http://vimeo.com/20973068http://vimeo.com/20972974 -részlet a könyvből 1. fejezet A felébredés utáni élet felfedezése Napjainkban az a jelenség tapasztalható a világban, hogy egyre több ember ébred fel, és nyer hiteles bepillantásokat a valóságba. Azt értem ezen, hogy vannak olyan pillanataik, amikor felébrednek énjük és a világ megszokott érzékeléséből, és ráébrednek egy sokkal nagyobb valóságra – valamire, ami messze meghalad mindent, aminek a létezéséről addig tudtak. A felébredés tapasztalatai egyénenként változnak. Vannak, akiknél hosszabb ideig tart, mások számára pedig futólagos bepillantás, amely talán a másodperc töredékéig tart csupán. Ám abban a pillanatban teljes énérzetük eltűnik. Hirtelen másképpen érzékelik a világot, és megszűnik az elkülönültség érzete önmaguk és a világ többi része között. Ahhoz hasonlatos ez, mint amikor álmunkból ébredünk: egészen addig nem is tudtuk, hogy benne vagyunk, amíg fel nem ráztak belőle. Amikor tanítani kezdtem, a legtöbben azért kerestek meg, mert e mélyebb spirituális felismeréseket keresték. Arra törekedtek, hogy felébredjenek abból az elhatárolt és elszigetelt énérzetből, amelynek önmagukat képzelték. Ez a vágyakozás az alapja minden spirituális keresésnek: felfedezni magunk számára azt, amiről ösztönösen már tudjuk, hogy igaz – hogy az élet több annál, mint amennyit jelenleg érzékelünk belőle. Később azonban egyre többször kerestek meg olyanok, akik már bepillantást nyertek ebbe a nagyobb valóságba. Nekik szólnak e könyv tanításai. Az ébredés hajnala A felfedezést, amelyről itt beszélek, a hagyomány spirituális felébredésnek nevezi, mert az ember felébred az egoisztikus elme által teremtett elkülönültség álmából. Felismerjük – gyakran hirtelen –, hogy valójában nem az elképzeléseinkből, hiedelmeinkből és képzeteinkből formált és felépített énérzetünk vagyunk. Ez az énérzet nem határoz meg minket; nincs középpontja. Az ego létezhet ugyan átvonuló gondolatok, hiedelmek, viselkedések és reakciók sorozataként, ám önmagában és önmagától nem rendelkezik identitással. Végső soron a világról és önmagunkról alkotott minden képünkről kiderül, hogy nem más, mint ellenállás azzal szemben, ahogy a dolgok vannak. Amit egónak nevezünk, az csupán egy mechanizmus, amelyet az elménk arra használ, hogy ellenálljon az életnek úgy, ahogy az van. Ebből a szempontból az ego nem egy dolog, hanem sokkal inkább egy ige. Ellenállás azzal szemben, ami van. Taszítás és vonzás. Ez a késztetés, ez a megragadás és elutasítás az, ami kialakítja a körülöttünk lévő világtól eltérő vagy különálló én érzetét. Az ébredés hajnala azonban elindítja e külső világ összeomlását. Amikor elveszítjük énérzetünket, az olyan, mintha az egész általunk ismert világot veszítenénk el. Abban a pillanatban – legyen az akár csak egy bepillantás, akár valami tartósabb – hirtelen hihetetlenül világosan felismerjük, hogy igaz valónk semmiképpen sem arra a kicsi énre korlátozódik, akinek hittük magunkat. Az igazságra vagy valóságra ébredés olyasvalami, amiről nagyon nehéz beszélni, mert meghaladja a beszédet. Segítség lehet azonban, ha amolyan „útjelzőket” használunk. A legegyszerűbb, ami elmondható a felébredés tapasztalati ismeretéről, hogy az érzékelésben bekövetkezett váltás. Ez a felébredés lényege. Amikor ez a váltás létrejön érzékelésünkben, nem elkülönült személyként látjuk önmagunkat, hanem – már ha egyáltalán van énérzetünk ezután – valami sokkal egyetemesebbként: egyszerre vagyunk minden, mindenki és mindenhol. Ez nem egy forradalmi váltás. Ugyanolyan, mint amikor reggel belenézel a tükörbe, és ösztönösen érzed, hogy az arc, amit nézel, a tiéd. Nem misztikus élmény ez, csupán egyszerű tapasztalás. Amikor a tükörbe nézel, azt az egyszerű felismerést tapasztalod, hogy „Ó, ez én vagyok!” Amikor az ébredésnek nevezett észlelésbeli váltás bekövetkezik, önmagunkként tapasztalunk mindent, amivel az érzékelésünk kapcsolatba kerül. Bármivel találkozunk, azt gondoljuk, „Ó, ez én vagyok!” Nem az egónk, nem egy elkülönült valaki, egy elkülönült létező szempontjából tapasztaljuk önmagunkat. Inkább olyan érzés, hogy az Egy felismeri önmagát, vagy a Szellem felismeri önmagát. A spirituális ébredés visszaemlékezés – nem olyasvalakivé válunk, akik jelenleg nem vagyunk. Nem önmagunk átalakításáról vagy megváltoztatásáról szól. Sokkal inkább emlékezés arra, hogy mi vagyunk valójában, mintha régen tudtuk volna, csak elfelejtettük. Az emlékezés pillanatát, ha az emlékezés hiteles, nem