Ki mondja meg, mi a megvilágosodás?

Ki mondja meg, mi a megvilágosodás? Ha valamit meg akarsz vizsgálni, jobb, ha nem ismered a választ. Mivel nem éred be azzal, amit mások mondanak neked, és mivel nem támaszkodhatsz semmire, amit valaki más állapított meg, ezért úgy tanulmányozod a buddhizmust, hogy nem tudod, hogyan kellene azt tanulmányozni. Így te magad deríted ki, mit jelent a „buddha-természet”, a „gyakorlás” vagy a „megvilágosodás”. Mivel a szabadságot keresed, különböző utakat próbálsz ki. Természetesen néha ki fog derülni, hogy csak vesztegetted az idődet. Ha egy zen mester szakét iszik, esetleg úgy gondolhatod, hogy a legjobb út a megvilágosodás elérésére az, ha te is szakét iszol. De még ha annyi szakét iszol is, mint ő, mégsem fogod elérni a megvilágosodást. Úgy tűnhet, hogy elfecsérelted az idődet, de a hozzáállás a fontos. Ha így folytatod, több erőre teszel szert a dolgok megértéséhez, és nem fogod pazarolni az idődet. Ha behatárolt elképzelésekkel vagy egy meghatározott céllal teszel valamit, akkor valami konkrét dolgot fogsz elérni. Ez elfedi valódi természetedet. Tehát nem az a kérdés, hogy mit tanulmányozol, hanem az, hogy úgy látod-e a dolgokat, és úgy fogadod-e el azokat, ahogyan van. Lehetnek köztetek olyanok, akik csak akkor tanulmányoznak valamit, ha tetszik nekik. Ha nem tetszik nekik, nem törődnek vele.  Ez önző hozzáállás, és behatárolja a tanulmányozásra való képességeteket is. Jó vagy rossz, kicsi vagy nagy, tanulmányozzuk, mert ki akarjuk deríteni az igazi okát, hogy miért olyan nagy, vagy miért olyan kicsi, miért olyan jó, vagy miért nem annyira jó. Ha csak a jó dolgokat akarjátok felfedezni, lemaradtok valamiről, és mindig korlátozzátok a képességeiteket. Ha egy behatárolt világban éltek, nem lesztek képesek a dolgokat olyannak látni, amilyen. Még ha egy zen mesternek csak két-három tanítványa lenne is, akkor sem tenné meg soha, hogy részletesen elmagyarázza nekik az utunkat. A vele való tanulás egyetlen lehetséges módja az, hogy együtt esztek, beszélgetsz vele, és mindent vele együtt csinálsz. Segítesz neki, anélkül hogy bárki megmondaná, hogyan tedd ezt. Többnyire nem fog boldognak látszani, és látszólag minden ok nélkül állandóan szidni fog. Mivel nem tudod kitalálni az okát, te sem leszel túlságosan boldog, és ő sem lesz túlságosan boldog. Ha valóban vele akarsz tanulni, azt kell tanulmányoznod, hogyan járj a kedvében, és hogyan tedd boldoggá a vele élt életedet. Mondhatod, hogy ez a fajta gyakorlás nagyon ódivatú. Lehet, hogy így van, de azt hiszem, nálatok, a nyugati civilizációban is hasonló volt az élet, bár nem pontosan úgy, ahogy nálunk, Japánban. Az embereknek azért volt nehéz dolguk a tanítójukkal, mert nincs meghatározott módja a tanulásnak. Mindegyikünk más és más. Ezért mindegyikünknek a saját útját kell járnia, és a helyzetnek megfelelően változtatnunk kell a módszerünkön. Nem ragaszkodhatunk semmihez. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy kiderítjük, hogyan viselkedjünk új körülmények között. Reggel például takarítunk. Nincs elég rongyunk és seprűnk, ezért szinte lehetetlen, hogy mindenki részt vegyen a takarításban. De még ilyen körülmények között is lehet találni valamilyen tennivalót. Én nem szidlak benneteket túl sokat, de ha szigorú zen mester volnék, nagyon mérges lennék, ha nagyon könnyen feladnátok, mondván, hogy „ó, nincs elég takarítóeszköz”, vagy „nekem nem jutott semmilyen feladat”. Hajlamosak vagytok így gondolkodni, és könnyen feladjátok. Ilyen esetben még keményebben próbálkozzatok kitalálni, hogyan gyakoroljatok. Ha nagyon álmosak vagytok, azt gondolhatjátok: „jobb, ha pihenek”. Igen, néha tényleg jobb, de ugyanakkor ez jó lehetőség lehet a gyakorlásra. Amikor az