Írta: Dr. P.V.S. Suryanarayana Raju 1) Bevezetés az Önkutatásba Jelen pillanatban járulékos elemek – úgymint test, elme, objektum megismerő tudatossággal bíró intellektus – halmazaként vagyunk önmagunk tudatában, amelyben figyelmünk látszólagosan az Önvaló felől az objektum felé irányul, amelyet a megismerő szubjektum és a megismert objektum látszólagos elkülönültsége jellemez. Minden objektum csak akkor jön létre, amikor figyelmünk felé irányul. Figyelmünknek a valamilyen önmagunktól különbözőként megjelenő dolog felé irányításának az aktusát nevezzük gondolkodásnak. Az Ön-Kutatás során megvonjuk figyelmünket a gondolatoktól és objektumoktól, és a tudatosság önmagunk felé irányul, mivel az „én” gondolat, vagyis az elme megjelenésének és eltűnésének az alapja az Önvaló. Figyelmünknek erre az öntudatos létezőre való természetes rögzítését nevezzük Ön-Kutatásnak. Az Ön-Kutatás az annak a létezőnek a tudatába való belekapaszkodás, amik már vagyunk. Amikor pedig az elme elkalandozik, visszahozod – ez minden. Az Ön-Kutatás nem a gondolatnak, hanem a gondolat forrásának figyelése révén történik. Az „én” gondolattól független egó nem létezik. Az „én” gondolat az Önvalóból ered, és létezése az Önvalótól függ. Soha nem független az Önvalótól, és valójában ő maga az Önvaló, de elfeledkezett saját igazi természetéről. Elhiszi az ő önálló, Önvalótól független létezéséről szóló hazugságot. A kutatás előrehaladtával a hazugság egyre erőtlenebbé válik, mígnem minden erejét elveszíti felettünk. Minden alkalommal, mikor az „én” gondolatot figyeled, megszakítod az „én”-nel való azonosságodat, elkülönülsz az „én”-től, mint létező részedtől. Ahogy válsz lefelé ettől a hamis „én”-től, úgy fogod találni, hogy spontán módon egy csöndes középpontba kerülsz, csak abban az „én vagyok”-ban időzöl. Ezen a helyen nem érzékelsz „én” gondolatot, mint éppen érzékelt objektumot. Csak légy ott. Egy idő után az elme át fogja venni a hatalmat, ami természetes, emiatt ne legyél csalódott. A gyakorlás előrehaladtával úgy fogod találni, hogy egyre könnyebben és egyre hosszabb ideig időzöl az „én vagyok”-nak ebben az állapotában. Itt nincs helye erőfeszítésnek, elvárásnak, és siettetésnek. Az ember, mint individuális személy gondolatának keletkezési és fennmaradási oka az „én” gondolat, és ennek azon szokása, hogy állandóan összekapcsolja önmagát az elmében és a testben zajló összes gondolattal és elképzeléssel. Az Ön-Kutatás ennek a folyamatnak a megfordítása, azáltal, hogy az „én” gondolatot minden gondolattól és elképzeléstől megfosztja, amelyekkel normálisan azonosul. Ha valaki meg tudja szakítani a kapcsolatot a „én” gondolat és a gondolatok között, amelyekkel azonosul, akkor az „én” gondolat maga le fog csillapodni, és végül el fog tűnni. Ezt az „én” gondolatba kapaszkodással lehet megtenni, minden más gondolat kizárásával. Ha az ember a figyelmet az „én” belső érzésén tudja tartani, az Önvaló ereje visszahúzza magába az „én” gondolatot, és végül teljesen elpusztítja, hogy soha többé nem emelkedik fel. Ez az önmegvalósítás pillanata. Amikor ez megtörténik, az individuális én fogalma megsemmisül, csak az Önvaló marad. Mindez akkor fog megtörténni, ha az Ön-Kutatást ugyanolyan intenzitással végezzük, mint egy levegőért küzdő fuldokló.
2) Az Ön-Kutatás energia dinamikája Az elme hajlamos a mozgásra, folyamatos mozgásban van, így mozgásmennyiséggel rendelkezik. Az elmében hirtelen keletkezik egy impulzus, amely cselekvésre készteti, és a „ki vagyok én” Ön-Kutatásban az impulzus mozgása a tudat miatt hirtelen megáll, és egy űr keletkezik a tudat központja és a test-elme komplexum között, és úgy érzed, hogy test-elme komplexumod összetett, mint valamilyen távoli dolog, elkülönültté válsz tőle. Valahányszor tevékenykedsz, mélyen bele vagy merülve abba. Az elme tevékenységének a „ki vagyok én” kutatás során történő hirtelen leállása kivet téged az elme tevékenységéből. E kivetettség vezet el bennünket létünk tudatához. Közönségesen folyamatosan váltunk az egyik tevékenységről a másikra, anélkül, hogy űr lenne közöttük. Ezt a szokást töri meg a „ki vagyok én” kutatás, és jön létre az űr. Ha megjelenik egy érzés, egy impulzus, hogy tegyél valamit, állítsd le, anélkül, hogy a gondolat képpé válna. Csodák történnek, mivel a tevékenységben, annak leállításakor, űr keletkezik. Teljesen ki fogsz vonódni a test-elme és a tevékenység birodalmából. Az energia mindig mozgásban van, akár kifelé megy, akár befelé jön. Az energia soha nem lehet statikus. A gondolat impulzusa azt jelenti, hogy energia kifelé mozdul. Minden tevékenység egy a felé történő mozgás, ami kívül van, a felől, ami belül van, azaz, belülről kifelé irányuló mozgás. A mozgás irányát a veled született hajlamok adják meg. Amikor a mozgás a „ki vagyok én” Ön-Kutatás során hirtelen félbeszakad, az energia nem tud mást tenni, mint befelé mozogni. Habár a gondolat leáll, a mechanizmus, amely téged a tudat középpontja felé visz, jelen van. A „ki vagyok én” Ön-Kutatás során energiádat minden pillanatban konvertálod, és dimenzióját megváltoztatod, miközben a tudat energiája újra visszatér a tudatba. Ha az ember mérges, vagy erőszakos, az energia felébredett, és eljutott arra a pontra, amikor meg akar nyilvánulni, amikor az energiának mozognia szükséges. Ha ekkor beleszeretsz valakibe, ugyanaz az energia fog belemozogni a szeretetbe. A szeretet és gyűlölet energiája tehát egyek, a szenvedély és együttérzés energiája egyek. A düh, az erőszak, és a béke energiája egy és ugyanaz. Csak valódi impulzussal történik energiamozgás. A düh tiszta energia. Válhat rosszá, ha kifelé halad és elpusztít valamit, vagy válhat boldogsággá, ha befelé mozog, és besodor téged lényed tudatának középpontjába. Olyan, mint az atomban lévő atomenergia, tiszta, ártatlan, és semleges. Fel lehet használni romboló célokra, mint ahogy a Hirosimára és Nagaszakira dobott bomba is ártatlan emberek millióit ölte meg, vagy használható hatalmas mennyiségű elektromos energia előállításához. Minden rajtunk múlik. Ha valaki úgy érzi, hogy a düh rossz, ezért le kell azt állítania, az energia a mentális tényezőbe költözik, amely esetben az energia szintén mozog, a belsőből a külsőbe. A mentális elfojtás tehát nem változtatja meg az energia dimenzióját. Ha gondolkodni kezdesz a tudat központján, akkor is az energia fog mozogni a belsőből a gondolkodásba, amely az Önvalóhoz képest külső. Ezt a belső energiát nagyon egyszerűen el tudod pazarolni. Csupán egy gondolat is elég ahhoz, hogy olyan irányt kapjon, amely által korlátozva lesz. Ha a gondolkodási folyamat valóban leáll az Ön-Kutatás közben, a tudat központja felrobban, amelyet implóziónak nevezünk. A misztikusok mindig ebben a megszakítás nélküli implozív létállapotban élnek.
