Tudni, hogy nem tudsz, az igazi tudás

Könyv az Ön-Kutatásról           Írta: Dr. P.V.S. Suryanarayana Raju Forrás: http://nem2.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1140692#ixzz1wR0tkzoD    Részlet: Osho a „ki vagyok én”-ről.  Az ember bűnös lény. Nem lehet bűnössé válni, már eleve bűnösök vagyunk. Ez a jelentése a keresztény példázatnak, miszerint az első ember, Ádám az, aki elkövette a bűnt. Az ember bűnösnek született, ez a jelentése, mi már bűnösök vagyunk. A „bűn” szó nagyon, nagyon szép. Az eredeti kifejezés, amiből származik: „elhibázni a célt”. A bűn nem bűnt jelent, egyszerűen azt jelenti, hogy elhibázni a cél. Bűnösökké váltunk, az ember a kezdetektől fogva bűnös, így hát semmit sem kell tenned azért, hogy bűnössé válj. Bárhol is vagy, elhibázod a célt, a célodat. Nem tudod, ki vagy, nem tudod, miért vagy, nem tudod, hová tartasz – és miért. Csak haladj, akár az uszadékfa, bárhová sodorjon a szél. Ne feledd, a „bűnös vagyok” az az első felismerés, amely lehetővé fogja tenni, hogy visszatalálj az ösvényre. Abban a pillanatban, hogy felismerte, „bűnt követtem el”, Ádám haza érkezett. Abban a pillanatban, hogy felismered, hogy akármi vagy, és akárhol vagy, rossz vagy... Nagyon nehéz ennek a felismerése, mivel az elme védekezni, racionalizálni próbál. Az elme a világhoz tartozik. Állandóan védelmez téged – pontosabban nem téged, hanem a „bűnösség”-edet. El kell vetned minden védelmet, minden racionalizálást. Amint megérted, hogy bűnös vagy, hirtelen rájössz, hogy semmit nem kell megmenteni ezen a világon – a gazdagság, a hatalom, a tekintély, semmi sem érnek. Mindez szemét. És, valami rendkívül értékeset veszítesz el a szemétért cserében; eladod önmagadat, és játékokat vásárolsz; a lélek teremtésének a lehetőségét semmisíted meg, semmiért. Ez egy alapvető felismerés, az első áttörés. Örvendj, ha felismerted a tényt, hogy bűnös vagy, ha felismerted a tényt, hogy rossz vagy – nem egy bizonyos módon rossz, hanem általános értelemben. Nem azért vagy rossz, mert mérges vagy, nem azért vagy rossz, mert tele vagy gyűlölettel, nem azért vagy rossz, mert ezt vagy azt tetted – az ember nem egy bizonyos módon, hanem általános értelemben érzi bűnösnek magát. Akkor egyszer csak megnyílik az ajtó a növekedésre, aztán hirtelen egy másik dimenzióban kezdesz keresni. Akkor ne kifelé nézz, kezdj el befelé nézni, mert akármilyen külső dolgot teszel, az egyre messzebbre és messzebbre fog vezetni. Minél több árnyékot hajszolsz kívül, annál jobban el fogsz veszni a világban. Kezded becsukni a szemed, kezded érezni és megérinteni az életedet. Az első dolog, amit tudnod kell, hogy „ki vagyok én?” – minden egyéb másodlagos. És ha ezt az alapvető dolgot megoldottad, ha ezt az alapvető problémát megoldottad, ha ezt az alapvető rejtélyt megértetted, akkor minden más is automatikusan megoldódott. És ha nem oldod meg ezt, és nem válaszolod meg az ember alapvető kérdését – „Ki vagyok én?” -, akkor akármit csinálsz, az irreleváns. Mit csinálsz? Nem önmagadat próbálod megvalósítani, másokkal próbálsz versenyezni. Senki sem önmaga próbál lenni, mindenki a másikat próbálja legyőzni. Az egész világ úgy él, akár egy versenyen alapuló tébolyda: ha valaki vásárol egy autót, akkor neked is vásárolnod kell egy autót, éspedig egy nagyobbat. Lehet, hogy nincs szükséged rá, de az egód most megsérült. Ha valaki vesz egy nagy házat, akkor neked is szerezned kell egyet, mégpedig nagyobbat. Így megy az élet veszendőbe. Miért kell törődnöd azzal, hogy mások mit csinálnak? Ők tegyék a dolgukat, tegyék, amit jónak látnak. Neked a saját szükségleteidet kell nézned. De kétféle embertípus van általában: az egyik versenyez másokkal, és a másik típus, aki elítél másokat, mivel azok rosszat tesznek. Mindkettő rossz. Ki vagy te, hogy eldöntheted? Ha épít valaki egy nagy házat, ki vagy te, hogy eldöntsd, hogy helyesen cselekedett-e, vagy sem? Ez nem a te gondod. Ez legyen az ő gondja. Neked csak az legyen a gondod, hogy neked mi a dolgod. Az emberek közötti verseny képtelen méreteket ölt, és az ember minden nappal közelebb kerül a halálhoz. Amikor egy nap a halál magához vesz, emlékezz, hogy az egész életed másokkal való hiábavaló harccal telt. És értelmetlen volt. Összes energiádat önmagad megértésére kellett volna fordítani. Hallottam egy nagyon szép anekdotát. Úgy esett, hogy a katolikus egyház és a zsinagóga ugyanabban az utcában volt, az utca két ellentétes oldalán. És a plébános és a rabbi között rivalizálás kezdődött. Amikor a templomot átfestették, a zsinagógát stukkózni kellett. Amikor a pap ezerfős egyházi menetet szervezett a városon keresztül, a rabbi kétezer hívő részvételével szervezett felvonulás. Amikor a pap új autót vett, a rabbi egy nagyobbat vett. Aztán a pap egy ünnepélyes szertartás rendezett a templomán kívül, megáldotta az új autót, a rabbi pedig kijött egy nagy fogóval, odament a kocsijához, és három centisre vágta a kipufogócsövet. Körülmetélés! Képtelenség, hogy az emberek milyen messzire elmennek. Az egyik mindenképpen le akarja győzni a másikat. Az egyik túl akarja licitálni a másikat. Ne feledd, ez az ostobaság nagyon beleivódott az emberiségbe, és hacsak ezt az ostobaságot el nem veted, nem leszel képes megismerni önmagadat, nem fogsz tudni hazatérni. Egyre tovább és tovább fogsz menni, egyre jobban és jobban tévútra fogsz térni. És egy nap hirtelen rá fogsz jönni, hogy az egész építmény összeomlott. Nem volt semmi alapja, kártyavárat építettél. Jött egy kis szellő, és minden semmivé lett. Úgy is mondhatjuk, hogy papírhajóval próbáltál vitorlázni. Az ember, mivel az ami, egyszerűen egy álomban él – az egó, ambíció, erő, presztízs álmában. A bölcsesség embere az, aki megértette, hogy mindez téves út. Egyszer az történt, hogy Mulla Nasruddin házában voltam. Mulla Nasruddin tinédzser fia behorpasztotta a családi autó lökhárítóját. „Mit mondott apád, amikor elmondtad neki?” kérdeztem tőle. „Kihagyjam a szitokszavakat?” kérdezte. „Igen, természetesen.” „Ebben az esetben,” mondta a fiú, „nem szólt egy szót sem.” Egy nap, amikor visszatekintesz az életedre, nem fogsz látni egyetlen cselekedetet sem, amely intelligens lett volna – minden ostobaság, balgaság volt. Egyszerűen szégyellni fogod. Minél hamarabb rájössz erre, annál jobb. Ez az, amiről a SANNYAS szól: a felismerésről, hogy a mód, ahogyan a mai napig éltél abszurd; a gesztusról, hogy szeretnéd megszüntetni a múltat. A név és a ruha megváltoztatásával semmi nem változik, egy egyszerű gesztus, hogy most szégyelled a régi identitásodat. Akkora ostobaság volt, hogy jobb elfelejteni az egészet. Egy új kiindulópont, egy új név, és újra tudod kezdeni. És könnyebb eldobni a múltat, mint felújítani azt. Könnyebb teljesen elszakadni a múlttól, mint módosítani azt. Egy ostoba dolgot átfesthetsz, módosíthatsz, de bölccsé nem tudod tenni – továbbra is ostoba marad. Sokkal jobb, ha eldobod. Ha tehát eljutottál a felismerésig, hogy bűnösök vagyunk, tekintsd áldásnak, és ne feledkezz meg róla. Szakadatlanul emlékezz rá. Hacsak visszafelé nem haladsz az úton, folyton emlékezz rá. Csak, ha felismered, hogy mihelyt nem teszed, élned kell azt, hosszú ideig, folyamatosan fogsz rá emlékezni, újra és újra, így hát a kalapálás folytatódik – akármit csináltál a múltban, vége. Legalábbis akkor, ha úgy emlékszel rá, hogy minden rossz volt... és én azt mondom, MINDEN rossz. Ne próbálkozz úgy határozni, hogy néhány dolog jó volt. Ragaszkodom hozzá: vagy MINDEN dolog rossz, vagy MINDEN dolog jó. Nincs más út. Olyan nem lehetséges, hogy egy bolond ember néhány dolgot jól legyen képes csinálni. És fordítva szintén nem lehetséges, hogy egy bölcs ember néhány dolgot rosszul tudjon csinálni. A bölcs ember MINDENT jól csinál, és a bolond mindig MINDENT rosszul csinál. De, ha a bolond szeretne legalább néhány dolgot jónak tekinteni, akkor azt mondaná: „Igen, sok mindent rosszul csináltam, de nem mindent.” Aztán azok a dolgok, amelyeket menteget, és azt mondja rájuk, hogy jók, ismételten egójának a középpontjába kerülnek. Döntsd tehát teljesen romba a múltat. Fritz Perls szokta volt mondani, hogy egyetlen terápia sem más, mint ügyes frusztráció. A nagy terapeuta az, aki folyamatosan és ügyesen frusztrál téged – ezt csinálom én is most itt. Meg kell, hogy mutassam neked, hogy bármit csináltál, az rossz volt, mert csak a megértés menthet meg téged. Amint felismered, hogy minden, ami elmúlt, az rossz, akkor egyszerűen eldobod azt, akkor nem vesződsz választással. Nincs mit választani. Mindez a tudatlanságodból származik, és mindez rossz. Rossz volt a gyűlöleted, a szereteted ugyancsak; rossz volt a haragod, a részvéted ugyancsak. Ha elég alaposan keresel, mindig fogsz találni jó indokot a részvétedre, és jó indokot a szeretetedre. Az ostoba ember ostoba, és bármit tesz, az ostobaság. Folyamatosan észben kell hát tartanod, hogy állandóan emlékezned kell – ez az, amit Buddha éberségnek nevezett. Az ember legyen mindig éber, így nem kell újra ismételnie. Mert csak az éberség fog megvédeni attól, hogy újra megismételd a múltadat – máskülönben az elme ismétlésre hajlamos. 11) Az „én” gondolat a tudatosság megváltozott állapota Az „én” gondolat a valódi „én”-re való ráfilmeződés. Az „én” gondolat magja tiszta tudatosság. Így, amikor az „én” gondolatot kutatjuk, és a figyelmet az „én” belső érzésén tartjuk, akkor az „én” gondolat kezd leszállni a szív közepébe, azaz a tiszta tudatosságba. Ez az „én vagyok” belső érzésébe való kapaszkodással, és minden más gondolat kizárásával érhető el. Az „én” gondolat a tudatosságnak egy olyan megváltozott állapota, amelyben a tudatosság járulékokhoz kapcsolódik, és egy olyan összetett tudatosság keletkezik, amely alapvetően objektum megismerő tudatosság, ahol a tudatosság alapvető formája kizárólag én tudatosság (Valódi „én” vagy „én” „én”, tamil nyelven Thaan), amelyben a tudat csak önmagának van tudatában, míg a járulékokkal összekapcsolódó tudatosság az objektumoknak van tudatában. (Hamis „én”, Nan). De mindkét esetben csak a Tiszta tudatosság az, amely megismer. Nincs két különálló tudatos entitás, egy, hogy megismerje az objektív valóságot, és még egy, hogy megismerje önmagát. Létünk önmagában öntudatos, önmagától ragyogó. 12) Elme és Ön-Kutatás Az elme az Önvaló képzelet alkotta hatalma. Azt képzeli, hogy ő maga a tudatosság, és a testet és az összes többit önmagán kívülinek ismeri. Az elme tehát ős-eredeti, vagy gyökér elképzelésünk. Csak akkor fog megszűnni létezni, amikor megtapasztaljuk valódi Önvalónkat, amely a forrás, szubsztrátuma, és csakis valós szubsztrátuma a mi hamis véges énünknek, amely önmagának, mint járulékok halmazának van tudatában. Egó csak akkor keletkezik, amikor nem vagyunk tudatában saját öntudatos lényünknek. Az egó az ön-elfelejtés (Pramada) mély gyökerek táplálta terméke, amely megrögzött szokásaként nem vesz tudomást az Önvalóról, helyette csak a gondolatokra és tárgyakra figyel, amelyek tőlünk eltérőknek mutatkoznak. Az elme egy képzelet alkotta jármű, amely által a figyelem látszólagosan az Önvalótól az objektum felé halad. Az Ön-Kutatás a figyelmet az Önvalóra irányítja, és e folyamat során minden figyelmünk ingadozás nélkül létünk központjába koncentrálódik. Az Ön-Kutatás az Önvaló nem-objektív figyelése, így tehát nem-kettős. Az Ön-Kutatás kivételével az összes többi spirituális gyakorlat dualisztikus, mert az ego megőrzésére irányul. Az ön-elfelejtés az elme tapasztalata, mivel hogy az ön-elfelejtés a képzelet szüleménye. Mivel csak képzelet szülötte, meg fog szűnni létezni az Ön-Kutatással járó figyelemmel. Állandóan az ön-figyelemhez kell ragaszkodnunk. Ez az ön-figyelem végül a valódi, szakadatlan, hamisítatlan, járulékoktól mentes, abszolút tiszta Önvaló tudatosságának a tapasztalatává, vagyis az „én vagyok”-ká válik. Az Önvaló és az elme viszonya a kötél és a kígyó viszonyához hasonló, a kígyó is csak a képzeletünkben létezik. A mentális tevékenység lecsillapodása mellékterméke csupán az igazi Ön-Kutatásnak. Az ön-emlékezés megszakítás nélküli ön-figyelmet jelent, nem pedig egy adott szó, vagy mantra elme általi mechanikus ismétlését. A gondolkodás aktusa során a figyelmünk valami olyasmire irányul, amely másnak látszik, mint Önvalónk. Mi azonban nem vagyunk mások, mint az „Önvalónk”. Így hát, még az Önvalóra való gondolás is elvisz bennünket az Önvalótól. A gondolkodás cselekvés. Mentális tevékenységünket semmilyen mentális tevékenységgel nem tudjuk leállítani. Bárminek az ismétlése a csendet, és az elme látszólagos elnyugvását mechanisztikusan eredményezi. A mi célunk azonban nem ez. Mindvégig tudatosnak kell lennünk, és akkor az ön-figyelem az