Főoldal‎ > ‎A szív útja‎ > ‎

Hogyan terjesszük ki együttérzésünket...




Robert Thurman: Hogyan terjesszük ki együttérzésünket egy szélesebb körre

http://www.ted.com/talks/robert_thurman_on_compassion.html 


Kezdésképp Einstein csodás megállapítását idézném, hogy ne érezzék kényelmetlenül magukat, hiszen a 20. század hatalmas tudósa szintén egyetért velünk, és erre buzdít bennünket. Ő azt mondta: "Az ember része az egésznek, annak, amit mi univerzumnak hívunk, egy olyan rész, melyet behatárol tér és idő. Úgy tapasztalja önmagát, gondolatait és érzéseit, mintha azok a többi résztől elszigeteltek lennének, s ez az elszigeteltség a tudat egyfajta optikai csalódása. Ez az érzékcsalódás számunkra olyan, mint a börtön,melyben személyes vágyainkra és a hozzánk legközelebb álló néhány ember iránti vonzalomra szorítkozunk. A mi feladatunk, hogy együttérzésünk körét kiszélesítsük, és ezáltal kiszabadítsuk magunkat ebből a börtönből, hogy minden élőlényt és a természet teljességét annak szépségében karjainkba zárjuk."

Einstein eme gondolata meglepően közel áll a buddhista pszichológiához, aholis az együttérzést - a karunát, ahogy itt hívják - így határozzák meg: "Érzékenység más szenvedése iránt és az ennek megfelelő akarat, hogy a másikat ettől a szenvedéstől megszabadítsuk." Ez közel áll a szeretethez, mely az a vágy, hogy a másik boldog legyen.Ehhez persze az kell, hogy az ember maga is valamennyire boldog legyen és ezt az érzést meg akarja osztani. Ez tökéletes, mert homlokegyenest szembeállítja az énközpontúságotés az önzést az együttérzéssel, a másokkal való törődéssel, sőt, utal arra, hogy azok, akik megragadnak az önzésben, kilátástalanul szenvednek, míg azok, akik együttérzőek, szabadabbak, és értelemszerűen boldogabbak.

A Dalai Láma szokta mondani, hogy az együttérzés a legjobb barátja: segít, amikor felülkerekedik rajta a bánat és a kétségbeesés. Az együttérzés segít, hogy ne csak a saját szenvedését lássa, mint az elképzelhető legnagyobb és legszörnyűbb szenvedést és kitágítja tudatosságát mások szenvedése felé, az összes létező, még azok szenvedése felé is, akik az ő nyomorúságát okozták. A szenvedés tulajdonképpen olyan mérhetetlenül nagy, hogy a sajátja egyre jelentéktelenebbé válik. És elkezd túllépni a saját önzésén, és másokkal is törődik. Ez pedig azonnal jobb kedvre deríti, mert a bártorsága ettől felnő az alkalomhoz. Ezáltal a saját szenvedését használja fel, hogy abból kiindulva kiterjessze együttérzésének körét. Jó kis kollégája Einsteinnek, lássuk be.

Most pedig szeretnék elmesélni egy történetet, ez egy híres történet az indiai és a buddhista hagyományban. A szentéletű Aszangáról szól, aki Szent Ágoston idejében élt és olyan volt, mint egyfajta buddhista Szent Ágoston. Aszanga 800 évvel Buddha után élt.Elégedetlen volt azzal, ahogy az emberek azidőtájt Indiában a buddhista vallást gyakorolták.

Ezért így szólt: "Elegem van ebből. Senki nem él a tanítások szerint. A szeretetről, együttérzésről, bölcsességről és megvilágosodásról beszélnek, de cselekedeteik önzőek és szánalmasak. Buddha tanításának nincs többé hajtóereje. Tudom, hogy Buddha legközelebb néhány ezer év múlva fog eljönni, de most is létezik egyfajta mennyországban, ez Maitréja. Így hát most visszavonulok, és addig fogok meditálni és imádkozni, amíg Maitréja-Buddha meg nem jelenik nekem, tanítást nem kapok tőle, vagy valamit, amivel feléleszthetem az együttérzés gyakorlatát a mai világban."

Tehát elvonult. És három évig meditált, de nem látta meg az eljövendő Maitréja-Buddhát. És utálkozva visszaindult. Ahogy így ment, meglátott egy embert, egy mókás kis embert, aki a hegyről levezető úton üldögélt. Egy vasdorong volt a kezében. És egy ronggyal dörzsölte.Aszanga kiváncsi lett, és így szólt: "Hát te meg mit csinálsz?" És az ember azt felelte: "Tűt készítek." Mire Aszanga: "Ez nevetséges. Nem lehet úgy tűt készíteni, hogy ronggyal dörzsölsz egy vasdorongot." Mire az ember: "Igazán?" Majd mutatott neki egy tál tűt. Mire Aszanga: "Jól van, értem." Visszament a barlangjába, és újra meditált.

Újább három év, jelenés nélkül. Megint nekiindul. Ezúttal le is ér a hegyről. És ahogy megy tovább, látja, hogy egy madár fészket rak egy sziklaszirtre. És ahol leszáll, hogy a gallyakat a sziklára tegye, a tollai hozzádörzsölődnek a sziklához. És bevésődött ott a szikla, 15-20 centis hasadék volt rajta, attól, hogy a madarak generációkon át tollukkal végigsimították. Mire a remete így szólt: "Jól van, értem." És visszament.

Újabb három év. Megint nem jelent meg Maitréja, kilenc év után sem. Megint elindul, ezúttal a víz csepeg, hatalmas mélyedést vájva a sziklába, ahová belefolyik. Így hát, újra visszamegy. 12 év és még mindig semmi. Teljesen ki van akadva. Már nem hajlandó jobbra vagy balra nézni sem, nehogy újabb bíztató dolgot lásson.

Megérkezik a városba. Teljesen össze van törve. És ott, a városban odamegy hozzá egy kutya, így - egy olyan ijesztő pára, amilyet szegény országokban lehet látni, sőt szerintem néhány helyen Amerikában is - és egyszerűen rémesen néz ki. És Aszanga felfigyel erre a kutyára, mert annyira szánalmas, és próbálja magára terelni a remete figyelmét. Leül, ránéz a kutyára. És a kutya egész fertálya egyetlen nyílt seb, helyenként üszkös is. És a húsa tele van kukacokkal. Rémesen néz ki. Azt gondolja: "Hogy tudnám rendbehozni ezt a kutyát? Kitisztíthatnám legalább a sebeit és megmosdathatnám."

Így hát elviszi valami vízhez, épp kezdené lemosni, amikor a tudatossága a kukacokra irányul. Nézi, nézi a kukacokat, és olyan kis helyesek. És olyan boldogan túrják a kutya hátsaját. "Nos, ha kitisztítom a kutyát, megölöm a kukacokat. Hogy lehet ez? Erről ennyit. Hasznavehetetlen ember vagyok, és nincs se Buddha, se Maitréja, és minden teljesen kilátástalan. És most még a kukacokat is megölöm?"

És egyszerre remek ötlete támad. Felvesz valami szilánkot, kivág egy darab húst a saját combjából, és lerakja a földre. Nem mondhatni, hogy az állatvédők jártak a fejében.Egyszerűen csak magával ragadta a helyzet. Azt gondolta: "Fogom a kukacokat és ráteszem erre a darab húsra, aztán kitisztítom a kutyát, aztán meg majd kitalálom, mihez kezdjek a kukacokkal."

Így hát nekilát, de nem tudja megfogni a kukacokat. Tekergőznek, elég nehéz őket megfogni. Végül így szól: "No, odanyújtom a nyelvem a kutya húsához. Akkor a kukacok átugrálnak a melegebb nyelvemre. A kutyát már kiszipolyozták. Aztán egyenként kiköpködöm őket a cuccra." Letérdel, és kinyújtja a nyelvét így -. Be kellett hunynia a szemét, annyira gusztustalan, a szagok, meg az egész.

És egyszercsak, egy ilyen hang, hogy "pfft". Hátraugrik, és ott van - hát persze hogy az eljövendő Maitréja-Buddha. Gyönyörű jelenése van, szivárványos fények, arany plazmatest tele ékszerrel, rendkívüli, misztikus látomásban, megpillantja őt. Annyit mond: "Ó." És leborul. De, ő is csak ember, máris a következő panaszán jár az esze.

Úgyhogy amikor felegyenesedik az első meghajlásból, így szól: "Uram, örülök, hogy látlak, de hol voltál 12 évig? Mi ez?"

És Maitréja így felel: "Veled voltam. Mit gondolsz, ki készítette a tűket, rakott fészket és csöpögött a sziklára neked, te tökfej?" (Nevetés) "A Buddhát kerested személyesen" -mondta. "Egészen eddig a percig nem volt benned valódi együttérzés. És amíg nincs benned valódi együttérzés, nem ismered fel a szeretetet." Maitréja ugyanis szanszkritül szeretet jelent, azt, aki szeret.