3) Mi az Ön-Kutatás? Az Ön-Kutatás nem az Önvaló vizsgálata. Annak a hiedelemnek a vizsgálata, hogy az egó önálló, az Önvalótól független léttel bír. Annak az identifikáló entitásnak a vizsgálata, amely önmagát a testnek képzeli. Hacsak nem fordítjuk a figyelmet az egó forrására, és nem rögzítjük oda, ahol az Önvaló van, az egóval kapcsolatos hiedelem, hogy az az Önvalótól függetlenül létezik, nem semmisíthető meg. Amikor az Önvalóba rögzülünk, mentesek vagyunk az egó ideájától, ami egy koncepció csupán, és nem bír locus standival. Amikor mentesek vagyunk az egó fogalmától, mentesek vagyunk a testtel való identitástól, és mentesek vagyunk az „én-vagyok-a-test-idea” szülő gondolattól, amelyből minden más gondolat felmerül, és így a gondolkodási folyamat beleomlik a forrásba. Az önkutatás tehát alapvető velejárója a gondolat forrásának. Ez az ön-figyelem végül a tiszta ön-tudatos lény tapasztalatává fejlődik.
4) Az Ön-Kutatás természete. Az Ön-Kutatás nem olyan valami, amit csinálunk, hanem valami olyan, ahol nem létezünk egóként. Nem más, mint Bhagawan jelenléte, amely egzisztenciálisan segít bennünket a saját Ön-Kutatásunk végzésében. Az Ön-Kutatás nem objektív, vagyis olyan állapot, amelyben a tudatosság önmagát figyeli. Ha gondolat lép be, cselekvés indul, de az Ön-Kutatás a nem cselekvés állapota, amelyben a tudat átalakít bennünket, a testtel és elmével való identitás megsemmisítése révén. A „ki vagyok én” gondolat van segítségünkre abban, hogy visszavonjuk a figyelmet a nem-Önvalóról, és hogy az énre koncentrált figyelmet átirányítsuk, hogy megtaláljuk annak forrását, amely a gondolkodási folyamatnak a forrásába való omlásában kulminál. Ez történt Bhagawan halál élményekor, amikor ő a „ki vagyok én” gondolatot alkalmazta koncentrált figyelemmel, és megvizsgálta, hogy mi a halál, és ki az, aki meghal, és végül a gondolkodási folyamat összeomlásában kulminált, beleértve a „ki vagyok én” gondolatot, a tudat tapasztalásának az eredményeként, amelyet ön-megvalósításnak nevezünk. Ez az ön-figyelem vezet a tiszta ön-tudatosság megszakítás nélküli tapasztalatához. Ha az Ön-Kutatás során helyt adunk a gondolatoknak, akkor az csak objektum megismerő tudatosság, ami nem megfelelő eszköze az Ön-Kutatásnak. Az Ön-Kutatás végzéséhez nem-objektív tudatosságra van szükségünk, ami csak akkor lehetséges, ha mentesek vagyunk a gondolatoktól, és ha figyelmünket az elme forrására irányítjuk.
5) Ön-Kutatás – ugródeszka az ismertből a megismerhetetlenbe. Az Ön-Kutatás a megismerhetőből a megismerhetetlenbe szolgáló ugródeszka. Amint beleugrik az ember a megismerhetetlenbe, elveszíti önmagát, valamint az adott vallással való önazonosságát. Bhagawannak a halált követő tapasztalata az ön-megvalósult mesteré, és nem lehet őt hindunak tekinteni, és a szent zsinórt (yajnopaveetam) beledobta a templom víztározójába, és nem maradt nála semmi más, csak egy darab tőkehal. Minden lény vele azonos, és az állatokkal, amelyeknek egyáltalán nincs vallásuk, barátságos és szeretetteljes. Az emberek nagy része vallási kondicionáltságtól függetlenül hasznosította útmutatásait. Soha nem vette komolyan a rituálékat, és az étkezések során nemegyszer viccelődött a Brahmin nem brahmin kérdésen. Egyszer egy rajongó azt kérdezte: ha ön az Ön-Kutatást tanítja, akkor miért tartanak ilyen sok szertartást a Matrubhuteswara templomban, és miért tekintik az ilyen cselekedetet erényesnek? Bhagawan nevetve azt válaszolta, hogy akik szeretik a rítusokat, tegyék csak, és semmi baj, ha felajánlásaikkal megtöltik a gyomrunkat. Megvalósulása előtt soha semmilyen vallást nem gyakorolt, és soha nem hallotta a Brahman szót, mielőtt megvalósult volna, de a halálélményét követő néhány percen belül Brahmanná vált. Amikor azt kérdezte valaki, hogy Buddha vajon megvalósult-e, vagy sem, ő magabiztosan válaszolta, hogy „igen”. Brahmannak az állapotát „én vagyok az én vagyok”-ként írta le, ami eredetileg Mózes megfogalmazása. Nem csupán Bhagawan, hanem bárki is legyen, aki beleugrik a megismerhetetlenbe, és ott megállapodik, az semmiféle valláshoz nem tartozik. Olyan ő, mint az ismertet és a megismerhetetlent határoló kerítésen ülő ember, aki képes a megismerhetetlen átadására azok számára, akik az ismerttel való azonosulásban élnek.
