Igenis lehetséges boldogan élni itt és most  Aki személyesen találkozik vele, azonnal megérzi a belőle sugárzó békét. A rendíthetetlen nyugalom felszíne alatt azonban bátor harcos rejtőzik, aki nem retten vissza a konfliktusoktól, ha a meggyőződése a tét. A zen buddhista szerzetes 16 évesen csatlakozott egy kolostor közösségéhez, jóllehet a szülei kezdetben nem örültek fiuk pályaválasztásának. „Gyerekkorom legszebb emléke az a pillanat, amikor hét-nyolc éves koromban először láttam meg Buddha képét egy magazinban. A füvön ült, békésen, mosolyogva. Mély hatást gyakorolt rám. Körülöttem az emberek egyáltalán nem ilyenek voltak, így a kép felkeltette bennem a vágyat, hogy én is olyan legyek, mint ő. 16 éves koromig dédelgettem magamban ezt a vágyat, amikor a szüleim végre beleegyeztek abba, hogy szerzetes legyek“ – emlékszik vissza rá, hogyan ébredt fel benne az elhivatottság. Thich Nhat Hanh bátran szembeszállt saját országának kormányával a vietnami háború idején. Bár a szerzetes a kontemplatív élet mellett döntött, a háború őt is választás elé állította: maradjon elrejtőzve a kolostor falai között, életét a spirituális szemlélődésnek szentelve, vagy lépjen ki az elzártságból és segítsen a falu szenvedő lakóin? Thich Nhat Hanh úgy döntött, egyszerre választja mind a két utat, és ezzel megszületett az „elkötelezett buddhizmus“, az a mozgalom, amely békés úton igyekezett szociális reformokat elérni. Az a mozgalom, amely 1967-ben arra indította Martin Luther Kinget, hogy a vietnami szerzetest jelölje a Nobel-békedíjra.  A szeretet, nem pedig kétségbeesés a motiváció „1965 júniusában írtam Martin Luther Kingnek egy levelet, amelyben elmagyaráztam neki, miért áldozzák fel az életüket vietnami szerzetesek“ – idézi fel kapcsolatuk történetét Thich Nhat Hanh. „Megmagyaráztam, hogy ez nem öngyilkosság. Olyan kivételes helyzetekben, mint amilyen akkor Vietnamban állt fenn, az ember nagyon nehezen tudja hallatni a hangját. Néha fel kell gyújtanod magad azért, hogy rád figyeljenek. Ilyenkor az embert az együttérzés mozgatja, tettünket a szeretet, és nem a kétségbeesés motiválja. Egy évvel azután, hogy megírtam neki ezt a levelet, találkoztam vele Chicagóban. Beszélgettünk a békéről, a szabadságról és a közösségről. Egyetértettünk abban, hogy közösség nélkül nem jutunk túl messzire. A beszélgetésünket követő sajtótájékoztatón azután Martin Luther King nagyon határozottan fellépett a vietnami háború ellen." A két békeharcos később is találkozott. „Elmeséltem neki, hogy Vietnamban az emberek bódhiszattvának hívják őt azért az erőfeszítéseiért, amelyeket a népéért, a hazájáért, a világért tesz. A bódhiszattva, a buddha mindig együttérzéssel és erőszakmentesen cselekszik. Amikor meghallottam, hogy merénylet áldozatává vált, először nem hittem a fülemnek. Arra gondoltam, az amerikai nép képes volt életet adni Kingnek, de nem volt képes megőrizni őt. Annyira haragudtam, hogy sem enni, sem aludni nem tudtam. De azóta is él bennem az eltökéltség, hogy szeretetteljes közösséget építsek. És azóta is folyamatosan érzem a támogatását“ – mondja Thich Nhat Hanh. Közel negyven év száműzetésben A honfitársait ért erőszak ellensúlyozására a vietnami szerzetes létrehozott egy segélyszervezetet amely részt vett a lebombázott vietnami falvak újjáépítésében, iskolákat és orvosi rendelőket hozott létre, illetve segített új otthont találni a hajléktalanná vált családoknak. Thich Nhat Hanh ezen kívül életre hívott egy buddhista egyetemet, egy kiadót és egy békemozgalmi magazint. Mindez együtt túl soknak bizonyult a vietmani