Életrajzi film Jiddu Krishnamurtiról, a XX. század egyik legnagyobb spiritualis tanítójáról. Itt: http://vimeo.com/28906082 http://www.krishnamurti.fw.hu/DVD.html Felhívás a változásra(J. Krishnamurti élettörténete dokumentumfilmen) J. Krishnamati HUN sub 2 Krishnamurti: Felhívás a változásra(részlet) ---------------------------------------- HitAki megérti az életet, annak biztosan nincs szüksége hitre. Aki szeret, az sem hisz-az szeret. Annak van hite, akin eluralkodik az értelem, mivel az mindig biztonságra, védelemre törekszik. Állandóan kerüli a veszélyt, ezért épít eszmékbõl, hitbõl és eszményekbõl menedéket. A hit által megzavart elme nem ismeri meg az igazságot. A tényektõl és kapcsolatoktól elszakadt elme sohasem talál Istenre. A vallás, az Istenben való hit tehát menekülés a valóság elõl, ezért nem is nevezhetõ vallásnak. Minél szilárdabb a hit, annál erõsebbek a dogmák. Amikor a keresztény,hindu vagy buddhista hitet elemezzük, felismerhetjük, hogy ezek megosztják az embereket. Könnyen belátható, hogy a politika, egyházi, nemzeti vagy egyéb hitek milyen módon választják el egymástól az embereket, hogyan teremtenek konfliktust, zûrzavart és ellentétet. Lehet-e a mai világban hit nélkül élni-nem hitet váltani, egyiket helyettesíteni a másikkal, hanem teljesen megszabadulni minden hittõl. Amennyiben nincsen hit, amellyel az elme azonosulhatna, az így szabaddá vált elme képes olyannak látni magát, amilyen. Ez a biztos kezdete annak, hogy az egyén megismerhesse önmagát. --------------------------------------------- Valamivéválás-"én"Mindennapi életünk, mint tudjuk,a valamivé válás folyamata. A valamivé válás tehát küzdelem és szenvedés, vagyis állandó harc: ez vagyok, és az akarok lenni. Amikor az elme megszabadul minden valamivé válásra törekvéstõl, minden eszménytõl, az összes összehasonlítástól és megbélyegzéstõl, amikor saját felépítménye összeomlik, akkor a látható világ mögötti Valóság teljes átalakuláson megy keresztül. A valóságot mint tényt kell látnunk, amely aktuális, vagyis a látható világ mögötti Valóság. Nagyon fontos megérteni a vágyaink által fokozódó ellentmondásokat, de ezt a megértést csakis önismerettel, énünk minden rezdülésének állandó tudatosításával lehet elérni. Tudod, hogy mit értek "én" en? Az ötletet, az emléket,a következtetést, a tapasztalatot, a megnevezhetõ és megnevezhetetlen szándékok számos formáját, a tudatos törekvést a létre vagy nemlétre, a tudatalatti felhalmozódódott emlékeit, a fajt, csoportot, egyént, klánt és a teljes egészet, akár megnyilvánult külsõ cselekvésben, akár a lélekben erénnyé alakul. A felsoroltak utáni vágyakozás azonos az énnel. Ezt mind tudjuk. Azt is tudjuk, hogy az én az olyan kivételes pillanatokban nincs jelen, amikor nincs értelme törekvésnek, erõfeszítésnek, ez pedig csak a szeretetben fordulhat elõ. ----------------------------------------------- Hatalom-erkölcs A hatalom szót itt nem a megszokott értelemben használom, hanem mint hagyományt tudást,tapasztalatot a külsõ vagy belsõ biztonságra törekvés és magatartás eszközét, hiszen az elme végsõ soron mindig biztonságra és zavartalan állapotra törekszik. Az ilyen hatalom lehet egy eszme önként vállalt hatalma vagy az úgynevezett vallásos Isten-eszmény, amely a hívõ embereket megfosztja a valóság megtapasztalásától. Egy eszme nem tény, hanem csupán elképzelés. Isten a vallásos emberek számára ilyen elképzelés, lehet hinni benne, de akkor is csak fikció marad. Isten megtapasztalásához ezt teljesen le kell rombolni. Ahhoz, hogy megismerjük a hatalom mûködési elvét, igaz mivoltát, megértsük és elvessük a biztonság iránti vágyat, tudatosságra és éleslátásra van szükségünk. Nem arról van szó, hogy végül szabaddá kell válnunk, hanem már kezdettõl fogva szabadnak kell lennünk. A kérdés a következõ: Képes-e az elme, amely oly nagy mértékben kötõdik feltételekhez-számtalan szekta, vallás, babona, félelem által befolyásolva-szakítani mindennel, és újrateremteni önmagát? Az ismeret és tapasztalat hatalma erkölcstelen, még akkor is, ha Mester vagy pap képviseli. A társadalmi erkölcs nem azonos az erkölccsel, sõt erkölcstelen, mivel elismeri a versengést, a kapzsiságot és a becsvágyat. Ezzel a társadalom támogatja az erkölcstelenséget. ---------------------------------------------------- ÖnismeretAhhoz, hogy megbirkózzunk a valamennyiünk előtt álló megszámlálhatatlan problémával, vajon nem önismeretre van-e leginkább szükségünk? Önismereten azt értem, hogy tudjunk minden gondolatról, hangulatról, szóról és érzésrõl, ismerjük elménk mûködését. Nagy hiba volna arra gondolni, hogy képesek lehetünk a tökéletes és alapvetõ önismeretre elszigetelõdés és magunkba fordulás útján, vagy azáltal, hogy pszichológushoz, paphoz fordulunk, esetleg könyvekbõl olvashatjuk ki, hogyan lehet szert tenni az önismeretre. A feladat nem más mint kapcsolatteremtés. Az önismeret akkor valósul meg, amikor megismerjük magunkat valamilyen kapcsolatban, amely minden pillanatban megmutatja, kik vagyunk. Az emberi kapcsolatok valójában tükrök, amelyben valóságos énünket látjuk. Az emberek többsége viszont képtelen úgy tekinteni kapcsolataira, hogy azokban saját magát vizsgálja, mivel azonnal elutasítja vagy megindokolja, amit lát. ------------------------------------------------ Krishnamurti: Az élet a cél Mint a felhő, melyet sietve hajt a szél, hegyen, völgyön át, úgy rohan az ember az életen keresztül. Nincs kitűzött célja, nem ismeri az élet értelmét, olyan mint a felhő, melynek nincs nyugalma, völgyről-völgyre száll, nincs megállása, csendje, békessége. Céltalan élete értelmét nem látja; ezért lelkében és a világban káosz és sötétség van. Mi az élet célja? Életszabadság, az Élet felszabadítása a forma bilincseiből. A felszabadulást akkor érjük el, ha minden tapasztalaton túl vagyunk már, tehát minden tapasztalás fölé emelkedünk. Szeretném megértetni veletek, hogy csak úgy tölthetitek be az élet rendeltetését, - miként én beteljesítettem azt – ha örömmel fogadtok szívetekbe minden tapasztalatot, akár örömteljes, akár szomorú: csak így lesz az életetek, mint az esőcsepp teljes, egész. Ti rettegtek a szenvedésektől és azt hiszitek, hogy az valami félelmetes, amit takargatni kell. Pedig az átélt szenvedés erőt ad, erőt a további küzdelemre, mely szintén csak tapasztalatgyűjtés. Hívjátok a küzdelmet teljes szívetekkel, s ne tegyétek félre, ne kerüljétek el, mert a szenvedés adja a megértés zamatát, ő a vonzalmak megteremtője, mely megtanít együtt érezni az élettel. A szenvedés, a gyönyör, a gonosz és az igaz mély értelmet rejt, ha a célt már felismertük, mert a cél ismerete vezet a megértéshez. -------- Az Igazság elérése az Élet kibontakoztatása: ezért lehetőleg segítsük elő, hogy minél teljesebben kifejeződhessék. Számomra az egyedüli cél, az egyetlen világ, mely maradandó és örök: az Igazság világa. Aki egyszer ide bepillantott, - már itt a küzdelmek világában, maga előtt látja az örök végcélt. Bár mulandók között bolyong, és sokszor téved az árnyak homályába, már a kitűzött cél irányítja életét: elnyerni a felszabadulást, minden vágy, minden tapasztalat, minden szenvedés és küzdelem bilincse alól. Aki igazán arra vágyódik, hogy megismerje az örökkévalót, az mindenek előtt ezt a célt kell maga elé tűzze. Nem mások célját, mások látományát, hanem azt, mely saját szenvedéseinek tapasztalataiból született meg. Ha valaki előtt ez a cél már egyszer felvillant, fényt áraszt kuszált gondolataiba és rávilágít az élet értelmére. Szeretném, hogy a ti elmétekben is – úgy, amint az enyémben – ez legyen minden gondolat és minden érzés alapja.---------------------- Ha egyszer felismertétek a célt, legyetek művészek, gazdálkodók vagy nevelők, akkor már nem a múlandóság árnyékában alkottok, hanem az örökkévalóság csarnokában. A legtöbb embert bilincsbe veri a jelen. Jelenük óriási árnyékká dagad, és ennek homályában alkotnak az Igazság megértése nélkül. Az örökkévaló megértéséhez tudniuk kell, hogy az Igazság egy, egy az Élet is, bár nagyon sokféleképpen fejeződik ki. Csakhogy az emberek inkább az élet kifejeződésében keresik az egységet s nem magában az életben. Magának az életnek nincsenek árnyalatai, nincsenek határai és korlátai, a különbséget csak azok látják, akiknek az élet csupán háttér és nem önmagukat tekintik háttérnek, vászonnak, melyre a képet majd az élet vetíti. Meggyőződésem, hogy a mostani káosz, aggodalom és küzdelem abból támadt, hogy az Életet bilincsbe verték, megbénították, és az Igazságot körülhatárolták, és feltételekhez kötötték. Az emberek az egész világon határt szabtak az Igazságnak, lecsökkentették és levezették az erejét. Én a „levezetés” fogalmát technikai értelemben használom, mint az elektromosságot egy erőműben. De az Igazságot így lefokozni, csökkenteni nem lehet. Ezért az emberek árulói lettek az Igazságnak. Nem az Élet megértése volt a legfőbb céljuk, hanem a különböző tanokban, a sok Istenben és vallásokban való hit. Pedig az Élet megértése mindennél fontosabb, sokkal lényegesebb, mint a számtalan hittétel, mindenféle dogma, vallások és elméletek szolgasága ----- Hiszen vallottatok már sokféle hitet, ragaszkodtatok különböző dogmákhoz, felfogásotokat, életeteket hittételekhez kötöttétek, és vallások szolgaságába állítottátok, és mégse találtátok meg a maradandó boldogságot. A régi határokat újakkal cseréltétek fel, egyik kalitkából a másik, talán egy kicsit tágasabb ketrecbe költöztetek át, de nem élt bennetek a vágy, hogy széttörjetek minden korlátot, mely bezár és elválaszt, rombol, és szenvedést okoz. Mivel az Életnél előbbre helyeztétek a hiteket és dogmákat, és az Élet fölé helyeztétek a vallásrendszereket, ezért következett be a veszteglés és tespedés. Megköthetitek-e a tenger vizét? Markotokba szoríthatjátok-e a szeleket? Szerintem a vallás megkövült emberi gondolat, amelyből templomokat és egyházakat alkottatok. Mikor egy szellemi, isteni törvényt, isteni rendet, külső tekintélyhez láncoltok, már abban a pillanatban korlátoztátok és elfojtottátok az Életet, melynek felszabadítására és beteljesedésére vágytok. Ahol korlátok vannak ott megkötöttség van, mely végül szenvedéssé válik. A világ ma a bilincsbe vert Élet képe. Felfogásom szerint a vallások a dogmák, a hittételek nincsenek szerves összefüggésben az élettel, s ezért az Igazsággal sem. Az élet a mindennapi apró eseményekből szövődik, melynek irányítása a kezünkben van. Felhasználhatjuk azokat, nagyot alkothatunk belőlük, de épp úgy megsemmisíthetjük, elpusztíthatjuk, ha hiányzik belőlük a megértés. Az élet szövevénye a kezetekben van és a ti hatalmatok és nem más uralma alatt áll. Ha életetek irányítását más uralma alá helyezitek boldogtalanság lesz az eredménye, mert az autoritás, mint a fa törzse ledönthető, s így az enyhülés, amit árnyéka nyújtott megsemmisülhet. Ha az Igazságot így korlátozzátok és meghamisítjátok, félelem költözik szívetekbe és elmétekbe, a jó és rossztól való rettegés, a kicsinyes erkölcsi felfogások súlya, a menny és a pokol borzalma. Erre a félelemre alapítjátok megszámlálhatatlan hiteitek sokaságát, melyek korlátok közé zárják az életet. Félelem él bennetek és azért keresitek a megnyugvást. Én pedig azt mondom nektek, ne megnyugvást, hanem megértést keressetek. A vigasztalódás keresése az Életet bilincsekbe veri; míg a megértés vágya Életszabadságra vezet. Ezt a szabadságot pedig csakis a tapasztalatok útján lehet elérni. Van-e más igazi megnyugvás, mint az Igazság megértése? Ti küzdelem és könnyek nélkül akartok célhoz érni. A legtöbben lelki gyógytárakat keresnek, a félelem ellenszereit – s ezért kívánnak külső segítséget, külső támaszt. Féltek szembenézni saját gyöngeségeitekkel: nem mertek szembeszállni magatokkal és győzedelmeskedni önmagatok felett. Tapasztalatlanságtokban nem ismeritek a nagy magasságokat, a nagy egyedüllétet, a nagy magányt és az örök életet. Azért azt hiszitek, hogy magatokkal kell hozzátok a barátaitokat, a templomaitokat, a szokásaitokat, erkölcseiteket, méltóságotokat, kötelékeiteket, szertartásaitokat és vallásaitokat. E nagy magasságokban mindezek fölöslegesek. ------------------------------------ Az ember a jelen homályába bonyolódott és ez idézi elő szenvedéseit. Az élete szakadatlan küzdelem, folytonos tülekedés, szüntelen harc és állandó szorongás. A jelenen áthatolva elérni az örökkévalóságot, ez az ember igazi célja, rendeltetése. Mindenki maga kell kivájja azt az alagutat, mely közvetlenül az Élet céljához vezet. Ez az alagút, amely az élet betöltéséhez vezető egyedüli ösvény, tibennetek van. Ebben az alagútban nem fordulhattok vissza többé, mert magatok mögé dobtátok mindazt, amit kiástatok. Itt csak előre mehettek. De az igazság felismerése által juthattok előre, mert enélkül nincs haladás. A mi életfeladatunk erős elhatározással menni előre, hogy a jelen árnyékain túl megtaláljuk az örökkévalót. Ha már egyszer magatok elé tűztétek a célt, mely az Élet beteljesítése: vagyis a vágyak, tapasztalatok, fájdalmak és szenvedésektől való felszabadulás, - akkor az alagúton keresztül vezető út is gyönyörűséges lesz számotokra. Tudom, mennyi kérdés támad lelketekben szavaim nyomán, mennyi mindent nem tudtok majd összeegyeztetni azzal, amit hirdetek. Sokan mondják majd: ezt hirdették, - erre buzdítottak, - ezt mondták nekünk – ilyen szellemben tanítottak, neveltek bennünket. Ezzel szemben nincs mit mondanom. Akit szomjúság gyötör, iszik majd a forrás vizéből, aki nem szomjas, egyszerűen elhalad a forrás mellett. De mert a világ valóban szomjúhozik, s talán ti is egynehányan, jobb, ha az összeegyeztetéssel nem fáradoztok. Miért kívánjátok az összeegyeztetést? Ha megkísérlitek ezt, eltévelyedtek az összeegyeztetésben, a megalkuvások között. De ha él bennetek a vágy, hogy megértsétek az életet, és készek vagytok megkísérelni ezt, nem szabad, hogy mások vezetésére támaszkodva járjatok az élet útjain, az élet mezején ------------------------------ Miként a tikkadt föld várja az enyhülést hozó esőt, mely életet ad és zöldbe borítja a pázsitot, úgy várják a szabadság hírét a boldogság üzenetét és az Igazsághoz vezető út felfedezését azok, akik az Élet megértésére vágynak; és oly boldogan kellene fogadják azok is, akiknek kiégett az elméjük és szívük, és akiket lenyűgözve tart a félelem. De hogy valaki igazán örülni tudjon a hűvös árnyéknak, a zöldellő pázsitnak, a lombos ágaknak, előbb ismernie kellett az emésztő forróságot, perzselő hőséget, az olthatatlan vágyat egy csöpp víz után. Akik látni kívánják a természet üde zöldjét, akik örvendeznek a hegyekből áramló friss fuvalmaknak, amely esőt hozott, fel kell használniuk minden cseppjét; fel kell halmozniuk szívükben és elméjükben, összegyűjtve az elkövetkezendő sok-sok nyárra valót is. Az Igazság az egyedüli balzsam, a drága kenet, mely begyógyítja a tapasztalat ütötte bánatsebeket. De ha nem akarjátok igazán szívetekbe és elmétekben fogadni, és nem igyekeztek lehetőleg megérteni, akkor durva félreértések származnak belőle, és téves ítélkezés. Én nem törődöm azzal, hogy az Igazságnak hány követője lesz, hanem csak azzal, hogy hányak lesznek, akik az Igazságot megértik, és adni tudnak belőle másoknak is, minden mellettük elhaladónak. Azokkal törődöm, akik valóban isznak az Élet vizéből és nem azokkal, akik kis edénybe gyűjtve tartogatják és egy helyben állva gyönyörködnek benne és bálványozzák ------------------------------------------ Én az Igazságot megtaláltam, a célt elértem – és az Igazság bennem valósággá vált! Ezért szeretném nektek is megmutatni a megvilágosodás ösvényét. Szeretnék adni nektek a vízből, mely szomjatokat csillapítaná, mely zöld rügyeket fakasztana a múltnak halott ágain. Azonban, hogy ihassatok a vízből, az élet bármelyik fokán szükséges, hogy szívetek és elmétek tiszta és minden előítélettől mentes legyen. Csak ti dönthetitek el, hogy milyen fokú megértés lakozik bennetek: senki más, csak ti tudjátok, mennyit haladtatok, fejlődtetek, mennyivel jutottatok közelebb a célhoz. Ha valaki más mondaná ezt meg nektek, az az Igazságot hamisítaná meg. Ha valaki nem szántotta fel, nem készítette el a talajt, hiába öntözi meg az eső, termést mégsem hoz. De aki gondosan megművelte, szeretettel és fáradtsággal gondozta földjét, annak, ha majd eljön az eső, gazdag terméssé érik a vetése. Ebben nincs semmi titokzatos, vagy rejtett: az Igazság nem miszticizmus, sem okkultizmus. Mindkettő korlát csupán, melyet az ember vont az Igazság köré. Az Igazság nincs összefüggésben a korlátokkal, melyeket rá szeretnének kényszeríteni. Ti folytonosan keresitek a megalkuvást, azon töprengtek, hogyan lehetne az Igazságot, amelyet elétek tárok összeegyeztetni a körülöttetek lévő mellékes dolgokkal. Ezért van küzdelem, lemondás és elégedetlenség, amely meg nem értésből fakad. --------------------------- Századok szállnak tova – ez nem fenyegetés vagy ígéret, nem is biztatás, hogy a Nirvánába, a Mennyországba vagy a Boldogságba hívogassalak titeket – évszázadok suhannak el, míg végre egy emberi lény eljut az élet igazi céljához, és annak megértését másoknak is nyújthatja. Az évszázados növény egyszer, minden erőit összegyűjtve kibontja szirmait, az arra járók gyönyörűségére. Ha a járókelő bölcs és igazán keres, félretesz mindent, ami kevésbé fontos, mint a virág illata, mindazt, ami nem szükséges ahhoz, hogy megértse Őt, aki elérte a célt és magába szívja az illatot s szívébe, lelkébe zárja a megértést. Az ilyen ember meggyőződik arról, hogy az Igazsággal megalkudni nem lehet, csak az apró, lényegtelen dolgokban lehet megalkudni. Az egész világon mindenki megalkuvást keres, a beléjük nevelt különböző hiteket igyekeznek összeegyeztetni, és nem hallják meg a célhoz jutás diadalhírét, szabadság és boldogság üzenetét, és ezért szívük kiszárad és üres marad. Szeretném, ha szívetek és elmétek az Örök Igazsághoz láncolhatnám – nem kicsinyes értelemben használom e szót, - hogy ne kössön mindaz, ami az Igazság lefokozásából, csökkentéséből származik, mert mindez az Igazság hamisítása. ------------------- A legtöbb ember azt hiszi, hogy feltétlenül szüksége van közbenjáróra, az Igazság tolmácsolójára. Én pedig szeretném megértetni veletek, hogy minden közbenjáró szükségképpen leszállítja az Igazságot. Az életnek ilyen közbenjáróra nincsen szüksége. Közbenjáró alatt Gurut, vagyis Tanítót értek. Szűkebb értelemben Tanító nem szükséges, sem az, hogy érzéseink és gondolatainkra megkülönböztető jeleket használjunk. Felfogásom szerint sokkal könnyebb magát az Életcélt használni vezetőül, mint másokat, - személyt vagy eszményt, - mert ezek csak pillanatnyilag segíthetnek. Meggyőződésem, hogy aki pillanatnyi segítséget nyújt, kénytelen leszállítani az Igazságot. Az Igazság ilyetén lecsökkentése azonban a végső cél meghamisítása. Ha tehát mindenki maga tűzi ki célját, amely egyúttal a világ célja is, ekkor a kitűzött cél lesz a tanítója, közbenjárója, ami az egyetlen szükséges kellék, - amely mindenkit célhoz segít. -------------- Én a tökéletességet, - ahova eljutottam, - oly módon értem el, hogy ebben az életben öntudatlanul vagy tudatosan minden szentély előtt imádkoztam. Alávetettem magam másoknak, követve őket és éppen ezzel korlátok közé zártam azt, amit felszabadítani vágytam. Figyeltem mások harcát, hogyan igyekeznek felszabadítani és teljesíteni az életet. Tömegeket láttam küzdeni az élet felszabadításán, mások akaratának súlya alatt. Láttam embereket, akik bölcsek, és még sincsen meg bennük a végtelen boldogság érzete, mert nem töltötték be az életet. Olyanokat láttam, akik a nagy tömeg között is elhagyatottak, mert nem értették meg, vagy nem valósították meg ezt az életet. Mindezeket megfigyeltem, és mint a folyamot vizének bősége sodorja a tenger felé, úgy hajtott engem is saját tapasztalataim tömege, saját megértésem – a Beteljesedésbe. Szabad vagyok, nem függök semmiféle irányzattól, nem vagyok foglya semmiféle rendnek, társadalomnak, vallásnak. Ezért teljes őszinteséggel ismételten mondom nektek, - remélem megértő szívvel elhiszitek, - hogy szeretnélek mindnyájatokat szabaddá tenni. Nem az én külön kalitkámba hívogatlak titeket, mert nekem nincsen kalitkám. Mert mindenki a réginél tágasabb kalitkába vágyik, félek, hogy eszméimet arra használják fel, hogy újabb kalitkát alkossanak belőle. Ez pedig az Igazság megtagadása, meghamisítása volna. Szeretném, ha megmutathatnám nektek a világosságot, de fáklyátokat magatoknak kell meggyújtanotok az örök tűz lángjánál. ------------------- Ha már egyszer felébredt bennetek a megértés és szeretet, akkor nem sodorhat el többé a tekintély forgataga, nem tarthat fogva a tradíciók hálója, vagy a hit délibábja. Mert ezek az eszmék újak, sokan lesznek, akik szembe szállnak velük, kérdésekkel fognak előállni, mások bírálgatják majd. Lesznek, akik ravasz érveikkel, bölcselkedéseikkel megzavarnak titeket egyénileg, kihoznak sodrotokból, és ezzel felborítják gondolkodásotokat. De én szeretném, hogy az elvetett mag elmétekben kihajtson, bármint tépik a szelek, bárhogyan tombolnak a romboló viharok, hogy megerősítsétek azt a kis palántát, amely majd sudaras fává nő a vándorok oltalmára, ezért támasszátok fel magatokban már a kezdet kezdetén kételyeiteket. Vizsgáljátok meg kételkedésekkel elméleteiteket, hiteiteket, és minden tudásotok. Vizsgáljatok át mindent kutatva, de ne úgy, hogy a kételkedés észrevétlenül lopózzék szíveitekbe. Meggyőződésem az, hogy az Igazság felfedezéséhez és megértésére a kételkedés nélkülözhetetlen. Ha mindent egyszerűen elfogadtok anélkül, hogy megvizsgálnátok, akkor ez az Igazság nem a tietek, s az, amit sajátotoknak gondoltok, nem valóság. Figyeljétek meg tavasszal az útszéli virágot: egész télen vágyott és küszködött, hogy szirmait kibonthassa, s egy arra menő fiúcska gondtalanul letépi, és így pusztul el. Ilyen gyönge virághoz hasonlít az Igazságról szerzett tudásotok is, ha nem edződött meg a kételyek tüzében. ............................. Hasonlóképpen értéktelen lesz az Igazságról szerzett tudásotok és megértésetek, ha nem vívta meg harcát a kételkedés és így fog elpusztulni minden alkotásotok olyan hamar, mint az a virág, melyet egy kis fiú leszakított. Hogy valóban megértsétek az Igazságot és megállapodjon bennetek, nem szabad elűzni kételyeiteket. Támasszátok fel magatokban a kételkedést, hadd jöjjön kérlelhetetlen zordságában és kegyetlenségével. Vizsgáljátok meg teljes szigorúsággal, kérlelhetetlenül magatokat és azt az ismeretet, amit saját tudásotoknak véltek. Mert én mondom nektek, hogy az ortodoxia csak akkor lép fel, amikor az elmében és szívben a hanyatlás jelei mutatkoznak. De ha szívetek és elmétek tudatosan ébreszti fel a kételyeket, akkor nem keletkezik ortodoxia, meghódolás a tekintélyek előtt, sem személyekbe vetett vakhit. Jelenleg mindnyájan olyan állapotban vagytok, hogy könnyen megzavarodtok és minden elmélet, vagyis inkább az Igazság új meglátása teljesen felborul és megsemmisül a kételyek viharában. Meggyőződésem, hogy eddig csak személyeket bálványoztatok, az Igazságot ember alkotta formákba zártátok, ezért nem magát az Ős gondolatot, nem magát az Igazságot imádtátok; az Igazságnak csupán azt a töredékét bálványoztátok, melyet egy emberi lény magába foglalt. Ha azonban a kételkedést lelketekben felkeltitek, akkor az eső módjára mossa el a hagyományok, századok és a vakhit porát és ekkor megbizonyosodtok a lényegesről és elmosódik mindaz, ami értéktelen, lényegtelen. -------------------- Mások könnyen felkeltik lelketekben a kételkedést, s ilyenkor kételkedtek mindenben, még a megértésben is, amit szenvedéseitekből merítettetek. Az ilyen kételkedés, amit mások ébresztettek föl és nem belőletek származott, nem tisztítja, nem világosítja meg a lelket: inkább még jobban megerősíti gyarló felfogásotokat, személyek kicsinyes bálványozását és ragaszkodást valamihez, ami csak a pillanatnyi megnyugvást adhat és így árulója az Igazságnak. De ha a kételkedést őszinte szívvel támasztottátok fel magatokban, hogy próbára tegyétek, vajon igazán megértitek az Igazságot, melyet megpillantottatok, s ha végül abban is kételkedtek, hogy őszinte a kételkedésetek, akkor, ami még ezután is megmarad, igaz, tiszta, maradandó lesz. Amit mondok, tulajdonképpen nem függ Krishnamurtitól, sem más személytől nem ered. Ez nem egyéni alkotás, hanem az örök Igazság. Mielőtt a tökéleteset, az örökkévalót megérthetitek, előbb a kételkedés árnyéka kell boruljon megértésetekre. A legtöbben félnek a kételyektől, mert bűnnek, véteknek gondolják és elűzik elméjükből, és így megerősödnek gyarlóságukban, kicsinyességükben és személyiségek imádásában: és megszilárdítják a hajlékokat, melyekben romlás és enyészet tanyáz. De ha felébresztitek a kételyeket elmétekben és szívetekben, elmétek minden zugába, rejtekébe és kérlelhetetlenül vizsgáltok és bíráltok meg mindent, akkor, ami megmarad a saját tudásotok lesz, amely maradandó, végtelen és örök. ------------------------ Azért növekedtem meg, mert mindig kételkedtem és elvetettem mindent, és csak azt fogadtam el, ami az örök világosság fényében értékes volt. A lefokozott Igazságoknak csak a magvát vettem figyelembe, nem az Igazság sallangjait, nem azt, ahogyan az emberek azt átalakították. Elvetettem a személyiségeket és félretettem a képeket, melyeket a világ bálványozott. Ezért tudtam fejlődni igazán. Mikor pedig feltámasztottam az igazi, végső, nagy kételkedést, mely lerombolta azt is, amit az apró kételyek teremtettek bennem, ekkor, aminek nincs határa, az Élet, mely nem ismer korlátokat, a boldogság, melyet nem homályosíthat el semmiféle árnyék. Amilyen bizonyos vagyok abban, hogy célhoz értem, titeket is ilyen bizonyossá szeretnélek tenni a magatok tudásában és abban, hogy ti is a jelenben vagy a jövőben célhoz értek. Ha megértitek szavaimat, bátran szembe néztek a kételyekkel, akkor valódi tanítványai lesztek az Igazságnak, s nem lesztek személyek követői – mint ma vagytok. Majd ha Krishnamurti az ember nem lesz veletek többé, újra béklyóba vernek az ősi hagyományok, avult felfogások. Újra rabjai lesztek a bálványozásnak és fogva tart benneteket a gépezet, amely az Igazságot lecsökkenti, átalakítja. --------------------------- Azt akarom tehát, hogy felébresszétek magatokban a kételkedést, és hogy e kételkedés segítségével ésszerűen vizsgáljatok meg mindent, ami fontos, értékes, kedves nektek. Így meglátjátok, hogy minden, amiben hittetek, meggyőződések, hagyományok, a másoktól átvett tudásotok – eltűnik, és romba dől a hatalmas épület, melyet hasztalanul és hiába emeltetek századokon át. Ezt kell tennetek állandóan az egész életen keresztül. Ha igazán keresitek az Élet értelmét, az Igazságot, amely az örök boldogság, akkor nem ragaszkodtok ahhoz, amit a múltban alkottatok, nem csüggtök többé olyan hiteken, mely már hasznavehetetlen és nem zárjátok szívetekben a személyiséget, mely közöttetek és az Igazság között áll. Akkor majd ledől a romlás csarnoka, leomlanak a válaszfalak, melyeket az ember kicsinyes felfogása, véleménye és a tekintély elve emelt. Csakis akkor tudtok majd igazán megérteni, csakis akkor nyerhettek teljes bizonyosságot, csakis akkor adhatjátok az Élet vizét a világ szomjúságának csillapítására. --------------------- A tökéletesség és Igazság csak úgy érhető el, ha őrizkedünk a fél-igazságoktól. Az örök Igazsághoz vezető út nem az, hogy a féligazságok teteje alá kerüljünk. Félre kell tennünk dogmákat, hitelveket, az Igazságról alkotott homályos képeket, semmit el ne fogadjunk, mindig kérdezzünk, és meg ne elégedjünk, és ne imádjuk a templomok csarnokaiban felállított