ön-tudatosság valóságos tapasztalataként fog kivirágozni. Ha ön-tudatlanságunk miatt elménkkel kell, hogy ismételgessük, hogy „én” „én”, hogy mechanikusan elérjük a tudat nélküli ön-tudomást, akkor elménk elnyugszik látszólag, de ez nem az ön-tudomás melléktermékeként bekövetkező elnyugvás. Gondolkodás ott zajlik, ahol tudat van. Csak a tudat visz el bennünket ön-tudomással bíró létünk középpontjába. Bhagawan csak azok számára javasolta az ismételgetést, akik az ön-figyelmet nem tudták folytonosan fenntartani. Az ismételgetés segíti az elme Ön-Kutatásra való felkészítését, de az ön-tudomásig nem vezethet el. 14) Az elme tartalmai az Ön-Kutatás során kiürülnek Önmagunk tudatában jelen pillanatban a test, elme, intellektus stb. járulékok halmazaként vagyunk, az objektum-megismerő tudatosság révén, amelyben figyelmünk látszólag Önvalónktól az objektum felé, a látszólagosan elkülönült megismerő szubjektum, és megismerendő objektum között mozog. Minden objektum jellemzője, hogy csak akkor jön létre, amikor a figyelem rá irányul. A figyelmünknek a valami olyasmi felé való irányításának az aktusát, amely mi magunkként jelenik meg, nevezzük gondolkodásnak. Az Ön-Kutatásban elvonjuk figyelmünket a gondolatokról és a tárgyakról, majd a figyelem természetes módon irányul annak forrása, az Önvaló felé, és ott minden ingadozás nélkül megpihen. Figyelmünknek az ön-tudatos létezőre való szögezése Ön-Kutatás. Amikor a figyelem nem mozdul sehová, hanem az ön-tudatosan létező „én vagyok”-ban pihen, az ön-tudomás. Az Ön-Kutatás nem cselekvés tehát, hanem létezés. Önmagunk önmagunkként való létezésünk általi megismerésének művészete. Amint saját tudatos létezésünkben rögzítjük magunkat, a mentális aktivitás automatikusan lecsillapodik. Csak és kizárólag ön-tudomásként létezni – ez az Ön-Kutatás művészete. Más spirituális diszciplínák más dolgokra figyelnek a saját tudatos létezés helyett. Figyelmesen és állhatatosan kell időznünk az Önvalóban. A valódi nyugalom a létezésben való időzés, minden más egyébre való figyeléstől mentesen. Az Ön-Kutatás tehát az a gyakorlat, amelyet csak a figyelmes és éber ön-tudomás jellemez, amelyben nincs helye gondolatnak vagy objektív tudásnak. Kezdetben folyamatos küzdelem zajlik a figyelmünknek befelé, az Önvalóban való rögzítésére való törekvés, és figyelmünk gondolkodásként való eltérülése között. A gondolkodás ősrégi szokása az Önvaló elmének nevezett képzelőerejéből ered. A mi célunk a valóságban való megszilárdulás, és ennek révén ennek a képzelődésnek egyszer s mindenkorra való megsemmisülése. Az Önvaló a helye vagy bázisa a képzelődő elme és a világ megjelenésének és eltűnésének. Az Önvaló megtalálása, és az Önvaló tudatos létezésével való eggyé válás jelenti az Ön-Kutatás művészetét. Önvalónkat megtapasztalni annyi, mint Istent megtapasztalni, az ő valóságában. Az Ön-Kutatásban megtapasztalt tartalom állapota alacsonyabb rendű, mint a tiszta tudatosság állapota. Az Ön-Kutatás sikerének titka abban rejlik, hogy állhatatosan megszakítás nélküli tudattal kapaszkodunk az ön-tudomásba. 15) Dualisztikus istenimádás versus Ön-Kutatás Jelenleg véges lénynek tapasztalod magad, és ebből az állapotból egy mindenható Istent képzelsz el, és megpróbálsz kapcsolatot teremteni ezzel az elképzelt Istennel, tőled elkülönültnek gondolván őt. Az ilyen típusú kapcsolat dualisztikus, és mindig magában foglal konfliktusos elemet. Az így elképzelt Istennek való önmegadás soha nem teljes. Másfelől, ha Ön-Kutatást végzel, és az Önvalót önmagadként tapasztalod, ennek végeredménye Isten megtapasztalása, és mivel ő ekképpen valójában nem-dualisztikus módú, nem lesz konfliktus, az önátadás teljes lesz, és az elme magától megszűnik. 16) Brahman - Jiva. Az óceán cseppje soha nem különül el az óceántól, még akkor sem, ha a csepp azt gondolja, hogy el van különülve tőle. Minden spirituális gyakorlat célja annak a hamis elképzelésnek megszüntetése, hogy el vagy különülve Önvalód óceánjától. Nincs szükség a csepp és az óceán egyesítésére, mert először is, soha nem voltak elkülönültek, és nem is lehet őket elkülöníteni. Az elképzelés, hogy a csepp el van különülve az óceántól, csak képzelgés és minden olyan diszciplína, amely a csepp és az óceán egyesítését célozza, szintén képzelgés. Te az óceánnak egy hulláma vagy, és a hullám soha nem különül el az óceántól, még akkor sem, ha az óceántól különböző neve és formája van. A hullámok csupán megjelennek és eltűnnek az óceánban, és nincs szükség a hullámnak az óceánnal való egyesítésére. Mindössze annak a hamis elképzelésnek a megszüntetésére van szükség, hogy a hullám el van különülve az óceántól, ami nem lehetéges, mivel az óceán létezik, a hullám pedig nem. 17) Önvaló – elme Az Önvaló és az elme közötti kapcsolat a kötél és a kígyó kapcsolatához hasonló. Míg a kötélről szóló ismeret valódi, a kígyóról szóló ismeret képzelgés. Nem tudod megölni a képzeletbeli kígyót, mert az soha nem létezett. Ha a fényt az úgynevezett kígyóra fókuszálod, hogy megvizsgáld azt, akkor birtokába kerülsz a kötélre vonatkozó tudásnak, és a kígyóval kapcsolatos tudás eltűnik. Ehhez hasonlóan, ha teljes egészében az Ön-Kutatás révén kezedbe kerülő tudatosságra fókuszálsz, az elme képzeletbeli objektív tudása semmivé lesz, és a tiszta, természetes, a járulékoknál eladdig gyengébb fényű tudatosság ragyogni kezd. Forrás: http://nem2.lapunk.hu ------------------------ -------------------- Az Ön-Kutatás az egó ketrecéből való kiszabadulás művészete, és a végtelen igazság Egének a követelése Az „én” gondolat mindenben benne ragyogó páratlan sugárzása a kulcs, és ha az ember hozzá ragaszkodik, és fáradhatatlanul nyomozza forrását, akkor muszáj felfedeznie a legfőbb igazságot, és az illuzórikus rabszolgaság meg fog szűnni. Az igazságnak tendenciája, hogy felfedje önmagát. A feltárulás belső lényege az igazságnak. Az igazság nem megtanulható. Csak az Ön-Kutatás során gyakorolt egész kevés figyelemre van szükség, és az Igazság fel fogja fedni magát. Ha több olyan dolognak nem vagy tudatában, mint birtokvágy, bujaság, ambíció, irigység, harag, vágy, gőg, azzal való identitás, amik nem vagyunk, erőszak stb., mindezek az Igazság mögé rejtőznek, és úgy tesznek, mintha ők lennének az Igazság, amíg még az Igazság nem tárja fel magát a számodra. Jelen pillanatban az egó struktúrájában élünk, amely önmagát a végső Igazságnak állítja be. Ez visz bele minket a mérhetetlen szenvedésbe, mert az egó lehatárolt ketrecében élünk, és azt hisszük a valóságnak. Az egónak praktikus haszna van csupán, épp úgy, mint a cipőnek, ruhának, esernyőnek stb. Hasonlóképpen az „én” gondolat is bizonyos használhatósággal bír, és nélküle az élet a dualisztikus világban lehetetlenné válna. De jelen pillanatban az egó diktálja az életmódunkat. Így hát egy eszközt fogadunk el életünk mestereként, amely aztán mindig katasztrófába sorol bennünket. Fel kell ismernünk, hogy az eszköz nem valóságos. El kell fogadnunk, hogy az életünket irányító mester az egyetlen valóság, vagyis Igazság. Az „én” gondolatból született, a testtel azonosuló egó a Tiszta Önvaló aberrációja. Az „én” gondolat az Önvalóból ered, és létezése az Önvaló függvénye. Soha nem lehet az Önvalótól független, és valójában maga az Önvaló, csak elfelejtette igaz természetét. Az egót destrukturálni kell tehát, miáltal az Önvalóval átszervezhető, így a régi struktúra meg fog halni, utat engedve az Igazság feltárulásának, és így első ízben megszületünk az Igazságban. Az Ön-Kutatás révén való destrukturálás az egó keresztre feszítése, és az Igazságban való megszületés a feltámadás. Az Ön-Kutatásban elvetjük az egó korlátozott ketrecét, és követeljük az Igazság, vagyis az Önvaló végtelen egét. Az Ön-Kutatás az egó korlátozott ketrece elől való menekülés művészete, és az Igazság végtelen egének a követelése. Ily módon az Ön-Kutatás révén mi, az Önvaló sugara, eggyé válunk az Önvalóval. 59) Az Ön-Kutatás nem más, mint a lényegesre való figyelés Az élet rövid, és az energia korlátos. Van nekünk azonban egy ősidők óta fennálló szokásunk, amit az elme alkotott a saját fennmaradása érdekében, hogy arra figyelünk, ami lényegtelen, triviális, haszontalan, és az elme arra ösztönöz bennünket, hogy nagy figyelemmel őt figyeljük. A lényegtelen perifériális, és felszínes dekoráció. Jelen pillanatban perifériánk semmi más, mint lényegtelen dolgoknak egy gondolatokkal átszőtt vastag rétege, és a lényegtelen uralkodik az életünk felett, és csak a saját fenntartását teszi lehetővé számunkra, a lényeg fenntartását pedig nem teszi lehetővé. Az Ön-Kutatás során tudatosan ragaszkodunk a lényegtelen tanújához, így az életünk szempontjából lényegtelenhez való ragaszkodás szorítása fokozatosan gyengül, és utat enged a lényegesnek, vagyis az Önvalónak. Akkor a lényegtelent lényegtelennek kezdjük látni, és elkezdjük felismerni, hogy mi a lényeges. Aztán összhangba kerülünk a lényegessel, vagyis az Önvalóval. De mindig tudatában kell lennünk (sada apramada), hogy csak a lényegtelen az, ami elhagyható. Hallgatnunk kell a szívünkre, amely segíti lelkünk növekedését. Ha a fejünkre hallgatunk, akkor az ismét a lényegtelen poklába húz bennünket. A lényegesnek a lényegtelentől való megkülönböztetése a valódi Ön-Kutatás. 60) Az útról való letérés általános jellemzője az Ön-Kutatásnak. Ne csinálj belőle problémát. Miközben az ember Ön-Kutatást végez, összpontosítottá akar válni, de az elme letéríti az útról. Mivel összpontosítottá akarsz válni, ellen fogsz állni annak, hogy az elme tévútra vezessen. Ez kettősséget és konfliktust okoz, és megzavarja az Ön-Kutatás folyamatát. Ne állítsd a célt a középpontba. Ha ellenállsz a rossz útra való eltérésnek, akkor még inkább lehetőséged lesz eltévedni, mert akármi is legyen, amit megpróbálunk elnyomni, az még erőteljesebbé válik. Ha tévútra térsz, az azért van, mert kell lennie ott valaminek, tedd lehetővé, nincs semmi baj. A keresőnek, aki összpontosított szeretne maradni, nem kell az összpontosítás miatt aggódnia. Az összpontosítás néha magától megtörténik, anélkül, hogy erőlködnénk. Az aggodalmaskodó elme nem tud összpontosítani, az összpontosításhoz nem-aggodalmaskodó elmére van szükségünk. Amikor az ember az önátadott, akkor tévútra térése esetén nem fog az elmével harcolni. Néha összpontosulni fogsz, néha pedig nem. Ha önátadott vagy, mélyen belül mindig összpontosított leszel, mert ott nem aggódsz az összpontosítás miatt. Soha ne hozz létre kettősséget önmagadban azáltal, hogy az elme tévútra térüléséből problémát csinálsz. Az elme eltévedése nem bűn, fogadd el, nincs ezzel semmi baj. Egyszerűen lazíts, engedd el, és ennek következményeként összpontosulni fogsz. De ha lazítani próbálsz, feszültté válsz. Minden szent, még a tévút is. Ne tétovázz. Csak a sodródó összpontosítás jön magától, önszántából. Ez az Ön-Kutatás folyamata. 61) Az Ön-Kutatás ébersége Ha a lótuszmag virággá akar változni, le kell hullania az iszapba, hogy gyökeret eresszen. Ugyanez a helyzet a mi esetünkben is. A Buddhaság benne alszik a mi jelenlegi zorba állapotunkban. Hacsak szembe nem nézünk a jelen életünkben bennünk szunnyadó Buddhasággal, nem válik felébredetté. Csak akkor juthatunk el a magasabb életbe, ha átéltük az alsóbbat. Az Ön-Kutatás a bennünk szunnyadó Buddhaság felébresztése egzisztenciális eszköze, és ez idézi elő az ébrenléti állapotot, mint a tudatosság növekedésének a lehetőségét. A másik világ ebben a világban rejtezik. Egyedül semmi vagy, és jelentős dolog akkor történik, amikor kapcsolatot hozol létre a teljességgel. Akkor szinkronba kerülsz a kozmikus tánccal. Akkor akaratod a létezéstől nem elkülönült, nem független. Akkor a teljesség iránti hála érzetével telten, a teljesség iránti önátadás állapotában vagy. Az Ön-Kutatás megsemmisíti a teljességtől elkülönült entitások fogalmát, és megvalósítja a teljességgel való kapcsolatot. Ha éber vagy, akkor minden, amit elfojtottál az elme mélyebb rétegeiben, amely az elme 9/10 részét alkotja, a tudatos szint felszínére kerül. Légy egyre inkább tudatos a másokkal való kapcsolatodban, beleértve az élettelen tárgyakat is. A kapcsolat tükör, amelyben tisztán láthatjuk az elme tartalmát. A szerzetesek elmenekültek a kapcsolatok, és így az élet elől is, ezzel ők örökre elvesztek. Ne harcolj a vágyaiddal, csak tökéletesen figyeld meg, hogy micsodák, hogyan keletkeznek, hogyan vesznek téged a birtokukba, hogyan válsz zavarttá, hogyan veszíted el rajtuk keresztül ön-tudatodat, hogyan kergetnek őrületbe, hogyan válsz általuk gyengévé, csalódottá, szenvedsz miattuk vereséget. Csak figyeld meg a teljes folyamatot, és a teljes éberség meg fogja hozni a szabadságot. A másokkal való kapcsolatunk során rendszerint kapcsolatba hozzuk a saját múltunkat az ő múltjával, ami halott, a jelen viszont, és ezzel az élet – hiányzik. Lehetséges a másikhoz a múlt emlékei nélkül viszonyulnunk? Igen, lehetséges, amennyiben éberen a jelenben vagyunk. Az éberré váláshoz, a figyelem-teljessé váláshoz, vágytalanná kell válnunk, de a tudatosságnak valósággal átütő erejűnek kell lennie. Meglátsz például egy szép autót, eddig a pillanatig még semmi probléma, mert ekkor még csak az autó észlelése van jelen. Hirtelen azonban egy ugrás következik be, és birtoklási vágy ébred benned, akarod az autót. Most figyeld meg a szép autó észrevétele után bekövetkező ugrást, amely által a birtoklási vágy hirtelen felébred, amely az az intervallum, amely a látás és a vágy között van, figyeld meg azt az intervallumot, ami nem nehéz. Ha képes vagy megfigyelni, soha nem fog vágy felmerülni. Akkor keletkezik, amikor nem vagy éber. Ez az éberség örökkévaló, és nem ismeri a halált. Csak a tudatlanság hal meg. Az Ön-Kutatást nem szabad siettetni, mert a sietség mentális dolog, ami az éberséget akadályozza. A sietség elfojtást eredményez, és nem alakít át bennünket. Az Ön-Kutatás legjobb eredményének a kulcsa a megszakítatlan ön-tudomás (sada apramada). 