kormányzat számára, így amikor a szerzetes 1966-ban egy békemisszióval elhagyta az országot, utána nem engedték haza. Thich Nhat Hanh 39 évig élt száműzetésben. „A legelső évben szinte minden éjjel azt álmodtam, hogy hazamegyek. Felfelé másztam egy csodálatos, zöldellő hegyen, boldogan, aztán hirtelen felriadtam és rájöttem, hogy száműztek. Ekkor fejlesztettem ki azt a gyakorlatot, hogy igyekeztem minél inkább kapcsolatba kerüni a fákkal, a madarakkal, a gyerekekkel, a nyugati emberrekkel, és megalkotni a magam közösségét. Ennek a gyakorlatnak köszönhetem, hogy az otthonomtól távol is otthonra találtam. Egy évvel később a nyugtalan álmok megszűntek“ – emlékszik vissza száműzetése éveire.  Thich Nhat Hanh már azelőtt is hosszasabban időzött nyugaton, mielőtt elűzték volna a hazájából. Az 1960-as évek elején az Egyesült Államokban tanult a Princeton egyetemen, majd tanított a Columbia Egyetemen. Végül Franciaországban talált új otthonra. 1969-ben Párizsban ő vezette a buddhista delegációt a béketárgyalásokon, francia földön megalapította az Egyesült Buddhista Egyházat, és több mint száz könyvet írt, köztük a bestsellernek számító 1995-ös kötetet, amelynek a címe: Élő Buddha, élő Krisztus.„Egy nap, a harmincas éveimben járhattam, és éppen a meditációs sétámat tartottam egy francia parkban, amikor megláttam egy fiatal anyukát a gyönyörű kisbabájával. Egy pillanatra átvillant rajtam, hogy ha nem lettem volna szerzetes, akkor nekem is lehetett volna ilyen feleségem és gyerekem. De a gondolat csak egyetlen másodpercig tartott, és nagyon hamar túlléptem rajta“ – vall arról, nem érezte-e lemondásnak a szerzetes nőtlen életét. Nem kell a jövőbe rohannunk Thich Nhat Hanh végül Dél-Franciaországban telepedett le és megalapította a Plum Village nevű buddhista meditációs központot, ahol ma is él. Évről évre sok ezer ember zarándokol el ide, hogy felfedezze a buddhizmus tanításait, köztük a tudatosságot (a szándékos ráhangolódást a jelen pillanatra), a gyakorlatokat (amilyen például a tudatos járás, amely a helyes gondolkodás felé indít el) és a megvilágosodást (a megszabadulást a szenvedésről, amely akkor jelentkezik, ha az ember ráébred a valóság igazi természetére). „Megfelelő gyakorlással megtanulhatjuk, hogyan éljünk a jelen pillanatban. A tudatosság segítségével belehelyezkedhetünk a jelenbe, hogy átéljük az életnek mindazt a csodáját, amely elérhető az adott pillanatban. Igenis lehetséges boldogan élni az itt-és-mostban. A boldogság oly sok feltétele elérhető – több mint elegendő ahhoz, hogy most boldogok legyünk. Nem kell rohannunk a jövőbe ahhoz, hogy még több jusson nekünk“ – hangoztatja azoknak a tanoknak a hirdetője, amelyekkel több mint kétezer évvel ezelőtt Siddhartha Gautama ismertette meg a világot. Buddha, az indiai születésű herceg elhagyta kényelmes és bőséggel telt életét azért, hogy megtalálja a megvilágosodást – és közben megalapított egy vallást. „Tudom, hogy nem tudunk eleget“ – válaszolta Thich Nhat Hanh arra a kérdésre, vajon mi az, amit biztosan tud. „Továbbra is tanulnunk kell, nyitottnak kell lennünk. És készen kell állnunk arra, hogy elengedjük a tudásunkat, ha a valóság megértésének magasabb szintjére akarunk eljutni. Ha egy létra hatodik fokán állva meggyőződésünk, hogy az a legmagasabb, akkor nem tudunk továbblépni a hetedik fokra. Ilyenkor el kell hagynunk a hatodikat azért, hogy felléphessünk a következőre. Ez a buddhista gyakorlat, a nézeteink elhagyása. A meditáció buddhista gyakorlásának lényege az, hogy nem ragaszkodunk a nézetekhez. Az emberek azért szenvednek, mert fogva tartják őket a meggyőződéseik. Abban a pillanatban, hogy ezektől megszabadulunk, szabadok vagyunk és nem szenvedünk többé.