Eihei-dzsiben voltam, és a tanítómnak segítettem, ő nem mondott nekünk semmit, de valahányszor hibát követtünk el, megszidott bennünket. A tolóajtóknak általában a jobb szárnyát kellett kinyitni, de amikor így nyitottam ki, megszidott: „Ne úgy nyisd ki! Ne azon az oldalon!” Így másnap reggel a másik oldalra nyitottam ki, de akkor megint csak szidalmat kaptam. Nem tudtam, mit tegyek. Később rájöttem, hogy azon a napon, amikor jobb felé nyitottam ki az ajtót, tanítóm látogatója a jobb oldalon volt, így a másik oldal felé kellett volna kinyitnom az ajtót. Mielőtt kinyitottam az ajtót, figyelmesen körül kellett volna néznem, hogy melyik oldalon található a vendég. Azon a napon, amikor kijelöltek arra, hogy őt kiszolgáljam, bevittem neki egy csésze teát. A csészét általában nyolctized részéig kell megtölteni. Mivel ez a szabály, nyolctizedig vagy héttizedig töltöttem meg, de ő azt mondta: „Hozz nekem meleg teát. Töltsd meg a csészét nagyon meleg, erős teával.” Így másnap reggel, amikor ott volt néhány látogató, minden csészét kilencvenkilenc százalékig teletöltöttem forró, erős teával, és felszolgáltam. Megint megszidott! Valójában nincs szabály. Õ maga a nagyon forró, keserű teát szerette, csordultig töltve, a vendégek legtöbbje viszont nem. Neki keserű, forró teát kellett felszolgálnom, míg a vendégeknek a szokásos módon. Soha nem mondott nekünk semmit. Amikor húsz perccel az ébresztő harangszó előtt keltem fel, kikaptam: „Ne kelj fel ilyen korán! Zavarod az álmomat.” Általában jó volt, ha korábban keltem fel, de neki nem annyira. Amikor megpróbálod a dolgokat jobban megérteni, minden szabály és előítélet nélkül, az nem más, mint az énnélküliség. Mondhatjuk valamire, hogy az a „szabály”, de a „szabályok” már önmagában önző elképzelés. Valójában nincsenek szabályok, tehát amikor azt mondod, hogy „ez a szabály”, akkor rákényszerítesz valamit – a szabályt – másokra. A szabályokra csak akkor van szükség, amikor nincs sok időnk, vagy amikor nem tudunk másoknak közelebbről, kedvesebb módon segíteni. Könnyű azt mondani, hogy „ez a szabály, tehát ezt kell tenned”, de valójában ez nem a mi utunk. A kezdők számára talán szükséges az eligazítás, de az előrehaladottabb tanítványoknak nem adunk túl sok instrukciót, és ők különféle módokat kipróbálnak. Ha lehet, mindenkinek egyénileg adunk útmutatást. Mivel ez nehéz, ezért többnyire csoportosan tesszük, vagy előadást tartunk, mint most. De ne ragaszkodjatok az előadások szövegéhez! Arra gondoljatok, amit valójában mondani akarok. Sajnálom, hogy nem tudok sokat segíteni. Az igazi zen tanulás végül is nem szavak útján zajlik. Csak nyisd ki magad, és adj fel mindent. Bármi történik is – akár azt gondolod, hogy jó, akár azt, hogy rossz –, tanulmányozd kitartóan, és majd meglátod, milyen eredményre jutsz. Ez az alapvető hozzáállás. Néha minden különösebb ok nélkül teszünk dolgokat, mint a gyerekek, akik képeket rajzolgatnak, nem törődve azzal, hogy jó-e az, vagy rossz. Ha ez számodra nehéz, valójában nem állsz készen a zazen gyakorlásra. Ezt jelenti az, hogy átadjuk magunkat, holott valójában nincs semmi, amiről le kellene mondanunk. Anélkül, hogy elveszítenénk magunkat valamilyen konkrét szabályhoz vagy felfogáshoz ragaszkodva, állandóan, pillanatról pillanatra meg kell találnunk önmagunkat. Csak ezt az egy dolgot kell tennünk. Sunrjú Szuzuki zen mester zazen utáni beszéde: Mindennapi életünk (a zen mozi) olyan, mint egy szélesvásznú film. A legtöbb embert az érdekli, ami a vásznon látható, és nem is ébred rá, hogy ott van a vászon is. Amikor a filmnek vége, és már nem látunk semmit, azt gondoljuk, holnap este megint el kell jönnünk [nevet]: „Majd visszajövök, és megnézek egy másik filmet.” Ha csak a vásznon látott