A HALÁL PILLANATAI  Annak, akihez fájdalmas, szenvedéssel teli hetek, hónapok alatt közelít a halál, nehezen lehet megmagyarázni, hogy a halál maga csak egy átjáró az anyagi lét és egy másik sík között. A fizikai gyötrelmekhez gyakran olyan érzések társulnak például, mint a rettegõ félelem, a düh, a harag, a fojtogató magányérzet, a tagadás, a keserû önsajnálat. Az élet elvesztésének tudata, az a vigasztalan érzés, hogy az ember örökre elhagyja azt a földi világot, melyben élt, égõ hiányérzést teremt, különösen akkor, ha a távozó úgy gondolja, elintézetlen ügyeket hagy maga után. Ma, amikor az utolsó idõszak átélését segítõ régi szokások és hagyományok kiveszõben vannak, egyre nehezebb a haldoklót a másik oldalig kísérni. Sokan azt hiszik, életük nem volt eléggé értékes, lehetõségeiket nem használták fel kellõen, bûntudatot éreznek, és önmagukat hibáztatják. Ilyen lelki terhek a hétköznapi életben is megzavarják az emberi aurarendszert. Sokan azért érkeznek boldogtalanul, elhagyatva és elcsigázva a túlvilági átjáróhoz, mert negatív gondolataik annyira meggyengítik egyébként is széthullóban lévõ aurájukat, hogy az szinte már föl morzsolódik, s alig tudják tudatukat annyira egyben tartani, hogy igazán átélhessék a halál felemelõ pillanatát. A kapuélményt rendkívül erõteljesen tapasztalják meg néhányan azok közül, akiket valamilyen váratlan baleset, életveszély sodor a halál közelébe. Ma már a klinikai halál állapotából visszatért emberek rendkívüli élményeire hivatkozva sokan bizonyítékot látnak a túlvilág, a mennyország létezésére. A halál folyamatát most az energiaváltozások szemszögébõl mutatom be. Ebbõl a szempontból a jelenség mindig arról szól, hogyan lesz o fizikai testre jellemzõ mozgás és o részecskékre jellemzõ töltés idõvel a hullámra jellemzõ rezgés és fotonokkal, kvantumos adagokban, vagyis kódolt formában szállított információ. Metaforikusan szólva a halál az az esemény, amelynek során az anyag fénnyé válik. A VÁRATLAN HALÁL Az élettõl való megválásnak két fajtája van. Az egyik esetben váratlan az elhívás, máskor azonban az átlépést hosszabb elõkészület elõzi meg. Az, hogy az aura milyen állapotban érkezik a halál pillanatához, döntõ fontosságú a lélek további sorsa szempontjából. Az elmúlás hosszas folyamata alatt elméletileg lenne idõ rá, hogy az ember felkészüljön erre a találkozásra. A leghelyesebb persze az volna, ha mindig úgy élnénk, hogy bármelyik percben nyugodt szívvel hagyhassuk el a világot. Ehhez azonban az kellene, hogy ne legyen harag bennünk sosem, minden dolgunk, kapcsolatunk rendben találtassék. Valahogy úgy kellene gondolkodnunk, ahogyan a latin mondás ajánlja: "Memento mori!", ami annyit tesz: "Emlékezz a halálra!" Téved, aki azt képzeli, hogy ez egy örökös sírba révedést jelent. Sokkal inkább arról szól az üzenet, hogy életünk akármelyik másodpercében bekövetkezhet a vég, s hogy éppen ezért úgy kell élnünk, hogy bármely pillanatban elszámolhassunk hibáinkkal és jótetteinkkel. Néha nem árt erre figyelmeztetnünk magunkat, valahogy úgy, amint a néma barátok, a karthausi szerzetesek tették, akiknek tenyerére volt festve a "memento mori" két M betûje, s ha találkoztak, tenyerüket mutatva üdvözölték egymást.  