Aszanga kételkedve nézett. Mire ezt mondta: "Ha nem hiszel nekem, vigyél magaddal." Így hát fogta Maitréját - összezsugorodott egy golyóvá -, és felvette a vállára. Beszaladt a város piacterére, és azt mondta: "Örvendjetek! Örvendjetek! Az eljövendő Buddha eljött, előbb, mint a jóslatok ígérték. Itt van!" Nem telt belé sok, kövekkel kezdték dobálni őt -- nem itt Chautauquában történt,egy másik város volt -, mert ők egy háborodott, vézna jógit láttak,afféle hippit, ahogy vérző lábbal, rohadt kutyával a vállán azt kiáltozza, hogy eljött az eljövendő Buddha.

Természetesen kikergették a városból. De a város szélén egy idősebb hölgy, a temető egyik takarítója látott a vállán egy díszes lótuszt, azon egy díszes lábat, majd meglátta a kutyát, de Maitréja ékszerrel teli lábát látta, és adott egy virágot. Ettől felbátorodott Aszanga, és Maitréjával tartott.

Maitréja elvitte magával egy mennyországba, ahogy az a buddhista mítoszokban lenni szokott. Maitréja a mennyben tartotta őt öt évig, és öt bonyolult kötetben lediktálta neki,hogyan fejlesszük az együttérzésünket.

És úgy gondoltam, megosztom Önökkel ezeket a módszereket, vagy legalábbis egyet közülük. Egy híreset, a neve "az együttérzés kifejlesztésének hétszeres oksági módszere".Úgy kezdődik, hogy az ember először is azon meditál és azt vizualizálja, hogy minden élőlény egy, és mindannyian, még az állatok is, emberi alakban vannak. Az állatok valamelyik emberi életükben vannak. Az emberek pedig emberek. És ezután, közöttük, a barátaira és a szeretteire gondol. És az ellenségeire, valamint a semlegesekre. Majd megpróbálja ezt mondani: "A szeretteimet szeretem. De ők végülis kedvesek hozzám.Veszekedtem velük. Néha barátságtalanok voltak. Mérges voltam. A testvérek veszekedhetnek. Szülők és gyermekek is veszekedhetnek. Vagyis, ha úgy nézzük, azért szeretem őket annyira, mert kedvesek hozzám. A semlegeseket nem tudom. Ők talán teljesen rendben vannak. Aztán az ellenségeimet nem szeretem, mert gonoszak hozzámDe valakikhez ők is kedvesek. Lehetnék én is egy azok közül."

És a buddhisták ugye úgy gondolják, hogy mivel mindannyiunknak voltak előző életei, úgy gondolják, hogy végtére is, mind voltunk már valamikor rokonságban egymással. és mindeki, Önök is mind, a buddhista nézőpont szerint valamelyik korábbi életükben - bár nem emlékeznek rá, ahogy én sem -, voltak már az anyám - ezúton kérek bocsánatot a sok bosszúságért, amit okoztam. És ugyanígy, én is voltam az Önök anyja, voltam nő, és mindannyiuknak voltam anyja egy korábbi életemben. a buddhista felfogás szerint. Ebben az életemben nagyszerű anyám van. De Önök mindannyian valamiképpen részei az örök anyának. Önöktől hallottam ezt a kifejezést, "az örök anya", ezt mondták. Ez csodálatos.Hát így csinálják a buddhisták. Az ateisták, keresztények gondolhatják azt, hogy minden élőlény, még az ellenségeim is, Isten gyermekei. Így ebben az értelemben rokonok vagyunk.

Vagyis ők először teremtik meg az egyenlőségnek ezt az alapját. Mi pedig először csökkentjük egy kicsit a szeretteink iránti ragaszkodást - csak a meditáció erejéig - , és tudatunkat kinyitjuk azok felé, akiket nem ismerünk. Határozottan csökkentjük az ellenségeskedést és hogy "Nem akarok együttérző lenni velük", azokkal, akiket rossz fiúknak tartunk, akiket gyűlölünk és akiket nem szeretünk. És már nem gyűlöljük őket. Vagyis mi egyenlőséget teremtünk. Ez nagyon fontos.

A következő dolog az anya felismerése. Ez azt jelenti, hogy mindenkire ismerősként, családtagként tekintünk. Kiterjesztjük magunkat. Előhívjuk azt az érzést, amikor egy anyára emlékezünk, és a meditációban kiárasztjuk ezt minden létezőre. És meglátjuk az anyát minden élőlényben. Látjuk az anyai tekintetet, ahogy erre a gyermekre néz, aki egy csoda, melyet - emlős lévén - a saját testéből teremtett ahol igazi együttérzéssel van a másik iránt, és teljesen azonosul vele. Gyakran annak a másiknak az élete sokkal fontosabb, mint a sajátja. Ezért ez a legerőteljesebb formája az önfeláldozásnak. Az anya az ember számára minden önfeláldozás mintaképe a szellemi hagyományokban. Így addig elmélkedünk, míg meg nem látjuk ezt az anyai kifejeződést minden létezőben.

Az emberek kinevetnek, mert azt szoktam mondani, hogy Cheney mamán szoktam meditálni, mintha ő lenne az anyám, mikor, valójában nagyon bántott, hogy olyan gonosz dolgokat művelt Irakban. George Bushon is szoktam meditálni. Ő női alakban egy elég aranyos anyuka. Kis füle van, mosolyog és a karjaiban ringat. És gondolataimban szoptat engem. Szaddam Husszein komoly bajsza problémát jelent. De anyaként gondolunk rá.

Így kell csinálni. Fogunk valakit, aki furcsának tűnik, és megnézzük, hogyan lehetnének ismerőseink. És ezt csináljuk egy darabig, amíg ténylegesen így nem érezzük. Ezt minden létező iránt érezhetjük. Senki nem idegen. Ők nem "mások". Csökkentjük az élőlények másságának érzését. Ezután továbblépünk, és felidézzük az anyák kedvességét általában,ha emlékezünk a saját édesanyánk kedvességére, ha emlékezünk a társunk kedvességére,vagy aki maga is anya, hogyan viszonyult a gyerekeihez. És az ember nagyon érzelgőssé válik. Lehet, hogy sír is, talán a hála és a kedvesség érzése miatt. És akkor érzéseinken keresztül eljutunk oda, hogy mindenkiben megvan ez az anyai potenciál. Minden élőlény, még az is, aki a leggonoszabbul néz ki, lehet anyaian gondoskodó.

És ezután a harmadik lépésként továbblépünk a hála érzéséhez. Az ember viszonozni akarja mindazt a kedvességet, melyet valamennyi létező tanúsított iránta. Negyedik lépésként pedig elérkezük a szeretethez. A fenti gyakorlatok mindegyikét végezhetjük hetekig, hónapokig vagy napokig, attól függően, hogyan csináljuk, vagy folyamatosan is végezhető ez a meditáció. És aztán arra gondolunk, hogy milyen csodálatosak is az élőlények, amikor boldogok, amikor elégedettek. És minden lény gyönyörű, ha belül boldogság tölti el. Az arcuk nem ilyen. Amikor dühös, akkor minden lény ronda, de amikor boldog, akkor gyönyörű. És így az élőlényeket egy lehetséges boldog állapotban látjuk. És az ember szeretetet érez irántuk, azt akarja, hogy boldogok legyenek, még az ellenségei is.

És igazából nagyon is logikus ezt akarni... Irreálisnak tartjuk, amikor Jézus azt mondja, szeresd elleségedet. Jézus ezt mondja, mi meg azt gondoljuk, irreális, valahol spirituális és magasztos, és hogy "Szép, hogy ezt mondja, de én nem tudom megtenni". De ez tulajdonképpen nagyon is gyakorlatias. Ha szereted az ellenségedet, az azt jelenti, hogy azt akarod, hogy az ellenséged boldog legyen. Ha az ellenséged tényleg boldog lenne, miért is vesződne azzal, hogy az ellenséged legyen? Milyen unalmas is téged üldözni.Pihenne valahol, és jól érezné magát. Vagyis mégiscsak van értelme annak, hogy azt kívánjuk, az ellenségünk boldog legyen, mert akkor nem lenne többé az ellenséged, hiszen az olyan fárasztó.

