Spirituális függőség

Az „én” mechanizmusa A spirituális kereső – bizonyos nagyszabású élmények és felismerések hatására – könnyen függővé válhat, és észrevétlenül elsétálhat a valódi Igazság mellett. Spirituális függőséget azok a spirituális élmények alakíthatnak ki, amelyek a drogokhoz hasonló eufóriával töltenek el. Ahogy eléred ezeket az élményeket, egyre többet és többet akarsz belőlük. A spirituális tapasztalásnál nem létezik erősebb drog a világon. Ennek a fajta függőségnek az intellektuális összetevőjét az a meggyőződés adja, amely elhiteti veled, hogy ha ezek a tapasztalatok folyamatosan veled maradnának, akkor a jó érzés, az eufória sem múlna el. Épp úgy működik, mint a morfium. Megkapod belőle az első adagot a törött karodra, és ezt gondolod: „Istenem, ha folyamatosan kaphatnék belőle, az élet még a legrosszabb körülmények között is elviselhető volna.” Az elme a spirituális tapasztalatokra is gyakran alkalmazza ezt a mintát. „Ha sikerülne megőrizni ezt az élményt, az maga lenne a szabadság” – képzeli róluk. És hamarosan olyan állapotba kerülsz, amely nem sokban különbözik egy egyszerű alkoholistáétól – azzal a különbséggel, hogy ő legalább tisztában van a problémájával, hiszen az alkoholizmus kulturálisan nem elfogadott dolog. A spirituális függőségben szenvedő azonban meg van győződve arról, hogy neki nincs problémája, mivel az ő részegsége különbözik minden egyéb részegségtől. Sőt úgy gondolja, az élet értelme épp az, hogy az ember folyamatosan ebben a spirituális részegségben leleddzen. „Megvolt, és most elveszítettem. Szükségem van rá. Jaj istenem, nincs meg” – valahogy így forognak egy függő eszének a kerekei. A mi kultúránkban a szenvedélybetegeket általában szánalomra méltónak tartják. Nem így a spirituális világban, ahol sokszor azt tanítják, hogy a spirituális függőség nem hasonlít más függőségekhez. Ha beleesel, nem gyenge és talajt vesztett narkós vagy, hanem spirituális útkereső. Az egész probléma addig tart, amíg él benned a remény valami nagynak a megtapasztalására. Amint ez megkopik, kezdesz rájönni, hogy a nagyszabású, csodálatos és felemelő spirituális élmények valahogy hasonlatosak a kellemes és sokszor éppoly felemelő alkoholos állapotokhoz. Egy rövid ideig nagyon jól érzed magad, de aztán mindig meg kell tapasztalnod az ellenkezőjét is. A spirituális szárnyalást tehát spirituális mélyrepülés követi. Nagyon sokszor voltam tanúja ennek a folyamatnak a tanítványaimnál. Amikor a spirituális lenn és fenn már elég sokáig váltogatta egymást az életedben, kezdesz gyanakodni, hogy a nagyszabású élmények talán csupán az inga egyoldali kilengései, amelyeket törvényszerűen követ valami nagyon földközeli, nagyon kiábrándító tapasztalat. Lassan rájössz, hogy egyszerűen képtelenség az ingát szélső állapotban tartani – hiszen annak alapvető természete, hogy jobbra-balra leng. Ezt a mozgást pedig nem állíthatod meg. Ez tehát a kereső mechanizmusa, de ugyanakkor az „én” mechanizmusa is. Ez utóbbi ugyanis ellentétekben gondolkozik, és mindig a szélsőségeket keresi. Megpróbál fenntartani egy bizonyos állapotot a többi rovására. A jót keresi, kergeti, és próbálja mindenáron elkerülni a rosszat. Mindaddig, amíg önazonosságod e szerint a mechanizmus szerint működik, nem leszel szabad – még akkor sem, ha éppen fenn vagy, ahonnan minden csodálatosnak tűnik. A szabadsággal tökéletesen összeegyeztethetetlen, hogy bármilyen állapotot megpróbálj fenntartani. A tapasztalás lényege a mozgás, a változás, amely soha nem áll meg, akárcsak az óra mutatója. Adyashanti: Az üresség tánca http://edesviz.hu