bálványokat, személyeket, akik közöttetek és az Igazság között állnak. Mindent le kell rombolnotok, hogy találhassatok, és mindenben kételkednetek kell, hogy felfedezhessetek. Csak ekkor hömpölyöghet az Élet vize az egész világon át, s nem tűnik el, mint a búvó patak, melyet elnyel a sivatag homokja. Nem akarom, hogy imádjatok engem: nem akarom, hogy higgyetek nekem, nem akarok oltalmazó személyetek lenni, hogy belőlem oltárt emeljetek hajlékotok számára: nem akarok mankótok lenni. Mert amit ti belőlem láttok, ez a test, ez a személy, ez nem valóság, hanem múlandó és elenyészik. Csak akkor adhatjátok az Igazságot a maga szeplőtlen szépségében anélkül, hogy lealacsonyítanátok, ha megértitek, hogy mi van e forma mögött. De ez csak úgy lehetséges, ha folytonos kutatással és kételkedéssel kibontakoztatjátok magatokban az Igazságot. Láthatjátok, hogy korszakokon át, személyeket, bálványokat imádtak azok, akiket az Igazság tanítványainak neveznek, és másokat is arra biztattak, hogy hasonlóképpen cselekedjenek. Így alakították az Igazságot és ezzel árulói lettek annak. Ismeritek az Úr Buddha híres mondását, midőn így szólt: „Mindemellett, hogy én mondom nektek, mégsem igaz az, ha nem értitek.” De mert nem hallgattak a szavára, és a személyét imádták, a formát, mely az Igazságot tartalmazta, ebből származott a bonyodalmas hitfelfogások tömkelege, a sok előítélet okozta elferdítés, kicsinyes bálványozás és szűkfalú szentélyek ----------------------- Ha kimentek a világba – mert mennetek kell – és terjesztitek az új eszméket, de nem támaszkodtok külső tekintélyekre, és egyedül csak a ti megértésetek vezet – akkor nem lesztek az Igazság árulói, nem kisebbítitek azt, nem alkottok hiábavaló menedékeket, és hiú mulandó ábrándokat, amelyek az Igazságnak csak egy töredékét nyújthatják, és nem az örök Igazságot a maga teljes egészében. Ekkor már fölötte álltok a kételyeknek és ez az igazán művelt, magas kultúrájú ember ismertető jele. Művelt kultúrember alatt nem azt az embert értem, aki a modern élet vívmányainak a mestere. A kultúra a művelődés eredménye és kifejezője annak, hogy az egyes ember hogyan fogja fel az Igazságot. -------------------------------- Elsősorban a magas kultúrájú, művelt ember nem kér semmit önmaga részére, vagyis nem vár semmit senkitől. Ez nézetem szerint az első feltétel a magas kultúrájú ember számára. Ha tehát nem kell semmit kérnie másoktól, önmaga állítja fel életszabályait, önmaga saját világossága lesz, és nem vetít árnyékot mások életútjára. Külső tekintély nem befolyásolja, ismeretlen Istenektől nem fél, nem korlátozzák előítéletek, hagyományok, mert abban a pillanatban, amikor másokra támaszkodik, az Igazság megértése benne elhomályosodik. Az intuíció kell vezesse őt, mely az intelligencia legmagasabb foka. Intelligencia alatt a tapasztalatok összességét, leszűrt eredményét értem – ebből ered az intuíció. Ha fel akarjátok magatokban ébreszteni az intuíciót, mely az egyetlen vezető, az egyetlen irányító, akkor tartsátok elméteket élénk lelkesedésben. Kultúrált, művelt embernek türelmesnek, pártatlannak kell lennie, és képesnek arra, hogy azt, ami új, mielőtt elvetné, vagy elfogadná, elfogulatlanul és részrehajlás nélkül megvitassa és megbírálja. A legtöbb ember lelkén a félelem az úr, fél az ismeretlentől, fél a babonától, az előítéletektől, a vágyaktól, fél az Istenektől, a hitfelfogásoktól, rendszerektől, bölcseletektől. Művelt ember nem félhet semmitől, mert abban az értelemben, ahogy én használom ezt a fogalmat, ez a szellemi fejlődés legmagasabb fokát jelöli. Az ilyen ember valóban megnyitotta szívét az Élet vizének, és amint a nagy vizek, úgy vándorol ő is a világban, semmire se vágyik, semmitől se fél, semmit se kíván saját magának. Ezt a fokot csak úgy érheti el valaki, ha az életvélt tekinti a legfőbb bírónak, legfőbb irányítójának. Az ilyen ember egyszerű és tiszta. Derült és nyugodt, mint a hegy orma a hajnali fényben, mert fölért oda, ahol a tapasztalatok járma alól teljesen felszabadult, mert már minden tapasztalaton keresztülment. Az ilyen ember betöltötte az élet rendeltetését, mert hagyta, hogy az Élet akadálytalanul fesse képeit, nem korlátozta kicsinyes felfogóképességével, és nem torzította el, és nem mételyezte meg az Életet. A mélyből kell indulnunk, hogy a magasba érjünk. Közel kell kezdeni, hogy messzire juthassunk. Hogy elérhessük a hegycsúcsot, által kell mennünk az árnyékok völgyén. Ó Barátaim, én is bolyongtam a völgyben és lakoztam az árnyak között, én is szenvedtem, és igazán szerettem. Ezért most szívem egész melegével mondom nektek, hogy a közvetlen, egyetlen ösvény, az egyszerű egyesülés a legjobb. Ha felismertétek ezt az ösvényt, és elértétek az egyesülést, akkor az idő minden bonyodalmával együtt eltűnik. Akkor a magatok Mestere, a magatok Istene és Világossága lesztek. Ha ezt igazán megértettétek, minden egyéb másodrendű lesz, tehát feleslegessé válik. ......................................... Az önismeret Saját magunk ismerete nélkül tehetünk bármit, mégsem jutunk el a meditáció állapotába. Önismereten azt értem, hogy tudunk minden gondolatról, hangulatról,szóról és érzésről,ismerjük elménk működését.Nem ismerjük viszont felsőbbrendű énünket, mivel a világiélek csak a gondolatok síkján létezik. A gondolat a körülmények eredménye, régi vagy új emlékek visszfénye. Ha valaki meditálni próbál anélkül, hogy előtte erősen és megmásíthatatlanul megalapozná az önismeretből származó erényt, a meditáció végzetesen félrevezető és téljes mértékben hiábavaló lesz. Aki komolyan veszi a meditációt, annak nagyon fontos ezt megérteni. Ha nem járunk el helyesen, a meditáció és a valósélet szétválik. Annyira elkülönül, hogy valaki akár élete végéig meditálhat, kipróbálhat bármit, nem látja meg a lényedet. Tehet bármit, számára annak nem lesz értelme.Nagyon fontos megérteni, mi az önismeret: az emlékek tömegéből felépülő „én" tudatában lenni választási lehetőség nélkül. Csupán tudni kell róla, és minden értelmezés nélkül egyszerűen megfigyelni az elme működését. A megfigyelést azonban gátolja, ha csak akkor használjuk, amikor dönteni kell arról, mit tegyünk, mit ne tegyünk, mit akarunk elérni.Ebben az esetben korlátozzuk az elme mozgásterét. A valóságot mint tényt kell látnunk, amely aktuális, vagyis a látható világ mögötti Valóság. Ha egy eszme vagy vélemény befolyásol - az emlékekből építkezve gondoljuk, hogy ezt kell tennünk vagy ezt nem tehetjük - nem juthat el hozzánk a látható világ mögötti Valóság, ezért elmarad a megismerés. --------------------------------------------- Hogy megértsük azt, ami van, nincs szükségünk erőfeszítésekre - az erőfeszítések elvonják a figyelmüket, és ha meg akarunk érteni valamit, ha meg akarjuk érteni azt a valóságot, semmi nem terelheti el a figyelmünket - igaz? Ha meg akarom érteni azt, amit mondasz, nem hallgathatok közben zenét, nem figyelhetek az utca zajaira, hanem minden figyelmemet neked kell szentelnem. Azaz különösen nehéz és fáradságos dolog tudatában lenni annak, ami van, mivel maga a gondolkodásunk vonja el a figyelmünket a valóságról. Igazából nem akarjuk megérteni azt, ami van. Az előítéletek, az ítéletalkotás vagy az azonosítás szűrőjén keresztül szemléljük a valóságot, és ezt a szűrőt roppant nehéz eltávolítani, roppant nehéz szemügyre venni azt, ami van. A valóság nyilvánvalóan tény, maga az igazság, és minden más pusztán egyfajta menekülés. Hogy megérthessük azt, ami van, meg kell szűnnie a dualitás konfliktusának, mivel a „valamivé válás" negatív reakciója megtagadja tőlünk a valóság megértését. J. Krishnamurti A meditáció mozdulás a csendben. Az elme csendje a cselekvés. A gondolatból született tett tétlenség, amely zavart szül. Ez a csend nem a gondolat terméke, és nem is az elme fecsegésének vége. Az elme csendessége csak akkor lehetséges, ha maga az agy is nyugodt. Az agysejtek - amelyeket oly régtől fogva arra késztettünk, hogy reagáljanak, tervezzenek, védekezzenek, bizonygassanak - csakis a valóság látása által nyugszanak el. Ebből a csendből olyan cselekvés, amely nem teremt felfordulást, csakis akkor fakad, ha nincs többé megfigyelő, középpont és tapasztaló - mert akkor a látás maga a cselekvés. A látás csakis abból a csendből kiindulva lehetséges, amelyben minden méricskélés és erkölcsi értékelés megszűnik J. Krishnamurti Krishnamurti: Kreatív boldogság Van egy város a fönséges folyó mentén; széles és hosszú lépcsõk vezetnek le folyóhoz, és úgy tûnik, a világ ezeken a lépcsõkön él. Kora reggeltõl, jóval sötétedés utánig, mindig zsúfoltak és zajosak; majdnem egy szinten a folyóval, kinyúló kis lépcsõk vannak, amelyeken emberek ülnek, elveszve reményeikben és vágyaikban, isteneikben és kántálásukban. Zengnek a templomi harangok, a müezzin szólít; valaki énekel, nagy tömeg gyûlt össze, megértõ csendben figyelve. Túl mindezeken, a folyó mentén felfelé, van egy épületcsoport, fasorokkal és széles utakkal; és a folyó mentén, egy keskeny piszkos úton keresztül, az ember belép a tanulás területére. Sok tanuló van itt, az ország minden részébõl, mohók, tevékenyek, zajosak. A tanárok önteltek, jobb pozíciókért és fizetésért ármánykodnak. Úgy tûnik senkit sem érdekel, mi lesz a tanulókkal, miután elhagyták az iskolát. A tanárok közölnek bizonyos tudást és technikát, amelyet az okos tanulók hamar magukba szívnak; és amikor végeznek, itt megállnak. A tanárok bebiztosították maguknak a munkájukat, családjuk van, és biztonságban vannak; de amikor a tanulók elhagyják az iskolát, szembe kell nézniük az élet zûrzavarával és bizonytalanságával. A föld minden részén vannak ilyen épületek, tanárok és tanulók. Néhány tanuló hírnevet és pozíciót szerez a világban; mások gyereket szülnek, küszködnek és meghalnak. Az állam versenyképes technikusokat, adminisztrátorokat akar, akiket irányíthat és szabályozhat; és mindig ott van a hadsereg, az egyház, és az üzlet. Az égész világon ugyanez a helyzet. Azért megyünk keresztül ezen a folyamaton, az elménk tényekkel és tudással való megtöltésén, hogy megtanuljunk egy technikát és legyen egy munkánk, szakmánk, ugye? Nyilvánvalóan a modern világban egy jó technikusnak jobb esélyei vannak a megélhetésre; de akkor mi van? Egy technikus jobban képes szembenézni az élet komplex problémáival, mint aki nem az? Egy szakma csak része az életnek; de vannak részek amelyek rejtve vannak, finomak és rejtélyesek. Az egyik hangsúlyozása, és a többi tagadása, vagy mellõzése, nagyon féloldalas és bomlasztó tevékenységhez vezet. Pontosan ez történik ma a világon, egyre növekvõ konfliktussal, zûrzavarral és szenvedéssel. Persze van pár kivétel, az alkotók, a boldogok, azok, akik kapcsolatban vannak valamivel, ami nem ember által létrehozott, akik nem függnek az elme dolgaitól. Neked és nekem, valójában megvan a képességünk, hogy boldogok, kreatívak legyünk, hogy kapcsolatban legyünk valamivel, ami túl van az idõ szorításán. A kreatív boldogság nem egy keveseknek fenntartott adomány; miért nem ismeri a nagy többség ezt a boldogságot? Miért tûnik úgy, hogy néhányan kapcsolatban vannak a lényegivel, a körülmények és szerencsétlenségek ellenére, amíg másokat ezek tönkretesznek? Miért rugalmasak, és hajlékonyak egyesek, amíg mások szilárdak és tönkremennek? A tudás ellenére, néhányan nyitva tartják az ajtót, annak amit sem személy, sem könyv nem nyújthat, amíg másokat elnyom a technika és a hatalom. Miért? Teljesen világos, hogy az elme meg akar ragadni, és bizonyossá akar válni valamilyen tevékenységben, figyelmen kívül hagyva szélesebb és mélyebb ügyeket, mert akkor biztonságosabb talajon marad; tehát az elme oktatása, gyakorlatai, tevékenységei ezen a szinten kapnak bátorítást, ezen a szinten vannak fenntartva, és kifogások vannak kitalálva, hogy miért ne menjen ezen túl. Mielõtt megfertõzõdnének az úgynevezett oktatástól, sok gyerek áll kapcsolatban az ismeretlennel; oly sokféle módon mutatják ki ezt. De a környezet hamar elkezd bezáródni körülöttük, és egy bizonyos kor után elvesztik ezt a fényt, ezt a szépséget, amely nem található meg egyetlen könyvben, vagy iskolában sem. Miért? Ne mondjuk, hogy az élet túl sok nekik, kemény valósággal kell szembenézniük, ez a karmájuk, ez az apáik bûne; ez mind ostobaság. A kreatív boldogság lehet mindenkié, nem csak pár emberé. Lehet, hogy másképpen fejezed ki, és én is másképpen, de ez mindenkié. A kreatív boldogságnak nincs értéke a piacon; ez nem egy árucikk, amit a legtöbbet felajánlónak adnak el, hanem ez az egy dolog ami mindenkié lehet. Felismerhetõ a kreatív boldogság? Vagyis, fenn tudja tartani az elme a kapcsolatot azzal, ami minden boldogság forrása? Fenntartható ez a nyitottság a tudás és technika ellenére, az oktatás és az élet betolakodása ellenére? Igen, de csak akkor, amikor az oktató ismeri ezt a valóságot, csak akkor, amikor az aki tanít, kapcsolatban van a kreatív boldogság forrásával. Tehát a mi problémánk nem a tanuló, a gyerek, hanem a tanár és a szülõ. Az oktatás csak akkor ördögi kör, amikor nem látjuk a fontosságát, a mindenek fölött álló lényegi szükségességét ennek a legfõbb boldogságnak. Végtére is, amikor nyitottak vagyunk a minden boldogság forrása számára, az a legmagasabb vallás; de ahhoz, hogy felismerjük ezt a boldogságot, helyes figyelmet kell rá fordítani, mint ahogy az üzletre is. A tanár hivatása nem pusztán rutinmunka, hanem a szépség és öröm kifejezése, amit nem lehet teljesítmény és siker szerint mérni. A valóság fénye és áldása lerombólódik, amikor az elme, amely az én székhelye, átveszi az irányítást. Az önismeret a bölcsesség kezdete; önismeret nélkül, a tanulás tudatlansághoz, küzdelemhez, és bánathoz vezet. Krishnamurti: Nincs gondolkodó, csak kondícionált gondolkodás Az eső tisztára mosta az eget. A köd eltünt, az ég tiszta volt és erős kék. Az árnyékok élesek, és mélyek voltak. Magasan a hegyen egy füstoszlop egyenesen felfelé szállt. Valamit égettek ott fent, és hallhattad a hangjukat. A kisház egy lejtőn volt, de jólvédett helyen, saját kis kertel ami szerető gondoskodást kapott. De ezen a reggelen a létezés egészének része volt, és a kert körüli fal olyan feleslegesnek tünt. Kúszónövények nőttek rajta, amik elrejtették a köveket, de itt-ott kilátszottak. Gyönyörű kövek voltak, sok eső mosta már őket, és szürkészöld moha nőtt rajtuk. A kert körül volt egy darab vadon, és valahogy a vadon része volt a kertnek. A kerttől egy gyalogút vezetett a faluba, ahol volt egy rozoga, öreg templom temetővel a hátamögött. Nagyon kevesen jártak a templomba, még vasárnapokon is, főleg az öregek, és hétköznap senki sem ment, mivel a faluban voltak más szórakozási lehetőségek. Egy kis dízelmozdony két szerelvénnyel, vajszínű és piros, egy nagyobb városba ment naponta kétszer. A vonat majdnem mindig tele volt, vidám, csevegő emberekkel. Túl a falun egy másik gyalogút jobbra vezetett, enyhén felfelé a hegyre. Ezen az úton alkalmanként találkozhattál egy parasztal aki vitt valamit, és egy morgással elhaladt melletted. A hegy másik oldalán, az ösvény egy sűrű erdőbe vezetett, ahová a nap sohasem hatolt be, a ragyogó napsütés után az erdő hűvös árnyéka olyan volt mint egy titkos áldás. Úgy tünt senki sem jár erre, és az erdő elhagyatott volt. A lombozat sötétzöldje frissítően hatott a szemre és az elmére. Teljes csendben ült ott az ember. Még a szellő is halk volt, egy levél sem mozdult, és volt egy furcsa csendesség ami az ember által nem látogatott helyekre jellemző. Egy kutya ugatott a távolban, és egy szarvas ment keresztül az úton könnyed lassúsággal. Egy korosodó ember volt, jámbor, együttérzésre és áldásra vagyó. Elmagyarázta, hogy néhány éve rendszeresen jár északra egy bizonyos tanítóhoz, hogy maghallgassa előadásait a szentírással kapcsolatban, és most útban volt a családjához délen. "Egy barátom mondta, hogy beszédsorozatot tart itt és itt maradtam, hogy meghallgassam. Nagy figyelemmel hallgattam mindent amit mondott, és tudatában vagyok, hogy mit gondol a vezetőkről és a tekintélyről. Nem értek teljesen egyet önnel, mivel nekünk emberi lényeknek szükségünk van azoknak a segítségére akik fel tudják ajánlani azt, és az a tény, hogy valaki elfogad ilyen segítséget még nem teszi követővé." Az biztos, hogy az irányítás utáni vágy hozzájárul az alkalmazkodáshoz, és egy elme ami alkalmazkodik képtelen megtalálni az igazat. "De én nem alkalmazkodom. Nem vagyok hiszékeny, és nem követek vakon. Éppen ellenkezőleg, használom az eszem, és megkérdőjelezek mindent amit ez a tanító mond." Másban keresni a fényt önismeret nélkül, annyi mint vakon követni. Minden követés vak. "Úgy gondolom nem vagyok képes áthatolni az én mélyebb rétegein, és ezért segítséget keresek. Azért, mert eljöttem önhöz még nem válok a követőjévé." Ha szabad rámutatnom uram, a tekintély felépítése egy komplex ügy. Követni valakit pusztán egy mélyebb ok hatása, és ezen ok megértése nélkül, akár külsőleg követ akár nem, nagyon kis jeletősége van. A vágy, hogy megérkezzünk, elérjük a túlsó partot, az emberi keresés kezdete. Sóvárgunk a siker, állandóság, kényelem, szeretet, és a maradandó béke állapota után, és amíg az elme nem szabad ettől a vágytól, addig a követés létezik közvetlen vagy körmönfont módón. A követés egyszerűen egy mély biztonság utáni vágy tünete. "Én el akarom érni a túlsó partot, ahogy ön fogalmazta, és beszállok bármilyen csónakba ami keresztülvisz a folyón. Nekem nem a csónak a fontos, hanem a másik part." Nem a másik part a fontos, hanem a folyó, és az a part amin ön van. A folyó élet, mindennapi élet, egyedülálló szépségével, örömével és élvezetével, rondaságával, fájdalmával és bánatával. Az élet mindezen dolgok hatalmas komplexuma, nem csak egy ösvény amin valahogy keresztül kell jutni, meg kell értenie, és a szemét nem a másik parton kell tartani. Ön ez az irigységgel, erőszakkal, múló szerelemmel, törekvéssel, elégedetlenséggel, félelemmel teli élet, és szintén ön a vágyódás, hogy elmeneküljön mindezektől ahoz amit ön túlsó partnak, állandó léleknek, Atmannak, Istennek, satöbbinek nevez. Az élet megértése nélkül, az irigységtől való megszabadulás nélkül -a maga örömeivel és fájalmaival- a másik part csak egy mítosz, egy illúzió, egy eszme amit egy megfélemlített elme hozott létre a biztonság keresése közben. Egy jó alapot kell lefektetni, különben bármilyen csodás a ház nem fog megállni. "Én már félek, és ön növeli a félelmem, nem elveszi azt. A barátom mondta, hogy önt nem könnyű megérteni, már látom miért. De én komolyan gondolom, és többet akarok mint puszta illúziót. Teljesen egyetértek abban, hogy jó alapot kell lefektetni, de hogy az ember maga lássa meg mi az igaz és mi a hamis az egy másik dolog." Egyáltalán nem uram. Az irigység konfliktusa, az örömével és fájdalmával, elkerülhetetlenül zűrzavarhoz vezet, külsőleg és belsőleg egyaránt. Az elme egyedül akkor tudja felfedezni az igazat amikor megszabadult ettől a zűrzavartól. A zavaros elme minden tevékenysége csak további zűrzavarhoz vezet. "Hogyan szabadulhatok meg ettől a zűrzavartól?" A "hogyan" fokozatos megszabadulásra utal, de a zűrzavart nem lehet darabonként feloszlatni, amíg az elme másik része zavart marad, mivel a megtisztított rész hamarosan újra zavarossá válik. A kérdés, hogy hogyan szabaduljunk meg a zűrzavartól egyedül akkor merül fel amikor az elméje még a másik partal foglalkozik. Nem látja a mohóság, erőszak vagy bármi is az, teljes jelentőségét, csak meg akar szabadulni tőle, hogy elérjen valami mást. Ha teljesen az irigységgel törődne, és az abból eredő nyomorúsággal, sohasem kérdezné hogyan szabadulhat meg tőle. Az irigység megértése totális cselekvés, amíg a hogyan a szabadság fokozatos elérésére utal, amely csak a zűrzavar cselekvése. "Mit ért totális cselekvés alatt?" Ahoz, hogy megértsük a totális cselekvést, fel kell fedeznünk a választóvonalat a gondolkodó és gondolata között. "Nincs egy figyelő aki felette van a gondolkodónak és a gondolatának? Én úgy érzem van. Egy áldott pillanatra tapasztaltam ezt az állapotot." Az ilyen tapasztalatok egy olyan elme eredményei, amit hagyományok, és ezer befolyás alakított. Egy keresztény látomásai egészen különbözőek egy hinduétól vagy egy muzulmánétól, mivel lényegében mindegyik, az elme egyéni kondícionáltságán alapszik. Az igazság ismérve nem a tapasztalat, hanem az az állapot, amelyben sem a tapasztaló sem a tapasztalat nem létezik többé. "A szamádhi állapotára gondol?" Nem uram. Ennek a szónak a használatával csupán mások tapasztalatának leírását idézi. "De nincs egy figyelő túl a gondolkodón és gondolatán? Én határozottan érzem, hogy van." Ha a következtetéssel kezdjük az véget vet minden gondolkodásnak, nem? "De ez nem következtetés uram. Én tudom, hogy éreztem ennek az igazságát." Aki azt mondja tud nem tud. Amit igaznak tud és érez az az amit tanítottak önnek, valaki aki másképp lett tanítva, a társadalma, vagy kultúrája által, azt fogja állítani ugyanazzal a magabiztossággal, hogy az ismeretei és tapasztalatai azt mutatják nincs végső figyelő. Mind a ketten -a hívő és nem hívő- ugyanabban a kategóriában vannak, nem? Mind a ketten a következtetéssel kezdik, és tapasztalatokkal, amik kondíconálláson alapulnak, nem? "Ha így vesszük, úgy tűnik nekem nincs igazam, de nem győzött meg." Nem próbálom meggyőzni semmiről, csak rámutatok néhány megvizsgálandó dologra. "Jelentős olvasás és tanulmányozás után, úgy képzeltem elég alaposan átgondoltam a megfigyelő és megfigyelt kérdését. Nekem úgy tűnik, ahogy a szem nézi a virágot, és az elme néz a szemen keresztül, úgy az elme mögött kell lennie egy entitásnak aki tudatában van az egész folyamatnak, vagyis az elmének, a szemnek, és a virágnak." Vizsgáljuk meg ezt önteltség, kapkodás, vagy dogmatizmus mellőzésével. Hogyan jön létre a gondolkodás? Van az észlelés, kapcsolódás, érzékelés, és aztán a gondolat, emlékezeten alapulva, azt mondja "Ez egy rózsa". A gondolat teremti meg a gondolkodót, a gondolkodási folyamat az ami létrehozza a gondolkodót. A gondolat jön előszőr, aztán a gondolkodó, nem pedig fordítva. Ha ezt nem látjuk tényként, akkor bele fogunk keveredni mindenféle zűrzavarba. "De van egy választóvonal egy rés, keskeny vagy széles, a gondolkodó és gondolata között, és ez nem arra utal, hogy a gondolkodó lép életbe először?" Nézzük meg. A gondolat magát állandótlannak, bizonytalannak érzékelve, állandóságra és biztonságra vágyva, létrehozza a gondolkodót, és aztán a gondolat az állandóságnak egyre magasabb és magasabb szintjére taszítja a gondolkodót. Tehát látszólag van egy áthidalhatatlan rés a gondolkodó és gondolata között, a figyelő és a megfigyelt között, de ez az egész folyamat még mindig a gondolat területén belül van, nem? "Azt akarja mondani uram, hogy a figyelő nem valós, hogy olyan állandótlan mint a gondolat? Nehezen tudom ezt elhinni." Hívhatja léleknek, Atmannak, vagy aminek akarja, de a figyelő még mindig a gondolat terméke marad. Amíg a gondolat valamimódón kapcsolódik a figyelőhöz, vagy a figyelő irányítja, alakítja a gondolatot, még mindig a gondolat mezején belül van, az idő folyamatán belül. "Mennyire ellenkezik ezzel az elmém! Mégis önmagam ellenére kezdem ezt tényként látni, és ha ez tény, akkor csak a gondolkodás folyamata létezik, és nincs gondolkodó." Ez így van, nem? A gondolat hozta létre a figyelőt, a gondolkodót, a tudatos vagy tudattalan bírót, aki örökké megítél, elítél, összehasonlít. Ez az a figyelő aki mindig konfliktusban áll a gondolataival, örökké erőfeszítést tesz az irányításukra. "Kérem haladjon lassaban! Arra akar rámutatni, hogy az erőfeszítés minden formája -nemes vagy alantas- ennek a gondolkodó és gondolata közötti mesterséges választóvonalnak az eredménye? Megpróbálja kiiktatni az erőfeszítést? Nem feltétele az erőfeszítés minden változásnak?" Bele kell most mennünk ebbe. Láttuk, hogy csak a gondolkodás létezik, amely összerakta a gondolkodót, a figyelőt, a bírót, az irányítót. A figyelő és a megfigyelt között ott van az erőfeszítés konfliktusa, amelyet az egyik hozott létre, hogy felülkerekedjen a másikon vagy legalább megváltoztassa. Ez az erőfeszítés hiábavaló, sohasem tud alapvető gondolatváltozást létrehozni, mert a gondolkodó, a bíró, része annak amit meg akar változtatni. A domináns vágy másik vágyat szül, amely sorrakerülve vesztessé, vagy győztessé válik, így a dualitás konfliktusa útjára indul. Ennek a folyamatnak nincs vége. "Nekem úgy tűnik azt akarja ezzel mondani, hogy csak a konfliktus kizárásával van lehetőség alapvető változásra. Ezt nem egészen értem. Kifejtené ezt bővebben?" A gondolkodó és gondolata egy egységes folyamat, egyiknek sincs egy független folyamatossága, a figyelő és a megfigyelt szétválaszthatatlan. A figyelő minden tulajdonságát a gondolkodása tartalmazza, ha nincs gondolkodás, nincs figyelő, nincs gondolkodó. Ez tény, ugye? "Igen eddig értem." Ha a megértés csupán szóbeli, intellektuális, akkor nincs túl sok jelentősége. A gondolkodót és gondolatát egynek kell megtapasztalni, a kettő egységének. Akkor csak a gondolkodás folymata létezik. "Mit ért a gondolkodás folyamata alatt?" Azt az utat vagy irányt amelyben a gondolat el lett indítva: személyes, vagy személytelen, egyéni, vagy társadalmi, vallásos, vagy világi, hindu, vagy keresztény, buddhista, vagy muzulmán, és így tovább. Nincs olyan, hogy muzulmán gondolkodó, csak olyan gondolkodás amely muzulmán kondícionálást kapott. A gondolkodás a saját kondícionáltsága eredménye. A gondolkodás folyamata vagy módja, elkerülhetetlenül konfliktust teremt, és amikor erőfeszítést teszünk, hogy felülkerekedjünk ezen a konfliktuson, különböző eszközök által, akkor csak más ellenállási formák és konfliktusok jönnek létre. "Ez világos, legalábbis úgy gondolom." Ennek a fajta gondolkodásnak teljesen meg kell szünnie, mivel ez zűrzavart és szenvedést teremt. Nincs a gondolkodásnak jobb, vagy nemesebb módja. Minden gondolkodás kondícionált. "Úgy tűnik arra utal, hogy csak akkor van radikális változás amikor a gondolkodás megszűnik. De tényleg így van?" A gondolkodás kondícionált. Az elme, mint a tapasztalatok, emlékek tárháza, amiből a gondolat létrejön, maga is kondícionált, és az elme minden mozgása, bármilyen irányba, megteremti saját korlátolt eredményeit. Amikor az elme erőfeszítést tesz, hogy átalakítsa magát, csupán más mintát épít, talán különbözőt, de mégis csak egy mintát. Az elme minden erőfeszítése, hogy megszabadítsa magát a gondolkodás folymata. Lehet, hogy magasabb szinten, de még mindig a saját körén belül, a gondolat, az idő körén belül. "Igen, kezdem érteni uram. Folytassa!" Az elme minden mozgása bármilyen fajta is az, csak megerősíti a gondolkodás folyamatát, a maga irigy, törekvő, kapzsi működésével. Amikor az elme teljesen tudatában van ennek a ténynek, mint ahogy egy mérgeskígyónak is teljesen tudatában van, akkor látni fogja, hogy a gondolat mozgása véget ér. Csak akkor jelenhet meg egy totális forradalom, amely nem a régi folytatása egy másik formában. Ez az állapot nem leírható, aki leírja nincs annak tudatában. "Valóban úgy érzem, hogy megértettem. Nem csak a szavait, de a teljes jelentését annak amit mondott. Hogy vajon tényleg megértettem-e, megmutatkozik majd a mindennapi életben." A szépségről SZENVEDÉLY NÉLKÜL hogyan létezhetne szépség? S ezen nem képek, épületek, festmények és hasonlók szépségét értem. Ezek mind meghatározott fajta szépséggel bírnak. Bármi, amit ember alkotott, legyen az katedrális, kép, vers vagy szobor, lehet szép vagy nem szép. De van egyfajta szépség, ami, ha nincsen jelen szenvedély, elérhetetlen az érzések, a gondolatok és a tudat számára.
