- Amíg idő van, addig Élet is van: különböző formákban -

Mi emberek vagyunk azok, akik tudunk az időről, és ezáltal valamiképpen felette állunk az idő folyásának. 

Tudunk az örökkévalóságról, vagy másképp kifejezve: a valóság egészének valamiképpen örök voltáról.

Most tegyük fel magunknak  a kérdést: hogyan jutottunk ehhez a kétségtelenül igaz tudáshoz, hogy 

tovább élünk?

A válasz ez lehet: Ha saját magunk létezésének időben véges (nem örökké tartó) módját 

összehasonlítottuk a valóság egészének csakis öröknek, minden időn túlinak elgondolható létezési 

módjával. Tehát az örökkévalóságra vonatkozó tudásunk egy lépésről lépésre haladó gondolatmenetnek, 

egy levezetésnek a következménye, illetve eredménye. Mert iít tulajdonképpen sajáí létezési módunk 

megtapasztalásának egyszersmind adott két mozzanatára vonatkozó tudásról van szó. Vagyis ez a 

tudás egy alapvetően közvetlen ismeret, azaz tapasztalat eredménye. Persze ez a léttapasztalat nem 

úgy áll rendelkezésünkre, mint az érzékelhető tárgyakra vonatkozó tapasztalat, hanem csak 

élettapasztalatunk hátterében, az élettapasztalatunkban bennfoglalt tudásként van számunkra jelen.

Ennek a kifejtésnek azonban sohasem az a célja, hogy olyasmivel ismertessen meg minket, ami távol áll 

tőlünk, amiről még semmit sem tudtunk, hanem e kifejtés csak arra irányul, hogy rádöbbentsen arra, amit 

alapjában véve már mindig is, pontosabban, amióta az eszünket tudjuk, tudtunk, persze sokszor anélkül, 

hogy figyeltünk volna rá.

Témánk megfogalmazása és lehatárolása

A halál az ember biológiai, evilági létezésének vége. Ebben az értelemben kétségtelenül múlandó lények 

vagyunk. A nagy kérdés viszont, hogy csak ezek vagyunk-e? Van-e önmagunkban valami, ami túléli a 

biológiai haláll? Van-e személyes élet a halál után? A nagy monoteista vallások (az ortodox zsidóság, a 

kereszténység és az iszlám) ezt állítják, hogy amikor a halottak feltámadásáról és a halál utáni 

személyes örök életről beszélnek - amit a filozófusok a görög filozófiából vett szóhasználattal mint a 

„lélek halhatatlanságát" írnak le a lélek halhatatlanságáról való beszéd lényege, hogy a „lélek" szóval azt a 

valamit jelöljük, ami a halál után is biztosítja a földi életet élt személy önazonosságát. Az Istenben és az 

örök életben hívő ember meg van győződve arról, hogy személyes léte nem szűnik meg halála által. - 

Minket viszont most az foglalkoztat: ez a meggyőződés pusztán a hit dolga, vagy megnevezhetünk 

belátható, az értelem számára is meggyőző érveket, melyek ezt a hívő meggyőződést alátámasztják, 

illetve megalapozzák? - Ezt a kérdést kívánjuk most megvizsgálni.

Azt az állítást, hogy az ember személyes élete nem zárul le a halállal, nem 

könnyű az értelem számára belátható érvekkel alátámasztani. Mert abban a 

kétségtelen tényben, hogy a halállal az ember minden számunkra 

megtapasztalható tevékenysége megszűnik, holtteste pedig elporlad, oly 

megdöbbentő erővel mutatkozik meg az emberi élet múlandósága, hogy e 

megrázó tapasztalattal szembesülve látszólag alig van esélyünk arra, hogy 

kimutassak az elhunyt személy nem semmisült meg. 

Erre csak akkor nyílik lehetőség, ha ki tudjuk mutatni: vannak másfajta, a mindennapi tapasztalat számára 

hozzáférhető tények, melyek helyesen értelmezve, meggyőzően utalnak arra, hogy a halál nem jelenti az 

ember személyes létének végét; hanem, hogy az, ami az ember személyes létének végső hordozója, 

vagyis az, amit „léleknek" nevezünk, nem azonosítható minden további nélkül azzal a "testtel", mely a 

halál után feloszlik. (Megjegyzendő, hogy amikor itt tapasztalatról beszélek, akkor nem a 

természettudományos kutatás értelmében vett tapasztalatra gondolok, mert a természettudományos 

kutatás számára csak az számít tapasztalatnak, ami mint a kutató tudóssal szembenálló, észlelhető és 

lehetőleg mérhető tárgyként vizsgálható meg.) Itt sokkal inkább olyan tapasztalatokat szeretnék szóvá 

tenni, melyek egyéni, személyes életünkben mutatkoznak meg akkor, amikor gondolkodunk, és 

öntudatosan cselekszünk. 