személyes dologként éljük át. Valójában nem is létezik olyasmi, hogy „személyes” felébredés, mivel a „személyes” már eleve elkülönültségre utalna. A „személyes” azt sugallná, hogy az „én” vagy az ego az, ami felébred vagy megvilágosodik. A valódi felébredésben azonban nagyon tisztán felismerjük, hogy még maga az ébredés sem személyes. Az egyetemes Szellem, az egyetemes tudatosság az, ami önmagára ébred. Ahelyett, hogy az „én” felébredne, valójában az ébred fel az „én“-ből, ami valójában vagyunk. Az, ami vagyunk, felébred a keresőből. Az, ami vagyunk, felébred a keresésből. Az ébredés meghatározásakor az a gond, hogy ezen leírásokat hallván az elme újabb képet, újabb elképzelést teremt arról, hogy mi is voltaképpen a végső igazság vagy végső valóság. Amint ezek az elképzelések megszületnek, érzékelésünk ismét eltorzul. Ezért tulajdonképpen lehetetlen leírni a valóság természetét, hacsak nem úgy, hogy nem olyan, amilyennek hisszük, és nem olyan, amilyennek tanultuk. Az igazság az, hogy képtelenség elképzelni azt, ami vagyunk. Természetünk szó szerint meghaladja minden elképzelésünket. Az vagyunk, ami figyel – az a tudatosság, amely minket figyel, miközben úgy tesz, mintha különálló személy volna. Igaz természetünk folyamatosan részt vesz minden tapasztalatban, és ébren van minden egyes pillanatban. Az ébredés során feltárul előttünk, hogy sem egy dolog, sem egy személy, de még csak nem is egy entitás vagyunk. Az vagyunk, ami minden dologként, minden tapasztalatként és minden személyiségként megnyilvánul. Az vagyunk, ami „létre álmodja” az egész világot. A spirituális ébredés feltárja, hogy valójában az vagyunk, ami elmondhatatlan és megmagyarázhatatlan. A maradandó és a nem maradandó felébredés Amint már említettem, az ébredés e tapasztalása lehet csupán egy bepillantás, de tarthat hosszabb ideig is. Egyesek úgy vélik, hogy ha a felébredés egy pillanatig tart csupán, akkor nem lehet valódi. Szerintük ha az ébredés valódi, hiteles, akkor az érzékelés megnyílik a dolgok igaz természete előtt, és soha többé nem zárul vissza. Megértem ezt a nézőpontot, hisz végső soron az egész spirituális út a teljes felébredéshez vezet. A teljes felébredés egyszerűen azt jelenti, hogy állandóan a Szellem perspektívájából – az egység nézőpontjából – észlelünk. Ebből a felébredett szemszögből nézve sehol sincs semmilyen elkülönültség – sem a világban, sem az univerzumban, sem az összes létező univerzumban. Az igazság ott van bárhol és mindenhol, mindig, minden dimenzióban, minden létező számára. Ez egy olyan igazság, amely a forrása minden valaha megtapasztalhatónak – az életben, az élet után, ebben vagy bármely más dimenzióban. A végső nézőpontjából szó szerint minden – legyen akár magasabb, akár alacsonyabb létsíkon, itt vagy ott, tegnap, ma vagy holnap, minden – a Szellem megnyilvánulása. Maga a Szellem az, ami felébred. Vagyis végső soron minden létező – akár tud róla, akár nem – egy olyan röppályán mozog, amely a teljes felébredés felé tart: annak a teljes megismerése, teljes tapasztalati tudása felé, ami ő valójában, az egység felé. Nem biztos azonban, hogy az ébredés pillanata tartós látást eredményez. Mint már említettem, egyesek szerint ha a felébredés nem tartós, akkor valódi sem lehet. Tanítóként az a tapasztalatom, hogy az, aki futó bepillantást nyer a kettősség fátyla mögé, ugyanazt látja és tapasztalja, mint az, akinek tartós, „maradandó” felismerésben van része. Az egyik egy pillanatig érzékeli, a másik pedig folyamatosan. Az azonban, amit érzékelnek – már ha igazi ébredésről van szó –, ugyanaz: minden egy; nem egy bizonyos dolog vagy bizonyos személy vagyunk, aki egy bizonyos térben körülhatárolható; az, ami vagyunk, egyszerre semmi és minden. Tehát én úgy látom, nem igazán számít, hogy a felébredés pillanatnyi vagy folyamatos. Olyan értelemben számít, hogy van egy röppálya – ugyanis a szív addig nem lelhet teljes békére, amíg nem válik folytonossá az, hogy az igazság nézőpontjából szemlél mindent –, ám amit tapasztalunk, az felébredés, akár tartós, akár nem. A pillanatnyi felébredés, amit én nem maradandó felébredésnek nevezek, egyre gyakoribb mostanában. Tarthat egy pillanatig, egy délutánon át, egy napig, egy hétig vagy akár egy-két hónapig. A tudat megnyílik, a különálló én érzékelése pedig megszűnik, majd, akárcsak egy fényképezőgép lencsenyílása, a tudat ismét visszazárul. Ugyanaz a személy, aki az előbb még a valódi nemkettősséget, a valódi egységet érzékelte, most meglepő