“ Forrás: Jaffa Kiadó THICH NHAT HANH: NÉHA FEL KELL GYÚJTANOD MAGAD, HA AZT AKAROD, HOGY FIGYELJENEK RÁD  Sétáló meditáció [1] Már megérkeztél. Szóval érezz örömet minden egyes lépésedben és ne aggódj amiatt, amivel esetleg még szembe kell nézz. Nincs semmi előttünk, csak egy utaznivaló út, amin minden pillanatban örömmel megyünk. Amikor zarándokmeditációt (sétameditációt) gyakorlunk, mindig megérkezünk. Az otthonunk a jelen pillanat és semmi több. [2] Emiatt mindig mosolyogj, amikor gyalogolsz. Akkor is ha kissé erőltetned kell és nevetségesnek érzed. Szokj hozzá a mosolygáshoz és végül boldog leszel. Ne félj kimutatni az elégedettségedet. [3] Ha úgy érzed a béke és az öröm mindig előtted van, akkor sosem éred el őket. Próbáld megérteni, hogy mindkettő veled utazik. [4] Amikor gyalogolsz, masszírozod és becsülöd a földet. Ugyanígy a föld is próbál segíteni neked, hogy egyensúlyba kerüljön a szervezeted és az elméd. Értsd meg ezt a kapcsolatot és igyekezz tisztelni - legyen minden lépésed határozott, mint az oroszláné, elegáns, mint a tigrisé és méltóságteljes mint egy uralkodóé. [5] Figyelj arra, hogy mi zajlik körülötted. És koncentrálj a légzésedre - ez segít megszabadulni a problémáktól és aggodalmaktól, amik próbálnak útitársadul szegődni. [6] Amikor gyalogolsz, nemcsak te mozdulsz, hanem minden múltbeli és jövő generáció. Az úgynevezett "való" világban az idő egy mértékegység, de az igaz világban semmi sem létezik a jelen pillanaton túl. Legyél teljesen tudatos arra, hogy minden, ami történt és minden, ami történni fog benne van minden lépésedben. [7] Érezd jól magad! Legyen a sétameditációd (zarándoklatod) egy folytonos találkozás önmagaddal. Sose keress jutalmat a bűnbánatban. Nőjenek virágok és gyümölcsök mindig mindenhol, ahol a lábad érinti a földet. És most vegyünk együtt egy mély lélegzetet! http://konyves.blog.hu/ Thich Nhat Hanh: A béke légy te magad  - részletek a könyvből Szenvedni nem elég, A gyakorlás szíve, Munkálkodni a békéért, Meditáció a mindennapi életben, Gyakorlat Szenvedni nem elég Az élet tele van szenvedéssel, de rengeteg csodával is, mint amilyen a kék ég, a napsütés vagy egy kisgyermek tekintete. Szenvedni nem elég. Kapcsolatban kell lennünk az élet csodáival is, melyek bennünk, körülöttünk vannak, mindenhol és mindenkor. Ha nem vagyunk boldogok, ha nem vagyunk békések, akkor nem oszthatjuk meg békénket és boldogságunkat másokkal, még azokkal sem, akiket szeretünk, akikkel egy fedél alatt élünk. Ha békések vagyunk, ha boldogok vagyunk, akkor tudunk mosolyogni, akkor kinyílhatunk, mint egy virág, és a békénk az egész családunkra, az egész társadalmunkra jótékony hatással lesz. Kell-e különösebb erőfeszítést tennünk azért, hogy élvezzük a kék ég szépségét? Kell-e gyakorolnunk, hogy ezt élvezni tudjuk? Nem, csak élvezzük. Életünk minden pillanata, minden perce ilyen lehet. Bárhol is vagyunk, bármikor képesek vagyunk élvezni a napfényt, egymás jelenlétét vagy akár saját légzésünk érzékelését. Nem kell a világ végére mennünk azért, hogy örömünket leljük a kék égben. Nem kell jövőutazást tennünk azért, hogy élvezzük a lélegzetvételünket. Ebben a pillanatban is kapcsolatban lehetünk ezekkel a dolgokkal. Szomorú lenne, ha csak a szenvedést vennénk észre.  