film érdekel, és annak vége, akkor másnap vissza akarsz jönni, hogy még egyet megnézz, vagy elveszíted a kedvedet, mert éppen nincs más jó film műsoron. Nem veszed észre, hogy a vászon mindig ott van. Gyakorlás közben azonban ráébredsz, hogy a tudatod olyan, mint egy filmvászon. Ha a vászon színes, elég színes ahhoz, hogy vonzza az embereket, akkor nem fog megfelelni a céljának. Ezért az a legfontosabb, hogy a vászon ne legyen színes – tiszta, sima fehér vászon legyen. A legtöbb embert azonban nem érdekli a tiszta, fehér vászon. Szerintem jó, ha izgalmasnak találunk egy filmet. Bizonyos mértékben azért élvezzük a mozit, mert tudjuk, hogy csak mozi. Bár nincs elképzelésünk a vászonról, érdeklődésünk azon az elgondoláson alapul, hogy ez egy film egy vetítővászonnal, és hogy van egy vetítőgép is, vagy valami egyéb mesterséges dolog. Így aztán élvezhetjük. Hasonlóképpen élvezzük az egész életünket. Ha nincs elképzelésünk a vetítővászonról vagy a vetítőről, akkor nem tudjuk úgy nézni, mint egy filmet. Nem félünk a vetítővászontól! A zazen gyakorlására azért van szükség, hogy megismerjük, milyen is a mi vetítővásznunk, és élvezhessük az életünket, mint a filmeket a moziban. Nem félünk a vetítővászontól. Nem is táplálunk semmilyen különleges érzelmet iránta: az csupán egy fehér vászon. Tehát egyáltalán nem félünk az élettől. Élvezünk valamit, amitől félünk. Élvezünk valamit, ami feldühít bennünket, vagy ami megríkat, és élvezzük a sírást és a dühöt is. Ha nincs elképzelésünk a vászonról, akkor még a megvilágosodástól is félünk: „Mi ez? Úristen!” [Nevetés.] Ha valaki megvilágosodást él át, talán faggatni kezdjük a szerzett tapasztalatról. Amikor aztán hallunk az átéltekről, netán vonakodni kezdünk: „Ó, nem! Ez nem nekem való!” Ez azonban csak egy film, valami, ami nektek készült, hogy élvezzétek. Ha élvezni akarjátok a filmet, tudnotok kell, hogy az a film, a fény és a vetítővászon kombinációja, és hogy a legfontosabb dolog maga a sima fehér vászon. Ez a fehér vászon valójában nem valami, amit elérhettek, hanem mindig a rendelkezésetekre áll. Azért nem érzitek, hogy ott van, mert a tudatotok túlságosan elfoglalt. Időnként hagyjatok abba minden tevékenységet, és fehérítsétek ki a vásznatokat. Ez a zazen. Ez az alapja a mindennapi életünknek és a meditációs gyakorlásunknak. Ilyesfajta alap nélkül a gyakorlásunk nem működik. Minden útmutatás, amit kaptok, arra vonatkozik, hogyan jussatok el a tiszta, fehér vetítővásznatokhoz – bár az sohasem teljesen fehér, a különféle kötődések és korábbi foltok miatt. Amikor egyszerűen csak zazent gyakorolunk, mindenféle elgondolás nélkül, olyankor tényleg mélyről ellazulunk. És mert a szokásos testtartásunkban nehéz a teljes ellazulás, ezért zazen tartásban ülünk. Ehhez pedig olyan útmutatásokat követünk, amelyet sok előttünk élt ember tapasztalatából szűrődtek le. Rájöttek arra, hogy a zazen tartás sokkal jobb, mint más tartások, jobb, mint az állás vagy a fekvés. Ha gyakoroljátok a zazent, és követitek az útmutatásokat, akkor az működni fog. Ha azonban nem bíztok saját tiszta, fehér vetítővásznatokban, akkor a gyakorlásotok elakad. Sunrjú Szuzuki zen mester így magyarázza el: Nagyon fontos, hogy a tanító , avagy az “igazi mester”, hogyan hívja fel a tanítvány figyelmét a hibáira. Ha a tanító úgy véli, hogy amit a tanítvány tett, az hiba, akkor nem igaz tanító. Talán valóban hiba, de ugyanakkor a tanítvány valódi természetének kifejeződése is. Ha ezt megértjük, tiszteljük tanítványaink valódi természetét, és gondosabban viselkedünk, amikor a hibáikra rámutatunk. Az írások öt pontban foglalják össze, hogyan kell gondosan eljárni: Az első az, hogy a tanítónak jól kell megválasztania az alkalmat, és nem szabad sok ember