6) Az Ön-Kutatás folyamata Az elmét a tudat minőségének aktivizálása készíti elő az Ön-Kutatásra. Az Ön-Kutatás a benne tartózkodás a lét tudatában, abban, ami „te már vagy”. Az Ön-Kutatás nem más, mint a figyelemnek a gondolat forrására való összpontosítása, és rajta tartása. Amikor az elme elkalandozik, akkor visszahozod – ez minden. A kutatás nem gondolati tevékenység, hanem a figyelemnek a gondolat forrásán tartása. Amikor így járunk el, az „én” gondolat válik tárgyává éber figyelmünknek. Mind ahányszor, amikor az „én” gondolatot figyeled, megszakítod identitásodat ezzel a hamis „én”-nel, leválsz a részedként tételezett hamis „én”-ről. Ha észlelsz, valamit, akkor az nem te vagy. Ahogy válsz lefelé a hamis „én” identitásról, úgy fogsz egyre inkább spontán időzni a csendes középpontban (Valódi „én”), az „én vagyok”-ban. Ezen a ponton nincs „én” gondolat, nincs „én” érzés, mintegy olyan tárgynak, amelyet azelőtt érzékeltél. Csak legyél, az elme egy idő után felül fog kerekedni, ami természetes, ne zavartasd magad. Kellő gyakorlattal egyre könnyebben fogsz időzni az „én vagyok”-nak az állapotában, és egyre hosszabb ideig. Nincs szükség erőfeszítésre, sem elvárásra, sem siettetésre. Egy mentális kép van a bensődben önmagadról – ez a hamis „én”. Ez húzódik meg rejtetten mindig minden mögött, amit csinálsz. Hagyd, hogy a hamis „én” felfedje magát a passzív tudatban. A feltáruló hamis „én”magában hordozza saját megsemmisülését. A hamis „én”, vagyis a szív központból felmerülő „én” gondolat, felemelkedik az agyba, és „én-vagyok-a-test”-ként azonosul a testtel. Létrehozza a testben lakozó, és összes gondolatainkat és cselekedeteinket szabályozó individuális én (a jiva fogalma) illúzióját. Az „én” gondolat ezt az által viszi végbe, hogy azonosítja önmagát az elmében és a testben zajló gondolatokkal és észlelésekkel. Annak ideája, hogy az ember individuális személy, az „én” gondolat által generálódik és marad fenn, és szokása, hogy folyton hozzákapcsolja magát minden felmerülő gondolathoz. Az Ön-Kutatás visszafordítja ezt a folyamatot az által, hogy az „én” gondolatot minden olyan gondolattól és elképzeléstől megfosztja, amelyekkel normál esetben azonosul. Ha az ember meg tudja szakítani a kapcsolatot az „én” gondolat és minden olyan gondolat között, amellyel az azonosul, hogy azonosul, akkor az „én” gondolat maga le fog csöndesedni, és végül semmivé lesz. Ez az „én” gondolathoz, azaz az „én” vagy „én vagyok” belső érzéséhez való ragaszkodással, és minden más gondolat kizárásával kivitelezhető. A „ki vagyok én”, vagy „honnét vagyok” kutatással kivitelezhető. Ha az ember rajta tudja tartani a figyelmet az „én” belső érzésén, akkor az „én” gondolat, elkezd leszállni a szív központba. Amikor az ember mentes mindenféle gondolattól, az „én” gondolatot kivéve, az Önvaló ereje befelé, a szív központba visszafelé húzza az „én” gondolatot, és végül teljesen megsemmisíti, így az soha többé nem fog ismét felemelkedni. Ez az önmegvalósítás pillanata. Amikor ez megtörténik, az individuális Önvaló fogalma örökre megsemmisül, és a tudatosság megszabadul a rabság illúziójától, és csak tiszta tudatosság marad.
7) Az „én” szó valódi jelentése Adi Sankara a Nirvanastakamban írja le a neti neti módszer jelentőségét. Bhagawan szintén foglalkozik a témával, saját egyedi értelmezésében, az Upadesa Saram 22. versében. A 22. vers jelentése: „Mivel a test, az elme, az intellektus, a légzés, és a tudatlanság sötétsége érzéketlenek (Jada) és valótlanok (Asat), azok nem az „Én”, amely a valóság”. Bhagawan negligálja a Panchakosákat (öt burok), mivel azok érzéketlenek és valótlanok, és mivel nem rendelkeznek semmilyen benne rejlő tudatossággal vagy saját létezéssel. Ezért azok nem lehetnek az „Én”, a valóság, amely egyszerre önmagától létező és önmagától ragyogó. Az „Én” érzése össze van keveredve a járulékaival, így hát Bhagawan tagadja a járulékokat, hogy megmutassa a jelentését a valódi „Én”-nek, ami a valóság. A hagyománynak megfelelően a neti neti-t szellemi módszernek tekintik, de Bhagawan kimutatja, hogy a neti neti-t nem gyakorlási módszer jelölésére szánták, hanem csak az Önvaló tapasztalat végső állapotát jelzi. Az igazi tudás, hogy az öt burok nem az „Én”, olyan tapasztalat, amely csak az „Én” valódi természetének a megismerésével, az Ön-Kutatás révén érhető el.
8) Az Ön-Kutatás gyakorlása A szentiratok az Ön-Kutatás gyakorlása érdekében kezdődnek azzal a tanítással, hogy az öt burok nem az „Én”. A törekvő számára hasznos dolog, ha intellektuálisan megérti, hogy a jelen lévő „Én” nem a test, vagy bármely más járulék, amelyről úgy érzi, hogy az „én” érzéssel összekeveredik. De Bhagawan nem akarja, hogy azon félreértés áldozatává váljunk, hogy intellektuálisan elmélkedünk azon igazság fölött, hogy az öt burok nem az „Én”. Gondosan megtanít bennünket az Ön-Kutatás gyakorlása módszerére, mielőtt felfedné számunkra a kinyilatkoztatást, hogy az öt burok nem az „Én”.
9) Ramana Maharshi a „Ki vagyok én” keresésről. Ramana Maharshi: Az elme csak a „Ki vagyok én?” kutatás révén fog lecsillapulni. A „Ki vagyok én?” gondolat megsemmisít minden más gondolatot, majd maga is megsemmisül végül, mint a halotti máglya piszkafája. Másféle gondolatok keletkezése esetén kérdezze meg az ember, anélkül, hogy végiggondolni próbálná, hogy „Kinek a számára keletkeztek?” Mit számít egyébként, hogy sok gondolat keletkezik? Ha abban a pillanatban, amikor a gondolatok keletkeznek, éberen megkérdezed, hogy „Kinek a számára keletkezett?”, nyilvánvalóan tudni fogod, hogy „az én számomra”. Ha ekkor megkérdezed, hogy „Ki vagyok én?”, az elme visszafordul a forrása [az Én] felé, és a keletkezett gondolat elül. Újra meg újra ekképpen gyakorolva, az elme azon ereje, hogy saját forrásában időzzék, egyre növekszik. Noha az érzéki objektumok [vishaya vasana] felé irányuló tendenciák, amelyek generációkon keresztül, egyre növekvő számban térnek vissza, akár az óceán hullámai, mind el fognak pusztulni, amint az embernek a