akaratát, mert az Első Szellemi Teremtésben nincsen idő, csak a határtalan és időtlen lét, melyben így időpontok sincsenek, csupán az örökké zajló teremtő aktus. E teremtő aktus azt jelenti, hogy Isten a Teremtés folyamatosan önmagából önmaga képére szüli. A Bukás pedig az az aktus, melyben a Teremtés egy része önálló akaratba lép, és önmagára zárul. Ezt hívjuk Ördögnek. Az Első Szellemi Teremtés összetörése nem azt jelenti, hogy a Teremtés bármiféle kárt szenvedett volna, hanem azt, hogy mivel a két út lehetőségként ott volt a Hétben, ezért Isten Teremtő aktusa, melyből a Hét született nem állt meg, hanem tovább áradt. Az összetörés, vagyis a Bukás tehát az Első Szellemi Teremtés tovább áradása, mely létre hozta a látható világot. Ez a Harmadik Varázslat. Az, hogy az Első Szellemi Teremtésben a Bukás aktusa, mint lehetőség jelen volt, magával hozta azt, hogy a Negyedik Műveleten keresztül, az Első Szellemi Teremtés centrumán keresztül, a Teremtés tovább sugárzott. E tovább sugárzás hozta létre a nagyobb számú Műveleteket, vagyis mondhatjuk úgy is, hogy Isten először háromig számolt (Szentháromság, az Első Varázslat), majd hétig számolt (az Első Szellemi Teremtés, a Második Varázslat), majd még tovább számolt, s e tovább számolásból lett a Harmadik Varázslat. Összefoglalva tehát: A Hét Műveletben ott rejlett a lehetőség, hogy a Negyedik Műveletben ne szülessen meg a fény, hanem az Alsó Három önmagára záródjon, s saját sötét tűzében örökké égjen. Így már két út van: a világosság útja, mely a Hét Műveletben kiteljesedik, és a sötétség útja, mely önmagának külön teremtést akar, de mivel a fény nélkül a Teremtés további alakjait (Műveleteit) megvalósítani nem tudja, ezért önmagára zárul. Mivel az Első Szellemi Teremtésben nincsen idő, csak lét, ezért a Bukás, az ősbűn, a lelkek lázadása, nem időponthoz köthető történés, hanem olyan aktus melynek lehetősége a Hétben megvan, s ami azt eredményezte, hogy a Hétből a centrumon (a Négyen) át a Teremtés tovább áradjon, s így megszülessen a látható világ. A Bukás tehát aktus, a szétválasztás aktusa. A Bukás a maga helyén szemlélve nem jó és nem rossz. A teremtés aktusa már önmagában is azt jelenti, hogy Isten az elválaszthatóságba lép, így tehát a Bukás aktusát, mint következményt kell szemléljük. Értsük meg jól: a Teremtésben benne volt a Bukás, meg kellett lennie. Ebből természetesen nem vonható le az a következtetés, hogy a bűn valamiféle pozitív dolog. A szellem fellázadása is, és akárcsak a legkisebb bűn is utálatos Isten előtt. Valójában minden bűn gyökere itt érthető meg, minden bűn fellázadás Isten ellen, és a bűn magában hordozza a büntetést is, mert a bűn maga az Istentől való elfordulás, az önmagamba záródás, az, hogy elzárom magam Isten fényétől. Még egyszer le kell szögezni, hogy az eredendő bűn, melyet a bukott angyalok és elsőként a vezetőjük, Lucifer elkövetett, utálatos, sötét és istentelen. Igazából nem is tudjuk pontosan, hogy mi is volt az. Erről a kérdésről legtöbbet Hénoch Apokalypsisében olvashatunk. A bukott angyalok, vagy Felvigyázók megkívánták a föld leányait, és velük gyermekeket nemzettek. Cserébe elárulták az embereknek a mesterségek titkait, a fegyverkészítés, az állatok megölésének, az ércolvasztásnak a titkait. Az asszonyoknak megtanították, hogyan fessék ki magukat, hogyan lehetnek csábítóak. A Felvigyázóknak a föld leányaitól született gyermekei óriások voltak, akik gonoszak, erőszakosak és buják voltak. Elkezdték a földet kirabolni és az embereket öldösni. A földet megszentségtelenítették, és az addig ártatlanságban élő emberiséget megrontották. Az óriások egyrészről az emberektől származtak, másrészről viszont a szellemvilágból, ezért az embereknél mérhetetlenül nagyobb hatalommal rendelkeztek. Végül az ártatlanok lelkeinek jajgatása már a Szellemek Urán trónusáig hallatszott. És Isten a bukott Felvigyázókat elfogatta és örök kárhozatra vettette, a föld megromlott lakóit pedig, Noé és családja kivételével, elpusztította az özönvíz által. Bolondság azt hinni, hogy Hénoch Apokalypsise csupán érdekes történet olyan időkből, melyek már rég elmúltak, s talán soha nem is voltak. Nagyon is igaz és aktuális minden szava. Ahogyan a Bibliai teremtés történet is igaz és fontos. Azonban úgy hiszem, hogy ezen történetek olyanok, mint Krisztus példabeszédei. Az Úr szinte mindig példabeszédekben szólt, különben alig néhányan értették volna Őt. Az emberiség olyan, mint a kisgyermek. Persze sajnos nem ártatlanságában hasonlít a kisgyermekhez, hanem tudatlanságában. A világon azonban mindig voltak néhányan, akik a képekben ábrázolt teremtés történeteken túl kutatták Isten titkait. S ezek közül néhányat az Úr be is avatott ezekbe e titkokba. Az egyik ilyen ember Böhme volt. A metafizika nem más, mint Isten, a Teremtés, és a Megváltás misztériumainak ismerete. Ádám és Éva ettek a Tudás fájáról, de Isten bölcsességével nem rendelkeztek, ezért a tudás bennük megromlott. A Felvigyázók szintén az isteni tudást hozták le a földre, de szintén nem rendelkeztek Isten bölcsességével, s tudásuk megrontotta a földet. Végeredményben mindegyik történetben erről van szó. Ezért van az, hogy a történetek mögötti lényeget kell keresnünk. A teremtésben minden a teremtés végső lényegét keresi, mondja Böhme. A történetek a gyermekeknek valók. Aki Istent mindenekfelett szomjazza, és szüntelen keresi, és tisztán él, azt Isten megjutalmazza azzal, hogy beavatja mindenbe, amit csak meg tud érteni. Vagyis, Istenben kell nagykorúvá válnunk. A bökkenő csak ott van, hogy ezeket a dolgokat nem csak megérteni kell, sőt megérteni nem is lehet, hanem élni kell, vagyis realizálni. Minél közelebb kerülök az Úrhoz, Ő annál többet megmutat nekem magából, de nem az én dicsőségemre, hanem, hogy a világ fényessége emelkedjen. Aki Isten ismeri, nem tud mást csak szüntelen dicsőíteni, ahogyan az angyali seregek teszik. A Bukás az elválasztás művelete, a szemben állásé, a viszályé, de ettől nem kell megijedni, mert ahogyan Böhme is mondja, az a kettő viszálya hozza mozgásba a világot, vagyis a Teremtésnek a látható világként való kibomlásához szükség volt az eredeti bűnre, vagyis a Bukásra. Minden, amit csak fel tudunk fogni, azért van, hogy a nagy „műben” Isten dicsősége megnyilatkozzék. A történelem, az évezredek, a gonoszság, a jóság, mind azért vannak, hogy végül, ha a világ száma beteljesedik, akkor a Teremtés és a Megváltás végső értelme megmutatkozzék. A magyar irodalomban Madáchnál olvashatunk a Bukásról egy jellemző mondatot. Az Úr mondja Lucifernek az Ember tragédiájában: „Te Lucifer meg, egy gyűrű te is Mindenségemben - működjél tovább: Hideg tudásod, dőre tagadásod Lesz az élesztő, mely forrásba hoz, S eltántorítja bár - az mit se tesz – Egy percre az embert, majd visszatér. De bűnhődésed végtelen leend, Szünetlen látva, hogy, mit rontni vágyol, Szép és nemesnek új csírája lesz.” A Nyolcadik Művelet – a Bukás következménye Ez valójában nem is művelet. A Nyolc nem a Hét utáni következő szám, mert a Hét a hét Műveletet jelenti, melyek egységet képeznek, nem lehet sem hozzá tenni, sem elvenni belőle. A Nyolcadik Művelet (mégis Műveletnek hívom, mert így érthetőbbé válik a lényege) azt jelenti, hogy a Bukás miatt, vagyis amiatt, hogy a szellem „felismerte”, hogy választhat a sötétség és a fény között, az Első Szellemi Teremtés a centrumán (a Negyedik Műveleten) át tovább sugárzik. A Nyolcadik művelet az, hogy a Hét Művelet egyetlen pontban összesűrűsödik, hogy onnan kiáradhasson, de már sokkal bonyolultabb formában. A bonyolultabb itt azt jelenti, hogy létre jönnek a magasabb számú műveletek, és létre hozzák a látható világot, ami a műveletek elképesztően bonyolult variációiból keletkezik. A Nyolc tehát a Teremtés összesűrűsödési pontja. A Nyolc nem meglepő módon a KETTŐ második haladványa. A KETTŐ első haladványa, vagyis magasabb művelete, a NÉGY. A NÉGY megnyilvánulása az Első Szellemi Teremtés centruma, vagyis a Negyedik Művelet. A második haladvány pedig a Nyolcadik Művelet. A Nyolcadik Művelet nem a Bukás, hanem a Bukás következménye. A nyolc nagyon szabályos szám, de nem kerek, vagyis nem kör, vagy gömbszerű, hanem szögletes, csupa él, csupa szenvedés. A Nyolc a Négy tovább tükröződése. A Negyedik Műveletnél már volt szó arról, hogy a Negyedik Művelet geometriai ábrája mennyivel bonyolultabb és összetettebb, mint a többi Műveleté. A Negyedik Művelet legtisztább ábrája a tetraéder, és a csúcsok körüli csepp alakok ábrája. De azt is tudjuk, hogy a Negyedik Műveletben már jelen van az, hogy a tetraédert kiegészíthetjük egy másikkal, és még kiegészíthetjük a hatos csepp alakkal. A Nyolcadik Művelet ábrája pontosan ugyanez, vagyis a két egymásba csúsztatott tetraéder, melyeknek összesen nyolc csúcsa van. A Nyolcadik Műveletben ugyanis pont arról van szó, hogy a Hét Műveletben a Negyediknek csak úgy van megoldása, hogy létre jön a Felső Három, de a Bukás miatt a Hétben törés