A szenvedélyről NEM LEHETSZ ÉRZÉKENY, ha nem vagy szenvedélyes. Ne félj ettől a szótól: szenvedély. A legtöbb vallási könyv, a legtöbb guru, mester és tanító azt mondja: "Vesd el a szenvedélyt". De ha elveted a szenvedélyt, hogyan válhatnál érzékennyé a rútra és a szépre, a suttogó falevelekre és a napnyugtára, a nevetésre vagy a sírásra? Hogyan válhatnál érzékennyé a szenvedélyre való képesség nélkül, melynek lényege az önfeladás? Uraim, kérem, hallgassa-nak meg, s ne kérdezzék, hogyan lehet szert tenni szenvedélyre. Tudom, önök éppen eléggé szenvedélyesek, amikor egy jó állásról, egy szerencsétlen flótás iránti gyűlöletről, vagy éppen féltékenységről van szó; de én valami teljesen másról beszélek – arról a szenvedélyről, amelyik szeret. A csöndről A TUDATOT ismerjük – ismerjük, mert megtapasztaltuk. S mi ezzel a mértékkel próbáljuk kimérni a kimérhetet-lent. Ám az ismert magától értetődő módon sohasem ismerheti meg az ismeretlent; csak arról tudhat, amit megtapasztalt, amit elgondolt, amit összegyűjtött. Vajon képes-e a tudat belátni saját képtelenségét arra, hogy megismerje azt, ami nem megismerhető? A KERESÉS csak az ismertnek az ismert felé való mozgásformája lehet, s a legtöbb, amit a tudat tehet, annyi, hogy beismeri: ez a tevékenység sohasem fogja feltárni a feltáratlant. Az ismert bármely aktivitása a már megismertek körén belül marad. Pontosan ez az, amit meg kell érteni; mindössze ezt kell a tudatnak belátnia. Ezután – minden késztetés, minden szándék nélkül – az elme elcsöndesedik. ÉSZREVETTÉK-E, hogy a szeretet: csönd? Amikor fogjuk a másik kezét, vagy szeretettel nézünk egy gyerekre, vagy amikor magunkba fogadjuk egy este szépségét? A szeretet nem múlt és jövő, s nem az a csönd e kivételes állapota sem. És e nélkül a csönd nélkül, mely egy a tökéletes ürességgel, nem létezik teremtés. Élhetsz bár képességeidnek teljes birtokában, mégis, ahol nincsen teremtés, ott megjelenik a rombolás, a romlás, és a tudat elsötétedik. A szeretetről Kérdés: Krishnamurti: A SZERETETÉ minden elsőbbség. Ahhoz, hogy szerethesd az igazságot, meg kell ismerned az igazságot, ám az igazság megismerése egyenlő annak tagadásával. Ami megismerhető, az nem az igazság, mert ami az idő foglya, az többé már nem az igazság. Az igazság állandó mozgásban van, ezért nem mérhető az időben és szavakkal; akárhogy igyekezünk is megragadni, kifolyik az ujjaink közül. Így hát az igazságot szeretni ugyanazt jelenti, mint ismerni az igazságot – az ember nem szerethet valamit, amit nem ismer. De az igazság nem könyvekben, bálványimádásban, templomokban keresendő. Megtalálni csak a történésekben, az élet áramában, a gondolkodás folyamatában lehet. HA NEM TUDOM, hogyan szeresselek téged, akivel kapcsolatban vagyok, hogyan kutathatok a valóság után, és hogyan szerethetem meg azt? Nélküled én sem vagyok. Én nem létezhetek tőled függetlenül, nem létezhetek mindenkitől elkülönülve. Így hát a kapcsolatunkban, a te és énköztem levő kapcsolatban elkezdem magamat megérteni; és amikor magamat megértem, az a bölcsesség kezdete, nemde? Így át a valóság keresése a szeretet születése egy kapcsolatban. Hogy valamit szerethess, ismerned, értened kell. Hogy szeresselek, ismernem kell téged, érdeklődnöm kell, kutatnom kell, ki vagy, fogékonynak kell lennem minden hangulatodra, változásodra, s ki kell lépnem saját törekvéseim, céljaim, vágyaim zárlatából. És megismerve téged elkezdem felfedezni saját magam. Nélküled nem léteznék; és ha nem értem meg ezt a kapcsolatot közted és köztem, hogyan létezhetne szeretet? És szeretet nélkül pedig nem lenne keresés. A PROBLÉMÁNK EZ: hogyan képes egy hideg szív, egy üres szív megismerni az igazságot? Nem képes, sehogy sem. Az igazság nem valami távoli dolog. Nagyon is közel van, csak éppen mi nem tudjuk, hogyan lássunk neki a keresésének. Hogy keresni tudjuk, meg kell értenünk a kapcsolatainkat, nem csak az emberekkel fennállókat, hanem a természettel, az eszmékkel kialakítottakat is. Meg kell értenem a kapcsolatomat a földdel és az eszmékkel éppúgy, ahogy a kapcsolatomat veled; és hogy megérthessem, nyitottá kell válnom. HOGY MEGÉRTSELEK, nyitottá kell válnom feléd, befogadóvá kell válnom, nem tarthatok magamban semmit, nem folytathatom az elkülönülés játékait. A megértésben ott az igazság, s hogy megérthess bármit, szeretned kell; mert szeretet nélkül nincsen megértés. Így hát nem az emberé vagy az igazságé az elsőbbség, hanem a szereteté; és a szeretet csak olyan kapcsolatban jöhet létre, ahol megértés van, ami azt jelenti, ha nyitott vagy a kapcsolatra, akkor nyitott vagy a valóságra (realitásra) is. Az igazságot nem lehet szólítani, annak magától kell eljönnie hozzád. AZ IGAZSÁG KERESÉSE egyenlő az igazság tagadásával. Az igazság akkor jön el hozzád, amikor nyitott vagy, amikor magadban minden gátat, akadályt megszüntettél, amikor a gondolkodás, a létrehozás és megvalósítás buzgalma elcsitul, amikor az elme nagyon nyugodt lesz – sem szavak, sem mantrák nem erőltetik, vonszolják, hipnotizálják. Az igazságnak el kell jönnie. Amikor a tevékeny elme az igazságot űzi, hajszolja, csupán saját önérdekét követi. Ezért az igazság megszökik előle. A tevékeny elmét csak emberi kapcsolatban lehet megfigyelni, s a megértéséhez szeretet kell. Szeretet nélkül nincsen keresés.
ÜLTÉL-E MÁR nagyon csendesen, úgy, hogy figyelmedet nem összpontosítottad semmire, nem erőltetted a koncentrációt, s hogy mindeközben a tudatod nagyon nyugodt, valóban mozdulatlan maradt?
HOGYAN SZOKTÁL a világra figyelni? A kivetítéseiddel, a kivetítéseiden át hallgatsz-e másokat – az ambícióidon, vágyaidon, félelmeiden és aggodalmaidon keresztül?
A FIGYELEM MŰVÉSZET, melyet nem könnyű elsajátítani – ám nagy szépség és mély megértés jár vele karöltve.
NEM TUDOM, hallgattad-e már egy madár énekét?
AMIKOR erőfeszítést teszel annak érdekében, hogy figyelj, vajon valóban figyelsz? S nem arról van-e szó, hogy éppen ez az erőfeszítés gátol meg abban, hogy igazán odafigyelj? Erőlködsz-e akkor, amikor olyasvalamit hallgatsz, ami gyönyörűséggel tölt el? ----------------------- Kaliforniai beszédek (Ojai) ELSŐ BESZÉD 1934. június 16-án Beszédeim folyamán nem arra törekszem, hogy valamely gondolatrendszert adjak, mint inkább arra, hogy gondolatokat ébresszek. Hogy ezt megtehessem, állítani fogok bizonyos dolgokat, természetesen nem dogmatikusan s remélem, hogy ezeket megfontolják majd. Ha azután megfontolták, kérdéseik fognak támadni, amiket előadnak, én pedig megkísérlem, hogy megfeleljek rájuk, s ily módon tovább is megbeszélhetjük a dolgokat. Kíváncsi vagyok arra, hogy a nagy többség miért jön ide? Feltehető, hogy keresnek valamit. S mi az, amit keresnek? Erre a kérdésre természetesen nem tudnak válaszolni, mert keresésük iránya és tárgya változik. A tárgy állandóan módosul, s ezért nem tudják végérvényesen, hogy mit keresnek, mire vágynak. Szerencsétlenségükre meg van az a szokásuk, hogy az egyik vélt szellemi tanítótól a másikhoz mennek, különféle szervezetekbe és társulatokhoz csatlakoznak és különféle rendszereket követnek. Egyszóval valami olyat akarnak találni, ami egyre nagyobb kielégülést és izgalmat nyújt. És igazságkeresésnek hívják azt a folyamatot, amikor a gondolkodásnak egyik iskolájától vagy rendszerétől a másikhoz, egyik tanítótól a másikhoz pártolnak át. Vagyis egyik eszmétől a másokhoz, egyik gondolatrendszertől a másikhoz járnak, egyre gyűjtve és remélve, hogy megértik az életet. Próbálkoznak azzal, hogy mélyebb értelmét és küzdelmeit megértsék, s eközben minden alkalommal kijelentik, hogy találtak valamit. Remélem, hogy beszédeim végeztével nem fogják azt mondani, hogy találtak valamit, mert amint valamit találnak, nyomban veszve vannak. Horgony ez, amibe az értelem belekapaszkodik, s ezért megszűnik az az örökös mozgás, az az igazi keresés, amiről beszélni szándékozom. A legtöbb értelem valami végérvényes cél felé tekint, azzal az elhatározott vágyakozással, hogy találjon, s ha ez a vágy gyökeret vert, akkor fognak is találni valamit. De amit találnak az nem eleven, hanem halott dolog lesz, s ezért félreteszik, hogy másfelé forduljanak. A folytonos válogatásnak és félredobásnak ezt a folyamatát azután bölcsességszerzésnek, tapasztalásnak, vagy igazságnak nevezik. Tudatosan vagy tudattalanul a nagy többség valószínűleg ezzel a belső magatartással jött ide. Ezért gondolkodásuk csupán arra szorítkozik, hogy sémát, megbizonyosodást keressen, abban a vágyban merül ki, hogy valamely mozgalomhoz csatlakozzék, vagy csoportokat alapítson, anélkül, hogy tisztázta volna az alapvető dolgokat, vagy próbálta volna megérteni, hogy mit is jelentenek az életnek ezek az alapvető dolgai. Amint mondtam tehát, nem jelölök ki ideált, hogy utánozzák, célt, hogy megtalálják. Szándékom inkább az, hogy fölébresszem a gondolkodásnak azt a fajtáját, amely megszabadítja az észt ezektől a megszokott és igaznak tartott dolgoktól. Valamennyien megkísérlik, hogy halhatatlanná tegyék azt, amit a környezet kitermel. Örökéletűvé próbálják tenni azt, ami a környezetnek eredménye. Ez annyit jelent, hogy különféle félelmeink, reményeink, vágyódásaink, előítéleteink, előszereteteink, személyes nézeteink s mindaz, amit úgy magasztalunk, mint a magunk vérmérsékletét, - mindezek nem mások, mint a környezet termékei és eredményei. A környezetből s a környezetre való visszahatásból kitermelődött emlékezéskötegből lesz az a tudatosság, amit "Én"-nek nevezünk. Vagy nem így van? Az ész azonosítja magát a környezethatásokkal, s ebből keletkezik az "Én". Az egész küzdelem pedig a környezet és a környezethatások között folyik le. Valójában az "Én", a tudat, amivel az ész azonosítja magát, nem más, mint a környezet eredménye. A küzdelem az "Én" s az állandóan változó környezet között keletkezik. Ezt az "Én"-t szüntelenül halhatatlanná szeretnék tenni. Más szóval: a hazugság arra törekszik, hogy valósággá és örökéletűvé váljék. Ha a környezet jelentőségét megértik, akkor nincsen visszahatás és ezért nem is ütköznek össze a visszahatással, vagyis nincs összeütközés az úgynevezett "Én" és a visszahatás létrehozója, a környezet között. A halhatatlanság utáni vágyat, a biztos és tartós utáni sóvárgást tehát fejlődési folyamatnak, az igazság, Isten, vagy élet-megértés megszerzése folyamatának nevezik. S aki ehhez hozzásegít, aki támogat abban, hogy halhatatlanná tegyék a visszahatást, amit "Én"-nek nevezünk, azt hiszem megmentőjükké, megváltójukká, mesterükké és tanítójukká teszik, és rendszerét követik. Követik őt gondolkodva vagy gondolkodás nélkül. Gondolkodva akkor, ha úgy vélik, hogy értelmesen követik, mert ő a halhatatlanság, a megvalósult eksztázis felé vezet. Vagyis azt szeretnék, hogy valaki más tegye halhatatlanná a visszahatást, a környezetnek következményét, pedig ez önmagában véve hamis. A vallásokat, társadalmi rendszereket és felosztásokat, politikai módszereket, gazdasági gyógyszereket és erkölcsi mértékeket abból a vágyból teremtik meg, hogy halhatatlanná tegyék azt, ami hamis. Abban a folyamatban, amely rendszereket alkot, hogy ezzel halhatatlanná, maradandóvá és bebiztosítottá tegye az egyént, az egyén maga lassanként teljesen elvész és saját keresésének teremtményeivel bonyolódik harcba. Azokkal a teremtményekkel, amik a bebiztosítottság vágyából születtek meg, s amiket halhatatlanságnak nevez. Tulajdonképpen miért kell vallásoknak lenni? A vallásokat, mint a gondolkodásnak különféle formáit, bizonyos hiedelmek táplálták, növelték nagyra és magasztalták fel, mert éppen meg van az a vágy, hogy meg kell valósítani, el kell érni valamit, mert kell lenni halhatatlanságnak. Az erkölcsi mértékek is csupán a társadalom teremtményei, hogy általuk az egyént korlátok között tartsák. Én úgy látom, hogy az erkölcsiséget nem lehet mértékre szabni. Az erkölcsiség és a mértékek egyidejűleg nem lehetnek meg. Csak intelligencia lehet, ami nincsen és nem is lehet mértékre szabva. Ebbe azonban egy későbbi beszédben fogok belemélyedni. Valamennyien folyton érezzük a bebiztosítottságnak, állandóságnak vágyát, a boldogság, igazság, valóság, egészség keresése mindig fogva tart. Az állandóság kereséséből összeütközésnek kell származnia, összeütközésnek a környezet és a környezet hatása, vagyis az "Én" között. És ha eljutnak odáig, hogy gondolkodnak róla, mi is az "Én"? Ha az "Én"-ről beszélnek, az enyémről, házam, örömem, feleségem, gyermekem, szeretetem, vérmérsékletemről, mi is ez? Semmi más, mint a környezet eredménye; a környezet és annak eredménye: az "Én" között pedig összeütközés van. Csakis hamis és hamis között keletkezhet és kell kikerülhetetlenül összeütközésnek keletkezni, nem az igaz és hamis között. Vagy nem így van ez? Az igazi és hamis között nem lehet összeütközés. De lehet, sőt kell, hogy legyen két hamis dolog között, a hamis dolgok fokozatai, az ellentétek között. Ne gondolják tehát, hogy a küzdelem az én és a környezet között, amit igazinak mondanak, csakugyan igazi is. Nem küzdenek-e vajon valamennyien a környezettel, a kívülállókkal, férjükkel, feleségükkel, gyermekükkel, szomszédjukkal, társaságukkal, politikai szervezeteikkel? Nem folyik-e állandó csata? Szükségesnek tartják a csatát, hogy az hozzásegítsen a boldogság, igazság, halhatatlanság, vagy elragadtatás megvalósításához. Másként mondva: amit igaznak tartanak, az csak az ön-tudatosság, a mindig halhatatlanná válni akaró "Én", és a környezet, amiről azt mondom, hogy az hamis dolgoknak folytonos hullámzása lesz, tehát mindig változó környezetük, s ezt a változást haladásnak, fejlődésnek nevezik. Úgy látom tehát, hogy a boldogságot, igazságot vagy Istent a környezet-hatások, az "Én" és a folytonosan változó létfeltételek következményeként nem lehet megtalálni. Megkísérlem még másként kifejteni. Mindnyájuk előtt tudatos az az összeütközés, ami a környezet, a létfeltételek és önmaguk között van. És így szólnak önmagukhoz: "Ha a környezetet legyőzöm, fölébe kerekedem, uralmam alá hajtom, akkor ki fogom találni az értelmet. A környezet és önmaguknak folytonos csatája tovább tart tehát. Mi most már az "önmagunk"? A környezetnek terméke és eredménye. Mit tesznek tehát? Az egyik hamis dolgot a másikkal akarják legyőzni. A környezet pedig mindaddig hamis dolog marad, amíg meg nem értik. A környezet hozza tehát létre azt a tudatot, amit "Én"-nek hívnak, s ami állandóan arra törekszik, hogy halhatatlanná váljék. Ennek sok útja-módja van s ezért vannak vallásaik, rendszereik, bölcseleteik, mind ama sok kellemetlen és gátló dolog, amiket megalkottak. Ezért ütközik össze maga a környezet a környezet hatásaival s amint mondtam, összeütközés csak két hamis dolog között lehetséges, az igaz és hamis között soha. Ezzel szemben elméjükben az az elgondolás rögzítődött meg szilárdan, hogy a környezet eredményének, vagyis az "Én"-nek és a környezetnek magának küzdelmében van az erő, bölcsesség s az öröklét, valóság, igazság és boldogság ösvénye. Legfőként a környezettel kell foglalkoznunk s nem az összeütközéssel, nem azzal, hogyan kerekedünk fölébe, hogyan futamodunk meg előle. Ha kérdéseket teszünk fel a környezetnek s megpróbáljuk jelentőségét megérteni, akkor meg kell találnunk igazi értékét. Nemde? A legtöbb embert az a folyamat hálózza körül, és tartja fogva, mikor megpróbál felülkerekedni, vagy megfutamodni a körülményektől, a környezettől. Nem azt akarják megtalálni, hogy mit jelent mindez, mi az oka, értelme, értéke. Ha látják a környezet jelentőségét, az a nyers cselekvés életük szörnyű felborulását jelenti, a fogalmaknak teljes, forradalmi átváltozását, amiből hiányzik a tekintély, az utánzás. De igen kevesen hajlandók meglátni a környezet jelentőségét, mert ez mélyreható, forradalmi változást jelent és igen kevés ember óhajtja ezt. A legtöbb embert, az emberek igen nagy többségét az foglalja el, hogy kitérjen a környezet elől. Megpróbálják betakarni, vagy újjal helyettesíteni úgy, hogy elszakadjanak Jézus-Krisztustól és új Üdvözítőt állítanak helyébe, hogy új tanítót keresnek a régi helyett, de még csak meg se vizsgálják, hogy szükségük van-e egyáltalában új vezetőre. Csakis ez segítene, csakis ez adna ennek a különleges követelésnek igazi jelentőséget. Ahol tehát helyettesítést keresnek, ott tekintélynek is kell lenni, ott követni kell egy vezért, s ezért az egyénből az élet vallásos és szociális gépezetének egy kereke lesz csupán. Ha közelebbről megvizsgálják, látni fogják, hogy keresésük nem más, mint kényelem, bebiztosítás és menekülés keresése. Nem megértést vagy igazságot keresnek, hanem inkább kikerülést. Ezért keresik az akadályok legyőzését. Valójában azonban minden legyőzés csak helyettesítés, a helyettesítés pedig nem megértés. Vannak, akik a vallásokhoz menekülnek. Azok parancsolataihoz, erkölcsi mértékeihez, félelmeikhez és tekintélyeikhez. Vannak, akik az ön-kifejeződéshez menekülnek, ahhoz, amit az embereknek igen nagy többsége önkifejeződésnek nevez, ami azonban csak visszahatás a környezettel szemben, az az erőfeszítés csupán, hogy a környezet ellen kifejtett visszahatás segítségével kifejezzük magunkat - a művészetek, tudomány és a tevékenység különböző formái által való önkifejeződéshez. A szépségnek, művészetnek és tudománynak igazi, spontán kifejezéseit nem sorolom ide; ezek önmagukban véve tökéletesek. Arról az emberről beszélek, aki mindezt önkifejeződésének eszközeként kívánja. Az igazi művész nem beszél önkifejeződésről, ő csak a maga erős érzelmeit fejezi ki. Sok olyan álművész van azonban, mint ahogy ál-szellemi emberek is vannak, akik mindig önkifejeződésre vágynak, mint olyanra, aminek segítségével megkapnak valamit, valami kielégülést, amit környezetükben nem tudnak megtalálni. A bebiztosítottság és állandóság keresése mellett megteremtettük a vallásokat, mint a menekülés eszközeit, rendszerezéseikkel, kihasználásukkal és minden hiábavalóságukkal együtt. A menekülés eszközei azután igen fontosakká és lényegesekké válnak, mert a környezettel, a bennünket körülvevő létfeltételekkel való megbirkózás óriási, önkéntes és dinamikus tevékenységet követel és csak igen kevesen hajlandók ezt a tevékenységet magukra vállalni. Ellenkezőleg arra hajlandók, hogy a környezet és a körülmények által engedjék magukra ráerőszakolni a cselekvést. Más szóval: ha valakit a csüggedés erényessé és rendkívül erkölcsössé tesz, akkor azt mondják, milyen helyes ember, mennyire megváltozott. Megváltozásukat illetően a környezettől függnek s mindaddig, míg a helyes cselekvés a környezet függvénye, meg kell lenni a menekülés eszközeinek, a helyettesítéseknek, nevezzék azokat vallásoknak, vagy ahogyan akarják. Ezzel szemben az igazi művész, aki egyúttal valóban szellemi is, spontán módon fejezi ki magát s ez önmagában elegendő, teljes és egész. Mit cselekszenek tehát? Mi történik mindnyájukkal? Mivel próbálkoznak az életben? Keresnek, és ugyan mit? A környezet folytonos hullámzása és önmaguk között állandó az összeütközés. Eszközöket keresnek, hogy segítségükkel a környezet fölé kerekedjenek és megörökítsék saját énjüket, ami pedig csak a környezetnek eredménye. Vagy pedig, mivel a környezet már oly gyakran útjukat állta, s megakadályozta az úgynevezett önkifejeződést, az emberiség szolgálása, gazdasági intézkedések és más egyéb révén az önkifejeződésnek új eszközeit keresik. Mindenkinek ki kell találnia, hogy mit keressen. Ha nem keres, akkor kielégültség és pusztulás következik. Az összeütközés létrehozza azt a vágyat, hogy fölékerekedjünk, hogy megfutamodjunk előle, hogy uralkodjunk rajta. És amint mondtam, összeütközés csak két hamis dolog között lehetséges, a feltételezett valóság, az úgynevezett "Én" - ez előttem nem más, mint a környezet eredménye és maga a környezet között. Ha pedig lelkük csupán azzal van elfoglalva, hogy a küzdelemben felül kerüljön, akkor csak örökéletűvé teszi a hazugságot s ezért szaporítja az összeütközést és szenvedést. Ha azonban rájönnek a környezet: a vagyon, szegénység, kizsákmányolás, elnyomatás, nemzetiségek és vallások, modern korunk társadalmi élete megannyi hiábavalóságának mélyebb értelmére, ha anélkül, hogy fölébe akarnának kerülni, megpróbálják meglátni, hogy mindez mit jelent, akkor ki kell alakulni az egyéni tevékenységnek és a fogalmak és gondolkodás teljes forradalmának. Akkor nincs többé küzdelem, hanem inkább világosság, ami eloszlatja a sötétséget. A sötétség és világosság között, az igazság és hazugság között nincsen összeütközés. Összeütközés csak az ellentétek között van. MÁSODIK BESZÉD 1934. június 17-én Emlékezhetnek rá, tegnap arról beszéltem, hogyan keletkezik az összeütközés, és hogyan keresi az ész a megoldást. Ma reggel az összeütközés és összhangtalanság fogalmát akarom megtárgyalni és megmutatni, mily hiábavaló az ész próbálkozása midőn az összeütközés megoldását keresi, mert ha csak az összeütközés megoldását keressük, az nem fogja megszüntetni az összeütközést. Ha megoldást keresnek, módot arra, hogy az összeütközést megszüntessék, ezzel csak megpróbálnak helyébe, vagy fölébe új fogalom- vagy elmélet-csoportot tenni; vagy pedig megpróbálnak az összeütközés elől teljesen elmenekülni. Ezt akarják azok, akik az összeütközés megoldására vágynak. Ha megfigyelik a dolgot, látni fogják, hogy amint az összeütközés keletkezik, azonnal megoldást keresnek. Szeretnének kiutat találni s általában meg is találják. De ezzel az összeütközést nem oldották meg, csak kibúvót találtak azáltal, hogy új feltételekkel, új környezettel helyettesítették, amik azonban megint csak újabb összeütközést fognak létrehozni. Nézzük tehát a fogalmat teljes egészében, miből keletkezik, s mitévők lehetünk vele. Az összeütközés a környezet következménye nemde? Másként szólva, mi a környezet? Mikor lesz számunkra tudatossá? Csak akkor, ha az összeütközés és a környezettel szemben ellenállás keletkezik. Ha tehát megfigyelik a dolgokat és a maguk életét, látni fogják, hogy az összeütközés életüket folytonosan kitéríti, megrontja, átalakítja. Az intelligenciának pedig - és ez az ész és szív tökéletes harmóniája - egyáltalán nincs helye életükben. Vagyis a környezet életüket folytonosan úgy formálja és alakítja, hogy cselekedjenek. Természetes, hogy ebből a folytonos formálásból, alakításból, kitérítésből, megrontásból összeütközés származik. Nem lehet tehát intelligencia ott, ahol az összeütközés folyamata állandó. És mégis azt gondoljuk, hogyha mindegyre átvergődünk az összeütközéseken, akkor elérjük majd az intelligenciát, a teljes, gazdag eksztázist. De ha felhalmozzuk az összeütközéseket, ezzel még nem tudjuk meg, hogyan kell értelmesen élni. Ezt csak akkor fogják megtudni, ha megértik az összeütközést létrehozó környezetet és azt, hogy a puszta behelyettesítés, vagyis új feltételek megteremtése, nem oldhatja meg az összeütközést. És mégis, ha figyelünk, azt látjuk, hogy az összeütközésben az ész mindig helyettesítést keres. Vagy az "átöröklésről, gazdasági feltételekről, múlt környezetről" beszélünk, vagy hangsúlyozzuk hitünket a karma, újraszületés és fejlődésben. Ahelyett tehát, hogy megpróbálnánk rájönni arra, mi az összeütközés oka, vagyis megvizsgálnánk a környezet mélyebb értelmét, inkább mentegetjük azokat az összeütközéseket, amik eszünket fogva tartják. Összeütközés csak a környezet - ezalatt értem a gazdasági és társadalmi létfeltételeket, politikai uralmat, szomszédságot - és a környezet eredménye, tehát az "Én" között lehetséges és csak addig maradhat meg, amíg megvan a visszahatás az "Én"-t létrehozó környezettel szemben. A legtöbb embernél ez az összeütközés nem tudatos. Ez a folytonos harc önmagunk - s ez nem más, mint a környezet eredménye - és a környezet között, csak igen keveseknél tudatos. Csak a szenvedés teszi tudatossá az összeütközést, diszharmóniát és küzdelmet a környezet és annak hazug teremtménye, vagyis az "Én" között. Csak heves szenvedés, fájdalom és diszharmónia teszi tudatossá az összeütközést. Mi történik akkor, ha az összeütközés tudatossá válik? Mi történik, ha a szenvedés ereje egészen tudatossá teszi a harcot és küzdelmet, ami folyamatban van? A legtöbb ember azonnal enyhülést, feleletet kíván. Szeretnék magukat megóvni a szenvedéstől, s ezért különböző módokat találnak arra, hogy elmeneküljenek. Ilyenek, mint tegnap is mondtam, a vallások, lelki izgalmak, mindenféle semmiségek és sok más titokzatos útja a menekülésnek, amit az a vágyuk teremtett meg, hogy megvédelmezzék magukat a küzdelemtől. A szenvedés tudatossá teszi az összeütközést, és mégis, a szenvedés nem fogja az embert az élet teljességéhez, bőségéhez, gazdagságához és eksztázisához elvezetni, mert a szenvedés végül is csak az értelem nagyobb intenzitását ébreszti fel. Ha pedig éles az ész, akkor kérdéseket tesz fel a környezetnek, a körülményeknek, s eközben működni kezd az intelligencia. Csak az intelligencia fogja az embert az élet teljességéhez és a szenvedés mélyebb értelmének felfedezéséhez elvezetni. Az intelligenciát az éles fájdalom kezdi abban a pillanatban működtetni, amikor az ész és szív nem keresi többé a menekülésnek különféle útjait. Azokat az utakat, amiket oly ügyesen megteremtettek, s amik látszólag oly észszerűek, annyira tények és valóságok. Ha előítélet nélkül, gondosan megvizsgálják, látni fogják, hogy a menekülés nem megoldás, hogy amíg menekülnek, addig nem állnak szemtől szembe a konfliktussal és ezért szenvedésük nem más, mint felhalmozott tudatlanság. Ez annyit jelent, hogyha az ember nem menekül többé a jól ismert vágányokon, akkor az éles szenvedésben működni kezd az intelligencia. Nem óhajtok példákat és hasonlatokat felhozni, mert szeretném, ha ezt maguk gondolnák ki. Ha én hozok fel példákat, akkor én gondolkodom, Önök pedig csak meghallgatnak. Ha azonban gondolkodni kezdenek azon, amit mondok, akkor önmaguk is megfigyelhetik és észrevehetik, hogy a helyettesítéshez, tekintélyekhez és meneküléshez szokott ész sohasem jut el ahhoz a heves szenvedéshez, ami az intelligencia működését kikényszeríti. Az összeütközés okát pedig csak a teljes erővel működő intelligencia szünteti meg. Ha nem értjük meg a környezetet, akkor összeütközésnek kell keletkezni. Az összeütközést a környezet szüli s mindaddig, amíg meg nem értjük a környezetet, létfeltételeket s mindazt, ami bennünket körülvesz, és csak arra törekszünk, hogy ezeket másokkal helyettesítsük, mindaddig csak elkerüljük az egyik konfliktust és belebotlunk a másikba. Ha azonban erősen szenvednek, akkor kérdéseket kezdenek föltenni a környezetnek, megértik annak igazi jelentőségét, s az intelligencia természetes módon működik majd. Mindezideig az ész azonosította magát az összeütközéssel, környezettel és kitérésekkel, s ezért a szenvedéssel is. Azt mondták: "szenvedek". A heves és erős szenvedés állapotában azonban, amitől már nem menekülnek, az ész maga lesz az intelligencia. Más oldalról nézve, amíg megoldásokat és helyettesítéseket keresünk, s összeütközéseink miatt és azok megkönnyítésére tekintélyekhez folyamodunk, addig eszünk a részlegessel kell, hogy azonosítsa magát. Ha azonban a lélek nagyon erősen szenved, és szenvedésében a menekülés útjai mind eltorlaszolódnak, akkor felébred és önkéntelen természetességgel működik az intelligencia. Ha ezt kísérletileg is kipróbálják, meglátják majd, hogy nem elméleteket fejtegetek, hanem olyasmit adok, amivel dolgozhatnak, ami gyakorlati. Önökre a környezetnek igen sokféle alakját erőszakolta rá a társadalom, a vallás, a gazdasági létfeltételek, a társadalmi megkülönböztetések, kihasználás és politikai elnyomatás. Ez a kényszer és erőszak teremtette meg az "Én"-t. Az "Én" küzd a környezettel, ezért van összeütközés. Nincs értelme annak, hogy új környezetet teremtsenek, mert még mindig megmarad ugyanaz a dolog. Ha azonban az összeütközésben tudatos a fájdalom és szenvedés - és a szenvedés mindig megvan minden összeütközésben, csak az ember szeretne megfutamodni a küzdelemtől, s ezért keresi a helyettesítéseket - ha a szenvedés hevessége véget vet annak, hogy helyettesítéseket keressünk, és Önök valóban szemébe néznek a tényeknek, akkor látni fogják, hogy az ész, ami az intelligencia foglalata, kezd rájönni a környezet igazi értékére. Akkor valósággá lesz Önök előtt az, hogy az ész megszabadult az összeütközéstől. A