A váratlan halál esetében gyorsan pergõ auratörténések zajlanak. Elõfordulhat, hogy miközben a fizikai test haldoklik, az egész rendszert érintõ energetikai trauma hatására az aura egysége hirtelen felbomlik. A leggyakrabban az aura nem szilárdan fizikai részei ilyenkor egyszerûen "felszippantódnak", elnyelõdnek egy vákuumban, anélkül, hogy az ember érzelmi vagy mentális összetevõi, ha úgy tetszik, aura rétegei egyáltalán tudomást szereznének az eseményekrõl. A halhatatlan testnek is nevezett aura rész viszont, amely voltaképpen az energiatérbõl személyes használatra kölcsönvett energiacsomag, soha nem vész el. Olyanféleképpen lehet elképzelni, mint a vákuum (vagy más néven az éter) egy részét, mely lényegileg sohasem különbözik tõle, még akkor sem, amikor az emberi lény testében ver tanyát. Az emberi létezésnek ez az igazán örökérvényû eleme, de feladata sokkal több annál, hogy csupán a világegyetem energetikai állandóságát biztosítsa. Hordozója annak a karmaléleknek is, mely az ember földi sorsát irányítja. Ez a karmalélek nem azonos a személyiséggel, a gondolatokkal. Ez inkább maga az igazi én, az önvaló, az isteni lélekrész, melynek egyébként csak halvány tükrözõdése érzékelhetõ a földi világban. Ez azért van, mert az emberek többsége - bár a születése elõtt pontosan tudja, milyen feladattal érkezik a világba - a fizikai testbe kényszerüléskor ennek a tudásnak jelentõs részét elveszti, és igazából csak a karmalélek, a sorsfeladat emlékével jön a világra. (A lélek újraszületésérõl a könyv késõbbi fejezeteiben részletesebben is szólok.) A halhatatlan test tehát visszavonul a folyton fluktuáló vákuumba, és magával viszi a karmalélek lényegét is, valahogy úgy, mint egy kis információ csomagocskát. Ez a karmalélek azután pihenhet egy ideig, nem nyilvánul meg, olyan, mintha egy születésre váró magocska lenne a téridõben. Talán ez az az emlékezés és fájdalom nélküli boldogság, amelyben a régi görögök szerint a túlvilág elíziumi mezõin lakók is részesülnek. Csak nagyon kevesen vannak azok, akik a halálba tudatosan és felkészülten lépnek át. Ugyancsak kicsi azoknak a száma is, akik sokáig nem ébrednek rá, hogy meghaltak, s valamilyen módon folytatni kívánják földi létüket. Mi történik az ilyen, finoman fogalmazva "nem tökéletes" halál esetén?  A földhöz még valamiért kétségbeesetten ragaszkodó ember aurája szétesik a halálban, de míg a fizikai teste és az azt szervezõ étertest lassan megsemmisül, elõfordulhat, hogy az érzelmi vagy a mentális test része vagy egésze tovább mûködik. Mivel azonban a halhatatlan test többnyire már kivonult a folyamatokból, az egész emberi egységet szervezõ karmalélekkel együtt, az érzelmi és mentális részek már csak töredékként fájdalmas hiányérzettel és sóvárgással funkcionálnak. Ilyenkor tulajdonképpen szokványos energetikai folyamatok játszódnak le. A hasonló rezgés hasonló rezgést keres, más szavakkal: a leszakadt aura részek próbálnak valamilyen "gazdatesthez" csapódni, ahol hasonló energia mintázatra bukkannak. Végletes esetben még az is elõfordulhat, hogy egy "vétlen" áldozat lesz az aurarész életben tartója. Ilyenkor tapasztalhatjuk, hogy az idegen energiamintázatot a magáéba olvasztó ember megváltozik, szokatlan érzelemkitörések, különös, a korábbitól eltérõ viselkedésmódok jellemzik, vagy éppen rögeszmés, új gondolatok kerítik hatalmukba. Az aurarészek ez esetben azért keresnek hordozót, vagyis egy élõ személyt, hogy félbe maradt feladatukat valahogyan befejezhessék, vagy felsõbb szervezõ és irányító erõ nélkül maradt, kontrollálatlan vágyaikat kielégítsék. Kétségtelen, hogy csak olyanokhoz tudnak kapcsolódni, akikben találnak hasonló rezgéseket, néha pedig az emberek óvatlanságból vagy éppen tudatlanságból engedik be auraterükbe ezeket a szennyezett aurahulladékokat. (Az élõknek élõk és holtak által való megszállottságáról, mint auradinamikai folyamatról külön fejezetben írok.) A halál során az is elõfordulhat, hogy az étertest, és az azt létesítõ halhatatlan test egy része olyannyira megpróbálja fenntartani a fizikai test épségét, hogy gyakorlatilag egy kvázi testet hoz létre, vagyis egy kísértetet. Ez külsõre olyan, mint valami kékes derengés, az étertesthez sokban