természetén való meditációja egyre intenzívebbé válik. Anélkül, hogy a „Lehetséges-e mindezen tendenciák [vasana] elpusztítása, hogy csak az Önvaló maradjon egyedül?” kételkedő gondolatának teret engednénk, az embernek szilárdan az Önvaló-figyelemhez kell ragaszkodnia. Amíg az elmében érzéki tárgyakra irányuló tendenciák vannak jelen, addig szükség van a „Ki vagyok én?” kutatásra. Amint és amikor gondolatok keletkeznek, kutatás révén meg kell őket semmisíteni, akkor és ott, azok valóságos forrásánál. Nem figyelni arra, hogy mi-van-még [anya] – az nem ragaszkodás [vairagya], vagy vágynélküliség [nirasa]. Az Önvaló el nem hagyása – az tudás [jnana]. Valójában, ez a kettő [vágynélküliség és a tudás] egy és ugyanaz. Ahogy a gyöngyhalász is a derekára kötött kővel alámerül a tengerbe, és felszedi a gyöngyöt a tenger fenekéről, úgy bárki, aki nem ragaszkodással mélyen alámerül önmagába, el tudja érni az Önvaló gyöngyét. Az ember önmaga valódi természetére [swarupasmarana] való megszakítás nélküli emlékezés, amíg el nem éri az Önvalót – ez önmagában elegendő. A „Ki vagyok én, aki rabságban van?” kutatása, és az ember valódi természetének [swarupa] a megismerése jelent egyedül megszabadulást. Az elmének állandóan és kizárólag az Önvalóra való rögzítését nevezzük „Ön-Kutatás”-nak, míg ellenben a meditáció [dhyana] az ember önmagát az abszolútnak [Brahman] való gondolása, amely a létezés-tudatosság-boldogság [Sat-Chit-Ananda]. Kérdés: A jógik azt mondják, hogy az ember le kell, hogy mondjon erről a világról, és el kell, hogy vonuljon egy elhagyatott dzsungelbe, ha meg kívánja találni az igazságot. Ramana Maharshi: A ténykedő életről nem kell lemondani. Ha egy-két óra hosszát meditálsz minden nap, akkor továbbra is foglalkozhatsz a feladataiddal. Ha a megfelelő módon meditálsz, akkor az elme indukálta áram még munkád közben is folyni fog. Olyan ez, mint ugyanazon gondolat kétféle kifejezése; ugyanaz a vonal, amelyen a meditációt végzed, ki fog fejeződni a tevékenységeidben is. 10) Osho a „ki vagyok én”-ről. Az ember bűnös lény. Nem lehet bűnössé válni, már eleve bűnösök vagyunk. Ez a jelentése a keresztény példázatnak, miszerint az első ember, Ádám az, aki elkövette a bűnt. Az ember bűnösnek született, ez a jelentése, mi már bűnösök vagyunk. A „bűn” szó nagyon, nagyon szép. Az eredeti kifejezés, amiből származik: „elhibázni a célt”. A bűn nem bűnt jelent, egyszerűen azt jelenti, hogy elhibázni a cél. Bűnösökké váltunk, az ember a kezdetektől fogva bűnös, így hát semmit sem kell tenned azért, hogy bűnössé válj. Bárhol is vagy, elhibázod a célt, a célodat. Nem tudod, ki vagy, nem tudod, miért vagy, nem tudod, hová tartasz – és miért. Csak haladj, akár az uszadékfa, bárhová sodorjon a szél. Ne feledd, a „bűnös vagyok” az az első felismerés, amely lehetővé fogja tenni, hogy visszatalálj az ösvényre. Abban a pillanatban, hogy felismerte, „bűnt követtem el”, Ádám haza érkezett. Abban a pillanatban, hogy felismered, hogy akármi vagy, és akárhol vagy, rossz vagy... Nagyon nehéz ennek a felismerése, mivel az elme védekezni, racionalizálni próbál. Az elme a világhoz tartozik. Állandóan védelmez téged – pontosabban nem téged, hanem a „bűnösség”-edet. El kell vetned minden védelmet, minden racionalizálást. Amint megérted, hogy bűnös vagy, hirtelen rájössz, hogy semmit nem kell megmenteni ezen a világon – a gazdagság, a hatalom, a tekintély, semmi sem érnek. Mindez szemét. És, valami rendkívül értékeset veszítesz el a szemétért cserében; eladod önmagadat, és játékokat vásárolsz; a lélek teremtésének a lehetőségét semmisíted meg, semmiért. Ez egy alapvető felismerés, az első áttörés. Örvendj, ha felismerted a tényt, hogy bűnös vagy, ha felismerted a tényt, hogy rossz vagy – nem egy bizonyos módon rossz, hanem általános értelemben. Nem azért vagy rossz, mert mérges vagy, nem azért vagy rossz, mert tele vagy gyűlölettel, nem azért vagy rossz, mert ezt vagy azt tetted – az ember nem egy bizonyos módon, hanem általános értelemben érzi bűnösnek magát. Akkor egyszer csak megnyílik az ajtó a növekedésre, aztán hirtelen egy másik dimenzióban kezdesz keresni. Akkor ne kifelé nézz, kezdj el befelé nézni, mert akármilyen külső dolgot teszel, az egyre messzebbre és messzebbre fog vezetni. Minél több árnyékot hajszolsz kívül, annál jobban el fogsz veszni a világban. Kezded becsukni a szemed, kezded érezni és megérinteni az életedet. Az első dolog, amit tudnod kell, hogy „ki vagyok én?” – minden egyéb másodlagos. És ha ezt az alapvető dolgot megoldottad, ha ezt az alapvető problémát megoldottad, ha ezt az alapvető rejtélyt megértetted, akkor minden más is automatikusan megoldódott. És ha nem oldod meg ezt, és nem válaszolod meg az ember alapvető kérdését – „Ki vagyok én?” -, akkor akármit csinálsz, az irreleváns. Mit csinálsz? Nem önmagadat próbálod megvalósítani, másokkal próbálsz versenyezni. Senki sem önmaga próbál lenni, mindenki a másikat próbálja legyőzni. Az egész világ úgy él, akár egy versenyen alapuló tébolyda: ha valaki vásárol egy autót, akkor neked is vásárolnod kell egy autót, éspedig egy nagyobbat. Lehet, hogy nincs szükséged rá, de az egód most megsérült. Ha valaki vesz egy nagy házat, akkor neked is szerezned kell egyet, mégpedig nagyobbat. Így megy az élet veszendőbe. Miért kell törődnöd azzal, hogy mások mit csinálnak? Ők tegyék a dolgukat, tegyék, amit jónak látnak. Neked a saját szükségleteidet kell nézned. De kétféle embertípus van általában: az egyik versenyez másokkal, és a másik típus, aki elítél másokat, mivel azok rosszat tesznek. Mindkettő rossz. Ki vagy te, hogy eldöntheted? Ha épít valaki egy nagy házat, ki vagy te, hogy eldöntsd, hogy helyesen cselekedett-e, vagy sem? Ez nem a te gondod. Ez legyen az ő gondja. Neked csak az legyen a gondod, hogy neked mi a dolgod. Az emberek közötti verseny képtelen méreteket ölt, és az ember minden nappal közelebb kerül a halálhoz. Amikor egy nap a halál magához vesz, emlékezz, hogy az egész életed másokkal való hiábavaló harccal telt. És