szenvedést a nagyon heves szenvedés oldja fel. Ily módon értik meg az összeütközés okát. Véssék tehát eszükbe, hogy a szenvedések felhalmozásából nem lesz intenzitás, és nem szüntetjük meg a szenvedést azzal, ha megsokszorozzuk. Mert élessé a szenvedés csak akkor teszi az észt, ha az nem menekül el többé. Ezt a nagyon heves szenvedést semmiféle összeütközés sem ébreszti fel, ha a lélek menekülni próbál, mert a menekülésben nincs intelligencia. Mielőtt a hozzám intézett kérdésekre felelnék, röviden még egyszer: Mindenkit fogva tart a szenvedés és összeütközések, de a legtöbb ember számára az összeütközés nem tudatos. Ezek megoldást, menekülést és helyettesítést keresnek. Ha ellenben nem keresik többé a menekülést, de kérdéseket kezdenek föltenni az összeütközést okozó környezetnek, akkor az ész éles, eleven és intelligens lesz. Ez az intenzitás teszi az észt intelligenciává, s ezért ismeri fel az összeütközést teremtő környezetnek teljes értékét és mélyebb értelmét. Biztosra veszem, hogy a hallgatóság fele nem érti meg ezt, de ez nem tesz semmit. Megtehetik azonban, ha akarják, hogy gondolkodnak rajta, valóban átgondolják, hogy lássák, vajon igaz-e amit mondok, változtassák cselekvéssé, és hogy cselekvéssé tehessék, kérdéseket kell feltenniük a környezetnek. Ez annyit jelent, hogy ha összeütközésük támad, természetesen kérdést kell intézniük a környezethez, de a legtöbb ember értelme annyira megromlott, hogy észre sem veszik, hogy csodálatos elméleteik segítségével megoldást, menekülést keresnek; okoskodásuk tökéletes, de alapja a menekülésnek egészen öntudatlan vágya. Ha tehát összeütközésük támad és meg akarják annak okát találni, akkor az észnek is rá kell erre jönnie, ha igen erősen gondolkodik, s ezért kérdést intéz mindenhez, amivel a környezet körülveszi - családhoz, szomszédsághoz, valláshoz, politikai tekintélyekhez. Ez a kérdezés cselekvést jelent a környezettel szemben. Ha megkérdezik, mi a család, szomszédság, állam mélyebb értelme, akkor látni fogják, hogy az intelligencia önként fakadó valami s nem lehet megszerezni, kiművelni. Elvetették a tudatosság magját, s ebből kinyílik az intelligencia virága. KÉRDÉS: Azt mondja, hogy az "Én" a környezet terméke, úgy érti, hogy meg lehetne teremteni a tökéletes környezetet, ami nem fejlesztené ki az "Én"- tudatot? Ha igen, akkor a tökéletes szabadság amiről beszél, a helyes környezet megteremtésétől függ. Igaz ez? HANGOK A HALLGATÓSÁG KÖZÜL: "Nem" KRISHNAMURTI: Várjunk egy percre. Lehetséges valaha is helyes, tökéletes környezet? Nem lehetséges. Akik nemet kiáltottak, nem gondolták végig, azért okoskodjunk együtt, mélyedjünk bele egészen. Mi a környezet? A környezetet, ezt az egész emberi szerkezetet az emberek félelme, óhajai, reményei, vágyai és szerzeményei teremtették meg. Nos, tökéletes környezetet nem lehet teremteni, mert mindenki a maga elképzelésének, vágyainak megfelelően teremt új létfeltételeket. Ha azonban értelmük intelligens, akkor keresztülhatolhatnak ezen az egész hazug környezeten s így megszabadulnak az "Én"- tudattól. Az "Én"- tudat, az "enyém" érzése a környezet következménye, nemde? Nem hiszem, hogy szükséges ezen vitatkozni, mert annyira nyilvánvaló. Ha az állam megadná a házat és minden egyebet, amit kívánnak, akkor az "én házam"-ra nem lenne szükség. Lenne ugyan másra vonatkozó "enyém" érzés, de most erről a különleges esetről beszélünk. Mivel a dolgokat nem kapják meg, azért van az "enyém" érzés, a birtoklás érzése. Ez a környezet következménye, ez az "Én" nem más, mint a környezettel szembeni visszahatás. Ha azonban a környezetnek teszünk fel kérdéseket, akkor nincs többé visszahatás a környezettel szemben. Ezért nem érdekel, hogy lehetséges-e valaha is tökéletes környezet. Végül is, mi a tökéletes környezet? Mindenki megmondhatja, hogy ő mit tart annak. A művész ezt, a bankár amazt, a moziszínésznő megint mást fog megnevezni. Valamennyien olyan tökéletes környezetet kívánnak, ami őket kielégíti, szóval, ami bennük nem támaszt összeütközést. Ezért nem lehet tökéletes környezet. Ha azonban megvan az intelligencia, akkor a környezetnek nincs jelentősége, nincs értéke, mert az intelligencia felszabadult a körülményektől s működése teljes. Nem az a kérdés, hogy meg tudjuk-e teremteni a tökéletes környezetet, hanem inkább az, hogyan ébresszük fel azt az intelligenciát, amely fel fog szabadulni a környezettől, legyen az tökéletes, vagy tökéletlen. Azt állítom, hogy ezt az intelligenciát fel lehet ébreszteni azzal, ha megkérdik, mi az egész értéke a környezetnek, ami lelkünket magához köti. Akkor látni fogják, hogy megszabadultak minden különleges környezettől, mert akkor lelkük intelligensen működik, nem alakítja át, nem rontja meg, nem ficamítja ki a környezet. KÉRDÉS: Ön bizonyára nem úgy gondolja a dolgot, amint azt szavai látszólag közvetítik. Látva hogyan dühöng a gonoszság a világon, erős vágyat érzek, hogy küzdjek ellene és minden szenvedés ellen, amit az embertársaim életében létrehoz. Ez nagy összeütközést jelent, mert ha segíteni próbálok, gyakran gonoszul ellenem szegülnek. Hogyan mondhatja hát, hogy az igaz és hazug között nincs összeütközés? KRISHNAMURTI: Tegnap azt mondtam, hogy küzdelem csak két hamis között lehetséges, a környezet és a környezet eredménye, vagyis az "Én" között. E kettő között vannak a menekülés megszámlálhatatlan útjai, amiket az "Én" teremtett. Ezeket hívjuk gonoszságnak, jóságnak, erkölcsiségnek, erkölcsi mértékeknek, félelemnek és a többi sokféle ellentétpárnak. Küzdelem csak a kettő, a környezet és a környezet hazug teremtménye, vagyis az "Én" között lehetséges. De nem lehet küzdelem az igazság és a hazug dolog között, az bizonyára nyilvánvaló, nem? Lehet, hogy gonoszul ellenszegülnek, mert a másik tudatlan. Ez már azt jelenti, hogy nem szabad küzdenie, de ne gondolja, hogy a harc igazságos. Hiszen tudják, hogy meg lehet tenni a dolgokat természetesen, kellemesen, önként fakadóan, enélkül a támadó, rossz igazságosság nélkül. Ahhoz, hogy harcoljanak, mindenekelőtt tudniuk kell, mi ellen harcolnak. A lényeget kell tehát megérteniük, s nem azt, hogy két hazug dolog miben különbözik. Mi annyira tudjuk, mi a különbség a hazug dolgok, a környezet és annak eredménye között, hogy harcolunk velük s ezért reformálni, változtatni, módosítani szeretnénk anélkül, hogy az emberi élet egész szerkezetét alapjában megváltoztatnánk. Vagyis az "Én"- tudatot, a környezet hazug visszahatását szeretnék továbbra is megtartani, s amellett a világot átalakítani. Más szóval szeretnék a világot úgy átalakítani, hogy az "enyém", "tied" fogalma ne legyen meg benne. Arra kell tehát rájönni, hogy lényeges vagy csak a felületen levő-e az, amivel törődnek. Én úgy látom, hogy a felületes mindaddig meglesz, amíg csak azzal foglalkoznak, hogy megváltoztassák a környezetet, hogy így enyhítsék az összeütközést. Vagyis még mindig ragaszkodni szeretnének az "Én"- tudathoz, az "enyém"-hez s egyúttal a körülményeket szeretnék oly módon megváltoztatni, hogy ne hozzanak létre összeütközést az "Én"-ben. Ezt felületes gondolkodásnak tekintem, amiből természetesen felületes cselekvés származik. Ha ellenben gondolkodásuk a lényegesbe hatol, vagyis ha kérdéseket tesznek fel a környezet eredményének: az "Én"-nek, s ezáltal a környezetnek, akkor cselekedetük lényegbevágó, s ezért maradandó lesz. Ebben pedig olyan öröm és elragadtatás van, amiről most nem tudnak, mert félnek attól, hogy lényegbevágón cselekedjenek. KÉRDÉS: Tegnapi beszédében azt mondta, hogy a környezet nem más, mint hazug dolgok hullámzása. Környezet Ön szerint minden teremtménye a természetnek, az embert is ideértve? KRISHNAMURTI: Nem változik-e a környezet folytonosan? A legtöbb ember számára nem változik, mert a változás folytonos alkalmazkodást, az ész szakadatlan tudatosságát foglalja magában, s a legtöbb ember a környezetnek statikus állapotához kapcsolódik. A környezet azonban hullámzik, mert uralmuk körén kívül esik és mindaddig hazug, amíg meg nem értik, hogy mit jelent. "A környezet az emberi lényt is magába foglalja"? Miért különítsük el a természettől? Mi már nem annyira a természettel törődünk, mert a természetet csaknem uralmunk alá hajtottuk, de nem értettük meg azt a környezetet, amit az emberi lény teremtett. Nézzük csak két ember, vagy az emberek közötti kapcsolatokat, s mindazokat a létfeltételeket, amiket emberek teremtettek, s amiket nem értettünk meg, bár a természetet a tudomány segítségével már nagyrészt megértettük és legyőztük. Tehát nem érdekel bennünket annak a környezetnek az állandósága és folytonossága, melyet megértettünk, mert mihelyt megértjük, már nincs összeütközés. Mi a bebiztosítást keressük, úgy érzelmi mint értelmi tekintetben, és csak addig vagyunk boldogok, amíg ez a bebiztosítás megvan. Azért nem teszünk fel soha kérdéseket a környezetnek, s a környezetnek folytonos hullámzása ezért hazug dolog, ami mindnyájunkban zavart hoz létre. Amíg összeütközés van, ez arra mutat, hogy nem értettük meg a létfeltételeket, amik közé kerültünk. A környezet hullámzása mindaddig hazug dolog marad, amíg bele nem hatoltunk mélyebb értelmébe. Ezt az értelmet pedig csak a szenvedésnek éles tudatosságában fedezhetjük fel. KÉRDÉS: Teljesen világos előttem, hogy az "Én"- tudat a környezet eredménye, de nem látja-e, hogy az "Én" nem ebben az életben keletkezett először? Abból, amit Ön mond, nyilvánvaló, hogy mivel az "Én"- tudat a környezet eredménye, kezdetének a messze múltban kell lennie, s egyben folytatódni fog a jövőben. KRISHNAMURTI: Tudom, hogy ez a kérdés az újraszületéssel szeretne megfogni. De nem baj, lássuk csak a dolgot. Mindenekelőtt, ha gondolkodnak rajta, be fogják látni, hogy az "Én" a környezet eredménye. Nekem nem fontos, hogy a jelen, vagy múlt környezetéé-e. Végül is a múlt is környezet. Cselekedtek valamit, amit nem értettek meg, megtettek valamit tegnap, amit nem értettek meg, s ez mindaddig nyomukban van, amíg csak meg nem értik. A múlt környezetét addig nem tudják elintézni, amíg a jelenben teljesen nem tudatosak. Mit sem tesz tehát, hogy a lelket a múlt, vagy jelen létfeltételei nyomorítják-e meg. Fontos csak az, hogy megértsék a környezetet, ez fogja lelküket megszabadítani az összeütközéstől. Némelyek azt hiszik, hogy az "Én" a messze múltban született és folytatódni fog a jövőben. Nekem ez nem lényeges és nem is jelent semmit. Megmutatom miért. Ha az "Én" a környezet eredménye, ha az "Én" csak az összeütközés esszenciája, akkor a lelket nem az összeütközés folytatódása, hanem az összeütközésből való megszabadulás kell, hogy érdekelje. Nem számít tehát, hogy a múlt környezet nyomorítja meg, vagy a jelen környezet rontja meg a lelket, vagy hogy az "Én" a messze múltban született-e meg. A fontos az, hogy a szenvedésben, a tudatosságban, a szenvedés tudatos élességében szétoszlik az "Én". Ez fölveti a karma fogalmát. Tudják, hogy mit jelent: a múlt terhével vannak megrakodva a jelenben. Vagyis a múlt környezetet magukkal hozzák a jelenbe, és e teher miatt kormányozzák, alakítják a jövőt. Ha elgondolkodnak rajta: úgy kell lenni, ha lelküket megrontotta a múlt, akkor a jövő természetesen szintén torz lesz, mert ha nem értették meg a tegnapi környezetet, akkor annak ma is folytatódnia kell. És azért ha nem értenek ma, akkor természetesen holnap sem fognak érteni. Vagyis, ha nem látták meg egy környezet, vagy cselekvés teljes jelentőségét, ez megrontja ítélőképességüket, a mai környezetet s az ebből származó cselekedetet illetőleg, s ez viszont megrontja a holnapot. Az ember tehát fogva van ebben a gonosz körben, s ebből keletkezik a folytonos újraszületés gondolata, az emlékezés újraszületése vagy a környezet által folytatódó lélek újraszületése. Azt mondom azonban, hogy a lélek megszabadulhat a múlttól, múlt környezetből, múlt akadályokból, s ezért felszabadulhat a jövőtől is, mert akkor erősen, dinamikusan és már fokozható mértékben a jelenben él. A jelenben van az örökkévalóság, s hogy ezt megértsük, meg kell szabadulnunk a múlttól. Hogy pedig ezt megtehessük, nagyon intenzíven kell kérdezgetnünk a jelent, nem törődve azzal, hogyan fog folytatódni az "Én" a jövőben. HARMADIK BESZÉD 1934. június 18-án Ma reggel csak kérdésekre fogok felelni. KÉRDÉS: Mi a különbség az önfegyelem és az elfojtás között? KRISHNAMURTI: Nem gondolom, hogy nagy a különbség, mert mindkettő tagadja az intelligenciát. Az elfojtás durva alakja a finomabb önfegyelemnek, ami azonban szintén visszaszorítás. Mindkettő a környezethez való hozzáidomulás csupán. Az elfojtás a hozzáidomulás durva alakja, az önfegyelem pedig a finom alakja. Mindkettő a félelmen alapszik: az elnyomás a nyilvánvaló félelmen, az önfegyelem pedig a veszteségtől való félelmen, vagy a nyerészkedésben kifejeződő félelmen alapszik. Az úgynevezett önfegyelem semmi más, mint hozzáidomulás egy nem egészen megértett környezethez. Az ily fajta hozzáidomulás tehát kell, hogy tagadja az intelligenciát. Vajon miért fegyelmezik az emberek magukat, miért kényszerítik magukat arra, hogy egy bizonyos minta szerint alakuljanak át? Miért van oly sok ember a különböző fegyelmező iskolákban, föltételezve azokról, hogy a szellemiséghez, mélyebb megértéshez, a gondolkodás szélesebb kibontakozásához vezetnek? Látni fogják, hogy minél inkább gyakorolják és fegyelmezik lelküket, annál korlátozottabbá válik. Gondolkodjanak ezen alaposan, kifinomult felfogó képességgel s úgy, hogy idegen hozzákeveredés ne zavarja Önöket. Itt az önfegyelem szót használom, amint az a kérdésben is szerepelt s értem alatta azt, mikor egy bizonyos előre megfogalmazott, vagy megállapított mintának megfelelően fegyelmezzük meg magunkat, azzal a vággyal, hogy valamit elérjünk. Én azonban úgy látom, hogy a fegyelmezés folyamata általában nem más, mint a lélek belekényszerítése egy bizonyos előre elkészített mintába, s ez kell, hogy megnyomorítsa a lelket. Az igazán intelligens lelket nem köti az önfegyelem, mert az intelligencia úgy keletkezik, hogy kérdéseket teszünk fel a környezetnek, s rábukkanunk annak igazi jelentőségére. Ez a rábukkanás az igazi alkalmazkodás, ez nem hozzáidomulás valami különleges mintához, vagy feltételhez, hanem a minden különleges feltételtől mentes, megértésből származó alkalmazkodás. Nézzük mit cselekszik a primitív ember, akiből hiányzik az önfegyelem, önuralom, elfojtás. Ez azt teszi, amire vágyik. Az intelligens ember ugyanazt cselekszi, de értelmesen. Az intelligencia nem az önfegyelemből, vagy elfojtásból keletkezik. Az első esetben a primitív ember teljesen vágyai hajszolásának él. A másik esetben az intelligens ember látja vágyainak értelmét és látja az összeütközést. Ezt a primitív ember nem veszi észre, minden után fut, amire vágyik, s így fájdalmat és szenvedést hoz létre. Én az önfegyelmet és elfojtást hasonló dolognak látom, mindkettő tagadja az intelligenciát. Kérem, kísérletezzenek azzal, amit a fegyelemről és önfegyelemről mondtam. Ne utasítsák vissza, ne mondják, hogy az önfegyelemre szükség van, mert különben zűrzavar lesz a világon - mintha nem volna máris zűrzavar. De ne is fogadják egyszerűen el, amit mondok, igaznak ismerve el azt. Amit mondok, azt én kísérletileg kipróbáltam és igaznak találtam. Lélektanilag azt gondolom igaz, mert az önfegyelem olyan lelket jelent, aki valamely hithez, ideálhoz, vagy elgondoláshoz van hozzákötve, akit valamely feltétel korlátoz. És miként a megkötözött állat csak addig mehet, ameddig kötele engedi, úgy egy hithez kötött, önfegyelem által megrontott ész is csak ezen feltétel korlátjain belül mozoghat. Ez az ész egyáltalában nem is ész, tehát gondolkodni nem is tud. Lehet, hogy képes az alkalmazkodásra, pillanatnyi helyzetének és az általa elérhető területek legtávolabbi pontjának korlátjai között, de ez az ész, ez a szív, igazán gondolkodni és érezni nem tud. Az ész és szív azáltal, hogy megtagadja a gondolkodást és érzelmet, fegyelmezi, megnyomorítja és megrontja önmagát. Kell tehát, hogy tudatosan figyeljék, hogyan működik gondolkodásuk és érzésük, anélkül azonban, hogy bármily különleges irányba szeretnék terelni őket. Mindenekelőtt jöjjenek rá, hogyan működnek azok, mielőtt irányítanák őket. Mielőtt megpróbálnák gondolataikat és érzelmeiket megváltoztatni és átalakítani, kutassák ki működésük módját, s akkor látni fogják, hogy ezek folytonosan alkalmazkodnak azokon a korlátokon belül, amiket a vágy által kitűzött pont és a vágy beteljesülése kijelöl. A figyelő tudatosság nem fegyelem. Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy Önök osztályszelleműek, osztályöntudatosak, nagyképűek. Nem tudnak róla, de szeretnék megtudni, hogy azok-e, hogyan fog ez sikerülni? Úgy, hogy gondolkodásuk és érzelmeik tudatosak lesznek. Mi történik ekkor? Mondjuk rájönnek, hogy nagyképűek, akkor ez a felfedezés nyugtalanságot, összeütközést hoz létre és ez az összeütközés szünteti meg a nagyképűséget. Ha azonban csak fegyelmezik lelküket, hogy ne legyen nagyképű, akkor csak egy más jellemvonást fejlesztettek ki, ami ellentéte a nagyképűségnek s ez az erőltetettség, vagyis hazugság éppoly veszedelmes. Mi tehát megalkottunk különféle mintákat, kijelöltünk különféle célokat, s futunk utánuk folyton, tudatosan vagy tudatlanul, ezek szerint fegyelmezzük szívünket és eszünket, s ezért van az önuralom s ezért mennek rosszul a dolgok. Ha azonban kutatóan belehatolunk a feltételekbe, amik az összeütközést megteremtik, s ezáltal életre keltjük az intelligenciát, akkor az intelligencia maga oly magas rendű, hogy folyton működik, s ezért nem keletkezhet holt pont, ami összeütközést hoz létre. KÉRDÉS: Elfogadva azt, hogy az "Én"-t a környezettel szembeni visszahatások alkotják, kérdem, hogyan szabadulhatunk ki ennek korlátjai közül? Vagy hogyan tájékozódhat újra az ember, hogy ezáltal elkerülje a két hazug dolog közötti összeütközést? KRISHNAMURTI: Szeretnék hát a módszert ismerni, amelynek segítségével kiszabadulhatnak a korlátozások közül? Miért? Minek ez a kérdés? Miért kérdezősködnek mindig módszer, rendszer után? Mire mutat ez a módszer utáni vágy? Arra, hogy menekülni szeretnének. Azt kívánják tőlem, hogy megalkossak egy rendszert, hogy ezt utánozhassák. Más szóval azt kívánják, hogy egy rendszert találjak ki, hogy ezt az összeütközést létrehozó feltételek fölé helyezzék, s így megfutamodhassanak minden összeütközés elől. Arra vágynak csupán, hogy hozzáidomuljanak egy mintához, s ezáltal kimeneküljenek a környezetükből, vagy összeütközéseikből. Ez a vágy van a módszer és módszer kívánása mögött. A módszer utáni vágy lényegében arra mutat, hogy menekülni vágynak. "Hogyan tájékozódjék újra az ember, hogy elkerülje az összeütközést két hazug dolog között"? Mindenekelőtt, tudatos ez az összeütközés mielőtt szeretnék megtudni, hogyan szabaduljanak belőle? Ha pedig tudatos, vajon csak menedéket, hajlékot keresnek-e csupán, amiből nem származik további összeütközés? Állapítsuk hát meg, hajlékra vágynak-e, egy biztos területre, ahol nem éri el Önöket összeütközés, szeretnének-e kimenekülni a jelenlegi összeütközésből, hogy olyan létfeltételek közé jussanak, amikben nem lesz többé összeütközés, vagy pedig nem eszmélnek rá, nem tudatos az összeütközés, amiben éppen vannak. Ha nem tudatos az "Én" és környezet közötti harc, minek akkor tovább is gyógyszert keresni? Maradjanak öntudatlanok. Bízzák rá az életfeltételekre, hogy létrehozzák a szükséges összeütközést, anélkül, hogy utána vetnék magukat, s mesterségesen és hazug módon fölidéznék azt, ami nincs meg eszükben és szívükben. Mesterségesen teremtenek összeütközést, mert attól félnek, hogy elmulasztanak valamit. Az élet nem fogja elhanyagolni Önöket. Ha azt hiszik, hogy mégis, akkor valami nincs rendben. Talán egészségesek, de „elmebetegek”. Ha benne vannak az összeütközésben, akkor nem fognak nálam módszer után kérdezősködni. Ha adnék ilyet, akkor nem tennének egyebet, mint ennek megfelelően fegyelmeznék önmagukat, utánozni próbálnának egy ideált és mintaképet, amit én alkottam meg, s ami ezért tönkretenné saját intelligenciájukat. Ha azonban az összeütközés valóban tudatos, ebben a tudatosságban a szenvedés heves lesz, s a szenvedés heve és ereje megszünteti a szenvedés okát. Ez pedig nem más, mint az, hogy nem értjük meg a környezetet. Teljesen elvesztettük érzékünket az egyszerű, normális, közvetlen élet iránt. Azáltal, hogy módszereket követnek és nem lesznek egyebek, mint önműködő gépezetek, nem térhetnek vissza az egyszerűséghez, természetességhez, közvetlenséghez. Attól tartok, hogy a legtöbb ember azért kívánja a módszert, mert azt gondolja, hogy azok segítségével megvalósíthatja majd a teljességet, állandóságot, szilárdságot. Én úgy látom, hogy a módszerek lassú tespedéshez és pusztuláshoz vezetnek és semmi közük a valódi szellemiséghez, ami végül is az intelligencia csúcspontja. KÉRDÉS: Ön arról beszél, hogy az egyén életében szükség van drasztikus forradalomra. Ha nem akarunk forradalmat szítani külső személyes környezetünkben, mert ez szenvedést okozna családunknak és barátainknak, vajon a belső forradalom megszabadít-e az összeütközésektől? KRISHNAMURTI: Mindenekelőtt nem érzik-e szintén, hogy az egyén életében szükség van a drasztikus forradalomra? Meg vannak-e elégedve a dolgokkal úgy amint vannak, a haladásról és fejlődésről alkotott fogalmaikkal, a célhoz érés vágyával, megkívánásaikkal, ide-oda csapongó élvezetekkel? Hiszen tudják, hogy amint gondolkodni, valóban érezni kezdenek, fel kell támadni az égető vágynak drasztikus változás, drasztikus forradalom és a gondolkodásnak teljes újra tájékozódása iránt. Nos, ha úgy érzik, hogy ez szükséges, akkor sem család, sem barátság nem fogja útjukat állni. Ez a forradalom se nem külső, se nem belső, ez csak forradalom és változás. Amint azonban korlátokat kezdenek emelni, mondván: "Nem akarom megbántani családomat, barátaimat, lelkipásztoromat, munkaadómat, az államot" - akkor valóban nem látják a gyökeres változás szükségességét, akkor csak a környezet változására vágynak. Ez így csak cselekvő képtelenség, ami továbbra is hazug környezetet hoz létre, és nem szünteti meg az összeütközést. Azt hiszem, meglehetősen hazug az a kifogás, hogy nem szabad bántani családunkat és barátainkat. Ha valami életbevágó dolgot akarnak cselekedni, akkor megteszik családjukra és barátaikra való tekintet nélkül, nemde? Akkor nem tekintenek arra, hogy megbántják őket. Ez túl van azon, amit irányítani tudnak. Érzelmeik olyan erősek, gondolkodásuk olyan teljes, hogy keresztül ragadja Önöket a családi kör korlátjain és az osztályokba rendezett bilincseken. A családra, barátokra, ideálokra, hitekre, hagyományokra, a dolgok megállapodott rendjére csak akkor kezdenek tekintettel lenni, hogyha még mindig ragaszkodnak valamilyen különleges bebiztosítottsághoz, hogyha nincs meg a belső gazdagságuk, hanem csupán azoktól a külső dolgoktól függnek, amik a belső gazdagság felé ösztönöznek. A család, barátok vagy valami különleges ortodoxia csak akkor nem ver bilincsbe, ha az összeütközés következtében teljes tudatossággal szenvednek. Önök szeretnék megtalálni a szenvedés okát, szeretnék megtalálni az összeütközést létrehozó környezetnek mélyebb értelmét. Nos ebben nincs személyiség, nincs korlátolt "Én"- gondolat. Ha azonban ragaszkodnak a korlátolt "Én"- gondolathoz, akkor kénytelenek latolgatni, hogy meddig menjenek és meddig ne. Az igazságot, az isteni megértést bizonyára nem találhatják meg, ha a családhoz, hagyományokhoz vagy megszokásokhoz ragaszkodnak. Ezt csak akkor találhatják meg, ha teljesen mezítelenek, ha lehámlott Önökről minden megkívánás, vágy és bebiztosítás. Ebben a közvetlen egyszerűségben van az élet gazdagsága. KÉRDÉS: Meg tudja magyarázni, hogy miért lett a környezet hazug, s miért nem igaz? Miből eredt mindez a baj és zavar? KRISHNAMURTI: Mit gondol, ki teremtette meg a környezetet? Valami titokzatos Isten? Ki teremtette meg a társadalmi, gazdasági, vallásos alakulatokat? Mi magunk. Egyénileg mindenki hozzájárult, míg csak ki nem alakult a közösség. Most azután az egyén, aki segített a közösséget megteremteni, elveszett benne, mert a közösség lett a minta, a környezet. A pénzügyi, erkölcsi és szellemi bebiztosítottság utáni vágy teremtette meg a kapitalisztikus környezetet, a nacionalizmussal, osztálykülönbségekkel és kihasználással. Ezeket mi hoztuk létre, Önök, meg én, nem csoda által keletkeztek. És amíg bebiztosítottságot keresnek, újból meg fognak teremteni egy másfajta kapitalisztikus, szerzésre alapított módszert, más színűt és más árnyalatút. Eltakaríthatjuk a jelenlegi mintát, de amíg a birtoklás érzése megvan, addig csak egy más kapitalisztikus állapotot teremtenek új kifejezés- és beszédmóddal. Ugyanez vonatkozik a vallásos szertartásokra, félelmekre, kihasználásra. Ki teremtette meg őket? Mi valamennyien. A századok folyamán mi teremtettük meg mindezt, s félelemből alkalmazkodunk hozzájuk. A hazug környezetet mindenütt az egyén teremtette meg. Ő maga rabszolgává lett, s ezek a hazug életkörülmények eredményezték azt a hazug keresést, ami az úgynevezett "Én"-nek az öntudatosság bebiztosítottságára irányul. Ebből keletkezik az "Én" és a hazug környezet közötti állandó küzdelem. Tudni szeretnék, hogy ki teremtette meg a környezetet, mindezt az elszomorító bajt és zavart, mert szabadítóra vágynak, aki majd kiemel a zűrzavarból, s valami új mennyországba helyez. A jelenlegi környezetet saját maguk teremtették meg egyénileg azzal, hogy ragaszkodtak különleges előítéleteikhez, reményeikhez, félelmeikhez s előszereteteikhez, egyénileg kell tehát le is rombolniuk azokat, nem várva arra, hogy egy rendszer jöjjön, s elsöpörje. Lehet, hogy jön majd egy elsöprő rendszer, de akkor csak ennek lesznek rabszolgái. A kommunista rendszer esetleg megvalósul, s akkor valószínűleg más szavakkal beszélnek majd, de lelkük reakciója más formában és más tempóban bár, de ugyanaz marad. Ezért mondtam egy más alkalommal, hogyha egy bizonyos cselekedetre a környezet ösztökél, az már nem valódi. Az igaz cselekedetek akkor születnek meg, ha megértjük a környezetet. Egyénileg kell tehát tudatossá lennünk. Biztosítom Önöket, hogy akkor egyénileg fognak valami nagyszerűt alkotni. Nem valamely eszményhez ragaszkodó, s ezért pusztuló társadalmat, hanem olyat, amely állandóan mozgásban van, s nem érkezik el egy csúcsponthoz, hogy azután meghaljon. Az egyének célokat tűznek ki, törekszenek feléjük, s miután elérték őket, összeesnek. Mindig valamilyen célhoz akarnak eljutni, s azután az elért fokon megmaradni. S amint az egyén, úgy az állam is mindig valamely cél vagy eszmény elérésére törekszik. Szerintem azonban az egyénnek állandóan keletkeznie kell, nem szabad csúcspontra vágyni, cél után futni. Akkor az önkifejlődés, ami nem más, mint a társadalom, szintén állandó mozgásban lesz. KÉRDÉS: Úgy gondolja, hogy a "karma" nem egyéb, mint a hazug "Én" és a hazug környezet kölcsönhatása? KRISHNAMURTI: Tudják, hogy a karma szanszkrit szó és tevékenységet, cselekvést, munkát s egyúttal okot és hatást jelent. Nos karma a bilincs, a "megnemértett" környezetből keletkező visszahatás. Amint tegnap kifejteni próbáltam, ha egy bizonyos életfeltételt nem értünk meg, akkor ez az életfeltétel, ez a hiányzó megértés teherként nehezedik a lelkületre. Megértés nélkül működünk és cselekszünk tehát, ezért hozunk létre további terheket, nagyobb korlátozásokat. Meg kell tehát találni, hogy miből származik ez a "megnemértés", mi akadályozza meg az egyént abban, hogy a környezetnek teljes jelentőségét átlássa, legyen az akár a múlt, akár a jelen környezet. Hogy azonban erre rábukkanjon, az észnek mentesnek kell lenni minden előítélettől. A legnehezebb dolgok közé tartozik az, hogy valóban mentesek legyünk az előítéletektől, vérmérséklettől, részrehajlástól. Igen nagy belátásra van szükség ahhoz, hogy a környezethez friss nyíltsággal és egyenességgel közelítsünk. A legtöbb ember rabja a hiúságnak, szeretne hatással lenni másokra a maga jelentékenységével, vágyik arra, hogy elérje az igazságot, szeretne környezetétől elmenekülni, vagy öntudatát kiterjeszteni - csak különleges spirituális nevet adnak neki -, vagy rabja nemzeti előítéleteknek. Mindezek a vágyódások