hasonlít, de annál levegõsebb, lebegõbb, finomabb, de egyben hidegebb hatású is. Az ilyen ritka jelenések gyakran helyszínekhez kötõdnek. A jelenséget azzal is magyarázzák, hogy a többnyire brutálisan kegyetlen történések (például gyilkosság) hatására az adott helyen és idõben olyan hatalmas mennyiségû, kínból, félelembõl, kétségbeesésbõl született energia szabadul fel, mely szinte beleégeti a téridõ szerkezetbe a maga mátrixát, vagyis egy állandósult energiamintázatot hoz létre. Ezt úgy lehetne a legjobban elképzelni, mint egy sûrû szövedékû, rugalmas hálót, melyre - például hõhatásra - rányomódik egy adott tárgy körvonala. Mindez persze nem kétdimenziós, síkszerû valami, hanem térben történõ esemény. Ezeken a pontokon idõlegesen (egy következõ fölülírásig) megragad az információ.  Olyan érzés az ilyesmit szemlélni, mintha az ember rángatná a téridõ szövetét, s az valahol odabent sikoltozna. A LASSÚ ELMÚLÁS A halál másik formája, a lassú elmúlás hosszabb elõkészület után következik be. Még ekkor is megeshet természetesen, hogy a lélek nem útra kész, de legtöbbször a betegség vagy az öregkor elég idõt ad az életösszegzésre, a belenyugvásra, a megbékélésre. Az aurában is sajátos folyamatok játszódnak le. A legszembetûnõbb jelenség az a fényhíd vagy világító energiacsatorna, mely a testet egy átfogó energiamezõvel köti össze. Ez a fénynyaláb hasonló ahhoz, amit mélyen meditáló vagy spirituális erõvel gyógyító emberek aurájában is látunk. A haldokló esetében azonban nem feltétlenül a test központi energiavezetékének koronacsakrán át való meghosszabbítása ez. Inkább olyan, mint egy odaföntrõl lebocsátott fényszóró, ami elûzi a halálfélelem sötétjét. A fényáram akár az egész testet is átfoghatja. Anyaga a halhatatlan testéhez hasonló, tehát vákuum jellegû, de fény és anyag (hullám és részecske) tulajdonságokat is mutat. Az energiaoszlop egyik oldalán az emberi aurát találjuk, a másikon pedig egy tölcsérszerû nyílást, mely egy egységes, bár folyton pulzáló, univerzális energiatérbe vezet. Maga az oszlop egyáltalán nem mozdulatlan valami, inkább olyan, mint egy felfelé gyenge szívó hatást mutató, lassan forgó örvény, rugalmas falú, kékesfehér színû, de gyakran ezüstös villanások, szikrák is feltûnnek benne. Tulajdonsága az is, hogy az étertest alkotóelemeinek vivõanyagaként is szerepel, vagyis azt nemcsak felépíteni, hanem lebontani is képes. Nagyon fontos tudnunk, hogy egy bizonyos pontig ez a lebontó mûködés még megfordítható! Mentális hatásra, de olykor kémiai, fizikai szerek közvetítette információrezgésekre (gyógyszerekre) is megváltozhat a folyamat iránya, az étertest a kozmikus energiából nyert erõ segítségével visszaépül, s a beteg csodaszámba menõen egyszer csak talpra áll. Az energiahíd folytonos összeköttetést teremt az ember és a másik oldal között. Míg azonban mindez a hétköznapokban szokványosan és szinte észrevétlenül zajlik (az átlagos aurában legfeljebb csak egy vékony energiaszál vagy laza energiaszöveti kapcsolódás jelzi a viszony létezését), addig az olyan kitüntetett pillanatokban, mint a meditáció, az ima, a beavatásélmény, a megvilágosodás vagy éppen a halálközeliség megtapasztalása, a csatorna nagymértékben kitágul, erõsebb, védettebb és tisztább lesz. Ez a csatorna nem tartalmaz érzelmi töltést vagy bármilyen utasítást, üzenetet. Nincs befolyásoló szerepe, egyszerûen "szállítóeszköz", hordozó, vivõanyag. Hiányában ugyanakkor nem jöhet létre a kommunikáció. Néha tapasztalható, hogy ezen az energiahídon át küldöttek érkeznek a haldoklóhoz, aki bennük elhalt rokonaira ismer, de idõnként ismeretlen, személyes jellegû formákat vagy lényeket is leír, hallja a hangjukat, beszélget velük, vagy vallási beállítottsága szerint szentekként, védõangyalokként azonosítja õket. Nagyon is valószínû, hogy ezek a létezõk valóban segítõnek érkeznek a haldokló mellé. Közvetítenek közte és a következõ világ lényei között, megismertetik mélyebb lényegével, s megpróbálják megkönnyíteni számára a találkozást és az önvizsgálatot.  