Mindenesetre ez a szeretet. Aztán pedig az ötödik lépés az együttérzés, az egyetemes együttérzés. Itt minden létező valóságára tekintünk. És ahogy nézzük őket, látjuk, hogy érzik magukat. És az ember észreveszi, hogy ők, többnyire, milyen boldogtalanok valójában. Látjuk az emberek ráncos homlokát. És észrevesszük, hogy ők még önmagukkal szemben sem együttérzőek. A kötelességtudat hajtja őket: "Meg kell szereznem. Többre van szükségem. Nem vagyok értékes. Csinálnom kéne valamit." És idegesen rohangálnak össze-vissza. És magukban úgy gondolják, hogy ez valami macsó dolog, szigorú fegyelem. Ám valójában kegyetlenek önmagukhoz. És persze másokhoz is kegyetlenek és kíméletlenek. És így soha nincs pozitív visszacsatolás. És minél sikeresebbek, minél több hatalmuk van, annál boldogtalanabbak. És ennél a pontnál érez az ember igazi együttérzést irántuk.

És úgy érezzük, muszáj valamit tennünk. Ez a motiváció -- De remélhetőleg gyakorlatiasabb dolgot teszünk, mint szegény Aszanga, aki a kutyán lévő kukacoknak akart segíteni, mert neki is megvolt ez a motivációja, és akárki is került eléje, azon segíteni akart. De ez persze nem volt túl gyakorlatias. Létre kellett volna hoznia egy állatvédő egyesületet a városban, és szakértő segítséget igénybe venni a kutyák és a kukacok megsegítésére. És biztos vagyok benne, hogy később megtette. De ez csak a lelkiállapotot tükrözi.

És a következő lépés -- a hatodik lépés, az egyetemes együttérzés után -- ez pedig az, amikor mások szükségleteivel igaz módon összekapcsolódunk, és önmagunk iránt is együttérzést tanúsítunk, és nem --- ez nem csak érzelgősség. Lehet, hogy félünk valamitől.A rosszfiú egyre boldogtalanabbá teszi magát azzal, hogy egyre gonoszabb másokkal, és a jövőben ezért különböző módokon megbűnhődik. A buddhizmusban az ilyenek jövendőbeli életükben kapják meg ezt a büntetést. Az istenhívő vallásokban persze Isten vagy valaki hasonló bünteti meg őket. A materializmusban úgy gondolják, hogy kiszállnak az egészből azzal, hogy nem léteznek, hogy meghalnak, pedig nem. Így hát újraszületnek, tudják, mint...

Na mindegy, ebbe nem megyek bele. A következő lépést viszont úgy hívják, egyetemes felelősség. És ez nagyon fontos - az Együttérzés Nyilatkozata el kell vezessen bennünket a valódi együttérzésen keresztül az egyetemes felelősség kifejlesztéséhez. És ez azt jelent, hogy Őszentsége a Dalai Láma nagyszerű tanítása, melyet mindenütt tanít, és amelyről azt mondja, hogy ez az emberiség közös vallása, a jóság. De a jóság egyetemes felelősséget jelent. Ez azt jelenti, hogy bármi történjék is másokkal, az velünk történik,hogy felelősek vagyunk érte, el kell fogadnunk és tenni, amit tudunk, akármilyen kicsit tudunk is tenni. Mindenképpen meg kell tennünk. Nem lehet nem megtenni.

És ez, végezetül, egy új irányt hoz az életünkbe, ugyanannyira élünk önmagunkért és másokért, és észrevesszük ezt a boldogságot a magunk számára -- és örömben és boldogan élünk. Nem szabad azt hinnünk, hogy az együttérzéstől nyomorúságosak leszünk. Az együttérzés boldoggá tesz. Az első, aki boldog lesz, ha nagymértékben együttérzőek vagyunk, az mi magunk leszünk, akkor is, ha még nem tettünk semmi másokért. Habár a tudatunkban bekövetkező változás már önmagában tesz valamit másokért. Érzik ezt az új minőséget bennünk, és már ez segít nekik, példát állít eléjük.

Az az együttérzéstől mentes óra azt mutatja, hogy vége.

Tehát, gyakorolják az együttérzést, olvassák a nyilatkozatot, terjesszék, és fejlesszék ki önmagukban. Ne csak gondolják, hogy ó, én együttérző vagyok vagy nem vagyok együttérző, ne higgyék, hogy ebben megragadnak. Ez fejleszthető. Csökkenthetik az "együttnemérzést", a kegyetlenséget, az érzéketlenséget, mások elhanyagolását.Vállaljanak egyetemes felelősséget értük, és akkor Isten is mosolyogni fog, az örök anya is mosolyogni fog, de még Karen Armstrong is mosolyogni fog.

Köszönöm szépen.




Swami Dayananda Saraswati: The profound journey of compassion

 Itt angolul megnézheted: 









Megszületik az embergyerek és meglehetősen hosszú időn át csak fogyasztó. Nem képes tudatos közreműködésre. Gyámoltalan. Azt sem tudja, hogyan kell életben maradni, bár rendelkezik a túlélés ösztönének adományával. Szüksége van édesanyja, vagy egy nevelőanya segítségére a túléléshez. Nem engedheti meg magának, hogy kételkedjen abban, aki gondozza. Teljesen át kell, hogy adja magát. Épp úgy, ahogy az ember kiszolgáltatja magát egy altatóorvosnak.


Teljesen át kell adnia önmagát. Ez rengeteg bizalmat feltételez. Feltételezi, hogy a személy, akiben megbízik nem fog visszaélni a bizalmával. Ahogy a gyermek növekszik,elkezdi felfedezni, hogy akiben bízott, bizony megsérti a bizalmát. Még ha nincs is fogalma, mit jelent a szó "megsértés". Így aztán magát kell hibáztassa. Szótlan szemrehányás ez,amit a legnehezebb teljesen feloldani, a néma önvád.

Amint a gyermek lassan felnőtté lesz, eddig csak fogyasztó volt, azonban az emberi lény felnőtté válása a hozzájárulási képességében rejlik, hogy közreműködővé válik. Az ember csak akkor tud közreműködni, ha biztonságban érzi magát, ha nagynak érzi magát, és azt érzi: nekem van elég.

Együttérzőnek lenni nem vicc. Nem is olyan egyszerű. Először magunkban kell rátalálnunk egy bizonyos nagyságra. A nagyság központja önmaga kell legyen, nem az anyagiak terén,nem azon hatalom terén, amit gyakorol, nem a társadalomban elfoglalt státusz terén,hanem önmagára összpontosítva. Az Önvaló, önmagad tudatában vagy. Erre az önvalóra kell, hogy legyen összpontosulva, egy nagyság, egy teljesség, különben az együttérzés csak egy szó és egy álom.

Lehetsz együttérző időlegesen, vagy inkább empatikus, mint együttérző. Istennek hála, hogy empatikusak vagyunk. Amikor valakinek fáj valami, mi is átvesszük a fájdalmát.

Egy wimbledoni meccsen, egy döntőn, az a két fickó végigküzdi magát. Mindkettőnek van két játszmája. Ami bárkié lehet. Ami miatt annyit izzadtak, annak nincs is értelme. Csak az egyikük nyer! A tennisz etikett szerint azonban mindkét játékosnak a hálóhoz kell mennie és kezet ráznia. A győztes a levegőbe boxol és megcsókolja a földet, eldobja a pólóját, mintha valaki csak arra várna. (nevetés) És ennek a fickónak is a hálóhoz kell jönnie.Amikor odaér, látod, hogy az arckifejezése megváltozik. Mintha azt kívánná, bárcsak ne nyert volna! Miért? Empátia.

Ilyen az emberi szív. Nincs az az emberi szív, ami ellenállna ennek az empátiának. Nincs az a vallás, ami lerombolhatná ezt akármilyen tanítással. Semmilyen kultúra, nemzet és nacionalizmus, nem érintheti ezt, mert ez az empátia. És ez az empatikus képesség az,amin keresztül ki tudunk nyúlni az emberek felé, amin keresztül valami olyat tehetünk, amitől megváltozik a másik élete. Akár szavakról van szó, akár csak az időről.

Az együttérzés nem csak egyféle formában jelenhet meg. Nem létezik indiai együttérzés.Nincs amerikai együttérzés. Túllép nemzeten, nemen, korosztályon. Miért? Mert ott van mindenkiben. Néha érzékeljük a megjelenését.

Akkor ez az alkalmi együttérzés nem az, amiről itt beszélek. Soha nem marad alkalmi.Felszólítással nem tehetsz senkit együttérzővé. Nem mondhatod azt, "Kérlek szeress!" A szeretetet csak megtapasztalni lehet. Az nem egy tett, bár az angol nyelvben cselekedetet is jelöl. Ide majd visszatérek még.

Tehát az embernek fel kell fedeznie egyfajta teljességet. Hivatkozni fogok arra a lehetőségre, hogy teljességet élhetünk meg, amelyet magunk megtapasztalhatunk, mindenki megtapasztalhat. Még egy oly tragikus élet során is lehet az ember pillanatokra boldog, ami igen ritkán adatik meg. És az az ember, aki boldog tud lenni akár egyetlen helyzetkomikum esetén is, elfogadja magát, és a dolgok menetét, amiben találja magát.