62) A relaxáció fontossága az Ön-Kutatás során Az Önvalót nem lehet elhagyni, nem lehet róla lemondani. Elveszíteni nem lehet, viszont el lehet felejteni. Az Önvaló olyan, mint egy tükör, a kondicionálás pedig olyan, mint a rá halmozódó por rétegei. A kondicionálás rétegről rétegre rakódik az Önvalóra. Az Önvalót nem kell elérni; csupán rejtett állapotban van, a kondicionálás rétegei mögött. Az Önvalót azért felejtettük el, mert a kondicionálás rétegei interferálnak az Önvaló tükrözési funkciójával. Semmilyen hiba nem keletkezett az Önvalóban, csupán a kondicionálás rétegei borítják. Csupán arra van szükség, hogy tagadd meg mindazt, amit kondicionálás formájában kaptál. Az Ön-Kutatás segít bennünket e dekondicionálási folyamatban, mivel az Ön-Kutatás során a megszokott kondicionált elme-működés helyett a kondicionált elme forrásából működünk. Az Ön-Kutatás a tudás ajtaja, a kondicionálás a tudás akadálya, és az Ön-Kutatás a híd az Önvaló és a kondicionálás között. Az Ön-Kutatás nem létezésed megvalósításának, hanem létezésed felfedezésének a folyamata. Amikor teljesen ellazult vagy, az önvaló saját önszántából, mint „én” „én” kerül a felszínre. Az erőfeszítéssel párosuló Ön-Kutatás feszültté tesz, és ha feszült vagy, az Önvalótól is távolabb vagy. Az Önvaló felfedezése akkor következik be, amikor teljesen ellazult vagy. Gautam Buddha erőfeszítéssel párosult mentális módszerekkel küzdött a megvalósítás érdekében, de nem ért el semmit. Aztán egy este elvetett minden erőfeszítést, és mélyen ellazult álomra hajtotta fejét, és reggelre, amikor utolsó csillag is kihunyt, megvilágosodott. Az Ön-Kutatás nem egy mentális módszer, hanem az elme forrására figyel, amely az Önvaló, amikor ellazultak, lágyak, kiszolgáltatottak vagyunk. Az Ön-Kutatás a figyelem ellazult állapotban való figyelése. Ekkor minden kondicionálás pillanatok alatt eltűnik. Ha valaki az ilyen kondicionált elmét képes a forrásában megőrizni, bármilyen rövid megszakítás nélkül, azt önmegvalósítottnak nevezzük, amely esetben az Önvaló a kondicionálás porától teljesen mentes. Ilyen állapotban, még ha munka közben vagyunk is, a legteljesebb ellazultságban vagy. Ez a Sahaja Samadhi, az Ön-Kutatás célja. 63) Az Ön-Kutatás az élet első számú prioritása Képzeljük el a holdat, és egy csendes tavat, felszínén a hold tükörképével, valamit a tóba dobva hullámok keletkeznek, amelyek szemmel láthatólag összezavarják a „hold tükörképét”, és egy idő után, amikor a dolgok megnyugszanak, a zavar megszűnik. A példában szerplő „eredeti hold” semmilyen módon nem szenvedhetett zavarást, mert soha nem volt a tóban, és a zavarok csak a tó tartalmát befolyásolhatják. Itt az eredeti Hold a „tiszta ön-tudatos lényt” szimbolizálja, aki soha semmilyen körülmények között nem szenved zavart, mert a nem-kettősség állapotában van. Az entitás, amely a zavarást elszenvedni látszik, csak „tükrözött tudatosság” (Abhasa, Jiva), amely a tiszta tudatosság elmebeli tükörképe. Az elmét zavaró dolgok a tendenciák, amelyek az elme mozgását okozzák. Ha az elme mozdulatlan, akkor nincs kettősség, és nincs semmi, amit regisztrálni kellene, és ez a mi természetes állapotunk. De a tendenciák terhe egy átlagos emberi lény esetén olyan nagy, hogy úgy érezzük, a mozgás és az események regisztrációja a mi természetes állapotunk. Hacsak nem végzünk Ön-Kutatást, ebből a rossz képzetből soha nem fogunk kijönni. Így hát az Ön-Kutatás életünk elsőszámú prioritása. Om Sri Ramanarpana mastu     Forrás: http://nem2.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1140692#ixzz1wR0BMD00Sri  Nisargadatta Maharaj - Én Az vagyok 76. Tudni, hogy nem tudsz, az igazi tudás Maharaj: Itt a test. A testen belül látszik megjelenni a megfigyelő, és kívül – a megfigyelt világ. A megfigyelő, a megfigyelés, valamint a megfigyelt világ együtt jelennek meg, és tűnnek el. Mindezeken túl üresség van. Ez az üresség minden számára egy. Kérdező: Amit mondasz, az egyszerűnek tűnik, de nem mindenki ezt mondaná. Te, és egyedül te vagy az, aki a háromról beszélsz, és a rajtuk túl lévő ürességről. Én csak a világot látom, amely mindent magában foglal. M: Még az ’én vagyok’-ot is? K: Még az ’én vagyokot’ is. Azért van az ’én vagyok’, mert a világ van. M: És azért van a világ, mert az ’én vagyok’ van. K: Igen, mindkettő változat érvényes. Nem tudom a kettőt szétválasztani, sem meghaladni, nem tudom azt mondani valamiről, hogy van, csak akkor, ha tapasztalom, és nem tudom azt mondani valamiről, hogy nincs, mert nem tapasztalom. Milyen tapasztalod mondatja ezt veled, ekkora bizonyossággal? M: Én úgy ismerem magam, mint ami – időtlen, határtalan, oktalan. Te nem ismered magad, mert más dolgok kötnek le. K: Miért kötnek le ennyire? M: Mert érdeklődést tanúsítasz irántuk. K: Mi miatt vagyok érdeklődő? M: A fájdalomtól való félelem, az öröm iránti vágy miatt. Az öröm a fájdalom befejeződése, és a fájdalom az öröm vége. Ezek csak váltogatják egymást, végtelen egymásutánban. Tanulmányozd az ördögi kört, amíg túl nem lépsz rajta. K: Nincs szükség a kegyelmedre, hogy a túllépésemben segítsen? M: Belső Valóságod kegyelme időtlen módon veled van. Valójában a kegyelem iránti kérésed jele ennek. Ne a kegyelmem miatt aggódj, csak tedd, amit mondtam. A komolyságnak a cselekvés a bizonyítéka, nem a kegyelem bekövetkezésére való várakozás. K: Mivel kapcsolatban kell komolynak lennem? M: Kitartóan tanulmányozz minden olyat, ami figyelmed terébe kerül. Gyakorlás révén a mező tágulni, és a kutatás mélyülni fog, míg azok spontánná és korlátlanná nem válnak. K: Nem a gyakorlás eredményeként viszed végbe a megvalósulást? A gyakorlásnak csak a fizikai létezés határain belül van hatása. Hogyan tehetné lehetővé a határtalan születését? M: Természetesen, a gyakorlás és a bölcsesség között nem létezhet ok okozati kapcsolat. De a gyakorlás mély hatással lehet a bölcsesség akadályaira. K: Mik ezek az akadályok? M: A rossz cselekedetekhez vezető rossz ideák és vágyak, amelyek az elme és test szétforgácsolását és gyengeségét okozzák. A hamis leleplezése, és feladása távolítja el azt, ami útját állja, hogy a valódi belépjen az elmébe. K: Két állapotát tudom megkülönböztetni az elmének: ’én vagyok’, és ’a világ van’; ezek együtt keletkeznek és hagynak alább. Az emberek azt mondják: ’én vagyok, mert a világ van’. Úgy tűnik, te azt mondod: ’a világ van, mert én vagyok’. Melyik igaz? M: Egyik sem. A kettő egy, és ugyanazon állapot, térben és időben. Ezen túl az időtlen van. K: Mi a kapcsolat az idő és az időtlen között? M: Az időtlen ismeri az időt, az idő nem ismeri az időtlent. Minden tudatosság időbeli, és számára az időtlen tudattalannak mutatkozik. Igen, ez az, ami a tudatosságot lehetővé teszi. A fény a sötétségben ragyog. A fényben a sötétség nem látható. Vagy másképpen kifejezve – a fény végtelen óceánjában megjelenő tudatosság felhői sötétek és korlátozottak, az ellentétek miatt észlelhetők. Ezek puszta próbálkozások, hogy a szavakkal fejezzünk ki valami olyat, ami nagyon egyszerű, mégis teljességgel kifejezhetetlen. K: A szavaknak összekötő hídként kellene szolgálniuk. M: A szavak az elme állapotára vonatkoznak, nem a valóságra. A folyó, a két part, a közöttük ívelő híd – ezek mind az elmében vannak. A szavak önmagukban nem tudnak téged az elmén túlvinni. Szükség van az igazság iránti mérhetetlen sóvárgásra, vagy a Guru iránti abszolút hitre. Higgy nekem, nem létezik cél, sem út, amelyen azt elérhetnéd. Te vagy az út és a cél, semmi más nincs, amit el kell elérned, kivéve önmagadat. Csak megértésre van szükséged, és a megértés az elme virágba borulása. A fa állandó, de a megfelelő évszakban virágzik, és gyümölcsöt terem. Az évszakok változnak, de a fa nem. Te vagy a fa. Megszámlálhatatlan ágat, és levelet növesztettél a múltban, és növeszthetsz a jövőben is – mégis te maradsz. Nem azt kell ismerned, ami volt, vagy lesz, hanem amivan. A te vágyad az, ami létrehozza az univerzumot. Ismerd a világot saját teremtményedként, és légy szabad. K: Azt mondod, a világ a szeretet gyermeke. Amikor tudok a borzalmakról, amikkel a világ tele van, a háborúkról, a koncentrációs táborokról, az embertelen kizsákmányolásról, hogyan tarthatnám azt az én saját teremtményemnek? Bármennyire is vagyok korlátozott, nem tudnék ilyen kegyetlen világot teremteni. M: Fedezd fel, hogy ez a kegyetlen világ kinek a számára jelenik meg, és tudni fogod, hogy miért jelenik meg olyan kegyetlennek. Kérdéseid teljesen indokoltak, csakhogy nem megválaszolhatók, kivéve, ha tudod, hogy kié a világ. Valamely dolog értelmének a megismeréséhez meg kell, hogy kérdezd annak készítőjét. Én azt mondom neked: te vagy a létrehozója a világnak, amelyben élsz – egyedül te tudod azt megváltoztatni, vagy elveszejteni. K: Hogy mondhatsz olyat, hogy én hoztam létre a világot? Alig tudok róla valamit. M: Semmi olyan nincs a világban, amit ne ismernél, ha ismered önmagad. Mert önmagadat testnek gondolod, azért ismered a világot anyagi dolgok összességének. Amikor önmagadat a tudatosság központjának tudod, a világ úgy jelenik meg, mint az elme óceánja. Amikor akként ismered magad, ami valójában vagy, akkor a világot önmagadként ismered. K: Ez nagyon szépen hangzik, de nem ad választ a kérdésemre. Miért van olyan sok szenvedés a világon? M: Ha megmaradsz puszta megfigyelőként, nem fogsz szenvedni. Úgy fogod látni a világot, mint egy látványosságot, sőt, egy nagyon szórakoztató látványosságot. K: Óh, nem. Ezt a lila elméletet nem fogadom el. A szenvedés túlságosan intenzív, és mindent betölt. Micsoda perverzitás úgy szórakozni a szenvedésen, mint egy látványosságon. Micsoda kegyetlen Istent ajánlasz nekem. M: A szenvedés oka az észlelőnek az észlelttel való azonosulásában van. Ebből születik a vágy, és a vággyal együtt a vak, az eredményekről megfeledkező cselekvés. Nézz körül, és látni fogod – a szenvedés egy ember alkotta dolog. K: Ha az ember csupán saját magának teremtene szomorúságot, egyetértenék veled. De ostobaságában másoknak okoz szenvedést. Az álmodó rémálma kizárólag az övé, és senki más nem szenved, csak ő. De miféle álom az, amely pusztító szerepet játszik mások életében? M: A leírás sok féle, és ellentmondásos. A valóság egyszerű – minden egy, a harmónia az örök törvény, semmi nem kényszerít szenvedésre. Csak amikor megkísérled, hogy leírd, és elmagyarázd, cserben hagynak a szavak. K: Emlékszem, egyszer azt mondta nekem Gandhiji, hogy az Ént nem köti az erőszakmentesség (ahimsa) törvénye. Az Énnek szabadságában áll, hogy szenvedést rakjon megnyilvánulásaira, azért, hogy rendbe hozza őket. M: Lehet, hogy ez így van, a kettősség szintjén. valójában csak a forrás van, önmagában sötét, minden, amit létrehoz, ragyogó. Észlelhetetlen, ami lehetővé teszi az észlelést. Elgondolhatatlan, ami lehetővé teszi a gondolkodást. Nem-létező, ami életet ad a létezőnek. Mozdíthatatlan alapja a mozgásnak. Amint vagy, otthon vagy mindenütt. K: Ha én az vagyok, akkor mi késztet rá, hogy megszülessek? M: A múlt beteljesületlen vágyainak emléke csapdába ejtett energia, amely önmagát személyként nyilvánítja meg. Amikor töltése kimerül, a személy meghal. A beteljesületlen vágyak tovább kerülnek a következő születésbe. A testtel való önazonosulás folyvást friss vágyakat hoz létre, és ennek addig nincs vége, amíg a kötöttség ezen mechanizmusa világosan megértésre nem kerül. A világosság fog megszabadítani, mert