Mózes


A zsidó nép felszabadítója






Mózes, héber próféta, tanító és vezető, aki a Krisztus előtti 13. században megszabadította népét az

egyiptomi rabszolgaságból. A Sínai-hegyen tett szövetségi szertartáson, a tíz parancsolat átadásának

helyén, megalapította Izráel vallásos közösségét. Mint ezen szövetség feltételeinek tolmácsolója, ő volt

a közösség vallásos hagyományainak szervezője. A zsidó hagyományban a legnagyobb tanítóként és

prófétaként tisztelik és a zsidó vallást néha pontatlanul mozáizmusnak, vagy a mózesi hitnek nevezték

a nyugati kereszténységben. Az ő hatása továbbra is érződik a nyugati kultúra vallásos életében, az

erkölcsi vonatkozásaiban és íme ebben rejlik az ő maradandó jelentősége.



A fejlődés évei

Az egyiptomiak ahhoz, hogy korlátozzák a zsidók szaporulatát minden újszülött fiút lemészároltak.

Mózes szülei, Amrám és Jókébed, kiknek a másik két gyermekük Áron és Miriám volt, három hónapig

rejtegették a kis Mózest, majd egy viasszal bekent fonott kosárba helyezve a Nílus vizére tették.

A gyermeket a fáraó lánya találta meg fürdés közben, így az egyiptomi udvarban növekedett föl.

Ifjúkori évei a fáraó udvarában csendességben teltek, de nyilvánvaló a későbbi tetteiből, hogy vallásos,

civil és hadi ügyekben képzett volt. A neveltetése folyamán valahogy tudomást szerzett származásáról,

aggodalma és kíváncsisága arra ösztönözte, hogy felkeresse népét. Látta a nyomasztó körülményeket,

amelyek között a népe dolgozott. Amikor egy egyiptomi munkafelügyelő egy hébert erőteljesen

ütlegelt, nem tudta elnézni az igazságtalanságot. Miután meggyőződött arról, hogy senki sem látja,

megölte az egyiptomi birtokost.
A győzelem heve Mózest visszahúzta a következő napon a népéhez. Ez alkalommal azonban két

verekedő héberre talált. Miután szétválasztotta őket, kérdőre vonta a támadót, megpróbálva tisztázni

a nézeteltérést. Két kérdés rázkódtatta meg őt: "Kicsoda tett téged fõ emberré és bíróvá mi rajtunk?

Talán engem is meg akarsz ölni, mint megöléd az egyiptomit?" (II. Mózes 2:14). Ennek hallatán

félelem töltötte el. Egyike az övéinek tud a titokról és valószínű hamarosan a fáraó is tudomást szerez

róla. A ténnyel szembesülve Midiánba menekült.



Midiánban

Míg Mózes pihenőt tartott egy kútnál, a midiánita pap (Jetró) hét lánya meg akarta

itatni apjuk juhait. Más pásztorok is érkeztek, akik elzavarták őket, hogy a saját

nyájukat megitathassák. Mózes ezt látván a lányok segítségére sietett és

megfutamították a pásztorokat. Jetróval maradt és megházasodott Czippórával, a pap

egyik lányával. Magára vállalta Jetró nyájának gondozását és legelőt keresve

bebarangolta a pusztaságot.





Egyik nap egy hegy lábánál figyelme megakadt egy lángoló csipkebokron, ami

különleges módon nem égett el. Látott már tűz-szerű virágokban pompázó bokrokat,

de ez a jelenség más volt, feléje fordult, hogy megvizsgálja, viszont figyelmeztették,

hogy ne menjen közelebb. Majd azt a parancsot kapta, hogy vegye le a saruit, mivel

szent földön áll.

Attól függetlenül ki hogyan értelmezi az égő bokrot, a lényeg az, hogy Mózes

tudatában volt annak, hogy egy istenséggel találkozott. Ez az Isten Ábrahám, Izsák

és Jákob Istenének vallotta magát és arra kérte fel őt, hogy kiszabadítsa a zsidó

népet Egyiptomból. Annak ellenére, hogy régebb magától buzgóan segített a népén,

ezen megbízás hallatán kételyei támadtak saját képességeiben. Arra kérte, hogy árulja el a nevét. Az

elődök Istenét leginkább El 'Elyon (Magasságos Isten) vagy El Shaddai (A Hegyek Istene vagy a

Mindenható Isten) neveken ismerték, de Mózesnek Jehovaként mutatkozott be és arra utasította, hogy

ezentúl az új nevén szolítsák. Jehova (Jahve - "Én vagyok, aki vagyok") azt jelenti, hogy Teremtő. Ez

a kinyilatkoztatás tette lehetővé Mózes számára azt, hogy úgy tekinthessen a zsidók Istenére, mint a

természet és minden népek feletti legfelsőbb Úrra. Jehova megbízottja lesz, azonban dadogása miatt

az ő ékesbeszédű testvére, Áron lesz a szóvivő.