értelmetlen volt. Összes energiádat önmagad megértésére kellett volna fordítani. Hallottam egy nagyon szép anekdotát. Úgy esett, hogy a katolikus egyház és a zsinagóga ugyanabban az utcában volt, az utca két ellentétes oldalán. És a plébános és a rabbi között rivalizálás kezdődött. Amikor a templomot átfestették, a zsinagógát stukkózni kellett. Amikor a pap ezerfős egyházi menetet szervezett a városon keresztül, a rabbi kétezer hívő részvételével szervezett felvonulás. Amikor a pap új autót vett, a rabbi egy nagyobbat vett. Aztán a pap egy ünnepélyes szertartás rendezett a templomán kívül, megáldotta az új autót, a rabbi pedig kijött egy nagy fogóval, odament a kocsijához, és három centisre vágta a kipufogócsövet. Körülmetélés! Képtelenség, hogy az emberek milyen messzire elmennek. Az egyik mindenképpen le akarja győzni a másikat. Az egyik túl akarja licitálni a másikat. Ne feledd, ez az ostobaság nagyon beleivódott az emberiségbe, és hacsak ezt az ostobaságot el nem veted, nem leszel képes megismerni önmagadat, nem fogsz tudni hazatérni. Egyre tovább és tovább fogsz menni, egyre jobban és jobban tévútra fogsz térni. És egy nap hirtelen rá fogsz jönni, hogy az egész építmény összeomlott. Nem volt semmi alapja, kártyavárat építettél. Jött egy kis szellő, és minden semmivé lett. Úgy is mondhatjuk, hogy papírhajóval próbáltál vitorlázni. Az ember, mivel az ami, egyszerűen egy álomban él – az egó, ambíció, erő, presztízs álmában. A bölcsesség embere az, aki megértette, hogy mindez téves út. Egyszer az történt, hogy Mulla Nasruddin házában voltam. Mulla Nasruddin tinédzser fia behorpasztotta a családi autó lökhárítóját. „Mit mondott apád, amikor elmondtad neki?” kérdeztem tőle. „Kihagyjam a szitokszavakat?” kérdezte. „Igen, természetesen.” „Ebben az esetben,” mondta a fiú, „nem szólt egy szót sem.” Egy nap, amikor visszatekintesz az életedre, nem fogsz látni egyetlen cselekedetet sem, amely intelligens lett volna – minden ostobaság, balgaság volt. Egyszerűen szégyellni fogod. Minél hamarabb rájössz erre, annál jobb. Ez az, amiről a SANNYAS szól: a felismerésről, hogy a mód, ahogyan a mai napig éltél abszurd; a gesztusról, hogy szeretnéd megszüntetni a múltat. A név és a ruha megváltoztatásával semmi nem változik, egy egyszerű gesztus, hogy most szégyelled a régi identitásodat. Akkora ostobaság volt, hogy jobb elfelejteni az egészet. Egy új kiindulópont, egy új név, és újra tudod kezdeni. És könnyebb eldobni a múltat, mint felújítani azt. Könnyebb teljesen elszakadni a múlttól, mint módosítani azt. Egy ostoba dolgot átfesthetsz, módosíthatsz, de bölccsé nem tudod tenni – továbbra is ostoba marad. Sokkal jobb, ha eldobod. Ha tehát eljutottál a felismerésig, hogy bűnösök vagyunk, tekintsd áldásnak, és ne feledkezz meg róla. Szakadatlanul emlékezz rá. Hacsak visszafelé nem haladsz az úton, folyton emlékezz rá. Csak, ha felismered, hogy mihelyt nem teszed, élned kell azt, hosszú ideig, folyamatosan fogsz rá emlékezni, újra és újra, így hát a kalapálás folytatódik – akármit csináltál a múltban, vége. Legalábbis akkor, ha úgy emlékszel rá, hogy minden rossz volt... és én azt mondom, MINDEN rossz. Ne próbálkozz úgy határozni, hogy néhány dolog jó volt. Ragaszkodom hozzá: vagy MINDEN dolog rossz, vagy MINDEN dolog jó. Nincs más út. Olyan nem lehetséges, hogy egy bolond ember néhány dolgot jól legyen képes csinálni. És fordítva szintén nem lehetséges, hogy egy bölcs ember néhány dolgot rosszul tudjon csinálni. A bölcs ember MINDENT jól csinál, és a bolond mindig MINDENT rosszul csinál. De, ha a bolond szeretne legalább néhány dolgot jónak tekinteni, akkor azt mondaná: „Igen, sok mindent rosszul csináltam, de nem mindent.” Aztán azok a dolgok, amelyeket menteget, és azt mondja rájuk, hogy jók, ismételten egójának a középpontjába kerülnek. Döntsd tehát teljesen romba a múltat. Fritz Perls szokta volt mondani, hogy egyetlen terápia sem más, mint ügyes frusztráció. A nagy terapeuta az, aki folyamatosan és ügyesen frusztrál téged – ezt csinálom én is most itt. Meg kell, hogy mutassam neked, hogy bármit csináltál, az rossz volt, mert csak a megértés menthet meg téged. Amint felismered, hogy minden, ami elmúlt, az rossz, akkor egyszerűen eldobod azt, akkor nem vesződsz választással. Nincs mit választani. Mindez a tudatlanságodból származik, és mindez rossz. Rossz volt a gyűlöleted, a szereteted ugyancsak; rossz volt a haragod, a részvéted ugyancsak. Ha elég alaposan keresel, mindig fogsz találni jó indokot a részvétedre, és jó indokot a szeretetedre. Az ostoba ember ostoba, és bármit tesz, az ostobaság. Folyamatosan észben kell hát tartanod, hogy állandóan emlékezned kell – ez az, amit Buddha éberségnek nevezett. Az ember legyen mindig éber, így nem kell újra ismételnie. Mert csak az éberség fog megvédeni attól, hogy újra megismételd a múltadat – máskülönben az elme ismétlésre hajlamos. 11) Az „én” gondolat a tudatosság megváltozott állapota Az „én” gondolat a valódi „én”-re való ráfilmeződés. Az „én” gondolat magja tiszta tudatosság. Így, amikor az „én” gondolatot kutatjuk, és a figyelmet az „én” belső érzésén tartjuk, akkor az „én” gondolat kezd leszállni a szív közepébe, azaz a tiszta tudatosságba. Ez az „én vagyok” belső érzésébe való kapaszkodással, és minden más gondolat kizárásával érhető el. Az „én” gondolat a tudatosságnak egy olyan megváltozott állapota, amelyben a tudatosság járulékokhoz kapcsolódik, és egy olyan összetett tudatosság keletkezik, amely alapvetően objektum megismerő tudatosság, ahol a tudatosság alapvető formája kizárólag én tudatosság (Valódi „én” vagy „én” „én”, tamil nyelven Thaan), amelyben a tudat csak önmagának van tudatában, míg a járulékokkal összekapcsolódó tudatosság az objektumoknak van tudatában. (Hamis „én”, Nan). De mindkét esetben csak a Tiszta tudatosság az, amely megismer. Nincs két különálló tudatos entitás, egy, hogy megismerje az objektív valóságot, és még egy, hogy megismerje önmagát. Létünk önmagában öntudatos, önmagától ragyogó.