keletkezik, s a Negyedik Művelet két tetraédere valóban kettétörik, mert egységét és értelmességét elvesztette. Mivel azonban a Teremtés nem tud szétszakadni, ezért a Negyedik Műveletben támadt zavar miatt, a Teremtés a Negyediken át tovább sugárzik, hogy az egész értelmét a nagyobb számú műveletekben keresse. Így a Negyedikből a Teremtés Hét Művelete átsugárzik a Nyolcadik Műveletbe, ahol összesűrűsödik, de meg van zavarodva, mert a Műveletek nem a helyükön állnak, hanem egymást összezavarodottságukban áthatják és megtermékenyítik. Nehéz ezt emberi szavakkal leírni. Olyan ez, mintha hét testvért egy gödörbe vetnénk, s a gödörbe való zuhanás utáni első pillanatot szemlélnénk. Amíg hét testvér voltak, addig kiegészítették egymást, és heten egységet alkottak, mert a hétben minden testvérnek megvolt a maga feladata és tudása, amit csak ő tudott, de aminek csak a hét egységében van értelme. A zuhanás után a gödörben azonban csak az egymásba hullott értelmek vannak, romhalmaz, melyben egyikük sem tudja, ki ő, és mi a dolga. A Bukás után már nincsen visszaút az Első Szellemi Teremtés hetes összhangjához. Ezért a feleszmélés után a hét testvérnek új értelmes „együttállást” (konstellációt) kell keresnie. A gödörből tehát már nem a heten másznak ki, hanem sokkal többen. Hogy hányan másznak ki, azt nem lehet egyetlen számmal megadni, mert a gödörből való kimászás után keletkezik a Teremtés következő fokának rendkívül bonyolult szövevénye. A különböző népek hagyományai és aritmológiái pontosan erről a mozzanatról beszélnek, vagyis arról, hogy a Bukásból hányan és milyen formában kerületek ki. Mivel európai vagyok, és ennél fogva az orfikus tízes számrendszer a gondolkodásom alapja, ezért a továbbiakban a megnyilvánult világ teremtését a Kabbala és Orpheus aritmológiájából kiindulva fogom magyarázni. Azt hiszem, nem szorul részletes magyarázatra, hogy nekünk, európaiaknak a miért a kell a görög Orpheusra és a Kabbalára támaszkodnunk. Az európai szellemi élet gyökere a görögségben van, a kereszténység révén viszont a héber hagyomány áll hozzánk a legközelebb. A Tórával és a rabbinikus hagyománnyal azonban metafizikai szinten nem tudunk mit kezdeni, hiszen a Tóra a zsidóság vallási életének a törvénykönyve, a rabbinikus hagyomány pedig ennek a magyarázata. A Héber Kabbala viszont a héber hagyománynak az a része, mely a metafizikával a kapcsolatát fenntartotta. Minden jel arra mutat, hogy Szent József és Mária is az akkori zsidóságon belül rejtetten ezzel a kabbalista hagyománnyal mélyen foglalkozó rétegnek a tagjai voltak, s így Jézus már gyermekkorában megismerte az akkori zsidóság legfontosabb hagyományát. Ne felejtsük el, hogy Ő is embernek született, és gyermekkorában neki is meg kellett tanulni azt, amire később a szavait alapozhatta. Azt is érdemes tudni, hogy a héber Kabbala és a valószínűleg Egyiptomból (sőt még annál is korábbról) származó Hermetikus hagyomány között is jelentős összefüggések vannak. Az akkori zsidóság ugyanis minden nagy és ősi kultúra népeinél megfordult, vagyis raboskodott egy ideig. Isteni szempontból ennek részben az is lehetett az értelme, hogy a zsidóság a népek és korok felett álló hagyományból minél többet tudjon asszimilálni. És ennek az asszimilációnak a megnyilatkozása a Kabbalista hagyomány lett, mely mindig is szemben állt a zsidóságon belül a Tóra vallással. Mégis ez biztosított azt, hogy a kereszténységnek legyen kapcsolata a népek és korok felett álló Hagyománnyal. A Kilencedik Művelet A Bukás a szellemnél bűn, a léleknél tévelygés, a testnél betegség. Hamvas Béla ezt kiválóan elemzi, és figyelmeztet, hogy ahogyan nem lehet szétválasztani a test – lélek – szellem hármas egységét, úgy nem szabad előbbre helyezni a Bukás következményei, vagyis a bűn, a tévelygés és a betegség közül egyiket sem. Tehát, nem mondhatjuk, hogy először a szellemvilág árulása történt (bűn), aztán ettől származott a lélek tévelygése, majd a test betegsége. Ez a gondolatmenet nagyon csábító, de nem helyes. Ahogy korábban már mondtam, a hármasságoknak pont az a leglényegesebb tulajdonsága, hogy, bár van bennük egymásból következés, de mégsem ragadhatom ki az egyik elemét, és mondhatom, hogy ez az első. A Bukásnak pont az a lényege, hogy mindhárom területen egyszerre következett be a katasztrófa. Épp test nincsen épp szellem és épp lélek nélkül. Ha az egyikben törés van, mindháromban törés van. A törés valójában a három egységének a megtörése. A Bukás lényege, hogy az egységük törik szét, nem pedig valamelyik rész szenved károsodást. Éppen ezért, az, hogy Hénochnál a katasztrófát a Felvigyázók hűtlensége okozta, nem azt jelenti, hogy a bűnt a szellem követte el (mert a Felvigyázók szellemi lények), és minden más baj ebből következett. A Felvigyázók ugyanis a föld leányait kívánták meg. Ehhez azt is fontos tudni, hogy mit jelent Káin és Ábel története. Káin és Ábel már a bűnbe esett és a Paradicsomból kiűzött Ádám és Éva gyermekei. A bűnbe esés következménye lett, hogy Ádámnak és Évának több fia lett. Káin a bűnbe esés következtében a földhöz, a sötét ösztönökhöz ragaszkodó ember képe. Ábel az égi ember képe. Káin megölte Ábelt, vagyis az alulról jött ember megölte a felülről jött embert, vagyis sötétség embere megölte a világosság emberét. Ezzel Ábel nem veszett el, hanem Istenhez költözött, vagyis a bűn az volt, hogy az emberben szétvált az isteni lét és az emberi élet. Ahogyan Tolkien írja a Szilmarilok című könyvében: Valinort (az istenek és az igazak lakhelye) elrejtették, hogy senki a halandók közül oda el ne juthasson többé élve. A lényeg tehát az, hogy Bukás nem az Első Szellemi Teremtés valamely részében következett be, hanem a Bukás az volt, hogy a Hét egysége megtört, de nem úgy, hogy a Hét szétszakadt, hanem úgy, hogy összesűrűsödött a Nyolcban és új alakot öltött a Kilencben és a Tízben. A Bukás, vagy törés, sokasodást idézett elő, vagyis így jöttek létre a magasabb számú, és bonyolultabb műveletek. Amíg a Hét tisztán ragyogott nem volt szükség több számra. A Bukás következtében minden beesett egy gödörbe (Nyolc) és onnan ismét kilépve már nem hét volt, hanem sok. Hogy mennyi ez a sok? Legelőször is: háromszor három, vagyis kilenc. A Nyolc, a Kilenc és a Tíz már nem úgy Műveletek, ahogyan az első Hét.  Ezek inkább lépcsők. A Kilenc azt jelenti, hogy az Első Szellemi Teremtés egysége három világra tört szét. Joggal hihetnénk, hogy két részre szakadt, de ez nem így van. A szakadást a negatív KETTŐ idézi elő. A KETTŐ így maga a szakadás oka, de nem két részre szakad, hanem háromra, mert ahogyan az Első Szellemi Teremtés is a Három Alapminőség egységéből (Príma Matéria) lép ki, úgy mindent, ami a megnyilatkozottság, az elválaszthatóság világában van (tehát, ami a Szentháromságból a NÉGY Mágikus Tükrén át kisugárzik), a hármas szám ural. A Kilenc csupán azt jelenti, hogy a hármasságból született Hét nem két részre szakad, hanem a hármasság törvénye szerint háromra. A nagy Kilenc jelentőségét Egyiptomban jól ismerték. A Kilencedik lépcső hármasságai A hármasság, vagyis a HÁROM az alakot öltés száma is. Minden, ami a Teremtésben van, a hármasság törvényén alapul. Ennek oka, az, hogy minden a Szentháromságból sugárzik ki, annak a képére. Az Alaptalan mélység a Szentháromságban „ölt alakot”. Ez a Kilencedik lépcsőben azt jelenti, hogy három elkülönült világ keletkezik, vagyis háromszor három. Három külön alap, három különálló világ. Hogy mi ez a három különálló világ? Nos, erre nem lehet csak úgy felsorolni három dolgot, mert ebből sok analógia következik. Elsőként a három világkorszak: az archaikus kor, az apokalipszis kora, és a szabadság kora. Az archaikus kor az őskor. Természetesen itt nem a modern, scientifikus gondolkodás szerinti őskorról van szó, melyről azt tartják, hogy az ember valahol a majom és a homo sapiens között félúton, bunkósbottal a kezében, mamutokat hajkurászva és artikulálatlan hangokat kiadva garázdálkodott. Az archaikus kor az aranykor, a történelem előtti kor, a mítoszok kora. Aki azt hiszi, hogy a mítosz valamiféle dajkamese, amit a hibbant görögök találtak ki, hogy gyermekeiket esténként alvásra bírják, az nagyon téved. A mítosz nemhogy valóságos, de inkább azt lehet mondani, hogy a mítosz a valóság felett áll. A valóság alatt itt azt a valóságot értem, amit a mi a hétköznapokban valóságnak tartunk. A mítosz messze meghaladja a hétköznapi valóságunkat. A mítosznak csak a formája az, hogy valamiféle történetet mond el, de a tartalmát tekintve magasabb helyről való, mint amit mi a hétköznapokban fel tudunk fogni. Meg kell értsük, hogy a Teremtés felépítése hierarchikus. Ennek a hierarchiának a legalsó szintje a materializálódott világ. A hierarchiában feljebb haladva a Teremtés egyre tisztább és egyre finomabb alakzataival találkozhatunk. Ennek a hierarchiának a csúcsán áll az Első Szellemi Teremtés, vagyis az első Hét. E fölött már nem a Teremtésről beszélhetünk, mert