A kereső ember egyik legnagyobb problémája, hogy megérti ugyan a hozzá intézett üzenetet, de nem cselekszik ennek megfelelően. Az akadályt az én-tudat restsége képezi. A tudás azonban csakis a tett folytán válik bölcsességgé. A Szellemi Iskola szempontjából a hit a helyreállításra szolgáló látnoki erő. Aki szívében megtapasztalja a megtisztított tudat és a Krisztus-rezgés élő kapcsolatát, ezzel egyidejűleg olyan egyre növekvő, sziklaszilárd hitet is kap, amely a tudásban fejezi ki magát. Váratlan kreatív lehetőségek kezdenek körvonalazódni számára. Napjainkban már tudjuk a kvantumfilozófiából, hogy a rendíthetetlen hit befolyással lehet a molekulák közötti kapcsolatokra is. Az evangélium azt állítja, hogy a hit hegyeket mozdíthat el. Clemens Kuby, filmrendező és forgatókönyv-író önéletrajzában határozottan kijelenti: „Minden lehetséges, még a teljes gyógyulás is, pusztán a gyógyulásba vetett hit alapján.” A csodás gyógyítások esetében, melyekről az evangéliumok adnak hírt, mindig a következő kulcs-mondatot olvassuk: „A hited megsegített téged.” A hit, mint belső kapcsolat Krisztus szellemi terével, vagy „az abszolút világ mátrixával”, amely bennünk és körülöttünk van, valóban látnoki erő. Alkotó hatása transzformációhoz vezeti az embert, a viszonylagos világ elhagyásához. Természetesen a bennünk lévő, mindezidáig bevésett hit-tételeinknek - amelyekből földi énünk világképe és magától értetődő léte táplálkozik - ugyancsak hihetetlen hatalmuk van. Ezért a legtragikusabb tévhit, amely az embert a viszonylagos világhoz bilincseli, abban áll, hogy múlandó én-személyiségét tartja valódi önvalójának. Pontosan ezzel a tévhittel akadályozzuk meg, hogy megtalálhassuk valódi önvalónkat, és így nem sikerülhet az önmegvalósítás sem. Létezik-e olyan út, mellyel életünk vezetését erre a belső, örökkévaló, az abszolút világhoz tartozó önvalóra ruházhatjuk át? Úgy tűnik, az emberek számára az okozza a legnagyobb problémát, hogy megértik ugyan a minden vallás és bölcs irat magjából őket megérintő, változatlan üzenetet, de nem képesek ezt az üzenetet a gyakorlatba átültetni. Ezt a súlyos akadályt az én-tudat tehetetlensége okozza: ezért van, hogy az ember „hallja ugyan az Igét, de nem cselekszi azt” - miként Pál mondja. A tudás pedig csak a cselekvés során válik bölcsességgé. A hosszú időn át ápolt neuronális, idegi kapcsolatok az embert saját negatív gondolkodásában tartják fogva és a szenvedés úgy követi a negatív gondolatot, mint ahogy a szekér kerekei követik a szekeret húzó ökröt. Ha szemrevételezzük azt a három korlátozó tényezőt, melyek elködösítik a szellem világosságát, akkor megállapíthatjuk, hogy minden vallásban azonos nevük van: tudatlanság, ragaszkodás, elutasítás. Az Ó-Testamentumból a következő panasz száll fel: „Elvész az én népem, mert nincs ismerete.” (Hóseás 4,6) Hermész Triszmegisztosz pedig megállapítja: „Az ember egyetlen bűne, hogy Istent nem ismeri.” (Corpus Hermeticum 3. könyv) A ragaszkodás mint a spirituális felébredés akadálya a modern agykutatás révén is különös hangsúlyt kapott. Énünk, amely „imamalmával” folyamatosan feltételekhez köt és saját önfenntartására törekszik, újra meg újra saját gondolkodásának „neuronális fecsegésében” napozik - ez az a legerősebb bilincs, amelyet fel kell oldanunk. Valóban: saját énünk az egyetlen teher, amelyet el kell engednünk. Ayya Khema asszony, napjaink mélyen hívő buddhistáinak egyike, így beszél erről a kérdésről saját tapasztalata alapján: „én nélkül az élet egészen egyszerű!” Annak a hatalmas segítségnek köszönhetően, amelyet Krisztus közvetítő tere mátrixként, és egyre erősödő rezgéssel nyújt számunkra a belátás és a csend útján, képesek vagyunk megszabadítani magunkat ettől a nagy tehertől. A belső csend gyógyító ereje A szükséges fejlődés elutasítása vagy megtagadása, valamint a más lényekkel szemben tanúsított ellenségesség megerősíti a neuronális mintát, és mentális alkotásaink oly mértékű megdermedéséhez vezet, hogy ez az önfejűség megakadályozza a spirituális növekedést. Ezért tanácsolják nekünk minden idők szellemben nagyjai: „Csendesedjetek el bensőtökben és nyissátok meg magatokat - ekkor a bennetek lévő Másik fogja a művet létrehozni.” Az elcsendesedésnek, a belső nyugalomnak, vagy - ahogy Jakob Böhme nevezi - „a valódi higgadtságnak” eme folyamatában minden olyan pillanatot hajszálpontosan felismerünk, melyben az énünk újra érvényesülni kíván, vagy saját akaratát szeretné keresztülvinni. Ha engedjük, hogy szellemünk nyugalomba és csendbe merülhessen, akkor a tudatlanság, a ragaszkodás és elutasítás, valamint minden egyéb szellemi akadály egymás után feloldódik, és kibontakozhat az együttérzés, a világosság és a szellem valódi természetének határtalan bősége. Ekkor akadálytalanul beáramolnak a szeretet gyógyító