12) Elme és Ön-Kutatás Az elme az Önvaló képzelet alkotta hatalma. Azt képzeli, hogy ő maga a tudatosság, és a testet és az összes többit önmagán kívülinek ismeri. Az elme tehát ős-eredeti, vagy gyökér elképzelésünk. Csak akkor fog megszűnni létezni, amikor megtapasztaljuk valódi Önvalónkat, amely a forrás, szubsztrátuma, és csakis valós szubsztrátuma a mi hamis véges énünknek, amely önmagának, mint járulékok halmazának van tudatában. Egó csak akkor keletkezik, amikor nem vagyunk tudatában saját öntudatos lényünknek. Az egó az ön-elfelejtés (Pramada) mély gyökerek táplálta terméke, amely megrögzött szokásaként nem vesz tudomást az Önvalóról, helyette csak a gondolatokra és tárgyakra figyel, amelyek tőlünk eltérőknek mutatkoznak. Az elme egy képzelet alkotta jármű, amely által a figyelem látszólagosan az Önvalótól az objektum felé halad. Az Ön-Kutatás a figyelmet az Önvalóra irányítja, és e folyamat során minden figyelmünk ingadozás nélkül létünk központjába koncentrálódik. Az Ön-Kutatás az Önvaló nem-objektív figyelése, így tehát nem-kettős. Az Ön-Kutatás kivételével az összes többi spirituális gyakorlat dualisztikus, mert az ego megőrzésére irányul. Az ön-elfelejtés az elme tapasztalata, mivel hogy az ön-elfelejtés a képzelet szüleménye. Mivel csak képzelet szülötte, meg fog szűnni létezni az Ön-Kutatással járó figyelemmel. Állandóan az ön-figyelemhez kell ragaszkodnunk. Ez az ön-figyelem végül a valódi, szakadatlan, hamisítatlan, járulékoktól mentes, abszolút tiszta Önvaló tudatosságának a tapasztalatává, vagyis az „én vagyok”-ká válik. Az Önvaló és az elme viszonya a kötél és a kígyó viszonyához hasonló, a kígyó is csak a képzeletünkben létezik. A mentális tevékenység lecsillapodása mellékterméke csupán az igazi Ön-Kutatásnak. Az ön-emlékezés megszakítás nélküli ön-figyelmet jelent, nem pedig egy adott szó, vagy mantra elme általi mechanikus ismétlését.
13) Ülj csendben, ne csinálj semmit, a tavasz megjön, és a fű nő magától A gondolkodás aktusa során a figyelmünk valami olyasmire irányul, amely másnak látszik, mint Önvalónk. Mi azonban nem vagyunk mások, mint az „Önvalónk”. Így hát, még az Önvalóra való gondolás is elvisz bennünket az Önvalótól. A gondolkodás cselekvés. Mentális tevékenységünket semmilyen mentális tevékenységgel nem tudjuk leállítani. Bárminek az ismétlése a csendet, és az elme látszólagos elnyugvását mechanisztikusan eredményezi. A mi célunk azonban nem ez. Mindvégig tudatosnak kell lennünk, és akkor az ön-figyelem az ön-tudatosság valóságos tapasztalataként fog kivirágozni. Ha ön-tudatlanságunk miatt elménkkel kell, hogy ismételgessük, hogy „én” „én”, hogy mechanikusan elérjük a tudat nélküli ön-tudomást, akkor elménk elnyugszik látszólag, de ez nem az ön-tudomás melléktermékeként bekövetkező elnyugvás. Gondolkodás ott zajlik, ahol tudat van. Csak a tudat visz el bennünket ön-tudomással bíró létünk középpontjába. Bhagawan csak azok számára javasolta az ismételgetést, akik az ön-figyelmet nem tudták folytonosan fenntartani. Az ismételgetés segíti az elme Ön-Kutatásra való felkészítését, de az ön-tudomásig nem vezethet el.
14) Az elme tartalmai az Ön-Kutatás során kiürülnek Önmagunk tudatában jelen pillanatban a test, elme, intellektus stb. járulékok halmazaként vagyunk, az objektum-megismerő tudatosság révén, amelyben figyelmünk látszólag Önvalónktól az objektum felé, a látszólagosan elkülönült megismerő szubjektum, és megismerendő objektum között mozog. Minden objektum jellemzője, hogy csak akkor jön létre, amikor a figyelem rá irányul. A figyelmünknek a valami olyasmi felé való irányításának az aktusát, amely mi magunkként jelenik meg, nevezzük gondolkodásnak. Az Ön-Kutatásban elvonjuk figyelmünket a gondolatokról és a tárgyakról, majd a figyelem természetes módon irányul annak forrása, az Önvaló felé, és ott minden ingadozás nélkül megpihen. Figyelmünknek az ön-tudatos létezőre való szögezése Ön-Kutatás. Amikor a figyelem nem mozdul sehová, hanem az ön-tudatosan létező „én vagyok”-ban pihen, az ön-tudomás. Az Ön-Kutatás nem cselekvés tehát, hanem létezés. Önmagunk önmagunkként való létezésünk általi megismerésének művészete. Amint saját tudatos létezésünkben rögzítjük magunkat, a mentális aktivitás automatikusan lecsillapodik. Csak és kizárólag ön-tudomásként létezni – ez az Ön-Kutatás művészete. Más spirituális diszciplínák más dolgokra figyelnek a saját tudatos létezés helyett. Figyelmesen és állhatatosan kell időznünk az Önvalóban. A valódi nyugalom a létezésben való időzés, minden más egyébre való figyeléstől mentesen. Az Ön-Kutatás tehát az a gyakorlat, amelyet csak a figyelmes és éber ön-tudomás jellemez, amelyben nincs helye gondolatnak vagy objektív tudásnak. Kezdetben folyamatos küzdelem zajlik a figyelmünknek befelé, az Önvalóban való rögzítésére való törekvés, és figyelmünk gondolkodásként való eltérülése között. A gondolkodás ősrégi szokása az Önvaló elmének nevezett képzelőerejéből ered. A mi célunk a valóságban való megszilárdulás, és ennek révén ennek a képzelődésnek egyszer s mindenkorra való megsemmisülése. Az Önvaló a helye vagy bázisa a képzelődő elme és a világ megjelenésének és eltűnésének. Az Önvaló megtalálása, és az Önvaló tudatos létezésével való eggyé válás jelenti az Ön-Kutatás művészetét. Önvalónkat megtapasztalni annyi, mint Istent megtapasztalni, az ő valóságában. Az Ön-Kutatásban megtapasztalt tartalom állapota alacsonyabb rendű, mint a tiszta tudatosság állapota. Az Ön-Kutatás sikerének titka abban rejlik, hogy állhatatosan megszakítás nélküli tudattal kapaszkodunk az ön-tudomásba. 15) Dualisztikus istenimádás versus Ön-Kutatás Jelenleg véges lénynek tapasztalod magad, és ebből az állapotból egy mindenható Istent képzelsz el, és megpróbálsz kapcsolatot teremteni ezzel az elképzelt Istennel, tőled elkülönültnek gondolván őt. Az ilyen típusú kapcsolat dualisztikus, és mindig magában foglal konfliktusos elemet. Az így elképzelt Istennek való önmegadás soha nem teljes. Másfelől, ha Ön-Kutatást végzel, és az Önvalót önmagadként tapasztalod, ennek végeredménye Isten megtapasztalása, és mivel ő ekképpen valójában nem-dualisztikus módú, nem lesz konfliktus, az önátadás teljes lesz, és az elme magától megszűnik.