addig nem tudsz lemondani a vágyról, amíg annak okait, és hatásait világosan meg nem érted. Nem azt mondom, hogy ugyanaz a személy születik újjá. Az meghal, egyszer és mindenkorra meghal. De emlékei, vágyai és félelmei megmaradnak. Azok látják el energiával az új személyt. A valóságnak nincs része benne, de lehetővé teszi azt, azáltal, hogy megajándékozza a fénnyel. K: Az én gondom a következő. Ahogy én látom, minden tapasztalásnak megvan a saját valósága. Itt van – tapasztalható. Abban a pillanatban, ahogy azt kétségbe vonom, és megkérdezem, hogy kinek a számára történik, ki a megfigyelő, stb., a tapasztalás véget ér, és már csak annyit tehetek, hogy az emlékeit tanulmányozom. Éppen csak az élő pillanatot nem tudom tanulmányozni – a mostot. A tudomásom a múlté, nem a jelené. Amikor éber vagyok, valójában nem a mostban élek, hanem csak a múltban. Létezhet valójában tudatosság a jelenben? M: Amiről beszélsz, az egyáltalán nem tudatosság, hanem csak a tapasztalatról való gondolkodás. Az igazi tudatosság (samvid) a tiszta tanúság állapota, a legcsekélyebb kísérlete nélkül bármilyen cselekvésnek, még a tanúságénak is. Lehet, hogy gondolataid, érzéseid, szavaid és cselekedeteid is részei az eseménynek; szemlélj mindent pártatlanul, a világosság és megértés teljes fényében. Pontosan értsd meg azt, ami folyik, mivel az nincs rád hatással. Ez hűvös tartózkodásnak tűnhet, de valójában nem az. Amint benne vagy, úgy fogod találni, hogy szereted, amit látsz, bármi legyen annak a természete. Ez a válogatás nélküli szeretet a próbaköve a tudatosságnak. Ha ez nincs meg, akkor pusztán csak érdekelt vagy – valamilyen személyes eredményben. K: Amíg van fájdalom és öröm, addig az ember kötődik az érdekeihez. M: És amíg az ember tudatos, addig fájdalom és öröm is lesz. A fájdalommal és örömmel a tudatosság szintjén nem tudsz megküzdeni. A rajtuk való túllépéshez túl kell lépned a tudatosságon, ami csak akkor lehetséges, ha a tudatosságot valami olyannak látod, ami számodra, és nem benned, valami olyanként történik, ami külső, idegen, rád vetített. Akkor, hirtelen megszabadulsz a tudatosságtól, valóban egyedül maradsz, minden rád erőszakolt dologtól mentesen. És ez a te valódi állapotod. A tudatosság egy viszkető kiütés, amely vakarózásra késztet. Természetesen, nem tudsz kilépni a tudatosságból, mert a kilépés ideája valójában a tudatosságban van. De ha megtanulod, hogy úgy nézz a tudatosságodra, mint egyfajta lázra, amely személyes, és egyéni, amelybe bele vagy zárva, mint csirke a tojáshéjba, valójában ekkor kerülsz ezen az attitűdön kívülre, és ekkor fog eljönni a válság, ami szét fogja törni a tojáshéjat. K: Buddha azt mondta, az élet szenvedés. M: Úgy kellett, hogy értse, hogy minden tudatosság fájdalmas, ami szembetűnő. K: És a halál kínálja a megszabadulást? M: Aki önmagát megszületettnek hiszi, nagyon fél a haláltól. Másfelől, aki valóban ismeri önmagát, annak számára a halál egy boldog esemény. K: A hindu hagyomány azt mondja, hogy a sors okozza a szenvedést, a sors pedig megérdemelt. Tekints a tömérdek csapásra, legyen az természeti, vagy ember által okozott, az árvizekre, és földrengésekre, háborúkra és forradalmakra. Merészelhetjük-e azt gondolni, hogy ki-ki az ő saját bűnei miatt szenved, amelyekről neki sejtése sincs? A szenvedő billiók mind bűnösök, akik igazságosan bűnhődnek? M: Muszáj, hogy az ember csak saját bűne miatt szenvedjen? Valójában elkülönültek vagyunk? Az életnek e roppant óceánjában mások bűneiért szenvedünk, másokat pedig arra késztetünk, hogy a mi bűneinkért szenvedjenek. Természetesen, a Legfelsőbb egyensúlyi törvények uralkodnak, és a végén a számlák kiegyenlítésre kerülnek. De amíg az élet fennáll, addig mélységes hatással vagyunk egymásra. K: Igen, ahogy a költő mondja: ’Senki nem sziget.’ M: Minden tapasztalat hátterében az Én van, és annak a tapasztalat iránti érdeklődése. Nevezheted vágynak, nevezheted szeretetnek – nem szavakon múlik. K: Vágyhatom a szenvedést? Kereshetem szándékosan a fájdalmat? Nem ahhoz az emberhez hasonlítok, aki puha ágyat vetett magának egy jó éjszakai alvás reményében, majd rémálom lepte meg, és hánykolódik és sikoltozik álmában? Bizonyára nem a szeretet az, ami a rémálmokat létrehozza. M: Mindenféle szenvedés oka önző elkülönülés, elszigetelődés és kapzsiság. Amikor a szenvedés oka megértésre és eltávolításra kerül, a szenvedés megszűnik. K: Én lehet, hogy eltávolítom a fájdalom okát, de a többiek tovább fognak szenvednek. M: Ahhoz, hogy megértsd a szenvedést, túl kell lépned a fájdalmon és örömön. A saját vágyaid és félelmeid akadályoznak a megértésben, és ezáltal a másoknak való segítésben. Valójában nincsenek mások, és a magadon való segítéssel mindenki mást is segítesz. Ha komolyan veszed az emberiség segítését, akkor a rendelkezésedre álló egyetlen eszközt kell tökéletesítened – Önmagadat. K: Állításod szerint én vagyok e világ teremtője, megtartója és pusztítója, aki mindenütt jelenvaló, mindentudó, mindenható. Miközben szavaidon tűnődöm, azt kérdem magamtól: ’hogy van az, hogy oly sok gonoszság van a világomban?’ M: Nincs gonoszság, nincs szenvedés; az életöröm kimagasló. Nézd, hogy kapaszkodik minden az életbe, milyen értékes a létezés. K: Elmém képernyőjén egymást követik a képek, végtelen sorban. Semmi nem maradandó, ami velem kapcsolatos. M: Vizsgáld meg magad jobban. A képernyő – nem változik. A fény folyamatosan világít. Csak a közöttük lévő film mozog képek megjelenését idézve elő ezáltal. Nevezheted a filmet – sorsnak (prarabdha). K: Mi hozza létre a sorsot? M: Az elkerülhetetlenség oka a tudatlanság tudás. K: A mivel kapcsolatos tudatlanság? M: Az önmagaddal kapcsolatos tudatlanság, elsősorban. Aztán a dolgok igazi természetével, okaival, és hatásaival kapcsolatos tudatlanság. Megértés nélkül tekintesz körül, és anélkül, hogy megragadnád a valóság megjelenését. Azt hiszed, ismered a világot, és önmagadat – de a tudatlanság mondatja veled csupán: ismerem. Kezdd annak az elfogadásával, hogy nem tudsz, és indulj innen. Semmi nincs, ami a világot jobban segítheti, mint ha véget vetsz a tudatlanságnak. Akkor majd semmi különöset nem kell tenned, hogy segíts a világon. Valójában a léted a segítség, akár cselekszel, akár sem. K: Hogy lehet a tudatlanság ismert? A tudatlanság ismerete tudást előfeltételez. M: Úgy van. A ’tudatlan vagyok’ teljes elfogadása tudás kezdete. Egy tudatlan ember nem tudja, hogy tudatlan. Mondhatod, hogy nem létezik tudatlanság, akkor abban a pillanatban úgy látszik, hogy nincs is. Ezért tudattalanságnak, vagy vakságnak is nevezheted. Semmit nem ismersz, és nem értesz, bármit látsz magad körül, és magadban, sőt, még azt sem tudod, hogy nem ismered, és nem érted. Az igazi tudás, az alázatos szív tudása az, ha tudod, hogy nem tudsz, és nem értesz. K: Igen, ahogy Krisztus mondta: Boldogok a lelki szegények… M: Fogalmazz, ahogy tetszik; a tény az, hogy tudása csak tudatlanságnak lehet. Tudod, hogy nem tudsz. K: Véget ér a tudatlanság valaha? M: Mi bajod a tudatlansággal? Nem kell mindent tudnod. Elegendő azt tudni, amit tudnod szükséges. A többi tud önmagáról gondoskodni anélkül is, hogy tudnád, hogy csinálja. Ami lényeges, hogy tudattalanságod ne dolgozzon a tudatos ellen, hogy egység legyen minden szinten. Tudni nem olyan nagyon fontos. K: Amit mondasz hibátlan, pszichológiai értelemben. De mikor az egyéb dolgok ismeretéről, a világ ismeretéről van szó, akkor tudni, hogy nem tudok, nem sokat segít. M: Ha belsőleg teljes vagy, a külső tudás spontán módon eljön hozzád. Életed minden pillanatában tudod, amit tudnod szükséges. Az univerzális elme óceánjában minden tudás benne foglaltatik; a tiéd, igény szerint. Legnagyobb részét soha nem kell tudnod – de ennek ellenére a tiéd. Ahogy a tudással, úgy van a hatalommal is. Bármiről érzed úgy, hogy meg kell történnie, az biztosan megtörténik. Kétségtelen, hogy Isten felügyeli az univerzum vezetésével kapcsolatos ezen ügyet; de boldog, ha kap valamilyen segítséget. Amikor a segítő önzetlen és intelligens, az univerzum minden hatalma a rendelkezésére áll. K: Még a természet vak erői is? M: Nincsenek vak erők. A tudatosság az erő. Ismerd fel, hogy mi a tennivaló, és az meg fog történni. Csak maradj éber – és csendes. Amint célodba érsz, és ismered saját valódi természetedet, létezésed áldássá válik mindenek számára. Nem ismerheted, a világ sem fogja ismerni, mégis, a segítség kiárad. Élnek a világon olyan emberek, akik több jót tesznek, mint az összes államférfi, és emberbarát együttvéve. Fényt, és békét sugároznak, a tudás mindenféle szándéka nélkül. Amikor mások elmondják nekik, milyen csodákat műveltek, maguk is elcsodálkoznak. Mégsem tulajdonítanak semmit maguknak, nem büszkék, és hírnévre sem tartanak igényt. Éppenséggel képtelenek rá, hogy önmaguk érdekében bármire vágyakozzanak, még arra az örömre sem vágynak, hogy segítsenek mások számára, hogy megismerjék, hogy Isten jó, hogy békességben vannak. 77. Az ’én’ és az ’enyém’ téves ideák Kérdező: Én nagyon kötődöm a családomhoz, és a tulajdonaimhoz. Hogyan küzdhetem le ezt a kötődést? Maharaj: Ez a kötődés az ’én’ és az ’enyém’ érzetével együtt született. Találd meg e szavak igazi jelentését, és meg fogsz szabadulni minden kötöttségtől. Elméd van, amely időbeli kiterjedésű. Számodra egyik dolog a másik után történik, és az emlékezetben fennmarad. Semmi baj ezzel. A probléma csak akkor merül fel, amikor a múltbeli emléke a fájdalomnak és örömnek – amelyek minden szerves élet számára nélkülözhetetlenek –fennmarad, mint reflex, uralva a viselkedést. Ez a reflex ’én’ formát vesz fel, és a testet és elmét saját céljaira használja, amelyek állandóan az öröm keresése, vagy a fájdalom elől való menekülés. Amikor az ’ént’ akként ismered fel ami, vágyak és félelmek csomagjaként, és az ’enyém’ érzetét akként, ami minden dolgot és embert azért foglal magában, mert azok a fájdalom elkerülésére, és az öröm biztosítása céljából szükségesek, látni fogod, hogy az ’én’ és ’enyém’ hamis ideák, amelyeknek semmi alapjuk a valóságban. Miután az elme létrehozta őket addig uralják létrehozójukat, amíg az igaznak tartja őket; amikor kétségbe vonatnak, szertefoszlanak. Az ’én’ és az ’enyém’ önmagukban nem létezhetvén támogatást igényelnek, amelyet a testben találnak meg. A test válik az ő vonatkozási pontjukká. Amikor azt mondod, az ’én’ férjem és az ’én’ gyermekeim, akkor úgy érted, hogy a test férje és a test gyermekei. Add fel a testtel való azonosság ideáját, és nézz szembe a kérdéssel: ki vagyok én? Azonnal egy folyamat fog mozgásba lendülni, amely visszahoz a valóságba, jobban mondva, visszaviszi az elmét a valóságba. Csak nem szabad félned. K: Miért kellene félnem? M: Mert ahhoz, hogy a valóság légy az ’énnek’ és az ’enyémnek’ távozniuk kell. Menni fognak, ha hagyod őket. Akkor normál természetes állapotod újra megjelenik, amelyben nem vagy sem a test, sem az elme, sem az ’én’, sem az ’enyém’, hanem a lét különböző állapotainak egésze. Ez a lét tiszta tudata, anélkül, hogy ez vagy az lennél, anélkül, hogy bármivel azonosítanád magad egyedileg, vagy általánosságban. A tudatosságnak abban a tiszta fényében semmi nincs, még a semmi ideája sincs. Ott csak fény van. K: Vannak szeretteim. Meg kell tőlük válnom? M: Te csak hagyd, hogy járják a saját útjukat. A többi rajtuk múlik. Vagy elveszítik az érdeklődésüket irántad, vagy nem. K: Hogy tehetnének ilyet? Ők nem az enyéim? M: Ők a testedéi, nem a tieid. Jobban mondva, senki nincs, aki nem a tiéd. K: És mi van a javaimmal? M: Amikor nincs többé ’enyém’, hol vannak neked javaid? K: Mondd, kérlek, mindent el kell veszítenem az ’én’ elvesztésével? M: Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Minden azonos lesz számodra. A te veszteséged valakinek a nyeresége lesz. Nem fogsz vele törődni. K: Ha nem törődöm vele, mindent el fogok veszíteni. M: Ha semmid sincs, nincsenek problémáid. K: A túlélés problémája megmarad. M: Az a test problémája, amit evéssel, ivással és alvással meg fog oldani. Van elegendő mindenki számára, feltéve, hogy osztoznak rajta. K: A mi társadalmunk a szerzésen, nem az osztozáson alapul. M: Megosztással meg fogod változtatni. K: Nem tudok róla, hogy lenne megosztás. Én mindenesetre, adózom a javaim után. M: Ez nem azonos az önkéntes megosztással. A társadalom nem fog megváltozni kényszer hatására. A szív megváltozását igényli. Értsd meg, hogy semmi nem a te sajátod, hogy minden mindenhez hozzátartozik. Csak ekkor változik meg a társadalom. K: Egy ember megértése nem fogja a világot előrébb vinni. M: A világ, amelyben élsz, mélyen meg fog változni. Egészséges és boldog világ lesz, amely sugárzó, együttérző, gyarapodó, és terjeszkedő. Az igaz szív ereje mérhetetlen. K: Kérlek, mesélj még nekünk. M: A mesélés nem a kedvenc időtöltésem. Néha mesélek, néha nem. A mesélésem, vagy a nem mesélésem az adott szituáció része, és nem tőlem függ. Amikor olyan a szituáció, amelyben mesélnem kell, akkor mesélni hallom magam. Más szituációkban nem hallom magam mesélni. Számomra egyre megy. Mesélek, vagy sem, az a lét fényére és szeretetére, ami vagyok, nincs hatással, és nem is az én ellenőrzésem alatt áll. Ezek vannak, és én tudom, hogy vannak. Van boldogság tudat, de nincs senki, aki boldog. Természetesen, jelen van az önazonosság érzése, de ez az emléknyomok önazonossága, olyan, mint egy képsor a mindig jelenlévő képernyőn. A fény és a képernyő nélkül nem lehetnének képek. Tudni, hogy a kép a fény játéka a képernyőn, megszabadít attól az ideától, hogy a kép valódi. Nem kell mást tenned, mint megérteni, hogy te szereted az ént, és az én szeret téged, és hogy a kettőtök közötti kapcsolat az ’én vagyok’ érzése, ami az azonosság jele, a látszólagos különbözőség ellenére. Tekints az ’én vagyok’-ra mint a belső és a külső, a valódi és a látszat közötti szeretet jelére. Miként egy álomban minden más, kivéve az ’én’ érzését, amely lehetővé teszi, hogy azt mondd, ’én álmodtam’, éppen úgy teszi lehetővé az ’én vagyok’ érzése, hogy azt mondd, ’ismét én vagyok a valódi Én’. Nem csinálok semmit, és más sem csinál velem semmit. Vagyok, ami vagyok, és semmi nincs rám hatással. Látszat szerint én függök mindentől, de valójában tőlem függ minden. K: Hogy mondhatod, hogy nem csinálsz semmit? Nem beszélsz velem? M: Nincs olyan érzésem, hogy beszélek. Beszéd zajlik, ez minden. K: Én beszélek. M: Valóban? Hallod magad beszélni, és azt mondod: én beszélek. K: Mindenki így beszél: ’én dolgozom, én jövök, én megyek.’ M: Semmi ellenvetésem a nyelvi szokásaiddal kapcsolatban, de torzítanak, és rombolják a valóságot. A következő megfogalmazás sokkal szabatosabb lenne: ’beszéd, munka, jövés, menés történik.’ Mert akármi történjék, az csak a teljes univerzum egyetértésével lehetséges. Hiba azt hinni, hogy valamiféle egyedi oka lehet egy eseménynek. Minden ok egyetemes. Valójában a tested sem létezne anélkül, hogy a teljes univerzum ne működne közre létrehozásában, és életben maradásában. Én teljes tudatában vagyok, hogy a dolgok azért történnek úgy, ahogy történnek, mert a világ olyan, amilyen. Az események menetét befolyásolandó egy új tényezőt kell behoznom a világba, és ez a tényező csak én magam lehetek, a bennem összpontosuló szeretet és megértés ereje. Megszületése után a testtel mindenféle dolgok történnek, és te résztvevője vagy ezeknek, mert a testnek tartod magad. Olyan vagy, mint a mozi néző, a filmmel nevet és sír, jóllehet teljesen tisztában van vele, hogy egész idő alatt a székben ül, és a film csak a fény játéka. Elegendő, ha áthelyezi a figyelmét a képernyőről önmagára, hogy megtörje a varázst. Amikor a test meghal, akkor az a fajta élet, amit most élsz – fizikai és mentális események sora – véget ér. Véget érhet akár most is – anélkül, hogy várnád a test halálát – elég áthelyezni a figyelmedet az Énre, és ott tartani. Minden úgy történik, mintha létezne egy misztikus erő, amely mindent létrehoz, és mozgat. Ismerd fel, hogy nem te vagy a mozgató, csak a megfigyelő, és békében leszel. K: Ez az erő független tőlem? M: Természetesen nem. De azzal kell kezdened, hogy a pártatlan megfigyelő vagy. Csak akkor fogod teljes lényedet az univerzális szeretetként, és cselekvőként felismerni. Amíg egy konkrét személy gyötrelmeinek a kelepcéjében vagy, nem vagy képes semmit látni azon túl. De végül el fogsz jutni annak látásáig, hogy nem vagy sem az egyedi, sem az univerzális, mindegyiken túl vagy. Mint ahogy a ceruza parányi hegye számtalan rajzot képes megrajzolni, úgy rajzolja meg a tudat dimenzió nélküli pontja a hatalmas univerzum tartalmát. Találd meg ezt a pontot, és légy szabad. K: Miből hozom létre ezt a világot? M: Saját emlékeidből. Amíg nem vagy tudatában önmagadnak, mint teremtőnek, világod korlátozott, és ismétlődő. Amint túllépsz önmagad múlttal való azonosításán, szabadságodban áll a harmónia és szépség egy új világának a megteremtése. Vagy csak megmaradni – léten és nemléten túl. K: Mi fog velem maradni, ha elengedek minden emléket? M: Semmi nem fog maradni. K: Félek. M: Félni fogsz egészen addig, amíg meg nem tapasztalod a szabadságot, és annak áldásait. Természetesen, bizonyos emlékek szükségesek a test felismeréséhez, és irányításához, és az ilyen emlékek megmaradnak, de a testhez való ragaszkodás nem marad meg; nincs többé alapja vágynak és félelemnek. Nem túl bonyolult dolog megérteni, és gyakorolni mindezt, de muszáj, hogy érdekeljen. Érdek nélkül semmi nem vihető végbe. Meglátván, hogy egy kötöttségek által összetartott emlékcsomag vagy, lépj ki, és nézd kívülről. Már előszörre is észrevehetsz valamit, ami nem emlék. Abbahagyod, hogy ez-és-ez-Úr legyél, aki saját ügyeivel van elfoglalva. Végre békében vagy. Felismered, hogy soha semmi baj nem volt a világgal – egyedül veled volt baj, és ennek most vége van. Soha többé nem fogsz belekerülni a tudatlanság szülte vágy hálójába. 78. Minden tudás tudatlanság Kérdező: Megengeded, hogy arra kérjünk, meséld el nekünk, hogyan történt a megvalósulásod? Maharaj: Az én esetemben ez valahogy ez nagyon egyszerű és könnyű volt. Halála előtt Gurum azt mondta: Higgy nekem, te vagy a Legfelsőbb Valóság. Ne vond kétségbe a szavaimat, ne kételkedj bennem. Én az igazságot mondom neked – cselekedj annak megfelelően. Szavait nem tudtam feledni, és mivel nem felejtettem – megvalósultam. K: De mit csináltál tulajdonképpen? M: Semmi különöset. Éltem az életem, gyakoroltam a mesterségem, gondoskodtam a családomról, és minden szabad pillanatomat arra fordítottam, hogy Gurumra emlékezzem, és az ő szavaira. Ő nem sokkal ezután meghalt, és én csak az emlékre támaszkodhattam. K: Ez Gurud kegyelme és hatalma kellett, hogy legyen. M: Az ő szavai igazak voltak, és így igaznak bizonyultak. Az igaz szavak mindig igaznak bizonyulnak. Gurum nem csinált semmit; szavai működtek, mivel igazak voltak. Bármit csináltam én, az belülről jött, kéretlenül, és váratlanul. K: A Guru elindított egy folyamatot anélkül, hogy részt vett volna benne? M: Fogalmazz, ahogy tetszik. A dolgok történnek, ahogy történnek – ki tudná megmondani miért, és hogyan? Semmit nem szándékosan tettem. Minden jött magától – az elengedés, az egyedüllét, a befelé fordulás vágya. K: Egyáltalán semmilyen erőfeszítést nem tettél? M: Nem. Hiszed, vagy sem, még csak nem is vártam a megvalósulást. Ő csak annyit mondott nekem, hogy én vagyok a Legfelsőbb, és azután meghalt. Én csupán nem tudtam nem hinni neki. A többi magától történt. Úgy találtam, hogy változom – ez minden. Tulajdonképpen meglepődtem. De vágy ébredt bennem, hogy szavait beteljesítsem. Oly biztos voltam benne, hogy lehetetlen hazudnia, hogy úgy éreztem, vagy hiánytalanul beteljesítem, amit szavai jelentenek, vagy meghalok. Teljesen határozottan éreztem, de nem tudtam, mit kell tenni. Órákat töltöttem azzal, hogy rá gondoltam, és az ő állítására, nem vitatkozva vele, hanem csak emlékezve arra, amit mondott nekem. K: Mi történt veled azután? Hogy tudtad meg, hogy te vagy a Legfelsőbb? M: Senki nem jött, hogy elmondja nekem. Belülről sem hallottam. Valójában, csak kezdetben fordult elő, amikor erőfeszítéseket tettem, hogy különös tapasztalásokon mentem keresztül; fényeket láttam, hangokat hallottam, istenekkel és istennőkkel találkoztam, és beszélgettem. Amikor a Guru azt mondta nekem: ’te vagy a Legfelsőbb Valóság’, vízióim és révületeim megszűntek, és nagyon csendes és egyszerű lettem. Úgy találtam, vágyam és tudásom egyre kevesebb és kevesebb, mígnem elmondhattam, legteljesebb megdöbbenésemre: ’nem tudok semmit, nem akarok semmit’. K: Természetes módon szabadultál meg a vágytól, és tudástól, vagy a gnani szerepét személyesítetted meg, a Gurud által adott képpel összhangban? M: Nem kaptam semmilyen képet, és nem is volt semmi ilyenem. Gurum soha nem beszélt arról, mire számítsak. K: További dolgok történhetnek veled. Utad végén vagy? M: Soha nem volt semmiféle út. Én vagyok, ami mindig is voltam. K: Mi a Legfelsőbb Valóság, amit el kívántál érni? M: Felnyílt a szemem, ez minden. Egy világot teremtettem, és benépesítettem azt – most már többé semmit nem teszek. K: Hol élsz akkor? M: A léten és nemléten túli ürességben, túl a tudatosságon. Ez az üresség teljesség is; ne sajnálj engem. Ez olyan, mint amikor azt mondja az ember: ’megcsináltam a munkámat, semmi teendőm nem maradt’. K: Megvalósulásodat egy konkrét dátummal jelölöd. Ez azt jelenti, hogy történt valami azon a napon. Mi történt? M: Az elme abbahagyta az események létrehozását. A régi szakadatlan keresés leállt – nem akartam semmit, nem vártam semmit – nem fogadtam el semmit önmagamként. Nem volt ’én’, hogy törekedjen. Még a meztelen ’én vagyok’ is eltűnt. A másik dolog amit észrevettem az volt, hogy elvesztettem minden megrögzött bizonyosságomat. Korábban oly sok dologban biztos voltam, most nem voltam biztos semmiben. De úgy érzem, nem vesztettem semmit a nem tudással, mert minden ismeretem hamis volt. Nem tudásom önmagában annak a ténynek a tudása volt, hogy minden tudás tudatlanság, hogy a ’nem tudom’ az elme egyetlen igaz kijelentése. Vegyük az ’én születtem’ ideát. Lehet, hogy te ezt igaznak tartod. Nem az. Te soha nem születtél, és soha nem is fogsz meghalni. Az idea, hogy születtél, és meg fogsz halni, nem a tiéd. A vele való azonosulásoddal váltál halandóvá. Mint ahogy a moziban minden fény, épp úgy válik a tudatosság a végtelen világgá. Vizsgáld meg gondosan, és látni fogod, hogy a nevek és formák csak múló hullámok a tudatosság óceánján, hogy csak a tudatosságról mondható el, hogy van, annak átalakulásairól nem. A tudatosság végtelenségében megjelenik egy fénysugár, egy gyorsan mozgó, apró pont, amely formák, gondolatok, érzések, fogalmak és eszmék nyomát hagyja, ahogy a toll nyomot hagy a papíron. És a tinta az, amely az emlékezetben a nyomot hagyja. Te vagy ez az apró pont, és mozgásoddal örökké újrateremted a világot. Állítsd le a mozgást, és nem lesz világ. Tekints befelé, és úgy fogod találni, hogy a fénypont a fény végtelenségének a testben való tükröződése, mint ’én vagyok’ érzés. K: Ismered azt a fényt? Láttad már? M: Az elme számára sötétségnek tűnik. Ismerni azt csak visszatükröződésein keresztül lehet. Minden a napfényben látható –a napfényt kivéve. K: Úgy értsem, hogy elméink hasonlók? M: Hogy lehetnének azok? Neked saját egyedi elméd van, emlékekkel átszőve, vágyaktól és félelmekkel összetartva. Nekem nincs saját elmém; amit tudnom kell, azt az univerzum hozza tudomásomra, mint ahogy az étellel is ellát, amit megeszem. K: Mindent tudsz, amit tudni akarsz? M: Semmit nem akarok tudni. De amit tudnom kell, azt megtudom. K: Ez a tudás belülről, vagy kívülről érkezik hozzád? M: Nem számít, honnan. Belsőm kívül van, és külsőm belül. Lehet, hogy tőled kapom a tudást, amelyre e pillanatban szükségem van, de te nem rajtam kívül vagy. K: Mi a turiya, vagy ahogy mi ismerjük, a negyedik állapot? M: A turiya azt jelenti, a világot rajzoló fénypontnak lenni. A turiyatita azt jelenti, magának a fénynek lenni. De mi haszna a neveknek, amikor a valóság oly közel van? K: Van fejlődés az állapotodban? Amikor tegnapi magadat mai magaddal hasonlítod, változónak találod-e magad, mutatsz-e haladást? Valóságlátásod szélesedik, és mélyül? M: A valóság megmozdíthatatlan, és mégis állandó mozgásban van. Akár egy hatalmas folyó – folyik, és mégis helyben van – örökérvényű. Ami folyik, az nem a folyó, annak ágyával, és partjaival, hanem a vize, ugyanígy tesz a sattva guna is, az univerzális harmónia eljátssza a játékait a tamassal és a rajassal, a sötétség és reménytelenség erőivel szemben. A sattvában mindig változás és haladás, a rajasban változás és hanyatlás van, míg a tamas a káoszt jelenti. A három Guna örökké egymás ellen játszik – ez tény, és tényekkel nem lehet vitázni. K: A tamassal mindig eltompultság, és a rajassal reménytelenség jár együtt? Mi a véleményed a sattváról? M: A sattva valódi természeted sugárzása. Mindig megtalálhatod az elmén túl, és annak számtalan világában. De ha egy világot akarsz, a három gunát el kell, hogy fogadd, mint lényegüket tekintve egy, megjelenésükben különböző, elválaszthatatlan anyag–energia–életet. Ezek a tudatosságban keverednek és áramlanak. Időben és térben örök folyamat, születés és halál, haladás, hátrálás, megint haladás, megint hátrálás – látszólag kezdet, és vég nélkül; a valóság időtlen, változhatatlan, test