Ez akkor az egész Univerzumra vonatkozik, minden ismert és ismeretlen dologra. Az egészet teljességében elfogadod, mert felfedezed a saját teljességedet, belül önmagadban.Az alany, én, és a tárgy, a dolgok menete egybeolvadnak, ami egy olyan tapasztalat, amire senki sem mondhatja, "Meg vagyok tagadva", ezt a tapasztalatot mindannyian ismerjük különféle formákban.

Ez a tapasztalás bizonyítja azt, hogy minden korlát ellenére, minden beteljesült és be nem teljesült vágyunk ellenére és akármilyen hitelkártyával és elbocsátás esetén, és legvégül még kopaszságunk ellenére is, boldogok lehetünk. Ám a logika kiterjesztése szerint nem kell a vágyaidat beteljesítened ahhoz, hogy boldog lehess. Magad vagy a boldogság, a teljesség, ami lenni akarsz.

Ez nem választás kérdése. Mindössze a valóság azon szegletére utal, hogy a teljesség nem lehet tőled különálló valami, nem létezik nélküled. Csak benned létezhet. Nem lehetsz pusztán egy része a teljességnek, s ugyanakkor maga a teljesség is. A boldogságod pillanata felfedi ezt a valóságot, ezt a ráeszmélést, ezt a felismerést. Lehet, hogy magam vagyok a teljesség. Lehet, hogy a swaminak igaza van.

Lehet, hogy a swaminak igaza van. Új életet kezdesz. És akkor minden jelentéssel telik meg. Nem lesz többé okom önmagamat hibáztatni. Ha az embernek önmagát kell hibáztatnia, akkor arra ezer és egy okot talál, ám ha azt mondom, hogy annak ellenére, hogy a testem korlátozott, mert ha fekete, akkor nem fehér, ha fehér, akkor nem fekete, a test korlátozott, akárhonnan nézed is. Korlátozott.

A tudásod is korlátozott, az egészséged is az, és ennek megfelelően a hatalmad is korlátozott, valamint a jókedved is korlátozott lesz. Az együttérzés is korlátozott lesz.Minden határtalanná válik. Az együttérzésnek nem lehet parancsolni, hacsak nem válsz határtalanná, márpedig senki sem képes határtalanná válni, vagy az vagy, vagy nem. Pont.És az sem igaz, hogy ne lennél határtalan!

A saját tapasztalatod fedi fel, minden korlátozottságod ellenére, hogy magad vagy a teljesség. És a teljesség azon megnyilvánulásod, ahogyan a világhoz viszonyulsz. Ez először szeretet formájában jelentkezik. Amikor a világgal kapcsolatba lépsz, a teljesség dinamikus megnyilvánulása az, amire azt mondjuk, szeretet. És együttérzéssé válik akkor,ha a tárgy, amihez kapcsolódsz ezt az érzelmet kelti benned. Azután ez továbbalakul, adássá, megosztássá. Azért nyilvánulsz meg, mert együttérző vagy.

Ahhoz, hogy felfedezd magadban az együttérzést, együttérzőnek kell lenned. Ahhoz, hogy felfedezd magadban az adás és osztozás képességét, előbb adnod és osztoznod kell.Ehhez nincs rövidebb út. Mint ahogy úszni is csak úszás által tanulhatunk meg. Az úszást úszás által tanuljuk meg. Nem lehet úszni tanulni először matracon és csak aztán vízbe menni. (nevetés) Az úszást úszás által tanuljuk meg. A biciklizést meg biciklizés által. A főzést meg főzés által, amennyiben találsz néhány kedves embert magad körül, aki megeszi, amit főzöl. (nevetés)

És ezért amit mondok, azt először tettetned kell, és aztán tudod majd művelni. (nevetés)Muszáj. Elődeim is így értették. Tettetned kell először. Először együttérzően kell cselekedned.

Nem létezik erre ige, csak határozószó van az együttérzéshez. Ez szerintem nagyon érdekes. Együttérzően cselekszel. Ám hogyan cselekedjünk együttérzően, ha nincs bennünk együttérzés? Na ez az a pont, ahol tettetsz. Tetteted és megteszed. Ez az USA mantrája. (nevetés)

Tetteted és megteszed. Együttérzéssel cselekszel, mintha lenne benned együttérzés, ha fogcsikorgatva is, de minden lehetséges támogatást vegyél igénybe, ha tudod, hogy kell imádkozni, akkor imádkozz! Kérj együttérzést! Hadd cselekedjek együttérzéssel! És tedd meg! Fel fogod fedezni az együttérzést, és lassan még a viszonylagos együttérzést is, és lassan, ha a megfelelő oktatásban van részed, azt is felfedezed, hogy az együttérzés dinamikus megnyilvánulása önnön magad valóságának, ami az egység, a teljesség,merthogy ez vagy! Megéri!

Ezekkel a szavakkal köszönöm meg.




Krista Tippett: Reconnecting with compassion

Itt angolul:http://www.ted.com/talks/krista_tippett_reconnecting_with_compassion.html



Azért vagyunk itt, hogy az együttérzést ünnepeljük. Ám az együttérzéssel, az én nézőpontomból, van egy kis baj. Legyen bár oly alapvető fontosságú minden tradícióban,legyen bár oly valódi, mint amilyennek sokan ismerjük, különösen saját életünkben, az "együttérzés" szó sajnos elsekélyesedett a kultúránkban, és bizony gyanús kifejezés az én területemen is, az újságírásban. Valami csöpögős hívogatásféle. Vagy potenciálisan lehangolónak tekinthető. Karen Armstrong elmesélt egy szerintem ikonikus történetet arról, amikor Hollandiában tartott beszédet, és miután elhangzott az "együttérzés" szó,'szánalom'-nak fordították!

Manapság az együttérzés, amikor a hírekbe kerül túl gyakran kerül elő olyan formában, amikor a 'jól érzem magam' vonása van kihangsúlyozva, vagy olyan hősök ismertetőjegyeként, amilyenek mi sohasem lehetünk, vagy happyendekben, vagy önfeláldozó példákban, amik legtöbbször túl jónak tűnnek ahhoz, hogy igazak legyenek. Az együttérzésről kialakult kulturális elképzelésünk el lett tompítva idealista képek által. Ezért ma reggel szeretnék egy kis nyelvészeti helyreigazítást eszközölni a következő néhány percben. És remélem velem tartanak azon alapvető feltevésem nyomában, hogy a szavak igenis számítanak, hogy igenis alakítják azt, ahogy egymást megértjük, azt, ahogy a világunkat értelmezzük, és azt, ahogy másokkal bánunk.

Amikor ez az ország először került szembe valódi sokszínűséggel, a 60-as években, a toleranciát elfogadtuk legalapvetőbb polgári erénynek, így tekintettünk rá. Manapság a "tolerancia" szó, ha fellapozzuk a szótárban, megengedést, kényeztetést és tartósságot is magába foglal. Az orvosi összefüggésben, ahonnan egyébként származik, arról szól, hogy a gyarapodás határait vizsgálgatjuk egy kellemetlennek tűnő környezetben. A tolerancia nem igazán egy megélt erény, hanem inkább egy agyban bekövetkező emelkedetség.Túlságosan is agyi folyamat ez ahhoz, hogy a szívet, vagy a zsigereket, vagy a viselkedést serkentse, amikor nehéz idők járnak. Márpedig most elég nehéz idők járnak. Azt gondolom, hogy anélkül is, hogy képesek lennénk megfogalmazni, mindannyian megtapasztaljuk azt,hogy olyan messzire nyújtózkodtunk a tolerancia, mint legfőbb erény tekintetében, amennyire csak tudtunk.

Az együttérzés méltó utódja lehet. Szerves, átível a vallásainkon, spirituális és erkölcsi hagyományainkon, és még meg is haladja azokat. Az együttérzés a szótárunk részévé válik, amely megváltoztathat bennünket, amennyiben tényleg beépítjük a normáinkba, amely szerint magunkat és másokat is megítélünk mind a magán, mind a társadalmi szférában. Tehát akkor mi is az, 3 dimenziósan? Mik az alkotóelemei és a vele rokon elemek? Mely velejáró egyéb erények rejlenek a világában? Hogy az egyszerűvel kezdjem,az együttérzés jóindulatú. A jóindulat nagyon enyhe kifejezésnek tűnhet, és hajlamos az elcsépelt közhelyekre. A jóság azonban egy mindennapos mellékterméke az összes komoly erénynek. És a legtanulságosabb formája az azonnali kielégülésnek.