Olyan elfoglaltak vagyunk, hogy alig jut időnk rápillantani szeretteinkre, akár saját otthonunkban is, és alig van időnk magunkra nézni. Társadalmunkat úgy rendeztük be, hogy még ha van is egy kis szabadidőnk, nem tudjuk, hogyan fordíthatnánk arra, hogy újra kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal. Számtalan módunk van ennek a drága időnek az elvesztegetésére – bekapcsoljuk a televíziót, felvesszük a telefont vagy beülünk az autóba és elmegyünk valahová. Nem szoktunk hozzá, hogy önmagunkkal legyünk, és úgy cselekszünk, mintha nem szeretnénk magunkat, és el akarnánk menekülni magunk elől. A meditáció azt jelenti, hogy figyelünk arra, mi történik a testünkben, az érzelmi világunkban, az elménkben és a világban. Mindennap negyvenezer gyermek hal éhen. A nagyhatalmaknak már több mint ötvenezer nukleáris robbanótöltetük van, amivel többszörösen el lehet pusztítani a bolygónkat. A napfelkelte mégis gyönyörű, a fal mellett ma reggel kinyílt rózsa pedig egy csoda. Az élet egyszerre szörnyű és csodálatos. A meditáció nem más, mint hogy mindkét megnyilvánulási formával kapcsolatba kerülünk. Kérem, ne higgyétek, hogy a meditáláshoz komolynak kell lennünk. A jó meditációhoz valójában sokat kell mosolyognunk. Nemrégiben egy gyermekcsoporttal ültem, és egy Tim nevű fiú nagyon szépen mosolygott. Mondtam is neki: „Tim, nagyon szép a mosolyod”, ő pedig megköszönte. Így feleltem: „Nem te tartozol köszönettel nekem, hanem én neked. A mosolyoddal szebbé varázsolod az életet. Köszönöm helyett mondd azt, hogy szívesen.” Az nagyon fontos, ha egy gyermek vagy egy felnőtt mosolyog. Ha a mindennapi életünkben tudunk mosolyogni, képesek vagyunk békésnek és boldognak lenni, azzal nem csak mi, hanem mindenki más is jól jár. Ez a békéért való munkálkodás alapja. Amikor Timet mosolyogni látom, elönt a boldogság. És ha ő észreveszi, hogy ezzel boldoggá teszi az embereket, azt mondhatja nekik: „Szívesen!” A gyakorlás szíve  […] Néhány meditációs központban a következő dolog történt és történhet meg akár napjainkban is. Több fiatal nem találta helyét a társadalomban, kivonultak hát belőle, és egy meditációs központba költöztek. Figyelmen kívül hagyták a valóságot, vagyis azt a tényt, hogy nem egyénként jöttek erre a helyre. A meditációs központban összegyűlve egy másfajta társadalom, közösség alakul ki, melynek ugyanúgy megvannak a maga problémái, mint bármelyik másik társadalomnak. A központba való megérkezés előtt azt remélték, hogy a meditációban meglelhetik a békéjüket. Ezután, a gyakorlás és az újfajta társadalom kialakítása közben ráébrednek arra, hogy ez a társadalom még nagyobb nehézségeket állít eléjük, mint a nagyobb, a kinti, mivel elidegenedett emberekből áll. Néhány év múlva csalódnak, rosszabbul érzik magukat, mint mielőtt a meditációs központba jöttek volna. Ez azért van, mert az emberek gyakran félreértik a meditációt, rosszul értelmezik a célját. A meditáció mindenkiért történik, nem csak a meditálóért. Teljesen természetes, hogy gyermekeket is hoznak a meditációs központba. Plum Village-ben a gyermekek a felnőttekkel együtt gyakorolnak. Időről időre megnyitjuk a kapuinkat a vendégek előtt, hogy velünk együtt gyakorolhassanak, és a gyermekeiket is elhozhassák magukkal. Nagy figyelmet fordítunk a kicsikre. Ha a gyermekek boldogok, a szüleik is azok. Egyszer fél füllel hallottam, amint a gyerekek azt mondják egymás között: „Hogyan lehet, hogy a szüleink itt ilyen aranyosak?” Van egy barátom, aki tizennégy éve meditál, de még sohasem mutatta meg a lányának, hogyan kell azt csinálni. Egyedül nem tudtok meditálni. A gyermekeitekkel együtt meditáljatok! Ha ők nem boldogok, nem mosolyognak, akkor ti sem tudtok mosolyogni. Amikor tesztek egy békés lépést, azt magatokért