Vagyis itt egzisztenciális, magunkat személyi voltunkban érintő, és egyben a mindennapi életben 

jelentkező tapasztalatokról lesz szó. Olyan tapasztalatokról tehát, melyek egészen hétköznapiak és 

melyek mindenkinek rendelkezésére állnak. - Ezt azért hangsúlyozom, mivel sok régi kultúrában, sok 

népnél bizonyos rendkívüli, ritkán előforduló, de esetenként, úgy tűnik, megbízhatóan dokumentált 

események kapcsán alakult ki. Olyan történetekre gondolok itt, melyek elhunyt személyeknek haláluk utáni 

megjelenéséről, túlvilági üzenetekről számolnak be. A felvilágosodás kora óta ezek száműzve vannak a 

tudomány területéről. A parapszichológia és az ezoterikus irodalom azonban foglalkozik velük. Az 

ilyenfajta eseményekről később beszélünk.

Még egy előzetes kérdést itt legalább érintenünk kell: Lehet-e a halál utáni személyes életet, azt, amit a 

lélek halhatatlanságának nevezünk, bizonyítani? - Ha csak olyan gondolatmenetet vagyunk hajlandók 

bizonyításként elfogadni, melynek senki sem tud ellentmondani, akkor a lélek halhatatlansága nem 

bizonyítható. De egy ilyen igénynek tulajdonképpen semmiféle gondolatmenet nem tehet eleget. Olyan 

bizonyítás, mely kikényszeríti egy állítás elfogadását, nem létezik. Minden állítás elfogadásában szerepe 

van személyes szabadságunknak.

Honnan tudjuk, hogy mi emberek mik vagyunk?

Ebből a nagyon egyszerű kérdésből indulunk ki. Tegyük fel a kérdést először egészen általánosan: 

Honnan tudjuk egyáltalában, hogy mi micsoda? - Válasz: a dolgok, az élőlények, a személyek 

megfigyeléséből. De mit kell elsősorban megfigyelnünk? - Válasz: Elsősorban a dolgok, az élőlények, a 

személyek tevékenységét keli megfigyelnünk. Ezek szerint az élőlények és az ember esetében a belőlük 

kiinduló, a tőlük származó cselekedetek azok, melyek megmutatják a bennük rejlő képességeket és e 

képességek alapján azt is, hogy milyen az igazi mivoltuk. - Az ember mivoltának megismerése 

szempontjából azonban még egy kérdést tisztáznunk kell. Ha a tevékenység mutatja meg valaminek igazi 

mivoltát, akkor tudnunk kell, hogy honnan ismerjük meg azt, hogy egy tevékenység tulajdonképpen milyen 

jellegű, hogy mit is nyilvánít ki? -

Válasz: Egy tevékenység mivoltát abból ismerjük meg, hogy megvizsgáljuk, mire is irányul ez a 

tevékenység, mi is ennek a tárgya?

Hogy tehát kiderítsük, valójában mik is vagyunk mi emberek, meg kell tehát vizsgálnunk, mire vagyunk 

képesek. Azt, hogy mire vagyunk képesek, azt a tőlünk, magunktól származó cselekedetek vizsgálata 

által állapíthatjuk meg. A cselekedeteink jellegét pedig abból tudjuk megállapítani, hogy megvizsgáljuk, 

mire is irányulnak cselekedeteink, mik a cselekedeteink tárgyai.

Ezen előkészítés után belefoghatunk egy vizsgálódásba:

Mi az, hogy „örök"?

Mivel az emberi személy örökkévalósága, más szóval a lélek örök élete foglalkoztat minket, azért 

vizsgáljuk meg ezt a szót, „örök". Ezt a szót használjuk a mindennapi nyelvben is. Valamiképpen értjük is, 

hogy mit is jelent. Valamiképpen az idővel hozzuk kapcsolatba, habár ha valamiről azt mondjuk, hogy 

„örök", akkor azt az időt felülmúlónak tartjuk. - Ezért, hogy kiderítsük az „örök" szónak igazi jelentését, 

először az idővel kell kicsit foglalkoznunk.

Mi az idő?

Ismeretes Szent Ágoston megállapítása az időről: „Ha nem 

kérdeznek, akkor tudom, hogy ez mi; de ha kérdeznek, akkor nem 

tudom." - Ezzel valamiképpen mi is így vagyunk, hiszen időben élünk, 

és így számoljuk az órákat, a napokat, az éveket. De pontosan 

megmondani, hogy mi az idő, nem egyszerű. Az mindenesetre 

világos, hogy az időnek három dimenziója van: múlt, jelen és a jövő. 

Persze a múlt az, ami már nincs, a jövő az, ami még nincs, és a jelen 

csak egy rövid pillanatnak tűnik, mely, mihelyt észleljük, már el is illant. 