Gyakori, hogy a távozni készülõ ember aurája szinte szemmel láthatólag is elszakad a földtõl. Az auratojás alsó része megkisebbedik, vékonyabb lesz vagy egyenesen lebegni látszik. Az egész aura mérete csökken, selyemgubószerûvé válik, és sokszor jól látható lesz az a hálós szerkezet, mely az étertest utolsó erõfeszítései révén még összetartja a fizikai testet. A háló rácspontjaiban ott vannak még az életerõ mûködését jelzõ, kis fénylõ energia kisülések, mintha csak ezt a hálót apró csillagokkal szórták volna tele. Fájdalmas és megrázó látvány még az auravizsgálónak is, ha ezeket a csillagocskákat felfelé emelkedni látja. Ilyenkor ugyanis többnyire már nincs mit tenni, a halál megkezdõdött. A kékesfehéren derengõ fényhengerben úgy szállnak az éteri rács csillagpontjai, mintha csak a finoman pilinkázó hóesést figyelnénk egy csendes éjszakai utcán, ahogyan az utcai lámpa sugarában megvillan a lebegõ hópelyheken a fény. Itt azonban az étertestbõl kiszabaduló, eddig kötött energia most felfelé igyekszik, egyesülni készül. Ha messzirõl néznénk, olyannak találnánk a látványt, mintha egy csodálatos vizû, átlátszó falú hengerben kis, ezüstös hátú halak úsznának méltóságteljesen valamely távoli óceán felé. Ezek a hasonlatok talán kifejeznek valamit abból az érzésbõl is, mely a csatornához társul: a beleolvadás, az akadálytalan áramlás, a hazatérés, a könnyûvé és szabaddá válás érzete ez, súlytalanság és lebegés, átadás és felkínálkozás. Míg az ember és a másik oldal közötti átjárón a szellemvilág lényei is érkezhetnek, a haldokló esetében a segítõ létezõk látogatása, és az étertest lassú átminõsülése mellett egy további funkciója is van az energiacsatornának. Az étertest egyes elemei egyfajta hírvivõként, elõreküldött részként szerepelnek, mintha a lélek maga is tapogatózna, s tájékozódna a felõl hová is jut. Ez a parányi információáramlás a felkészülést segítheti, bár a megszerzett válaszok legtöbbször nem tudatosak. Az étertest kis alkotóinak finom ingajárata végül is pontosan jelezni tudja, mikor jön el az idõ: ekkor ugyanis egyre több részecske marad odafönn, s a kritikus határon átjutva már szinte mágnesként húzza magához az étertest lent maradó elemeit.  Ez a folyamat gyors is lehet, s a tisztánlátó olyasféle lobbanást lát, mintha a testbõl szív-gyomor tájékon, vagy esetleg a fejtetõ csakrán keresztül egy kis, áttetszõ füstgomoly vagy buborék szállna fel, vagy csak egyszerûen kicsúszna a lélek a testbõl. Nagyon hasonlít ehhez az asztrális utazásnak, testen kívüli tapasztalásnak is nevezett lélekutazás jelensége, de ott a fizikai és a halhatatlan test között fennmarad egy köldökzsinórszerû kapcsolat, míg a halál alkalmával a nem anyagi testek véglegesen elhagyják fizikai burkunkat. A haldoklás folyamán a földi energiákat feldolgozó csakrák (az egyestõl a hármasig) lassan befejezik mûködésüket. A halálra készülõ ekkor már nem is érzi szükségét, hogy felkeljen, már ételt sem igen vesz magához. Átlépését megkönnyíti, ha a felsõ csakrái is rendben vannak, elfogadta és megértette sorsát és életét, elmondta üzenetét, megbocsátott önmagának és környezetének az esetleges tévedésekért, az elkövetett hibákért. A félelem, a rettegés és más negatív érzelmek, gondolatok azonban nem mindig adják át ilyen könnyen a helyüket. Ha nem sikerül az elszámolás idõben, a felsõ csakrák körül zöldes, sárgás vagy kékesszürke gomolygást látunk, ez