meggátolják az észt abban, hogy a környezetnek teljes értékét közvetlenül felismerje. Mivel pedig a legtöbb lélek előítéletek rabja, azért elsősorban a magunk korlátozottságára kell reáeszmélnünk. Ha pedig öntudatra kezdenek ébredni, akkor a tudatban jön létre összeütközés. Ha tudják, hogy valóban kíméletlenül gőgösek és önteltek, az önteltség tudatában már benne van az önteltség szétfoszlásának kezdete, mert belátják, hogy mily nevetséges az. Ha azonban csak takargatják, akkor további bajokat és hazug visszahatásokat hoznak létre. Ha tehát a múlt, vagy jelen, a "megnemértés" által teremtett elnyomorító emlékezés sohasem nehezedik életükre, akkor kell, hogy az ész a dolgoknak mindig újból szeme közé nézzen. Végzetes dolog, ha a biztosság érzésével vagy a tudás gőgjével megterhelten találkozunk az élettel, mert a tudás végül is mindig a múlthoz tartozik csupán. Ha ezzel a mindig friss lélekkel élnek, akkor megtudják majd, milyen összeütközés és folytonos megerőltető erőfeszítés nélkül élni. Akkor messze kieveznek az élet folyóján. NEGYEDIK BESZÉD 1934. június 19-én Először a hozzám intézett kérdésekre válaszolok, s azután rövid beszédet mondok majd. KÉRDÉS: Az intuíció csak a múlt tapasztalást foglalja magában, vagy még valami egyebet is? KRISHNAMURTI: Az én véleményem szerint az intuíció egyenlő az intelligenciával, az intelligencia pedig nem a múlt tapasztalás, hanem a múlt tapasztalásának megértése. Beszélni fogok majd a tapasztalás, emlékezés, intelligencia és ész egész fogalomköréről, de most csak arra a különleges részletre válaszolok, hogy az intuíció a múltból származik-e? Úgy látom, hogy a múlt teher, nem más, mint hiányos megértés, azért, ha cselekedeteiket valóban a múltra építik, ez minden esetben tévútra vezet. Ha azonban spontán módon cselekszenek az örökké hullámzó jelenben, akkor ez a cselekvés intelligencia, és ez az intelligencia intuíció. Az intelligencia az intuíciótól el nem választható. A legtöbb ember szereti e kettőt szétválasztani, mert számukra intuíció nem biztonságot és reményt jelent. Sokan mondják, hogy intuitív módon cselekszenek, vagyis értelem és elmélyedő gondolkodás nélkül. Sokan elfogadnak egy elméletet, vagy elgondolást, mert mint mondják, intuíciójuk igaznak ismerte fel. Értelem nélkül csupán azért fogadják el, mert valami megoldást vagy vigasztalást nyújt nekik. Valójában nem az igazi értelem működik, hanem csak saját reményeik és kívánságaik azok, amik eszüket irányítják. Az intelligencia viszont független a környezettől, s ezért értelem és gondolkodás van benne. KÉRDÉS: Hogyan cselekedhetem szabadon anélkül, hogy magamat háttérbe szorítanám, ha tudom, hogy ezzel megbántom szeretteimet? Mi ebben az esetben a helyes cselekvés próbaköve? KRISHNAMURTI: Azt hiszem, erre már feleltem egyszer, de a kérdező talán nem volt jelen, ezért elmondom még egyszer. A helyes cselekvés ismérve annak spontán volta, de spontán módon cselekedni annyi, mint nagyon intelligensnek lenni. A legtöbb embernek azonban az intelligencia hiánya miatt csak kibicsaklott, megrontott és agyonnyomott reakciói vannak. Ahol működik az intelligencia, ott a cselekvés spontán. A kérdező tudni szeretné, hogyan cselekedhet szabadon anélkül, hogy önmagát háttérbe szorítaná, holott tudja, hogy cselekedete okvetlenül megbántja szeretteit? Tudják, hogy a szeretet szabadság is - benne mindkét fél szabad. Ha a szeretetben lehetséges a fájdalom, vagy szenvedés, az nem szeretet, hanem csak finomabb alakja a birtoklásnak, a szerzésvágynak. Ha igazán szeretnek valakit, akkor nem lehet, hogy fájdalmat okozzanak neki, ha megtesznek valamit, mit helyesnek gondolnak. Fájdalmat csak az okoz, ha azt kívánják, hogy ez a valaki azt tegye, amit Önök szeretnének, vagy ha ő kívánja, hogy megtegyék, amit ő szeretne. Más szóval szeretik, ha birtokává válnak valakinek, szeretik magukat biztosan, bebiztosítottan, kényelmesen érezni. És bár tudják, hogy ez a kényelem ideiglenes, mégis menedéket építenek ebben a kényelemben és múlandóságban. Minden bátorítás és vigasztalás utáni törekvés tehát csak a belső gazdagság hiányát árulja el. Ezért a különálló, másoktól független cselekvés természetesen zavart, fájdalmat és szenvedést okoz, s az embernek el kell nyomnia valódi érzelmeit, hogy másokhoz alkalmazkodjék. Más szóval ez az úgynevezett szeretetből fakadó, állandó magunk háttérbe-szorítása mindkét embert tönkreteszi. Ebből a szeretetből hiányzik a szabadság, ez finom bilincs csupán. Ha nagyon hevesen érzik, hogy valamit meg kell tenniük, akkor megteszik. Néha talán kíméletesen vagy ravaszul, de megteszik. A független cselekvésre ösztönzés mindig megvan. KÉRDÉS: Helyesen gondolom-e, hogy a valóban intelligens léleknek minden környezet és minden létfeltétel jó? Nem az-e a kérdés, hogy a formában lássuk a művészetet? KRISHNAMURTI: Az intelligens léleknek a környezet feltárja a maga mélyebb érzelmét s ezért az intelligens lélek mestere lesz a környezetnek, megszabadul tőle és nincs feltételek közé szorítva általa. Mi szorítja a lelket feltételek közé? A megértés hiánya, nemde? Nem a környezet korlátozza az észt, hanem az, ha egy bizonyos életfeltételt nem ért meg. Ahol megvan az intelligencia, ott az észt nem szorítja föltételek közé semmiféle környezet, mert mindig tudatos, éber és működésben lévő, ennélfogva képes megkülönböztetni és felfogni a környezet teljes értékét. A környezet csak a lusta és letargikus észt szoríthatja feltételek közé, amely éppen ezektől a feltételektől próbál elmenekülni. És bár közben gondolkodik is, ez nem igazi működés, ez csak az életfeltételek korlátozott körében való gondolkodás, ami szerintem egyáltalában nem gondolkodás. A helyes értékek megismerése teremti meg, ébreszti föl tehát az intelligenciát. Hogy pedig megértsük a jelenlegi környezetet, meg kell szabadulniuk a múlt terhétől, a múlt tapasztalataitól, mert az észt a hagyományok által rákényszerített értékek csak megnyomorítják. A harc tehát a múlt és jelen között folyik. A küzdelem a századok folyamán kialakított háttér és a jelenbeli egyre változó környezet között folyik. A környezetnek ezeket a hirtelen változásait a múlt felhőjével borított ész nem tudja megérteni. Más szóval, hogy megértsük a jelent, a léleknek tökéletesen meg kell szabadulni a múlttól, vagyis spontán módon kell felbecsülni a jelen értékeit. Erről majd később is fogok beszélni. "Nem az-e a kérdés, hogy a formában lássuk a művészetet"? Bizonyára igen. Az észnek meg kell látni a rejtett, finom és kényes értékeket a körülmények és környezet alakulásaiban, és ehhez kell, hogy az ész eleven, hajlékony és erős legyen, s ne nehezedjenek rá a tegnapi értékek. KÉRDÉS: Úgy látszik van egy elgondolás, mely szerint a felszabadulás valami cél, valami csúcspont. Mi ebben az esetben a különbség a felszabadulásra vagy bármi más csúcspontra törekvés között? Bizonyára helytelen, ha célra, végre vagy csúcspontra gondolunk. De akkor minek tekintsük a felszabadulást, ha nem ennek? KRISHNAMURTI: Attól tartok, hogy a kérdező nem hallotta, amit erről mondtam. Valószínűleg olvasta valamelyik régebbi könyvemet s ennek nyomán tette fel a kérdést. Az ész azért keres csúcspontot, célt, véget, mert szeretné magát biztosan, bebiztosítottan érezni. Vegyék el tőle biztonságát, bebiztosítottságát, amik nem egyebek, mint az öndicsőítésnek és a folytatódás utáni sóvárgásnak finomabb formái. Vegyék el mindezt, meztelenítsék le s meglátják, hogy újra csak biztonságért, menedékért fog küzdeni, mert erre támaszkodva ítélhet, működhet és tevékenykedhet, akárcsak egy kipányvázott állat. Mondtam már, hogy a felszabadulás nem cél, nem vég, hanem az igazi, örök értékek megértése. Az intelligencia örök keletkezés, nincs vége, nincs határa. A célhoz érés vágyában benne van a folytatódás, megdicsőült énünknek folytatódása utáni kifinomult sóvárgás. A felszabadulás elérésére irányuló küzdelem és erőfeszítés arra mutat, hogy meg akarnak futamodni a jelentől. Erőfeszítéssel nem lehet megérteni a felszabadulást, mert ez az intelligencia teljessége. Erőfeszítést akkor tesznek, ha vágynak valamit megszerezni. De a felszabadulást, az igazságot nem lehet megszerezni. Ahol tehát felszabadulás, csúcspont, célhoz érés utáni sóvárgás van, ott meg kell lenni az erőfeszítésnek is, ami arra irányul, hogy az ennek nevezett öntudat maradandó, tartós, folytonos legyen. Az "Én"-nek legbelsőbb lényege a csúcspont elérésére törő erőfeszítés, mert élete az emlékek sorozatán át halad egy végcél felé. "De akkor minek tekintsük a felszabadulást, ha nem ennek"? Miért kell egyáltalában tekintetbe venni? Miért akarnak felszabadulni? Azért, mert már tíz éve beszélek róla, azért mert el akarnak menekülni életfeltételeiktől, vagy azért, mert általa több izgalomhoz, nagyobb ösztönzéshez, nagyobb intellektuális hatalomhoz juthatnak? Miért kívánják a felszabadulást? Így szólnak: "Nem vagyok boldog, s a felszabadulással együtt megtalálom a boldogságot is, nyomorban élek, s ha megtalálom ezt a másvalamit, akkor megszűnik a nyomor." Ha így beszélnek, akkor csak helyettesítést keresnek. "A felszabadulást sehogyan sem kell tekinteni." Az megszületik. Csak akkor jön létre, ha a lélek nem próbál megfutamodni a létfeltételektől, amik fogva tartják, hanem inkább megérteni akarja azoknak a létfeltételeknek mélyebb értelmét, amik összeütközést teremtenek. Ha nem értik meg az összeütközést létrehozó létfeltételeket, környezetet, akkor valamilyen fogalmat, csúcspontot, célt, véget keresnek, s azt mondják maguknak: "ha megértem ezt, akkor eltűnik amaz", vagy "ha ez megvan, akkor megváltoztathatom vele azt a létfeltételt. Mindez csak finomabb alakja a jelentől való folytonos menekülésnek. Az eszményképek, hitek, csúcspontok és célok a jelenből kivezető utak csupán. Ha valóban elgondolkodnak rajta: minél inkább hajszolják a véget, célt, hitet, eszményképet, annál inkább terhelik meg a jövőt, mert menekülnek a jelentől, s ezáltal mindig több korlátot, összeütközést és szenvedést hoznak létre. KÉRDÉS: Némelyek szerint Ön úgy gondolja, hogy most kell felszabadulni, mert itt az alkalom rá, mesterek pedig lehetünk később, máskor. Ha azonban egyáltalában mesterekké kell lennünk, akkor miért nem helyes, ha már most rálépünk erre az útra? KRISHNAMURTI: Most van itt az alkalom a felszabadulásra? Mit értenek alkalom alatt? És hogyan tudnak felszabadulni most? Micsoda csodaszerű folyamat által? És később lesznek mesterek? Mondja uram, mi a mester és mi a felszabadulás? Bizonyos, hogyha nincs felszabadulás, mester sem lehet? Ha a felszabadulás nem az intelligencia legmagasabb fokú beteljesedése a jelenben, akkor ezt az intelligenciát bizonyára nem lehet megszerezni a messze jövőben sem. Felszabadulni most szeretnének hát, s mesterré lenni azután? Csodálkozom, hogy miért akarnak most felszabadulni? Félek tőle, hogyha akarják, akkor semmit sem jelent számukra. És tartok tőle, e fogalomról: „mesterré lenni”, a kérdező azt gondolja, hogy az élet vizsgák letételéhez hasonlít, felszabadulni semmit sem jelent számára. Nem látják-e, hogyha nem valamik akarnak lenni, hanem csak tökéletesen akarnak élni, csak egyetlenegy napnak gazdagságában, akkor meg fogják tudni, mi az, hogy mester vagy felszabadulás. A valamivé válás vágya folytonosan beteljesíthetetlen jövőt teremt, s ezért tökéletlen életük a jelenben. Az elmúlt három nap folyamán az észről és intelligenciáról beszéltem. Nos, én nem osztom ketté az észt és intelligenciát. Az emlékektől és akadályoktól megfosztott és teljesen, spontán módon működő tudatos észből megértés fakad, és ez az intelligencia, ez az eksztázis; számomra ez a halhatatlanság, időnélküliség. Az intelligencia az időnélküliség, az ész maga. Ez a valóság, s elválasztani az észtől nem lehet. Ez az eksztázis a mindig keletkező, mindig mozgásban lévő. Az emlékezet csak akadálya ennek az intelligenciának, s tőle független valami. Az emlékezet folytatása az "Én"- tudatnak, s ez nem más, mint a környezet eredménye, azé a környezeté, aminek teljes jelentőségét az ész nem látta meg. Az emlékezet tehát eltompítja, eltéríti a mindig keletkező, mindig mozgásban lévő időtlen intelligenciát. Az ész: intelligencia, de az emlékezet ránehezedett az észre. Más szóval az emlékezet, vagyis az "Én"- tudat önmagát az ésszel azonosítja, s így az ész és intelligencia közé ékelődik, elválasztva, eltompítva, kiforgatva és elrontva az észt. Ily módon az emlékezés akar az intelligencia lenni, s ez egészen helytelen - ha szabad ezt a szót használni - mert az ész maga az intelligencia, s csak az emlékezet rontja meg az észt, s burkolja felhőbe az intelligenciát, holott az ő maga. Mi hát az emlékezet? Nemde történés, tapasztalás, remény, vágyakozás, hit, fogalom, előítélet és hagyomány, tett és cselekvés, s ezeknek finom és összetett visszahatásai? A remény, vágyakozás, félelem, előítélet és vérmérséklet feltételek közé szorítják az észt, s ezek teremtik meg az emlékezetet, ami az észnek, vagyis intelligenciának tisztaságát elhomályosítja. Ez az emlékezet végiggördül az időn, s öntudatossággá, "Én"-né áll össze, s keményedik meg. Ez az "Én", amiről beszélnek. Ez a tapasztalások, események, hitek és eszményképekből származó visszahatásoknak kikristályosodott és megkeményedett emléke, amit miután szilárd tömeggé lett, összekevernek és azonosítanak az ésszel. Ha gondolkodnak rajta, látni fogják, hogy így van. Az öntudatosság, vagy a különállónak, az "Én"-nek tudata nem más, mint egy emlékezés-köteg, az idő pedig semmi egyéb, mint annak működés- és játékterülete. A visszahatásoknak ezt a megkeményedett tömegét újra feloldani nem lehet, nem lehet a múlt elemzése által az időben visszafelé felbontani, mert hiszen az egész visszatekintés és múltelemzés csak az emlékezet műfogása. Tudják jól, hogy az emlékezetnek hivatásszerű foglalkozása és állandó tevékenysége, amiben egészségtelen élvezetet talál az, ha a múltat visszaalakítja és új feltételek közé állítja a jelenben. Kérem ez nem észtorna, vagy filozófiai elgondolás. Csak gondolkodjanak rajta egy percig, s meglátják, hogy igaz. A létfeltételekből, környezetből, előítéletekből, különböző kívánságokból keletkező visszahatás-tömeg megvan, s ez az a dolog, amit "Én"-nek neveznek. Most azután megszületik az az elgondolás, hogy annak megfelelően, amit én beszéltem, az Én"-t szét kell oszlatni. Vagy ha érzik ennek ostobaságát, akkor elkezdik legombolyítani. Az emlékezés elkezdi önmagát a múltba visszafelé gombolyítani, s ez az önelemzés folyamata. S ha meggondolják, látni fogják, hogy maga az emlékezet talál egészségtelen gyönyörűséget abban, ha a múltat új feltételek közé állítja a jelenben. És hasonlóképpen az emlékezet jövendője nem más, mint még nagyobb megkeményedés, amit további sóvárgás és a tapasztalatoknak és visszahatásoknak további felhalmozása hoz létre. Más szóval az idő: emlékezet, vagy ön-tudatosság. Az ön-tudatosságot nem lehet felbontani, vagy szétoszlatni, ha a múltba térnek vissza. A múlt felhalmozott emlékezés csupán s az öntudatot a jelenben nem bontják fel azzal, ha beleásnak a múltba, sem azzal, ha behatolnak a jövőbe. A jövő további felhalmozás, sóvárgás, visszahatás és megkeményedés csupán, csak mi nevezzük el hitnek, eszményképnek, reménynek. A jövő is benne van az időben. Amíg az emlékezés folyamata múlt és jövő alakjában folytatódik, addig az intelligencia nem tud teljesen és tökéletesen a jelenben cselekedni. A közönségesen értelmezett intuíció szintén a múlton, a tapasztalatok és emlékeknek elmúlt összegyűjtésén alapszik, s ez nem más, mint óvás, hogy eszesen - vagy szabadon - cselekedjünk a jelenben. Mondtam már, hogy ez az időtlenség nem filozófiai elgondolás részemről, hanem valóság, s erről meg is győződhetnek, ha kísérletet tesznek azzal, amit mondok. Meglátják, hogy valóság, ha eszüket nem terheli a múlt felhalmozása, amit emlékezetnek neveznek, s ami a jelenben is irányítóan működik, s meggátolja Önöket abban, hogy egészen intelligensek legyenek és teljesen a jelenben éljenek. A felszabadulás igazság, vagy Isten tehát nem más, mint az észnek (ez maga az intelligencia) megszabadítása az emlékezet terhétől. Kifejtettem, hogy mit értek emlékezet alatt. Nem a tényekre, vagy hazugságokra való emlékezést, hanem azt a terhet, amit az ön-tudatosság rak az észre. Ez az öntudatosság az emlékezet, másként a meg nem értett környezet visszahatása. A halhatatlanság nem az "Én"- tudatosságnak folytatódása, mert ez csak a hazug környezet eredménye, hanem szabadság, az ész megszabadítása az emlékezet terhétől. ÖTÖDIK BESZÉD 1934. június 22-én Ma reggel a félelemről akarok beszélni, ami kényszert és befolyásolást hoz létre. Mi az észt gondolkodásra, értelemre és intellektusra osztottuk fel, de mint legutóbbi beszédemben kifejtettem, számomra az ész intelligencia, önmagában teremtő valami, amit azonban az emlékezet elhomályosít. Az észt, vagyis intelligenciát elhomályosítja az emlékezet, s összekeveri az "Én"- tudattal, ami a környezet eredménye. Az ész tehát szolgája lesz a környezetnek, amit önnön sóvárgása teremtett meg, s így állandó lesz a félelem. Az ész teremtette meg a környezetet, s mindaddig, amíg meg nem értjük a környezetet, meg kell lenni a félelemnek. A környezet számunkra nem teljesen tudatos, gondolkodásunkkal nem merülünk belé tökéletesen, ezért lesz az ész a környezet rabszolgája, s ezért van félelem. A félelem eszköze pedig a kényszer. Természetes tehát, hogyha hiányzik az intelligencia, akkor nem értjük meg a környezetet, s ezáltal megteremtjük a félelmet. A félelemből azután szükségképpen külső vagy belső befolyásolás származik. Hogyan jött most már létre az állandó kényszer, amiből a félelem átütő eszköze lett? Az emlékezet elfátyolozza az észt, s ez azért van, mert nem értjük meg az összeütközést létrehozó környezetet, s az emlékezet ön-tudatossággá válik. Az elfátyolozott, az emlékezet által korlátok és határok közé szorított ész az "Én"-nek, vagyis a környezet eredményének folytatódását kívánja, s ebben a törekvésében a környezet kiigazítására, növekedésének és kiterjedésének megváltoztatására, módosítására vágyik. Tudják, hogy az ész állandóan alkalmazkodni kíván a környezethez, ebből azonban nem származik megértés, valamint a környezet jelentőségét sem érthetjük meg, ha csak módosítjuk a tudatállapotot, vagy megpróbáljuk a környezetet átalakítani vagy kitágítani. Mivel az ész mindig a maga védelmezettségét keresi, azért elfátyolozza az emlékezet, ez pedig összekeveredik és azonossá lesz azzal az ön-tudatossággal, ami önmagának folytatódására vágyik. Ezért az ész megkísérli átalakítani, kiigazítani, módosítani a környezetet, vagy más szóval szeretné, - mint gondolja -halhatatlanná, egyetemessé, kozmikussá tenni az "Én"-t. Nem így van? A halhatatlanságot kívánó ész tehát valóban arra vágyik, hogy az "Én"- tudatosság folytatódjék, a környezet megörökíttessék. Vagyis amíg az ész az "Én"- tudat fogalmához kapcsolódik, ami nem más, mint meg nem értés a környezettel szemben, tehát az összeütközésnek oka, addig ezek között a korlátok között vágyni is fog önmaga folytatódására. Ezt a folytatódást nevezzük halhatatlanságnak, vagy kozmikus öntudatnak, amiben azonban az egyes mégis megmaradt. Amíg az észt, az intelligenciát az emlékezet, vagyis "Én"- tudat tartja rabságban, addig a hamis keresi a hamisat. Ez az "Én", mint kifejtettem, a környezet hamis visszahatása. Van egy hamis ok, s az mindig hamis megoldást, hamis hatást, hamis eredményt kíván. Ha tehát az emlékezet által elhomályosított ész önmagát, mint "Én"- tudatosságot akarja folytatni, akkor hazug halhatatlanságra, hazug kozmikus kitágulásra - vagy bármint nevezzék is - vágyakozik. Az "Én"-nek folytatódására irányuló folyamat, a magunkat fenntartó emlékezet szüli a félelmet, mégpedig nem a felületes, hanem az alapvető félelmet, amivel ma foglalkozni fogok. Minden félelem megszűnik akkor, ha eltakarítjuk ezt az alapvető félelmet, a folytatódásra irányuló aggódást, aminek külső kifejezése a nacionalizmus, növekedés, célhoz érés, siker. Félelem mindaddig van, amíg megvan a hazug dolgok folytatódására irányuló vágyódás. S mivel az "Én" hazug dolog, azért kell, hogy hazug legyen a visszahatás és ez maga félelem. A félelemmel együtt kell, hogy járjon a fegyelem, kényszerbefolyás, uralkodás és a hatalom keresése, amit az ész erényként és isteni dologként magasztal. Ha gondolkodnak rajta, rájönnek, hogy az intelligenciával nem fér össze a hatalom hajszolása. Nos mindenkinek az életét a félelem, összeütközés és ennek következtében az erőszak alakítja; olyan parancsolatok és bilincsek ráerőszakolása ez, amiket egyesek értékesnek és erényesnek, mások rossznak és veszedelmesnek tekintenek. A folytatódás utáni vágyuk ezeket a korlátozásokat teremtette meg, ez a vágyuk hozta létre a fegyelmezést, törvényeket és tekintélyeket. A különböző alakulatokból és fokozatokból származó erőszak alakítja, formálja és kormányozza életüket. Ezt némelyek jónak, mások rossznak mondják. Először is külső kényszerről beszélhetünk, ezzel gátolja a környezet az egyént. A fejletlennek és szellemietlennek nevezett hétköznapi embert a külső környezet kormányozza, tehát a vallás, a magatartás szabályai, az erkölcsi mértékek, politikai és társadalmi tekintélyek. Mindezeknek azért rabszolgája, mert mindezek az egyén gazdasági szükségleteiben gyökereznek. Vagy nem? Távolítsuk el teljesen a gazdasági szükségleteket, amiktől az egyén függ, akkor eltűnnek a magatartás szabályai, az erkölcsi mértékek, politikai, gazdasági és társadalmi értékek. A külső környezetnek megszorításai, amik az egyén és a környezet között összeütközést hoznak létre, növekvő mértékben fosztják meg az egyént az intelligenciától és nyomorékká, elferdítetté és kificamodottá teszik. Minél inkább elnyomják, annál kevésbé lesz intelligens az az egyén, akit egyre csak föltételek közé szorít a külső környezet, s alakítanak bizonyos szabályok, törvények, visszahatások, parancsolatok és erkölcsi mértékek. Az intelligencia azonban az, ha megértjük a környezetet, s meglátjuk az erőszaktól mentes finomabb jelentőségét. Az egyénre erőltetett és külső környezetnek nevezett megszorításoknak megvannak a képviselői: a vallásoknak, köznapi erkölcsnek, s az ember politikai és gazdasági életének kontáraiban és kihasználóiban. Azt az embert nevezem kihasználónak, aki tudatosan, vagy öntudatlanul felhasználja Önöket, s akihez tudatlanságból, tudatosan, vagy öntudatlanul alkalmazkodnak. Önök lesznek a kihasználtak gazdasági, társadalmi, politikai vagy vallási szempontból, az illető pedig a kihasználó. Ily módon az élet iskolává válik, a cél keretté, amelyben az egyént bizonyos alakúvá kovácsolják, s amelyben géppé, a gépezet egy kerekévé válik, s gondolkodás-nélküli, merev korlátok közé szorul. Az életből folytonos erőlködés, harc lesz, ezért kialakult az a hamis elgondolás, hogy az élet megtanulandó, elsajátítandó leckék sorozata. Az embert jó előre figyelmeztetni kell tehát, hogy az életet holnap újra kell élnie, persze a mai előítéleteivel. Az életből iskola lesz csupán, nem olyasmi, amit élni, aminek örülni kell, amit elragadtatással, egészen és félelem nélkül élni kell. Az egyént kényszeríti tehát a külső környezet, s belepréseli őt a mértékek, erkölcsiség, vallásos fogalmak, erkölcsi parancsolatok acélkeretébe. A külső nyomás hatása alatt azután olyan világra vágyik, s abba menekül, amit belsőnek mond. Természetes, hogy egy más világtól nyugalmat és boldogságot remél az a lélek, akit a külső környezet kisiklatott, átformált, megrontott, s aki állandó külső összeütközésben és hazug alkalmazkodásban él. Az egyén kiépíti a menekülés romantikus kikötőjét, amelyben ellenértéket keres a külső világ szenvedéseiért és veszteségeiért. Amint mondtam, Önök azért vannak itt, hogy bíráljanak és kitaláljanak, nem azért, hogy gondolatban ellenszegüljenek. Ha már igen alaposan átgondolták, mit mondtam, akkor ellenszegülhetnek. Állíthatnak korlátokat, ha akarnak, de először jöjjenek rá egészen arra, hogy mit akarok közölni s ehhez nagyon kritikusnak, tudatosnak és intelligensnek kell lenniük. A szenvedést okozó külső körülmények által elnyomott egyén, miközben menekülni akar a külső körülményektől, belső világot teremt magának, belső törvényt kezd kifejteni, s megteremti a maga egyéni megszorításait. Ezeket nevezi önfegyelemnek vagy együttműködésnek azzal, amit magasabb énjének tanult elnevezni. A legtöbb úgynevezett szellemi ember lerázta magáról a környezet befolyását és külső kényszerét, de belső törvényt, belső mértéket és belső fegyelmet fejlesztett ki, s ezt úgy nevezik, hogy magasabb énjüket lehozzák az alacsonyabbhoz. Ez más szavakkal helyettesítés csupán. Így alakul ki az önfegyelem, ez az, amit belső hangnak neveznek, s aminek ereje és hatalma még a külső környezeténél is sokkal nagyobb. De végül is mi a különbség a belső és külső között? Mindketten uralkodnak az észen, vagyis intelligencián, s megrontják azt az "Én" folytatódásának vágyával. Itt van azután az úgynevezett intuíció, ami nem más, mint titkos vágyaiknak és reményeiknek bilincseiktől megszabadított beteljesülése. Ezt az úgynevezett belső világot megtöltik tehát önfegyelemmel, belső hanggal, intuícióval. Mindez, ha meggondolják, ugyanannak az összeütközésnek finomabb formája, egy másik világba átvíve. Ebből a világból is hiányzik a megértés, ez csak egy finomabb s amint mondják, szellemibb környezethez való alakulás és igazodás. Tudják, hogy amint a külső világban némelyek társadalmi megkülönböztetéseket kerestek és találtak is, ugyanúgy a szelleminek nevezett emberek a belső világban is keresik, s általában meg is találják szellemi fölötteseiket és rangidőseiket. És amint a külső világ egyénei között megvan az összeütközés, a belsőben is megteremtik a szellemi összeütközést az eszményképek, célkitűzések és sóvárgásaik között. Láthatják, hogy mi alakult ki ebből. A külvilágban az emlékezettől elfátyolozott ész, az "Én"- tudat nem találja meg a maga kifejeződését, mert a környezet túl erős, túl hatalmas, túlságosan elnyomó, s vagy beleilleszkednek a formába, vagy összetörnek. Belső és finomabb környezetet alakítanak ki tehát, amiben pontosan ugyanaz a folyamat megy végbe. Az így megteremtett környezet menekülés a külsőből s benne éppúgy megvannak a mértékek, erkölcsi törvények, intuíció, magasabb "Én", belső hang, amikhez állandóan igazodnak. Ez tény. Lényegében a belsőnek és külsőnek nevezett megszorítások a sóvárgásból fakadnak és ezért van félelem. A félelemből származnak a megszorítások, kényszer, befolyásolás és a hatalom vágya: ezek csak külső kifejezései a félelemnek. Ahol félelem van, ott nem lehet intelligencia, s amíg ezt meg nem értettük, addig kénytelenek vagyunk az életet belsőre és külsőre osztani, addig cselekedeteinknek mindig befolyásoltnak kell lenni. Vagy külső, vagy belső kényszer hatása alatt jönnek létre, s nem csak az első, de a második is hazug valami, mert a belsőben is csak bizonyos más mértékekhez próbálnak igazodni. A félelem akkor jön létre, ha a hazug dolog önmagának folytatódását kívánja a hazug környezetben. És mi történik cselekedeteinkkel, vagyis hétköznapi magatartásunkkal, érzelmeinkkel és gondolatainkkal? Az ész és szív hozzáalakulnak a külső környezethez, de ha ezt lehetetlennek találják, a túl erős kényszer miatt, akkor a belső létfeltételekhez folyamodnak, amikben teljes megkönnyebbülésre és kielégülésre vágynak. Vagy pedig kielégítették őket a gazdasági, társadalmi, vallási és politikai célkitűzések, s azért fordulnak befelé, hogy itt is sikereik legyenek, itt is célhoz érjenek. Ehhez mindig csúcspontra, célra van szükségük, s ebből lesznek a feltételek, amikhez az ész és szív folytonosan hozzáigazodik. Mi történik ezenközben érzéseinkkel, érzelmeinkkel, gondolatainkkal, a szeretettel és értelemmel? Mi történik, ha csak alkalmazkodnak, módosulnak, megváltoznak? Mi történik akármivel - egy házzal, aminek csak a falait díszítjük fel, holott az alapzat korhadt? Ugyanígy gondolataik és érzelmeik csak alakot cserélnek, külső vagy belső forma, külső kényszer, vagy belső irányítás szerint módosulnak és alakulnak. Cselekedeteiket oly nagymértékben korlátozza a befolyásolás, hogy értelmük nem más, mint