a Hét fölött a Mágikus Tükör áll, vagyis a NÉGY, melyen át a Teremtés kiáradt. A NÉGY fölött pedig a Szentháromság áll. A világkorszakok Az őskor a törvény kora. A nagy archaikus népek és birodalmak kora. Ma ezt ókornak nevezik, de valójában a tudomány őskora nem létezik, ezért az ókor és az az előtti homályba vesző korszak az archaikus kor, vagyis őskor. A tudomány őskornak nevezi azt a kort, amikor nézete szerint az egysejtűből kialakult az ember. Primitívnek tartja, mert nem érti. Kína, Egyiptom, Sumér… telis-tele érthetetlenül monumentális építményekkel. Vajon mennyire lehetett primitív az az ember, aki a piramisokat építette? Még ma is csak találgatják, hogy hogyan is épültek. De az archaikus korban nem is annyira az építmények az érdekesek, hanem a Hagyomány. Mi a Hagyomány? A Hagyomány az Őskinyilatkoztatás, vagyis a világ teremtéséről, felépítéséről, működéséről, a Teremtés törvényeiről, az ember eredetéről és feladatáról szóló tudás. A különböző népeknél ez természetesen sokféle alakban és megfogalmazásban maradt fenn, de mégis mindben érezhető az az egyöntetűség, amely olyan, mint egyfajta rejtett tartalom. E rejtett tartalom minden nép őshagyományában ugyanaz. Itt a rejtett tartalom nem azt jelenti, hogy valamiféle titkos tudás van, amit rejtegetni kell, vagyis nem szabad elárulni senkinek, hanem azt, hogy a mai ember nem alkalmas arra, hogy a kinyilatkoztatást felfogja, s a modern világ ezotérikus mozgalmai világosan mutatják, hogy e tudás az elkorcsosult ember kezében többet árt, mint amennyit használ. Ezért rejtették az archaikus kor végén a tudást titkos (többszörösen rejtett értelmű, elsőre értelmetlennek tűnő) és szent szövegekbe. A világot mindenestül Isten teremtette, s teremti szüntelenül, a világ és a lények sokasága Istenben, Istenből és Isten által lett és élhet. Ezen írásban ezt a tudást, vagyis az Őskinyilatkoztatást kísérlem meg elérni, a Szent Szellem segítségét kérve. Fontos azonban érezni, hogy az Őskinyilatkoztatás nem valamiféle írás, vagy tananyag, melyet az ember elolvas, megért vagy bemagol. Az Őskinyilatkoztatás Isten örökké hangzó Szava, mellyel a világot teremtette, s teremti szüntelenül. Az őskor, vagy archaikus kor az a kor, amikor a kinyilatkoztatást értették, vagyis a mindenségről szóló tudás elevenen élt az emberek között.  A nagy archaikus szent könyvek mind erről szólnak. Ma azonban ezt már nem is értjük, mert mi már a második korszakban, az apokalipszis korában élünk. Az archaikus kor analógiás logikával gondolkozott, a mi korunk logikája pedig az azonosság–ellentét logika (Hamvas Bélánál bővebben). Ezért a szent tudás elveszett, illetve elmerült, s csak kevesen értik a régi szent iratokat. Azonosság–ellentét logikával ugyanis, például a Védát megérteni nem lehet. Azért mégis voltak, akiket a Szent Szellem vezetett, s akik e régi tudást megőrizték. Böhme, Hamvas Béla, Nietzsche, stb. Aki az archaikus korról többet szeretne tudni, az olvassa el Hamvas Béla műveit. A második nagy világkorszak az apokalipszis kora, vagyis a történet, a történelem kora. Hamvas és sokan mások az archaikus kor és a történeti kor határát a Krisztus Urunk születése előtti 600-as évek környékére teszik. Ebben az időben az emberiség néhány nemzedék alatt oly mértékben elsötétült, hogy az archaikus tudás már Jézus korában is szinte felfoghatatlan volt a nagy tömegek számára. E kor, úgy tűnik, napjainkban a végéhez közelít. A sötétség oly mértékben elhatalmasodott, hogy a mai emberiség nagy része már Isten létezését is kétségbe vonja. Az archaikus korral analógiába állítható a Szentháromságból az Atya, a történeti korral a Fiú, a harmadik, vagyis a szabadság korával pedig a Szent Szellem. Így nem is csoda, hogy Krisztus is a történeti korban testesült meg a világban történelmi személyként. Aki a XXI. században nyitott szemmel jár az azt is könnyen észreveheti, hogy most az Antikrisztus felemelkedésének korát éljük, vagyis azt, hogy a második korszak a végéhez közelít. A második korszakban testesült meg Krisztus és, itt a korszak végén színre lép az Antikrisztus. A második korszak a személy kora, illetve a személy felemelkedésének kora. Krisztus születéséig ugyanis az üdv nem személyes, hanem kollektív kérdés volt, vagyis Krisztusig az archaikus kor törvény szelleme élt. Krisztus hozta el a személyességet, az Antikrisztus pedig a személytelenség megtestesülése. Nem meglepő tehát, hogy a második nagy világkorszakot Krisztus második eljövetele fogja lezárni. A harmadik nagy világkorszakról, vagyis a szabadság koráról, mely a Szent Szellem korszaka lesz, még nem tudunk szinte semmit. Ennek az elemzésébe most nem is megyek bele. A három korszak természetesen időben is értelmezhető, de igazából inkább, mint a Teremtés és a Megváltás három „fázisa” érthető meg. Az apokaliptikus korszak, ugyan sötét, de cseppet sem felesleges. Ugyanígy az archaikus kort ugyan mérhetetlen rend és ma már elképzelhetetlenül magas emberi szint jellemezte, ám mégsem szabad az archaikus kor mindenek feletti dicsőítésébe kezdenünk, hiszen pontosan azért következett az első korszakra a második, mert a dolog az archaikus korral még korántsem volt befejezve. Baader ezt úgy fogalmazza, hogy a törvény korában a törvény kötelező erejű volt, a történeti korban Krisztus megmutatja, hogy Isten törvényét önként kell követnünk. A szabadság kora pedig meg fogja mutatni, hogy igenis létezik olyan világ, ahol az Úr szavát önként követjük, s ezzel szabadságunk nemhogy nem csorbul, hanem szabadságunk igazán csak így teljesedhet ki. Az archaikus korban az Isteni törvény kötelező erejéről még egy mondat a félreértések elkerülése végett: nem arról van szó, hogy a törvényt nem lehetett megszegni, hanem arról, hogy az archaikus ember pontosan tisztában volt az Isteni törvény megszegésének a következményeivel. Az archaikus kor hagyományaiban jártas ember ezen a ponton joggal nekem szegezheti a kérdést, hogy ha három világkorszak van, akkor miért említenek a régiek sok helyen négyet, vagyis: aranykort, ezüstkort, rézkor és vaskor. Az Első Szellemi Teremtés Hét Műveleténél láthattuk, hogy a Műveleteket a hármasság és a négyesség feszültsége hozza létre. A Hét Művelet keletkezésénél a hármasság - a Szentháromság képére - a Három Alapminőség. Ezek egységéből lép ki a Hét Művelet. Az Első Szellemi Teremtés mágikus képei (vagyis a Hét) egyenként a Három Alapminőség bizonyos arányú vegyületeiként érthetők meg. Mondhatjuk úgy is, hogy a Három Alapminőség egysége, vagyis a Príma Matéria a mágikus képek (Műveletek) alapanyaga. A Műveletek megformálódását azonban a NÉGY „indukálja és vezérli”. Nem lehet elégszer ismételni, hogy a NÉGYnek „négy arca” van: az Ige, vagyis, ami a formálást végzi, és ami a formálás rendje. Sophia, akinek a képére a formálás történik (Isten, amikor a NÉGY Mágikus Tükrébe belenézett, vagyis önmaga szemléletébe merült, akkor nem magát látta meg a tükörben, hanem Sophiát, a Teremtés ragyogó és tiszta képét. A NÉGY harmadik arca, hogy Mágikus Tükör, vagyis, hogy a teremtő aktus kiáradás, vagyis tükröződés. A negyedik arc pedig maga Teremtés, vagyis az, hogy a kiáradás eredménye a teremtett, aki nem egyenlő a Teremtővel, vagyis azzal, akiből a Teremtés kiáradt, de lényege szerint azonos vele. A negyedik arcot nem könnyű leírni. A Teremtő és a teremtett, ahogy keleten mondják olyan, mint a nap és a szikra a napból. A szikra kicsiny nap, a nap lényegéből való, vagyis azonos vele, de nem egyenlő. A negyedik arc lényege a viszony, ami fennáll Teremtő és teremtett között. A harmadik és a negyedik arc nehezen elválasztható. A harmadik arc, vagyis a Mágikus Tükör, azt jelenti, hogy a teremtés aktus, a teremtés kivetítő tükröződés. A negyedik arc pedig, a kivetítés utáni viszonyokat írja le. Az Ige tehát a teremtés kiáradásának „hogyanja”, „rendje”, „irányító eszköze”, Sophia a teremtés „képe”, azaz, akinek a képére megformáltatott, a Mágikus Tükör maga a teremtő aktus, a tükröződés, a kiáradás, a negyedik arc pedig a létrejött viszony, melyet úgy írhatunk le legjobban, hogy Isten az embert saját magából, saját képére alkotta. Az ember Isten legbenső lényegéből származik. A három világkorszak és a négy kor (arany, ezüst, réz és vas) tehát nem ellentmondás. Furcsa módon egyik korfelosztásnak sem az időbeliség a lényege. Illetve, ez úgy igaz, hogy ezek egyszerre jelentenek időbeli és térbeli dolgot. „A világ szó héberül olam, amely sajátságosképpen helyet és időt jelent egyszerre, de jelenti a világszférát és az örökkévalóságot, mint a görög aión.” (Hamvas Béla) A hármas felosztás azt mutatja meg, hogy a Szentháromság képére minként formálódik a teremtett világ az idők teljességében. A négyes felosztás pedig azt mutatja, hogy a teremtett világ megformálódása a NÉGY alapján történik. Vagyis a NÉGY a megformálódás „hogyanja”. A Teremtés hierarchikus lépcsőiben látjuk, hogy a HÁROM és a NÉGY haladványai uralkodnak. Az Első Szellemi