előtt közölnie a tanítvány hibáját. Ha lehet, a tanítónak személyesen, megfelelő helyen és időben kell elmondania. Másodszor, a tanítónak hűnek kell lennie az igazsághoz, ami azt jelenti, hogy nem szabad a tanítvány hibájának neveznie valamit csak azért, mert ő úgy gondolja, hogy az hiba. Ha a tanító megérti, hogy miért cselekedett úgy a tanítvány, akkor lehet hű az igazsághoz. A harmadik, amit a tanítónak nem szabad elfelejtenie, hogy szelíd és nyugodt legyen, és halkan beszéljen, ne kiabáljon. Ez nagyon finom dolog, akárcsak az igazsághoz való hűség, de az írások itt arra helyezik a hangsúlyt, hogy nyugodt, kedves hozzáállást kell tanúsítani, amikor valakinek a hibájáról beszélünk. A negyedik az, hogy a tanító – az igazi mester – csak azért ad tanácsot vagy mutat rá valakinek a hibájára, hogy segítsen neki, nem pedig azért, mert az őt magát bántja vagy zavarja. A tanítónak nagyon gondosnak kell lennie, és észre kell vennie, ha a tanítvány valamilyen kifogással mentegetőzik, vagy nem veszi komolyan a dolgot. Ilyen esetben a tanítónak mellőznie kell a tanítványt, míg komolyabbá nem válik. Való igaz, hogy csakis a tanítvány segítsége érdekében adunk tanácsot, de ez nem azt jelenti, hogy mindig engedékenynek kell lennünk. Néha nagyon keményen kell bánnunk vele, különben nem segíthetünk rajta valódi értelemben. Az utolsó pont az, hogy a tanítvány figyelmét mindig együttérzéssel kell felhívni a hibájára, ami azt jelenti, hogy a tanító nemcsak a tanítója, hanem a barátja is a tanítványnak. A tanító barátként hívja fel a figyelmet valamilyen problémára vagy ad valamilyen tanácsot. Nem könnyű tehát tanítónak lenni, sem pedig tanítványnak. Nem támaszkodhatunk semmire, még a szabályainkra sem. Meg kell tennünk a tőlünk telhető legnagyobb erőfeszítést, hogy egymást segíthessük. A szabályainkat pedig nem csak a szabályok kedvéért tartjuk be, ahogy a szertartásokat sem a szertartások tökéletességéért hajtjuk végre. Azt tanulmányozzuk, hogyan juttassuk kifejezésre valódi természetünket. Nagyon köszönöm. Sunrjú Szuzuki egy zazen után így beszélt tanítványaihoz: Beszédem célja, hogy valahogyan támogassam a gyakorlásotokat. Nincs szükség arra, hogy emlékezzetek arra, amit mondok. Ha ragaszkodtok hozzá, a támasztékhoz ragaszkodtok, nem pedig magához a fához. A fának, még ha elég erős is, szüksége lehet arra, hogy megtámasszák, de a legfontosabb mégiscsak maga a fa, nem a támaszték. Én is egy fa vagyok, és ti is mindannyian egy-egy fa vagytok. Egyedül kell megállnotok. Ha egy fa egyedül meg tud állni, akkor azt a fát buddhának nevezzük. Más szavakkal, ha zazent gyakoroltok annak igazi értelmében, akkor valóban buddhák vagytok. Néha fának nevezzük, néha pedig buddhát mondunk. A „buddha”, a „fa” és a „te” ugyanannak a buddhának a különböző nevei. Amikor ülsz, független vagy a különféle létezőktől, de kapcsolatban is vagy a különféle létezőkkel. Ha teljes nyugalom van a gyakorlásodban, mindent magadba foglalsz. Nem egyszerűen csak te magad vagy. Az egész világ és az egész kozmosz is vagy – buddha vagy. Amikor tehát ülünk, egyszerű emberek vagyunk, és buddhák vagyunk. Mielőtt leülsz, talán ragaszkodsz ahhoz a gondolathoz, hogy hétköznapi lény vagy. Amikor tehát ülsz, nem ugyanaz a lény vagy, mint mielőtt leültél. Érted? Talán most azt mondod, hogy nem lehet egyszerre hétköznapinak és szentnek is lenni. Ha így gondolkodsz, a megértésed egyoldalú. Japánul mi az olyan embert, aki a dolgoknak csak az egyik oldalát fogja fel, „tamban-kannak” hívjuk, és ez azt jelenti, hogy „valaki, aki deszkát visz a vállán”. Mivel az egyik vállán egy nagy deszkát visz, a másik oldalra nem lát. Azt hiszed, hogy hétköznapi ember vagy, de ha leteszed a deszkát, megérted: „Ó, én is buddha