nélküli, elme nélküli tudat lévén – boldogság. K: Megértettem, hogy szerinted minden a tudatosság állapota. A világ dolgokkal van tele –dolog a porszem, és dolog a bolygó is. Hogyan viszonyulnak ezek a tudatossághoz? M: Ahová tudatosság nem ér el, az az anyag kezdete. Az anyag a létezés egy olyan formája, amelyet nem értettünk meg. Nem változik – mindig ugyanaz – látszólag saját jogán létezik – valami különös, és idegen. Természetesen, a csiten, a tudatosságon belül van, de rajta kívül lévőnek látszik, látszólagos változatlansága miatt. A dolgok alapja az emlékezetben van – emlékezet nélkül nem volna lehetséges a megismerés. Teremtés – tükrözés – elvetés: Brahma – Vishnu – Shiva: ez az örökérvényű folyamat. Minden dolog felet ez uralkodik. K: Nincs menekülés? M: Semmi mást sem teszek, mint a menekülés útját mutatom. Értsd meg, hogy az Egy magában foglalja a Hármat, és hogy te vagy az Egy, és szabaddá válsz a világ folyamattól. K: Mi fog történni a tudatosságommal? M: A teremtés fázisa után jön a felülvizsgálat és tükrözés fázisa, és végül a lemondás és felejtés fázisa. A tudatosság megmarad, de egy látens, csendes állapotban. K: Az önazonosság állapota megmarad? M: Az önazonosság állapota elválaszthatatlan a valóságtól, és soha veszti erejét. De az önazonosság nem azonos sem a tünékeny személyiséggel (vyakti), sem a karma-kötött személyiséggel (vyakta). Ha minden önazonosság hamisként feladásra kerül, utána a tiszta tudatosság, a minden létező, vagy lehetséges létének az érzése marad. A tudatosság tiszta a kezdetkor, és tiszta a végén; a kettő között szennyezetté válik képzelőerő által, amely a teremtés gyökerén van. A tudatosság egész idő alatt ugyanaz marad. Annak ismerni ami, ez a megvalósulás és az időtlen béke. K: Az ’én vagyok’ érzése valódi, vagy valótlan? M: Mind a kettő. Valótlan, amikor az mondjuk: ’én ez vagyok, én az vagyok’. Valós, amikor komolyan azt gondoljuk: ’én nem vagyok ez, sem az’. Az ismerő az ismerttel együtt jelenik meg, és tűnik el, és múlandó; de ami tudja, hogy nem tud, amely emléktől és várakozástól mentes, az időtlen. K: Az ’én vagyok’ a tanú, vagy ezek különböznek egymástól? M: Egyik a másik nélkül nem létezhet. De azért nem azonosak. Ez olyan, mint a virág, és a színe. Virág nélkül – nincsenek színek; szín nélkül – a virág látatlan marad. Felette ott a fény, amely a virággal érintkezve megteremti a színt. Ismerd fel, hogy igaz természeted a tiszta fényével azonos, és mind az észlelet, mind az észlelő együtt jelennek meg, és tűnnek el. Ami mindkettőt lehetővé teszi, de mégsem azonos egyikkel sem, az a te valódi természeted, amely nem az ’ez’, vagy ’az’ vagyságot jelenti, hanem a lét és nemlét tiszta tudatát. Amikor a tudat önmagára irányul, az érzés a nem megismerésé. Amikor kifelé fordul, megszületnek a megismerhetők. Azt mondani: ’én ismerem magam’ önellentmondás, mert ami ’ismert’, az nem lehet ’önmagam’. K: Ha az Én soha nem lehet ismert, akkor mi valósítható meg az önmegvalósítás során? M: Tudni, hogy az ismert nem lehet én, sem az enyém, már elegendő megszabadulás. Egy emlék- és szokás csomaggal való önazonosítástól mentesség a csoda állapota, amelyben a végtelen eléri a létet, annak kimeríthetetlen kreativitását, és totális transzcendenciáját, a tudatosság minden módja illuzórikusságának és átmenetiségének a felismeréséből megszületett abszolút félelemnélküliséget – amely egy mély és kimeríthetetlen forrásból eredő folyam. A forrást forrásként, a jelenséget jelenségként, és önmagadat a forrásként ismerni, az egyetlen megvalósulás. K: Melyik oldalon van a tanú? Valódi ő, vagy nem valódi? M: Senki nem tudja azt mondani: ’én vagyok a tanú’. Az ’én vagyok’ mindig tanúsított. A pártatlan tudat állapota a tanú-tudatosság, a ’tükör-elme’. Objektumaival együtt kel és nyugszik, és így nem egészen valódi. Bármi is legyen az objektuma, változatlan marad, ennél fogva valódi is. Részese mind a valódinak, mind a nem valódinak, és ezért a kettő közötti híd szerepét tölti be. K: Ha minden csupán az ’én vagyok’ számára történik, ha az ’én vagyok’ azonos az ismerttel, a megismerővel, és az ismerettel, akkor mit csinál a tanú? Mi haszna neki? M: Semmit nem csinál, és semmilyen haszna nincs. K: Akkor miért beszélünk róla? M: Mert létezik. A híd egyetlen célt szolgál csupán – hogy átmenjenek rajta. Ne építs házakat a hídra. Az ’én vagyok’ nézi a dolgokat, a tanú beléjük lát. Úgy látja azokat, ahogyan vannak – valótlannak, és mulandónak. Azt mondani, hogy ’nem én, nem az enyém’, a tanú feladata. K: A megnyilvánult (saguna) az, ami által a megnyilvánulatlan (nirguna) megjelenítésre kerül? M: A megnyilvánulatlan nem kerül megjelenítésre. Semmilyen megnyilvánult nem tudja megjeleníteni a megnyilvánulatlant. K: Akkor miért beszélünk róla? M: Mert az az én születési helyem. 79. Személy, tanú és a Legfelsőbb Kérdező: Régóta drogozunk, többnyire különféle tudat tágító szereket szedtünk. Ezek a drogok más tudatállapotok élményét nyújtották, amelyek hol felemelők, hol alantasok, és azt a meggyőződést is, hogy a drogok megbízhatatlanok, és legjobb esetben átmeneti hatásúak, a legrosszabb esetben károsítják a szervezetet, és a személyiséget. Jobb eszközöket szeretnénk találni a tudatosság fejlesztésére, és meghaladására. Azt akarjuk, hogy keresésünk gyümölcsei velünk maradjanak, és gazdagítsák életünket, az emlékezet eltompulása és gyámoltalan sajnálkozások helyett. Ha a spiritualitáson ön-kutatást és ön-fejlesztést értünk, akkor Indiába jövetelünk célja határozottan spirituális. A boldog hippi állapot már mögöttünk; megkomolyodtunk, és az útra léptünk. Tudjuk, a valóságot kell, hogy megtaláljuk, de nem tudjuk, hogyan keressük, és tartsuk meg azt. Nem meggyőzésre van szükségünk, csak útmutatásra. Tudnál nekünk segíteni? Maharaj: Nem segítségre van szükségetek, csupán tanácsra. Amit kerestek, az már bennetek van. Vegyük az én esetemet. Én semmit sem tettem a megvalósulásomért. Tanítóm azt mondta, a valóság bennem van; befelé tekintettem, és megtaláltam ott, pontosan úgy, ahogy a tanítóm nekem elmondta. A valóságot meglátni olyan könnyű, mint az arcodat a tükörben meglátni. Csak a tükör tiszta és igazi legyen. Vágyaktól és félelmektől torzítatlan, ideáktól és véleményektől mentes, minden szinten tiszta, csendes elme szükséges a valóság tükrözésére. Légy tiszta és csendes – éber és pártatlan, és minden más meg fog történni önmagától. K: Elmédet meg kellett tisztítanod, és csendessé kellett tenned, mielőtt megvalósíthattad volna az valóságot. Hogyan csináltad? M: Nem csináltam semmit. Csak úgy megtörtént. Éltem az életemet, családom szükségleteiről gondoskodva. Gurum sem csinálta. Éppen úgy történt, ahogy ő megmondta. K: A dolgok nem történnek csak úgy. Muszáj, hogy oka legyen mindennek. M: Minden, ami történik az oka mindennek, ami történik. Az okok megszámlálhatatlanok; az egyedüli ok ideája illúzió. K: Kellett, hogy valami különlegeset csinálj – valamilyen meditációt, vagy Yogát. Hogy mondhatsz olyat, hogy a megvalósulás magától fog bekövetkezni? M: Semmi különleges. Csak éltem az életem. K: Meg vagyok lepődve, M: Én is meg voltam. De min kellett lepődjek? Tanítóm szavai beigazolódtak. Na és? Ő jobban ismert engem, mint ahogy én ismertem önmagam, ez minden. Minek okokat keresni? A legelején fordítottam bizonyos figyelmet és időt az ’én vagyok’ érzésére, de csak az elején. Röviddel Gurum halála után megéltem. Szavai beigazolódtak. Ez minden. Mindez egy folyamat. Hajlamos vagy rá, hogy időben elkülönítsd a dolgokat, hogy azután okokat keress. K: Most mi a munkád? Mit csinálsz? M: Azt képzeled, hogy a lét és a tevékenység azonosak. Nem így van. Az elme és a test mozognak, és változnak, és okai más elmék mozgásának és változásának, és ezt nevezik cselekvésnek, akciónak. Úgy látom, hogy az akciónak az a természete, hogy további akciókat hoz létre, hasonlóan a tűzhöz, amely izzásban folytatódik. Én nem cselekszem, s nem késztetek mást sem cselekvésre; Én időtlenül tudatában vagyok annak, ami zajlik. K: A te elmédben, vagy más elmékben is? M: Csupán egy elme van, ami hemzseg az ideáktól; ’én ez vagyok, én az vagyok, ez az enyém, az az enyém’. Én nem az elme vagyok, nem voltam az, és nem is leszek soha. K: Hogyan született az elme? M: A világ anyagból, energiából és intelligenciából áll. Ezek sokféle módon nyilvánítják meg magukat. A vágy és a képzelet létrehozzák a világot, és az intelligencia kibékíti a kettőt, és előidézi a harmónia és a béke érzését. Számomra ez mind megtörténik; én tudatos vagyok, mégis érzéketlen. K: Nem lehetsz tudatos, mégis érzéketlen. Ezek ellentétes kifejezések. Az észlelés, változás. Amikor tapasztalsz egy érzetet, az emlékezet nem fogja engedni, hogy visszatérj a korábbi állapotodba. M: Igen, ami az emlékezethez hozzáadódott, az nem könnyen törölhető. De biztos, hogy megtehető, ami azt illeti, én ezt csinálom szakadatlanul. Akár a szárnyaló madár, én sem hagyok hátra lábnyomokat. K: Rendelkezik a tanú névvel és formával, vagy túl van ezeken? M: A tanú egy pont csupán a tudatosságban. Nincs neve és formája. Ez a napfény harmatcseppben való tükröződéséhez hasonlít. A harmatcseppnek neve és formája van, de a kis fénypontot a nap idézi elő. A csepp tisztasága és sima felülete szükséges feltétel, de önmagában nem elég. Hasonlóképpen, az elme világosságára és csendjére van szükség, hogy a valóság tükrözése megjelenjen az elmében, de önmagukban nem elegendők. Azokon túl ott kell, hogy legyen a valóság. Mivel a valóság időtlenül jelen van, a nehézség a szükséges feltételekben van. K: Előfordulhat, hogy az elme tiszta és csendes, és mégsem jelenik meg tükröződés? M: Tekintetbe kell venni a sorsot. A tudattalan a végzet szorításában van, ez a sors, alapjában véve. Lehet, hogy az embernek várnia kell. De bármilyen súlyos is a sors keze, türelemmel, és önkontrollal fölemelhető. A teljesség és a tisztaság eltávolítják az akadályokat, és a valóság látványa megjelenik az elmében. K: Hogy tesz szert az ember önkontrollra? Én olyan erélytelen vagyok. M: Azt értsd meg előbb, hogy te nem a személy vagy, akinek hiszed magad. Aminek hiszed magadat, az puszta szuggesztió, képzelődés. Nincsenek szüleid, nem születtél, meghalni sem fogsz. Vagy elhiszed nekem, amit mondok, vagy tanulással, és kutatással jutsz el odáig. A teljes hit útja gyors, a másik lassú, de tartós. Mindkettőt cselekvés során kell ellenőrizni. Cselekedj aszerint, amit igaznak hiszel – ez az igazsághoz vezető út. K: Az igazság és a sors kiérdemlése egy és ugyanaz? M: Igen, mindkettő a tudattalanban van. A tudatos érdem puszta hiúság. A tudattalan mindig az akadályoké; amikor nincsenek akadályok, az ember túllép rajtuk ezeket. K: A megértés, hogy nem a test vagyok, meg fogja adni az önkontrollhoz szükséges jellem erőt? M: Amikor tudod, hogy sem a test, sem az elme nem vagy, azoknak nem lesz hatalma fölötted. Követni fogod az igazságot, akárhová vezet, és csinálni fogod, amit kell, bármilyen árat kell fizetni. K: Nélkülözhetetlen cselekedni az önmegvalósításhoz? M: A megvalósuláshoz megértés nélkülözhetetlen. A cselekvés velejárója csupán. A szilárd megértés embere nem fog a cselekvéstől tartózkodni. A cselekvés az igazság ellenőrzése. K: Szükség van ellenőrzésekre? M: Ha nem ellenőrzöd magad szakadatlanul, nem fogsz tudni különbséget tenni valóság és képzelet között. Megfigyelés és logikus érvelés segítenek bizonyos mértékig, de a valóság paradox. Honnan tudod, hogy megvalósultál, hacsak onnan nem, hogy szemléled gondolataidat, érzéseidet, szavaidat és cselekedeteidet, és eltűnődsz a változásokon, amelyek végbemennek benned, anélkül, hogy tudnád a miértet, és a hogyant? Pontosan azért olyan meglepőek, mert tudod, hogy valódiak. Az előre látott, és elvárt ritkán valódi. K: Hogyan születik a személy? M: Ahogy a fény útjában álló testnek árnyéka keletkezik, pontosan úgy keletkezik a személy, amikor a tiszta ön-tudatosságot elzárja az ’én-vagyok-a-test’ idea. És ahogy az árnyék az alakját és helyzetét a terepviszonyoknak megfelelően változtatja, úgy mutatkozik a személy örvendezőnek és szenvedőnek, nyugvónak és fáradozónak, találónak és veszítőnek, a sors mintázatának megfelelően. Amikor a test megszűnik létezni, a személy teljesen eltűnik, a visszatérés lehetősége nélkül, a tanú marad csupán, és a Nagy Ismeretlen. A tanú az, ami azt mondja ’tudom’. A személy azt mondja ’cselekszem'. Na már most, azt mondani, hogy ’tudom’ nem valótlan – csupán korlátozott. De azt mondani, hogy ’cselekszem’ teljes tévedés, mert senki nincs, aki cselekszik; minden magától történik, beleértve a cselekvő ideáját is. K: Akkor mi a cselekvés? M: Az univerzum tele van cselekvéssel, de