Teremtés a Szentháromságból a NÉGYen át kisugárzó Három Alapminőségből lép ki, mint Hét. A NÉGY a KETTŐ második haladványa (vagy hatványa). A Hét a hármasság és a négyesség feszültségéből keletkezik, és a hármasság és négyesség benne kiegyenlítődik. A Nyolc a KETTŐ harmadik haladványa, tehát a Teremtés tovább áradása. A Hétben, amint láttuk rendben állnak a hármasságok, de a Bukás következtében e hármasságok egysége megtörik, s így jöhet létre a Kilenc, ami viszont a HÁROM második haladványa. A Három Alapminőség még a Szentháromság Teremtésbeli képe, vagyis a matematika nyelvén úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a Három alapminőség 31, a Kilenc viszont már hatvány, vagyis haladvány 32. A Szentháromságban álló KETTŐ esetében is értelmezhetünk első haladványt, mint 21, de ez nem a Második Művelet, hanem a dolgok elemi kettőssége, dualitása, az, hogy van Teremtő és Teremtés, vagyis arról van szó, hogy Isten a Teremtés kiárasztásakor belép az elválaszthatóságba. Ez a KETTŐ első haladványa, maga a teremtő aktus okozója. A második haladvány, vagyis a 22 pedig a NÉGY. A KETTŐ első haladványa a teremtő aktus „oka”, a második haladvány pedig maga a teremtő aktus. A harmadik haladvány, vagyis a nyolc, ami 23, újbóli kiáradás a Bukás után. A NÉGY a Szentháromsághoz a legközelebb áll, vagyis egység, a Nyolc már nem egység, hanem a NÉGY duplázódása, vagy ami ugyanaz, feleződés, vagyis degradálódása. Ahogyan korábban a Nyolcat a Teremtés gödörbe zuhanásához hasonlítottuk, úgy látható, hogy a gödörből való „kilépés” után a HÁROM második haladványának, vagyis a Kilencnek kell következnie. A három elkülönült világ Böhménél Böhménél a három Isteni Princípium jelenti a három elkülönült világot, amik a bűnbe esés következtében különültek el. Az első Princípiumban Böhme Isten haragvó természetét érti meg. Innen származtatja a lélek születését, vagyis a lélek tüzes természetét. A második Princípiumban a tiszta szellem isteni világát érti meg. Ez az elrejtett Menny. A harmadik Princípiumban pedig a teremtett lényt szemléli, és azt mondja, hogy a teremtés hét lépcsője testet ölt az alap hetesség mintájára nemcsak a makrokozmoszban, hanem a teremtett lényben, vagyis az emberben is. Ádámot Isten kezdetben a Paradicsomba helyezte, de az Ördög rávette, hogy a teremtés hét tulajdonságát (a Hét Művelet) Istenen kívül önálló létbe vezesse, hogy a tulajdonságok önálló életüket élvezhessék. Ezért Ádám Luciferrel együtt elbukott, de Isten az embert Krisztusban újra felemelte. Így a három elkülönült világ Böhménél a következő: a Tűz-világ a lélek szerint, a Fény-világ a szellem szerint, és a Levegő-világ a test szerint (ez utóbbi a látható világba lépett ember). A három világ A három világ magyarázatát szemlélhetjük a Teremtés könyvében is. Ádámnak és Évának három fia született. Káin megölte Ábelt. Káin a földhöz, ösztönökhöz, sötétséghez húzódó ember. Káin áldozati füstje azért nem szállt Istenhez, mert Káin a földhöz ragaszkodott, és Istentől függetlenül, önállóan kívánt élni. Ábel viszont a magasrendű ember, aki Istentől nem szakadt el. Ezt sokan úgy fogalmazták meg, hogy az alulról és a felülről jött ember. Az elsötétedett emberiség azonban megölte a magasrendű emberiséget. A harmadik fiú, Szeth, az az ember, aki Istenhez hű, de a földön él. Ennek a mintájára megérthetjük, hogy amikor a Hétben törés keletkezik, vagyis a Teremtés egy része Isten akarata helyett a saját önálló akaratába lép, akkor három világ kell keletkezzen. A Bukás széttöri a Hetet, vagyis a Hét egységét, ami az Első Szellemi Teremtés tökéletes ragyogása, ezért Isten ezt a ragyogást elrejti. Az ember önálló életbe léphet, de a Paradicsomból kiűzött ember magasrendű égi párja a Paradicsomban marad elrejtve. A harmadik rész pedig a bukás miatt önmagára zárult. Ez az Ördög. A mítoszokban a heroikus léleknek meg kell küzdenie a nagy sárkánnyal, hogy a Paradicsomban maradt égi jegyesét újra elérhesse. A háromszor három, vagyis a Kilenc így a következőképpen értelmezhető: az ember kezdetben a fény világába lett teremtve. Vagyis Adam Kadmon, az első ember maga az Első Szellemi teremtés, melyben nem volt szükség arra, hogy külön legyen világ (makrokozmosz) és ember. A Hétben ez egységben állott. A Bukás következtében azonban három világ keletkezett. Az ember először lezuhant Luciferrel a sötétségbe. A sötétség világa a Teremtés azon része, mely Isten törvényétől elfordult, önálló akaratba lépett, és a Teremtést le akarta másolni, de csak a Teremtés torzképét tudta létrehozni. Böhme ezt üregnek nevezi, mert ide Isten fénye nem jut el. Tehát a sötétség világa azt jelenti, hogy Istenen kívül, Istentől elfordulva lenni. Ez a világ Káin világa. E sötétségben az ember a nem-lét határára került, ugyanis Istenen kívül nem lehet létezni. E sötétségből az ember már nem, mint ember, hanem mint emberiség ébredt fel, és ébred fel azóta is folyamatosan, egészen addig, amíg a világ száma be nem telik. Itt kell megemlítenünk azt is, hogy a test – lélek – szellem hármasból a testet nem szabad azonosítani a materiális anyaggal. A test a Szentháromság mintájára kisugárzott test – lélek – szellem hármasság egyik minősége. Fontos hangsúlyozni, hogy minőségről beszélünk, és ennek semmi köze a materiális anyaghoz. Az anyagot nem teremtette senki, hanem akkor keletkezett, amikor az ember a sötétség világába zuhant Luciferrel. Amit Teremtésnek nevezünk, az nem azonos a látható, anyagi világgal. Az anyag a Bukás förtelmének következménye, s az ember büntetése az lett, hogy Isteni származását elfeledve az anyagba ágyazva kell bolyongania, amíg rá nem jön, hogy Isteni származású, s amíg el nem kezd újra Istenhez közeledni, és lába elé nem hull, hogy bocsánatát kérje, hogy visszafogadja fiának. Ezt Isten számunkra Krisztusban tette lehetségessé (vö. a tékozló fiú történetével). A második világ a Tűz-világ. A lélek, ahogyan már korábban mondtuk tűzszerű. A lélek a Teremtés középpontjában lobogó tűz, mely egészen mélyen Isten lényegéből való. Az embernek a sötétségből való kiemelkedésre egyetlen esélye van, ha magában az isteni tüzet feléleszti. Ez a misztikusoknál az Isten iránti lobogásban érthető meg leginkább. A harmadik világ a Fény-világ. Az embernek ismét el kell jutnia a szellemi világba. Ez a Mennyország, melyet a Bukás után Isten elrejtett. Az embernek a sötétséget el kell hagynia, s a lélek tüzét, mely Isten lényegéből való, fel kell szítania, lobognia kell. Oly nagyon kell lobogni Isten iránt, hogy Isten visszafogadja őt magához a Fény-világba. Itt meg kell értenünk, hogy a Bukás előtt az Első Szellemi Teremtésben a fentebb említett három világ lehetősége megvolt, de nem volt szétszakítva, vagyis egységben és Isten ragyogó fényességében állott. A három világ analógiába állítható a hármasságokkal. Kézenfekvő módon: a Sötét-világ a testtel, a Tűz-világ a lélekkel, a Fény-világ pedig a szellemmel. Itt azonban nagyon kell vigyázni, hogy ne kövessük el a „vak” vallásos gondolkodás tipikus hibáját, vagyis, hogy a testet a sötétséggel azonosítja és a testet a gonoszság forrásaként értelmezi. A test minőség, a szilárd minőség, melyen a lélek tüze kigyullad, s mely a lélek tüzét táplálja. A lélek tüzéből pedig kilép a szellem fénye, hogy a hármasságnak áradó, lüktető élete legyen. A test az alap, a lélek a passzív lobogás, melyet az aktív szellem formál. Ne felejtsük el, hogy a három világ a Bukás miatt keletkezett. Az anyag tehát a test megromlása miatt keletkezett, s így lett a materializálódott a világ. Ez a Sötét-világ. A Tűz-világ a lélek lobogása. Ha a lélek Isten iránt lobog, akkor az áldozati füstje felfelé száll, ha a lélek a tévelygés szellemére hallgat, akkor önnön tüzében emésztődik. A Fény-világ pedig azt jelenti, hogy az embernek a testet a lélek Isten iránt lobogó tüzében ismét meg kell tisztítani, és akkor újra a fényes szellem világába emelkedhet. A Kilenc három hármassága még sokfélEkképpen értelmezhető, itt csupán saját értelmezésemet írtam le. Látható, hogy részleteiben nem mindig követem Böhme gondolatmenetét, de a lényeget illetően az ő nyomdokain járva igyekszem leírni azt, amit én megértettem. A Tizedik Művelet A Tizedik művelet tárgyalása előtt egy mondat erejéig ismét ki kell térnünk a Kilencedik Művelet hármasságaira. A Hét összetörése után a Teremtés végleges rendje három lépcsőben alakul ki: a Nyolc, a Kilenc és a Tíz. Ebből érzékelhető, hogy a Teremtés formálódása a hármasság, vagyis a Szentháromság képére történik. A három a Teremtés formálódásának három lépcsőjét, három fázisát jelenti. A négy, vagyis a négyesség pedig a Teremtés formáló ereje. Ezt most a geometriában fogom egy kicsit érzékelhetőbbé tenni. Három pont mindig egy síkot határoz meg, vagyis a hármat a háromszöggel tudom ábrázolni. Ahhoz, hogy térbeli ábrát hozzunk létre, mindig kell egy negyedik pont. Ez szépen példázza, hogy a három az alakot öltés száma, a három már meghatároz