16) Brahman - Jiva. Az óceán cseppje soha nem különül el az óceántól, még akkor sem, ha a csepp azt gondolja, hogy el van különülve tőle. Minden spirituális gyakorlat célja annak a hamis elképzelésnek megszüntetése, hogy el vagy különülve Önvalód óceánjától. Nincs szükség a csepp és az óceán egyesítésére, mert először is, soha nem voltak elkülönültek, és nem is lehet őket elkülöníteni. Az elképzelés, hogy a csepp el van különülve az óceántól, csak képzelgés és minden olyan diszciplína, amely a csepp és az óceán egyesítését célozza, szintén képzelgés. Te az óceánnak egy hulláma vagy, és a hullám soha nem különül el az óceántól, még akkor sem, ha az óceántól különböző neve és formája van. A hullámok csupán megjelennek és eltűnnek az óceánban, és nincs szükség a hullámnak az óceánnal való egyesítésére. Mindössze annak a hamis elképzelésnek a megszüntetésére van szükség, hogy a hullám el van különülve az óceántól, ami nem lehetéges, mivel az óceán létezik, a hullám pedig nem.
17) Önvaló – elme Az Önvaló és az elme közötti kapcsolat a kötél és a kígyó kapcsolatához hasonló. Míg a kötélről szóló ismeret valódi, a kígyóról szóló ismeret képzelgés. Nem tudod megölni a képzeletbeli kígyót, mert az soha nem létezett. Ha a fényt az úgynevezett kígyóra fókuszálod, hogy megvizsgáld azt, akkor birtokába kerülsz a kötélre vonatkozó tudásnak, és a kígyóval kapcsolatos tudás eltűnik. Ehhez hasonlóan, ha teljes egészében az Ön-Kutatás révén kezedbe kerülő tudatosságra fókuszálsz, az elme képzeletbeli objektív tudása semmivé lesz, és a tiszta, természetes, a járulékoknál eladdig gyengébb fényű tudatosság ragyogni kezd.
18) Aham Sphurana. Azok, akik az „én-vagyok-a-test – idea” szerint élnek, önmaguknak járulékok halmazaként vannak tudatában. Még ha járulékaik egy részét elveszítik is, az „én vagyok” tudata még mindig jelen van. Léteznie kell tehát a tudat egy olyan központjának, amely mindezen járulékoktól független. Ha egy test által kötött ember azt mondja, hogy „én vagyok”, azt úgy érti, hogy ő a test. Mély alvásban nincs jelen „én-vagyok-a-test” gondolat, de milyen boldogok is vagyunk e gondolat nélkül. A forrást, ahonnan „én” gondolat ered az ébrenléti és álom állapotban, spirituális szívnek, vagy a tudat központjának nevezzük, és ez nem egy „én” gondolat által érzékelhető objektív entitás. A járulékokkal való mély azonosulásunk miatt kételkedünk abban, hogy a tudat központja egyáltalán létezik. A tudat ebből a központból áramlik, az idegrendszeren keresztül a test egészébe, az érzéketlen járulékokat megelevenítve. Amikor az objektív valóság vonzáskörébe kerülünk, e tudat látszólag az objektum felé mozog, és e mozgás során a tudat természetét nélkülözzük. A tudat valami olyanra való irányításának az aktusa, ami másnak tűnik, mint ami mi vagyunk – a gondolkodás aktusa. Elménkben gondolatok és képek merülnek fel, és formálódnak az elgondolásuk vagy az elképzelésük által egy cselekvéssé, amely csak akkor következhet be, ha megengedjük a tudatunknak, hogy eltávolodjon tőlünk. Az elmét az Önvalótól a tárgyak felé való állandó irányulás tartja életben. Ön-Kutatás végzése révén a tudat visszahúzódik a gondolatokból és objektumokból, és minden ingadozás nélkül koncentrálódik. Amint beáll ez a mindenféle gondolatok nélküli csend, a tudat természete minden erőfeszítés nélkül, spontán módon élő „én vagyok”-ként, „én vagyok” pulzációként fedi fel magát számunkra. Ez a pulzáció az úgynevezett Aham Sphurana, amely önmegvalósítást megelőző állapot. Spontán meditáció megy végbe ebben az állapotban. A spirituális szív gondolat-mentes, nem-kettős, járulékmentes, nem-objektív, alapvető formája az egyedülállóan tiszta Önvaló tudatosan létező „én vagyok”, amely az elme és a világ megjelenésének és eltűnésének az alapja. Mivel mindent (sarvam) támogat, ezért szívnek (ullam) nevezzük. Ez a forrása az „én” gondolatnak, de lényegében csendes. A spirituális szív nem része a testnek. A spirituális szív létezik, mivel létezni kell. Ha kitalált ideának és hamis elképzelésnek tartjuk, akkor a tudat látszólagos oszcillációjává válik, és jelenléte így nem lesz érezhető. A spirituális szívet csak létezés által ismerhetjük, nem pedig az által, hogy elgondoljuk azt. A spirituális szívvel kapcsolatos tudást a testtel való azonosulásunk miatt veszítettük el. A ráfilmeződés (Adhyasa) defektusa miatt a testnek és az elmének tulajdonítjuk magunkat. Nem vagyunk azonosak a testtel és az elmével. Alapvető természetünk tudat, vagyis „vagyok, ami vagyok”. Természetünk tehát mindennek a forrása, az önmagától ragyogó spirituális szív. Rögzítsük elménket a valódi odaadásba, valódi tudásba, esszenciális lényünkkel való valódi egységbe (jóga). Amint az elme a spirituális szívben rögzül, eggyé válik a spirituális szívvel, mint ahogy a tengerbe vetett só rög is feloldódik, és eggyé válik a tengerrel.
19) Az elme az „én” gondolat Az elme az „én-vagyok-a-test”-et gondoló „én”. Az érző öntudatos lét és az érzéketlen test közötti megfoghatatlan kapcsolat. Az „én” gondolat az a tényező, amely mind az öntudatosságot, mind a testet meghatározza. A cselekvés és a gondolkodás birtokosának képzeli magát. Működésének megfelelően úgy nevezik, hogy Aham Bhava („én” gondolat, ego), amikor cselekvőnek és élvezőnek érzi magát, akkor Buddhi (értelem), amikor megkülönböztető képességként működik, akkor Manas (a gondolkodás képessége), Chitta (emlékezet), de entitás csak egy van. Amikor az „én-vagyok-a-test-idea” azonosítja magát a járulékokkal, és a tudatosság látszólag korlátozás alá kerül, akkor ezt Jivának (kinchijna) nevezik. Az egó a nem-Önvalóval való állandó, folyamatos, megszakítatlan azonosulás miatt jelenik meg egzisztenciális entitásként. Amikor a nem-Önvalóval nincs azonosulás, akkor nincs semmi olyan, mint egó. Az egó tehát egy kiegyszerűsíthető adat. Az „én-vagyok-a-test” identitás a forrása minden más identitásnak. A hamis „én” az alvás során inaktív, és azt a boldogságot tapasztalja, amely az alvás gondolkodás nélküli állapotának a gondolati háborgás hiánya miatti természetes velejárója. Amikor a hamis „én” aktív, nem képes ilyen boldogság tapasztalására, mert a gondolati háborgás látszólagos elkülönülést hoz létre az „én” szubjektuma, és minden más, önmagától különbözőnek észlelt dolog között. E hibás észlelés teremtette dualitás és konfliktus következtében erősödik a gondolati tevékenység, amely a mögöttes tudat a természetét és boldogságát elfedi, amely tulajdonképpen mindezen járulékok működésének az alapja. Az önmagát a nem-Önvalóval azonosító entitás az ön-elfelejtés következménye. Ez az „én” gondolat az, amely alszik, álmodik, és felébredve észleli a tárgyi világot egy elkülönítő érzéssel (Bheda Buddhi) párosulva. Gondolkodni, enni, meghalni és újjászületni gondolja magát. Ha megvizsgáljuk az azonosító attitűdöt, amely a hamis „én” objektiváló tendenciája, akkor azt találjuk, hogy a hamis „én” nem létezik, és nincs tartózkodási helye (locus standi), csak egy fogalom. A hamis „én” megértése és észlelése szembe kerül az Igazsággal, vagyis a Tiszta tudatos létezéssel.