egy forma utánzása, bizonyos föltételekhez igazodás, szeretetük pedig csak a félelemnek egy más alakja. Egész életük - s ez végül is nem más, mint gondolataik, érzelmeik, örömeik és fájdalmaik - tökéletlen marad. Gondolkodásuk folyamata, életük kifejeződése csupa igazodás, módosítás, sohasem teljesség, gazdagság. Így keletkezik egyik probléma a másik után, a folytonos változást igénylő igazodás a környezethez és az egyre változó mintákhoz idomulás. A harc tehát tovább folyik, s ezt a harcot nevezik fejlődésnek, az "Én" növekedésének, az öntudat kitágításának, pedig ez csak emlékezet. Szavakat találtak ki, hogy megnyugtassák eszüket, de a küzdelmet tovább folytatják. Nos, ha valóban megfontolják - s erre most főként azoknak, akik nyugodtan tartózkodnak itt, jó alkalmuk van - ha felismerik ezt, s nem vágynak arra, hogy megváltoztassanak, hogy módosítsanak, akkor a külső környezet, körülmények és létfeltételek, valamint a belső világ is, amiben ugyanazok a létfeltételek és a környezet, csak finomabb és szeretetreméltóbb nevekkel felruházva, tudatossá válik. És ha valóban tudatos lesz, akkor kezdik megérteni a belső és külső igazi jelentőségét, akkor közvetlen a megértés, felszabadul az élet s az ész intelligensen, természetesen, alkotóan és harc nélkül működik. Az ész - intelligencia - akkor felismeri az akadályokat, s mert megértette azokat, keresztülhatol rajtuk. Nincs hozzáigazodás, nincs módosítás, csak megértés van. Az intelligencia sem a külsőtől, sem a belsőtől nem függ, s ebben a tudatosságban nem vágynak, nem sóvárognak, hanem felfogják az igazságot. Ha az igazságot fel akarják fogni, akkor nem sóvároghatnak. Tudják, hogyha sóvárognak, akkor eszük már el van fátyolozva és meg van rontva, mert van amivel azonosítja magát, míg egy másik dolgot visszautasít. Ha sóvárognak, akkor nem értenek meg, ha azonban az ész nem azonosítja magát az "Én"-nel, hanem tudatossá teszi, úgy a belsőt mint a külsőt, a finom felosztásokat, különböző érzelmeket, a magát emlékezetre és intelligenciára osztó észnek finom árnyalatait, - akkor ebben a tudatosságban meglátják a századok folyamán megteremtett környezetnek teljes jelentőségét, azét amit belsőnek, s azét amit külsőnek neveznek, melyek egyre változnak és egymáshoz igazodnak. Mindezekhez most közük van: módosulás, változtatás, alkalmazkodás, s ezért kell lenni félelemnek. A félelem eszköze a kényszer, kényszer pedig csak akkor van, ha nincs megértés, ha az intelligencia nem működik normálisan. HATODIK BESZÉD 1934. június 23-án Tegnap a félelem fogalmával foglalkoztam általánosságban, s azzal, hogy ez elkerülhetetlenné teszi a kényszert. Ma reggel röviden újra azzal foglalkozom, hogy a tökéletlenség mi módon hoz létre kényszert. A tökéletlenséggel együtt jár a vágy a tekintély és vezettetés, valamint az alakító befolyásolás után, ami azután hagyománnyá lesz. Ebből a hagyományból már hiányzik a gondolkodás, ez csupán irányító. Pedig a hagyománynak fel kellene ébreszteni a gondolkodást, nem pedig megölni, lefékezni. Ahol valami elégtelenség van, ott meg kell lenni a kényszernek. Ebből a kényszerből fakad egy különleges életmód, vagy cselekvési módszer, s ezért további összeütközés, fájdalom és küzdelem. Ha az ember tudatosan, vagy öntudatlanul érzi, hogy bántja valaminek az elégtelensége, akkor összeütközésnek kell támadnia, akkor ürességet, sekélyességet érzünk, és az életet szánalmasan hiábavalónak látjuk. Ez az elégtelenség lehet tudatos vagy öntudatlan. Hogyan működik ilyenkor az ész? Mi történik, ha ez a belső felületesség és üresség tudatossá lesz? Mit cselekszünk, ha megérezzük ezt az ürességet, ezt a hiányt önmagunkban? Vágyunk betölteni az űrt s ezért mintát, más által alkotott formát keresünk, azután utánozzuk, követjük ezt a mintát. Azokhoz a keretekhez tartjuk magunkat, amit más valaki teremtett meg, s reméljük, hogy ezáltal kitöltjük az űrt, laposságot, ami többé-kevésbé tudatossá vált. Ez a minta, ez a forma életünket befolyásolni kezdi, s arra kényszerít, hogy eszünkkel, szívünkkel, cselekedeteinkkel, egész valónkkal ehhez a különleges mintához igazodjunk. Olyan élet kezdődik hát, amit nem a magunk megértése és tapasztalása, hanem a másé, másnak eszméi, korlátozásai kereteznek. Ha valóban elgondolkodunk rajta egy kicsit, látni fogják, hogy a magunk tapasztalatait és a belőlük fakadó megértést kezdjük háttérbe szorítani, mert érezzük az elégtelenséget. Ezért az utánzáshoz, másoláshoz folyamodunk, és más tapasztalásának segítségével szeretnénk élni. S ha életünket nem a magunk megértése, hanem másnak tapasztalása irányítja, akkor az elégtelenség mindig nagyobb, s az összeütközés mindig több lesz. De még ha azt mondjuk is magunknak, hogy saját tapasztalásunk és megértésünk alapján kell élnünk, ezt is csak egy eszménykép, egy másik minta szerint tesszük. Tegyük fel, hogy így szólnak: "Nem akarok a más tapasztalásától függeni, hanem a magamé szerint fogok élni", akkor már biztosan megteremtették a formát, amihez igazodnak, gondolkodásukat máris korlátozzák, mert az a gondolat, hogy saját tapasztalásuk szerint kell élniük, önelégültséget teremt. Ez pedig nem más, mint haszontalan alkalmazkodás, és tespedést eredményez. A legtöbb ember azt mondja, hogy visszautasítja a külső formát, amit állandóan utánoz, és megkísérli, hogy saját megértése szerint éljen. Azt mondják: "csak azt cselekedjük, amit megértünk", de ezáltal egy más mintát teremtenek, amit azután beleszőnek életükbe. És mi történik? Mindinkább elégedettebbek lesznek, s ezért lassú hanyatlás a sorsuk. Hogy a hiányérzetet megszüntessük, többet akarunk cselekedni, mert egyetlen vágyunk, hogy betöltsük az ürességet és elégtelenséget, s a cselekvést csakis azért vágyjuk, hogy ezt megtehessük. És mit teszünk akkor, ha cselekvésre vágyunk, hogy teljessé tegyük azt, ami nem az? Csupán megkíséreljük, hogy valaminek felhalmozásával betöltsük a hiányt, s nem arra törekszünk, hogy megtaláljuk az elégtelenség okát. Mi történik, ha ez a hiányérzés föllép? Megpróbálják kitölteni, megpróbálnak gazdagok lenni, s azt mondják, hogy a gazdagságért másokhoz kell folyamodni. Gondolataikat és érzelmeiket tehát mások eszméihez és tapasztalataihoz kezdik hozzáidomítani. Ebből azonban nem származik gazdagság, nem lesz tökéletesség, vagy beteljesülés. Akkor azután így szólnak: "a magam megértése szerint akarok élni", de amint hangsúlyoztam, ennek az a veszedelme, hogy önelégültséget eredményez. Ha pedig csak cselekvésre vágynak, s azt mondják: "kimegyek a világba, hogy cselekedjek s ezáltal gazdaggá és teljessé legyek", akkor újra csak a hiányt akarják betölteni, helyettesítéssel. De ha a cselekvés által tudatossá válnak, akkor meg fogják találni a hiányérzés okát. Vagyis ahelyett, hogy a tökéletességre vágynának, intelligenciával fognak cselekedni. Mi a cselekvés? Az, amit gondolunk és érezünk. S amíg gondolkodásuk és érzelmeik nem tudatosak, meg kell lenni a hiányérzetnek és mégannyi külső cselekvés sem töltheti be azt. Csakis intelligencia és nem felhalmozás az, ami az ürességet elűzhet, az intelligencia pedig, mint hangsúlyoztam, az észnek és szívnek tökéletes harmóniája. Ha tehát megértik, hogyan működik gondolkodásuk és érzésük, s ezáltal tudatosak lesznek cselekedeteik, akkor megszületik az intelligencia, ami elűzi a hiányérzést, de nem azáltal, hogy elég érzést, teljességet tesz helyébe, mert az intelligencia maga a teljesség. A teljesség nem férhet össze a kényszerrel. De a diszharmónia és tökéletlenség elválasztja a szívet az észtől. Mi a diszharmónia? Az érzés és gondolkodás kettéosztásának tudata s a kettéosztás által teremtett összeütközés. Nekem azonban érezni és gondolkodni ugyanaz. Miután tehát megvan az összeütközés és diszharmónia, s miután az észt különválasztották az érzelmektől, még tovább mennek és elkülönítik az észt és szívet az intelligenciától - ami számomra igazság, szépség és szeretet. Tehát az összeütközés, ami mint kifejtettem nem más, mint küzdelem a környezet és a környezet eredménye, vagyis az "Én"- tudat között, ez hozza létre a harcot, ez pedig a diszharmóniát. Elválasztottuk az észt az érzelemtől, s azután még tovább menve, elválasztjuk az intelligenciát az észtől és szívtől, holott mindez egy. Az intelligencia nem más, mint a tökéletes harmóniában lévő ész és szív, s ezért az intelligencia maga a bennrejlő szépség, nem pedig olyasmi, ami után vágyakozni kell. Ha az összeütközés erős, a diszharmónia nagy, ha az üresség egészen tudatos, akkor feltámad a szépség, igazság és szeretet utáni vágy, hogy ezek befolyásolják és irányítsák életünket. Az ürességre ráébredve, a szépséget a természetbe, művészetbe, zenébe vetítik ki, s ezekkel kezdik életüket mesterségesen körülvenni, hogy mindez életüket a kifinomultság, kultúra és harmóniára befolyásolja. Nem ez-e az a folyamat, amin a lélek keresztül megy? Mint mondtam, az összeütközés elválasztotta bennünk az intelligenciát az észtől és érzelmektől, s akkor ébredünk tudatára az elégtelenségnek, a hiánynak. Akkor a boldogságot és teljességet a művészetben, zenében, természetben és vallásos ideálokban kezdjük keresni, ezek befolyásolják életünket, uralkodnak rajtunk, kormányoznak és vezetnek, s mi azt gondoljuk, hogy ezen az úton el kell jutnunk a tökéletességhez, azt reméljük, hogyha pozitív befolyásokat és élményeket halmozunk fel, akkor legyőzzük a diszharmóniát és összeütközést. Ezáltal csak egyre messzebb jutunk az intelligenciától, s ezért az igazságtól, szépségtől és szeretettől is. Az elégtelenség és tökéletlenség érzésében tehát gyűjteni kezdünk azt remélve, hogy más emberek eszméiből és mintaképeiből származó élményeknek és örömöknek fölhalmozása által tökéletesek leszünk. Ezzel szemben én úgy látom, hogy a tökéletlenség akkor tűnik el, ha megvan az intelligencia, az intelligencia pedig szépség és igazság. Mindaddig nem láthatjuk meg ezt, amíg eszünk és szívünk el van egymástól választva, az elválasztást pedig az összeütközés okozza. Mi az intelligenciát magát is elválasztjuk az észtől és szívtől, s az elválasztás folyamata és a beteljesülés keresése állandóan tart. De a beteljesülés magában az intelligenciában van, s ezt felébreszteni annyi, mint megtalálni azt, ami a diszharmóniát, tehát a szétosztást létrehozza. Életünkben mi hoz diszharmóniát? Az, ha nem értjük meg a környezetet, a külvilágot. Ha kezdenek kérdéseket föltenni a környezetnek és megértik teljes értékét és jelentőségét, s nem akarják utánozni, követni, nem akarnak hozzá alkalmazkodni, vagy tőle elmenekülni, akkor megszületik az intelligencia, ami szépség, igazság és szeretet. KÉRDÉS: Véleménye szerint helyesebb volna-e, ha a protestáns püspöki egyház diakónusa lennék, vagy jobban szolgálhatnék a világnak akkor, ha megmaradok annak, ami vagyok? KRISHNAMURTI: Fölteszem, hogy a kérdező azt szeretné tudni, hogyan segítsen a világnak, nem pedig azt, vajon ehhez vagy ahhoz a valláshoz csatlakozzék-e, ami kevéssé fontos. Hogyan segítsünk a világnak? Bizonyára nem úgy, hogy még több felekezeti megoszlást, még több nemzeti különállást teremtünk. A nemzeti különállás végül is csak a gazdasági kihasználás beteljesülése, a vallások pedig bizonyos hittételeknek és hitvallásoknak kikristályosodott eredményei. Ha valaki igazán segíteni akar a világnak, az az én szempontom szerint nem teheti meg egy szervezett vallás segítségével sem, legyen az a sokfelekezetű kereszténység, vagy bármely más vallás. Mindezek a valóságban az észnek és az emberiségnek ártalmas megoszlásai. Mégis azt hisszük, hogyha az egész világ keresztény lenne, akkor meglenne a vallások testvérisége és az élet egysége. Számomra a vallás nem más, mint hamis oknak hamis eredménye. Az ok az összeütközés, a vallás pedig ettől az összeütközéstől való menekülésnek eszköze csupán. Minél inkább kifejlesztik és megerősítik tehát a vallásoknak felekezeti megoszlását, annál kevésbé lesz meg az igazi testvériség, és minél jobban megerősítik a nemzeti különállást, annál kevésbé lesz meg az emberiség egysége. KÉRDÉS: A kapzsiság a környezetnek, vagy az emberi természetnek eredménye? KRISHNAMURTI: Mi az emberi természet? Nem maga is a környezetnek terméke? Miért elválasztani a kettőt? Van a környezettől különvált emberi természet? Némelyek azt hiszik, hogy a környezet és emberi természet elválasztása mesterkélt, mert a környezet megváltoztatásával, mondják, az emberi természetet is alakítani és változtatni lehet. Tehát a kapzsiság csupán a hamis környezetnek, ennélfogva magának az emberi természetnek eredménye. Ha az egyén környezetét, életének feltételeit megérteni törekszik, akkor az intelligens és ezért nem lehet kapzsi. Ekkor a kapzsiság nem hiba, vagy bűn, amit le kell győzni. A kapzsiságot létrehozó környezetet nem értik meg és nem változtatják meg, hanem félnek az eredménytől s ezért bűnnek nevezik. Ha csak keressük a tökéletes környezetet, vagyis tökéletes emberi természetet, ez nem hozhat létre intelligenciát. Az intelligenciával azonban megértjük a környezetet, s ezért megszabadulunk visszahatásaitól. A környezet, a társadalom arra kényszerít, arra ösztönöz, hogy védelmezzük érdekeinket. Ha azonban kezdik megérteni a kapzsiságot létrehozó környezetet, akkor meglátva annak jelentőségét, a kapzsiság végérvényesen eltűnik, és nem is teszik helyébe annak az ellentétét. KÉRDÉS: Megértem, ha azt mondja, hogy az összeütközés megszűnik, ha a menekülés vágya nélkül nézünk a szemébe. Én szeretek valakit, aki engem nem szeret, s ezért magányosnak és nyomorultnak érzem magam. Őszintén azt hiszem, hogy szemébe néztem konfliktusomnak, s nem kerestem a menekülést, de mégis magányos és nyomorult vagyok. Amit mondott, nem vált be tehát. Meg tudná mondani, hogy miért? KRISHNAMURTI: Talán azért, mert szavaimat csak a menekülés eszközének próbálta használni. Talán szavaimmal és gondolataimmal csak önmaga ürességét akarta kitölteni. Azt mondja, hogy szemébe nézett a konfliktusnak. Kíváncsi vagyok, hogy valóban megtette-e? Azt mondja, hogy szeret valakit, a valóságban azonban birtokolni szeretné ezt a személyt, s ezért van a konfliktus. És miért szeretné birtokolni őt? Mert úgy gondolja, hogy a birtoklás segítségével megtalálja a boldogságot és teljességet. A kérdező tehát nem nézett valóban szemébe a dolognak. Arra vágyik, hogy birtokolja a másikat, s ezért a saját érzelmét szorítja korlátok közé. Ha ugyanis valakit igazán szeretek, akkor ez a szeretet mentesít a birtoklástól. Mi igen ritkán érezzük az erős vonzalomnak azt az érzését, amiből hiányzik a birtoklás és szerzésvágy. S ezzel újból visszatérünk oda, amiről éppen most beszéltem, hogy birtoklásvágy addig van, amíg a belső elégtelenség megvan, s a belső gazdagság hiányzik. A belső gazdagságot pedig nem a felhalmozásban, hanem az intelligenciában találjuk meg, abban, hogy tudatos-e a cselekvés az összeütközésben, amit a környezetnek meg nem értése okoz. KÉRDÉS: Vajon az a puszta tény, hogy az emberek idejönnek Önt meghallgatni, nem teszi-e Önt tanítóvá? S mégis azt mondja, hogy ne legyenek tanítóink. Menjünk hát el innen? KRISHNAMURTI: Ha tanítóvá vagy vezetővé tesznek meg engem, akkor menjenek el. Ha életüket befolyásolom, ha szavaim vagy cselekedeteimmel bizonyos cselekedetekre kényszerítem Önöket, akkor menjenek el, akkor értéktelen és mit sem jelentő az, amit mondok, akkor belőlem is tanítót csinálnak, aki kihasznál. Ebből pedig nem fakad sem megértés, sem gazdagság, sem elragadtatás, csak szenvedés és üresség. Ha azonban úgy jöttek meghallgatni, hogy megtalálják az intelligencia felébresztésének nyitját, akkor nem leszek kizsákmányoló, akkor egy esemény, egy élmény leszek csupán, ami arra képesít, hogy kivágják magukat a környezet rabságából. A legtöbb ember azonban tanítókat, mestereket, vezetőket kíván akár a fizikai, akár egy más világban. Azt kívánják, hogy vezessék, kényszerítsék, befolyásolják a jóra, a helyes cselekvésre, mert hiányzik belőlük a megértés. Nem értik meg a környezetet, nem értik meg saját gondolataiknak és érzelmeiknek különféle finomságait, s ezért úgy érzik, hogyha követnek valakit, akkor elérkezik a beteljesülés. De ez, mint mondtam, csak egy más formája a kényszernek. Mint ahogy a kényszer egy bizonyos kerékvágásba erőltet, mert hiányzik az intelligencia, ugyanúgy vágynak a tanítóra, hogy az befolyásoljon, vezessen, alakítson, és ebből megint csak hiányzik az intelligencia. Az intelligencia maga az igazság, tökéletesség, szépség és szeretet. Ezt tanító, fegyelem nem tárhatja fel, mert ezek a kényszernek, a környezet módosulatainak formái. Az intelligencia akkor lesz meg, ha a környezetnek jelentőségét teljesen megértik, és értékét meglátják. KÉRDÉS: Hogyan lehet meghatározni azt, aminek ki kell tölteni az ön-tudatosság eltávolításából eredő légüres teret? KRISHNAMURTI: Mondja, miért akarja eltávolítani az öntudatosságot? Miért tartja fontosnak az énnek, az öntudatosságnak, az önző korlátoknak eltüntetését? Miért gondolja ezt szükségesnek? Ha azért, mert boldogságra vágyik, akkor az öntudatosság, az "Én"-nek korlátolt részlegessége továbbra is megmarad. Ha azonban így szólnak: "Összeütközést látok, eszemet és szívemet diszharmónia ejtette rabul, de látom a diszharmónia okát és ez az, hogy nem értem meg a környezetet, ami az öntudatosságot létrehozta", akkor nincsen hiány, ami betöltésre vár. Attól tartok, hogy a kérdező ezt egyáltalában nem értette meg. Engedjék meg kérem, hogy ezt még egyszer megmagyarázzam. Amit mi öntudatosságnak hívunk, az nem más, mint a környezetnek eredménye. Vagyis ha az ész és szív nem értik meg a környezetet, a külvilágot, a létfeltételeket, ami között az egyén van, akkor a megértés hiánya összeütközést hoz létre. Az összeütközés elhomályosítja az észt, megteremti az emlékezetet, azonosítja magát az ésszel, s ilyen módon az "Én" fogalma, az én-tudatosság megkeményedik. Ebből további összeütközés, szenvedés és kín származik. De a környezetnek, külvilágnak, az összeütközést létrehozó életfeltételeknek megértését csak az intelligenciától várhatjuk, ami ész és szeretet, és nem a helyettesítéstől. Ez az intelligencia mindig mozgó és önmagát mindig újrateremtő valami. És számomra ez az örökkévalóság, az időtlen valóság. Ezzel szemben Önök annak a tudatnak folytatódására vágynak, ami a környezet eredménye, s amit "Én"-nek neveznek. Ez az "Én" csak akkor tűnhet el, ha megértik a környezetet. Az intelligencia ekkor normálisan, kényszer és elfojtás nélkül működik. Akkor nincs meg az a rettegő küzdelem, szépség és igazságkeresés, nincs meg a birtokló szeretetnek állandó harca, mert az intelligencia önmagában teljes. HETEDIK BESZÉD Nézzük most a világot, legalábbis képzeletben egy olyan szempontból, ami kitárja az embernek külső és belső tevékenységét, alkotásait és harcait. És ha ezt képzeletben meg tudják tenni egy pillanatra, mi tárul ki akkor Önök előtt? Megszámlálhatatlan sok fallal látják bebörtönözve az embert vallások, társadalmi, politikai és nemzetiségi korlátozások falaival, amiket az ember saját törekvései, célkitűzései, félelmei, reményei, biztonsága, előítéletei, szeretete és gyűlölete hoztak létre. Ezek közé a korlátok közé van bebörtönözve az embe,r és színes térképek, nemzetiségi határok, faji ellentétek, osztályharcok és kulturális csoport-megkülönböztetések béklyózzák körül. Az embert az egész világon saját alkotásainak falai és korlátozásai közé bezártnak és bebörtönözöttnek látjuk. A falakon és kerítéseken keresztül próbálja érzelmeit és gondolatait kifejezni, ezeken belül örül és bánkódik. Szerte a világon rab hát az ember, a maga alkotásainak és tevékenységének falai által bebörtönözve. A környezet által bezártan és körülfalazottan, saját eszméi, törekvései, célkitűzései által korlátozottan próbál működni, néha sikeresen, néha azonban szörnyű küzdelmekkel. Mi pedig azt az embert, akinek sikerül a börtönt kényelmessé tenni, szerencsésnek, aki pedig összerogy a börtönben, hajótöröttnek nevezzük. De a siker és bukás egyaránt a börtön falain belül történik. Nos, ha ilyen szemmel nézik a világot, akkor az embert korlátozottnak, bezártnak látják. És mi az ember, mi az egyéniség? Mi az ember környezete és mik a tevékenységei? Erről szeretnék ma reggel beszélni. Először is mi az egyéniség? Mit értenek azalatt, ha azt mondják: "én egyéniség vagyok"? Finom filozófiai vagy metafizikai magyarázatoktól eltekintve azt hiszem, hogy egyéniségen a tudatos elkülönülést értik, valamint ennek kifejeződését, amit önkifejeződésnek neveznek. Az egyéniség tehát teljes és tudatos felismerése annak, hogy a környezet által rabságban tartott és korlátozott gondolkodás és érzelem különálló. A korlátozott gondolatok és érzelmeknek kifejezését pedig önkifejeződésnek nevezi. Az egyéniségnek önkifejeződését (és ez nem más, mint a tudatos elkülönülés) a körülmények a tevékenységnek bizonyos csatornájába erőltetik és kényszerítik, vagy pedig a körülmények dacára benne intelligencia, teremtő élet nyilvánul. Ez annyit jelent, hogy az ember, mint saját elkülönült tevékenységének tudatára ébredt egyén, arra van kényszerítve és erőltetve, úgy van körülbástyázva, hogy egy különleges irányban kell működnie, amit egyáltalában nem ő maga választott. A legtöbb embert olyan foglalkozásra, munkára, tevékenységre kényszerítik, amire egyáltalában nem alkalmas. Ezek életük hátralévő részét a körülmények elleni harcban töltik el, s így életüket, erőiket küzdelmekben, kínban, szenvedésben, esetleg néha élvezetekben pazarolják el. Vagy pedig, ha ez ember megérti a környezetnek egész jelentőségét, akkor keresztülhatol annak korlátozásain és intelligensen, alkotón él, akár a zene, művészetek, tudomány, akár hivatásának világában és annak kifejeződésein át, nem érzi magát elkülönültnek. A teremtő intelligenciának ez a kifejezése igen ritka, s bár úgy jelenik meg, mint az egyéniség, vagy elkülönültség, számomra mégsem egyéniség, hanem intelligencia. Ahol az igazi intelligencia működik, ott nincs meg az egyéniség tudata. Ahol azonban valami meghiúsul, ahol erőfeszítés és küzdelem van a körülmények ellen, ott tudatos az egyéniség és ez nem intelligencia. Az intelligensen működő embert, aki éppen ezért felszabadult környezetétől, alkotónak, isteninek nevezzük. A börtönben lévő ember számára a felszabadult, intelligens ember istenhez hasonló. A szabad emberről tehát nem kell beszélnünk, mert nincsen közünk hozzá. Az emberek többségének nincs hozzá köze, s ezért nem akarok a szabadsággal foglalkozni, mert a felszabadulást, az isteni állapotot csak az foghatja fel és értheti meg, aki már elhagyta a börtönt. Börtönben az isteni állapotot nem lehet megérteni. Teljesen hiábavaló, s csupán metafizikai vagy filozófiai jellegű arról beszélni, hogy mi a felszabadulás, az isteni állapot, mi az Isten. Az, amit ma Istennek látnak, szükségszerűen korlátozott, mert eszük körülhatárolt, lebéklyózott. Ezért én sem fogom leírni. Mindaddig, amíg az a spontán és intelligens kifejeződés, amit életnek neveznek, az az igen nagy valóság el van torzítva, addig csak az egyéniségnek tudatosságát hangsúlyozzuk. Minél inkább harcolnak megértés nélkül a környezettel, minél inkább küzdenek a körülményekkel, ez az erőfeszítés annál inkább teszi a korlátozást tudatossá. Kérem, ne tételezzék fel, hogy ennek a korlátozott tudatosságnak ellentéte a teljes megsemmisülés, a gépies életműködés, vagy a csoporttevékenység. Azt mutatom meg, hogy mi az egyéniség oka, s hogyan keletkezik. Ha a korlátolt tudat megszűnik és eltűnik, abból nem következik, hogy gépiesek legyenek vagy, hogy egy uralkodó egyéniség gyújtópontján át fog kollektív tevékenység létrejönni. Abból, hogy az intelligencia mentes az egyéni részletességtől, valamint a közösségtől is (végül is a közösség sok egyénből tevődik össze) továbbá abból, hogy az egyéniségnek nevezett korlátolt tudat eltűnik, még nem következik az, hogy gépiesek, kollektívek lesznek, hanem inkább az, hogy van intelligencia, és az intelligencia együttműködő, nem pedig romboló, nem egyéni vagy kollektív. Az embereket kiforgatja, s a működésükben és tevékenységükben nyilvánuló elkülönülésnek tudatára ébreszti az, hogy harcolnak a környezettel, és óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy a körülményeket eligazítsák, módosítsák és átalakítsák. Nem ezt csinálják-e valamennyien? Hivatásukban, szeretetükben, tevékenységükben korlátozva vannak. Miközben korlátozásaik ellen küzdenek, tudatosságuk igen erőssé válik, és akkor kezdik a környezetet módosítani, és a körülményeket átalakítani. S mi történik ekkor? Az ellenállás falait emelik csak magasra, mert a módosítás és átalakítás csak a megértés hiányának eredménye. Ha megértenek, akkor nem akarnak módosítani, megváltoztatni, átalakítani, reformálni. Amit tevékenységnek neveznek, az nem más tehát, mint módosítás, eligazítás, megváltozatás és erőfeszítés, hogy áttörjék a falakat és korlátokat. Az emberek igen nagy többségének tevékenysége nem más, mint a környezet módosítása. Ez a tevékenység magasra emeli a börtön falait és a környezet korlátait. Ha valamit nem értenek meg, csak módosítani törekszenek, akkor szükségképpen emelik az akadályokat, sőt új akadálysort építenek, és erőfeszítéseik csak megnagyobbítják a börtönt. Az emberek ezeket a falakat és akadályokat nevezik környezetnek, a rajtuk belül való működést pedig tevékenységnek. Ha az ember nem érti meg, hogy mit jelent a környezet, akkor azon erőlködik, hogy megváltoztassa, módosítsa, de ezáltal csak a börtön falait emeli magasabbra, bár azt hiszi, hogy lerombolta őket. Ezek a falak a környezet, ami egyre változik, a cselekvés számára pedig nem más, mint a környezet módosítása. Ebben a cselekvésben tehát soha sincs felszabadulás, tökéletesség, gazdagság, beteljesülés, csak egyre növekvő félelem. Az egyéniségnek, önmaguk életének folyása nem egyéb, mint a problémák halmozása. Azt hiszik, hogy megoldották a problémát, de helyébe ott a másik. És ez így megy az életünk végéig. Ha pedig egyáltalában nincs probléma, akkor azt mondják, hogy ez a halál. Ha több probléma már nem lehetséges, ez természetesen a halált, megsemmisülést jelenti, az Önök számára. Vonzalmuk, szeretetük nem félelemből születik-e, nem féltékenység és gyanakvás-e az, ami körülvesz s nem a birtoklás érzése és szenvedés nyomja-e el? Mert ez a szeretet a birtoklás vágyából, tökéletlenségből és hiányérzetből született meg. A gondolkodás pedig csak a korlátok és a környezettel szembeni visszahatás. A visszahatás erőfeszítést, összeütközést hoz létre, s ezt az összeütközést mondják gondolkodásnak, pedig ez semmi más, mint körben járni a börtönben. Tevékenységük csak a börtön visszahatása, és csak újabb félelmet, újabb korlátozást hoz létre. Mire gondolunk, ha tevékenységről beszélünk? A környezet által korlátok közé szorított mozgásra, aminek határait egy lerögzített fogalom, előítélet, hiedelem, dogma vagy hitvallás szabják meg. Az így korlátozott mozgást nevezik tevékenységnek. Minél többet cselekszenek tehát, annál kevésbé lesznek szabadok és intelligensek, mert mindig megvan a megrögzött dogma, hitvallás, biztonság és bebiztosítottság. Amint cselekedni kezdenek, ebből természetesen csak újabb korlátok és megszorítások keletkeznek. A cselekvés ekkor nem alkotó és nem az intelligenciából fakad, ami a tökéletesség maga. Ezért nincs benne öröm, elragadtatás, szeretet, életteljesség. Az ember, akiből hiányzik az alkotó intelligencia, vagyis a környezetmegértés, börtönében bezártan játszani kezd, csinosítani és díszíteni kezdi a falakat, s megpróbálja magát kényelmesen érezni közöttük. Úgy gondolja, s azt reméli, hogy ezáltal szépséget visz rút börtönébe. Reformálni kezd, társulatokat keres fel, amiknek jelszava a testvériség, amik azonban szintén a börtönben vannak. Megpróbál szabaddá lenni, de a birtoklásról nem mond le. A szépítgetést, reformálást, játékot és kényelemkeresést életnek, működésnek, tevékenységnek nevezi. És mivel hiányzik az intelligencia, az életnek alkotó elragadtatása, azért kell, hogy agyonnyomja az a hazug épület, amit maga emelt. Azután kezd belenyugodni abba, hogy börtönben van, mert látja, hogy nem tudja megváltoztatni, nem tudja lerombolni a korlátokat. Belenyugszik abba, hogy börtönben van, s romanticizmusba, vagy