a fej környékén állandósul, és a tudat beszûkülését eredményezheti. Ekkor a beteghez alig tudunk hozzáférni, legfeljebb csak a testét lehet ápolni, de a felhõszerû köd elfedi elõle a szellemi segítséget. Sokszor csak önmagával tud foglalkozni, de nem megértõ és felszabadító módon, hanem valami mély önsajnálattal vagy éppen riasztó gyûlölettel és haraggal. Néha pedig egyszerûen kiégett érdektelenséggel csak sodródik a halálba. A sok negatív gondolat az egészséges aurát is alaposan pusztítja, a haldokló ember aurájának azonban egyenesen gyilkosa lesz a fortyogó düh, a parttalan bánat. Egy teljes, szép emberi élet után ritka, hogy az ilyenfajta érzelmek véglegesen eluralják az energiarendszert, de aki már korábban is nehezen küzdött meg saját zavaros gondolataival és érzelmeivel, az az utolsó pillanatokban fájdalmasan magára hagyottnak érezheti magát. A legborzasztóbb sors, a lélek teljes széthullása igazából csak kevés embert érint. Vannak olyan szellemi iskolák, melyek szerint a lélek sohasem pusztul el, sajnos azonban mégis létezik olyan extrém helyzet, amikor a gonoszság szinte felmorzsolja az aurát, s az a halál pillanatában egyszerûen semmiféle egységet nem képes alkotni. Ezek a végleg elveszett lelkek olyan hatalmas mennyiségû feszültséget halmoztak fel életükben (vagy elõzõéleteikben), hogy gyakorlatilag önmagukat pusztították el. Számukra ez a "büntetés". Ilyenfajta végrõl már az egyiptomiaknak is tudomásuk volt, akik azt tartották, hogy a halál után 42 isten kérdezi a lelket az elkövetett tetteirõl. Ha hazudik, és könnyûnek találtatik, a bírák átadják õt a Halottfalónak, aki egy furcsa keveréklény, elöl krokodil, középen oroszlán, hátul víziló. A lélek lélekként való teljes megsemmisülésérõl számol be többek között egyik látomásában a XI. században élt apátnõ, Hildegard von Bingen is. "Az árnyak két útja" címû képén az üdvözültek és az árnyak mellett egy harmadik lehetõség is felsejlik: egy sötét, ördögszerû, állatias lény falja magába azokat, akik nem tudnak felemelkedni a purgatóriumból.  Ezek a lelkek felismerhetetlen részekként távoznak az ördögi emésztõrendszerbõl. Már nem is töredéklények vagy entitások, hanem egyszerûen csak irány és érték nélküli univerzumrészecskék. Az "elveszett lélek" fogalma a teozófiában is ismert, itt olyan lényt jelöl, akinek nincs lehetõsége a spirituális megváltásra, aki a nyolcadik szféra, vagy az úgynevezett Halálbolygó szintjére süllyedt. A gonosz lelkek itt pusztulnak el véglegesen, az elveszett lélek felbomlik és megszûnik létezni. Néhány teozófus szerint ez a hely a világûrben ténylegesen is fellelhetõ, mások szerint azonban a lét egy szimbolikus állapotáról van szó. Annak, hogy a lélek ilyen végzetesen megsemmisüljön, anélkül, hogy valaha is átélte volna a teljes eggyé olvadást az isteni fénnyel, kicsi az esélye. Ehhez már olyan nagy bûnt kell elkövetni a saját életút ellen, amire példát is nehezen lehet mondani. Amire a legtöbben számíthatnak a haláluk pillanatában, az nem félelmetes, riasztó érzés, hanem egy mélyen szeretõ, megbocsátó gondoskodás, melynek nem a lélek gyötrése és megkínzása a célja, hanem segítõ támogatása és szeretetre való tanítása. A lélek mégis gyakran érzi kiszolgáltatottnak magát, ami abból fakad, hogy a halál elõtt az emberi auratér általában csökkent, az étertest hálózata már gyenge, az energiamezõ védõburkai fokozatosan leválnak, s az ember úgy érzi, mintha már alig óvná valami. A hétköznapi életben az ilyen érzés átmeneti, mert a lehulló, megtámadott vagy megsérült aurahártyákat hamar vissza építi az ember, de még olyankor is tapasztalhatjuk, hogy addig legszívesebben elvonulunk a világtól. amíg a megsebzett felületet helyre nem állítjuk. A haldokló ember is hasonlóan védtelen, amit az õ esetében már úgy is fogalmazhatnánk: meztelenné lett Isten elõtt.  