A próféta

Mózes és Áron elmentek együtt a fáraóhoz és átadták az üzenetüket. Mózes beszélt neki Istenről, az

Ő kegyelmességéről és a Paradicsomról valamint az egyistenhit kötelezettségeiről és az Ő imádásáról.

A fáraó megvetéssel hallgatta Mózes beszédét. Azt gondolta róla, hogy őrült, mivel megmerte

kérdőjelezni a felsőbbrendűségét, hisz a fáraót az egyiptomiak istenként tisztelték. A fáraó nem akarta

szabadon engedni a rabszolgasorsban élő zsidókat (még áldozni sem engedte el őket), így Mózes

kénytelen volt bevetni a tíz csapást, ami Jehova nagyságának és hatalmának bemutatására is alkalmul

szolgált.

A 10 csapás sorrendje: 1. Egyiptom vizei vérré változnak; 2. Egyiptom egész földjét békák lepik el;

3. szúnyogok kínozzák az embereket és az állatokat; 4. bögölyök jelennek meg Egyiptomban; 5.

dögvész és pusztító járvány sújtja az egyiptomiak állatait; 6. fekélyek keletkeznek emberen és állaton;

7. az egész országot jégeső pusztítja; 8. a sáskák felfalják a jégesőtől megkímélt termést is; 9. három

napos sötétség száll az országra; 10. az egyiptomi elsőszülöttek halála.



Gósentől a Sínai hegységig

A Kivonulás 11-14 fejezetei egy rendkívülien összetett részt foglalnak magukba és néha az

elbeszélések ellentmodásosak. Az események a szokásosnál homályosabbak és a tudósok értelmezése

rendkívül váltakozik a lényeget tekintve. Az egyik monda szerint a fáraó megborzongott, mikor

meghalt az elsőszülött fia és így megparancsolta a zsidóknak, hogy távozzanak.



Egy másik forrás szerint Mózes az elsőszülött gyermek gyászolásának időszakát használta fel a titkos

menekülésre. Mindkét esetben nyilvánvaló, hogy a fáraó végül üldözőbe vette a zsidókat. A

hagyomány szerint körülbelül 2.000.000 ember hagyta el Egyiptomot, viszont a kritikus módszerekkel

végzett értelmezések ezt a számot 15.000 körülire becsülik.

Az egyiptomi hadsereg sarokba szorította őket a Sás-tengernél (papírusz-sás mocsár), amely elzárta

útjukat kelet felől. Később a zsidó elbeszélés a vizet Vörös-tengerként értelmezte, és ez a mai napig

megmaradt még a Biblia legújabb fordításaiban is. A tudósok nem értenek egyet a Vörös-tenger

megnevezéssel, sőt mi több papírusz-káka csak édesvízben nő, így a legvalószínűbb az, hogy egy

sekély tó lehetett Egyiptom északkeleti csücskében.



Mózes megkérte népét, hogy legyenek nyugodtak és várják meg Jehova tanácsát. Egy erős keleti szél

fújt egész éjjen át, amely egy útszerű száraz átkelőhelyet képzett a tavon megengedve a zsidók




átkelését. Amikor a víz visszatért a medrébe az üldöző egyiptomiak elpuszultak. Ezen természeti

jelenség időzítése megadta a végső választ a fáraó arrogáns kérdésére, "Kicsoda Jehova?" A túlsó

parton Mózes és lánytestvére, Miriám, egy Jehovához szóló dicsőítő énekkel vezette tovább az

embereket (II. Mózes 15:1–21).

A zsidók vándorlásának útvonala vitatott, de a legvalószínűbb a déli útvonal Dzsebel Musába, mely a

Sínai hegy (Hóreb) helyszíne, a Sínai félsziget déli csücskének gránitos részén. Az utazás kietlen

országokon vezetett keresztül és Mózesnek küzdenie kellett a keserű panaszokkal víz és élelemhiány

miatt. Végül sikerült elvezetnie népét "az Isten hegyéhez", ahol Jehova lángoló bokorként jelent meg

neki.



A Sínai szövetségkötés

Jehova egy félelmetes vihar formájában jelent meg a Sínai hegynél, mely Mózes számára egy újabb

felismerés volt, akárcsak a lángoló csipkebokor (II. Mózes 19.-20. fejezetei). Ezen a helyen adta át

Isten Mózesnek a kőtáblákba vésett tíz parancsolatot.

