Srí Ramana Maharsi:
Ki vagyok én?
Bevezető
Ki vagyok én? a címe annak a kérdés–felelet gyűjteménynek,
mely az ön-kutatásról szól. A kérdéseket a filozófiából diplomát szerzett, akkor éppen a dél-arkóti vámhivatal adóügyi osztályán dolgozó Srí M.
Sivaprakásam Pillai tette fel Bhagaván
Srí Ramana Maharsinak 1902 táján. Srí Pillai 1902-ben
tiruvannamalai-i hivatalos tartózkodása során ellátogatott az
Arunácsala-hegyen lévő Virúpáksa-barlangba, és ott találkozott a Mesterrel. Szellemi útmutatást keresett nála, és az önkutatással kapcsolatos kérdésekre kért válaszokat.
Mivel Bhagaván akkoriban nem beszélt – nem bármiféle fogadalom
miatt, hanem mert nem érzett késztetést a beszédre –, a feltett
kérdéseket gesztusokkal, vagy ha azt nem értették meg, írásban válaszolta meg. Srí Sivaprakásam Pillai tizennégy kérdést
és Bhagaván azokra adott válaszait jegyezte le emlékezetből.
Ezt a feljegyzést Srí Pillai adta ki először 1923-ban, néhány
vers kíséretében, amelyeket ő maga írt arról, hogyan munkálkodott Bhagaván kegyelme, eloszlatva kételyeit és megóvva
életét egy krízishelyzettől. Ezt követően többször kiadták a Ki
vagyok én? című művet. Egyes kiadásokban harminc, míg má-
sokban huszonnyolc kérdést és választ találunk. Létezik egy
olyan kiadása is, amelyben nem tüntették fel a kérdéseket, és a
zétett fordítás azonban a huszonnyolc kérdés és válasz szövegének átültetése.
tanításokat tanulmány formájában rendezték el. A használatban lévő angol fordítás ezen esszé alapján készült, az itt köz
A Vicsáraszangraham (Ön-kutatás) mellett a Nán Jár? (Ki vagyok én?) képezi az első útmutatásokat, melyeket a Mester saját szavaival fogalmazott meg. Bhagaván összes írása közül
csupán e kettő prózai mű. Ezek világosan bemutatják a központi tanítást, mely szerint a megszabaduláshoz vezető közvetlen ösvény az ön-kutatás. A Nán Jár? érthetően leírja, hogyan kell megfelelő módon végezni az ön-kutatást. Az elme
gondolatokból áll. Az „én”-gondolat az első, amely az elmé-
ben felmerül. Ha folyamatosan feltesszük a „Ki vagyok én?”
kérdést, a többi gondolat elpusztul, és végül maga az „én”-
gondolat is eltűnik, egyedül a legfőbb, nem-kettős Önvalót
hagyva hátra.
Az igaz Önvaló téves azonosítása az ego-önvaló
jelenségeivel – mint például a test és az elme – ekkor véget ér,
és megtörténik a megvilágosodás, a sáksátkára. Az ön-kutatás
folyamata természetesen nem könnyű. A „Ki vagyok én?” kutatása közben más gondolatok merülnek fel, de megjelenésükkor nem szabad behódolni nekik azáltal, hogy követjük őket.
Ellenkezőleg, fel kell tennünk a kérdést: „Kinek merülnek
fel?” Ehhez rendkívüli éberségre van szükség. A folyamatos
ön-kutatás segítségével az elmét arra kell késztetni, hogy önnön forrásában maradjon anélkül, hogy elkalandozna és elveszne a saját maga alkotta gondolatok útvesztőjében. Minden
egyéb módszer, mint például a légzésszabályozás vagy Isten
formáin történő meditáció, csupán másodlagos gyakorlatoknak tekintendők. Addig hasznosak, amíg segítik az elmét elcsendesedni és egyhegyűvé válni. Az összpontosításban gyakorlatot szerzett elme számára az
ön-kutatás viszonylag egyszerű lesz. Csak a szüntelen önkutatás révén lehet a gondolatokat elpusztítani és az Önvalót
megtapasztalni, amely maga az abszolút Valóság, melyben még
az „én”-gondolat sem merül fel, amely maga a „Csendnek”
nevezett tapasztalat.