teszitek, de egyben a gyermekeitekért és az egész világért is. Azt hiszem, a társadalmunkban nehéz élni. Ha nem vigyázunk, gyökértelenné válhatunk, s ha ez bekövetkezik, már nem tehetünk semmit a társadalom jobbításáért. A meditáció egy olyan módszer, amely segíthet abban, hogy a társadalomban maradjunk. Ez nagyon fontos. Láttunk már olyan embereket, akik elidegenedtek, és már képtelenek újra beilleszkedni a társadalomba. Tudjuk, ez velünk is megeshet, ha nem vigyázunk. Úgy tudom, Amerikában a legtöbb buddhista gyakorló fiatal és intellektuális beállítottságú, s nem a hit, hanem a pszichológia révén érkezett el a buddhizmushoz. Tudom, hogy a nyugati ember lelkileg sokat szenved, és sokan azért lesznek buddhisták, azért meditálnak, hogy megoldják a lelki problémáikat. Nagy részük még mindig a társadalomban él, de vannak, akik elveszítették a gyökereiket. Én magam is már egy ideje ebben a társadalomban élek, s úgy érzem, nem könnyű itt boldogulnom. Olyan sok minden vesz körül, ami visszahúzódásra, magamba fordulásra késztet. A gyakorlás azonban segít abban, hogy a társadalomban maradjak, mert tudatában vagyok annak, hogy ha kilépek belőle, nem fogok tudni segíteni a megváltoztatásában. Remélem, a buddhizmust gyakorlóknak sikerül megvetniük a lábukat, és a társadalomban tudnak maradni. Ez ad reményt nekünk a békére. Munkálkodni a békéért  A franciaországi Plum Village-ben sok levelet kapunk a szingapúri, malajziai, indonéz, thaiföldi és Fülöp-szigeteki menekülttáborokból, több százat hetente. Nagy fájdalommal olvassuk őket, de ezt nem kerülhetjük el, kapcsolatban kell maradnunk az ott élőkkel. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsünk, de a szenvedés határtalan, és néha elcsüggedünk. Állítólag a csónakosok egyik fele belevész az óceánba, csak a másik fele éri el Délkelet-Ázsia partjait. A csónakosok közül sok fiatal lányt megerőszakolnak a kalózok. Az ENSZ és számos ország megpróbál segíteni a thaiföldi kormánynak, hogy megakadályozzák ezt, de a kalózok továbbra is sok szenvedést okoznak a menekülteknek. Az egyik levél egy kis csónakon menekülő fiatal lányról szólt, akit megerőszakolt egy thai kalóz. A lány, aki még csak tizenkét éves volt, a tengerbe vetette magát és meghalt. Amikor először hallotok ilyesmiről, haragra gerjedtek a kalóz ellen, és természetesen a kislány oldalára álltok. Amint azonban mélyebbre tekintetek, másként látjátok a helyzetet. Ha a kislány pártjára álltok, könnyű a dolgotok: csak fognotok kell egy puskát és lelőni a kalózt. Mégsem ez a megoldás. Meditációmban azt láttam, hogy ha abban a faluban születtem volna, és ugyanolyan körülmények között nevelkedtem volna, mint a kalóz, akkor most én lennék ő. Nagy a valószínűsége, hogy belőlem is kalóz lenne. Magam felett már nem ítélkeznék olyan könnyen. Láttam a meditációban, hogy sok csecsemő születik a Sziámi-öböl partjain, naponta több száz, és ha mi, tanítók, szociális munkások, politikusok és mások nem teszünk semmit a helyzet megváltoztatásáért, huszonöt év múlva egy részükből kalóz lesz. Ez biztos. Ha fogjátok a puskát és lelövitek a kalózt, mindannyiunkat lelövitek, mert bizonyos mértékig egytől egyig felelősek vagyunk azért, hogy a dolgok így állnak. Hosszú meditáció után írtam a következő a verset. Három szereplője van: a tizenkét éves kislány, a kalóz és én. Egymásra tudunk- e nézni, és felismerjük-e magunkat egymásban? A vers címe: Kérlek, szólíts valódi neveimen, mert számtalan nevem van. Amikor meghallom az egyik nevemet, figyelnem kell rá. Ne mondd, hogy elmegyek holnap, hiszen már ma megérkezem. Tekints