nincs cselekvő. Számtalan kicsi, nagy, és nagyon nagy személy van, akik azonosulás révén, cselekvőnek képzelik magukat, de ez nem változtatja meg a tényt, hogy a cselekvés világa (mahadakash) egyetlen egész, amelyben minden függ mindentől, és hat mindenre. A csillagok mélységes hatással vannak ránk, és mi hatunk a csillagokra. Lépj vissza a cselekvésből a tudatosságba, hagyd a cselekvést a testre, és az elmére; ez az ő hatókörük. Maradj a tiszta tanú, mígnem a tanú is felolvad a Legfelsőbben. Képzelj el egy sűrű dzsungelt, hatalmas fákkal tele. A fából lehet kialakítani palánkot is, és ceruzát is, amivel írni lehet rá. A tanú olvassa az írást, és tudja, hogy míg a ceruza és a palánk távoli rokonai a dzsungelnek, az írásnak semmi köze hozzá. Ez egy teljesen ráhelyezett dolog, és eltűnése még csak nem is probléma. A személy megsemmisülését mindig egy nagy megkönnyebbülés érzése követi, mintha egy nagy tehertől szabadulnál meg. K: Amikor azt mondod, én a tanún túli állapotban vagyok, akkor ezt milyen tapasztalat alapján mondod? Miben különbözik az a tanú állapotától? M: Ez ahhoz hasonlít, mint amikor mintás szövetet mosol. Először a minta halványodik el, majd az alapszín, és a végén a szövet tiszta fehér lesz. A személyiség átadja a helyét a tanúnak, majd a tanú távozik, és csak a tiszta tudatosság marad. A szövet először fehér volt, és a végén is fehér; a minták és színek csak megtörténtek – egy időre. K: Létezhet tudatosság a tudatosság objektuma nélkül? M: A tudatosságot az objektummal nevezzük tanúnak. Amikor létrejön az objektummal az önazonosulás is, amelyet öröm és fájdalom okoz, az ilyen állapotot nevezzük személynek. Valójában csak egyetlen állapot van; amikor ez az ön-azonosulás által eltorzításra kerül, személynek nevezzük, amikor beszínezi a lét érzése, akkor a tanú; amikor színtelen és korlátlan, akkor hívjuk a Legfelsőbbnek. K: Úgy látom, ismét állandó nyugtalanság, reménykedés, keresés, találás, élvezés, elvetés, majd keresés jellemez. Mi az, ami forrásban tart engem? M: Valójában önmagadat keresed, anélkül, hogy tudnál róla. Epedve vágysz a szeretetre méltóra, a tökéletes kedvesre. A tudatlanság miatt keresed az ellentétek és ellentmondások világában. Amikor megtalálod belül, keresésed véget ér. K: Mindig itt lesz ez a szomorú világ, amellyel harcolni kell. M: Ne várd el. Nem tudod. Az az igazság, hogy minden megnyilvánulás az ellentétekben áll. Öröm és fájdalom, jó és rossz, magas és alacsony, haladás és visszaesés, nyugalom és törekvés, mind együtt jelenik meg és távozik – és amíg a világ létezik, addig ellentmondásai is lesznek neki. Lehetnek olyan periódusok, amelyekre a tökéletes harmónia, mennyei boldogság és szépség a jellemző, de csak egy ideig. Ami tökéletes, visszatér a minden tökéletesség forrásába, és az ellentétek játéka folytatódik. K: Hogyan érhetem el a tökéletességet? M: Maradj csendes. Végezd a munkádat a világban, de belsőleg maradj csendes. Akkor minden el fog jönni hozzád. Ne a megvalósulásért végzett munkádban bízz. Mások számára nyereséget jelenthet, de számodra nem. A te reményed abban áll, hogy elmédben csendes, és szívedben nyugodt maradsz. A megvalósult emberek nagyon nyugodtak. 80. Tudat Kérdező: Az Én megvalósításához idő kell, vagy az idő nem tudja segíteni a megvalósulást? Az ön-megvalósítás csupán idő kérdése, vagy az időn kívül más tényezőktől is függ? Maharaj: Mindenféle várakozás haszontalan. Problémáink megoldását időtől függőnek tekinteni önámítás. A jövő csupán a múltat ismétli. Változás csak most történhet, soha nem a jövőben. K: Mi idéz elő változást? M: Kristály tisztasággal lásd a változás szükségességét. Ez minden. K: Az ön-megvalósulás az anyagban történik, vagy azon túl? Nem a testtel és elmével történtek megtapasztalása? M: Minden tapasztalás illuzórikus, korlátozott, és időleges. Ne remélj semmit a tapasztalástól. A megvalósulás önmagában nem egy megtapasztalás, habár a tapasztalásoknak egy új dimenziójához vezethet. Mégis, az új tapasztalások, bármennyire is érdekesek, nem valóságosabbak, mint a régiek. Kétségtelen, hogy a megvalósulás nem egy új tapasztalás. Felfedezése a minden tapasztalásban benne rejlő időtlen elemnek. Ez a tudat, amely a tapasztalást lehetővé teszi. Akárcsak az összes színben a fény a színtelen elem, úgy van minden tapasztalásban jelen a tudat, és az mégsem tapasztalás. K: Ha a tudat nem tapasztalás, akkor hogyan realizálható? M: A tudat örökké jelen van. Nyisd ki a spalettáit, és az elmét el fogja árasztani a fény. K: Mi az anyag? M: Amit nem értesz, az anyag. K: A tudomány érti az anyagot. M: A tudomány csupán kijjebb tolja tudatlanságunk határait. K: És mi a természet? M: A tudatos tapasztalások összessége a természet. Mint tudatos én, te a természet része vagy. Mint tudat, azon túl vagy. A természetet puszta tudatosságként látni, tudat. K: Vannak szintjei a tudatnak? M: A tudatosságnak vannak szintjei, de a tudatnak nincsenek. A tudat egyetlen homogén tömb. Elmebeli tükörképe szeretet és értelem. Az értelem világosságának, és a szeretet erősségének vannak szintjei, de forrásuknak nincsenek. A forrás egyszerű, és egyetlen, de ajándékai végtelenek. A forrásként ismerd fel magad, és ne a folyóként; ez minden. K: A folyó is én vagyok. M: Természetesen, te vagy. ’Én vagyok’-ként te vagy a folyó, amely a test partjai között folyik. De te vagy a forrás is, és az óceán, és a felhők az égen. Bárhol, ahol élet és tudatosság van, az te vagy. A legkisebbnél kisebb, a legnagyobbnál nagyobb, az te vagy,míg minden más csak jelenség. K: A lét érzése, és az élet érzése – ugyanazok, vagy különbözők? M: A térbeli azonosság teremti az egyiket, és az időbeli folytonosság a másikat. K: Mondtad egy ízben, hogy a látó, a látás és a látott egyetlen dolog, nem három. Számomra három különálló dolog. Nem vonom kétségbe a szavaidat, csak nem értem. M: Ha gondosan megvizsgálod rájössz, hogy a látó és a látott csak látás esetén jelennek meg. Tulajdonságai a látásnak. Amikor azt mondod, ’én ezt látom’, akkor az ’én’ és az ’ez’ a látással jönnek létre, nem előtte. Nem lehet sem egy nem látott ’ez’-ed, sem egy nem látó ’én’-ed. K: Azt is mondhatom: ’én nem látom’. M: Az ’én látom ezt’-ből ’én látom a nem látásomat’, vagy ’én látom a sötétséget’ válik. A látás megmarad. A tudott, a tudás és a tudó hármasságában csak a tudás létezik tényszerűen. Az ’én’ és az ’ez’ bizonytalan dolgok. Ki tud? Mi a tudott? Ezek nem biztos tények, csak akkor, ha ott van a tudás. K: Miért legyek biztos a tudásban, azonban a tudóban nem? M: A tudás a te igaz természeted tükröződése, a léten és a szereteten kívül. A tudó és a tudott az elme által kerül hozzáadásra. Az elmének az a természete, hogy szubjektum-orientált dualitást hoz létre, ahol az nincs. K: Mi az oka a vágynak és a félelemnek? M: Nyilvánvalóan a múlt emléke fájdalmat, és örömet okoz. Nem olyan nagy a rejtély ezzel kapcsolatban. Konfliktus akkor merül fel csak, ha az öröm és fájdalom tárgya ugyanaz. K: Hogyan lehet véget vetni az emlékeknek? M: Ez nem szükséges, és nem is lehetséges. Ismerd fel, hogy minden a tudatosságban történik, és te vagy a gyökere, a forrása, a tudatosság alapja. A világ csak tapasztalatok egymásutánisága, és te az vagy, ami azokat tudatossá teszi, és mégis minden tapasztalaton túl marad. Olyan ez, mint a hő, a láng, és az égő fa. A hő fenntartja a lángot, a láng felemészti a fát. Hő nélkül nem lenne se láng, se tüzelőanyag. Hasonlóképpen, tudat nélkül nem lenne se tudatosság, se élet, amely az anyagot a tudatosság hordozójává alakítja. K: Te azt képviseled, hogy nélkülem nem lenne világ, és, hogy a világ és a világról való ismeretem tudásom azonosak. A tudomány teljesen eltérő következtetésre jutott: a világ konkrét és folytonos valamiként létezik, míg én az idegrendszer biológiai evolúciójának a mellékterméke vagyok, amely elsősorban nem annyira a tudatosság székhelye, mint inkább az egyén és a faj túlélésének a mechanizmusa. A te nézeted teljesen szubjektív, míg a tudomány mindent objektív módon próbál meg leírni. Ez egy szükségszerű elkerülhetetlen? M: Az ellentét látszólagos, és verbális csupán. Ami van, az van. Sem nem szubjektív, sem nem objektív. Anyag és elme nem önállóak, aspektusai csupán egyazon energiának. Tekints az elmét, mint az anyag egy funkcióját, és tudományod van; tekintsd az anyagot, mint az elme termékét, és vallásod van. K: De mi az igazság? Melyik az elsődleges, az elme, vagy anyag? M: Egyik sem elsődleges. Mert egyik sem jelenik meg önmagában. Az anyag a forma, az elme a név. Együtt alkotják a világot. A mindent betöltő és meghaladó Valóság, a tiszta lét – tudat – üdv a valódi lényeged. K: Nekem csak a tudatfolyamról, és az események végtelen egymásutániságáról van tudomásom. Az idő folyója könyörtelen áramlással hozza és hordja el a dolgokat. A jövő múlttá alakulása zajlik szakadatlanul. M: Nem vagy te a szavak áldozata? Úgy beszélsz az idő folyásáról, mintha te állandó lennél. De az eseményeket, aminek tegnap tanúja voltál, holnap valaki más láthatja. Te vagy az, ami mozgásban van, és nem az idő. Állítsd le a mozgást, és az idő megszűnik. K: Mit jelent az, hogy – az idő meg fog szűnni? M: Múlt és jövő össze fog olvadni az örök mostban. K: De mit jelent ez a valóságos tapasztalat szerint? Honnan tudod, hogy számodra az idő megszűnt? M: Jelentheti, hogy múlt és jövő nem számítanak többé. Azt is jelentheti, hogy minden, ami történt, és történni fog, tetszés szerint olvasható, nyitott könyvvé válik. K: El tudok képzelni egyfajta kozmikus memóriát, amely elérhető valamilyen tréninggel. De hogyan ismerhető meg a jövő? A váratlan elkerülhetetlen. M: Ami az egyik szinten váratlan, lehet, hogy egy magasabb szintről nézve biztosan megtörténik. Végül is, az elme korlátai között vagyunk. Valójában nem történik semmi, nincs múlt és jövő; minden megjelenik, és semmi nincs. K: Mit jelent az, hogy semmi nincs? Üressé válsz, vagy elalszol? Vagy feloldod a világot, és hatályon kívül helyezel bennünket, amíg gondolkodásod következő rezzenésekor vissza nem hozol az életbe? M: Ó, nem, a helyzet nem ilyen rossz. Az elme, anyag, nevek, és formák világa folytatódik, de az egyáltalán nem lényeges számomra. Ez olyan, mint az árnyék. Ott van – követ engem, akárhová megyek, de semmilyen módon nem gátol. A tapasztalatok világa megmarad, de a vágyak és félelmek által hozzám kapcsolódó nevek és formák világa nem. A tapasztalatok minőség nélküli, tiszta tapasztalatok, ha lehet így mondani. Jobb szó híján nevezem őket tapasztalatoknak. Olyanok, mint hullámok az óceán felszínén, amelyek mindig jelen vannak, de nincsenek hatással az óceán nyugodt erejére. K: Azt akarod mondani, hogy a tapasztalat lehet névtelen, forma nélküli, meghatározatlan? M: Kezdetben minden tapasztalat ilyen. Csak a vágy és a félelem, az emlékezet szülői azok, amelyek neki nevet és formát adnak, és más tapasztalatoktól elkülönítik. Nem tudatos tapasztalat, mert nincs ellentétben más tapasztalatokkal, mégis tapasztalat, ennek ellenére. K: Ha nem tudatos, miért beszélünk róla? M: A legtöbb tapasztalatod tudattalan. A tudatos tapasztalat nagyon ritka. Nem vagy e tény tudatában, mert csak a tudatos tapasztalatokat tartod számon. Légy tudatában a tudattalannak. K: Tudatában lehet lenni a tudattalannak? Hogy kell ezt csinálni? M: A vágy és félelem a zavaró és torzító tényezők. Amikor az elme mentes ezektől, a tudattalan hozzáférhetővé válik. K: Ez a tudattalan tudatossá válását jelenti? M: Inkább az ellenkezője. A tudatos eggyé válik a tudattalannal. A különbség megszűnik, akárhogy is nézed. K: Össze vagyok zavarodva. Hogy lehet tudatos valaki, és mégis tudattalan? M: A tudat nem korlátozódik a tudatosságra. Mindenre létezőre kiterjed. A tudatosság a dualitás sajátja. A tudatban nincs dualitás. Az a tiszta észlelés egyetlen tömbje. Ugyanilyen módon beszélhetünk tiszta létről, és tiszta teremtésről – név nélküliek, forma nélküliek, csendesek, és mégis abszolút valósak, erőteljesek, hatékonyak. Létük leírhatatlan módon a legkevésbé sincs hatással rájuk. Amíg tudattalanok, addig lényegesek. A tudatos nem tud megváltozni alapvetően, csak módosulni tud. Bármilyen dolog, ami változik, keresztül kell, hogy menjen a halálon, az elsötétülésen és a feloldódáson. Az arany ékszert be kell, hogy olvaszd, mielőtt másik formába öntenéd. Ami elutasítja a halált, nem tud újjászületni. K: Nem számítva a test halálát, hogy lehet meghalni? M: A halál visszavonulást, tartózkodást, elengedést jelent. A teljes élethez nélkülözhetetlen a halál; minden befejeződés egy új kezdést teremt. Másfelől, értsd meg, hogy csak a halott tud meghalni, az élő nem. Ami élő benned, az halhatatlan. K: A vágy honnan veszi az energiáját? M: Nevét és formáját az emlékezetből nyeri. Az energia a forrásból származik. K: Egyes vágyak teljesen rosszak. Magasztos forrásból hogy származhatnak rossz vágyak? M: A forrás se nem jó, se nem rossz. Önmagában a vágy sem jó, vagy rossz. A vágy semmi más, mint boldogságra való törekvés. Azonosítod önmagad a test egy részecskéjével, amit úgy érzed elvesztettél, és reménytelenül keresed, hogy teljesnek hiánytalannak érezd magad – ezt nevezed boldogságnak. K: Mikor veszítettem el? Sosem volt az enyém. M: Tied volt, mielőtt felébredtél ma reggel. Lépj túl a tudatosságodon, és megtalálod. K: Hogyan kell túllépnem? M: Már tudod; csináld. K: Ezt te mondod. Én semmit nem tudok róla. M: Még egyszer megismétlem – tudod. Csináld. Lépj túl, vissza, a normális, természetes, mindenek fölött való állapotodba. K: Össze vagyok zavarodva. M: A szemedbe került folt miatt hiszed, hogy vak vagy. Mosd ki, és láss. K: Nézek. De csak sötétséget látok. M: Távolítsd el a foltot, és a szemedet elárasztja a fény. A fény ott van – várakozik. A szemed ott van – készen. A sötétség, amit látsz, csak annak a kis foltnak az árnyéka. Tüntesd el, és nyerd vissza természetes állapotdat. 