20) Adhyasa (rávetítődés) A fantázia ereje (kalpana sakti) megtéveszt bennünket, és azt az érzést kelti bennünk, hogy jövünk és megyünk. Ez azért van, mert az Adhyasa defektusa miatt a test és elme mozgásait magunkra vetítjük. Valójában nem megyünk sehová. Ha a járulékmentes öntudatos létezésben időzünk, tudomására fogunk jutni, hogy mindez a jövés-menés jelenség a tiszta ön-tudatos létezés vetítővásznán zajlik. Amint megszilárdulunk a tiszta ön-tudatos lét valóságában, a képzelődés önmagától lenyugszik. Jövés és menés csak akkor van, amikor a test által kötött elmének gondoljuk magunkat, egyébként nincs jövés és menés. Csak a gondolat az, amely úgy érzi, hogy jön és megy, de a mi természetünk nem gondolat, hanem tiszta ön-tudatos létezés.
21) Igazság – Semmiség Az Igazság végtelen, önmagától ragyogó, önmagát kijelentő valóság, tudatos létezés. A Semmiség olyan, mint a végtelen valóság árnyéka, így a Semmiség is végtelen, csak az ön-tudomás bélyege nélkül, és így nem a végső Igazság. A Semmiség nem illúzió, hanem az illúzió teremtője. A Semmiség nem hamis, hanem egy olyan ügynök, aki hamis impressziókkal üzletel. A Semmiség nem valótlan, ő az, aki a valóságot valótlannal, és a valótlant valóságnak láttatja. A Semmiség nem kettősség, ő az egység, amely a kettősség oka. Ő a valótlan, véges dolgok valódi végtelen Teremtője. Az egész evolúciós folyamat a képzelet tartományába tartozik, ami semmiség. A tudatosságot nem tudja kielégíteni az oszthatatlan totalitás fantázia szülte részével való azonosulás. Ez készteti a tudatosságot a képzelődés meghaladására. A képzelődés megszűnése az Igazság-tudatosságra való ráébredés.
22) Atmakara vritti. (Az Ön-tudomás tendenciája) Az én-vagyok-a-test idea az őseredeti tudatlanság. Ez az a vritti, amelyből az összes többi vritti felmerül, és így amelytől azok függenek. Amint az elme megízleli az ön-tudomást, létrejön az Atmakara vritti vagy Brahmakara vritti, amely spirituális gyakorlás révén napról napra erősödik, és amely végül az „én-vagyok-a-test” ideát megsemmisíti, annak összes származék vrittijével egyetemben. Amint az „én-vagyok-a-test” idea megsemmisül, a végső valóság spontán kinyilatkoztatásra kerül. Az „én-vagyok-a-test” idea megsemmisülése az egó halálát eredményezi. Ha nem semmisül meg, akkor ennek gyötrelmes következményeként az ön-tudatlanság állandósul.
23) Jiva – az Individuális tudatosság koncepciója A tudatosságnak a járulékokon való tükröződésekor látszólag tükrözött tudatosság (abhasa, chidabhasa) jelenik meg. A tudatosságnak a sattwa gunán való tükröződésekor gondolatmentes elmeállapot alakul ki a béke alapján. A tudatosságnak a Rajogunán való tükröződésekor kialakul az „én” gondolat. A tudatosságnak a Tamogunán való tükröződésekor a tendenciák és az elme gondolat-anyaga a durva világként jelenik meg. Aztán ott van az egó teljes evolúciója az „én”-t (Aham) és a te-t (IDAM) elkülönítő érzéseivel. Az elme tere megtelik a tükrözött tudatossággal és tárgyakkal. Az egó evolúciója miatti elkülönültség érzés miatt az elme tere külső térként jelenik meg, és az az elmében lévő objektumok a világban lévő objektumokként jelennek meg. Így az objektív világ valójában szubjektív. A Jiva tükrözött tudatosság (chidabhasa) tehát, korlátozott objektum megismerő tudatossággal (Kinchijna), korlátozott járulékokkal és szabadsággal, és korlátozott időre marad életben a fenomenális valóságban, így mindez a képzelet dimenziójában történik csupán.
24) Az Ön-Kutatás „cselekvés” vagy „létezés”? A kezdeti fázisban Ön-Kutatás csak cselekvésként indul, mivel az ember cselekedni tud csak. Ahol cselekvés van, ott küzdelemnek kell lennie. Minden cselekvés változással jár, és a változás időt igényel. A jelen pillanatban semmi mást nem tehetünk, csak „lehetünk”. Az Ön-Kutatás a figyelmes és éber ön-tudatos „létezés” művészete, amelyben nincs helye objektív tudásnak, és így nem keletkezik gondolat. Az Ön-Kutatásnak ebben az állapotában nem létezünk önálló entitásként, ezért az Ön-Kutatás nem-kettős. Az atma vichara nem valami fajta akció vagy cselekvés, hanem egy létezési állapot csupán. Cselekvéssel kell előkészítenünk az elmét az Ön-Kutatásra, de a létezési állapotot nem juttathatjuk érvényre erőszakkal. Ebben az állapotban a cselekvés valójában akadályverseny inkább, mint az Ön-Kutatás támogatása, mert minden cselekvés gondolati aktivitás, amely az önkutatás legfőbb akadálya.
25) Cselekvő nélküli cselekvés (Akarma) Egy nap Bhagawan az Arunachala hegyen sétált. Három tanult ember közeledett hozzá, és megkérdezték Bhagawant, „mit kell akkor Akarma alatt érteni, amikor az ember munkába merül?”. Bhagawan nem válaszolt, hanem fogta egy közepes méretű fának a törzsét, és elkezdett botot faragni belőle. Másfél órába telt, mire elkészült, és elvégezte a boton az utolsó simításokat, és a kérdezők meglepetésére a bot nagyon szépre sikeredett. Mire elkészült egy pásztorfiú jött oda, üdvözölte Bhagawant, és a hogyléte felől érdeklődött. nem2.lapunk.hu / |
Főoldal > A szív útja >