Az együttérzés kíváncsi is. Az együttérzés kifejleszti és gyakorolja is a kíváncsiságot.Imádom azt a kifejezést, amit nemrég két fiatal hölgy vetett fel, akik vallásközi megújítók Los Angelesben, Aziza Hasan és Malka Fenyvesi. Egy új elképzelés megalkotásán dolgoznak, amely által a fiatal zsidók és muszlimok együtt tudnak élni. Ennek folyamán, kifejlesztették a "feltételezések nélküli kíváncsiság" kifejezést. Szerintem ez gazdag táptalaj lesz az együttérzés számára.

Az együttérzés lehet az empátia szinonímája is. A megbocsátásra és megbékélésre irányuló erőfeszítéssel is összefüggésbe hozható, de kifejeződhet egyszerűen a jelenlét által is. A gyakorlati erények közé soroljuk, mint amilyen a nagylelkűség, vagy vendégszeretet is, és egyszerűen az ottlét, a megjelenés. Szerintem az együttérzéstsokszor kötjük a szépséghez is -- és ezalatt azt értem, hogy hajlandóak vagyunk meglátni a szépséget a másikban, nem csak azt, amiről azt gondoljuk, hogy segítségre van szükségük. Imádom, mikor a muszlim beszélgetőpartnereim legtöbbször központi erkölcsi értékként említik a szépséget. És ennek fényében, a hívők számára az együttérzés elvezet a misztériumok felségterületére is -- arra bátorítván bennünket, hogy ne csak a szépséget nézzük, hanem keressük Isten arcát is, a szenvedések pillanataiban, az idegenek arcán,más vallások elkötelezettjeinek arcán.

Nem vagyok biztos abban, hogy be tudom mutatni Önöknek, hogy néz ki a tolerancia, de be tudom mutatni, hogy az együttérzés hogy néz ki -- mert az látható. Amikor megpillantjuk, felismerjük, és megváltoztatja a gondolkodásunkat arról, hogy mi az, ami megtehető, hogy mi lehetséges. Olyan fontos, hogy a nagy ötletek bemutatásakor -- de különösen egy ilyen komoly spirituális elv esetén, mint amilyen az együttérzés -- leássunk a gyökerekig, amikor mások elé tárjuk, térben és időben és ízig-vérig -- az élet színességét és komplexitását.

És az együttérzésnél is szükség van a fizikai megjelenítésre. Ezt először Matthew Stanfordtól tanultam meg nagyon életszerűen. Szerintem nem veszik észre vele kapcsolatban erre a fotóra pillantva, hogy deréktől lefele le van bénulva. 13 éves korától fogva le van bénulva csípőtől lefelé; akkor szenvedett autóbalesetet, amibe édesapja és nővére bele is haltak. Matthew lábai bénák, és sohasem fog járni, és -- ezt ő tényleg "és"-ként fogja fel sokkal inkább, mint "de"-ként --, és magát gyógyultnak és egésznek tekinti.És jógaoktatóként megmutatja másoknak is azt az élményt, a képesség és fogyatékosság spektrumán át, hogy milyen az egészség, a betegség, az öregedés. Szerinte ő csak egyszerűen a spektrum egyik végén van, mint mi is. Lenyűgöző munkát folytat veteránokkal, akik Irakból és Afganisztánból tértek haza. És Matthew tette azt a figyelemreméltó megfigyelést, amit most feltárok Önök előtt és hagyok leülepedni. Én, sem, ő sem tudja teljes egészében megmagyarázni. De azt mondja, hogy nem találkozott még olyannal, aki tudatosabbá vált a fizikai testét illetően, minden törékenységével és nagyszerűségével egyetemben, anélkül, hogy ugyanakkor az élet egészével kapcsolatban sokkal együttérzőbbé vált volna.

Az együttérzésnek ilyen arca is van. Ez Jean Vanier. Ő működött közre a L'Arche közösségek megalapításában, amelyeket ma világszerte megtalálunk, az élet köré összpontosuló közösségek mentálisan sérült emberek számára -- leginkább Down kórban szenvedőknek. A közösségek, amelyeket Jean Vanier alapított, olyanok, mint ő maga,árasztják a gyöngédséget. A 'gyöngéd' egy másik szó, aminek a kiásására szeretnék egy kicsit több időt szánni. Olyan sok időt töltünk a kultúránkban mások által vezetve és agresszivitásban, és én magam is sajnos sok időt töltök el ezen állapotok valamelyikében.És az együttérzésnek is meglehet ez a két minősége. De újra és újra, a megélt együttérzés bizony visszavezet bennünket a gyöngédség bölcsességéhez. Jean Vanier azt mondja,hogy ez a munka, csakúgy, mint mások munkája -- pl. szeretve tisztelt, késői barátjáé, Teréz anyáé -- először soha nem arról szól, hogy a világot váltsuk meg; az első időkben arról szól, hogy magunkat változtassuk meg. Szerinte amit ők a L'Arche-sal csinálnak, az nem megoldás, hanem inkább jelzés. Az együttérzés ritkán a megoldás maga, sokkal inkább egy mélyebb valóság jele, a mélyebb emberi lehetőségeké.

És az együttérzés egyre szélesebb körökben tárul a szemünk elé a jelek és történetek által, de semmiképp sem a statisztikák, és a stratégiák által. Azokra is szükség van persze, de nagyon hamar beleütközünk a határaikba. És ugyanakkor, miközben ezt tesszük, szerintem újraértelmezzük a történetek erejét -- hogy emberi lényekként mennyire szükségünk van a történetekre a túléléshez, az egészséges növekedéshez, a változáshoz.A hagyományaink mindig is tudták ezt, és épp emiatt bátorították mindig is a szívbéli történeteket és továbbították őket egész a mi időnkig. Természetesen van egy történet az alapvető erkölcsi elvágyódás és a zsidóság világjobbító parancsolatai alapjaként -- ez a tikkun olam.

Soha nem fogom elfelejteni, ahogy Dr. Rachel Naomi Remen elmesélte ezt a történetet,ahogy a nagypapájától hallotta, miszerint a Teremtés kezdetén történt valami, és az Univerzum eredendő fénye szétszóródott számtalan részecskévé. Szilánkokként nyilvánultak meg a Teremtés minden aspektusában. És hogy a legmagasabb rendű emberi elhivatottság az, hogy ezt a fényt keressük, hogy rámutatunk, amikor megtaláljuk,összegyűjtögetjük, és ezáltal megjavítjuk a világot. Lehet, hogy elég meseszerűen hangzik mindez. Lehet, hogy némely újságíró kollégám ekként értelmezi. Rachel Naomi Remen szerint azonban, ez egy fontos, bátorító történet a mi időnk számára, mert ez a történet éppen azt adja tudtunkra, hogy közöttünk mindenkinek, legyen bár gyarló és hibás, és érezzük magunkat bármennyire is alkalmatlannak, megvan mindene ahhoz, hogy segítsünk a világ azon részeit megjavítani, amit mi látunk és amit mi tudunk megérinteni.

Az ilyen történetek, az ilyen jelek gyakorlatias eszközök egy olyan világban, amely együttérzésért kiált, azon bőséges mennyiségű szenvedés enyhítésére, amely egyébként betemetne bennünket. Rachel Naomi Remen valójában az együttérzést helyezi vissza az őt megérdemlő helyre a tudomány mellé, a saját orvostudományi területén, aholis fiatal orvosok képzésével foglalkozik. És ez a trend, ami szerint Rachel Naomi Remen is munkálkodik, hogy ezek a fajta erények hogyan találják meg a maguk helyét a medicina szótárában -- vagy Fred Luskin munkája -- szerintem ez az egyik legizgalmasabb fejlesztése a 21. századnak --, hogy a tudomány valóban fogja az olyan erényt, mint az együttérzés, és kiragadja az idealizmus világából. Meg vagyok győződve arról, hogy ez meg fogja változtatni a tudományt, és meg fogja változtatni a vallásokat is.

De van itt egy arc a 20. század tudományából, aki meglepheti Önöket egy együttérzésről szóló beszélgetés alkalmával. Mindannyian ismerjük azt az Albert Einsteint, aki előállt az E = mc2 képlettel. Nem gyakran hallunk azonban arról az Einsteinről, aki meghívta azt az afrikai amerika operaénekest, Marian Andersont, hogy lakjon az otthonában, amikor a Princetonra jött énekelni, mert a legjobb hotel el volt zárva előle, nem fogadta be őt. Nem hallunk arról az Einsteinről, aki arra használta hírnevét, hogy politikai foglyokat támogasson Európában, vagy a Scottsboro fiúkat Amerika déli részén.