A túlvilággal való találkozás megrázó, de felszabadító is egyben. A lélek felsõbb rezgésegységekbe való átszivárgása a lelket arra készteti, hogy egyre finomabb szûrõknek tegye ki magát A durva anyagi testet ezeken már nem lehet átvinni, a fizikai-biológiai szervezet tehát a kifejezõ szóval élve valóban csupán porhüvellyé lesz. Az étertest visszatér az energiatérbe, ahonnan származott, az aura többi része azonban a halhatatlan test szárnyain újabb és újabb szintekre emelkedik. Azok a rossz gondolatok és érzelmek, melyeket nem sikerült a halál elõtt megnyugtatóan feldolgozni, valóságos lerakódásként jelennek meg az aurában, alig mozdítható blokkokat képeznek. Az ilyen csomók, görcsök nehezen "férnek át" a magasabb rezgésû szintek szövetén, vagyis mindaz, amit magunkkal hurcolunk, az most fájdalmasan "súrlódik" az egyre tisztább szintek hálóin. Az aurában jól láthatók az ilyen szennyezõdések. Sajnos nemcsak a saját rossz tetteinkbõl fakadó bûntudat képez fáradságosan feloldható gátakat. Az is eltorzítja auránkat, ha mások bántanak meg minket, vagy ha nem tudjuk elfogadni önmagunkat. Ilyenformán végül is a lélek a maga bûntudatból, fájdalomból, szomorúságból, haragból vagy másból teremtett kinövéseivel, dudoraival és púpjaival önnön magát horzsolja véresre, amikor megpróbál átférni a szûrõkön. A hibákért senki nem bünteti: saját maga az, aki rájön, hogy csak neki fáj, ha másnak okozott szenvedést, de az is a dolga lett volna, hogy szeresse és gyógyítsa önmagát.  Ez a gyötrelmes tapasztalás, amit szinte szó szerint a "saját bõrén" érez a lélek, egyben azzal a keserû felismeréssel is jár, hogy az ember mennyi jócselekedet lehetõségét mulasztotta el a földi életében. Ez a lelket szomorú önvizsgálatra készteti, s boldogtalanul látja, hogy ezek a pillanatok már visszahozhatatlanul elvesztek. A legnagyobb fájdalmat annak megértése okozza, hogy a lélek ráébred: milyen csodálatos lehetõségekkel született a földre, s mennyire kevéssé tudta mindezt felhasználni. A lélek magával hozott terhei a belátás alkalmával szinte maguktól szétfoszlanak, már a megértés és a megbánás is olyan rezgéshullámokat teremt, mely szétbont ja a negatív blokkokat Megmaradhatnak azonban olyan elzáródások, melyeket a lélek egyedül nem képes feldolgozni. Ilyenkor a támogatására érkezett, magasabb rezgésszinteken mûködõ lények próbálják a lelket fentebbi szintekre emelni. Ez az igyekezet nem mindig eredményes, ennek ellenére a lélek minden esetben érzi a megértõ, nem ítélkezõ, elfogadó természetû gondoskodást. Ez akkor is kijár neki, ha nem kerülhet a köztes lét tiszta rezgésû lényei vagy erõi közé. Az átlépéskor megjelenõ segítõ lényeket az aura vizsgálója is láthatja vagy érzékelheti. Néha a halál pillanatában a külsõ szemlélõ hõmérsékleti változást érez, a tisztánlátó szellemlények jelenlétérõl számol be, de még olyan kísérletet is lefolytattak már, melynek során az derült ki, hogy a test halál elõtti és utáni súlya között különbség van, és az utóbbi érték az alacsonyabb.  Ritkán az utolsó energetikai kioldódások hevében olyan helyi feszültségkülönbség is keletkezhet, mely különösen egyes rezonáló tárgyakban okoz változásokat, az óra számlapja elreped, a szekrény vagy a családi kép üvege eltörik, a fabútor elhasad, vagy csak erõteljesen megroppan. Mindennél persze fontosabb, hogy a lélek az istenséggel való találkozás alkalmával megéli az eggyé olvadás és a megbocsátó szeretet felemelõ, boldog érzését. Sok olyan ember van, akinek egész élete során a halála a legnagyszerûbb élménye. /Hodnik Ildikó/ forrás: www.auranka.hu |
Főoldal > Kik vagyunk? >