Ez lényegében Bhagaván Srí Ramana Maharsi tanítása a
Nán Jár? (Ki vagyok én?) című műben.
T. M. P. Máhadévan
Madrászi Egyetem
1982. június 30.
KI VAGYOK ÉN?
*
—
Nán Jár? – Who am I?
Mivel minden élőlény (dzsíva) állandó, szenvedéstől mentes
boldogságra vágyik, mivel az elsődleges szeretet (parama prijam)
mindenkiben kizárólag önmagára irányul, s mivel ez a szeretet
csak arrafelé fordul, amerre boldogságot talál, ahhoz, hogy az
ember elérje ezt a boldogságot – amely tulajdonképpeni természetét alkotja, s amely az elme működésétől mentes mélyalvás állapotában naponta megtapasztalható –, meg kell ismernie saját valóját. Ennek alapvető eszköze (mukhja szádhana)
egyedül a »Ki vagyok én?« kérdésén alapuló kutatás (dzsnyána
vicsára).
1. Ki vagyok én?
Nem én vagyok a hét alkotóelemből (dhátu) álló durva [anyagi]
test; nem én vagyok az öt megismerő képesség, nevezetesen a
hallás, a tapintás, a látás, az ízlelés és a szaglás képessége, amelyek a nekik megfelelő tárgyakat, vagyis a hangot, a tapintást, a
színt, az ízt és az illatot érzékelik; nem én vagyok az öt akarati
képesség, nevezetesen a beszéd, a helyváltoztatás, a fogás, az ürítés és a nemzés képessége, amelyek a nekik megfelelő funkciókkal, vagyis a beszéd, a helyváltoztatás, a fogás, az ürítés és
gyönyörérzés funkcióival rendelkeznek; nem én vagyok az öt
életszél, vagyis a prána és a többi, amelyek a belégzésnek és a
többi négy lélegzési funkciónak felelnek meg; de nem én vagyok a gondolkozó elme sem; s ugyanígy nem vagyok azonos
a [mélyalvásban megvalósuló] tudatlansággal sem, amely mit
sem tud a [mentális] objektumokról, amelynek nincsenek
funkciói, s amely a tárgyaknak csupán visszamaradó benyomá-
sait (vászana) hordozza.
2. Ha ezek közül egyikkel sem vagyok azonos,
akkor ki vagyok én?
Miután a fent említett azonosítások mindegyikét a »sem ez
[nem vagyok]«, »sem az [nem vagyok]« válaszokkal elutasítottuk, egyedül maga a tudatosság marad: az, hogy vagyok.
3. Mi voltaképpen a tudatosság?
A tudatosság [egyszerre] létezés, tudat és üdvösség.
4. Mikor éri el az ember az Önvaló megvaló-
sítását?
Akkor éri el az Önvaló megvalósítását, vagyis [magát] a Látót,
ha eltávolítja a világot, vagyis a látottat.
5. Az Önvaló megvalósítása [ezek szerint] nem
mehet végbe mindaddig, amíg a világ jelen van?
Nem mehet végbe.
6. Miért?
A látó és a látott tárgy viszonyát a kötél és a kígyó hasonlata
szemlélteti. Ahogy az ember a kötéldarabot csak akkor ismeri
fel kötéldarabként, ha többé nem vetíti rá a kígyó hamis képzetét, éppúgy az Önvaló megvalósítására is csak akkor nyílik
lehetősége, ha felszámolja a világ valóságába vetett hitét.
7. Mikor mondhatja azt az ember, hogy sikerült eltávolítania a világot, vagyis a látás tárgyát?
A világ akkor tűnik el, ha az összes megismerés és az összes
cselekvés forrásául szolgáló elme lecsillapodik.
8. Mi voltaképpen az elme?
Amit »elmének« neveznek, az egy Önvalón belüli rendkívüli
hatalom. Az elme az összes gondolat megjelenésének oka.