Einstein mélyen hitt abban, hogy a tudománynak túl kell lépnie a nemzeti és etnikai megosztottságon. De látta, ahogy fizikusok és vegyészek a 20. század nagy tömegrombolófegyvereinek terjesztőivé lettek. Egyszer azt mondta, hogy a tudomány az ő generációja számára olyanná vált, mint egy borotvapenge egy 3 éves gyerek kezében. És Einstein azt is megjósolta, hogy ahogy egyre modernebbé és technológiailag fejlettebbé válunkszükségünk lesz az erényekre is, amelyeket a hagyományaink hoznak utánunk az időkön át, egyre inkább, nem kevésbé. Imádott a különböző korok nagy spirituális géniuszairól szólni. Volt néhány kedvence: Mózes, Jézus, Buddha, Assziszi Szent Ferenc, Gandhi -- nagyon tisztelte kortársát, Gandhit. És Einstein azt mondta -- úgy tudom, ez egy olyan idézet, megint csak, amit nem tartanak számon az örökségeként, hogy "ezek az emberekaz élet művészetének terén voltak zsenik, ami nélkülözhetetlenebb az emberiség méltósága, biztonsága és öröme szempontjából, mint az objektív tudás felfedezői."

Most Einsteint idézni lehet, hogy nem tűnik a legracionálisabb módnak az együttérzés szemléltetésére, és lehet, hogy nem annyira jön át a legtöbbünk számára, de valójában mégis az. Meg akarom mutatni Önöknek, ennek a fényképnek a többi részét is, mert ez a fotó analóg azzal, amit teszünk az "együttérzés" szóval a kultúránkban -- letisztítjuk, eltűntetjük a mélységeit és az élethez való gyökeres kapcsolódását, amitől zavarossá válik.Tehát ezen a fotón láthatjuk ezt az elmét, amint kitekint az ablakon. Lehet, hogy egy katedrálist néz -- de nem. Ez a teljes kép: láthatunk egy középkorú férfit, aki bőrdzsekit visel, és szivarozik. És a pocakot elnézve, nem jógázik eleget. Egymás mellé tettük e két fotót a weboldalunkon, és valaki azt mondta, "amikor az első fotót nézem, azt kérdezem, vajon mire gondolhat? És amikor a másikat, akkor azt, hogy vajon milyen ember is volt ő? Milyen ember ez?"

Hát, bonyolult volt. Mérhetetlenül lelkes volt némely kapcsolata tekintetében, és szörnyen elviselhetetlen más kapcsolataiban. És gyakran sokkal nehezebb együttérzőnek lenni a hozzánk legközelebb állókkal, ami megint egy újabb minőség az együttérzés világában, a sötét oldalán, ami szintén komoly odafigyelést és megvilágítást érdemel. Még Gandhi is esendő emberi lény volt. Ugyanígy Marthin Luther King Jr. és Dorothy Day is. Valamint Teréz Anya is. Ilyenek vagyunk mindannyian. És azt szeretném mondani, hogy nagyon felszabadító érzés az, amikor rájön az ember, hogy az együttérzés számára nincs akadály -- azt alapul véve, amit Fred Luskin mond --, miszerint éppenhogy ezek a hibák tesznek minket emberré.

A kultúránkban túlzásba van vive a tökéletesség és ugyanakkor ott rejtőznek a problémák.De milyen felszabadító dolog felismerni azt, hogy valószínűleg éppen a problémáink a leggazdagabb forrásaink valójában ahhoz, hogy felérjünk ehhez az alapvető erényhez, az együttérzéshez, hogy elhozzuk az együttérzést mások szenvedéséhez és öröméhez.Rachel Naomi Remen jobb orvos lett, élethosszig tartó Crohn-betegséggel való küszködése miatt. Einstein humanitárius lett, de nem a térről, időről és anyagról való maradéktalan tudásának köszönhetően, hanem azért, mert zsidóként élt, amikor a németek fasisztákká lettek. És Karen Armstrong is azt mondaná szerintem, hogy a vallásos életünk nagyon fájótapasztalatai azok, amelyek cikkcakkal ugyan, de az Együttérzés Chartájához vezettek. Az együttérzést nem lehet leredukálni a szentségre többé, mint ahogy nem lehet a sajnálkozásra sem.

Ezért szeretnék javasolni egy végső definíciót az együttérzésre -- ez itt Einstein Paul Robesonnal egyébként --, ami abban állna számunkra, hogy az együttérzést egy spirituális technológiának nevezzük. Namost, a hagyományaink rengeteg tudással rendelkeznek ebben a témakörben, és elő kell, hogy ássák most nekünk ezeket. Az együttérzés azonban ugyanúgy otthon van a világiban, mint a vallásosban.

Megpróbálom tehát Einsteint más szavakkal körülírni, és azt elmagyarázni, hogy az emberiségnek, az emberiség jövőjének szüksége van erre a technológiára, legalább annyira, mint amennyire a többire is, amelyek most lépnek kapcsolatba velünk, és odaállítják elénk azt az egyszerre rémisztő és csodálatos lehetőséget, hogy végre valóban egy emberi fajjá válhatunk.

Köszönöm.

(Taps)






Robert Wright: The evolution of compassion


Itt angolul megnézheted:  
http://www.ted.com/talks/robert_wright_the_evolution_of_compassion.html 
Az együttérzésről és az Aranyszabályról fogok beszélni világi szemszögből és ezenkívül egy bizonyos tudományos szemszögből nézve is. Megpróbálok egy kis evolúciótörténeti bevezetőt adni az együttérzésről és az Aranyszabályról. Így aztán néha egyfajta tárgyias nyelvezetet fogok használni ami nem fog nagyon szivmelengetően hangzani, mint ahogy egy átlagos beszélgetés az együttérzésről szokott. Erről figyelmeztetni akarom önöket.

Tehát már az elején szeretném leszögezni, hogy, tudják, az együttérzés szerintem nagyszerű dolog. Az Aranyszabály is nagyszerű. Mindekettőnek nagy támogatója vagyok.És azt gondolom, hogy az is nagyszerű, hogy a világ vallásai, a világ vallási vezetői az együttérzést és az Aranyszabályt alapelveknek tekintik, melyek hitükben bennefoglaltatnak.

Ugyanakkor azt gondolom, a vallások nem érdemlik ki a teljes hitelt. Azt gondolom a természet ebben a témában, hogy is mondjam, a kezükre játszott. Ma este amellet fogok érvelni, hogy az együttérzés és az Aranyszabály, bizonyos értelemben véve, be vannak építve az emberi természetbe. Rendben. Amellett is leteszem a voksomat, hogy ha egyszer megértjük, hogy milyen értelemben tekinthetjük őket beépítettnek, akkor meg fogjuk érteni azt is, hogy pusztán elfogadni az együttérzést és elfogadni az Aranyszabályt, távolról sem elegendő. Igen sok munka vár még ránk azután.

Rendben. Tehát a gyors történeti áttekintés, először is az együttérzésről. Kezdetben vala az együttérzés, és ezalatt nem pusztán azt értem, hogy amikor az emberi lények először felbukkantak, hanem határozottan még annak előtte. Azt gondolom, hogy valószínűleg az a helyzet, hogy az emberi fejlődés menetében, még mielőtt a homo sapiensek felbukkantak volna, az olyan érzések, mint az együttérzés, a szeretet, a részvét, már rég elfoglalták a helyüket úgymond a génállományban, és a biológusoknak igencsak tiszta képük van arról, hogy először hogyan is zajlott ez.

Egy úgynevezett, rokonszelekció elv alapján zajlott. A rokonszelekció lényege pedig az, hogy amennyiben egy állat együttérzéssel van egy közeli rokona iránt, és ettől az együttérzéstől vezérelve ez az állat társa segítségére siet, akkor végül, az együttérzés maga lesz az, ami segíti a géneket abban, hogy az együttérzésnek alapul szolgálhassanak. Tehát, a biológus szemszögéből nézve, az együttérzés valójában a gén módszere arra, hogy segitse önnön fennmaradását. Rendben.

Figyelmeztettem önöket, hogy nem lesz valami szivmelengető. Rendben. Majd oda is eljutok. Remélhetőleg később egy kicsit szívmelengetőbb lesz. Engem nem zavar olyan nagyon az, hogy az együttérzés mögöttes Darwini logikája úgymond önkiszolgáló genetikai téren. Valójában a rossz hír inkább az a rokonszelekcióval kapcsolatban, hogy ez azt jelenti, hogy ez a fajta együttérzés mindössze a családtagok iránt fejlődik ki. Ez a rossz hír. A jó hír pedig az, hogy az együttérzés természetes. A rossz hír az, hogy a rokonszelekciótól vezérelt együttérzés a család keretei közé korlátozódik.

Na most, a későbbi evolúció során azért jönnek még további jó hírek, egy második fajta evolúciós logika. A biológusok ezt kölcsönös önzetlenségnek nevezik. És ennél az alap gondolat az, hogy az együttérzés arra késztet, hogy jó dolgokat tegyél az emberekkel, akik aztán viszonozzák ezt a szívességet. Itt megint, tudják, tudom, hogy ez nem egy kifejezetten inspiráló vélemény az együttérzéssel kapcsolatban, amilyeneket régebben halhattak, de egy biológus szemszögéből, ez a kölcsönös önzetlenség-fajta együttérzés,végső soron megint csak önös érdekeket szolgál. Nem arról van szó, hogy az emberek erre gondolnak, amikor együttéreznek valakivel. Nem tudatosan öncélú, de a biológus számára ez a magyarázat. Így aztán az együttérzés kiterjesztését legkönnyebben barátokra és szövetségesekre vonatkoztatjuk.