vagyok! Egyszerre vagyok buddha is, meg hétköznapi ember is! Fantasztikus!” Ez a megvilágosodás. Amikor az ember megtapasztalja a megvilágosodást, szabadabban érti meg a dolgokat. Nem törődik vele többé, hogy a többiek mit beszélnek róla. Hétköznapi tudat? Rendben, hétköznapi tudatom van. Buddha? Igen, buddha vagyok. Hogyan lehetek egyszerre buddha és hétköznapi tudat? Nem tudom, de valóban buddha vagyok, és hétköznapi tudat is vagyok. A buddha valódi értelmében nem különbözik a hétköznapi tudattól, a hétköznapi tudat pedig nem különül el attól, ami szent. Ez énünk teljes megértése. Amikor ezzel a megértéssel gyakoroljuk a zazent, akkor az igazi zazen. Semmi nem zavar bennünket. Bármit is hallunk, bármit is látunk, az rendben van. Ahhoz, hogy ezt érezhessük, előbb hozzá kell szoknunk a gyakorláshoz. Ha kitartunk a gyakorlás mellett, természetes módon el fogjuk érni ezt a megértést és érzést. Ez nem csupán intellektuális dolog. Tényleg érezni fogod. Tevékenységünk egyszerre kozmikus és személyes, tehát nem szükséges megmagyaráznunk, hogy mit teszünk. Talán néha mégis szívesen magyaráznánk, de nem kell kényelmetlenül éreznünk magunkat, ha nem sikerül, mivel lehetetlen megérteni. Valójában itt vagyunk, éppen itt, tehát mielőtt megértenéd magadat, te már te vagy. Miután megmagyaráztuk, többé már nem igazán vagyunk ugyanazok. Csak egy képünk van.  Általában azonban ragaszkodunk a képhez, ami már nem mi vagyunk, és figyelmen kívül hagyjuk a valóságot. Ahogyan Dógen zendzsi mondta: „Mi, emberek, ragaszkodunk valamihez, ami nem valóságos, és elfeledkezünk mindenről, ami valóságos.” Valóban ezt tesszük. Ha ezt felismerjük, lelki nyugalmunk tökéletes lesz, és bízhatunk magunkban. Bármi is történjék velünk, nem számít. Bízunk önmagunkban, és ez már nem azonos azzal a szokásos önbizalommal vagy hittel, amikor valami nem valóságosban bízunk vagy hiszünk. Amikor képesek vagyunk bármiféle kép vagy hang nélkül, nyitott tudattal ülni, az az igazi gyakorlás. Ha képesek vagyunk ezt megtenni, szabadok vagyunk mindentől. Ezzel együtt továbbra is élvezhetjük az életünket, pillanatról pillanatra, mert nem mint valami konkrét és örökkévaló dolgot élvezzük. Életünk futólagos, átmeneti, és ugyanakkor minden pillanat magába foglalja saját múltját és jövőjét. Így pillanatnyi és örökkévaló életünk tovább folytatódik. Valójában így folytatjuk és így élvezzük mindennapi életünket, és így vagyunk szabadok mindenféle nehézségtől. Hosszú ideig fekvő beteg voltam, és ezeken a dolgokon gondolkodtam. Tulajdonképpen zazent gyakoroltam az ágyban. Élveznem kellene az ágyban levést. [Nevet.] Néha nehéz volt, de olyankor kinevettem magam: „Mi ebben annyira nehéz? Miért nem élvezed a nehézségeket?” Azt hiszem, ez a mi gyakorlásunk. Nagyon köszönöm. Sunrjú Szuzuki zen mester így beszélt tanítványaihoz: A „gonosz vágyak” a buddha-természet egy másik neve. Amikor zazent gyakorolunk, ugyan honnan jönnének gonosz vágyak? Zazen közben nincs hely a gonosz vágyak számára. Mégis azt hihetjük, hogy a gonosz vágyakat el kell űzni. Miért van ez? Azért akarjuk elűzni a gonosz vágyakat, hogy feltárjuk a buddha-természetet, de hová fogjuk eldobni őket? Amikor azt gondoljuk, hogy a gonosz vágyak olyan dolgok, amiket el lehet dobni, az eretnekség. A „gonosz vágyak” is csak egy név, amit használunk, de valójában nem létezik olyan dolog, amit el lehetne különíteni, és el lehetne dobni. Talán úgy érzitek, hogy bolondítalak benneteket, de szó sincs róla! Ebben nincs semmi nevetnivaló. Amikor erről beszélünk, meg kell értenetek sikantaza gyakorlásunkat. Van egy híres kóan [a Nyugalom könyvében*] egy emberről, aki felmászik egy száz láb magas póznára. Ha ott marad a pózna tetején, akkor nem megvilágosodott