egy „világot”, de a négy az a hatás, amit a formálódást megindítja. (A továbbiakban a számokat kis kezdőbetűvel írom, mivel itt már nem a Szentháromságról és nem is a Hét Művelet számairól van szó.) Az orfikus számkoncepcióban a szám a Teremtés irányítója, mértéke, aránya. „Ahol a láthatatlan a láthatóba lép, ott áll a szám.” – mondja Hamvas. Vagyis, a szám a formálás ereje, de a rendje, mértéke és aránya is. A Teremtés rendje számokkal írható le, vagyis a Teremtés rendjét végül is a számok rendjére vezethetjük vissza. A zene, a tánc, a gondolkozás mind – mind számolás. Nem szabad azonban a számot a modern természettudományos számértelmezés alapján elgondolni. Az orfikus számnak három arca van: mennyiség, minőség és ritmus. A természettudomány azonban e háromból csak a mennyiséggel operál, s így nem jut sehova. Minden alakot öltés a három jegyében áll, de az alakot öltés aktusa, vagyis a formálódás, a megformálás száma a négy. A három arc, melyet a négy mintáz meg, és mindez egy. A geometriára visszatérve, a háromszög esetében - kézenfekvő módon - a szabályos háromszöggel operálhatunk, a négyes szám alapját pedig a szabályos tetraéderben érthetjük meg. A Nyolcadik művelet ábrájának kézenfekvő megoldása lehet a két egymásba csúsztatott tetraéder (a Negyedik Művelet ábrája alapján). A tetraéderek egysége a Nyolcban megszűnik, mégsem tudnak egymástól elszakadni. Kényszeres összezártságuk jól mutatja a Nyolcadik Műveletben uralkodó feszültséget. A Kilencedik Művelet ábrája már korántsem ilyen egyszerű. A következő ábrákon látható a két egymásba csúsztatott tetraéder. Erről a pontról azonban pusztán a geometria segítségével nem tudunk tovább lépni. El lehet kezdeni spekulálni és keresgélni olyan téralakzatokat, amik szimmetrikusak és kilenc csúcsuk van, ez a módszer azonban merőben materialista gondolkozásból fakad. Ebbe a csapdába természetesen én is bele estem. Találtam olyan térábrát, ami megfelelőnek tűnt, azonban nem jutottam vele tovább. A fentebb leírt számok összefüggései a Kabbalával és azon belül is a Kabbalista hagyomány egyik fő könyvével, a Széfer Jecírával mutatnak analógiát. Mielőtt tovább gondolkodnánk, legalább nagy vonalakban meg kell ismerkednünk a Széfer Jecírával. A Széfer Jecírá A Széfer Jecírá a Kabbalista hagyomány szerint Ábrahámtól származik. A könyv tulajdonképpen a Teremtés felépítését írja le. A héber ábécé huszonkét betűje a Teremtés huszonkét mágikus képének a megjelölése. A huszonkettő pont egy lépéssel több, mint a huszonegy, ami az előbb említett 3 x 7-tel egyenlő. A hermetikus Tarot is huszonkét képből áll, s ezeket később el is látták a huszonkét héber betűvel, mivel, a jelentéstartalmaik fedik egymást. A Széfer Jecírá igen rövid és tömör, kommentár nélkül, ha az ember csak úgy elolvassa, nem nagyon lehet megérteni. Illetve, meg lehet érteni a leírt szöveget, de a kor embere – magamat is bele értve – nem képes a szöveg értelmezésére. Vázlatosan a következőről van szó. A világot szám, súly és mérték szerint teremtették! (Tóra) „A bölcsesség harminckét jelébe véste nevét Jah, JHVH, Izrael istene, az élő Isten, a világ királya, a könyörületes és kegyelmes, magasságos és fenséges, az örökkévalóságban lakó, felséges és szent, a háromszoros varázslattal, a számba, a számlálóba és a megszámoltba.” (Hamvas Béla Széfer Jecírá fordításából) „E harminckét jel a következő: a kezdettelenből (kisugárzó) tíz szefira, a huszonkét betű fundamentuma, a három anya, a hét kettős és a tizenkét egyszerű.” Ezután a Széfer Jecírá szól a tíz szefiráról, de nem nevezi meg azokat. „A három anya az Alef, a Mem és a Sin, amelyek közül kettő az érdem serpenyőinek, a harmadik pedig a mérleg közepén álló, kiegyenlítő nyelvnek felelnek meg.” Tehát a Széfer Jecírában is jelen van az alap hármasság, vagyis a Három Alapminőség analógiája, mely a többi archaikus szent könyvben is megtalálható. „… három anya van, az Alef, a Mem és a Sin, a tűz, a víz és a levegő, az ég tűzből teremtetett, a hideg a vízből, a mérsékelt a levegőből, a középen azokat kiegyenlítve.” Alef a levegő ura, Mem a víz ura, Sin a tűz ura. E három minőség alatt azonban nem elemeket kell érteni, hanem minőségeket, ahogyan az alkímia Sal – Sulphur – Merkurius hármas egységénél. E hármasság minden teremtett alapja. Ha az ember jól megnézi a héber betűket, akkor láthatja, hogy az Alef az első, Mem a tizenharmadik és Sin a huszonegyedik. Sin után már csak egy betű van. Vagyis a három anya a három hetes egységben helyezkedik el úgy, hogy Alef az első hét kezdete, Mem a második hét közepe, Sin pedig a harmadik hét vége. „A hét kettős a Bét, a Gimmel, a Dalet, a Kaf, a Pé, a Rés, a Tav, amelyeket kettős kiejtéssel lehet használni, megfelelnek az életnek, a békének, a bölcsességnek, a bőségnek, a kegyelemnek, a termékenységnek, az uralomnak. … A kettősek az ellentéteket jelentik, az élet ellentéte a halál, a béke ellentéte a háború, az értelem ellentéte az értelmetlenség, a bőség ellentéte az ínség, a kegyelem változata a kegyetlenség, a termékenység változata a terméketlenség, az uralom ellentéte a szolgaság.” A hét szintén minden hagyományban megjelenik. „A hét kettős a Bét, a Gimmel, a Dalet, a Kaf, a Pé, a Rés, a Tav hét véglettel szembe állítva, kelettel, nyugattal, északkal, déllel, a magassal, és a méllyel és a szent palotával, amely középen az egészet tartja.” Ha ezt a mondatot el akarjuk képzelni, akkor csak el kell képzelnünk a Hetedik Művelet ábráját, vagyis az oktaédert. Az oktaéder tetszőleges négy csúcsa a világtáj felé áll, a felső csúcs a „magas”, az alsó csúcs a „mély”, és a „szent palota”, mely középen az egészet tartja, a középpont. A hét kettős tehát könnyen analógiába állítható az Első Szellemi Teremtés Hét Műveletével. „A tizenkét egyszerű: a Hé, a Vav, a Zajin, a Chet, a Tet, a Jod, a Lamed, a Nun, a Szamech, az Ajin, a Cadé, a Qof, amely fundamentuma a látásnak, a hallásnak, a szaglásnak, a beszédnek, a táplálkozásnak, a közösülésnek, az alkotóképességnek, a helyváltoztatásnak, a haragnak, a nevetésnek, a gondolkodásnak, az alvásnak. Megfelelésben állnak a világegyetem tizenkét oszlopával, északkelettel, délkelettel, magaskelettel, mélykelettel, északnyugattal, délnyugattal, magasnyugattal, mélynyugattal, északkal, déllel, magassal és méllyel. És kitágulnak és előrehaladnak az idők határtalanságáig, és ezek a világegyetem karjai.” A Teremtés tehát az EGYből sugárzott ki, mint tíz teremtő hierarchia, vagyis tíz szefira. Viszont ennek alapja a három anya, melyből minden teremtett van, a hét kettős és a tizenkét egyszerű. A tíz szefirát a kabbalisták az életfában ábrázolták. Az ábra a kabbalista életfát ábrázolja. A fölső hatszög (Dávid csillag) középpontjában a szürke színű gömböt nem minden életfa ábrázoláson tüntetik fel, mivel ez a „tizenegyedik” szefira. Az életfa ábrázolásokon az összekötő vonalak közül csak azokat ábrázolják, melyeket itt aranyszínnel jelöltünk. Az ezüstszínű vonalakkal viszont kiegészíthetjük az ábrát abból a célból, hogy megkapjuk az életfa térábráját. A szefirák gömbjeit összekötő vonalakból huszonkét darab van, amit a huszonkét héber betűvel jelöltek meg. Ez tehát azt jelenti, hogy a szefirák, vagyis a teremtés hierarchikus lépcsői között állnak a teremtő képek, melyeket a huszonkét héber betű, vagy a Tarot huszonkét lapja mutat. Van azonban még egy fontos dolog. János Apokalipszisében Isten trónja körül huszonnégy vén van koronával a fején. Kézenfekvőnek látszik, hogy a 24 megfelel a 22-nek, de ha így van, akkor a héber ábécéből hiányzik még két betű. Eliphas Lévi (kabbalista, aki az okkultizmus első nagy alakjai közé tartozik) tesz említést arról, hogy igazából 24 betű van és nem 22, de nem nevezi meg a hiányzó két betűt. A Széfer Jecírában pedig nincsen szó további két betűről. A kabbalistáknak valószínűleg volt tudása a hiányzó két betűről, ezekről azonban nem nagyon beszéltek. Ha megnézzük a fenti életfa ábrát, akkor láthatjuk, hogy vannak még olyan vonalak, melyek az ábrára kívánkoznak (ezüstszínű vonalak), a szokványos életfa ábrákon azonban nem ábrázolják őket. Legfőképpen a kék és a piros gömböket a legfelső fehér gömbbel összekötő vonalak kívánkoznak az ábrára. Egyenlőre viszont nem állíthatjuk, hogy ezek a hiányzó betűk. Az egészből az világlik ki, hogy a Kilencedik Művelet után a Tíz Műveletét ezen ábrában kell keresnünk. Az életfa ábrája ugyanis a pontosan a Tízedik Művelet ábrája. A Teremtés rendje a Bukás után Mi tehát a Tizedik Művelet? A Bukás következménye az Első Szellemi Teremtés összetörése. A törés utáni állapot a Nyolcadik Művelet, vagyis az összesűrűsödés a NÉGY jegyében (a Nyolc a NÉGY haladványa). A Kilencedik Műveletben a Teremtés új formájának kiáradása kezdődik meg a három hármasság, vagyis a HÁROM „szétszakadása” jegyében. A Teremtés végleges formáját pedig a Tizedik Műveletben nyeri el. A „nagy” számsorban több Műveletre nincsen szükség, mert láthatjuk, hogy a Tíz nem más, mint a tíz előtti számok különböző kombinációinak kibomlása. E kibomlást magyarázzák az archaikus szent könyvek. Mi a Kabbalát és a Tarot fogjuk alapul venni. Mielőtt azonban a Tarot ábráival és a héber betűkkel foglalkoznánk, még befejezzük a Tizedik Művelet általános tárgyalását. A Széfer Jecíráról írtak alapján láthatjuk, hogy az életfa a teljes Teremtés képét mutatja, de itt meg kell említenünk, hogy mit is jelent a Jecírá szó. Az idevonatkozó részt Hamvastól teljes egészében idézzük: „A héber hagyomány a teremtésben négy mozzanatot különböztet meg. Négy korszak és négy világ. A világ szó héberül olam, amely sajátságosképpen helyet és időt jelent egyszerre, de jelenti a világszférát és az örökkévalóságot, mint a görög aión. Az első azolam ha-acílút, a primordiális megnyilatkozás világa, az emanációk világa, mindennemű manifesztáció előtt, a legelső kisugárzás.  