Ahogy a felébredés folyamata az emberi elmében beindul, az elsők között kerül felismerésre, hogy az élet mérhetetlen sok ellentmondással van tele, hogy a saját és az egyetemes tapasztalatban szép, és borzasztó dolgok egyaránt megjelennek. E felismerés sokkoló hatással van a rendszerre. Rendszerint felébred a vágy, hogy megértsük, mit jelent mindez. Hogy a világ gonosz, vagy jóindulatú? És amennyiben a világ gonosz, akkor hogy szálljunk ki belőle? E vágy a megértés keresésének a kezdete. Megértésért szüleinkhez, tanárainkhoz, kultúránkhoz, és vallásunkhoz tudunk fordulni, és vagy elfogadjuk, vagy elvetjük az ő valóságuk verzióját. Akárhogy is, a tanácstalanság továbbra is fennáll.

Bámulatos, de a kegyelem bizonyos pillanataiban tökéletesen tudjuk, hogy egyek vagyunk a világmindenséggel, hogy minden tökéletes. Egy futó pillantás csupán egy kisbaba arcára, vagy a megingathatatlan béke egy hosszabb időszaka, tudatában vagyunk. És azután elkerülhetetlenül egy másik, az iszony, vagy az élet látszólagos értelmetlenségének a tapasztalata következik. Ismételten felismerjük, hogy nem tudunk semmit, és hogy a megértés keresése tovább folytatódik.

Ezt azért tudom csak, természetesen, mert ez volt az én történetem is, amíg tanítómmal nem találkoztam, aki arra kért, hagyjam abba a keresést. Addig a pillanatig úgy éreztem, hogy a megértés keresése a legfontosabb dolog. Amikor azonban ezt az „abbahagy” szót valóban teljesen beengedtem a tudatosságomba, felismertem, hogy kétségtelenül volt egy pillanat életem sok pillanata között, amikor le tudtam állítani a keresést. A leállásnak az a pillanata felfedte a békét, amely a megértés mögött van. Abban a békében felfedeztem minden borzalomnak, minden szépségnek, minden kétségbeesésnek és minden relaxációnak a zárványát. De ez a felfedezés nem megértésen keresztül következett be. Amíg a mély megértés pillanatai előfordulnak időnként, az örök béke közvetlen tapasztalatát tartós megértés követi.

Rendszerint azért keressünk megértést, mert azt hisszük, el fog vezetni bennünket az igazsághoz. Megpróbálunk minden tapasztalatot megérteni, amellyel szembesülünk, aztán elraktározzuk azokat kis mentális fiókjainkba. Ez egyik példája annak a hatalmas erőnek, amely révén az elme irányítja életünket. De amikor eljön az igazság felismerése, az elme megszűnik irányító eszköznek lenni. Kiváló eszköze a felfedezésnek és a követésnek, de nem az irányításnak. Az elme nem ellenség, semmi baj nincs vele. A tragédia abban áll, hogy mi hisszük az elme következtetéseit valóságnak. E hatalmas tragédia a felelőse minden világi szenvedésnek, és a legmélységesebb szenvedéseknek, legyen az egyéni, vagy kollektív.

Arra vagy kondicionálva, hogy megpróbálj mentális megértésre jutni egy emelkedett helyen, de az nem valódi megértés. Vagyis, a megértés birodalma arra terjed ki, hogyan kell cipőt bekötni, jó gyakorlatokat követni, új nyelveket tanulni, vagy magasabb matematikai képleteket megérteni. A megértés ereje, amely az elmének csodálatos képessége, hasznavehetetlen a valódi éned felfedezése terén.

Akármit keresel ebben a pillanatban, legyen az világi, vagy spirituális, csak hagyd abba. Lehet, hogy ekkor hatalmas félelem ébred benned, attól való félelem, hogy ha megállsz, meg fogsz halni, soha nem fogsz oda elérni, ahová tartasz. Ez a félelem érthető, de ezután minden nagyszerű lesz, akik téged megelőztek arról biztosítanak, hogy az elme leállása abszolút jó hír. Mélyen a bensődben már tudod ezt. Csak azért nem tudsz egészen hinni benne, mert nem érted. És meg akarod érteni, hogy hatalmad legyen fölötte; legyen egy helye, és legyen meghatározható, mint valamiféle vallásos, vagy spirituális, vagy egzisztenciális dolog.

Amit tudsz, azt létezésed legbelsejében, megértés nélkül, erőfeszítés mentesen tudod. Az erőfeszítés akkor merül fel, amikor meg akarod érteni, hogy mentálisan legyél képes tudni, és emlékezz rá, hogy rendelkezésedre álljon, ha bajba kerülsz. Arra kérlek, hagyd abba a megértés keresését most, ebben pillanatban, és nézz szembe a valódi erővel, amely keresésedet táplálta. Ne közelíts felé, ne vesd el, ne ragadd meg. Csupán legyél, a megvalósulás félelmei, aggodalmai, tehetetlenségei, reménytelenségei, kétségbeesései, boldogságai, izgalmai, kitörései ellenére. Lehetséges, hogy egyszerűen itt legyél, úgy, hogy nem értelmezel valamit?

Van valamilyen hiedelem, amelyet az individuum túlélése érdekében, az elmével meg kell értened? Ahogy tanulmányozod ennek a hiedelemnek a valóságát, felfedezheted, hogy a ki vagy te igazsága, a tudatosság maga, már ismeri önmagát, már megadta magát önmaga misztériumának, és ebben a megvalósulásban egyre mélyebben ismered önmagad. Ezt követően mindenféle megértés másodlagos, még a minden létező egységének a legmélységesebb megértése is. A ki vagy te igazsága, mint tiszta tudatosság, a létezés teljessége, végtelenül mélyebb és hatalmasabb, mint annak valamiféle mentális megértése.

Ennek a felismerésnek a hatásai egészen kivételesek lehetnek, és gyakran követi valamilyen képesség, amely révén kifejezed azt, ahogy ezt a szent könyvekből és szentírásokból ismerjük. De amint a gondolatok azt hiszik, „most már tudom, most már értem, most már az enyém” , a misztérium koncepcióvá válik, egy valamikor a múltban tapasztalt igazság pillanatáról szóló történetté.

Az igazság egyszerűsége az, ami azt távol tartja minden koncepciótól, beleértve bármilyen olyan koncepciót, amelyet e pillanatban használhatnál, hogy rámutass. Elérhetőségünkön kívül áll, mivel túl közel van, hogy elérhető legyen. Az elme koncepciói túlságosan távol esnek a ki vagy te igazságának közelségéhez viszonyítva.

Egy bizonyos ponton felismered, hogy nem értesz valamit, és megtapasztalod a megadás pillanatát. Paradox dolog, hogy amint felhagysz a megértés igényével, bekövetkezik a megértés; és abban a pillanatban, hogy azt gondolod érted, már nem is érted.

Ha hajlandó vagy éppen most, ebben a pillanatban felhagyni minden megértéssel, minden, aminek a megértését korábban kerested napvilágra kerül.