mélyre: minden pillanatban eljövök, hogy rügy legyek a tavaszi ágon, hogy törékeny szárnyú, kismadárként dalolni tanuljak új fészkemben, hogy hernyó legyek a virág kelyhében, hogy rubin legyek, mely benne rejlik a kőben. Megérkezek, hogy sírjak és nevessek, hogy féljek és reméljek, szívem ritmusa minden élő születése és halála. Én vagyok a tiszavirág, ki átalakul a folyó tükrében, s én vagyok a madár is, ki tavasszal eljön, hogy véget vessen a kérész életének. Én vagyok a tiszta tóban boldogan úszkáló béka, s én vagyok a sikló is, ki csendben közelít, majd felfalja áldozatát. Én vagyok az ugandai gyermek, csupa csont és bőr lábaim mint a bambuszbot, olyan vékonyak, és én vagyok a fegyverkereskedő is, ki Afrikában teszi pénzzé a gyilkos szerszámokat. Én vagyok a csónakon menekülő, tizenkét éves kislány, ki a tengerbe veti magát, miután a kalóz megerőszakolta, és én vagyok a kalóz is, kinek szíve még vak és nem képes szeretetre. Én ülök a Politbüróban, korlátlan hatalommal a kezemben, s én vagyok az is, kinek a „vér-adósságát” népe felé törlesztenie kell, lassan elpusztulva egy munkatáborban. Örömem, mint a tavasz, olyan meleg, s az élet minden színterét virágba borítja, Fájdalmam, mint a könnyfolyó, olyan teljes, s megtölti a négy óceánt. Kérlek, szólíts valódi neveimen, hogy egyszerre hallhassam, hol sírok és nevetek, hogy láthassam: örömem és fájdalmam egy. Kérlek, szólíts valódi neveimen, hogy felébredhessek végre, és kitárhassam szívem kapuját, az együttérzés kapuját. Meditáció a mindennapi életben  Az elvonulások során a csengőmester, mielőtt időről időre csengetni hívja a csengőt, ezt a verset mondja magában: A test, a beszéd és a tudat tökéletes egységben honol. A harangszóval együtt a szívemet is elküldöm, hogy aki meghallja, ébredjen fel a feledékenységből, és lépjen túl minden gondon és bánaton. Ezután háromszor lélegzetet vesz, és csengetni hívja a csengőt. Amikor meghalljuk a hangot, abbahagyjuk az elmélkedést, háromszor be- és kilélegzünk, miközben a következő sorokat mondjuk: Hallgasd, hallgasd, ez a gyönyörű hang visszavezet valódi énemhez! A meditáció nem más, mint tudatában lenni annak, mi történik a testedben, az érzéseidben, a tudatodban és a világban. A meditációt, a buddhizmus legértékesebb gyakorlatát fontos, hogy jókedvűen végezzük. Sokat kell mosolyognunk ahhoz, hogy képesek legyünk meditálni, s az éberség csengője segít nekünk ennek megvalósításában. Tegyük fel, hogy a fiunkból idővel kibírhatatlan fiatalember válik, akit nehezünkre esik szeretni. Ez már csak természetes: ahhoz, hogy valakit szeressenek, szeretetre méltónak kell lennie. Ha a fiunk nem ilyen, az nagyon elszomorít bennünket. Bárcsak szeretni tudnánk! Ez azonban csak úgy lehetséges, ha megértjük őt és helyzetét. A meditációnk tárgyává kell tennünk őt. Ahelyett, hogy az üresség fogalmán vagy valamilyen más témán meditálnánk, választhatjuk a fiunkat is a meditáció konkrét tárgyául. Először is meg kell állítanunk az érzések és gondolatok szakadatlan áramlását, mely elaprózza az erőnket a meditáció során, s ki kell fejlesztenünk az összpontosítás képességét, erejét. A szanszkrit nyelvben ezt szamádhinak hívják. A házi feladat megírásához egy gyermeknek abba kell hagynia a rágógumizást és ki kell kapcsolnia a rádiót, hogy a feladatára koncentrálhasson. Ha szeretnénk megérteni a fiunkat, meg kell tanulnunk megálljt parancsolni a figyelmünket elterelő dolgoknak. Az összpontosítás, azaz a szamádhi a meditáció első gyakorlata. Ha van egy villanykörténk, az még nem elég. Csak akkor tudunk jól olvasni, ha