ember. Ha elrugaszkodik a pózna tetejéről, akkor lehet, hogy megvilágosodott. Ennek a kóannak az értelmezése tulajdonképpen megegyezik gyakorlásunk értelmezésével. Azért hisszük azt, hogy a gonosz vágyakat el kell dobni, mert a pózna tetején maradunk. Így aztán bajban vagyunk. Valójában a póznának nincs teteje, a pózna folytatódik a végtelenségig, tehát itt nem lehet megállni. Ám ha éppen valamilyen megvilágosodástapasztalatunk van, könnyen azt hihetjük, hogy itt megpihenhetünk, és megfigyelhetünk különféle látnivalókat a pózna tetejéről. A dolgok folyton nőnek vagy valami mássá alakulnak. Semmi sem létezik a saját formájának vagy színének megfelelően. Amikor azt gondolod, hogy „itt a pózna teteje”, akkor szembekerülsz a problémával, hogy leugorj-e vagy sem. Innen azonban nem lehet leugrani. Ez már félreértés. Nem lehetséges. És bár megpróbálsz megállni a pózna tetején, nem maradhatsz ott, mert az állandóan nő. Ez a probléma, tehát felejtsétek el azt, hogy megálltok a pózna tetején. A póznáról megfeledkezni azt jelenti, hogy ott vagy, ahol éppen most vagy. Nem így vagy úgy vagy, nem a múltban vagy a jövőben vagy, hanem pontosan itt. Érted? Ez a sikantaza. Felejtsétek el ezt a pillanatot, és nőjetek bele a következőbe. Ez az egyetlen lehetséges út. Amikor például készen van a reggeli, a feleségem megüti a facsattogtatót. Ha nem válaszolok, tovább üti, míg egészen mérges nem leszek. Ez egy egészen egyszerű probléma, azért van, mert nem válaszolok. Ha azt mondom, „Hai!” [Igen!], akkor nincs probléma. Ha nem válaszolok igennel, tovább hív, mert nem tudja, hogy hallottam-e. Néha azt gondolhatja, hogy hallom, de nem válaszolok. Amikor nem válaszolok, a pózna tetején vagyok. Nem ugrom le. Azt hiszem, valami fontosat kell csinálnom ott a pózna tetején: „Nem kellene hívnod. Várnod kellene.” Vagy esetleg azt gondolom: „Ez nagyon fontos! Itt vagyok a pózna tetején! Nem tudod?” Ilyenkor tovább fogja ütni a csattogtatót. Így teremtünk problémákat. A titok tehát annyi, hogy csupán igent kell mondani, és le kell ugrani. Akkor nincs probléma. Ez azt jelenti, hogy a jelen pillanatban önmagad vagy, mindig önmagad vagy, és nem egy régi énedhez ragaszkodsz. Mindent elfelejtesz önmagadról, és felfrissülsz. Új éned van, és mielőtt ez az új én régi énné válna, azt mondod, igen, és kisétálsz a konyhába reggelizni. Tehát minden pillanatnak az a kritikus pontja, hogy feledkezz meg a kritikus pontról, és hosszabbítsd meg a gyakorlásodat. Sunrjú Szuzuki zen mester így beszélt tanítványaihoz: A legtöbben úgy tanulmányozzuk a buddhizmust, mintha olyasvalami volna, amit már odaadtak nekünk. Azt gondoljuk, hogy az a tennivalónk, hogy megőrizzük Buddha tanítását – mint ahogy az ennivalót tesszük be a hűtőszekrénybe. Amikor aztán tanulmányozni akarjuk a buddhizmust, elővesszük a hűtőből az élelmet. Amikor csak akarjuk, az ott van. A zen tanítványoknak viszont az legyen inkább fontos, hogy miként termesszenek élelmet a földből, a kertből. Mi a földre helyezzük a hangsúlyt. A jó talaj – ahogy a Buddha mondja Buddha a hétköznapi, megszokott nézetek eloszlatásával próbált megmenteni bennünket. Általában nem törődünk az értéktelen földdel. Hajlamosak vagyunk rá, hogy a kertben növő dolgok iránt érdeklődjünk, nem pedig a puszta föld iránt. De ha jó termést akarunk, a legfontosabb a föld gazdaggá tétele és alapos megművelése. Buddha tanítása nem magáról az élelemről szól, hanem arról, hogyan kell azt megtermelni, és hogyan kell gondoskodni róla. Buddhát nem érdekelte semmilyen különleges istenség vagy olyasmi, ami már létezik. A föld érdekelte, amelyből különféle kertek nőnek ki. Számára minden szent volt. Buddha nem gondolta magát kivételes személynek. Olyan próbált lenni, mint a