Azacílút a teremtő állapota a teremtés első pillanatában, mielőtt kimondja a szót, hogy Legyen. A második mozzanat az olam ha-beríjá, a tiszta ősképek, az idealitás, a tökéletes világ megteremtése, vagyis a szellemvilág. A harmadik az olam ha-jecírá, ez a megformálás, a konstrukció, az arány, az alak, a szám világa, az első teremtés, a paradicsom, a fény, a rend, a bázis, az elemek, az egység. Végül a negyedik az olam ha-aszíjá, a cselekvő megvalósítás, az anyagi realizálás, a kikészítés, a technikai megoldás, a tett világa.” (Hamvas Béla) „Az acílútról semmit sem lehet mondani.” – írja Hamvas – „Ha minden teremtő mozdulat az emberben nem a világ teremtésének analógiájára történne, és ha mikrokozmikus arányban nem annak az elsőnek a megismétlése lenne, és így, ha tapasztalatilag nem szereznénk közvetlen tudomást felőle, azt sem tudnánk, hogy van. Az acílút a potenciák, éspedig a nem-létben nyugvó potenciákaiónja, amely a létezés küszöbét a beríjában lépi át, és a fényben válik virtuális ideává. Ezzel azonban az ember az olam ha-beríjáról mindent, amit tudhat, elmondott. E két világot minden hagyomány ismeri. De mindegyik csak utal rá, már csak azért is, mert az acílút, a beríjá, a jecírá és az aszíjá nem csak egymás után van, hanem egymásban is, és soha az egyik a másik nélkül nincs. A harmadik mozzanat (a jecírá) pedig minden hagyomány középpontjában áll. Ez az, amit a Tóra úgy mond, hogy Jahve a világot szám mérték és súly szerint alkotta. Erről beszél a Ji-king, és a szánkhja és a kabbala és Egyiptom és Irán.” E hosszú részt teljes egészében idéztem Hamvas Orpheusról írott esszéjéből (Az ősök nagy csarnoka III. kötetéből). A négy világról (arany-, ezüst-, rész- és vas kor), már korábban volt szó. Itt pont ugyanerről van szó. A Teremtés kiáradása NÉGY jegyében és a NÉGY rendje szerint történik, de minden teremtett a Szentháromság képére a hármasság alapján áll. Ezért van az, hogy e négyes felosztás is igaz, és a hármas felosztás is igaz. A Hamvas által leírtakat egy dologban szeretném módosítani. A beríjánál azt írja Hamvas, hogy az „ideák, a tökéletes világ megteremtése”. Később ajecíránál pedig azt írja, hogy az „első teremtés”. Az alapján, amit eddig leírtam, az acílút világába Böhme Ungrundja, vagyis az Alaptalan Mélység és a Szentháromság tartozik. A beríjá világába az Első Szellemi Teremtés, a jecírá világába pedig a Nyolc, a Kilenc és a Tíz tartozik. Az aszíjá világa pedig az, amit magunk körül látunk. A tizenkettő Mielőtt a teremtés sémáját megpróbálnánk felvázolni, szólnunk kell a tizenkettőről. Az eddig elmondottakból érezhető, hogy a tizenkettő a hét után a következő olyan szám, mely a hármas és a négyes együttállását és kiegyenlítődését megoldja. A kabbalista életfáról elmondottakból az is látszik, hogy a Tízben, ami a Teremtés végleges rendjének a Művelete, a három rejtetten van jelen. A hét látható módon az életfa felső részét alkotja (amint már mondtam, a „tizenegyedik” szefirát, ami a felső hat közepe, nem mindig ábrázolják, mégis jelen van az ábrában.  A tizenkettő pedig a hét alatt áll, mint annak szilárd alapja. Nehéz szavakkal elmondani, de a hét olyan szám melyet, ha megfelelően ábrázolok (oktaéder), akkor látszik, hogy benne a négy és a három milyen tökéletesen egyenlítődik ki. A tizenkettő viszont első ránézésre mutatja a három és a négy tökéletes együttállását (3 x 4 =12 és 4 x 3 =12). Ez azonban kissé csalóka, mert a tizenkettőben a rend csak látszólag egyenletes és kiegyensúlyozott, valójában feszült, törvény jellegű. Mi lehet a tizenkettő ábrája? Mivel az életfa ábrájában tíz (illetve tizenegy) szefira, vagyis csúcs áll rendelkezésünkre, ha ebből levonjuk a hatot (illetve a hetet), akkor csak négy marad. Vagyis nem kereshetünk olyan ábrát, melynek négynél több csúcsa van. Egyetlen olyan téralakzat van, aminek négy csúcsa van, de minden oldalról a hármasságot tükrözi, ez pedig a tetraéder.  Az életfa helyes térábráját tehát a hét ábrája (oktaéder) és egy tetraéder kell, hogy alkossa. Az, hogy az előbb a tizenkettőről azt mondtam, hogy csalóka az egysége, nem azt jelenti, hogy a tizenkettőben nincs egységben a három és a négy, csak annyit jelent, hogy a tizenkettő cseppet sem nyugodt szám. A tetraéder térábráját szemlélve érezhető a szilárdsága, de a reakcióképessége is, csupa tűz, csupa feszültség, bármely csúcsán át képes a kiáradásra és önmaga megsokszorozására, de a sokaság egyesítésére. A tetraéder a NÉGY, az Ige ábrája is. Az Ige rend is, de teremtő erő is. A tizenkettős semmi más, mint az, hogy a NÉGY négy arca valódi formát, vagyis hármasságot nyer. Nincsen szükség a tizenkettőnek új térábrára, a tetraéder mindkettőt ábrázolja. A tizenkettő a négy irányba mutatott négy darab hármas arc, vagyis a négy lap négy háromszög. Ez azt jelenti, hogy a kozmosz, melynek rendje a tizenkettesen alapul, a NÉGY megnyilatkozása. Emlékezzünk rá, hogy a NÉGY maga a Teremtés kiáradása, a kiáradás hogyanja, rendje. Nos, itt a Tíz teremtési „szintjén” ez tényleges megnyilatkozást jelent. A tizenkettő a zodiákus tizenkét háza. Az asztrológia semmi más, mint a kozmosz rendjének ismerete. Ez azonban nem egy megdermedt rend, hanem időbeli és térbeli rend egyszerre. Örökké változik, de örökké visszatér, vagyis ciklikus. A természet négyes ciklusa is ezt mutatja. Az archaikus kor e ciklikus, de örökké állandó rend alapján állt. A tizenkettesről mondják, hogy az idő száma. Ez igaz is, meg nem is. Hamvas azt írja, hogy a három az idő száma (múlt, jelen, jövő), a négy a tér száma (térábra akkor jön létre, ha három pont mellett, ami egy síkot alkot, van egy negyedik is, mely nem abban a síkban van), s a tizenkettőben a tér és az idő arányosan egyesül. Ha tehát azt mondjuk, hogy a tizenkettő az idő száma, akkor ez csak úgy igaz, ha a Teremtés rendjének nagy világidejéről beszélünk, melyben tér és idő is benne foglaltatik. A korábbiakba említett héber olam, illetve a görög aión szavak e jelentéstartalmat még hordozzák. Manapság sokan foglalkoznak az idő mibenlétével. Azt mondják, hogy a tér három dimenzió (mert a koordináta rendszernek három iránya van), és az idő a negyedik. Ez jellegzetes modern kori összezavarás. Az időnek és a térnek önmagában, csupaszon nincsen értelme, vagyis inkább egymás nélkül nincsen értelme. Az idő és a tér a teremtés rendjében válik értelmessé. A tiszta lét időtlen, és a tér nem korlátozza, de, amikor a Tízben a teremtés rendje felragyog, akkor megteremtődik a tizenkettő is, mely a kozmosz rendjének száma, s aminek a látható világban (az aszíjá szintje) csak széttört megnyilvánulása a tér és az idő. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a három nagy világkorszak (archaikus kor, apokalipszis, és a szabadság kora) egyszerre igaz a Teremtés négy világával (acílút, beríjá, jecírá és aszíjá, melyekkel analóg az aranykor, az ezüstkor, a rézkor és a vaskor). A hármas felosztás azt mutatja, hogy a Teremtésben minden a Szentháromság képére lett, a négyes felosztás pedig a NÉGY hatóerejének megnyilatkozása a Teremtésben. A hármasság és a négyesség megvilágítására még jó példa lehet a három minőség, a légnemű, a folyékony és a szilárd, és a négy elem, a tűz, a víz, a föld és a levegő kapcsolata. Mindkét felosztás igaz, de más szempontból. A három és a négy az Első Szellemi Teremtés hetesében állt együtt a legtisztábban, de ezt az egységet megbontotta a Bukás. Így a három és a négy végleges együttállása a tizenkettőben jött létre. A hét sem veszett el. Az életfában a hét áll felül az Első Szellemi Teremtés képére, s alatta a szilárd alap a tizenkettő. Annak a kérdésnek, hogy mi a tér és az idő, alulról nézve nincsen megoldása, felülről nézve pedig e kérdésnek nincsen létjogosultsága, mert magasabb szinten e kettő egy. Akik az idő mibenlétét meg akarják határozni, azoknak magasabb szinten, vagyis a kozmosz rendjének szintjén, végső soron a Teremtés rendjének szintjén kell szemlélniük a kérdést. E szinten pedig nincsen elválasztva tér és idő. A Teremtés rendje állandó is és változó is. Állandósága