Megrekedés az ürességben

ADYASHANTI : VILÁGOD VÉGE Megrekedés az ürességben A következő lehetséges csapda hasonló az értelmetlenségben való megrekedéshez: ez az ürességben való megrekedés, amely a transzcendensben a tanú pozíciójában való megrekedés egy formája. Eleinte csodálatos érzés lehet a tanúság állapotában lenni, egy olyan állapotban, ahol felismerjük, hogy nincs személyes tanú, csak maga a tanúság van. Bár igaz, hogy mindennek mi vagyunk a tanúja, létezik ennek egy illuzórikus aspektusa is, amely könnyen csapdába ejthet minket.Az alakját folyton változtató ego bárhol képes tábort verni. Ha a felsőbbrendűség nem válik be, talán majd az értelmetlenség működni fog; ha az sem, akkor megpróbálhat tábort verni a kü­lönálló tanú pozíciójában. Az ego állandó mozgásban van. Amint fülön csíped — amint felfedezed lényed valamely aspektusában —, már el is tűnik, csak hogy valahol máshol újra felbukkanjon. Nagyon ravasz és nehezen megfogható. Én úgy látom, az ego illú­ziója az egyik leghatékonyabb erő az egész természetben Az „én” vagy az ego tehát tanúnak adhatja ki magát. Ez eleinte borzasztó felszabadító különösen azok számára akik sok fájdalamt és szenvedést tapasztaltak életük során. Hirtelen a tanú pozíci­ójába kerülnek, és óriási megkönnyebbülést jelent, hogy már nem életük főszereplőjeként azonosítják magukat. Megrekedhetnek azonban a tanú pozíciójában, és ha ez megtörténik, száraz,terméketlen érzés társulhat hozzá. Ebben a helyzetben a tanú úgy érzi, el van választva attól, aminek a tanúja. Ez természetesen azt jelenti, hogy a felismerés nem volt valódi, nem volt alapos. Inkább olyan ez, mint egy fél felismerés; olyan, mint félig ébren lenni.Van egy régi mondás, amelyet a nagy bölcs, Ramana Maharsi fejtegetett egykor: „A világ illúzió. Egyedül a Brahman valós. A világ Brahman.” Ez a mondás olyan belátásokról szólmelyek a felébredéssel járnak.Az első belátás, mely szerint „a világ illúzió”, nem egy filozofikus kijelentés. Látni, hogy a világ illúzió, része a felébredésélménynek. Olyasvalami, amit tudunk. Felfedezzük, hogy objektív, tőlünk különálló világ nem létezik. Az első kijelentés tehát erre a belátásra mutat rá, amely a felismeréssel együtt jön el.A következő kijelentés, mely szerint „egyedül a Brahman valós, az örök tanú felismerése felé mutat. A világ tanúja az egyetlen valóság. A felébredés e nézőpontjából a tanút sokkal valódibbnak tapasztaljuk, mint a tanúság tárgyát. Ez utóbbit olyannak látjuk, mint egy álmot, mint egy filmet vagy regényt, amely előttünk bontakozik ki. Ebben hatalmas szabadság van, de benne rejlik az a veszély is, hogy megrekedünk az elképzelésben, mely szerint „én vagyok a tanúja annak, ami van” Eddig tehát láttuk, hogy a két első kijelentés igaz: „A világ illúzió. Egyedül a Brahman valós.” (Ez utóbbit úgy is érthetjük, hogy „Egyedül a tanú valós.”)A harmadik kijelentés nélkül azonban nem beszélhetünk valódi nemkettősségről A kijelentésben, miszerint „a világ Brahman”, felismerjük a valódi egységet. Ez a kijelentés szétrombolja a kívülálló tanú pozícióját.A tanú pozíci­ója beleomlik a teljességbe, és hirtelen már nem külső szemlélők vagyunk többé. Ehelyett a tanúság mindenhonnan egy időben zajlk-kintről, bentről, körös-körűlről, fentről és lentről. Minden mindenhol a megfigyelés tárgya, kívülről és belülről egy időben, mert a megfigyelés tárgya egyben a megfigyelés alanya. Látó és látott ugyanaz. Ha ezt nem ismerjük fel, akkor könnyen a tanú pozíciójában ragadhatunk. Megrekedhetünk egy transzcendens űrben, az ürességben. Emlékszem, amikor