Az ego nem rossz, inkább primitív

Bizonyos szempontból az egót túlzottan lejáratták, különösen a spirituális keresők tömegei körében.


Emlékszem, főiskolás éveim elején egyszer elmentem egy esti meditációra. Akkoriban a spiritualitás volt a legújabb őrület, és mindenki jógi akart lenni. A meditációhoz készülődve egy fiatalember, miközben a párnáját püfölte kényelmesre, azt mondta a barátjának:

– Azt hiszem, rájöttem. Csak az egómmal kell végeznem, és kész.

Őszintén remélem, hogy nem sikerült neki, mert ha sikerült volna, gyanítom, hamarosan eltűnt volna a föld színéről.

Az embernek nem azért van egója, hogy megsemmisítse.

A helyzet az, hogy a legtöbbünknek mindvégig szükségünk van rá, amíg csak részt veszünk a fizikai világ valóságában játszott élet színdarabjában. Az egónk nagyon jó eredményeket tud elérni a Célvonalon lévő vágyaink és törekvéseink beteljesítésében. Tudnod kell továbbá, hogy nagyrészt az egód az, amelyen keresztül – akár spirituális, akár bármilyen egyéb – munkát végzel ezen a világon.

Az ego kihívása nem abban rejlik, hogy rossz, sokkal inkább abban, hogy régi – vagy, ha úgy tetszik, primitív, ősi jellegű. Az ego működése a túlélést és a biztonságot hivatott támogatni. Amikor az ember egy éhes kardfogú tigrissel állt szemben, muszáj volt azonnal felismernie a veszélyt, hogy a gyors menekülés érdekében mozgósítsa az energiákat. Manapság pedig, amikor a világ népességének nagy része a túléléssel és a biztonsággal van elfoglalva, nem meglepő, hogy az egók uralják a globális színpadot.

Az egót azonban nem úgy tervezték, hogy egy bizonyos ponton túl is támogassa a tudati fejlődést, vagyis azt, amikor a fizikai világ valóságából a spirituális valóság összefüggésrendszere felé mozdul az ember. Nem képes felfogni a szellem magasabb rezgéseit, és nem arra találták ki, hogy magasabb tudatszinteken működjön (hamarosan azt is meglátod, hogy miért). Miközben az emberiség, mint faj egyre magasabb tudatossági szintekre jut, azt is fontos megtanulnunk, hogyan hasznosíthatjuk az egónkat a saját spirituális céljaink érdekében, miközben az ébredés útját járjuk.

Az ego – másképpen személyiség vagy kis én – a tudat két különböző szintjén (elme és érzelmek) meglévő tudatosságból tevődik össze.

A két szint szorosan összefügg és együttműködik, de mindkettő igen korlátozott megfigyelési területtel rendelkezik. Mivel az ego csak az elme és az érzelmek területén működik, kizárólag fogalomként vagy érzésként képes bármit is felfogni a Lélekről vagy a Szellemről.

Paradox módon épp az ego szintjein végzett hatékony munkával sajátíthatod el a spirituális tananyagot, és ezáltal automatikusan meghaladhatod az egódat. Másképpen fogalmazva: pont az ego szintjein belül kell felragyogtatnod felfedező lámpásod fényét, mert a legtöbb meg nem oldott probléma az ego szerkezetén belül található. Miért? Mert a megoldatlan problémák elképzeléseket (elme) és érzelmeket (az elme cselekvő energiája a világban) foglalnak magukban.

Tetszik vagy sem, az igazság az, hogy a legtöbben a neveltetésünknél fogva ego-központúan közelítjük meg az életet. Megtanultuk, hogy az élet lényege az, hogy sikeresek legyünk a világban – vagyis a Célvonalon éljünk. Ennek sértetlenségét fenntartandó, az ego rendkívül változatos módszerekkel támasztja alá ezt a filozófiát. Saját magát látja a világ középpontjában; minden és mindenki más körülötte forog. Különálló entitásként gondol magára, és gyakran rengeteg időt és energiát áldoz arra, hogy egy másik olyan egót kutasson fel, amelyik önmagára emlékezteti. Ha és amikor megtalálja ezt a párt, a kapcsolatot „szerelemnek” nevezi, és nagyon sok mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt a másik személyt a maga közelében és ellenőrzése alatt tartsa.

Az egók magányos életet élnek.