leghétköznapibb ember, egyszerű köntösben, csészével járva alamizsnáért. Azt gondolta: „Azért van sok tanítványom, mert a tanítványok nagyon jók, nem énmiattam.” Buddha azért volt nagyszerű, mert mélyen értette az embereket. Mivel megértette az embereket, szerette őket, és örült, hogy a segítségükre lehet. Azért lehetett buddha, mert ilyen szellemmel rendelkezett. Nagyon köszönöm. Forrás: Nincs mindig úgy című könyv • Filosz Kiadó „A kezdők szelleme üres, és mentes a tanultak szokásaitól. Tud elfogadni, tud kételkedni, és nyitott minden eshetőségre. Olyan hozzáállás, amely az élet minden területén hasznunkra válik, amely úgy képes a dolgokat látni, ahogy azok vannak.” Már az előszóban is elgondolkodtató mondatot találunk: „Az örök kezdők szelleme sokra képes, a kitanultaké csak kevésre” Úgy tartják a zen gyakorlása nehéz, pedig valójában nem maga a gyakorlás nehéz, nem az nehéz, hogy keresztbe tett lábakkal üljünk, sőt, még az sem annyira nehéz, hogy megvilágosodjunk. Az igazi nehézséget az jelenti, hogy tisztán tartsuk tudatunkat és az is komoly nehézséget okozhat, hogy állandóan ugyanolyan intenzitással, és hozzáállással végezzük a gyakorlást. Mikor először mondunk fel egy szutrát nagy valószínűséggel tökéletes lesz, de mi van, ha többször egymás után kell elismételni? A legtöbben elveszítik azt a hozzáállásukat, ami az első alkalommal még jellemezte őket. Elveszik a lelkesedés, elveszik a tudatosság, elveszni látszik a kezdők szelleme. Talán a rutin vélelmezése is belejátszik ebbe. Úgy vélhetik sokan, hogy „odafigyelés” koncentráció nélkül is ugyanolyan módon és hatékonyan mondják a szutrát, pedig ez nagy tévedés. Ha tovább lépünk és már nem csak a szutrákra gondolunk, hanem más zen gyakorlatokra és feltételezzük, hogy már több éve foglalkozunk a zennel, akkor is erősen fennáll a lehetősége annak, hogy elveszítjük az eredeti hozzáállásunkat, elveszítjük az örök kezdők szellemét. „A zen tanítvány legfőképpen arra vigyázzon, nehogy kettősségek rabja legyen. A bennünk rejlő “eredeti szellem” mindent magába foglal. Mindig gazdag és elegendő önmagában. Ne veszítsétek hát el szellemetek önmagában is elegendő voltát. Ez nem elzárkózó, hanem éppenséggel üres és éber szellemet jelent. Mert ha szellemetek üres, akkor mindig kész befogadni bármit, nyitott mindenre.” Szuzuki azt mondja az okoskodás saját magunk korlátozása és be kell látnunk sok igazság van ebben, mert ha elménk kifogásainkkal, okoskodásainkkal van tele, akkor hogyan is lehetne üres és nyitott arra, hogy befogadjon új dolgokat? Az örök kezdők szellemében nincsen olyan gondolat, hogy “elértem valamit.” Akkor vagyunk igazán kezdők, ha nem gondolunk a sikerre, és önmagunkra. Az önmagunkra gondolás egoistává tehet bárkit, pedig az „Az örök kezdők szelleme az együttérzés szelleme, így szellemünk határtalan. Dogen-zenji és Shogaku Shunryu – Sunrjú- Suzuki is mindig hangsúlyozta, milyen fontos az, hogy megőrizzük, vagy visszanyerjük eredeti szellemünket, mert akkor mindig hűek leszünk önmagunkhoz, és rokonszenvvel viseltetünk minden lény iránt, ami biztosítja hogy gyakorlásaink, zen gyakorlataink eredményesek legyenek. Csak megismételni tudjuk, hogy nem a zen mély megértése a legnehezebb, hanem hogy fenntartsuk az örök kezdő szellemünket. Amikor zen irodalmat olvasunk, mindig friss szemmel és nyitott szellemmel tegyük azt. „Ne mondjátok azt, hogy “tudom, mi a zen”, vagy hogy “elértem a megvilágosodást”, elég ha nyitottak vagyunk és mindig örök kezdőnek kell maradni. ----- „Semmi dualizmus!” Aki először próbálja, és azok is akik rendszeresen gyakorolják a zazent nem eshetnek abba a hibába, hogy nyereséget várjanak az üléstől. Nem azért ülünk, hogy kapjunk valamit, hogy nyereséget „termeljünk”, viszont