Minthogy az elme lényege a gondolkozás, gondolatoktól függetlenül létező elméről nem beszélhetünk. S [ugyanígy] a világról mint gondolatoktól független entitásról sem beszélhetünk.
Az álomtalan mélyalvásban nincsenek gondolatok és nincsen
világ. Az ébrenléti és az álomállapotban viszont vannak gondolatok és van világ is. Ahogy a pók kiereszti magából hálója
fonalát, hogy aztán újra visszahúzza magába, úgy vetíti ki magából az elme is a világot, hogy aztán ismét magába vonja.
Amikor az elme kilép az Önvalóból, megjelenik a világ. Ezért
amikor a világ megjelenik, az Önvaló rejtve marad; és amikor
az Önvaló felragyog, a világ eltűnik. Ha az ember állhatatosan tanulmányozza az elme természetét, akkor az végül is eltűnik,
s ami visszamarad, az az Önvaló lesz. Amikor az Önvalóról
beszélünk, akkor ez alatt az átmant értjük. Az elme mindig csak
valami durva objektummal együtt jelentkezik; egyedül képtelen
fennmaradni. Amit szubtilis testnek vagy léleknek (dzsíva) nevezünk, az az elme.
9. Milyen módon kell kutatnia az embernek,
ha meg akarja érteni az elme természetét?
Ami a testben »énként« jelenik meg, az az elme. Ha az ember
megvizsgálná, hogy a testben hol jelenik meg először az »én«
gondolata, rájöhetne arra, hogy az először a Szívben bukkan
fel. Innen ered az elme. Ha az ember egyszerűen csak folytonosan arra gondolna, hogy »én«, »én«, akkor is eljutna az elme
forrásához. Az elmében megjelenő összes gondolat közül az
»én« gondolata a legelső. Csak e gondolat megjelenése után jelenik meg a többi gondolat. A második és a harmadik szemé-
lyű személyes névmás csupán az egyes szám első személyű
személyes névmás megjelenése után születik meg; az egyes
számú személyes névmás nélkül nem születhet meg a második
és harmadik sem.
10. Hogyan csendesíthető le az elme?
A »Ki vagyok én?« kérdés segítségével. A »Ki vagyok én?«
kérdés gondolata az összes többi gondolatot elpusztítja, s miként a halottégető máglya piszkálgatására használt bot, végül
maga is elpusztul. Ekkor következik be az Önvaló megvalósítás 11. Hogyan lehetséges folyamatosan kitartani
a »Ki vagyok én?« gondolata mellett?
Ha más gondolatok bukkannak fel, az embernek nem szabad
követnie azokat, hanem a következő kérdést kell feltennie magának: »Kinek a gondolatai ezek?« Hogy mennyi gondolat
bukkan fel, az ezúttal érdektelen. Amint egy gondolat felbukkan, késlekedés nélkül fel kell tenni a kérdést: »Kinek a gondolata ez?« Az erre adandó válasz: »Az én gondolatom.« Ha ezek
után az ember felteszi azt a kérdést, hogy »Ki vagyok én?«, akkor az elme visszatér saját forrásához, a felbukkanó gondolat
pedig elenyészik. Aki kitartóan folytatja e gyakorlatot, annak
elméje egyre könnyebben fog megmaradni forrásában. Amikor a szubtilis elme az agyon és az érzékszerveken keresztül
kifelé irányul, megjelenik a nevek és formák durva világa; ha
viszont megmarad a Szívben, a nevek és formák világa eltűnik.
»Befelé fordulásnak« (antar-mukha) azt nevezik, amikor az ember nem engedi, hogy az elme kifelé irányuljon, hanem megtartja a Szívben; »kifelé fordulásnak« (bahir-mukha) azt nevezik,
amikor az ember engedi, hogy az elme kilépjen a Szívből.
Amikor az elme a Szívben marad, az összes gondolat forrását
képező »én« eltűnik, s felragyog az örökké létező Önvaló.
Bármit is tegyen az ember, azt az »én« énsége nélkül kell tennie. Ha az ember ekképpen cselekszik, akkor mindenben Sivát
fogja látni.