egy ernyőnk is van hozzá, mely lehetővé teszi, hogy a fény ne szóródjon szét, hanem a könyvre koncentrálódjon. Az összpontosítás gyakorlása olyan, mint ha vennénk egy lámpaernyőt, mely segít az elménknek, hogy valamire koncentráljon. Az ülő- vagy sétálómeditáció során elszakadunk a jövőtől, elszakadunk a múlttól, és a jelenben időzünk, így fejlesztve koncentrációs készségünket. Az összpontosítás erejével mélyére tekinthetünk a problémának. Ez a belátásmeditáció. Először tudatosítjuk a problémát, minden figyelmünket arra összpontosítjuk, majd a mélyére hatolunk, hogy megérthessük valódi természetét, ebben az esetben fiunk boldogtalanságának természetét.  Nem hibáztatjuk a fiunkat, csupán meg szeretnénk érteni, miért lett ilyen. A meditáció e módjának segítségével a fiunk jelenlegi állapotához vezető minden kisebb és nagyobb okra rátalálhatunk. Minél többet látunk, annál többet értünk, és minél többet értünk, annál könnyebb együtt éreznünk és szeretnünk. A megértés a szeretet forrása. A megértés maga a szeretet – a két szó helyettesíthető egymással. Segítségünkre lehet, ha ily módon gyakoroljuk a buddhizmust. Amikor egy fát nevelsz, és az nem fejlődik megfelelően, nem a fát hibáztatod, hanem keresed az okot. A fának talán tápoldatra van szüksége, esetleg több vízre vagy kevesebb napsütésre. Egy fát sohasem okolnánk, de a fiunkkal mégis ezt tesszük. Ha tudjuk, hogyan viseljük gondját, akkor olyan jól fog növekedni, mint egy fa. A vádaskodásnak semmi foganatja sincs. Sohase vádaskodj, és ne próbálj meg észérveket használni a meggyőzéshez! Tapasztalatom szerint ezek sohasem vezetnek jóra. Semmi vitatkozás, semmi győzködés, semmi vádaskodás, csak megértés. Ha megértő vagy és ezt ki is mutatod, akkor képes vagy a szeretetre, és a helyzet megváltozik. A Föld három érintése - Gyakorlat - Ez a gyakorlat Tich Nhat Hanh zen buddhista mester tanításából való, de a mester szerint vallási hovatartozástól függetlenül bárki elvégezheti. A Föld három érintése 1. Megérintem a földet, és kapcsolatba kerülök a szellemi és vér szerinti őseimmel és utódaimmal. Látom szellemi tanítóimat, mind az élőket, mind a már eltávozottakat. A béke, bölcsesség, szeretet és boldogság formájában jelen vannak bennem. A szellemi tanítóim közé tartozhat a Buddha, Krisztus és a különböző hagyományokhoz tartozó szentek számos nemzedéke. Látom, hogy mindannyian bennem vannak, és én bennük vagyok. Ha voltak olyan szellemi tanítóim vagy idősebb dharmatestvéreim, akik nem nőttek fel az elvárásaimhoz, elfogadom őket tökéletlenségeikkel, és felismerem, hogy én magam sem vagyok tökéletes, és ők az én részeim is. Látom szellemi utódaimat, tanítványaimat és mindazokat, akikkel megosztottam a spirituális életet. Látom ifjabb dharmatestvéreimet. Ők a szellemi őseim békéjének, bölcsességének, szeretetének és boldogságának folytatódásai. Amikor nem olyan megértőek és együtt érzőek, ahogyan én szeretném, kitárom szívemet, és együttérzéssel elfogadom őket. Minden szellemi utódomat a testem és elmém csodálatos folytatódásaként látom. Látom vér szerinti őseimet, és figyelmemet erényes tulajdonságaikra, testük és elméjük erejére irányítom, és érzem, hogy ezek táplálnak engem. Ha őseimben gyarló tulajdonságok vannak, azokat gyengéden a földre helyezem, hogy az együttérzés és elfogadás átalakítsa őket. Látom, hogy mindannyian bennem vannak, és én bennük vagyok. Elképzelem vér szerinti utódaimat: gyermekeimet, unokáimat, unokaöcséimet és unokahúgaimat. Látom erősségeiket, erényeiket és tehetségüket, és örömömet lelem ezekben. Látom gyengeségeiket is, amelyeket gyengéden a földre helyezek, hogy virággá változzanak. Minden vér szerinti utódomat testem és elmém csodálatos folytatódásaként látom. Az őseim és utódaim mind a részeim. Én ők vagyok, ők pedig én. Nincs különálló énünk. Együtt létezünk az örök mozgásban lévő, kezdet és vég nélküli élet gyönyörű áramlásában. 