Az idő mégis valamiképpen az, ami összefogja a múltat a jelent és a 

jövőt. - Nagyon fontos itt megállapítanunk azt, hogy az idő a szó 

szoros értelmében csak öntudattal (önmagára vonatkozó tudással) rendelkező lény, vagyis csak az 

ember számára van. Mi emberek vagyunk azok, akik tudunk az időről, mint időről, és ezáltal 

valamiképpen felette állunk az idő folyásának. Tudunk a múltról, mint ami már elmúlt, a jövőről, mint arról, 

ami még nincsen itt, de el fog jönni, és tudunk a jelenről, melyben cselekednünk kell, melyet amennyire 

lehetséges ki kell használnunk. 

A múltra emlékezve a múltat a jelenbe hozzuk, a jövőt tervezve a jövőt a jelenünkbe vonjuk be. A múltnak 

és a jövőnek a jelenben való összefogása, a múltról és a jövőről való tudás a jelenben megint 

megmutatja, hogy valamiképpen felette állunk annak, amit az idő múlásának nevezünk. Az idő a 

megőrzött múlt és a várt jövő egysége az öntudattal rendelkező személy jelenében. - Nagyon fontos 

megállapítanunk még azt is, hogy az idő, végeredményben mindig a saját időm, az én időm. A saját 

időbeliségünkről tudva tudunk az időről. Akkor is, ha eseményeket el tudok helyezni a történelmi időben, 

a saját időbeliségemről való tudás az alapja időtudatomnak. Mint olyan valaki, aki tudok az időmről, 

tudok az időbeli végességemről is. Ezzel a tudással, ezzel a tapasztalattal többféleképpen szembesülök.

Az időbeli végességemről való tudás, mellyel szembesülnöm általában nem esik jól, egy nagyon érdekes, 

nagyon tanulságos tudás. Feltételezi ugyanis az örökkévalóságról, az „örökéről való tudási, mégpedig 

első fokon abban a formában, hogy tudom: biológiai létezésem szempontjából éppen nem vagyok 

örökkévaló lény. De azt is tudom - és ez az örökkévalóságról való tudás második foka hogy halálom által 

még nem szűnik meg a világ egésze. Vagyis azt is tudom, és itt hangsúlyozom: tudom, nem pedig csak 

vélem vagy elképzelem, hogy az, ami van, vagyis a létező valóséig egésze nem lehet mindenestül 

múlandó, hanem lényegéhez hozzátartozik a semmiképpen sem múlandóság, azaz az örökkévalóság.

Honnan ered ez a tudás?

Itt azt kell mondani, hogy ennek a tudásnak alapja egy egészen alapvető, a létezésnek, a „lenni"-nek 

mivoltára vonatkozó tudás. Itt arról a tudásról van szó, hogy tekintve a semmiből csak úgy magától soha 

nem lehet valami, vagyis, hogy a semmiből nem lesz semmi, ezért azt kell mondani: kell lenni 

olyasminek, ami örökkévaló, ami úgy van, hogy nem lehet múlandó; ami úgy van, hogy nem lehet, hogy 

ne legyen.

 - Itt egy biztos, letagadhatatlan tudásról van szó.

Itt idekívánkozik egy megjegyzés: Manapság a természettudományos kozmológiában beszélnek az 

„ősrobbanásról", mint a világegyetemünk létezésének kiindulópontjáról. Le kell szögeznünk, hogy ez 

semmiképpen sem érvényteleníti előbbi megállapításunkat. Mert (1) az „ősrobbanás" egy fizikai 

szingularitásra, csak egyediként értelmezhető állapotra mutat rá, mely a természettudományos kutatás 

határát jelenti; de (2) ez semmiképpen sem jelentheti azt, hogy a világegyetem a semmiből keletkezett. A 

semmiről ugyanis nem állítható, hogy robbanhat, nem állítható az, hogy robbant. 

A semmi, mivel semmiféle tulajdonsággal sem rendelkezhet, nem tud robbanni! Vagyis valamilyen 

ténylegesen létező valóság kell, hogy - ha nem is szükségképpen időben, de létben - megelőzte az 

„ősrobbanást". Szögezzük tehát le, hogy tudunk az örökkévalóságról, vagy másképp kifejezve: a valóság 

egészének valamiképpen örök voltáról. Vagyis kétségtelen, hogy ez a tudás, ez a gondolat, ez a 

felismerés jelen van az értelmünkben. És az is kétségtelen, hogy ez a felismerés nem fantáziánk, nem 

képzeletünk szüleménye, azaz megfelel a valóságnak, tehát igaz.

Weissmahr Béla: Az ember halhatatlanságának kérdése II.

Forrás: 
A Faludi Ferenc Akadémia rendezésében 2005. február 16-án megtartott előadás szövege. 
Szemlézte: Liptay András