saját énjének magasztalásába menekül, mert nincs meg benne a vágy, vagy a szenvedés ereje, ami szükséges lenne ahhoz, hogy lerombolja börtönének falait. Saját énjének megdicsőülését pedig vallásnak, szellemiségnek, vagy titkos tanításnak nevezi, legyen az tudományos vagy hamis. Nem ezt teszik-e valamennyien? Nem lehet ez Önökre is alkalmazni? Ne mondják, hogy ez arra az emberre alkalmazható, akit nagy magasságból láthatunk. Ez az ember Önök maguk, szomszédjaik, mindenki. Mikor ezekről beszélek, ne szomszédjukat figyeljék, ne valami távollévő barátjukra gondoljanak, mert ez nem más, mint közvetlen megfutamodás. Sokkal inkább teremtsék meg magukkal szemközt az intelligencia tükrét, hogy megláthassák benne a maguk arcát, világosan, torzítás és kedvezés nélkül. Ebből a világosságból születik majd meg a tevékenység, ami nem elfásult gondolkodás vagy puszta környezetmódosítás. Ha pedig nem rendelkeznek képzelőerővel, nem romantikusok és nem vágynak arra, amit vallásnak, Istennek neveznek, akkor hajszás örvénylést teremtenek maguk körül, rendszereket találnak ki, reformálni kezdik környezetüket, átalakítják börtönük falait, és tovább fokozzák börtönükben a tevékenységet. Ha nincs Önökben képzelőerő, nem romantikusak és nem misztikusak, akkor börtönükben egyre nagyobb tevékenységbe kezdenek, reformátornak nevezve magukat, s ezáltal egyre nagyobb korlátozást, megszorítást és zűrzavart teremtve börtönükben. Ezért vannak természetellenes felosztásaik, amiket vallásoknak és nemzeteknek neveznek. Ezeknek okai és megteremtői azok, akik másokat kihasználnak és saját hasznukra és jóvoltukra örökítik meg azokat. Mi is a vallás? Hogyan működik? Ne valami csodaszerű, igazi és tökéletes vallást képzeljenek el; arról beszéljünk, ami van, nem pedig aminek lenni kellene. Mi az a vallás, aminek az ember rabszolgája lett, aminek magát értelmetlenül és reménytelenül alávetette, hogy azután egy oltáron feláldozzák azok, akik az embereket kihasználják? Mi ez és hogyan jön létre? Az egyén maga teremtette meg azáltal, hogy önmagának bebiztosítására vágyott, ami természetesen félelmet hoz létre. Ha önmaguk bebiztosítását kezdik keresni, az úgynevezett szellemiség segítségével, akkor szükségképpen jelentkezik a félelem. Mit vár a biztonságot kereső lélek? Szeretné magát biztos és kényelmes életfeltételek között tudni, szeretne biztos alapot gondolkodása és cselekvése számára és szeretne állandóan így élni. De az a lélek, aki biztonságra vágyik, sohasem lehet bebiztosított, míg az, aki nem vágyik rá, az bebiztosítottá válhat. Aki nem fél, aki látja a célok, csúcspontok, beérkezések hiábavalóságát, az intelligensen, s ezért biztonságban él és ily módon halhatatlan. A biztonság keresése szükségképpen félelmet hoz létre, a félelemből pedig megszületik a hitvallások és hiedelmek utáni vágy, amiktől védelmet várunk a félelemmel szemben. A hitek, hitvallások, dogmák és tekintélyek segítségével háttérbe szorítjuk a félelmet. A félelemtől megvédő vezetőkre, mesterekre, rendszerekre vágynak, mert azt remélik, hogyha engedelmeskednek nekik, követik és utánozzák őket, akkor meg lesz a békéjük és kényelmük. Ne bólintsanak helyeselve, mert valamennyien ebben a zűrzavarban élnek, s ennek rabszolgái. Csak akkor helyeselhetnek, ha mentesek tőle. Engem hallgatva is csak arról tesznek tanúságot, hogy értelmükkel helyeselnek egy elgondolást, amit én juttatok kifejezésre. S mi értéke van ennek? A bebiztosításra való sóvárgás szükségképpen félelmet hoz létre, ezért azután az ész és szív szellemi tanítóra vágyakozik, hogy azoktól megtanulja a menekülés útjait. A félelem arra készteti az egyént, hogy szellemi tanítókat keressen: ezeket lelkipásztoroknak, swámiknak nevezik. A szellemi tanítók működése arra irányul, hogy elszórakoztassa Önöket, ezért találják ki a szertartásokat, fegyelmező rendszereket és imákat. Mindezek szép kifejeződések szeretnének lenni, de babonává süllyednek. A fegyelmezettség nem más, mint egy faja a másféle környezethez való alkalmazkodásnak. A harc Önökben mégis egyre tart, bár a fegyelmezettség segítségével teremtő intelligenciájukat fojtogatják. Az imádás pedig, ami a valóságban a legkedvesebb, ami érzelem, sőt maga a szeretet, tárgyiassá, kihasználttá, értéktelenné és minden jelentőség nélkülivé válik. Természetes, hogy a félelemből a biztonság, az igazság vagy az Isten keresése fakad. Megtalálhatják-e valaha is az Istent, az igazságot? De az igazság létezik, az Isten van. Az emberek azért nem találhatják meg az igazságot, az Istent, mert keresésük semmi más, mint menekülés a félelemtől és vágyódás valami betetőzés felé. Ezért, ha az Isten felé vágyódnak, egy kényelmes pihenőhelyet óhajtanak csupán. Ez bizonyára nem az Isten, nem az igazság, hanem csak a tespedés helye és menedéke, amiből száműzve van az intelligencia, és ki van irtva a teremtő élet. Én úgy látom, hogy az egész igazság- és istenkeresés valóságos megtagadása az igazságnak és Istennek. Az a lélek fog rábukkanni az igazságra, aki nem vágyik betetőzésre, célra és végre. Ekkor az isteniség nem kivetített és be nem teljesült vágyakozás, hanem az az intelligencia, ami maga az Isten, szépség, igazság és tökéletesség. Mint mondtam, természetellenes felosztásokat teremtettünk, amiket vallásoknak, s az emberi élet társadalmi megszervezésének nevezünk. A társadalmi szervezetek lényegükben a lakásra, táplálkozásra és nemiségre vonatkozó szükségleteinken alapulnak. Civilizációnknak egész szerkezete ezen nyugszik. De ez a szerkezet oly szörnyűvé dagadt, szükségleteinket annyira magasztos valamivé tettük, hogy amik azelőtt egyszerűek, természetesek és tiszták voltak, azok most bonyolultakká váltak, azokat rúttá, kegyetlenné és elrémítővé tette az a hatalmas, de egyre bomladozó emberi alkotás, amit társadalomnak nevezünk. Szükségleteinket a maguk egyszerűségében, tisztaságában, természetességében és spontán megnyilatkozásában felfedezni - ez mindenesetre igen nagy intelligenciát kíván. Azt az embert, aki szükségleteiket felfedezte, nem teszi többé rabszolgává a környezet. Mivel azonban szükségleteinknek megdicsőítésében annyi kizsákmányolást, könyörtelenséget és esztelenséget tanúsítottunk, az a bizonyos szerkezet, amit nemzeti életnek, gazdasági függetlenségnek, politikai és társadalmi szerveződésnek, osztály-megkülönböztetésnek, a népek tekintélyének és faji kultúrájuknak nevezünk - ez a szerkezet csak arra jó, hogy általa egyik ember kihasználja a másikat és összeütközést, diszharmóniát, háborút és bomlást hozzon létre. Ez a szándéka az osztály-megkülönböztetéseknek, ebben az irányban működnek az összes nemzetek, az uralkodó kormányzatok, faji előítéletek. Az embereknek egymást kihasználása és kizsákmányolása háborúra vezet. Bizony ilyenek a dolgok, ilyennek építettük fel a civilizáció szerkezetét egyénileg, mint saját emberi lelkünk alkotását. Ezek a szörnyű, kegyetlen és elrémítő társadalmi és vallásos megkülönböztetések szétválasztják és elkülönítik az embereket, s pusztulást hoznak létre a világon. Önök egyének teremtették meg mindezt, s nem természetesen, titokzatosan, önmagától jött létre, nem valami csodaszerű Isten teremtette. Az egyén építette fel, csak az egyén rombolhatja le. Ha arra várunk, hogy valami más roppant rendszer keletkezzék, s az új életfeltételeket teremtsen számunkra, akkor ismét csak rabszolgái leszünk ennek a rendszernek. Ebben nem lehet intelligencia, sem spontán alkotó élet. A környezet igazi jelentőségét egyénileg kell megérteniük, akár a jelen, akár a múlt környezet is az. Meg kell érteniük, hogy mit jelent a körülmények folytonos változása. És ha megértik, hogy a környezetben mi az igaz, akkor nagy összeütközésben lesz részük. De Önök nem vágynak összeütközésre, hanem inkább reformálni szeretnének, valami módon szeretnék környezetüket újjá alakítani. A legtöbb ember konfliktusban él és megkísérli elmenekülni attól azzal, hogy megoldást keres, ami azonban csak a környezet módosítása lehet. Mivel a legtöbb ember rabja egy konfliktusnak, azért azt mondom: legyenek a konfliktusban igen erősen tudatosak, ne akarjanak elmenekülni előle, ne próbáljanak megoldást keresni rá. Akkor, ha nagyon erősen szenvednek, meg fogják látni a környezet igazi jelentőségét. Ha gondolkodásuk világos, akkor nincs öncsalás, bebiztosítás, önmegtartóztatás, nincs korlátozás. Ez az intelligencia és az intelligencia tiszta cselekvés. Ha a cselekvés az intelligenciában születik meg, ha a cselekvés maga az intelligencia, akkor nem fogunk vágyni az intelligenciára, s nem akarjuk azt a cselekvés által megszerezni. Akkor megvan a teljesség, bőség, gazdagság, akkor valósággá válik az örökkévalóság, ami Isten. Ez a tökéletesség és intelligencia veszi elejét mindörökre annak, hogy korlátokat és börtönöket hozzunk létre. NYOLCADIK BESZÉD 1934. június 25-én Ma reggel kérdésekre fogok válaszolni. KÉRDÉS: Úgy gondolja Ön, hogy a környezet hatásaiból kialakult ego a látható burok, és ez egy sajátos és halhatatlan magot vesz körül? Nő ez a mag, vagy zsugorodik, illetőleg változik? KRISHNAMURTI: A dolog úgy van, hogy némelyek az igazságra vonatkozó vizsgálódásaikba a spekuláció és játék szellemét viszik be. A bölcselkedő elme éppúgy kéjeleg a megszokott spekulációkban, mint ahogy a tőzsdén spekulálnak, hogy gyorsan meggazdagodjanak, és a játék veszedelmes szokásának segítségével kihasználjanak és megcsaljanak másokat. Ezzel a belső magatartással kezdenek hozzá annak vizsgálatához, hogy van-e önmagában tökéletes, halhatatlan lélek, vagy pedig egy folyton növekvő és kiterjedő egyéniség? Miért szeretnék tudni ezt? Mi rejlik a kutatás és spekuláció szellem mögött? Nem lenne jobb nem kutatni és nem spekulálni, hanem inkább meggyőződni arról, hogy a környezet teremti-e az összeütközést az egyén öntudatában? Ez nem más, mint a puszta spekuláció, mert hiszen minden spekuláció, ami ezekre a dolgokra vonatkozik, szükségszerűen hamis. A korlátozottság állapotában, az összeütközésben, ami a környezet és a környezet eredménye között fennáll, az ember nem értheti meg a valóságot, az örökkévaló életet, vagyis igazságot. Szerintem helytelen azt mondani, hogy mindez csak egyre növekvő és táguló öntudat, vagy, hogy ez az öntudat önmagában örökkévaló és tökéletes, mert az intelligencia szempontjából egyik sem a kettő közül. Ha csak azért okoskodnak, hogy felfedezzék, hogy valamely lény növekszik-e, vagy örökkévaló-e, akkor az eredmény egy minta lesz csupán, egy metafizikai, vagy filozófiai fogalmazás, aminek megfelelően fogják alakítani életüket, tudatosan, vagy öntudatlanul. Az ilyen minta menekülés lesz csupán: menekülés az összeütközéstől, pedig csakis ez szabadíthatja meg az embert a spekulációtól és nyerészkedéstől. Ha tehát tudatos lesz az összeütközés, akkor annak hevességében meglátják majd, hogy mi az örökkévalóság. Vagyis, ha eszük és szívük kezd minden összeütközéstől megszabadulni, akkor jelentkezik az intelligencia és akkor az időtlenség valami egészen mást jelent. Akkor ez beteljesülés, nem pedig növekedés; valami belsőleg hozzátartozó szüntelen levés, ami nem irányul bizonyos végcél felé. Felületesen és értelmükkel megérthetik ezt, de ha eszük és szívük csupán metafizikai menedékre vágyik, vagy örömét találja a filozófiai spekulációban, akkor alapjában, egész mélységében és gazdagságában nem érthetik meg. KÉRDÉS: Ha az örökkévaló: intelligencia és ezért igazság, akkor nem törődik a hazugsággal, vagyis az "Én"-nel és a környezettel. Hasonlóképpen a hamisat, az "Én"-t és a környezetet semmi sem ösztönzi arra, hogy az örökkévalóval, igazsággal, intelligenciával törődjék, mert mint ismételten mondta, a hazug az igazat el nem érheti, akármily nagy is az erőfeszítés. Azután meg úgy látszik, hogy az emberi élet évezredein át az örökkévaló nem sokat jutott előre abban, hogy a hazugságot szétoszlassa, és az igazságot megteremtse. Miután Ön szerint e kettő nincs kapcsolatban egymással, miért ne hagyjuk az örökkévalót örökkévalónak, a hazugságot pedig, ha neki úgy tetszik, még rosszabbnak? Egyszóval, minek egyáltalában bármivel is törődni? KRISHNAMURTI: Miért törődnek az élet akármely dolgaival? Mert összeütközéseik vannak, mert rabjai a kínnak, szenvedésnek, múló örömöknek, sok-sok küzdelemnek, hiú próbálkozásoknak, kifinomult és romantikus képzelődéseknek, amik végül mindig összeomlanak. Azért kezdik kutatni az okokat, mert lelkükben folytonos a küzdelem. Ha nincs küzdelem, miért bajlódjanak a dolgokkal? Teljesen egyetértek a kérdezővel, minek bármivel is bajlódni, ha nincsen küzdelem, ha nem kell küzdeni a pénzszerzésért és a pénz megtartásáért, azért, hogy alkalmazkodjunk szomszédainkhoz, környezetünkhöz, s az élet feltételeihez és követelményeihez, ha nem kell küzdeni azért, hogy érvényre juttassák önmagukat és kifejezzék, amit éreznek. Ha nem érzik a küzdelmet, akkor ne bajlódjanak, hagyják a dolgokat folyni. Nem hiszem azonban, hogy csak egy emberi lény lenne is a világon - eltekintve talán a vadaktól és a civilizációtól távol eső helyeken élőktől -, akinek életében nem volna küzdelem, aki félelemtől hajtva ne keresné szüntelenül a biztonságot és kényelmet. Ebben a küzdelemben az ember megteremti a maga fogalmait az igazságról a menekülés útjai gyanánt. Van olyan életmód is, amelyben az összeütközés teljesen megszűnik, lehet természetesen, spontánul és elragadtatva élni. Számomra ez tény és nem elmélet. És én szeretnék segíteni azoknak, akik nem vágynak megoldásra - mert nincsen megoldás -, felébreszteni az intelligenciát, ami a megértés segítségével megszünteti az összeütközés okát. Ha azonban életükben nincsen összeütközés, akkor nincs mit beszélni. Akkor nem gondolkoznak és nem élnek, mert megtalálták a biztonságot, az élet állandó hullámzásától távol eső menedéket. Ez az élet, ha nem értik meg, összeütközés, ha azonban megértik, gyönyörűség, folytonos mozgás, elragadtatás és időtlenség lesz; és ez az örökkévalóság. Mi is az összeütközés? Összeütközés, mint mondtam, csak két hamis dolog között lehetséges. Megértés és tudatlanság, igazság és hamisság között összeütközés nem lehetséges. Minden emberi összeütközésben, kínban és szenvedésben két hamis dolog szerepel tehát: az, ami szerinte nem lényeges és az, amit lényegesnek tart. Nézzük, mi is ez a két hamis dolog? Nem a régi kérdés ez, hogy mi jött létre először, a tyúk vagy a tojás? Ez ismét csak az okoskodó értelem metafizikai tunyálkodása, de nem igazi gondolkodás. Amíg nem értjük meg, hogy mi az igazi értelme a környezetnek, ami az ellene harcoló egyént létrehozza, addig meg kell lenni a küzdelemnek, összeütközésnek, addig meglesznek a folyton növekvő megszorítások és korlátozások. Ezért a cselekvés, mint tegnap mondtam, további akadályokat teremt. Az észt és a szívet pedig - számomra e kettő ugyanaz, s csak a kifejezés könnyebbsége miatt választom el őket - gyengíti és elfátyolozza az emlékezet. Az emlékezet a biztosság keresésének eredménye, a környezethez való alkalmazkodásának következménye és állandóan elfátyolozza az észt és elválasztja az intelligenciától, holott az ész maga az intelligencia. Az emlékezet miatt nem tudunk megérteni, és ez teremti meg az összeütközést a lélek és a környezet között. Ha azonban a múlt emlékeitől nem terhelten - ez nem más, mint óvatos alkalmazkodás, s ezért pusztán figyelmeztetés -, mindig megújultan közeledünk a környezethez; ha lelkük intelligenssé, önmagában folyton megújulóvá válik, nem alkalmazkodik s nem idomul hozzá az életfeltételekhez, hanem mindent megújultan köszönt, mint friss reggelt a nap, vagy az estét a csillagok, akkor ebben az üdeségben és elevenségben megértik a dolgokat. Az összeütközés teljesen megszűnik, mert intelligencia és összeütközés nem lehetnek meg együtt. Ha az intelligencia teljes erővel működik, akkor megszűnik a diszharmónia. KÉRDÉS: Ha valaki, akit ragaszkodás és vágyódás nélkül szeretek, eszembe jut, és én gyönyörűséggel elidőzöm e gondolat mellett egy pillanatig - erről mondja lekicsinylően, hogy ilyenkor nem élünk teljesen a jelenben? KRISHNAMURTI: Mit jelent az, teljesen a jelenben élni? Megpróbálom újra megmagyarázni, hogy mire gondolok. Az a lélek, aki összeütközések és küzdelem közepette él, folyton menekülni vágyik. Vagy a múlt emlékei tolulnak öntudatlanul a lélekbe, vagy a lélek fordul szándékosan a múltba, s él a múltban gyönyörködve, ami egy formája a menekülésnek. Vagy pedig az összeütközések és küzdelmek közepett élő lélek, aki megérteni nem tud, a jövőbe vágyik, a jövőbe menekül, s azt hitnek, célnak, betetőzésnek, beérkezésnek, sikernek nevezi. Az emlékezet működése arra irányul, hogy ügyesen elmeneküljön a jelenből. A visszatekintés, amit önelemzésnek neveznek, csak egy fogása az emlékezetnek, meghosszabbítja az emlékezést, korlátok és határok közé szorítja az észt, és elűzi az intelligenciát. A menekülésnek különféle útjai vannak tehát, és elragadtatással a jelenben élni csak akkor lehet, ha a lélek nem menekül többé el az emlékezés segítségével, és az emlékezés nem fátyolozza többé el az észt és szívet. Ez csak akkor lehetséges, ha a lélek nem találja többé gyönyörűségét a múltban vagy jövőben, és nem teremt többé szétosztást. Más szavakkal, ha a legmagasabb fokú intelligencia, ami maga az igazság, szépség és szeretet, normálisan és erőfeszítés nélkül működik, akkor ebben az állapotban az intelligencia időtlen, tehát megszűnik az a félelem, hogy nem élünk a jelenben. KÉRDÉS: Ha a szeretet megszabadult a birtoklás érzésétől, nem aszkézis és ennek folytán egészségtelen állapot az eredmény? KRISHNAMURTI: Ha Ön már mentes volna a birtoklás érzésétől, akkor nem tette volna fel ezt a kérdést. A félelem már meg volt Önben, mielőtt közeledett ehhez a mérhetetlen nagy dologhoz, azért védőfalat emelt magának, s ezt aszkézisnek nevezi. Ne azt keressük, hogy aszkézis-e, tehát egészségtelen állapot származik-e abból, ha megszabadulnak a birtoklás érzésétől, hanem azt, hogy a birtoklás érzése hozza-e létre a küzdelmet és az egészségtelen állapotot. Miért van meg a bírás fogalma? Nem abból születik-e meg, hogy életünk nem teljes, nem kielégítő? Az érzéki és egyéb kérdések azért lesznek oly fontosak, s a birtoklás érzése azért játszik oly óriási szerepet az emberek életében. A teljességben, ami maga az intelligencia, nincsen egészségtelen. De mivel kevesek és tökéletlenek vagyunk, s jól tudjuk, mily szegények, üresek, laposak és teljesen elszigeteltek gondolataink és érzelmeink, azért más embereken, könyveken, irodalmon, eszméken és bölcseleteken csüggünk, hogy így életünket gazdagabbá tegyük. Ezért látunk neki a szerzésnek és felhalmozásnak. Amikor összegyűjtünk, hogy legyen, ami vezérel a jelenben, akkor csak emlékezetünk működik, pedig az emlékezet olyan tudástól függ, ami a múlté, s ezért élettelen. Mint ahogy az ember, akinek sok mindene van, vigasztalást keres dolgaiban, úgy a szegény, lapos és tökéletlen ember is barátjának, feleségének, szerelmének bírására vágyik. A birtoklásnak ebből az érzéséből származik a harc, és az ész és szívnek állandó rágódása. És ha tudatosság és a környezet megértése, nem pedig erőfeszítés által, megszabadulunk az összeütközésektől, akkor megszűnik a birtoklás érzése, s ezért az egészségtelen állapot is. Az aszkéta végül is az az ember, aki kerüli az életet, mert nem érti meg. Fut az élettől, s annak minden kifejeződésétől. Az intelligencia azonban nem menekül semmitől sem, mert semmi olyan sincs, amit félre kellene tolni. Az intelligencia teljes és ebben a teljességben nincsen szétosztás. KÉRDÉS: A cselekvésnek kétféle alakjáról beszélt: a környezettel szembeni visszahatásról, ami összeütközést hoz létre, és a környezeten való keresztülhatolásról, ami megszabadít az összeütközéstől. Az elsőt megértem, de a másodikat nem. Mit ért ezalatt: keresztülhatolni a környezeten? KRISHNAMURTI: A környezettel szembeni visszahatás akkor támad, ha a lélek nem érti meg a környezetet, és megértés nélkül cselekszik. Ezáltal még jobban megnöveli a környezet korlátozásait. Az egyik alakja a cselekvésnek, ami az embert rabszolgává teszi. Visszahatnak a környezetre, s ez összeütközést hoz létre. Hogy megmeneküljenek ettől az összeütközéstől, egy más környezetet teremtenek meg, s azt remélik, hogy ez meghozza a békét. Ez azonban nem más, mint cselekedni valamely környezetben, anélkül, hogy megértenék, hogy a környezet megváltozhat. Ez a cselekvés egyik alakja. A másik az, hogy megértjük a környezetet és úgy cselekszünk. Ez nem annyit jelent, hogy először megértenek, s azután cselekszenek, hanem annyit, hogy a megértés maga a cselekvés, tehát nincs benne számítgatás, módosítás, alkalmazkodás. Ez már mind az emlékezet működéséhez tartozik. Az intelligencia tükrében olyannak látják a környezetet, amilyen az csakugyan, felfogják teljes jelentőségét, s a cselekvésnek ebben a spontaneitásban megtalálják a szabadságot. Végül is, mi a szabadság? Mozogni korlátok nélkül, nem hagyni korlátokat magunk mögött, s nem teremteni ilyeneket utunk mentén. A környezetet és a korlátokat az emlékezet működése teremti meg, ez pedig azonos az öntudatossággal, ami elválasztja az észt az intelligenciától. Másszóval, ha két hamis dolog hat egymásra, mint amilyen a környezet és a környezet eredménye, akkor kell, hogy létrejöjjenek, illetőleg megnövekedjenek a korlátok, és csökkenjen, s továbbtűnjön az intelligencia. Viszont, ha ezt felismerik - a felismerés nem az értelem dolga, hanem annak az egész lényből kell megszületni -, akkor ebben a tudatosságban egy másfajta cselekvésnek kell létrejönnie, amire nem nehezedik rá az emlékezet. Azt már megmagyaráztam, hogy mit értek emlékezet alatt. Ily módon minden gondolat- és érzelem-megmozdulásnak más árnyalata, más jelentősége lesz. Ekkor az intelligencia nem fogja elválasztani a tárgyat, vagyis a környezetet az alkotótól, amit "Én"-nek neveznek. Ekkor az intelligencia nem választ ketté, s ezért ő maga a spontán cselekvés. KILENCEDIK BESZÉD 1934. június 28-án Ma reggel az értékek fogalmával szeretnék foglalkozni. A mi egész életünk nem más, mint értéktől-értékig való utazás. Azt gondolom azonban, hogy van egy út (szabadjon megfontoltan és tapintatosan ezt a szót használnom), melynek segítségével az ész megszabadulhat az értékeléstől. Hozzászoktunk az értékekhez és azoknak folytonos változásához. Amit lényegesnek mondunk, az csakhamar lényegtelenné válik, és az értékek folytonos változásának folyamatából konfliktus keletkezik. Amíg nem értjük meg, hogy az értékek változásában mi az alapvető és mi a változás oka, addig mindig hozzá vagyunk kötve az összeütköző értékek kerekéhez. Azzal a fogalommal szeretnék foglalkozni, amiben az értékek gyökereznek, vajon az ész, vagyis intelligencia cselekedhet-e spontán és természetes módon, anélkül, hogy a környezetnek értéket tulajdonítana. Ha elégedetlenek vagyunk a környezettel, a körülményekkel, akkor ez az elégedetlenség felkelti a változás, reformálás vágyát. Amit reformnak neveznek, az nem más, mint új értékek teremtése és a régiek lerombolása. Más szóval reformról beszélnek, ezalatt helyettesítést értenek. Ahelyett, hogy a régi hagyományok és megállapított értékek között élnének, a körülmények megváltoztatásával szeretnének új értékeket teremteni. Ahol tehát meg van az értékelés iránti érzék, ott meg kell lenni az idő fogalmának is, s ezért az értékek folytonosan változnak. A tespedés és megalapozott kényelem korszakaiban az, amit mi a régi és új nemzedék küzdelmének mondunk, nem más, mint az értékek fokozatos átalakulása. A béke és nyugalom korszakaiban tehát, többnyire öntudatlanul, az értékek fokozatos átalakulása megy végbe, és ezt a fokozatos változást mi elnevezzük a régi és új nemzedék küzdelmének. A felforgatás és nagy összeütközések korszakaiban az értékek hevesen és kíméletlenül változnak, s ezt nevezzük forradalomnak. Az értékek gyors változása, a forradalom heves és könyörtelen. Az értékek lassú és fokozatos változása pedig az a folytonos harc, ami a megállapodott, kényelmes, tespedő lélek és a körülmények között megy végbe. Ezek a körülmények új életfeltételek közé kényszerítik a lelket úgy, hogy kénytelen új értékeket alkotni magának. A körülmények tehát lassan vagy gyorsan megváltoznak és az új értékalkotás nem más, mint az egyre változó környezethez való alkalmazkodás eredménye. Az értékek tehát minták csupán, amikhez hozzáidomulnak. Miért kell egyáltalában, hogy értékeik legyenek? Ne mondják, kérem: "Mi lesz velünk, ha nincsenek értékeinek?" Idáig még nem jutottam, ezt még nem mondtam. Menjünk tehát tovább. Miért kell, hogy értékeik legyenek? Mi mást jelent ez az értékkeresés, mint az új és régi, ősi és modern közötti összeütközést? Nem olyan minták-e az értékek csupán, amiket a társadalom vagy Önök maguk alkottak meg, s amikhez az ész hozzáidomulni vágyik, mert lusta és hiányzik belőle a megértés? A lélek biztosságra, végeredményre vágyik, és úgy cselekszik, hogy ezeket keresi. Vagy ránevelte magát, hogy egy hátteret alakítson ki, és ebből kiindulva működjék; vagy van valami hite és ez színezi meg tevékenységét. A lélek értékeket követel, hogy ne jusson zavarba, hogy mindig legyen vezetője, akit követ és utánoz. Az értékek így formák lesznek csupán, amikben eltesped a lélek. Úgy látszik, még a nevelésnek is az a célja, hogy az észre és szívre ráerőltesse az új beilleszkedés elfogadását. A vallásoknak, erkölcsi megértéseknek, társadalmi életnek, politikai szervezeteknek reformjait mind csak a vágy diktálja, amely alkalmazkodni szeretne az egyre változó környezethez. Ezt az alkalmazkodást nevezik reformnak. A környezet folytonosan változik; a körülmények állandóan mozgásban vannak és reformokat csak azért hoznak, mert szükségük van arra, hogy lelkük alkalmazkodják a környezethez s nem azért, mert lelkük keresztülhatol a környezeten s így megérti azt. Az új értékeket úgy magasztalják, mintha alapvető, eredetiek és igazak lennének. Számomra azonban semmi egyebek, mint a kényszernek, hozzáidomulásnak, módosításnak finomabb formái. Ezek az értékek csak egész hiábavaló módon egy töredékes reformációt segítenek létrehozni, egy megtévesztő köpönyegforgatást, amit azután változásnak nevezünk. Ily módon teremtődnek meg az egyre nagyobbodó összeütközések, felosztások és pártok. Aszerint, hogy hogyan hat vissza a környezetre, minden lélek új értékrendszert teremt, s azután osztályozni kezdi az embereket. Így keletkeznek az osztálykülönbségek és a hitvallások és tanok közötti heves ellentétek. Az összeütközések sokaságából szakértők tevékenysége kel életre, akik magukat vallásos reformátoroknak, és a társadalmi és gazdasági bajok orvosainak mondják. Mivel szakértők, saját szakértő voltuk annyira vakká teszi őket, hogy a szétosztást és küzdelmet csak növelik. A vallási, társadalmi, gazdasági és politikai reformátorok valamennyien szakértők a maguk korlátjai között, s életünket és emberi életműködéseinket mind részekre és összeütközésre osztják. Szerintem az életet egyáltalában nem lehet ily módon részekre osztani. Nem lehet azt gondolni, hogy lelkükben meg akarnak változni, és mégis megmaradnak a nemzeti elkülönülésben; nem lehetnek osztályöntudatosak, miközben várfalakat emelnek a maguk külön országa köré. Pedig, ha megfigyelik, mindig csak ezt cselekszik. Lehet, hogy tömérdek a pénzük, jól megalapozottak az életkörülményeik, amellett birtoklási vágy, nemzeti különállás, osztályöntudat van a lelkükben, s mégis elválasztják ezt az elkülönülő tudatot szellemi tudatuktól, amelyben megpróbálnak testvériesek lenni, etikát és erkölcsöt követni, és Istent valósággá tenni. Más szóval az életet különféle részekre osztották, melyeknek megvannak a maguk különleges értékeik, de ezzel csak további összeütközéseket teremtettek. Az ész tunyasága csupán az, ha rábízzák magukat a szakértőkre és felosztásokat hoznak létre, mert így nem kell gondolkodniuk, elég, ha hozzáidomulnak. A hozzáidomulás, vagyis az értékteremtés és pusztítás nem más, mint a lélek folytonos alkalmazkodása a környezethez, ami által egyre növekvő mértékben válik szolgává és megkötötté. Amíg a lelket megbilincseli a környezet, addig hozzáidomulásnak is kell lenni. Amíg a lélek nem érti meg a környezetnek, körülményeknek és életfeltételeknek jelentőségét, addig