12. Vannak-e még más módjai is a mentális
nyugalom elérésének?
A kutatáson (vicsára) kívül nincs más kielégítő módszer. Ha az
ember más módon igyekszik uralma alá vonni elméjét, akkor bizonyos eredményt ugyan elérhet, elméje azonban később
ismét működésbe lendül. Az elme lecsendesítését a légzés feletti uralom révén is el lehet érni; viszont az elme csak addig
marad nyugalomban, amíg a légzés uralása tart, s amint megszűnik a légzés ellenőrzése, az elme a visszamaradó benyomások hatására ismét mozgásba lendül, és erre-arra kezd vándorolni. Az elme és a légzés forrása [ugyanis] ugyanaz. Az elme lényege valójában a gondolkozás. Az »én«-gondolat az elme első gondolata; és ez az énség. Ahonnan az énség ered,
onnan ered a légzés is. Ezért amikor az elme lecsendesül, a
légzés is szabályozottá válik, és a légzés szabályozásával az elme is lecsendesül. Mindazonáltal hiába csendesül le az elme az
álomtalan mélyalvásban, a légzés mégsem áll le. Ez Isten akaratának köszönhető, ő ugyanis ekképpen gondoskodik a test
fennmaradásáról, s arról, nehogy mások halottnak gondolják a
testet. Amikor az elme az ébrenléti állapotban a szamádhi során
elcsendesül, a légzés is szabályossá válik. A légzés az elme
durva formája. A légzést a halál pillanatáig az elme tartja fenn
a testben; amikor pedig meghal a test, az elme magával viszi a
légzést. Ezért a légzés ellenőrzése csupán segédeszköze lehet
az elme lecsendesítésének (manónigraha), s önmagában nem ké-
pes arra, hogy elpusztítsa az elmét (manónása).
A légzésszabályozáshoz hasonlóan az isteni formákon való
meditáció, a mantrák ismételgetése, a táplálék korlátozása és a
többi hasonló módszer is csupán segédeszköze lehet az elme
lecsendesítésének.
Az isteni formák fölötti meditáció és a mantrák ismétlése ré-
vén az elme [kétségtelenül] egyhegyűvé válik – [egyébként
azonban] hol erre, hol arra fog vándorolni. Ahogy az elefántnak egy láncot adnak, hogy azzal foglalja le [ide-oda himbáló-
zó] ormányát, s azután már csak a láncot fogja vele, semmi
mást, épp ilyen módon foglalja le az elmét egy név vagy egy
forma, amikor egyedül csak azzal foglalkozik. Amikor az elme
számtalan gondolatra osztódva szerteárad, mindegyik gondolat elerőtlenedik; a gondolatok felszámolásával azonban az
elme egyhegyűvé és erőssé válik; az ilyen elme számára az Önvaló kutatása már nem okoz különösebb nehézséget.
Minden olyan korlátozás, amely arra irányul, hogy csak
szattvikus élelmet vegyünk magunkhoz – s azt is csak kis menynyiségben –, kifejezetten hasznos; e szabályt betartva az elme
egyre szattvikusabb lesz, s ez komoly segítséget jelent az Önvaló kutatása során.
13. A tárgyak visszamaradó benyomásai –
vagyis a gondolatok – vég nélküliek, akárcsak
az óceán hullámai. Mikor sikerülhet az embernek eltávolítania az összeset?
Ahogyan az Önvaló fölötti meditáció egyre magasabb és magasabb szintre emelkedik, úgy fognak a gondolatok is megsemmisülni.
14. Elképzelhető-e az, hogy a tárgyak viszszamaradó benyomásai, amelyek az idők végtelensége óta áradnak, elenyésszenek, s hogy egyedül a tiszta Önvaló maradjon fenn az emberben?