Biztos vagyok abban, hogy amikor egy közeli baráttal valami rémisztő dolog történik, Önök közül sokan nagyon rosszul érzik magukat. De ha az újságban olvassák, hogy valami szörnyűség történt Önök számára ismeretlen emberekkel, tudják, azzal valószínűleg együtt tudnak élni. Rendben. Hát ilyen az emberi természet. Tehát ez most megint egy újabb jó hír - rossz hír történet. Jó, hogy az együttérzés a családon kívülre is ki lett terjesztve, ezáltal az evolúciós logika által. A rossz hír az, hogy ez önmagában még nem hozza el számunkra az egyetemes együttérzést. Rendben. Tehát még akad tennivaló.

Na most, ennek a kölcsönös önzetlenségnek nevezett dinamikának van még egy következménye, amiről azt gondolom, elég jó hír, hogy az a mód, ahogy ez az emberi fajnál lejátszódik, az Aranyszabály ösztönös megbecsülését eredményezi az embereknél. Rendben. Nem éppen azt értem ezalatt, hogy maga az Aranyszabály a génjeinkbe lett vésve, de el lehet menni egy vadászó-gyűjtögető társadalomba, amely nem volt kitéve egyik nagy vallási tradíció behatásának sem, semmiféle etikai filozófiának, és ha eltöltünk itt egy kis időt, akkor azt találjuk, hogy alapvetően abban a meggyőződésben élnek, hogy jó tettért cserébe jót várj, és hogy a rossz tetteket meg kell büntetni. Az evolúciós pszichológusok szerint ezeknek az intuícióknak a gyökere a génjeinkben van. Tehát ők is úgy értik, hogy ha azt akarjuk, hogy jól bánjanak velünk, akkor mi is jól bánunk másokkal. És az jó, ha másokkal jól bánunk. Ez közel áll egyfajta beépített intuícióhoz.

Tehát ez a jó hír. Na most, amennyiben figyelt, valószínűleg feltételezi, hogy rossz hír is rejlik itt. Rendben. Mégpedig az, hogy még mindig nem érkeztünk el az egyetemes szeretethez. És ez igaz, mert annak ellenére,hogy az Aranyszabály tiszteletben tartása természetes, az is természetes, hogy keletkeznek kivételek is az Aranyszabályhoz. Rendben.

Ez alatt azt értem pl. hogy valószínűleg egyikünk sem akar börtönbe kerülni, de mindannyian úgy gondoljuk, hogy vannak olyan emberek, akiknek viszont nagyon is ott a helyük. Igaz? Tehát úgy gondoljuk, hogy másképp kell bánnunk velük, mint ahogy mi szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Persze, van erre logikus magyarázatunk. Azt mondjuk, hogy olyan rossz dolgokat követtek el, amik miatt egyszerűen ott a helyük a börtönben.

Egyikünk sem terjeszti ki az Aranyszabályt egy valóban széleskörű és egyetemes szokássá. Megvan a képességünk arra, hogy kivételeket tegyünk, hogy embereket egyedi kategóriákba soroljunk. És a probléma abban áll, hogy bár emberek börtönbe küldésére van egy bizonyos pártatlan bíróságunk, ami megszabja, tudják, hogy kit zárunk ki az Aranyszabályból, a mindennapi életben, az a mód, ahogyan mindannyian meghozzuk a döntéseinket arról, hogy kire nem terjesztjük ki az Aranyszabályt, egy sokkal durvább és előregyártottabb formulát használunk, ami nagyjából ennyi: ha az ellenségem vagy, vagy a vetélytársam, ha nem vagy a barátom, ha nem vagy tagja a családomnak, sokkal kevésbé hajlok arra, hogy alkalmazzam az Aranyszabályt veled kapcsolatban.

Mindannyian ilyesfélén viselkedünk, és a világon mindenhol ezt láthatod. Tudják, ezt látjuk a Közel-Keleten. Embereket, akik Gázából rakétákkal bombázzák Izraelt. Ők nem akarják, hogy rájuk is rakétákat lőjenek, de azt mondják, "Hát igen, de az izraeliek, ill. közülük néhányan olyan dolgokat követtek el, ami miatt ebbe az egyedi kategóriába kerültek." Az izraeliek nem szeretnék, ha gazdasági blokádot alkalmaznának velük szemben, de ők ezt teszik Gázával, és azt mondják, "Hát igen, de a palesztinok, ill. néhányan közülük, önnönmagukat hozták ebbe a helyzetbe."

Tehát az Aranyszabály ilyen kivételei azok, amik a világ sok baját eredményezik. És egészen természetes igy cselekedni. Tehát az a tény, hogy az Aranyszabály bizonyos értelemben belénk van épitve, önmagában nem fogja elhozni számunkra az egyetemes szeretetet. Ez nem fogja megmenteni a világot.

Na most, van itt egy jó hírem, ami viszont megmentheti a világot. Rendben. Tűkön ülnek már? Akkor jó, mert mielőtt közreadom ezt a jó hírt, teszek egy kis kitérőt egy bizonyos akadémiai területre. Remélem, fenntartom az érdeklődésüket a jó hír ígéretével, amely megmentheti a világot.

Arról a nem-nulla összeg témáról van szó, amiről már hallhattak itt-ott. Ez csak egy gyors bemutató lesz a játékelméletről. Nem fog fájni, rendben? A nulla és a nem-nulla összegű játékokról lesz szó. Ha azt kérdezik, miféle helyzet járul hozzá ahhoz, hogy az emberek barátokká, vagy szövetségesekké váljanak, a technikai válasz: a nem-nulla összegű helyzet. És ha azt kérdezik, miféle helyzet idézi elő azt, hogy emberek egymást ellenségként definiálják, hát az a nulla összegű helyzet. Rendben.

Tehát, mit is takarnak ezek a kifejezések? Alapvetően, egy nulla összegű játék az, amihez a sportban vagyunk szokva. Ahol van egy győztes és egy vesztes. Tehát a szerencséjük összege nullát tesz ki. Rendben. Tehát, a teniszben pl. minden pont vagy jó Önnek és veszteség a másiknak, vagy jó nekik és veszteség Önnek. Mindkét módon a nulla lesz a szerencse összege. Ez a nulla összegű játék.

Na most, ha párosban játszik, akkor a háló Ön felé eső részén játszó játékossal nem-nulla összegű kapcsolatban vannak, mert minden pont vagy jó mindkettőjüknek, pozitív, nyertes-nyertes, vagy rossz mindkettőjüknek, vesztes-vesztes. Rendben. Ez a nem-nulla összegű játék. És a való életben nagyon sok nem-nulla összegű játék van. A gazdaság birodalmában, mondjuk ha vásárol valamit, akkor inkább birtokolja az árut, mint a pénzt, de az árus szivesebben birtokolja a pénzt, mint az árut. Mindketten úgy érzik, nyertek. Rendben. Egy háborúban, két szövetséges nem-nulla összegű játékot játszik. Vagy mindketten nyernek, vagy mindketten veszítenek.

Tehát nagyon sok nem-nulla összegű játék van a valódi életben. És ez alapján újraértelmezheti azt is, amit korábban mondtam, hogy az együttérzés hogyan bontakozik ki, és az Aranyszabály hogyan alakul, pusztán azáltal, hogy hát igen, az együttérzés legtermészetesebben a nem-nulla összegű csatornákon áramlik, ahol az emberek egymást potenciális nyerő-nyerő helyzetűnek tekintik barátaikkal és szövetségeseikkel. Az Aranyszabály kibontakozása legtermészetesebben ezen nem-nulla összegű csatornák mentén zajlik. Tehát, a nem-nulla összegűség bizonyos hálói ott rejlenek, ahol együttérzést várunk el, és az Aranyszabályt hogy véghezvigyék a maguk csodáját. A nulla összegű csatornákkkal szemben valami másra számítunk.