81. A félelem eredendő oka Maharaj: Honnan jössz? Kérdező: Amerikai vagyok, de többnyire Európában élek. Indiába nemrég érkeztem. Két rishikeshi ashramban voltam. Meditációt, és légző gyakorlatot tanultam. M: Meddig voltál ott? K: Nyolc napig az egyik, hat napig a másik ashramban. Onnan eljöttem, mert ott nem jól éreztem magam. Azután három hetet töltöttem a tibeti lámáknál. De ott minden formulákba és rituálékba van csomagolva. M: És mi volt ennek az egésznek az eredménye? K: Az energiám határozottan növekedett. De mielőtt Rishikesből eljöttem volna, némi böjtöt és diétát tartottam a dél indiai Pudukkotaiban a Nature Cure Sanatoriumban. Ez roppant jó hatással volt rám. M: Energiád talán megjavult egészséged miatt növekedett. K: Nem tudom. De mindezen próbálkozások eredményeképpen testem különböző helyein valamiféle gyulladások keletkeztek, valamint kántálásokat és hangokat hallottam olyan helyeken, ahol senki se volt. M: És mi vagy ezután? K: Nos, mik vagyunk mindezek után? Valamilyen igazság, valamilyen belső bizonyosság, valamilyen valódi boldogság. Az ön-megvalósítás különböző iskoláiban annyit beszélnek a tudatról, hogy az egyén azzal az impresszióval ér véget, hogy a tudat maga a legfelsőbb valóság. Ez így van? A testnek gondját viseli az agy, az agyat megvilágosítja tudatosság; a tudat a tudatosságon túlra figyel; van valami a tudaton túl? M: Honnan tudod, hogy tudatos vagy? K: Érzem, hogy vagyok. Nem tudom másként kifejezni. M: Ha a dualitás érzését figyelmesen követed az agytól a tudatosságon keresztül a tudatig, úgy találod, hogy végig megmarad. Amikor túllépsz a tudaton, akkor a nem-kettősség állapota következik, amelyben nincs észlelés, csak tiszta lét, amely ugyanúgy nevezhető nemlétnek is, ha lét alatt valami egyénit értesz. K: Amit te tiszta létnek nevezel, az az univerzális lét, a mindenként való lét? M: A minden az egyedi dolgok összességét jelenti. A tiszta létből valójában az egyedi ideája hiányzik. K: Van valamilyen kapcsolat a tiszta lét és az egyedi lét között? M: Milyen kapcsolat lehet aközött, ami van, és ami csak lenni látszik? Van valamilyen kapcsolat az óceán és hullámai között? A valódi lehetővé teszi a valótlan megjelenését, és oka az eltűnésének. A múló pillanatok egymásra következése teremti meg az idő illúzióját, de a tiszta lét időtlen valósága nem a mozgásban van, mert minden mozgás egy mozdulatlan hátteret követel meg. Az maga a háttér. Amikor megtaláltad önmagadban, tudod, hogy soha nem veszítetted el ezt a független létet, amely minden elkülönüléstől, és elválasztástól független. De azt ne a tudatosságban keresd, ott nem fogod megtalálni. Sehol ne keresd, mert semmi nem foglalja magában. Ellenkezőleg, az foglal magában mindent, és nyilvánít meg mindent. Olyan, mint a napfény, amely mindent láthatóvá tesz, míg önmaga láthatatlan marad. K: Uram, mi a haszna, ha arról beszélsz nekem, hogy a valóság nem lehet a tudatosságban? Hol egyebütt keressem azt? Hogy érzékeled azt? M: Ez teljesen egyszerű. Ha azt kérdezem tőled, milyen ízű a szád, akkor csak azt tudod mondani: se nem édes, se nem keserű, se nem savanyú, se nem csípős; ami akkor marad, amikor mindezen ízeket kizártuk. Hasonlóképpen, mikor semmilyen megkülönböztetés és reakció nincs többé, ami marad, az a valóság, ami egyszerű, és szilárd. K: Csupán annyit értek, hogy a kezdetnélküliség illúziójának markában vagyok. És nem látom, hogyan érhetne véget. Ha tudott volna, véget ért volna – már régen. Annyi lehetőségem a múltban is kellett, hogy legyen, mint amennyi a jövőben lesz. Ami nem történhetett meg, az nem tud megtörténni. Vagy ha megtörtént, nem tudtam megtartani. A mi nagyon siralmas helyzetünk, amit eme számtalan évmilliók eredményeztek, legjobb esetben a végső megsemmisülés ígérete, vagy rosszabb esetben, a végtelen, és értelmetlen ismétlés fenyegetése. M: Milyen bizonyítékod van arra, hogy jelen állapotod kezdet és vég nélküli? Mi voltál, mielőtt megszülettél? Mi leszel halálod után? És jelen állapotod – mennyire ismered? Még azt sem tudod, mi volt az állapotod, mielőtt ma reggel felkeltél? Csak jelen állapotodat ismered egy kicsit, és abból vonsz le minden időre és helyre vonatkozó következtetéseket. Lehet, hogy álmodsz csupán, és álmodat örökérvényűnek képzeled. K: Azzal nem változik a helyzet, hogy álomnak nevezed. Ismét felteszem a kérdést: milyen remény marad, amelyet a mögöttem lévő örökkévalóság nem tud beteljesíteni be? Miért kellene a jövőmnek különböznie a múltamtól? M: Lázas állapotodban múltat, és jövőt vetítesz ki, és azokat valódinak tartod. Valójában, neked csak a jelen pillanatról van tudomásod. Miért nem azt tanulmányozod, hogy mi a most, az elképzelt múlt, és jövő kutatása helyett? Jelen állapotod sem kezdet, sem vég nélküli. Egy pillanaton át tart. Vizsgáld meg figyelmesen, honnan jön, és hová tart. Hamarosan fel fogod fedezni a mögötte lévő időtlen valóságot. K: Miért nem tettem meg ezt azelőtt? M: Mint ahogy minden hullám alászáll az óceánba, úgy tér vissza minden pillanat az ő forrásához. A megvalósulás a forrás felfedezésében, és a benne maradásban áll. K: Ki a felfedező? M: Az elme. K: Megtalálja a válaszokat? M: Felfedezi, hogy kétségtelen, hogy nincs szükség válaszokra. K: A születés tény. A halál szintén tény. Hogy mutatkoznak ezek a tanú számára? M: Fiúként született; férfi halt meg – ezek pusztán időbeli események. K: Van fejlődés a tanúságban? Fejlődik a tudat? M: Ami látható sok változáson mehet keresztül, míg a tudat fénye rá összpontosul, de az objektum az, ami változik, nem a fény. A növények gyarapszanak a napfényben, de a napfény nem gyarapszik. Önmagában mind a test, mind a tanú mozdulatlan, de amikor összejönnek az elmében, akkor mindkettő mozogni látszik. K: Igen, tudom, hogy ami mozog és változik, az az ’én vagyok’ csupán. Szükséges az ’én vagyok’ egyáltalán? M: Kinek van szüksége rá? Létezik – most. Volt egy kezdete, és lesz egy vége. K: Mi marad, amikor az ’én vagyok’ eltűnik? M: Ami nem jön és megy – megmarad. Az örökké sóvárgó elme az, ami a haladás, és a tökéletesség felé való fejlődés ideáit teremti. Az zavar össze, és beszél rendről, rombol, és keres biztonságot. K: Van a sorsban, a karmában fejlődés? M: A karma egy raktára csupán a fel nem használt energiáknak, beteljesítetlen vágyaknak, és meg nem értett félelmeknek. A raktár folytonosan utántöltésre kerül új vágyakkal és félelmekkel. Ennek nem kell örökké így lennie. Értsd meg félelmeid eredendő okát – az érzelmi eltávolodást önmagadtól és vágyaidtól – az én utáni sóvárgástól, és karmádszertefoszlik, mint egy álom. Föld és menny között az élet tovább zajlik. Semmi nem érintett, csak testek fejlődnek, és pusztulnak. K: A személy és a tanú között mi a kapcsolat? M: Nem lehet közöttük kapcsolat, mert egyek. Ne válaszd szét őket, és ne keress kapcsolatot. K: Ha a látó és a látott egyek, hogyan következett be az elkülönülés? M: A valójában természetüknél fogva különböző, és sokféle nevektől és formáktól megbűvölten megkülönbözteted, ami természetes, és elkülöníted, ami egy. A világ változatosságban gazdag, de te furcsán és rémülten érzed magad, ami félreértésnek köszönhető. A test van veszélyben, nem te. K: Tudom, hogy az alapvető biológiai vágyakozás, a menekülési ösztön sokféle formát ölt, és eltorzítja gondolataimat és érzéseimet. De hogyan született ez a vágyakozás? M: Ez egy mentális állapot, amelynek az oka az ’én-a-test-vagyok’ idea. Ez eltávolítható az ellentétes, ’én-nem-a-test-vagyok’ ideával. Mindkét idea téves, de az egyik törli a másikat. Ismerd fel, hogy semmilyen idea sem a sajátod, azok mind kívülről jönnek. Mindegyiket önmagadon kívülinek kell gondolnod, válj önmagad a meditációd tárgyává. A törekvés, hogy megértsd önmagad, a Yoga. Légy Yogi, add át neki az életedet, merengj el, tűnődj el rajta, addig kutasd, amíg el nem jutsz a tévedés gyökeréig, és a tévedésen túli igazságig. K: Meditációban ki meditál, a személy, vagy a tanú? M: A meditáció egy szándékos kísérlet a magasabb tudatossági állapotba való hatolásra, és végül, az azon való túllépésre. A meditáció művészete a figyelem fókusza egyre finomabb szintekre való áthelyezésének a művészete, anélkül, hogy az elhagyott szinteken elakadnál. Bizonyos fokig a kontrollált meghaláshoz hasonlít. A legalacsonyabb szinten kezded: társas viszonyok, szokások és viselkedésmód; fizikai környezet, testtartások és légző gyakorlatok, érzékek, benyomások és észleletek; az elme, annak gondolatai és érzései; amíg a személyiség egész mechanizmusa határozott uralásra nem kerül. A meditáció végső állapotát akkor éred el, amikor az önazonosság érzése túllép az ’én-ez-és-ez-vagyok’-on, túl az ’ez-vagyok’-on, túl az ’én-csak-a-tanú-vagyok’-on, túl a ’létezik’-en, túl minden ideán a személytelenül személyes tiszta létbe. Elhatározottnak kell azonban lenned, ha meditálni kezdesz. Kifejezetten nem részidős elfoglaltság. Érdeklődésedet és tevékenységeidet korlátozd a szükségleteidre, és a tőled függők legszűkebb igényeire. Tartogasd minden energiádat és idődet fal áttörésére, amit elméd épített köréd. Higgy nekem, nem fogod sajnálni. K: Honnan fogom tudni, hogy a tapasztalatom univerzális? M: Meditációd végén mindent közvetlenül fogsz ismerni, semmiféle bizonyítékra nem lesz szükséged. Miképpen az óceán minden cseppje hordozza az óceán ízét, úgy hordozza minden pillanat az örökkévalóság ízét. A definícióknak és a leírásoknak a tovább keresés hasznos serkentőiként megvan a maguk szerepe, de neked túl kell lépned rajtuk abba, ami csak negatív meghatározásokkal meghatározható és kifejezhető. Végül is, még az egyetemesség és örökkévalóság is puszta fogalmak, a lét ellentétei helyhez, és időhöz kötöttek. A valóság nem egy fogalom, s nem is egy fogalom megnyilvánulása. Fogalmakkal nem lehet mit kezdeni. Törődj az elméddel, távolítsd el torzulásait, és szennyeződéseit. Amikor megérezted saját éned ízét, meg fogod találni azt mindenhol, és minden időben. Ezért olyan fontos, eljuss odáig. Ha egyszer megismered, soha nem fogod elveszíteni. De a lehetőséget intenzív, sőt, fáradságos meditációval kell megadnod önmagadnak. K: Mit akarsz pontosan, hogy csináljak? M: Add át szívedet és elmédet az ’én vagyok’ feletti tűnődésnek, annak, hogy mi az, mi a forrása, élete, jelentése. Ez nagyon hasonlít a kútásáshoz. Utasíts el mindent, ami nem víz, amíg el nem éred az életadó forrást. K: Honnan fogom tudni, hogy a helyes irányba megyek? M: A feladat iránti figyelem, világosság és odaadás terén való előrehaladásodból. K: Mi európai emberek nagyon nehéznek találjuk, hogy csendben maradjunk. A világ túlságosan velünk van. M: Ó, nem, ti szintén álmodók vagytok. Álmainknak csak a tartalma tekintetében különbözünk. Ti a tökéletesedést keresitek – a jövőben. Mi fel akarjuk azt fedezni – amostban. Csak a korlátozott tökéletesíthető. A korlátlan már tökéletes. Tökéletesek vagytok, csak nem tudjátok. Tanuld meg önmagad ismeretét, és csodákat fogsz felfedezni. Amire szükséged van, az már mind megvan belül, csak tisztelettel és szeretettel kell közeledned énedhez. Az önhibáztatás és az önbizalom hiánya súlyos hibák. Állandó fájdalomtól menekülésed való és öröm keresésed az éned iránt érzett szeretet jele, mindössze arra kérlek: tökéletesítsd éned iránti szeretetet. Ne gyakorolj önmegtagadást – ragaszd énedet a végtelenséghez és örökkévalósághoz, és fedezd fel, hogy nincs szükséged rájuk; te ezeken túl vagy.  http://nem2.lapunk.hu/