Anélkül, hogy a »Lehetséges-e, vagy nem lehetséges?« kételynek helyet adna, az embernek állhatatosan ki kell tartania az -Önvaló fölötti meditációban. Még ha nagy bűnös volna is, akkor sem volna szabad ekképpen aggodalmaskodnia és panaszkodnia: »Ó, én bűnös, hogyan menekülhetnék meg?« Ha az
ember megszabadul a »bűnös vagyok« gondolatától, figyelmét
pedig állhatatosan az Önvaló fölötti meditációra rögzíti, akkor
joggal reménykedhet a sikerben. Nincs két elme – egy jó és
egy gonosz elme; csak egyetlen elme létezik. A visszamaradó
benyomások azok, amelyek kétfélék: kedvezőek vagy kedvezőtlenek. Amikor az elme kedvező befolyások hatása alá kerül,
akkor jónak nevezik; amikor pedig kedvezőtlen befolyások hatása alá kerül, akkor gonosznak tekintik.
Nem szabad hagyni, hogy az elme a világi tárgyak és a többi
emberrel kapcsolatos dolgok irányába csapongjon. Bármenynyire is rosszak legyenek az emberek, a törekvőnek nem szabad gyűlöletet éreznie irántuk. A vágyaktól éppúgy tartózkodnia kell, mint a gyűlölettől. Mindazt, amit az ember másoknak
ad, valójában önmagának adja. Ha az emberek megértenék ezt
az igazságot, ki tarthatná vissza őket attól, hogy másoknak adjanak? Amikor az ember felébred, [vele együtt] minden felébred; amikor elcsendesül, [vele együtt] minden elcsendesül.
Amilyen mértékben alázatosak vagyunk, olyan mértékben fog
ez a beállítottság jó eredményeket előidézni. Ha az elme elcsendesül, az ember bárhol élhet.
15. Meddig kell a kutatást gyakorolni?
A »Ki vagyok én?« kérdést mindaddig fel kell tenni, amíg az
elmében tárgyak benyomásai jelennek meg. Amint felbukkannak a gondolatok, ott és akkor, közvetlenül megjelenésük pillanatában kell őket a vizsgálódás révén elpusztítani. Ha az ember szakadatlanul az Önvaló kontemplációjába merülne,
mindaddig, amíg az Önvalót el nem érné, akkor ez [a »Ki vagyok én?« kérdésének vizsgálata nélkül] önmagában is elegendő volna. Mindaddig, amíg a várban ellenséges erők vannak,
újra és újra támadásba lendülnek; ha azonban felbukkanásuk
pillanatában elpusztítjuk őket, a vár a mi kezünkre kerül.
16. Mi voltaképpen az Önvaló?
Ami valójában létezik, az egyedül az Önvaló. A világ, az egyé-
ni lélek és az Isten, akárcsak a gyöngyház ezüstös csillogása,
csupán az Önvalón belüli tünékeny jelenségek; e három
ugyanabban a pillanatban jelenik meg és ugyanabban a pillanatban tűnik el.
Az Önvaló ott található, ahonnan az »én«-gondolat teljesen
hiányzik. Ezt nevezik »csendnek«. Az Önvaló maga a világ; az
Önvaló maga az »Én«; az Önvaló maga az Isten. Minden Siva
– [vagyis] minden az Önvaló.
17. Nem Isten műve-e minden?
A Nap vágy, szándék és erőfeszítés nélkül kel fel. A Nap puszta jelenléte révén a napkőből tűz csap ki, a lótusz virágba borul, a nedvesség pedig elillan; [a Nap puszta jelenléte révén] az
emberek nekilátnak különféle feladataiknak, hogy azután nyugovóra térjenek. Mint ahogy a mágnes közelében megmozdul
a tű, úgy viszik véghez tetteiket és úgy térnek nyugalomra saját
karmáikkal összhangban Isten puszta jelenléte révén a három
kozmikus funkció és az ötrétű isteni tevékenység által irányí-
tott lelkek. Isten nem akar elérni semmit. Hozzá éppúgy nem
tapad semmilyen karma, mint ahogy e világ cselekedetei sincsenek semmilyen hatással a Napra, vagy mint ahogy a többi
négy elemhez kapcsolódó érdemek avagy érdemtelenségek
sem gyakorolnak befolyást a mindent átható éterre.
18. Ki tekinthető legnagyobbnak a törekvők
közül?