Az ego drámája akkor kezd érdekessé válni, amikor belépsz a spirituális ébredés tudatos folyamatába, ami előbb vagy utóbb mindnyájunkkal megtörténik. A folyamat során megnyílsz önmagad egy olyan lényeges része előtt, amely az ego valóságán kívül áll. Ezt megelőzően az egónak sejtelme sincs a magasabb tudatosság létezéséről; legfeljebb érdekes elképzelésnek tartja, amelyről esetleg olvastál vagy hallottál valahol. Másképpen fogalmazva: eljön az a nap, amikor az ego ráébred, mi történik az elme és az érzelmek birodalmán kívül. Eme spirituális ébredés kezdetekor az egót vakrémület tölti el, amire általában félelemmel, védekezéssel és ellenállással válaszol. Ez persze érthető, sőt akár számítani is lehet rá; végtére is az ego kontrollmániája – és egyenesen a létezése! – számárafenyegetést jelent, hogy az egyén az egón kívül álló szintek felé nyit.

A spirituális ébredés pontosan azért haladja meg az ego szerepkörét, mert az a fizikai, mentális és érzelmi dimenziókon túl, a spirituális valóság összefüggésrendszerében zajlik. Az ego számára az elmúlás fenyegetése valós. Válaszképpen gyakran megpróbálja útját állni a spirituális fejlődés érdekében tett erőfeszítéseknek. Módszerei közé tartozik a kétkedés, a tagadás és magának az ébredés megtapasztalásának a semmibevétele – így próbálja fenntartani komfortzónája megszokott állapotát. A fenti módszereket – valamint a klinikai pszichológiában jól ismert egyéb védekező mechanizmusokat – az ego szükségesnek és egészségesnek tartja, mert az elme és az érzelmek területén kívüli túlélést nem képes értelmezni.

A spirituális ébredés folyamata nem könnyű vállalkozás a korlátolt ego számára, hiszen a vele járó legfontosabb változás éppen az, hogy lazuljon az ego ragaszkodása ahhoz, hogy énünk egyetlen és igaz forrásaként azonosítsa magát.

Bár az ego a spirituális ébredés kezdete előtt nem tud a Lélekről, a Lélek mindig is tisztában volt az egóval és működésével. A Lélek ismeri saját spirituális tantervét, és az egón dolgozva teljesíti azt. De míg a Lélek pontosan tudja, mit kell tennie, az egónak, úgy tűnik, fogalma sincs minderről. Hogy mivel rendelkezik mégis az ego? Közvetlen hozzáférése van a színpadhoz, ahol az élet tanterve zajlik. Itt előnye van, mert a dráma fizikai, mentális és érzelmi szinteken játszódik. Ugyanakkor a mentális és érzelmi szinteken lakoznak a megoldatlan problémák is, amelyeket a spirituális utat járóknak bizony meg kell tanulniuk felismerni és kezelni.

A mi nézőpontunkból ez a problémamegoldó munka kollektív és egyéni szinten egyaránt fontos. Hogy miért?

Gondold át a következő alapelvet:

Minden egyes alkalommal, amikor valaki megold egy problémát, örvendeznek az angyalok, és az egész emberiség előbbre lép a fejlődés útján.

Ezt értjük egón végzett munka alatt, és erre utalunk mi úgy, hogy a fejlődés érdekében végzett munka.

Minél inkább meggyógyítod vagy megtisztítod megoldatlan problémáidat, annál nyitottabbá válsz a magasabb spirituális tudatosság csatornájára, és végül annál jobban hozzájárulsz a bolygó felemelkedéséhez.A folyamat egy hagyma hámozásához hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy a megoldatlan problémák esetében kicsit nehezebben derül ki, mikor távolítottuk el az utolsó réteget.


---------
Ki vagyok borulva, mert…
Ehelyett: Vedd át az uralmat!

A szabályok bebörtönöznek


Észrevetted már, hogy ha valami olyasmi történik, ami nem tetszik neked, arra gyakran úgy reagálsz, hogy kiborulsz? Automatikusan azonnal felvesszük az áldozat szerepét, és kiborulásunkat a sérelem nyilvánvalóan támadó jellege alapján igazoljuk. Hiszen ki ne lenne kiborulva az ilyen borzalmas viselkedés miatt?

Olyan könnyű egy szempillantás alatt magunkra ölteni a „Ki vagyok borulva, mert…” hozzáállást! És ha igazoltak a reakcióid, másokat hibáztathatsz, és az egész helyzetre felhúzhatod a képmutató önigazolás bástyáját. Most már van mit védened. Készen állsz, folytonos éberségben, felkészülve arra, hogy egyetlen pillanat alatt össztüzet zúdíts a pozíciódat fenyegető bármely kihívásra.