A tíz parancsolat:



1. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.



2. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a

melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld

azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn- szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák

vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem

ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.



3. Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a

ki az ő nevét hiába felveszi.



4. Megemlékezzél a szombatról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át

munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te

Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod,

se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől

van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami

azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a

szombat napját, és megszentelé azt.



5. Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr

a te Istened ád te néked.



6. Ne ölj.



7. Ne paráználkodj.



8. Ne lopj.



9. Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.



10. Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét,

se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te

felebarátodé.

Az egyezmény megerősítésekor Mózes és az emberei szembesültek azzal a ténnyel, hogy a feltételek

szerint kell élniük. Ez a parancsolatok értelmezését vonta maga után, így Mózes az előírásokat sajátos

estekre kezdte szabni. Ezek közül néhányat az esetjogból származtatott, de ezek kiválasztására és

alkalmazására valószínű a "gyülekezet sátorába" ment (egy egyszerű, kővel burkolt szent sátor a

táboron kívül), ahol Jehova Mózessel beszélt "színről színre, a mint szokott ember szólani barátjával"

(II. Mózes 33:11).



Sínaitól Transzjordániáig

A Sínai hegy elhagyása után Mózes növekvő ellenálással és frusztációval szembesült a Számok

könyve (Mózes IV. könyve) szerint. Amikor sürgette a népet, hogy ismét fontolóra vegyék a tettüket,

szinte megkövezték. Az elbeszélés szerint, Mózes közbenjárt Jehovánál a nép érdekében, aki azzal

fenyegetőzött, hogy elpusztítja őket és egy más, nagyobb népet fog nemzeni. Egyik esetben,

Méribánál, valószínű Kádes-Bárnea területén, haragja felülkerekedett az együttérzésén.



Mózes a panaszkódó embereket lázadóknak nevezte és mérgében egy sziklát kétszer is megütött

botjával, aminek következtében víz buggyant ki a szomjazóknak. Jehova nevének és becsületének

védelmezéseikor is dühös volt, de ez alkalommal mérgét a népével való civakodás idézte elő. A monda

szerint ez volt az a kiváltó ok, amiért Jehova nem engedte be Mózest a Kánaán földjére.

Transzjordánia Edom és Moáb országai és a midiániták vazallusai visszautasították Mózes azon

kérését, hogy átvonulhasson földjeiken. Okosan kelet felől kerülte meg őket és észak irányába ment,

hogy meghódítsa Siont, az ammoniták királyát és Ógot, Básán királyát. Mózes letelepedési engédelyt

adott egyes törzseknek Transzjordániában, amely döntés ellenkezést idézett elő a moabiták és az ő

midiánita hűbéruruk részéről. Felkérték a szíriai jövendőmondó Bálámot, hogy átkozza meg a zsidókat,

de ehelyett megáldotta őket. Egyes tudósok úgy értelmezik ezt, hogy Bálám megtért Jehovához. Ha

valóban így volt, később visszatért régi hitéhez, mivel a Biblia szerint Bálám arra lelkesítette a korábbi

munkaadóit, hogy vallásos csábítással gyengítsék a zsidókat. Mózes a midianiták ellenségeskedésére,

nem sokkal a halála előtt, egy sikeres szent háborúval válaszolt.

Utolsó szolgálati cselekedeteként a pusztai vándorlások túlélőivel megújította a Sínai egyezményt. A

Jordán-völgyi táborából Mózes felmászott a Piszga hegy egy kilátópontjára. Innen nézett végig az

ígéret földjén. A zsidók nem látták viszont őt többé.



Az ember

Mózes tehetséges, jól képzett személy volt, de az igazi nagysága valószínű a Jehovával való

személyes tapasztalatának és kapcsolatának köszönhető. Az egykori dadogó gyilkos megértette

megóvását és rendeltetését, amely az irgalmas Úr jóindulatából ered, aki adott neki még egy esélyt.

Megértő lelke és megbocsátó szíve volt, alázatossága kétségtelen, felismerte, hogy az adottságai és

ereje Jehovától erednek.




Méltó hagyatékként Mózes az utolsó napjaiban kinyilatkoztatott három emlékezetes beszédet,

melyet az V. könyve őriz. A legfontosabb kijelentése összefüggésben van egy jövőbeli prófétával, akit

akárcsak Mózest, a népnek el kell fogadnia. Peór völgyében temették el, de senki sem ismeri a

síremlékét. A zsidók szentnek tekintik, tizenkét évszázadon keresztül túlszárnyal más prófétákat,

egyedül Krisztus múlta felül őt, akit megjövendölt.