a szabályok szerinti változásban van. Ciklusa azonban nem csak egyféle van. A kozmoszban vannak nagy, ismert ciklusok, de van ciklusa minden teremtettnek. Talán nem is a ciklus a megfelelő szó. Olyan ez, mint bolygók pályája. Mindennek van pályája, vagyis útja. Elindul és visszatér. Honnan és hova? A Teremtőtől és a Teremtőhöz. A pálya, vagy út olyan ciklus, mely nem ismétli meg önmagát. Mily csodás és hatalmas koncepció, melybe belefér az, hogy minden lénynek saját pályája legyen a szabadság jegyében, s mégis minden közösségnek, népnek, de az egész világnak is van pályája, s ezek nemhogy nem ütköznek egymással, de együtt alkotják a Teremtés és a Megváltás nagy pályáját vagy útját. Az archaikus kor ezt úgy fogta fel, hogy a lény útja ciklikus, amíg a megvilágosodást, vagyis a megszabadulást el nem éri. Vagyis, amíg Istenhez el nem ér. A Teremtés a kisugárzás, a sokasodás jegyében áll, ezért a lények a Teremtő egy – egy határhelyzetét élik meg. Mindenki megél valamit Istenből. Mindenki valami olyat, ami egyedülálló, és pótolhatatlan. A Megváltás a reintegráció, vagyis a Teremtés kisugárzó sokasodásának úja egyesítése. Nem az életutak összeadásáról van szó. Az emberiség egysége nem az, hogy együtt tekintem az eddig élt és a jövőben élő embereket, hanem az, hogy az emberiség egyé válik Krisztusban. A Teremtés a Teremtőből a szabadság jegyében sugárzott ki, s e kisugárzás a Teremtés isteni rendjének képét mutatja. E kép azonban a Bukáskor megzavarodott. A Bukás nem a rendben tett kárt, hanem a teremtettben megzavarta a rend képét. A Teremtő és a teremtett olyan, mint a nap és a hold.  A lényben élt az isteni rend képe, de csak tükörképként. Ez a legszentebb értelemben vett tükörkép, melyet a hinduk májának neveznek. E kép azonban a bukáskor megzavarodott. A Megváltás az, hogy ez a kép ismét helyre áll, de nem a törvény, hanem a szabadság jegyében, s tulajdonképpen nem is az eredeti kép helyreállításáról van szó, hanem annak az eredeti képnek a kiteljesedéséről. Az archaikus gondolkodásban ez azt jelentette, hogy a Teremtés törvényei szerint a Teremtés bejárja az útját, s a megzavarodott képet helyreállítja. A világ ciklusa pedig addig tart, amíg ez meg nem történik. Brahman kileheli magából a világot, majd visszaszívja. Mindez a törvény és a ciklusosság jegyében állott. Krisztus óta azonban nem tudunk másképp gondolkodni, csak úgy, hogy „valahová tartunk”, vagyis utat járunk be, de úgy, hogy a kezdethez képest valami többre jutunk. Egy dolog egészen biztos, olyan út, melyet a tudomány elképzel, nincsen. A modern gondolkodás alapja az, hogy a koordináta rendszer egyenesei a végtelenbe tartanak. Ennek a gondolkodásnak a jellegzetes terméke a táguló világegyetem gondolata. Tágul? Lehet. De hova tágul? És meddig tágulhat? A koordináta rendszer „X” tengelye nullától indulva a végtelenbe fut. Ez az egész teljesen nonszensz. A tudomány e kérdésekben azért nem jut sehova, mert nem is juthat. A végtelenbe futó egyenesek gondolata abszurdum. A világnak van száma, vagyis van értelme.  A Teremtés Istenből sugárzott ki, és ha valahova juthat, akkor az csak Isten lehet. A Teremtés mindenestül Istenből, Isten által és Isten képére lett, és benne nyugszik. Krisztustól tudjuk, hogy az élet út. Teljesen nyilvánvaló, hogy a világ nem az értelmetlenség nem-létező végtelenje felé tart. A kereszténység útja az ún. metanoia, vagyis megfordulás. Az élet értelmetlenné vált körforgásából és kényszerpályájából meg kell fordulni Isten felé, és a legegyenesebb úton hozzá (Krisztushoz) kell menni, úgy, hogy közben Krisztusban és Krisztus által Emberré érünk. A metanoia nem ellentétes az archaikus gondolkodással, csupán arról van szó, hogy az archaikus korban az üdv nem személyes, hanem kollektív kérdés volt. Krisztus azonban mindenki számára személyes kérdéssé (feladattá) tette az üdvöt. Furcsa mód, mégis ez a személyesség a közösség alapja. Valódi, krisztusi személyek nélkül nincsen közösség csak csürhe. A szabadság korszakának az lesz az alapja, hogy az Isteni rendet önként tartjuk meg, s így rájövünk, hogy szabadságunk nemhogy nem csökken ezáltal, hanem így teljesedik ki igazán. Manapság az emberek a szabadság jegyében saját sötétségük rabszolgái. Ha isten törvényét követem, szabad vagyok, s az új korszak meg fogja mutatni, hogy eddig a szabadságnak igen alacsony szintjét ismertük. A tizenkettőre visszatérve, arról van tehát szó, hogy a tizenkettő a Bukás után a Teremtés rendjének talapzata, s e talapzaton ragyog a hét. A kozmoszban a tizenkettő uralkodik, ha lentről nézem, de a lélek a hét rendjéből való, így felemelkedhet a kozmosz rendje fölé. Ennek a szemléltetéséhez látnunk kell végre az életfa térábráját. Az életfa – a Tíz térábrája A héber életfának sok egymásnak is ellentmondó ábrázolása létezik, különösen, ami a szefirák közötti kapcsolatokat illeti, amiket a huszonkét héber betű jelöl. Az egyes ábrázolásokon bizonyos betűk más szefirák között teremtenek kapcsolatot, mint más ábrázolásokon. Sok ábrázoláson a szefirák közötti kapcsolatokat nemcsak vonalakkal, hanem „szalagokkal” ábrázolják, melyeknek egymás mögöttiségre utal bizonyos térbeliségre. Itt elsősorban az értelmes térábrát keressük, mely egybevág eddigi gondolatmenetünkkel. Vagyis, a térábránkat a hét ábrájából (oktaéder) és a tizenkettő (a NÉGY ábrája, vagyis a tetraéder) állítjuk össze. Az életfa „szalag” ábrája és térábrája: Majd néhány színes térbeli ábra: A fenti térbeli ábra egy bizonyos nézetből pontosan a klasszikus síkbeli ábrázolások életfáját mutatja. E nézet úgy érhető el, ha az alakzat fehér, kék és vörös szefiráját (gömbjét) beforgatom egy lőttem lévő függőleges síkba úgy, hogy a fehér legyen legfelül és alatta legyen a kék és a vörös. E síkbeli nézetben a felső hét szefira a szabályos Dávid csillagot alkotja. Nem csak a fehér, a kék és a vörös gömbök vannak egy síkban, hanem ugyanebben a síkban helyezkedik el a zöld, a narancs és a legalsó barna színű gömb is. Az ábrán huszonkét aranyszínű vonal van (a hetes középpontjában lévő aranyszínű gömbön áthaladó aranyszínű vonal egynek számít, nem kettőnek, vagyis a fehér és a sárga szefira között egy vonal van, s ennek közepén van a szürke színű szefira). A különböző ábrázolásokon a szefirák színe szintén nem mutatnak egységes képet, itt egyenlőre csak ábrázoltuk az egyik változat színeit. A síkbeli ábrázolásokból az ábra felső részén az oktaéder kézenfekvően adódik, mivel már korábban láttuk, hogy a Hét ábrájának speciális nézőpontból nézve a Dávid csillag a képe. Az alsó részen pedig a „szalagos” sík ábrázolások is tetraédert sejtetetnek. Az alsó négy szefirát a térben máshogy is elhelyezhetem úgy, hogy az előbb említett nézőpontból ugyanazt a sík képet mutassa, de csak ebben a helyzetben van meg a térben a szabályos tetraéder. A fenti térábra tehát tartalmazza azt, amit a Széfer Jecírá mond, vagyis a három anyát (a három anya a héber betűk sorában sem egymás mellett áll, az ábrán a háromszögekben fedezhető fel), a hét kettőst (a felső oktaéder a hét térábrája) és a tizenkét egyszerűt (a tizenkettőt a tetraéder formázza, négy arca, van melyek háromszögek, vagyis hármasságok).  Ezen felül az is látszik, hogy a hét van felül, és a tizenkettő az alap. A tizenkettő, ahogy már korábban mondtam a kozmosz rendjének a száma. A kozmosz rendjének lényege azonban a felette álló hetes. A Teremtés beríjá szintjén, vagyis az Első Szellemi Teremtés szintjén csak hét szám volt (a Hét Művelet). A Teremtés jecírá szintjén, vagyis amikor a Bukás után a Nyolcból, a Kilencen át megnyilatkozik a Tíz, a hetesség nem veszik el, hanem elrejtőzik és az életfa felső heteseként nyilatkozik meg. Ezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy a lény a születésekor belehullik az anyagvilágba. Amikor feleszmél, először a kozmosz rendjét látja meg, vagyis mondhatnánk úgy, hogy az életfa legalsó csúcsán áll, ahonnan először csak a kozmosz rendje látszik. Az ember azonban Isten lényegéből való, vagyis a származása szerint a hetes világából. Ide azonban csak úgy juthat el, ha a kozmosz rendje fölé emelkedik. Az archaikus korban erre szolgált az ún. beavatás. A nem beavatott ember, vagyis az egyszer született ember a hetes világával csak a halála után találkozik. A beavatott, vagyis a kétszer született ember, a halál vonalát már életében átlépi, elér a hetes világába, de visszatér a kozmosz világába, hogy „legalább még egy lelket megmentsen”. A tizenkettő a hét alapja. mindkettő a három és a négy együttállásának a képe, de a tizenkettőnek nincs közepe, vagyis a tizenkettő közepe a hét. A kozmosz nincsen a szellemvilág hetese nélkül. Azt, hogy a tizenkettő közepe a hét a következő ábra tökéletesen szemlélteti. Az ábrán látható, hogy ha a tetraéder felezőpontjait összekötöm, akkor a hét ábráját kapom meg. Az ábra azért is érdekes, mert a középső fehér gömbtől eltekintve tíz gömb van az ábrán, hat arany és négy ezüst. Ez azt