módon egyik pillanatról a másikra megint a dualisztikus „álomállapotban” találja magát. Az álomállapotban visszakerülünk énünk feltételekhez kötött érzésébe – egy korlátolt, elkülönült létállapotba. A jó hír az, hogy ha egyszer eljött a tisztánlátás e pillanata, a tudat lencsenyílása soha többé nem tud teljesen visszazárulni. Úgy tűnhet, hogy teljesen visszazárul, pedig nem ez történik. Lényed legmélyén soha nem felejted el. Még ha csupán egy pillanatra láttál is bele a valóságba, valami legbelül örökre megváltozik benned. A valóság nukleáris, hihetetlen erővel rendelkezik, és elképesztően hatékony. Lehet, hogy csupán a valóság egy villanását tapasztalod annyi idő alatt, ami nem tart tovább egy csettintésnél, az ennek következtében beléd tóduló erő és energia mégis megváltoztatja az életed. A felébredés egyetlen villanása elindítja benned a hamis énérzet feloldódását – és következésképp egész világlátásod feloldódását. A felébredés nem olyan, amilyennek képzeled Valójában sokkal pontosabb arról beszélni, hogy mit veszítünk a felébredéssel, mint arról, hogy mit nyerünk általa. Nemcsak önmagunkat veszítjük el – azaz azt, akinek hittük magunkat –, hanem teljes világlátásunkat is. Az elkülönültség csupán egyfajta érzékelés. Voltaképpen a világunk semmi másról nem szól, mint az érzékelésről. „A te világod” nem a te világod, hanem csupán az érzékelésed. Tehát még ha elsőre negatívnak tűnik is, szerintem sokkal hasznosabb abból a megközelítésből beszélni a spirituális felébredésről, hogy mit veszítünk, azaz mibőlébredünk fel. Ez azt jelenti, hogy az önmagunkról kialakított kép feloldódásáról beszélünk, és éppen a képzeletünkben élő én összeomlása az, ami olyan megdöbbentő, amikor felébredünk. Igen, valóban megdöbbentő: egyáltalán nem olyan, mint ami-lyennek hisszük. Még soha egyetlen tanítványom sem mondta, hogy „Tudod, Adya, bekukkantottam az elkülönültség fátyla mögé, és tényleg valami ilyesminek képzeltem. Majdnem teljesen megfelel annak, amit hallottam róla.” Általában inkább ilyesmiket mondanak: „Ez egészen más, mint amilyennek képzeltem.” Különösen azért érdekes ez, mert a legtöbb tanítványom már évek óta spirituális tanulmányokat folytat, és gyakran igen komplex elképzeléseik vannak arról, hogy milyen lesz a felébredés. Ám amikor megtörténik, mindig másmilyen, mint amire számítottak. Sok szempontból fenségesebb, de sok szempontból egyszerűbb is. Ha a felébredés valódi, mindenképpen másnak kell lennie, mint amilyennek képzeltük. Ez azért van így, mert minden felébredéssel kapcsolatos elképzelésünk az álomállapot világképén belül jön létre. Amikor a tudatosságunk még az álomállapotban van, képtelenek vagyunk bármit is azon kívül elképzelni. Hogyan változik meg az életed a felébredés után? A felébredés magával hozza életszemléletünk teljes újra-ren-de-ződését is, vagy legalábbis elindítja ezt, mégpedig azért, mert bár az ébredés maga gyönyörű és bámulatos, gyakran jár vele egyfajta zavarodottság. Jóllehet te, az Egy felébredtél, egész emberi struktúrád megmaradt – a tested, az elméd és a személyiséged. Emberi struktúránk számára a felébredés gyakran igen zavarba ejtő tapasztalat. Itt tehát az ébredés után végbemenő folyamatot szeretném feltárni. Mint említettem, a felébredés pillanata csak nagyon kevesek számára teljes. Bizonyos értelemben végleges számukra, és nem lesz szükség ezt követő folyamatra. Mondhatni, ezek az emberek rendkívül könnyű karmikus teherrel rendelkeztek. Bár az ébredés előtt talán igen intenzív szenvedésben volt részük, mégis az figyelhető meg, hogy karmikus örökségük, a kondicionálás, amellyel dolguk volt, nem volt túlzottan mély. Az ilyen esetek nagyon ritkák. Egy generáción belül csupán néhányan ébrednek fel oly módon, hogy nem szükséges keresztülmenniük további folyamatokon. Mindig azt mondom, hogy jobb nem arra számítani, hogy te leszel az. Jobb azzal számolni, hogy veled is úgy esik meg, mint mindenki mással, azaz az első felébredést követően egy folyamaton fogsz keresztülmenni. Nem a felébredés lesz az utazásod vége. Arra teszek itt kísérletet, hogy olyan irányt mutassak, amely hasznodra lehet az eligazodásban, amikor megkezded ezt az utazást. Ahogy a tanítóm szokta mondani, olyan ez, mint amikor belépsz az ajtón. Az, hogy beléptél az ajtón, még nem jelenti azt, hogy a villanyt is felkapcsoltad; nem jelenti azt, hogy máris el tudsz igazodni abban az ismeretlen világban, amelyben felébredtél. Nagyon örülök, hogy ez a könyv, mely szóbeli tanításaimon