egy asszony megosztotta velem felébredési látomását. Olyasvalakiről van szó, akit pár évvel később megkértem, hogy kezdjen el tanítani. Első találkozásunkkor beszámolt arról, milyen felismerésekre jutott, és hogyan látta a dolgokat. Nem feltétlenül tanítóra volt szüksége, csak valakire,akivel beszélhet erről. Azon a ponton nem igazán volt szüksége tanításokra, csak valakire, aki érti, amiről beszél, és ugyanúgy látja a dolgokat, mint ő. Ültünk egy szobában, beszélgettünk, és arról mesélt, mi zajlik benne. Patakokban folytak a könnyei a felismerés boldogságától és örömétől, igaz természetünk felfedezésének gyönyörűségétől. Az első, amit mondtam neki, ez volt: „Mindez csodálatos, gyönyörű, de ne rekedj meg a halhatatlanban! Ezzel tulajdonképpen arra utaltam, hogy +ne rekedj meg a transzcendensben! Az anyagit meghaladó állapot valós és csodálatos, de ne ragadj benne! Sehol nem kell leragadni, semmilyen állapotban nem kell megrekedni. Nem kell ragaszkodni egyetlen nézőponthoz sem.Valóban ébren lenni, valóban megvilágosodottnak lenni azt jelenti, hogy mentes vagy minden ragaszkodástól — mentes vagy minden nézőponttól.Ez az állapot szó szerint leírhatatlan. Nem lehet fogalmat alkotni erről a létállapotról.  Egészen idáig bizonyos mértékben mindig tudunk fogalmakat alkotni Tanítóként tudok beszélni a felismerés bizonyos aspektusairól-vagy ahogy szívesen nevezem,a megvilágosodás drágakövének csiszolt felületeiről. Tudok beszélni egy-egy metszetéről, egy-egy szemszögéről. De hogyan lehet beszélni az egész drágakőről? Sehogy. Ahogy a nagy taoista bölcs mondta, „a tao, amelyet szavakkal ki lehet fejezni, nem az örök tao”. Ez ugyanolyan mintha azt mondanák, hogy az igazság amely elmondható nem valódi igazság. Ezért hangsúlyozom mindig a tanítványaimnak, hogy a tanításom célja az, hogy kudarcot valljak-hogy a tőlem telhető legjobb módon valljak kudarcot. Ha megpróbálsz az elmondhatatlanról beszélni már az elejétől fogva tudod, hogy nem fog sikerülni. Vagyis az a szándékom, hogy a lehetőlegjobban valljak kudarcot az elmondhatatlan elmondásában. Ha a drágakő egészéről nem tudok is beszélni, tudok beszélni az igazságból. Talán valaki, aki figyel, ugyanerről a helyről hallja, amit mondok. Ez a hely nem hozzám tartozik, ez a hely annak igazsága, ami vagyunk. A tudás helye Az igazság nem birtokolható. Senki nem birtokolja és senkinek nincs belőle több mint bárki másnak. Néhányan talán mé­lyebben felismerték vagy jobban emlékeznek rá, mint mások, de fontos megérteni, hogy az igazság senkinek nem a sajátja Senki nem birtokolja azt, ami vagyunk- ez egyenlő ajándék. A felébredés utja csak emlékezés arra,aki és ami vagyunk, emlékezés arra, amit mindig is tudtunk. Vagyis ezek a pontok az út során, ahol megrekedhetünk - legyen szó akár a felsőbbrendűségről, akár az értelmetlenségről, akár a tanú pozíciójáról -, csak néhány lehetőség azok közül, ahogy az egót elvakíthatja az illúzió a felismerés emelkedett légkörében. Látszólag semmi értelme ezt mondani, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ez mindig megtörténik. Szintén az út része. Ezért mondom, hogy természetes Ha őszinték vagyunk, lassanként minden alkalommal észre fogjuk venni, ha megrekedünk valahol. Egy ponton valahol, valami, valahogy felismeri bennünk hogy a felébredésünk nem teljes. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt a tanúság pozíciójában voltam. Eleinte elképesztő, csodálatos, mélységes és átalakító erejű volt. De idővel az intuícióm, egy kis hang így szólt bennem: „Ez nem a teljes kép. Ez nem az egység.” Érzékelésem szerint a tanú teljesen mentes volt attól az „én”-től, akinek azelőtt hittem magam, teljesen mentes volt attól az embertől, akinek képzeltem magam. De megmaradt annak az illúziója, hogy a tanú különbözik az általa megfigyeltektől. Számomra, mint sok más ember számá­ra, az út következő szakasza a tanú pozíciójának összeomlásáról szólt. A tanú akkor kezd összeomlani, amikor felismerjük, hogy ha különbözik a tanúság tárgyától, akkor belső megosztottság van jelen. A külső megfigyelő akkor kezd összeomlani, ha megengeded magadnak, hogy ráláss erre a megosztottságra.ezzel az összeomlással elkezdesz rálátni az ego elemeire, amely rejtekhelyként használták a tanú pozícióját és arra hogy ne érintsen meg az élet, hogy ne érezz bizonyos érzéseket, hogy ne kerülj szembe közvetlenül, bensőségesen és nyers, emberi módon az életeddel. Mint már többször elmondtam a valótlanság átlátása a leglényegesebb tényező annak feloldásában. Kétségtelen, hogy nem elég csak azért meglátni magunkban, hogy megrekedtünk valahol mert valaki elmagyarázza nekünk. , Nem elég ha valaki más elrendezi helyetted Ezt mindenkinek magában, magának kell felfedeznie. Le kell ülnöd ezekkel a dolgokkal, és meg kell vizsgálnod őket. Ne hidd el valamiről, hogy igaz, csak mert én azt mondom, hogy igaz. Ezt mindnyájunknak magunkban, magunknak kell felfedeznünk, mindig mintha előszór csinálnánk. Ezek a tanítások az, hogy erről a témáról beszélek — csupán meghívást jelentenek arra, hogy mélyebb, intimebb pillantást vess magadra, hogy valódibb és őszintébb legyél Mert bizonyos értelemben mindannyian egyedül vagyunk. Magunknak kell megvizsgálnunk mindent, senki más nem tudja megtenni helyettünk. Senki nem fogja megérinteni a fejed, amitől hirtelen felébredsz, mindörökkön örökké, ámen. Ez egész egyszerűen nem így működik, és minél hamarabb kikerülünk ebből a káprázatból, annál jobb. A teljes felébredés akkor jön el, amikor felelősséget vállalunk önmagunkért. Úgy értem, vállalnunk kell annak felelősségét hogy valóban ránézzünk önmagunkra, hogy valóban belenézzünk önmagunkba, és felfedezzük magunkban a képességet arra, hogy mélyebbre lássunk, mint valaha is hittük.Ezt a képességet általá­ban nem fedezzük fel magunkban addig, amíg valaki másra, egy külső tekintélyre hagyatkozunk Azért vagyok itt, hogy útmutatást és vezérfonalat adjak valamint, hogy megkérdőjelezzem azokat a válaszokat amelyeket eddig igaznak fogadtál el. A tanítók valódi szerepe az, hogy megkérdőjelezzék a tanítványok válaszait, nem pedig az, hogy saját válaszokat adjanak. A legtöbben azok közül, akik felkeresnek, azt hiszik, tudnak valamit. Az én feladatom az, hogy megkérdőjelezzem azt, amit tudni vélnek, hogy ezáltal segíthessek nekik önmagukhoz visszatérni. Ha mélyen magunkba nézünk, lassan megtaláljuk a kiutat ezekből a zsákutcákból, és ezzel együtt valami más is kezd kibontakozni. . Amikor nem rekedünk meg egoisztikus mintáinkban— vagyis az ego felhagy azzal hogy „megvilágosodott egoként” próbálja újrateremteni önmagát, és felhagy azzal, hogy vizsgálgatja a valóság természetét majd hamis következtetéseket von le —, egy teljesen más érzékelés bontakozik ki számunkra. Miután a vizsgálódás, meditáció és mély megfigyelés hatására ezek az illú­ziók kezdenek végleg eltűnni, a spirituális élet teljesen új területe tárul fel előttünk Ezen a területen nem az ego illúziói diktálnak. Örökké feltá­ruló, örökké mélyülő emlékezés ez igaz természetünk finomabb aspektusaira Erre vagyunk elhívva és a spirituális kibontakozás lényegi természete. Az üresség