Rendben. Tehát most már készen állnak a jó hírre, amiről azt mondtam, megmentheti a világot. És most azt is bevallom, hogy az is lehet azonban, hogy nem menti meg. Most, hogy feltartottam a figyelmüket 3 percig ilyen szakmai dolgokkal. De lehet, hogy megmenti. És a jó hír pedig az, hogy a történelem természetes módon terjesztette ki ezeket a nem-nulla összegű hálókat. Rendben. Ezek a hálók lehetnek az együttérzésnek a csatornái.Visszamehetünk egészen a kőkorszakig, és azt gondolom, hogy a technológiai fejlődésből kifolyólag, az utak, a kerék, az írás, a sok szállítási és kommunikációs technológia mind mind kérlelhetetlenül elősegítette, hogy minél több ember kerülhessen nem-nulla összegű kapcsolatokba, egyre több emberrel, egyre nagyobb és nagyobb távolságokban. Rendben.Ez tulajdonképpen a civilizáció története. Emiatt fejlődött tovább a társadalmi szerveződés a vadászó-gyűjtögető falutól az ókori államokig, birodalmakig, mostanra idáig, hogy egy globalizált világban élünk. És a globalizáció története többnyire egy nem-nulla összegű játék története.

Rendben. Felteszem, hallották már a kölcsönös függőség kifejezést a modern világra alkalmazva. Hát ez a nem-nulla összeg kifejezés egy másik formája. Ha az Ön sorsa összefonódik valakivel, akkor azzal a személlyel egy nem-nulla összegű kapcsolatban vannak. És ezt láthatjuk a modern világban állandóan. Láthattuk a legutóbbi gazdasági összeomlásnál, amikor rossz dolgok történnek a gazdaságban, az rossz mindenkinek, a világ nagy részének. Ha jó dolgok történnek, az pedig jó a világ nagy részének.

És tudják, örömmel mondhatom, hogy valódi bizonyíték van arra, hogy ez a nem-nulla összegű fajta kapcsolat kiterjesztheti az erkölcsi álláspontunkat Úgy értem, hogy ha megnézzük az amerikaiak hozzáállását a Japánokhoz a II. Világháború idején, nézzük csak meg a japánokról készült ábrázolásokat az amerikai médiában, az jóval a emberiesség alatt van, és vegyük azt a tényt, hogy atombombákat dobáltunk, anélkül, hogy igazán átgondoltuk volna. És ha összehasonlítjuk a mai hozzáállással, azt gondolom, ennek egy része annak köszönhető, hogy gazdaságilag kölcsönösen függünk egymástól.

A kölcsönös függőség bármilyen formája, nem-nulla összegű kapcsolat arra késztet, hogy elismerjük az emberek emberiességét. Tehát, erről azt gondolom, hogy ez jó. És a világ tele van nem-nulla összegű dinamikával. A környezeti problémák, több szempontból is, egy csónakba terelnek bennünket. És vannak olyan nem-nulla összegű kapcsolatok is, amelyekről lehet, hogy az embereknek fogalmuk sincs.

Oké, tehát pl. egy csomó amerikai keresztény valószinűleg nem úgy gondol magára, mint aki nem-nulla összegű kapcsolati viszonyban áll a muszlimokkal a világ tútlsó felén, pedig valójában abban állnak, mert ha ezek a muszlimok egyre boldogabbak és boldogabbak lesznek a világban elfoglalt helyükkel, és érzik, hogy van helyük benne, az jó az amerikaiaknak, mert kevesebb terrorista lesz, aki fenyegetné Amerika biztonságát. Ha egyre kevésbé boldogok, az rossz lesz az amerikaiak számára. Oké.

Tehát rengeteg nem-nulla összegűség van. És így aztán, az a kérdés merül fel: ha ennyi nem-nulla összegűség van, akkor hogyan lehetséges az, hogy a világot nem árasztotta még el a szeretet, béke és megértés? A válasz bonyolult. Lehet, hogy egy egész új beszédet is kitesz, de mindenesetre van egy pár dolog, amik ezt eredményezik, először is az, hogy létezik egy sor nulla összegű helyzet is a világon. Ezenkivül, ti., néha az emberek még mindig nem veszik észre a nem-nulla összegű dinamikát a világban. És azt gondolom, e mindkét területen nagy szerepe lehet a politikusoknak.

Mert ez nemcsak a vallásról szól. Azt gondolom, hogy a politikusok elősegíthetik a nem-nulla összegű kapcsolatok létrejöttét, tudják, a gazdasági elköteleződés általában jobb, mint a blokádok, vagy ilyesmik, legalábbis ebben az összefüggésben. És a politikusok tudhatják azt, és kell is, hogy tudják, hogy amikor az emberek a világon mindenhol rájuk tekintenek, akkor a nemzetükre tekintenek, oké, és aszerint igazodnak hozzájuk, hogy vajon nulla, vagy nem-nulla összegű kapcsolatban vannak azzal a nemzettel, mint pl. Amerikával, vagy bármely más nemzettel. Az emberi pszichológia olyan, hogy ilyesfajta jelek alapján igazodnak el: Érezzük, hogy tisztelnek bennünket? Mert tudják, a történelem azt mutatja, hogy ha nem tisztelnek bennünket, akkor nagy valószínűséggel nem fogunk nem-nulla összegű kölcsönösen jövedelmező kapcsolatban kikötni a másik féllel. Tehát tudatában kell lennünk annak, hogy miféle jeleket küldözgetünk ki. És ezek közül jónéhány, megint csak, a hogyismondjam, politikai gyakorlatban zajlik.

Ha akad egy dolog, amire mindenkit bátorítanék, politikusokat, vallási vezetőket és magunkat is, az az lenne, amit úgy nevezek, hogy az erkölcsi képzelőerő kitágítása. Oké.Ez az, amiről azt mondják, hogy az a képesség, hogy a másik cipőjébe képzeled magad,olyanokéba, akik tőled nagyon különböző helyzetben vannak. Ez nem ugyanaz, mint az együttérzés, de elősegíti az együttérzést. Megnyitja a csatornákat az együttérzés számára.És azt hiszem, most elérkeztünk megint egy jó hír - rossz hír sztorihoz, ami arról szól, hogy az erkölcsi képzelőerő az emberi természet része. Ez magában jó, de megint csak hajlamosak vagyunk arra, hogy szelektíven alkalmazzuk. Oké.

Amint valakit ellenségként jelölünk meg, azonnal nehezünkre esik a cipőjébe képzelnünk magunkat, teljesen természetesen. Tehát, ha egy különösen nehéz helyzetet akarunk venni, mondjuk egy amerikai számára, vegyünk valakit Iránból, aki egy amerikai zászlót éget el, ezt látod a tévében. Hát, az átlag amerikai ellenkezni fog ezzel az erkölcsi gyakorlattal, hogy magát a másik helyébe képzelje és ellenkezni fog azzal az ötlettel is, hogy sok közös lenne kettejükben. És ha ilyesmit elmondasz nekik, hát, akkor azt fogják gondolni, hogy Amerika nem tiszteli őket, sőt, még uralkodni is akar felettük, és akkor utálják Amerikát. Volt valaha is valaki, aki annyira nem tisztelte Önöket, hogy Önök ezért finoman szólva utálták őt? Tudják, ellen fognak állni ennek az összehasonlításnak, és ez teljesen természetes, és emberi.

És ugyanígy, a másik személy számára, Iránban, ha megpróbálunk valamely amerikait, aki az Iszlámot ördöginek nevezte, emberies formában feltüntetni, azzal gond lesz. Oké. Tehát nagyon nehéz dolog embereket rávenni arra, hogy kiterjesszék a morális képzelőerejüketolyan helyekre, ahová nem menne magától értetődően. Ugyanakkor azt gondolom, megéri a bajlódást, mert ismétlem, ez segít bennünket abban, hogy megértsük, ha le akarjuk csökkenteni azok számát, akik zászlókat égetnek, akkor ez segít bennünket abban, hogy megértsük miért teszik ezt. És szerintem ez egy jó erkölcsi gyakorlat is.

Megemlíteném, hogy itt lépnek be a vallási vezetők a képbe, mert a vallási vezetők jól értenek ahhoz, hogy témákat úgy tálaljanak az emberek számára, tudják, hogy az agy érzelmi központjának bevonásával ráveszik őket tudatosságuk megváltoztatására és hogy új keretekben kezdjenek gondolkodni, tudják hogy van ez. Úgy értem, hogy a vallási vezetők jól értenek az úgynevezett ösztönzési bizniszhez. Ez a nagy elhivatottságuk manapság,hogy rávegyék az embereket arra, hogy kitágítsák erkölcsi képzeletüket, tisztán látva azt, hogy oly sokféle szempontból nézve, egy csónakban ülnek.

Szeretném összegezni, hogyan is néznek ki a dolgok, legalábbis ebből a világi szemszögből nézve ami az együttérzést és az Aranyszabályt illeti, azzal, hogy szerintem jó hír az, hogy az együttérzés és az Aranyszabály bizonyos értelemben véve be vannak építve az emberi természetbe. A szépséghiba ebben mindössze az, hogy hajlamosak vagyunk szelektíven alkalmazni őket. És komoly munkát fog igényelni ennek a megváltoztatása. De senki soha nem állította azt, hogy az Isteni tervet véghez vinni könnyű lenne. Köszönöm. (Taps)