alapul, lehetőséget nyújt arra, hogy erről a témáról beszéljek, azaz arról, mi történik a felébredésután. A felébredést követő életről szóló ismeretek általában nem publikusak. Többnyire csak a spirituális tanítók és tanítványaik között esik róla szó. Ezzel a megközelítéssel az a gond, hogy, mint mondtam, mostanság sokan megtapasztalják az ébredés pillanatait, és nagyon kevés ezzel kapcsolatos tanítás áll a rendelkezésükre. Ilyen értelemben ez a könyv azért született, hogy üdvözöljön ebben az új világban, az egység új állapotában. Ezen a ponton szeretnék azokhoz az olvasókhoz szólni, akik most azt gondolják: „Nekem bizony nem volt semmiféle bepillantásom. Nem hinném, hogy igazán felébredett lennék.” Mások talán nem biztosak benne, hogy amit tapasztaltak, az felébredés volt, vagy sem. Bárhol jársz is az úton, hiszem, hogy az itt található információk számodra is fontosak. Mint fény derül rá ugyanis, a felébredés utánitörténések a felébredés előtti történésekre is vonatkoznak. A spirituális folyamat semmiben nem más az ébredés előtt, mint utána. Csupán arról van szó, hogy a felébredés után a folyamat már más perspektívából zajlik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy most madártávlatból tekintünk a világra az eddigi talajszint helyett. A felébredés előtt nem tudjuk, kik vagyunk. Különálló, elszigetelt személynek hisszük magunkat, aki egy bizonyos testben jön-megy egy rajtunk kívüli világban. Amint felébredünk, még mindig ugyanebben a világban jövünk-megyünk, de most már tudjuk, hogy nem határol bennünket egy bizonyos test vagy személyiség, és hogy valójában nem vagyunk elválasztva a körülöttünk lévő világtól. Azt is fontos megjegyezünk, hogy nem válunk immúnissá a torzított érzékelésre, csak mert egy pillanatra felébredtünk. Bizonyos beidegződések és kondicionált minták még azután is fennmaradnak, amikor már az egység állapotából érzékelünk. A felébredés utáni út tehát a fennmaradó beidegződéseink – ha úgy tetszik, kerékkötőink – feloldódásáról szól. Vagyis nem sokban különbözik a felébredéshez vezető útszakasztól, melynek során bizonyos illúzióink, összehúzódásra irányuló hajlamaink oldódnak fel. A különbség annyi, hogy a felébredés előtt a személyiségünk struktúráját sokkal súlyosabbnak, sűrűbbnek, nehezebbnek érezzük, mivel egész önazonosságunkat beburkolja a kondicionáltságunk. A felébredés után tudjuk, hogy test-elme rendszerünk kondicionáltsága nem személyes; tudjuk, hogy nem határoz meg minket. Ez a tudás, ez az élő igazság sokkal könnyebbé és kevésbé fenyegetővé teszi illúzióink kibogozását. Nagy tehát a hasonlóság aközött, amit spirituálisan teszünk a felébredés előtt, illetve az után. Csak a nézőpont más: felébredés előtt az elválasztottság, utána pedig az elválasztatlanság perspektívájából cselekszünk. Az azonban, amit teszünk, a megközelítés, maga a folyamat, nagyon hasonló. Azt is mondhatnánk, hogy csupán más-más létsíkon történnek. Ily módon szinte minden, amiről az alábbi fejezetekben beszélni fogok, ott alkalmazható, ahol épp vagy, és lefordítható a saját tapasztalataidra. Légy hajlandó megkérdőjelezni mindent! Gyakran mondom a tanítványaimnak, hogy tanításaimat nem igaz kijelentéseknek szánom, hiszen az igazság szavakba foglalását bolondság megkísérelni. Pedig gyakran ezt a megközelítést alkalmazzuk felébredésünk előtt, azaz fogalmakat alkotunk az igazságról, majd elhisszük ezeket. Vagyis ahelyett, hogy bármiféle teológiát vagy filozófiát tanítanék, inkább stratégiákat kínálok. Stratégiákat kínálok a felébredésre és az azt követő eseményekre. Minden szót iránymutatónak szánok. Egy zen mondás szerint: „Ne téveszd össze a holdra mutató ujjat magával a holddal!” Lehet, hogy már vagy századszor halljuk, mégis hajlamosak vagyunk újra meg újra elkövetni ezt a hibát. Vagyis bár sok szót használok, bizonyos összefüggéseket megállapítok, és élek bizonyos metaforákkal is, arra kérlek, ne feledd, hogy mindenre, amit itt tanítok, rá kellébredni. Át kell élni ahhoz, hogy valósággá váljon. Egyetlen szavam sem helyettesítheti a valós, közvetlen, tapasztalati ismeretét annak, ami valójában vagy. Hajlandónak kell lenned mindent megkérdőjelezni, megállni és megkérdezni magadtól: „Tényleg tudom mindazt, amiről úgy hiszem, hogy tudom, vagy csupán mások véleményét és hitét tettem a magamévá? Mi az, amit valóban tudok, és mi az, amit hinni vagy képzelni akarok? Mi az, amit biztosan tudok?” Ez az egy kérdés – „Mi az, amit biztosan tudok?” – hatalmas erővel bír. Ha e