a zazenben való ülés még sem céltalan. Mit ír erről Suzuki? „A haszon gondolatától mentes gyakorlás a Prajna Paramita Sutrán alapszik. Mégis, ha nem vigyáztok, a szútra maga adhatja a haszon gondolatát. Így szól: “A forma üresség, és az üresség forma.” De ha ragaszkodtok ehhez a megállapításhoz könnyen dualista képzetekbe bonyolódtok: itt vagytok ti, az alak, és itt pedig az üresség, amit az alak révén próbáltok megvalósítani. Így tehát “a forma üresség, és az üresség forma” még dualista jellegű. Szerencsére azonban tanításunk továbbmegy, amikor azt mondja: “A forma forma, és az üresség üresség.” Itt már nincs dualizmus.” Belátjuk, hogy ez így elsőre kicsit bonyolultnak hangzik, de nem is az a lényeg, hogy elsőre átlássuk a zen tanításainak lényegét, hanem hogy nyitottak legyünk mindenre, és engedjük meg magunknak, hogy testünk, lelkünk és szellemünk kipróbáljon dolgokat. Mikor zazenben ülünk és próbáljuk gondolatainkat „leállítani”, akkor ez a forma üresség és az üresség forma állapota. Ez dualista (kettősség) szemlélet. Érdekes viszont, hogy miközben ezen a dualista módon gyakorolunk mégis eljutunk oda, hogy eggyé válunk céljainkkal, egyre könnyebben, minden erőfeszítés nélkül tudjuk leállítani gondolatainkat, így elérjük a forma az forma, az üresség az üresség szintjét. Nem arról van szó, hogy gondolataink leállításával megszűnne szellemi tevékenységünk, hanem azt, hogy szellemünk átjárja egész testünket. Érezzük, hogy fáj az ülés, fáj a lábunk, de ez már nem zavaró. A zazenben való ülés testtartása kötött, de mihelyst nem zavar ez a kötöttség bennünket, megtaláltuk az üresség az üresség és a forma az forma értelmét. „A gyakorlás módja tehát, hogy bizonyos kötöttség szorításában találjátok meg a magatok útját.” Amint kötöttségeink nem korlátoznak minket, megtaláltuk azt a módot, amit a zen mesterek gyakorlásnak hívnak. Ha zazenben ülünk, akkor ülünk, ha éppen eszünk, akkor eszünk. Ha képesek vagyunk úgy gyakorolni a zazent, hogy nem zavartatjuk magunkat a kötöttségektől, a fájó lábainktól, vagy éppen az álmosságunktól, akkor az már maga a zazen. Eleinte nehéz, de a zazen segít a dolgokat úgy elfogadni, ahogy vannak. Örülni 1 évnyi életnek és örülni 30-40-60 évnyi életnek. 1 évnyi élet ugyanolyan jó, mint 100 évnyi élet! A kezdőknek nagyon nagy erőfeszítésre van szükségük a gyakorláshoz, de az erőfeszítés nélküli gyakorlat nem is igazi zazen gyakorlás. „Nyújtsátok ki kezeteket és lábatokat oly messzire, amennyire lehet. A forma forma. Hűnek kell lennetek saját utatokhoz, míg végül valóban ahhoz a ponthoz érkeztek, ahol látjátok, hogy mindent el kell felejtenetek magatokról. Míg e ponthoz nem értek, teljes félreértés azt hinni, hogy ha bármit is tesztek, az zen, vagy hogy nem számít az, hogy gyakoroltok-e vagy sem. De ha megtesztek minden tőletek telhető erőfeszítést egész testetekkel és szellemetekkel a gyakorlás folytatására, nyereségvágy nélkül, akkor bármit is tesztek, igazi gyakorlás lesz. Csak folytatni, ez legyen célotok. Ha tesztek valamit, célotok ne legyen más, mint azt tenni. A forma forma, és ti ti vagytok, és az igazi üresség valósul meg gyakorlásotokban.” Hegytetőn A mester egy nap így szólt a tanítványaihoz: – Gyertek, felmegyünk a hegyre! El is indultak. Ködös reggel volt, hallani lehetett a fűszálakról lehulló harmatcseppek koppanását, a levegőben érződött a nedves növények illata. A kis csapat feljebb, egyre feljebb jutott, s a hegyoldal mind meredekebbé változott. A mester és tanítványai végül felértek a csúcsra. A köd még nem oszlott szét, az alacsonyan lógó felhők eltakarták a távoli hegyeket. – Miért jöttünk fel, mester? – kérdezték a tanítványok. – Nincs itt semmi látnivaló! – Éppen azért. A semmit akartuk megnézni.