Aki Önmagának, azaz Istennek szenteli magát, az a legkivá-
lóbb törekvő. Önmagunkat Istennek szentelni annyit jelent,
mint állandóan az Önvalóban maradni anélkül, hogy az Önvaló gondolatán kívül teret engednénk bármilyen más gondolat
megjelenésének.
Bármekkora terhet rakunk is Istenre, Ő elbírja azt. Ha egyszer mindent Isten legfelső hatalma mozgat, miért nem vetjük
alá magunkat ennek a hatalomnak, és miért engedjük, hogy
folytonosan olyan gondolatok nyugtalanítsanak bennünket,
hogy mit és hogyan kell tennünk, illetve mit és hogyan kell elkerülnünk? Ha egyszer tudjuk, hogy miután felszálltunk a vonatra, minden terhünket az viszi, miért tartanánk csomagjainkat kényelmetlenül a fejünkön ahelyett, hogy leraknánk azokat,
és kényelembe helyeznénk magunkat?
19. Mit jelent a ragaszkodástól való mentesség?
A ragaszkodástól való mentesség nem más, mint a felbukkanó
gondolatok teljes és maradéktalan elpusztítása születésük pillanatában. Mint ahogy a gyöngyhalász egy derekára kötött kő
segítségével merül le a tenger fenekére, hogy ott gyöngyöket
kutasson fel, úgy kell az embernek is a ragaszkodástól való -mentesség segítségével alámerülnie önmagába, hogy hozzájuthasson az Önvaló igazgyöngyéhez.
20. Isten vagy a guru meg tudja-e szabadítani
a lelket?
Isten és a guru csak a megszabadulás útját mutatják meg; ők
egyedül nem fogják a lelket a szabadság állapotába emelni.
Isten és a guru valójában nem két külön valóság. Mint ahogy
a tigris nem ereszti többé zsákmányát, ha már egyszer fogaival
megragadta, éppúgy akire a guru kegyelmének fénysugara [egyszer már] ráesett, többé sosem marad magára, és bizonyosan
megmenekül; mégis mindenkinek saját erejéből kell járnia az
Isten vagy a guru által mutatott ösvényen, és saját erőfeszíté-
sével kell kivívnia megszabadulását. Az ember csak saját tudá-
sa révén ismerheti meg magát, másvalakié által semmiképpen.
Szüksége van-e Rámának tükörre ahhoz, hogy megtudja, ő
Ráma?
21. A megszabadulás után vágyakozónak
meg kell-e ismernie a [mindenséget alkotó] princípiumok (tattvák) természetét?
Mint ahogyan annak, aki a konyhai hulladékot ki akarja hajítani, semmi szüksége sincs arra, hogy a szemetet megvizsgálja, s
megnézze, hogy mit dob ki, éppúgy annak sincsen szüksége a
tattvák számbavételére avagy jellegzetességeik kutatására, aki az
Önvalót akarja megismerni. Amit tennie kell, az az Önvalót eltakaró valamennyi kategória elutasítása. A világra úgy kell tekintenie, mint egy álomra.
22. Van-e különbség az álom és az ébrenlét
között?
Az ébrenlét hosszú, az álom rövid; más különbség nincsen.
Mint ahogy az ébrenlét során történtek valóságosnak tűnnek
az ébrenlét alatt, éppúgy valóságosnak tűnnek az álomban történtek is alvás közben. Az álomban az elme egy másik testet
ölt magára. Az ébrenlét és az álom állapotában a gondolatok,
nevek és formák egyszerre jelennek meg.
23. Van-e valamilyen haszna a könyvek olvasásának azok számára, akik a megszabadulás után vágyakoznak?
Az összes szent szöveg azt mondja, hogy a megszabadulás
előfeltétele a nyugodt elme; ebből következően azt tanítják,
hogy az elmét le kell csillapítani. Ha egyszer ezt megértette az
ember, semmi szükség a könyvek vég nélküli olvasgatására. Az
elme lecsendesítéséhez az embernek csupán saját Önvalóját
kell felkutatnia magában – s Önmagát vajon hogyan találhatná
meg a könyvekben?! Önmagunkat saját bölcsességünk szemé-
vel kell felismernünk. Az Önvaló az öt burok mögött lelhető
fel; a könyvek azonban a burkokon kívül találhatóak. S minthogy az Önvalót csak az öt burok eltávolítása után lehet megtalálni, hasztalan lenne azt a könyvekben keresni.