kérdés mélyére nézel, lerombolja a világodat. Lerombolja teljes énképedet, és éppen erre való. Rádöbbensz, hogy minden, amit tudni vélsz magadról, és minden, amit tudni vélsz a világról, feltételezéseken, hiedelmeken és véleményeken alapul, amelyeket azért hiszel el, mert azt tanultad vagy azt hallottad, hogy igazak. Amíg nem kezdjük el annak látni e hamis kivetítéseket, amik valójában, addig a tudatosság az álomállapot börtönébe lesz zárva. Ugyanígy, amint megengedjük magunknak a felismerést, hogy: „Te jó ég, szinte semmit sem tudok! Nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, mi a világ. Nem tudom, hogy mi igaz, és mi nem”, valami megnyílik lényünk legmélyén. Amikor hajlandók vagyunk belépni az ismeretlenbe és a vele járó bizonytalanságba, és nem szaladunk vissza semmihez védelemért vagy vigaszért, amikor hajlandók vagyunk rezzenéstelenül állni az ellenszélben, akkor végül szembenézhetünk valódi énünkkel. „Mi az, amit biztosan tudok?” Ennek a kérdésnek a megvizsgálása a felébredést követően is felbecsülhetetlen eszköznek bizonyul. Ha újra meg újra felteszed magadnak, segít felszámolni a korlátaidat és az elképzeléseidet, valamint azt a hajlamodat, hogy megrekedj egy szinten – melyek a felébredés után is folytatódnak. Nem számít tehát, hol jársz most az úton, az a legfontosabb, hogy hajlandó légy szembenézni önmagaddal, feltenni magadnak ezt a kérdést, és őszintén megnyílni az előtt, amit találsz. Ez a legfontosabb. Egész felébredésed és felébredés utáni életed ezen múlik. http://ursuslibris.hu/ Adyashati - AZ, ami mindig van Adyashanti a zen útján világosodott meg, tanítása a nondualitáson is felülemelkedő, érti és tudja azok gondjait, akik az advaita-nonduális út és a spirituális-ezoterikus út legmagasabb pontjait értik és járják, néha még mindig szenvedved
AZ ami mindig van: http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/az-ami-mindig-van-2.-adyashanti-WYbF6ynFzJj4mD93#b A videoklip szövege: A semmi nagyon ijesztő az egó számára. Az én számára. A képzelt én számára. Mert az én úgy gondolja, hogy az nem más, mint a halál. És egy bizonyos értelemben, ez nem más, mint a halál. Ez a halál dolog butaság, mert amikor lefekszel...., meghalsz? Nem foglalkozol azzal, hogy gondolkozz magadról. Így minden nap meghalsz, ha lefekszel. Állandóan meghalsz, mert sétálsz a járdán, és elfelejted megszállottan figyelni magadat minden pillanatban. Ránézel egy fára, lenézel a földre, ránézel a lábujjaidra. Vannak pillanatok, amikor elfeledkezel magadról. Ez inkább a gondolat elmúlása, mint valami szilárd vagy alapvető dolog halála. De mivel annyira megrögzötten a saját énképünknek hisszük magunkat, ez az énkép nagyon megijed, ha az énnek nincs képe. Valamiféle szörnyű megsemmisülésnek látja. Az emberiség kis titkának hívom a belül levő ürességet. Ez a titok. Az üresség, ami belül van. Ez az, amiről minden emberi képtelenség szól. Ez az, ami miatt minden ember tapos, hogy a víz felszínén maradjon, lázasan próbálja nem észrevenni, hogy ha befelé figyelek,....nem vagyok ott. Nem vagyok ott. Ez az, amiről az egész badarság szól. Ha befelé figyelek, nem vagyok ott. És így megpróbáljuk kitölteni ezt. Fogalmakkal, magunkról szóló elképzelésekkel, inkább gondolunk magunkra egy abszolút romlott, szörnyű személyként, minthogy belenézzünk ebbe a semmibe. Inkább feláldozzuk az emberiséget, minthogy belenézzünk. Inkább megpróbáljuk feltölteni ezt az ürességet, élményekkel, emberekkel, droggal, spirituális élményekkel, így bármit beleszórunk az ürességbe, hogy az ne legyen ott. Minden megteszi. Kapzsiság, gyűlölet, irigység -- ahogy a buddhisták mondani szeretik. A normál mennyiségű kapzsiság, gyűlölet és irigység. A megfelelő mennyiségű, a szabvány..... De a különös az egészben az, hogy ha valójában megfordítjuk ezt, és ezt az éberséget közelebb hozzuk önmagához, sorjában maga felé fordítjuk, első alkalommal,......csak ha közvetlenül nézünk befelé, és csendben vagyunk, és nyugodtak, egyáltalán nem találjuk ezt olyan ijesztőnek. Egyáltalán nem olyan ijesztő. Nem ijesztő nem lenni valaminek. Nem ijesztő nem lenni valakinek. Mert ha nem valami vagy valaki vagy, akkor tiszta lélek vagy. Tiszta felébredettség vagy. Nem valaki, aki felébredett, nem én, aki felébredett nem valaki, aki megvilágosodott. A felébredettség felébredett, az éberség éber, a megvilágosodottság van megvilágosodva. A tudatosság tudatos. Nincs "én" vagy "te" mögötte. Az én vagy te, amit úgy hiszünk, hogy mögötte