hozzáidomulásnak is kell lenni. A hagyomány nem más, mint egy forma a lélek számára, és aki azt képzeli, hogy ő megszabadult a hagyománytól, az csak egy más formát teremt önmagának, és ennek lesz rabszolgája. Nem az a szabadság, ha egy régi formából egy újba, régi balgaságból új balgaságba, a hagyományok megszorítottságából ész és értelem nélküli szabadosságba süllyedünk. És mégis meg lehet figyelni, hogy azok az emberek, akik sokat beszélnek a szabadságról és felszabadulásról, ezt teszik. Ezek eldobták a régi hagyományt, s most van egy saját mintájuk, amihez idomulnak, de ez természetesen csak értelem- és intelligenciahiányra mutat. Amit hagyománynak mondanak, az csak a külső környezet és annak értékei, amit pedig szabadságnak neveznek, az csak egy belső környezetnek és értékeinek rabszolgasága. Az egyik ráerőszakolt, a másik magunk teremtette dolog. A körülmények, környezet és életfeltételek bizonyos értékeket kényszerítenek ránk és azokhoz idomítanak, vagy pedig magunk alakítunk ki értékeket, amikhez megint csak hozzáidomulunk. Mindkét eset alkalmazkodás csupán és nem megértése a környezetnek. Felmerül természetesen az a kérdés, vajon felfedezhet-e az ész egyáltalában tartós értékeket úgy, hogy ne legyen meg az az állandó változás, az az állandó összeütközés, amit a magunk által teremtett vagy a kívülről ránk erőszakolt értékek hoznak létre. Mit nevezünk változó értékeknek? Előttem mindez semmi más, mint kitenyésztett félelem. Az értékek mindaddig változnak, amíg lényeges és nem-lényeges van, amíg megvannak az ellentétek, amíg hódolunk a siker gondolatának s benne a nyereség, veszteség és célhoz-érésnek. Amíg mindez megvan s a lélek, mint céljai után, úgy fut utánuk, addig kell, hogy változzanak az értékek és meglesznek az összeütközések. Mi hozza létre az értékek változását? Az emlékezet ködöt és felhőt borít az észre, ami egyúttal a szív is, s ezért mindkettő folytonos változásnak, módosításnak és változtatásnak van alávetve, hozzá van láncolva az egyre mozgó körülményekhez, melyek meg nem értése az emlékezetet teremti meg. Amíg az észt elfátyolozza az emlékezés - és ez nem a környezet megértése, hanem a környezethez való alkalmazkodás következménye, addig ez az emlékezés a környezet és az intelligencia közé áll és megakadályozza, hogy a környezetet egészen megértsük. Az emlékezés, amit észnek neveznek, adja nekünk az értékeket nemde? Ez az észnek mondott emlékezet egész működése. Az ész, ahelyett, hogy maga lenne intelligenciává, vagyis közvetlen megértéssé, az emlékezettől elhomályosítva az értékeket az igaz és hamis, lényeges és nem lényeges alakjában hozza, körmönfontságának, számító félelmének, és biztosságkeresésének megfelelően. Így működik az emlékezet, amit észnek neveznek, de ami egyáltalában nem az. Az emberek többsége számára, kivéve itt-ott néhány ritka boldog embert, az ész gépezet csupán, az emlékezet raktára, ami folytonosan értékekkel ruházza fel az útjába akadó dolgokat és tapasztalatokat. És hogy minek tulajdonít értéket, az ravaszságától, álnokságától és azoktól a finom számításoktól függ, amik a félelmen és biztosságkeresésen alapulnak. Bár nincsen olyasmi, amit alapjában biztosságnak mondhatnánk - ez abban a pillanatban nyilvánvaló lesz, amint gondolkodni, figyelni kezdenek - az emlékezet egyre biztosságot, bebiztosítottságot, lényegest és célhoz-érést keres. Miután az ész állandóan biztosságot keres, nem-lényegesnek tekint mindent, amit maga mögött hagyott, mihelyt ez a biztosság megvan. Továbbá ezek az értékek csak ráruházottak, ezért az egyik céltól a másikig, egyik lényeges dologtól a másikig való folytonos mozgási folyamatban az értékek változnak, megszínezi őket a biztosság vágya és a folytatódásért való aggodalom. Az ész-szívet, vagy emlékezést tehát a változó értékek küzdelme tartja rabságban, és ezt a harcot fejlődésnek, az igazsághoz vezető válogató haladás ösvényének nevezi. Vagyis a biztosságra vágyó és célját elért lélek elégedetlen mindezzel, ezért újból nekilendül, és új értékekkel kezdi felruházni mindazokat a dolgokat, amik útjában vannak. Ezt a mozgási folyamatot növekedésnek, a lényeges és nem lényeges között válogató fejlődés ösvényének nevezik. Ez a növekedés előttem nem más, mint az emlékezet, ami saját teremtményéhez, a környezethez idomul és alkalmazkodik. Alapvető különbség nincs is az emlékezet és a környezet között. Természetesen a hozzáidomulásból és alkalmazkodásból megszülető cselekvés számításának eredménye. Ha az észt felhőbe takarja az emlékezés, és ez csak annak eredménye, hogy nem értjük meg a környezetet, akkor kell, hogy ez a lélek cselekvésében menekülésre, betetőzésre, motívumra vágyjék. Ezért az ilyen cselekvés sohasem szabad, mindig további korlátokat és összeütközéseket hoz létre. Így tehát az összeütközések által terhelt emlékezetnek egészségtelen köre lesz az értékek megteremtője. Az értékek nem egyebek, mint a környezet, s az ész és szív ennek lesz rabszolgája. Fejtsük ki ugyanezt az elgondolást másképpen, hogy - ha lehet - jobban megvilágítsuk. Ha eszünk nem érti meg a környezetet, akkor a környezet szükségképpen létrehozza az emlékezést, az emlékezet mozgása pedig nem más, mint az értékek változása. Az emlékezésnek mindaddig meg kell lenni, amíg az ész betetőzésre, célra vágyik, a cselekvésnek pedig mindig kiszámítottnak kell lenni, nem lehet soha spontán. Cselekvés alatt gondolkodást és érzelmet értek. Ezért a cselekvés egyre nagyobb terhet és korlátozást hoz létre. A korlátok növekedését, a börtön kitágulását mondják fejlődésnek, az igazsághoz vezető válogatás ösvényének. A legtöbb ember esze így működik, és minél inkább működik, annál nagyobb lesz a szenvedés, annál hevesebb lesz a küzdelem. Az ész mindig új és nagyobb korlátokat teremt, s azután megint csak menekülni vágyik az összeütközéstől. Hogyan lehet tehát az észt egyáltalában megszabadítani az értékeléstől? Ha az ész értéket tulajdonít valaminek, ezt csak az emlékezet ködén át teheti, s ezért nem értheti meg a környezet teljes jelentőségét. Hogyan érthetem meg a környezetet, ha a körülményeket különféle mélyen gyökerező - nemzeti, faji, társadalmi, vallásos - előítéleteken át vizsgálom, vagy próbálom megérteni? Mégis az emlékezet által ködbe burkolt ész ezt kísérli meg. Az intelligencia nem ruház a dolgokra értékeket, hiszen ezek csak az önérdek számításainak mértékei. Milyen tehát az intelligencia, az igazság tükre, ami nem torzít el, csak tökéletesen tükröztet? Az intelligens ember mindenekelőtt betetőzése az intelligenciának; ő az eltorzítás és eltérítés nélküli tökéletes megértés, mert a torzítás csak az emlékezet működésének eredménye. Amit mondok, az csak azokra alkalmazható, akik csakugyan összeütközésben élnek, s nem azokra, akik reformálni, foldozgatni szeretnének. Kifejtettem, hogy mit értek reform, javítgatás alatt - ez az az alkalmazkodás a környezethez, ami a meg nem értésből születik. Hogyan jöhet létre az intelligencia, ami megsemmisíti a küzdelmet és összeütközést, s azt a szüntelen erőfeszítést, ami kimeríti az észt magát? Hiszen jól tudják, hogy ha erőlködnek, akkor hasonlítanak egy fadarabhoz, amit addig hasogatnak, amíg semmi sem marad belőle. Ha folytonos az erőfeszítés és állandó az igénybevétel, akkor az ész elveszti önmagát. Erőfeszítés pedig addig van, amíg a környezethez alkalmazkodni, hozzáidomulni akarunk. Ha viszont a környezetet közvetlenül, spontán módon megértjük, akkor nem teszünk erőfeszítést, hogy alkalmazkodjunk. Ekkor közvetlenül cselekszünk. Hogyan lehet tehát ezt az intelligenciát felébreszteni? Mi történik a nagy válság pillanataiban? Abban a gazdag pillanatban, amikor az emlékezet nem menekül, amikor a körülmények és környezet nagyon erősen, igen élesen tudatos számunkra, akkor értjük meg, hogy mi igaz. A válság pillanataiban van ez. Ilyenkor a körülmények és életfeltételek egészen tudatossá válnak, valamint az is, hogy nincs menekülés. A heveny válság intenzitásában, és ez nem relatív valami, működik az intelligencia és spontán a megértés. Végül is mit mondunk válságnak, szenvedésnek? Ha a lélek közönyös, elégültségben és tespedésben szunnyadva él, s jön valami élmény, ami felébreszt, akkor ezt a rázkódást válságnak, szenvedésnek nevezik. Ha a válság, vagy összeütközés valóban erős, akkor - amint szívük és eszük megfeszül - rájönnek arra, hogy van közvetlen megértés. Relatívvá ez a hevesség csak akkor válik, ha a számítgató, módosító és ködbe burkoló emlékezet megérkezik. Azt remélem, hogy kísérletet fognak tenni azzal, amit mondok. Mindenkinek voltak már válságos pillanatai. Gyakran megtörténik ez, sőt ha figyelnek, minden percben megtörténik. Nos, az ilyen válságban, az ilyen összeütközésben figyeljenek anélkül, hogy vágynának a megoldásra, a bajoktól való menekülésre, vagy arra, hogy föléjük kerekedjenek. Ekkor látni fogják, hogy az ész azonnal megérti az összeütközés okát, s ezzel már meg is szüntette az okot. Mi azonban arra gyakoroltunk eszünkkel, hogy meneküljön, engedtük, hogy eszünket ködbe burkolja az emlékezés úgy, hogy most már igen nehéz erősen tudatossá válni. Ezért mi módokat és utakat keresünk arra, hogy elmeneküljünk, vagy hogy felébresszük az intelligenciát, amit megint csak hamisnak tartok. Ha az ész nem akar többé elmenekülni, és nem keres megoldásokat, akkor az intelligencia spontán módon működik. Ha tehát az ész nem ruházza fel a dolgokat értékkel, ami csak hozzáidomulás, ha a környezet börtönét közvetlenül megértik, akkor tevékeny az intelligencia, és ez a szabadság. Ha az emlékezet által ködbe burkolt ész értékkel ruházza fel a dolgokat, akkor a cselekvés kell, hogy tovább építse a börtön falait; ha azonban a börtön falait, vagyis a környezetet spontán megértik, ebben már működik az intelligencia - és ez a szabadság -, mert ez a tevékenység, ez az intelligencia nem teremt értékeket és nem is ruház fel értékekkel semmit. Amíg a biztosság kereséséből születő félelem megvan, addig értékeknek is kell lenni, de ezek nem egyebek, mint a körülmények és a környezethez való alkalmazkodás, tehát bilincsek. És ha az ész látja a környezet egész jelentőségét és ezért megérti a környezetet, akkor jön létre a spontán cselekvés, ami maga az intelligencia. Ez az intelligencia pedig nem ruház fel értékekkel, de teljesen megérti a körülményeket, amikben él. TIZEDIK BESZÉD 1934. június 29-én A kérdésekből, amiket hozzám intéztek, úgy látom, hogy beszédeim bizonyos zavar hoztak létre, azt hiszem azért, mert szavakon akadunk fenn, s nem hatolunk mélyükbe, nem használjuk őket a megértés eszközeiként. Számomra van egy valóság, egy mérhetetlen élő igazság és hogy ezt megértsük, rendkívül egyszerűen kell gondolkodnunk. Az egyszerű végtelenül szubtilis, az egyszerű nagyon finom valami. Van valami nagy finomság, valami végtelen szubtilisság, de ha a szavakat csak arra használják, hogy velük megszerezzék ezt a finomságot, a gondolkodásnak egyszerűségét, akkor attól tartok, nem értik majd meg azt, amit mondani akarok. Ha azonban a szó jelentését arra használják, hogy hidat építsenek, akkor a szavak nem lesznek illúziók, amikben eltéved az ész. Azt mondom, hogy van egy élő valóság, nevezzék Istennek, igazságnak, vagy ahogyan akarják, és ezt kereséssel megtalálni, valósággá tenni nem lehet. Ha belebonyolódunk a keresésbe, akkor ellentétnek és kettősségnek kell keletkezni. A lélek vágyódása kikerülhetetlenül magában foglalja a szétosztást, megkülönböztetést, ellentétet, ami azonban nem annyit jelent, hogy a léleknek kielégültnek, tespedőnek kell lenni. Van egy finom egyensúly, ami nem kielégültség, sem a keresésből, az elérés, célba érés vágyából születő szüntelen erőfeszítés. Ez a finom egyensúly egyszerűség, de nem a kevés ruha és kis vagyon egyszerűsége. Nem arról az egyszerűségről beszélek, ami csak nyers forma, hanem arról, ami a gondolkodás finomságából fakad, és ami nem keresés, sem kielégültség. Mint mondtam, a keresésben benne van a kettősség és ellentétesség. Ahol pedig kettősség és ellentétesség van, ott kell, hogy az ember azonosítsa magát az ellentétpár egyik tagjával, ebből pedig kényszer származik. Ha azt mondjuk, hogy keresünk, akkor lelkünk visszautasít valamit, és azt olyasmivel szeretné helyettesíteni, ami kielégíti. Ezáltal teremti meg a kettősséget, és ebből keletkezik a kényszer. Vagyis az, hogy az egyiket választjuk, legyőzi a másikat, vagy nem? Ha kiválasztunk, vagy ápolunk valamily értéket, ez csak annyit jelent, hogy legyőztünk valamit, ami bennünket fogva tartott, vagyis az új érték ellentétét. Választásunk azon alapul, hogy vonzódunk az egyikhez vagy félünk a másiktól, és ez a vonzódás általi ragaszkodás vagy félelem általi visszautasítás befolyásolja a lelket. A befolyásolás lehetetlenné teszi a megértést, és csak azáltal létezhetik, hogy lélekben osztályokra, nemekre, nemzetekre és vallásokra való felosztásokat teremtünk. Vagyis, ha arra törekszünk, hogy legyőzzünk valamit, akkor kell, hogy kettősséget teremtsünk, ez a kettősség pedig lehetetlenné teszi a megértést és megteremti azokat a felosztásokat, amiket nemnek, osztálynak, vallásnak neveznek. A kettősség befolyásolja az észt, az így befolyásolt ész pedig nem tudja megérteni a környezetnek, vagy az összeütközés okának jelentőségét. A lelki befolyások nem egyebek, mint az "Én"- tudatosság központjának visszahatásai a környezetre, s így keletkező rokon- és ellenszenvek és ellentétességek. Ahol pedig ellentétek és ellentétességek vannak, ott nem lehet megértés. A felosztásokból keletkezik a befolyásoknak járó és rosszra való osztályozása. Amíg a lélek befolyásolva van - a befolyásolás pedig a vonzalomból, ellentétekből és ellentétességből születik -, addig meg kell lenni a szeretet, értelem vagy társadalom kényszerének és zsarnokoskodásának. A befolyásolás megakadályozza a megértést, ami maga a szépség, igazság és szeretet. Ha ez a befolyás tudatossá válik, akkor megláthatják az okát is. A legtöbb ember úgy látszik, csak felületesen tudatos és nem a nagy mélységekben. A befolyásolást megteremtő és a megértést lehetetlenné tevő felosztást csak akkor láthatják meg, ha lelküknek, gondolkodásuknak és érzelmeiknek legmélyén is tudatosak lesznek. KÉRDÉS: Mialatt hallgattam beszédét, amit az emlékezetről mondott, a magamé teljesen megszűnt, s azt találom, hogy megfeledkezem nagy kötelezettségeimről. Áldás ez az érzés. Ez lenne a felszabadulás? KRISHNAMURTI: Kérdezze meg azokat, akiknek tartozik. Attól tartok, hogy bizonyos zavart idézett elő az, amit az emlékezetről próbáltam mondani. Ha az emlékezetet viselkedésük útmutatójának, az életben való tevékenységük eszközének tekintik, akkor ez az emlékezet akadályozni fogja cselekedeteiket és magatartásukat, mert akkor mindkettő csak az előre kiszámítás eredménye lesz, s ennél fogva nincs meg benne az élet gazdagsága, teljessége, spontán volta. Ez nem annyit jelent, hogy meg kell feledkezniük kötelezettségeikről. A múltat elfeledni nem lehet, azt eszükből kitörülni nem tudják. Ez lehetetlenség. A tudat alatt mindig meglesz, de ha ez a tudat alatti szunnyadó emlékezet öntudatlanul befolyásolja Önöket, átalakítja cselekedeteiket, viselkedésüket, egész életfelfogásukat, akkor ez a befolyás kell, hogy egyre újabb korlátozásokat teremtsen, és újabb terheket rójon az intelligencia működésére. Például: nemrég jöttem meg Indiából, s voltam Ausztráliban és Új-Zélandban is, ahol különféle emberekkel találkoztam, sok mindent láttam és sokféle gondolatom támadt. Mindezt nem felejthettem el, bár az emlékek elhalványulhatnak. De a múlt reakciója megakadályozhatja, hogy teljesen megértsem a jelent, gátja lehet eszem intelligens működésének. Vagyis, ha élményeim és a múlt emlékeinek visszahatásai akadályokká lesznek a jelenben, akkor megértésem vagy életem nem lehet teljes és intenzív a jelenben. Önök azért reagálnak a múltra, mert a jelen semmit sem jelent számukra, vagy pedig mert szeretnének kikerülni belőle. Visszamennek tehát a múltba s ebben az érzelmi mámorban élnek, átengedik magukat az emlékek ringatásának, mert a jelennek kevés az értéke. Ha tehát Ön azt mondja: "emlékezetem teljesen megszűnt", akkor attól tartok, csak egy helyre illik. Az emlékezést nem veszíthetik el, de ha egészen a jelenben élnek, a perc teljességében, akkor tudatosak lesznek az emlékezetnek tudatalatti bonyodalmai, az elő-előhullámzó szunnyadó remények és vágyakozások, amik meggátolják Önöket abban, hogy intelligensen működjenek a jelenben. Ha erre ráébrednek, ha nemcsak felületesen, de egész mélységében felismerik az akadályt, akkor megszűnik a szunnyadó tudatalatti emlékezés, ami nem más, mint megértéshiány és tökéletlen élet. Ezért azután a környezet minden megmozdulását, minden gondolatvillanást újraélnek. KÉRDÉS: Ön azt mondja, hogy ha az egyén teljesen megérti külső és belső környezetét, ez megszabadítja őt a bilincsektől és szenvedéstől. De még ebben az állapotban is, hogyan szabadulhat meg valaki attól a dolgok természetében rejlő leírhatatlan szenvedéstől, amit egy valóban szeretett lénynek halála okoz? KRISHNAMURTI: Mi okozza ebben az esetben a szenvedést? És mi az, amit szenvedésnek nevezünk? Vajon a szenvedés nem megrázkódtatás-e csupán, ami a maga elégtelenségére kell, hogy felébressze a lelket? Ha felismerjük, hogy valami hiányzik, ez hozza létre azt a valamit, amit szenvedésnek nevezünk. Tegyük fel, hogy ennek a hiányérzetnek, ennek a tökéletlenségnek kitöltésére, gyermekükhöz, férjükhöz vagy feleségükhöz kapcsolódnak. Ha elvesztik azt, akit szeretnek, akkor válik egészen tudatossá az üresség, ez a hiány, s ebből a tudatból származik a szenvedés. Ilyenkor mondják: "valakit elvesztettem". A halál teszi tehát egészen tudatossá az ürességet, amit eddig gondosan kerültek. Ahol tehát függés van, ott ürességnek, laposságnak, hiányérzetnek, tehát szenvedésnek és fájdalomnak is kell lenni. Mi nem akarjuk ezt felismerni, nem akarjuk meglátni, hogy ez az alapvető ok. Elkezdjük tehát mondogatni: "Nélkülözöm barátomat, férjemet, feleségemet, gyermekemet. Hogyan fogom ezt a lehetőséget kibírni, hogyan fogom ezt a fájdalmat legyőzni?" Nos, minden legyőzés csak helyettesítés. Ebben nincs megértés, s ezért pillanatnyilag találhatnak olyan helyettesítést, ami lelküket tökéletesen elaltatja, de mégis a hiányzó megértés miatt további szenvedés következik. Ha nem vágynak arra, hogy legyőzzenek, akkor szeánszokhoz, médiumokhoz folyamodnak, vagy pedig a tudományos bizonyítékok menedékét keresik arra nézve, hogy az élet folytatódik a halál után. A menekülés vagy helyettesítés különféle módjait kezdik hát felkutatni, amik pillanatnyilag felszabadítanak a szenvedéstől. Ha azonban a legyőzés vágya megszűnne, és helyette arra vágynának, hogy igazán megértsék a dolgokat, hogy alapjában megtalálják, mi okozza a kínt és szenvedést, akkor rájönnének arra, hogy mindaddig meg kell lenni a szenvedésnek, amíg elhagyottság, üresség, laposság, hiányérzet, vagyis a függés külső kifejeződései megvannak: És ezt a hiányérzést nem tölthetik be azáltal, ha legyőznek akadályokat, ha behelyettesítenek, menekülnek vagy felhalmoznak, mert ezek csak a nyerészkedést hajszoló léleknek agyafúrt próbálkozásai. A szenvedés nem más, mint nagyon erős és tiszta gondolkodás és érzelem, ami arra kényszeríti az embert, hogy úgy lássa a dolgokat, amilyenek azok a valóságban. De ez nem jelent elfogadást vagy lemondást. Ha a dolgokat az igazság tükrében, ami az intelligencia, olyannak látják, amilyenek, akkor megvan a kettősség, veszteségérzés és szétosztás nélküli öröm és elragadtatás. Biztosítom Önöket, hogy ez nem elmélet. Ha megfontolják azt, amit most mondtam, azzal együtt, amit az emlékezetre vonatkozó első kérdésre válaszoltam, akkor látni fogják, hogyan teremt az emlékezet egyre nagyobb függőséget, hogyan néznek érzelmeik folytonosan vissza valamely eseményre, hogy visszanyerjenek valamit belőle, ami megakadályozza az intelligenciát abban, hogy a jelenben teljesen kifejeződjék. KÉRDÉS: Milyen tanácsot, vagy útbaigazítást tud adni az olyan embernek, akinek életében nagy akadályok a nemi vágyak? KRISHNAMURTI: Mindenekelőtt, ahol az élet nem fejeződik ki teremtő módon, ott túlzott fontosságot tulajdonítunk a nemiségnek, amiből súlyos kérdés válik. A kérdés tehát nem az, hogy milyen tanácsot vagy útbaigazítást adhatnék, vagy pedig hogyan lehet legyőzni a szenvedélyt, a nemi vágyat, hanem az, hogyan szabadíthatjuk fel a teremtő életet, ahelyett, hogy csak egy részt ragadnának meg belőle, vagyis a nemiséget. Az a kérdés tehát, hogyan értsük meg az egész, a teljes életet. Nos, a modern nevelés, a körülmények és környezet olyasminek megtevésére hajt, amit gyűlölnek. Akaratuk ellenére is kényszerítve vannak arra, hogy megtegyék, mert nincsenek megfelelően ellátva és nincs meg a gyakorlatuk. A körülmények és életfeltételek akadályozzák munkájukat és azt, hogy önmagukat egészen mélyen és teremtő módon kifejezzék, s ezért szükségük van valami levezetőre. Ez a levezető az ivás vagy a nemi kérdés, vagy valami más ostoba és egészségtelen dolog lesz azután. És mindezek a levezetők problémákká lesznek. Lehet az is, hogy művészi hajlamaik vannak. Igen kevés az igazi művész, de azért lehetnek olyanok, akiknek megvannak a hajlamaik, amiket állandóan kitérítenek, megrontanak, félrecsavarnak úgy, hogy a valódi önkifejeződésnek minden eszköze hiányzik. Ezért tulajdonítanak azután túlzott fontosságot a nemiségnek. Lehet, hogy törekvéseiket akadályozzák, nyírbálják, vagy meghiúsítják, s ezért megint túlzott fontosságot tulajdonítanak máskülönben normális dolgoknak. Amíg tehát nem látják meg értelmesen vallásos, politikai, gazdasági és társadalmi vágyaikat és azok akadályait, addig a természetes életműködéseknek óriási lesz a fontosságuk, és életükben az első helyet fogják elfoglalni. Ebből származnak azután a kapzsiságnak, birtoklás vágyának, nemiségnek, társadalmi és faji megkülönböztetéseknek hamisan mérő és hamisan értékelő sok-sok problémái. Ha azonban az életnek nemcsak részleteivel, hanem az egésszel megértőn, intelligensen és teremtőn foglalkoznának, akkor meglátnák, hogy mindazok a problémák megszűnnek, amik kimerítik a lelket és tönkreteszik a teremtő életet. Ekkor normálisan működik az intelligencia, és ez az eksztázis. KÉRDÉS: Úgy éreztem, hogy cselekvéssé változtattam az Ön eszméit, s mégis az életem örömtelen és semmi foglalkozásért nem lelkesedem. A tudatosságra való törekvéseim nem tisztázták a zűrzavart, és nem is hoztak változást vagy életerőt életembe. Életemnek semmivel sincs több értelme most, mint hét évvel ezelőtt, mikor Önt hallgatni kezdtem. Mi nincs rendben bennem? KRISHNAMURTI: Kíváncsi vagyok vagy kétségbe vonom, hogy a kérdező megértette-e, amit mondtam, mielőtt megpróbálta eszméimet cselekedetekké változtatni. És miért kell, hogy ezt tegye? És mik az én eszméim? És miért az én eszméim ezek? Nem adok mintát vagy törvénykönyvet, ami szerint élhetnek, vagy rendszert, amit követhetnek. Amit mondok csak annyi, hogy a teremtő, lelkes, intelligens, duzzadó élethez az intelligencia működésére van szükség, és hogy az intelligenciát megrontja és akadályozza az, amit emlékezetnek neveznek. Kifejtettem, hogyan értem ezt, nem akarok tehát újra belemélyedni. Amíg állandóan azért harcolnak, hogy elérjenek valamit, s amíg lelkük befolyásolva van, addig meg kell lenni a kettősségnek, s ezért a kínnak és küzdelemnek is, és addig igazság- és valóságkeresésünk nem más, mint menekülés ettől a kíntól. Ezért azt mondom, vegyék észre, hogy erőfeszítésük, küzdelmeik és emlékeik tönkre teszik intelligenciájukat. Észrevenni nem annyit jelent, mint felületesen tudatosnak lenni, hanem inkább annyit, mint lehajolni a tudat legmélyére, és nem hagyni egy öntudatlan reakciót sem felderítetlenül. Mindez gondolkodást, az ész és szívnek éberségét kívánja meg, és nem olyan lelket, aki belezavarodott a hiedelmekbe, hitvallásokba és eszményképekbe. A legtöbb lélekre mindez ránehezedik, s hozzá még az a vágy is, hogy kövesse őket. De amint a teher tudatos lesz, ne mondják, hogy nem szabad eszményképeiknek, hitvallásaiknak - és így tovább az egész zsargont ismételve - lenni. Maga a "szabad" egy más tant és hitvallást hoz létre. Legyenek csak tudatosak, és a tudatosságnak intenzív lángolásában olyan válság, olyan összeütközés fog létrejönni, hogy ez maga semmisíti meg az akadályokat. Tudom, hogy vannak, akik évről évre eljönnek ide, és én minden alkalommal más módon próbálom megmagyarázni ezeket az elgondolásokat. Tartok azonban attól, hogy azok az emberek, akik azt mondják: "Hét év óta hallgatjuk Önt" - igen kevéssé gondolkodnak. A gondolkodás alatt nem csupán intellektuális okoskodást értek, ami puszta hamu, hanem az érzelem és értelem, gondolkodás és szeretet közötti egyensúlyt. Ezt az egyensúlyt nem befolyásolja, nem érinti az ellentétek konfliktusa. De hogyan lehet meg az egyensúly, éberség és tudatosság, hogyan ébredhetnek fel akkor, ha úgy a világos gondolkodás, mint az intenzív érzés képessége hiányzik? Így céltalan, értéktelen és hiábavaló lesz az élet. Ezért, ha szabad javasolnom, legelsősorban arra kell rájönniük, hogy miért gondolkodnak és éreznek egy bizonyos módon. Gondolataikat és érzelmeiket ne akarják megváltoztatni vagy kielemezni, de ébredjenek tudatára annak, hogy gondolataik miért futnak egy bizonyos kerékvágáson és cselekedeteiknek mik az indítóokaik. Bár elemzés által találhatnak valamit és rábukkanhatunk az indítóokra is, de amit ily módon találnak, az nem lesz reális. Reális csak akkor lesz, ha gondolataik és érzelmeik működésének pillanatában igen erősen tudatosak. Ekkor meg fogják látni, hogy mily rendkívül finomak, s mily pompásan érzékenyek azok. Amíg megvan a "szabad és nem szabad", addig ez a kényszer nem engedi meg, hogy rájöjjenek, mily fürgén mozognak gondolataik és érzelmeik. Bizonyos vagyok benne, hogy Önöket is a "szabad" és nem szabad" iskolájában nevelték és ezért gondolataik és érzelmeik tönkre vannak téve. Rendszerek, módszerek és tanítók kötötték gúzsba és tették nyomorékká Önöket. Hagyják el mindezt a sok "szabad" és "nem szabad"-ot. Ez nem szabadosságot jelent, csak azt, hogy vegyék észre azt a lelket, aki egyre "szabad' és "nem szabad"-ról beszél. Akkor intelligenciájuk úgy fog működni, és úgy fogja kitermelni a megértést, mint ahogy hajnalban kinyílik egy virág. KÉRDÉS: A művészről mondják némelykor, hogy legalább is az alkotás idején birtokában van a megértés, amiről Ön beszél. De ha valaki zavarja, vagy megbosszantja, akkor igen hevesen reagál, azzal mentve magát, hogy ez vérmérsékletének megnyilvánulása. Nyilvánvaló, hogy élete ebben a percben nem tökéletes. Valódi az a megértés, ha ilyen könnyen vissza lehet siklani az öntudatosságba? KRISHNAMURTI: Ki az, akit Ön művésznek mond? Azt, aki pillanatnyilag alkotó? Előttem ez nem művész. Bizonyára Ön sem nevezné művésznek azt az embert, akiben az alkotó ösztön csak ritka pillanatokra van meg, és aki ezt a teremtőiséget technikai tökéletességgel fejezi ki. Előttem csak az az igazi művész, aki tökéletesen és harmóniában él, aki művészetét nem választja el életétől, akinek egész élete kifejeződés, akár festészetben, zenében vagy életmódjában nyilvánul az meg, aki a vásznon, zenében vagy kőben való kifejeződést nem választja el mindennapi életétől, mindennapi magatartásától. Ez a legmagasabb rendű intelligenciát és harmóniát kívánja meg. Előttem az az igazi művész, akiben megvan ez a harmónia. Lehet, hogy vásznon vagy beszédben fejezi ki, vagy talán ki sem fejezi, csak érzi. Ez azonban megkívánja az intenzív tudatosságot és a rendkívüli egyensúlyt, ezért azután a kifejeződés el nem választható az élet mindennapi folytonosságától. Megjegyzés: Krishnamurti három nappal a halála előtt a spirituális munkájáról a következőket mondta: "Minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem az embereket, de ahelyett, hogy megváltoztattam volna őket, csak elpocsékoltam az energiáimat. Olyan voltam, mint egy folyó, amely eltévedt a sivatagban. Akik meghallgattak, azoknak csak kellemes szórakozást jelentettem. Már maga ez a szó is bántó: szórakozás. Egész életemet úgy éltem le, hogy csak szórakoztattam az embereket." Ez azonban nem Krishnamurti hibája volt. |
Főoldal > A szív útja >