2. Megérintem a földet, és kapcsolatba kerülök minden emberrel és minden fajjal, aki és amely ebben a pillanatban velem együtt él ezen a világon. Egy vagyok az élet csodálatos és ragyogó szövedékével, amely minden irányba kiterjed. Látom a szoros kapcsolatot köztem és a többiek között, s azt, ahogyan osztozunk a boldogságban és a szenvedésben. Látom, hogy egy vagyok azokkal a nagyszerű lényekkel, akik szinte mindenhol fellelhetők. Ezek a lények a részeim. Félelem nélkül tekintenek a születés, halál, boldogság és szenvedés különböző formáira. Általuk megérintem a nem félelmet magamban. Egy vagyok azokkal az emberekkel, akikben az elme békéje, a megértés és a szeretet megfelelő mértékű, akik képesek megérinteni azt, ami csodálatos, tápláló és gyógyító, és akik képesek szerető szívvel magukhoz ölelni a világot és kiterjeszteni óvó karjukat. Én is képes vagyok erre. Hozzájuk hasonlóan bennem is béke, öröm és szabadság lakik, s én is képes vagyok eloszlatni a körülöttem élők félelmét és örömöt nyújtani nekik. Látom magamat a nagyszerű lényekben, és a nagyszerű lényeket magamban. A szenvedés, amellyel szembe kell néznem, nem a saját szenvedésem, hanem a kozmosz szenvedése. Szenvedek a cunamiban és a haiti földrengésben. Szenvedek, amikor kivágják az erdőket. Amikor a kis halat üldözi a nagy hal, félelmet érzek. Ez a félelem nem a saját félelmem, hanem az összes nemzedék és az összes élőlény félelme. Látom magam minden fajban, és minden fajt látok magamban. Nem érzem magányosnak és elszigeteltnek magam, mivel egy vagyok a világegyetem minden létezőjével. 3. Megérintem a földet, és többé nem hiszem, hogy azonos vagyok ezzel a testtel, és hogy életem ideje véges. Látom, hogy ez a test, amely földből, vízből, levegőből és tűzből épül fel, valójában nem azonos velem, s hogy ez a test nem jelenti a határaimat. Része vagyok szellemi és vér szerinti őseim életfolyamának, mely évezredek óta áramlik, mire a jelenbe ér, és évezredekig folyik még a jövőben is. Egy vagyok az őseimmel.  Egy vagyok az összes emberrel és az összes fajjal, akár békésen és félelem nélkül élnek, akár szenvedéssel és félelemmel teli az életük. Ebben a pillanatban is mindenütt jelen vagyok ezen a bolygón. Jelen vagyok a múltban és a jövőben is. E test felbomlása nem érint engem, éppúgy, ahogy a virág lehullása nem jelenti a szilvafa elmúlását. Úgy tekintek magamra, mint egy hullámra az óceán felszínén, s az én valódi természetem az óceán vize. Látom magam az összes többi hullámban, és látom, hogy minden hullám bennem van. A hullám formájának megjelenése és eltűnése nincs hatással az óceánra. Dharmatestemet és szellemi életemet nem érinti élet és halál. Látom, amint jelen voltam, mielőtt a testem alakot öltött, s hogy az után is jelen leszek, amikor a test felbomlik. Ebben a pillanatban is látom, hogy nem ebben a testben létezem. Nem hetven vagy nyolcvan esztendő az én életem. Az életem – akár egy falevélé vagy Buddháé – határok nélküli. Túlléptem azon az elképzelésen, hogy csupán egy test vagyok, mely térben és időben elkülönül az élet többi formájától. (Három lélegzet. Harang. Mindenki feláll, és egymás kezét fogva élvezi a légzést.) Forrás: http://ursuslibris.hu/a-fold-harom-erintese/ |
Főoldal > A szív útja >