van, az csak gondolat. Ezért, amikor az emberek önvizsgálatot végeznek, szeretem azt mondani, hogy mindenki megkapja a választ, amikor először teszi fel a kérdést. De mindenki eldobja a választ. Ha megkérem őket, hogy csak nézz befelé, és kérdezd meg, KI VAGYOK ÉN? Sokszor az első dolog, hogy elkezdek felfelé keresni, ami azt jelenti, hogy gondolkodom, igaz? minden válaszkeresés..... ....nem, nem ott fent van..... Az a tegnapi hírek. Nincs ott lent sem. Miért nézünk....amikor azt keressük, hogy KI VAGYOK ÉN? Miért kezdünk kutatni? Mikor kezdtünk kutatni? Ha megkérdezem, hogy most a szobában vagy-e? Meddig kell keresni? Ugye tudod? Magától értetődő. Nincs szükséged egy gurura se, aki megmondja, hogy itt ülsz a szobában. Igaz? .....Tudod. Nos, KI VAGYOK ÉN? Csak nézd meg: KI VAGYOK ÉN? Ha az elméd azt mondja: "Nem tudom." Miért mondja az elme, hogy nem tudom? Mert nem talál semmit. Nem találja azt, amit keres. Olyan sokszor elmegyünk mellette. Mintha ez rossz válasz lenne. Mert amikor iskolások voltunk, a "nem tudom", az rossz válasz volt. Megmondták, tippeltél a tesztben, lenézted valakiéről, nem tudni ... nem-nem-nem, azt nem teheted. Még ha most tudjuk is, a spirituális vizsgálódásban is ez a hozzáállás. Gondolom, mert nem kaptam választ, kudarcot vallottam. Jobb, ha gondolkodom rajta. De tulajdonképpen rossz válaszra leltünk. Ha befelé figyelünk, és nem találjuk magunkat valaminek lenni, valakinek, valamilyen neműnek, ha befelé figyelünk, és látjuk, hogy közvetlen az elme mögött nem vagyunk senkinek a fia, lánya, vagy anyja, vagy apja. Mindezen szerepek megtörténnek, de van valami elsődleges, ami ezeket a meghatározásokat megelőzi. Ez nem egy jó valaki, vagy egy rossz valaki. Valami ezeken túli. Ez az, ami mögötte van. Még hangot is ad. Helyes. Ott van az én meghosszabbításom, igen. Egyenesen a semmiből. Ez a semmi, igaz? Egy bébi sírása. Ez az, ami a te szemedből és az én szememből néz kifelé. Ugyanaz a senki-ség, semmi-ség. És a hajlandóságban, hogy megálljunk, ... itt azonnal, csak megállni, és nem megpróbálni gondolkodni róla, nem megpróbálni kitalálni, nem megpróbálni egy nagyobb, jobb élményt szerezni, csak épp megállni éppen ott. És akkor felfedezed, hogy ez a semmi, végül is nem annyira semmi. Hogy ez a semmi, a minden. Ez a legteljesebb, leggazdagabb semmi, amibe valaha is belebotolhatunk. A semmi a mi saját létezésünk. A senki-ség. Paradox módon ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is fel tudunk magunkban fedezni. A szabadság attól, hogy valakik legyünk. Csak a hajlandóság, hogy egy pillanatra feladjuk magunkat. És akkor, ez az első lépés: ez a felébredés. Ha eljutsz ide, az a felébredés. Ez a senki-ség felébred: ez a felébredés. Ez a lélek felébred: ez a felébredés. Ha alva marad, nem nagy dolog, csak maradj ott. Ne gondolkodjál rajta, ne próbálj bármit tenni, csak maradj ott. És akkor nekifogunk ennek a kis vállalkozásnak, hogy éljük az életünket. Arra utalok, hogy a spirituális vándor útra kel. Ilyenkor látjuk, milyen is a felébredett éberség. És amikor kapcsolatot létesítünk, az egy dolog úgy senkinek lenni, hogy teljesen támogatnak minket, hogy senkik legyünk. Más dolog akkor senkinek lennünk, ha folyton abban vagyunk támogatva, hogy valakik legyünk. És különösen, ha ennek a senkinek kell kapcsolatot létesítenie. Lehet, hogy olyannal, aki nem ért egyet ezzel a dologgal. Ez az, amikor a spiritualitás kezd nagyon valóságossá válni. Tulajdonképpen ekkor kezd az igazság tüze égni. Magadat úgymond lángok közt találod. Még kisgyerek koromban, úgy hét-nyolcévesen, az egyik dolog, amit észrevettem a körülöttem levő felnőttekben, és amin elmélkedni kezdtem, az volt, hogy a felnőtt világ a szenvedésről, a fájdalomról és a konfliktusról szól. Annak ellenére, hogy egy viszonylag egészséges háztartásban, szerető szülőkkel és nővérekkel nőttem fel, és igazából csodás, boldog gyermekkorom volt, még így is sok fájdalmat láttam magam körül. Ahogy nézegettem a felnőttek világát, felmerült bennem: Hogy is van az, hogy az emberek konfliktusba keverednek? Gyerekként, emellett, fantasztikus hallgató voltam – akár azt is mondhatnánk, hogy hallgatózó. Minden beszélgetést kihallgattam, ami csak a házban zajlott. Volt is egy családi viccünk arról, hogy nálunk semmi nem történhetett úgy, hogy én ne tudtam volna róla. Szerettem mindenről tudni, ami körülöttem folyt, és így gyerekkorom nagy részét a felnőttek beszélgetéseinek hallgatásával töltöttem, otthon, és a rokonainknál. Legtöbbször nagyon érdekesnek találtam, amiről beszélnek, de észrevettem az eszmecseréikben egy bizonyos ár-apály jelenséget – hogyan is folyt bele a beszélgetés egy fajta konfliktusba, aztán visszacsordogált belőle, majd megint bele a konfliktusba, és újra elfelé tőle. Időnként veszekedés és sértődés is előfordult, és az emberek félreértettnek gondolták magukat. Ez az egész nagyon különleges volt számomra – és egyáltalán nem értettem, miért csinálják ezt a felnőttek; az, ahogy kommunikáltak és egymáshoz kapcsolódtak, teljességgel felfoghatatlannak tűnt nekem. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mi is zajlik, csak valami nem volt rendben ezzel az egésszel.
ELHISSZÜK, AMIT GONDOLUNK Ahogy nézelődtem és megfigyeltem, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre, egyszer csak belém csapott a felismerés: „Te jó ég! A felnőttek elhiszik a gondolataikat! Ezért szenvednek! Ezért kerülnek konfliktusokba. Ezért viselkednek furán, számomra érthetetlenül, mert elhiszik a fejükben lévő gondolatokat.” Nos, egy kisgyerek számára ez elég furcsa felfedezés volt. Teljesen ismeretlen fogalom. Természetesen nekem is voltak elképzelések a fejemben, de gyerekként még nem úgy járkáltam a világban, mint a felnőttek – folyamatos, szűnni nem akaró kommentárral az elmémben. Alapjában véve túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy élvezzem az életet, hallgatózzam, elvarázsolódjam, vagy elcsodálkozzam az élet valamilyen jelenségén. Akkor azonban felfedeztem, hogy a felnőttek az idejük nagy részét gondolkozással töltik, és még ennél is fontosabb – és sokkal furább volt, legalábbis számomra -, hogy el is hiszik, amit gondolnak. Elhiszik a fejükben lévő gondolatokat. Hirtelen azt is felismertem, hogy mi zajlik valójában, amikor a felnőttek kommunikálnak egymással: az emberek a gondolataikkal kommunikálnak, és mindegyikük elhiszi, hogy amit ő gondol, az igaz. A probléma pedig az, hogy minden felnőttnek különböző elképzelése van arról, hogy mi is az igazság, ezért aztán kommunikációjuk közben folyton egy kimondatlan tárgyalás-egyeztetés megy végbe, kísérletek sorozata arra, hogy meggyőzzék a másikat a saját igazukról, és megvédelmezzék saját gondolataikat és hiedelmeiket. Aztán, ahogy tovább figyeltem, miként is hiszik el a felnőttek a gondolataikat, belém ütött, hogy, „Ezek nem épelméjűek! Most már értem őket: Őrültek. Teljes őrültség a fejünkben lévő gondolatokat elhinni.” Furcsa mód, gyerekként ez valami féle megkönnyebbülést hozott, mert legalább kezdtem megérteni a felnőtteknek ezt az eszement világát, bár túl sok értelmet nem találtam benne. Ezt a tapasztalásomat sokszor osztottam meg másokkal az azóta eltelt években, és megtudtam, hogy egész sok ember emlékszik hasonló meglátásokra kicsi korából, a felnőtt világ őrültségével kapcsolatosan. Legtöbbször, azonban, ez a felismerés nem megnyugvást hoz a gyerekeknek, hanem azt eredményezi, hogy saját magukat kezdik el megkérdőjelezni; azt, hogy vajon nem velük van-e a probléma. És egy gyerek számára igencsak félelmetes megtapasztalás elhinni azt a gondolatot, hogy a felnőttek, akiktől a túlélésünk, a gondozásunk, a szeretve levésünk függ, lehet, hogy valójában nem épelméjűek. AZ EMBERI SZENVEDÉS DILEMMÁJA Számomra, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, ez a felismerés nem oda vezetett, hogy félni kezdjek a felnőttek világától. Sokkal inkább óriási megkönnyebbülés volt, hogy végre megértettem, miért is teszik azt, amit tesznek. Akkor még nem tudtam arról, hogy igazából épp az első felismerésemet tettem az emberi létezés egyik legnagyobb dilemmájára vonatkozóan: mi is okozza az emberi szenvedést. Ezt a kérdést már Buddha is feltette 2.500 évvel ezelőtt: Mi az emberi lény szenvedésének az oka? Amikor szétnézünk a világunkban, elképzelhetetlen szépséget és rejtélyt látunk. Rengeteg mindent lehet értékelni benne, és elbűvölődve lenni általa, de mégsem tudunk úgy tekinteni az emberi világra, hogy ne vegyük észre a mérhetetlen szenvedést és elégedetlenséget. Rengeteg erőszak, gyűlölet, tudatlanság és kapzsiság. Miért van az, hogy mi, emberi lények, annyira fogékonyak vagyunk a szenvedésre? Miért van az, hogy úgy csimpaszkodunk belé, mintha az valami értékes tulajdonunk lenne? Volt szerencsém kutyák és macskák között felnőni, és azt figyeltem meg, hogy egy kutya is tud mérges vagy csalódott lenni; képes megbántódni az érzéseiben – de aztán perceken belül, vagy néha akár másodpercek múltán, a kutya