Az alábbi gyöngyszemet John Kenneth Galbraith közgazdásztól kölcsönöztük:

„Ha aközött kell választani, hogy meggondoljuk magunkat, vagy bebizonyítsuk, hogy erre semmi szükség, szinte kivétel nélkül azonnal bizonygatásba kezdünk.”


Nemigen vetődik fel az emberekben a kérdés, hogy vajon milyen belső terület háborog bennük, vagy miért annyira zavaró az, ami történt.

Nemrégiben botlottunk bele egy ismeretlen szerző csodálatos kérdésébe:

„Ki alkotta meg először ezeket a szabályokat, és én miért követem őket anélkül, hogy közelebbről is szemügyre venném a kitalálójukat?”


Ez ám a nagyszerű kérdés!


Az elme az ego gyarmata, és ezáltal ki van téve az egóra alapozó tudattal járó dualista helyes/helytelen folyamatnak. Az ego csak onnan tudja, mit tesz, hogy megfigyeli a fizikai világban megjelenő eredményeket, és mindent megtesz annak érdekében, hogy ezeket értelmezze. Szereti kibogozni a dolgokat; az elme eszközét az ego pontosan erre a célra használja.

Hogy a fenti provokatív kérdést megválaszoljuk, „ezeket a szabályokat” mind a szüleinktől, kora gyermekkorunk felnőtt szereplőitől és általában a kultúránkból tanultuk. Sokat közülük abból vezettünk le, amit modellként láttunk, amikor kicsik voltunk. Még a ránk egyáltalán nem vonatkozó, de véletlenül kihallgatott beszélgetések eredményeképpen is létrejöhetnek hibás értelmezések.

De kinél van a gyeplő?


Hogyan tudnád „közelebbről szemügyre venni a kitalálót”? Próbáld meg ezt:keress egy kézitükröt, tartsd magad elé, és pár pillanatig nézz bele. Ott látod magad előtt azt, aki kitalálta a szabályokat, amelyek szerint élsz. „Kitaláló” alatt nem azt a személyt értjük, aki először táplálta beléd ezeket a szabályokat. Nem… te azt a személyt látod, aki működésbe hozta a szabályokat, és most olyan szigorúan betartatja őket, mint akármelyik diktátor, és olyan készségesen engedelmeskedik nekik, mint a frissen sorozott újonc.

Amint rádöbbensz az érvényességére ennek az erőteljes felismerésnek, máris jobban megérted a Lélekcentrikus Látásmód egyik alapelvét: A Szabadságra nyíló ajtó legfőbb kulcsa a személyes felelősség.

Semmi nem akadályoz abban, hogy magad döntsd el, mit fogsz ezen túl elhinni, értékelni, támogatni és a viselkedésed terén követni. Hívhatod ezeket meggyőződéseknek, szabályoknak vagy értékeknek, mindenképpen két fő kategóriába sorolhatók: az első csoportba azok tartoznak, amelyek működnek az életedben, ezért meg kívánod tartani őket, a második csoportba pedig azok, amelyek korlátoznak, és már nem téged szolgálnak. Érdemes közelebbről is megnézni őket.

A meggyőződések önmagukban sem pozitívak, sem negatívak. Te vagy az, aki energiát adsz nekik.

Shakespeare ezt így fogalmazta meg a Hamletben: „… mert nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá.” (Arany János fordításában.) Ebben az összefüggésben a kérdésünk így alakul át: Annak, amit gondolsz – és ami aztán a viselkedésedet irányítja –, mekkora részét örökölted azoktól, akik előtted jártak, és mekkora részét választottad tudatosan a magadénak? És ami még fontosabb: Melyik részét szeretnéd megőrizni ezeknek a meggyőződéseknek, és mely részükön akarsz változtatni?

Készen állsz arra, hogy abbahagyd a képzelődést, és felébredj életed álmából, amely nagyrészt olyan beléd plántált meggyőződéseken alapul, amelyek folyamatosan fenntartják a „Ki vagyok borulva, mert…” hozzáállást?

Függetlenül attól, hogy honnan származnak a meggyőződéseid, továbbra is úgy akarsz élni, hogy mindegyiket megtartod, azokat is beleértve, amelyek korlátoznak és gúzsba kötnek?

Ha igen, akkor talán jobb lesz, ha gyorsan kitalálod, hogyan vághatod el a köteleket azon a széken ülve, mert be vagy zárva az illúziók szobájába, és bizony közelednek az éhes farkasok.


Vedd át az uralmat!

Forrás: edesviz.hu / Ronald Hulnick: Lelkedhez hűen

http://tudatbazis.hu/