tánca-Adyashanti Spirituális függőség Az „én” mechanizmusa A spirituális kereső – bizonyos nagyszabású élmények és felismerések hatására – könnyen függővé válhat, és észrevétlenül elsétálhat a valódi Igazság mellett. Spirituális függőséget azok a spirituális élmények alakíthatnak ki, amelyek a drogokhoz hasonló eufóriával töltenek el. Ahogy eléred ezeket az élményeket, egyre többet és többet akarsz belőlük. A spirituális tapasztalásnál nem létezik erősebb drog a világon. Ennek a fajta függőségnek az intellektuális összetevőjét az a meggyőződés adja, amely elhiteti veled, hogy ha ezek a tapasztalatok folyamatosan veled maradnának, akkor a jó érzés, az eufória sem múlna el. Épp úgy működik, mint a morfium. Megkapod belőle az első adagot a törött karodra, és ezt gondolod: „Istenem, ha folyamatosan kaphatnék belőle, az élet még a legrosszabb körülmények között is elviselhető volna.” Az elme a spirituális tapasztalatokra is gyakran alkalmazza ezt a mintát. „Ha sikerülne megőrizni ezt az élményt, az maga lenne a szabadság” – képzeli róluk. És hamarosan olyan állapotba kerülsz, amely nem sokban különbözik egy egyszerű alkoholistáétól – azzal a különbséggel, hogy ő legalább tisztában van a problémájával, hiszen az alkoholizmus kulturálisan nem elfogadott dolog. A spirituális függőségben szenvedő azonban meg van győződve arról, hogy neki nincs problémája, mivel az ő részegsége különbözik minden egyéb részegségtől. Sőt úgy gondolja, az élet értelme épp az, hogy az ember folyamatosan ebben a spirituális részegségben leleddzen. „Megvolt, és most elveszítettem. Szükségem van rá. Jaj istenem, nincs meg” – valahogy így forognak egy függő eszének a kerekei. A mi kultúránkban a szenvedélybetegeket általában szánalomra méltónak tartják. Nem így a spirituális világban, ahol sokszor azt tanítják, hogy a spirituális függőség nem hasonlít más függőségekhez. Ha beleesel, nem gyenge és talajt vesztett narkós vagy, hanem spirituális útkereső. Az egész probléma addig tart, amíg él benned a remény valami nagynak a megtapasztalására. Amint ez megkopik, kezdesz rájönni, hogy a nagyszabású, csodálatos és felemelő spirituális élmények valahogy hasonlatosak a kellemes és sokszor éppoly felemelő alkoholos állapotokhoz. Egy rövid ideig nagyon jól érzed magad, de aztán mindig meg kell tapasztalnod az ellenkezőjét is. A spirituális szárnyalást tehát spirituális mélyrepülés követi. Nagyon sokszor voltam tanúja ennek a folyamatnak a tanítványaimnál. Amikor a spirituális lenn és fenn már elég sokáig váltogatta egymást az életedben, kezdesz gyanakodni, hogy a nagyszabású élmények talán csupán az inga egyoldali kilengései, amelyeket törvényszerűen követ valami nagyon földközeli, nagyon kiábrándító tapasztalat. Lassan rájössz, hogy egyszerűen képtelenség az ingát szélső állapotban tartani – hiszen annak alapvető természete, hogy jobbra-balra leng. Ezt a mozgást pedig nem állíthatod meg. Ez tehát a kereső mechanizmusa, de ugyanakkor az „én” mechanizmusa is. Ez utóbbi ugyanis ellentétekben gondolkozik, és mindig a szélsőségeket keresi. Megpróbál fenntartani egy bizonyos állapotot a többi rovására. Az "én" a jót keresi, kergeti, és próbálja mindenáron elkerülni a rosszat. Mindaddig, amíg önazonosságod e szerint a mechanizmus szerint működik, nem leszel szabad – még akkor sem, ha éppen fenn vagy, ahonnan minden csodálatosnak tűnik. A szabadsággal tökéletesen összeegyeztethetetlen, hogy bármilyen állapotot megpróbálj fenntartani. A tapasztalás lényege a mozgás, a változás, amely soha nem áll meg, akárcsak az óra mutatója.