jelenti, hogy ez az ábra equivalens (egyenértékű, a másiknak megfelelő) az életfa ábrájával. Az ábra azt is mutatja, hogy miképpen rejti magában a kozmosz (tizenkettő) a hetes világát. De az ábrát úgy is felfoghatjuk, hogy a tetraédert a NÉGY, az ige ábrájának tekintjük, így az ábra azt mutatja, hogy a NÉGYben, Isten örökké hangzó szavában miképpen van jelen az Hét, az Első Szellemi Teremtés. Ha valakiben felmerülne, hogy hol van a három ebben az ábrában az nézze meg az ábra felülnézetét (minden csúcsból nézve ugyanez a felülnézet). Az alábbi ábrán látható az életfa síkrajza (a bal oldalon) és a térábra azon oldalnézete, mely az elölnézetre merőleges síkból látható (a jobb oldalon). Az ábra felső öt pontja, mely a térben hét pont, alkotja a már jól ismert oktaédert. Az ábra alsó három pontja, mely a térben négy pont egy szabályos tetraédert alkot. E tetraéder két csúcsa a legalsó két pont, a további két csúcsa pedig az alulról számított harmadik pont, mely a térben két pont, a síkba pedig egymás takarásában vannak. (A két ábra között elhelyezkedő metszet jel azt mutatja, hogy a jobb oldali ábra a bal oldalinak milyen irányú nézete.) Az ábrán érdekesek lehetnek még a körök. Az ábrán látható három kör felfűzi a szélső pontokat. A sík ábrához képest, a térben ezek a körök gömbök. A legfelső gömb az oktaéder határoló gömbje. Korábban már levezettük, hogy az oktaéder csúcsai egy gömb felületére esnek. Az alsó két körrel illetve gömbbel azonban más a helyzet. A térábrán a gömbök nem ugyanazokat a pontokat fűzik fel, mint a síkábra körei. Ez az ábra éleinek hosszaiból látható. Felmerül a kérdés, hogy miért is alakul ki pont ez az életfa alakzat. Erre a kérdésre csak úgy kaphatunk magyarázatot, ha megpróbáljuk az egész Teremtést az elejétől geometriai ábrákban megfogalmazni. Előtte azonban, mintegy összefoglalásként felvázolom a Teremtés általam eddig megértett sémáját. A Teremtés sémája A következő képeken megkísérlem bemutatni a Teremtés sémáját úgy, ahogyan azt én meg megláttam. A képet három részre bontva még egyszer közlöm, hogy a részletek is jól láthatóak legyenek! A kiindulás az EGY. A kabbala szerint a teremtés szférái, vagyis a szefirák olyan állomások, melyekben Isten nevei fogalmazódnak meg, illetve mondatnak ki. A Véda is különböző nevekkel látja el Istent. Egy Isten van. Az EGY mindenek alapja és egysége. Az EGY a számok alapállása. A „kezdő állapot” azonban mégis az, amikor Istennek nincsen neve. Ezt Böhme Ungrundnak hívja, magyarra Alaptalan Mélységként fordították. Ez az „állapot” túl van még a van és a nincs fogalmán is. Isten első neve: „az, aki van”. Ez előtt áll az Alaptalan Mélység, vagyis amikor azt sem mondhatjuk Istenre, hogy van, azt sem, hogy nincs. Minden és Semmi egyszerre. Az arab matematika ezt az állapotot a nulla fogalmával értette meg, és a természetes számsor elejére helyezte. Az Alaptalan Mélységről nem tudunk mondani semmit. Olyan Semmi ez, amiben a Minden jelen van, de nem megnyilatkozottan. És ez a kulcs. Az Alaptalan Mélység a még meg-nem-nyilatkozott Isten. Az EGYnek azonban három arca van a matematikában és a geometriában. Egy, nulla és végtelen. Amikor az Alaptalan Mélység meg akart nyilatkozni, akkor rögtön HÁROMként nyilatkozott meg. Miért nem KETTŐként? Azért, mert a KETTŐnek nincsen közepe, így Isten szétszakadt volna. Hogy jobban megértsük: a KETTŐ szakadás és egyesülés. Két arca van: egyszerre feleződés és duplázódás. A pozitív KETTŐ a dualitás, a negatív KETTŐ a szakadás. Az EGY után a HÁROM a következő „stabil” állapot. A meg-nem-nyilatkozott EGY az Alaptalan Mélység, a megnyilatkozott EGY a Szentháromság Egy Isten. A KETTŐ Istennek nem állapota, hanem „művelete”. A KETTŐt ott érthetjük meg, ahol a meg-nem-nyilatkozott megnyilatkozik, ez ugyanis már kettő, mégis egy. A KETTŐ legmagasabb szinten az Isteni Hármasság megnyilatkozásának a művelete. A KETTŐ az EGYtől legtávolabbi, és az EGYhez legközelebbi. Ez a KETTŐ két arca. Az Első Varázslat az, hogy az Alaptalan Mélység megnyilatkozott, mint Isteni Hármasság. A KETTŐ a szent varázslat művelete. A Szentháromságban az Atya az akarat, mely alapot kíván önmagának. Ez az alap a Fiú. Az Atya önmagát alapba helyezi a Fiúban. Az Atya akarata alapba helyeződik a fiúban, azonban túl is árad a Fiún. Ez a túláradás a Szent Szellem, aki az Atya és a Fiú áradó élete. Az erők teljessége, mint akarat az Atyában „oldottan” van jelen. Ez az akarat a Fiúban fókuszálja az erők teljességét. „A Fiúban az erők csendben várakoztak.” Az Atya akarata azonban túlárad önön székhelyén, vagyis a Fiún, és a Szent Szellemben az erők formálásába lép. A Szentháromság Egy Isten, mégis három személyben, a megnyilatkozott EGY, mint HÁROM. A Szentháromság önmagában és önmagának is „működhetett” volna. Isten mégis önmaga szemléletébe lépett. Önmaga szemlélete a „negyedik hatás” (Böhme), vagyis a NÉGY. A NÉGY a teremtő mozzanat. Isten tükörbe nézett, de a tükörben nem önmagát látta meg, hanem a Teremtést. A NÉGY a Teremtés kiáradása Istenből. A Teremtés Istenből, Isten által, és Isten képére lett. A Teremtés nem Isten, de mégis belőle sugárzott ki. Ezen kisugárzás a Második Varázslat. A varázslat művelete a NÉGY, ami a KETTŐ következő megnyilatkozása. A NÉGYnek négy arca van. Az első arc az IGE, ami a Teremtés formáló ereje és rendje. A Teremtés „hogyanja”. A második arc SOPHIA. A Teremtés SOPHIA képére lett. SOPHIA az Égi Szűz, a Világ Királynéja, Isten Jegyese, a Boldogságos Szűz Mária. A harmadik arc a Mágikus Tükör. A Teremtés tükröződés, kiáradás Istenből, SOPHIA képére, az IGE által. A negyedik arc a Teremtés maga, vagyis a viszony Teremtő és teremtett között. Mindezeket korábban már kifejtettük. Volt tehát már valami Istenben, ami belőle származott, de mégsem mondhatjuk rá hogy Isten. Ez a Teremtés, ami mindenestül Istenben van, Isten által van, és Istenből származik. A Teremtő Aktus a Teremtés pillanata óta tart. Nem egyszeri cselekedet, hanem a Teremtést fenntartó, folyamatos aktus. Az Első Szellemi Teremtés (szellemi, vagyis nem anyagi, időtlen, tértelen, tiszta) hét Mágikus Teremtő képben fogalmazódott meg. E Hét képet Böhme tárta fel. E Hét kép, Hét Művelet a Príma Matéria hármas egységéből sorban lépett ki. A Príma Matéria a Szentháromság képére a Teremtés hármas alapanyaga. E három Alapminőség az alkímia alapján: a Sal, a Sulphur és a Merkurius. Az Első Szellemi Teremtésben azonban benne rejlett a szakadás lehetősége, mert a Teremtésben mindaz, ami Istenben egységben állott belépett az elválaszthatóságba. E szakadás olyan aktus, ami a teremtés tovább áradását idézte elő. Ezt hívjuk Bukásnak, ősbűnnek, a lelkek lázadásának. A Bukás megtörte az Első Szellemi Teremtés egységét. Nem veszett el semmi, de a Teremtés tovább kellett áradjon és új alakzatot kellett felvegyen. Ez a tovább áradás három lépcsőben valósult meg. Az első lépcső a Nyolcadik Művelet, melyet úgy foghatunk fel, mintha az Első Szellemi Teremtés hetese egy gödörbe zuhant volna. A Nyolcadik Művelet a KETTŐ harmadik megnyilatkozása, mint összetörés, összesűrűsödés a következő kiáradás előtt. A második lépcső a Kilencedik Művelet, ami a HÁROM következő megnyilatkozása. A Kilenc a hármasság megháromszorozódás, vagyis az Első Szellemi Teremtés három részre szakadása. A három elkülönült világ három olyan világ szféra, melyeket a Bukás után a sötétségbe zuhant embernek be kell járnia, hogy Istenhez ismét eljusson. A harmadik lépcső pedig a Tíz, ami a Teremtés Bukás utáni végleges „alakjának” a képe. Megjelenési formája a kabbalista életfa. Akik a kabbalában jártasak, azok mindjárt a szememre vethetik, hogy a Teremtés négy szintje, az acílút, a beríjá, a jecírá és az aszíjá az álltalam ábrázolt sémában úgy helyezkednek el, hogy a Varázslatok választják el őket, s így az életfa, vagyis a Tíz a jecírá szintjébe kerül, holott a kabbalisták a négy szintet az életfán belül különítik el. A kettő nem zárja ki egymást. A Teremtés minden lépcsője magában foglalja az előző lépcsőket is. Így a négy szint értelmezhető a Teremtés teljes folyamatára, és a jecírá szinten az életfa egyes részeire is. Aki követte a számolást, az észreveheti, hogy a nagy számsorból kimaradt az Öt és a Hat. Nos ahogyan Hamvas mondja, a három az egész, a négy a teljesség, a tíz pedig a mindenség száma. Az őt pedig a teljesség fele, vagyis az öt a tíz feleződése, vagyis a Teremtés megtörése, szakadéka. Az Öt tehát lehetne a Bukás száma, de csak az Öt negatív értelmében. Ezen értelemben a legsötétebb dologról van szó. A negatív KETTŐ a szakadás száma, a negatív Öt azonban a sátáni aktus száma, melynek jele a csúcsával lefelé fordított pentagramma. A pozitív Öt és Hat a Teremtés sémájában nem alkotnak önálló állomást, ezért nem ábrázoltam őket. Mélyebb jelentésük eddig még nem világosodott meg előttem. Úgy sejtem, hogy a Teremtésben rejtetten működő erőket jelentenek. http://sivatagitavaszmuaddibblogja.blogspot.com