Eljön majd az idő, amikor az embernek mindazt el kell felejtenie, amit valaha is megtanult.
24. Mi a boldogság?
A boldogság az Önvaló voltaképpeni természete. A boldogság
és az Önvaló nem két külön dolog. A boldogság a világ egyetlen tárgyában sem lelhető fel – tudatlanságunknak köszönhetően [mégis] azt képzeljük, hogy a tárgyakból boldogságot meríthetünk. Amikor az elme kifelé irányul, szenvedéssel kénytelen szembesülni. Valójában akkor teljesülnek be az elme vá-
gyai, amikor visszatér saját forrásához és elmerül a boldogságban – vagyis az Önvalóban. Az álomtalan alvás közben, a
szamádhi alatt és az eszméletlenség állapotában, illetve vágyainak tárgyát elérve avagy az ellenszenves tárgyakat eltávolítva
éppen ez történik: az elme befelé fordul és tiszta ön-boldogságot élvez. Az elme tehát megállás nélkül, nyughatatlanul
vándorol, s hol kilép az Önvalóból, hol visszatér oda. A fa
alatti árnyék kellemes; az árnyékon kívül, a szabad ég alatt a
hőség kibírhatatlan. Aki a tűző napról az árnyék oltalmába siet, azt kellemes hűvösség lengi körül. Aki viszont önszántából
újra meg újra elhagyja az árnyék hűvösét és kimegy a tűző
napra, majd utána ismét az árnyék hűvösébe menekül, azt mi
másnak nevezhetnénk, mint bolondnak? A bölcs ember állandóan az árnyékban hűsöl. Hasonlóképpen, annak az embernek
az elméje, aki ismeri az igazságot, soha nem hagyja el Brahmant. Ezzel szemben a balgatag ember elméje, miközben ideoda fordul a világban, csak szenvedést tapasztal, és csak egy
kis időre tér vissza Brahmanhoz, hogy a boldogságot megízlelje. Amit világnak neveznek, az valójában csupán egy gondolat.
Amikor a világ eltűnik – vagyis a gondolatoktól mentes állapotban –, az elme boldogságot tapasztal; amikor pedig újra
megjelenik a világ, az elme ismét belemerül a szenvedésbe
25. Mit jelent a bölcsesség megpillantása
(dzsnyána-dristi)?
A bölcsességet megpillantani annyit jelent, mint csendben maradni. Csendben maradni annyit jelent, mint feloldani az elmét
az Önvalóban. A telepátia, a múlt-, jelen- és jövőbeli dolgok
ismerete és a tisztánlátás korántsem egyenlő a bölcsesség
megpillantásával.
26. Milyen viszonyban van egymással a vágytalanság és a bölcsesség?
A vágytalanság – bölcsesség. E kettő nem különbözik egymástól; ugyanazok. A vágytalanság védi meg az elmét attól, hogy
valamilyen tárgy irányába elmozduljon. A bölcsesség a tárgyak
megjelenésének vagy felmerülésének hiányát jelenti. Más szavakkal az elkülönülés és a vágytalanság nem más, mint kizáró-
lagosan az Önvaló keresése; a bölcsesség pedig nem más, mint
megmaradás az Önvalóban.
27. Mi a különbség a kutatás (vicsára) és a
meditáció (dhjána) között?
A kutatás az elme megmaradása az Önvalóban. A meditáció-
ban az ember önmagának és a létezéssel, tudattal és üdvösséggel egyenlő Brahmannak az azonosságára irányítja gondolatait.
28. Mi a megszabadulás?
A megszabadulás rabságban senyvedő önmagunk eredendő
természetének felkutatása és valódi természetünk megvalósítása.
Fordította / Translated by
Buji Ferenc és Németh László Levente