erői. Hiszen lelkünk kreatív forrásából közvetlenül felszáll a határtalan együttérzés minden olyan lénnyel, akik illúzióik fogságában szenvednek. A valódi lélek nem ismer semmilyen elválasztottságot. A kereső ember, aki már képes lélekerőt összegyűjteni, önkéntelenül megvalósítja az evangélium arany szabályát: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. (Máté 19,19) „ Mindenben cselekedj úgy, ahogy szeretnéd, hogy az emberek cselekedjenek veled.” (Máté 7,12) És a tétova kérdésre, hogy ezeknek a dolgoknak mikor és hol kell megtörténniük, csakis egyetlen válasz lehetséges: mindig és mindenütt. A szeretet az egyetlen olyan birtok, amely azáltal növekszik, ha továbbadják. A Hegyi Beszédben olvashatjuk még: „Aki hallja az én beszédemet és ennek értelmében cselekszik, bölcs ember az. És aki hallja az én beszédemet, de nem cselekszi azt, hasonlatos egy balga emberhez, aki házát homokra építette”. (Máté 7,26) Az elcsendesülés folyamatában - amelyet Goethe így jellemzett: „Halj meg és szüless meg” - ezen felül megsejthetjük azt a hatalmas ígéretet, amely Krisztus következő szavaiban rejlik: „Aki azonban elveszíti az életét én érettem (a viszonylagos valóságban), az megtalálja azt (az életet az abszolút valóságban)”. A Corpus Hermeticumban hasonló ígéretet találunk: „Aki önmagát legyőzi, az legyőzi a mikrokozmoszt és a makrokozmoszt, és minden korlátozottságból kiemelkedik”. Buddha pedig így tanúskodik: „Aki ezer hadsereget legyőz is, semmi ahhoz képest, aki saját magát győzi le”. A lélekember a benne lévő, az örökkévaló természetrend abszolút valóságából származó világosságelvnek - tehát az egyszülött fiúnak - köszönhetően fogja sikeresen elválasztani önmagában a világosságot a sötétségtől, vagyis, az anyagra irányuló én-ember tudatlanságától. Ezáltal egy vákuumot hoz létre önmagában, amely arra vár, hogy feltöltessék - melyből így majd egy új teremtés veheti kezdetét. A János evangélium nyelvezete ezt a folyamatot a „víztől és szellemtől való újjászületésnek” nevezi. A víz itt minden teremtő lehetőség tengerét jelenti, amely felett a szellem lebeg, hogy életet ébreszthessen, és fellobbanthassa egy új tudatossá válás világosságát. Krisztus és a légkörben megjelent új erő Az Egyetemes Tan mindenkor hangsúlyozza, hogy a Krisztus a tökéletes spirituális ember prototípusaként önmagában, egy megváltási (megbékélési) folyamatban újra egyesítette a két világ elválasztottságát. Egyúttal életútja során olyan információs mátrixot valósított meg, amely a megváltás ösvényét belevéste a viszonylagos világ légkörébe. Követése ezen az úton válik lehetővé. A Krisztus Egyetemes Szelleme nemcsak az Ige, az Élet és a Világosság isteni dimenzióiban van jelen információként, hanem a testben történt inkarnációja révén egy információs hidat épített az emberi gondolkodáshoz, érzéshez, érzékeléshez és cselekvéshez is. Eme hierarchikusan felépített mátrix fenti három nézete - Ige, Élet és Világosság - a szellemlélek-ember felébredt tudatára vonatkozik. Az ilyen ember a szó szoros értelmében az abszolút világ világosságrezgéseiből él és ezekben lélegzik. Semmi egyéb nem tudja már táplálni őt. A létrehozott mátrix további négy nézete a növekvő spirituális személyiség lelki és testi képességeire vonatkozik. A spirituális személyiség belülről kifelé történő felépítésének előfeltétele, hogy a régi földi személyiséget le kell bontani. Ez az önalkotó folyamat a felébredt szellemlélek vezetése alatt történik, aki az isteni alkotás törvényeivel áll összefüggésben. Ekkor új, spirituális gondolkodás váltja fel a mindezidáig az egó által kondicionált, ellenőrzött értelmi tevékenységet, és a tudatlanság gátló hatása feloldódik. Új, spirituális érzés váltja fel a régit. Az önmagára vonatkoztatott, az életre és a kívánságok kielégítésére irányuló éhség kimerül, és eltűnik a ragaszkodás. A lelket higgadt nyugalom tölti el. Új éteri-anyagi életerő váltja fel a régit. Megszületik az új, belső érzékelés és a képalkotási képesség. Ezen képességekből, melyek a krisztocentrikus mátrixból fejlődtek ki, természetes következményként új cselekedeti élet áll elő. A fejlődést még esetlegesen gátló mindennemű megtagadás feloldódik. Krisztus szeretetereje az a közvetítő, mely ezt az új teremtést lehetővé teszi. Legyünk tudatában, hogy milyen kegyelemteljes időkben élünk! Egyrészt látjuk a bolygónkon kialakult apokaliptikus állapotokat, másrészt viszont egy spirituális tudathoz vezető kvantumugrás küszöbén állunk. Viszonylagos világunk hídként szolgál, amelyen túl kell lépnünk. Ezt a hidat segítségként kaptuk, hogy felismerjük saját valódi önvalónkat és ennek nemességét - de ne építsünk házat erre a hídra! forrás : http://lectorium.hu/pentagram/2010-es_evfolyam/201005_18_hogyan_lesz_a_tudasbol_bolcsesseg |
Főoldal > A szív útja >