lehiggadt. Képes volt letenni a szenvedését, és visszatérni szokásos boldogság-állapotába, mindezt igen rövid idő leforgása alatt. Felmerült bennem a kérdés, „Miért van az, hogy az emberi lényeknek ilyen nehéz letenni a szenvedésüket?” Miért hurcoljuk tovább magunkkal, még akkor is, ha hatalmas teherré vált?” A legtöbb ember életét azok az események határozzák meg, melyek szenvedést okoztak nekik, és szinte mindegyikük réges-régen történt események miatt szenved. Ezek az események már nem zajlanak, mégis tovább élődnek az emberben, és még mindig a szenvedés tapasztalását eredményezik. Mi folyik itt? Ez a gyerekkoromban tett felismerés, bár akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy mennyire jelentős, a szenvedés okainak megértését indította el bennem. Kristálytisztává vált, hogy a szenvedésünk egyik legalapvetőbb oka az, hogy elhisszük, amit gondolunk, hogy a fejünkben lévő gondolatok hívatlanul érkeznek be tudatunkba, körbe-körbe örvénylenek, mi pedig hozzájuk tapadunk. Azonosulunk velük, és jó alaposan megragadjuk őket. Ez a gyerekkoromban tett felismerés sokkal jelentősebb volt, mint azt sejthettem volna. Sok évembe, inkább több évtizedembe került, hogy rájöjjek, amit gyerekkoromban megláttam, az a szenvedés gyökerébe talált bele: a szenvedésünk egyik legalapvetőbb oka az, hogy elhisszük a fejünkben levő gondolatokat. Miért is tesszük ezt? Miért hisszük el a fejünkben levő gondolatokat? Nem szoktuk a más emberek fejében levő gondolatokat elhinni, amikor mondanak valamit. Vagy amikor könyvet olvasunk, ami nem más, mint valaki más gondolatainak a rögzítése, akkor vagy elhisszük, vagy nem. De vajon miért van az, hogy a saját elménk gondolatait oly készségesen megragadjuk, megtartjuk, és még azonosulunk is velük? Úgy látszik, hogy nem vagyunk képesek letenni őket, még akkor sem, amikor óriási fájdalmat és szenvedést okoznak.
A NYELV ÁRNYOLDALA A gondolataink elhívésére irányuló programozásunk nagyrészt neveltetésünkkel veszi kezdetét, és a nyelvtanulás során végbemenő teljesen természetes folyamat révén teljesedik ki. A gyermek számára a nyelv fantasztikus felfedezés. Elképesztő, amikor képes lesz néven nevezni valamit. Óriási előnyökkel jár, ha képes rámutatni valamire, és azt mondani, „Ezt akarom!” „Akarok egy pohár vizet!” „Ennivalót akarok!” „Pelenkacserét akarok!” Csodás áttörés, amikor először felfedezzük és használni kezdjük a nyelvet. Az egyik legerőteljesebb darabkája a nyelvnek, amivel kicsi korunkban találkozunk, a saját nevünk; amikor felismerjük, hogy van nevünk. Én jól emlékszem erre a pillanatra az életemben. Csak ismételgettem a nevemet újra és újra, mert olyan élvezetes volt. Fantasztikus felismerés volt. „Oh! Hát ez vagyok én!” Ahogy növekszünk, szinte mindannyian beleszerelmesedünk a nyelvbe. A nyelv igen hasznos eszközünkké válik csodás dolgok kommunikálására, élményeink megosztására, az életen való átnavigálásra. A nyelv képessé tesz minket arra, hogy kifejezzük a kreativitásunkat és az intelligenciánkat. De a nyelvnek is van árnyék-oldala, mint minden másnak is. A gondolatnak is van árnyék-oldala, és pont ezzel nem vagyunk tisztában. Senki nem mondja el nekünk, hogy ha elhisszük az elménkben lévő gondolatokat, az nagy veszélyeket rejthet magában. Sőt, pont az ellenkezőjét tanítják meg nekünk. Úgy programozódunk be felnövekedésünk során – a szüleink, a minket körül vevő világ és egymás által -, mint egy számítógép. Elvágólagos látásmódot tanulunk meg. Valami vagy így van, vagy úgy, vagy helyes, vagy helytelen, vagy fekete, vagy fehér. Ez a programozás pedig kihat a gondolkodásmódunkra, és a világunk érzékelésére. Kék? Piros? Nagy? Magas? Krishnamurti, a nagyszerű spirituális tanító mondta azt, hogy „Amikor megtanítod egy gyereknek, hogy a madár neve ’madár’, a gyerek soha többé nem fogja a madarat látni.” Onnantól kezdve a „madár” szót fogja látni. Ezt fogja látni és érezni, és amikor felnéz az égre, ahol az az ismeretlen, szárnyas lény repdes, akkor el fogja felejteni, hogy valójában valami hatalmas rejtélyt lát. Elfelejti, hogy valójában nem tudja, mi is az. Elfelejti, hogy az eget átszelő valami a szavakon túli létező, és az élet végtelen nagyságának kifejeződése. Az égen valójában egy különleges, csodába illő valami repül. De amint megnevezzük, úgy gondoljuk, hogy már ismerjük is. „Madarat” látunk, s ezáltal lefokozzuk őt. „Madár”, „macska”, „kutya”, „ember”, „csésze”, „szék”, „ház”, „erdő” – mindennek nevet adtunk, és amint nevet adunk nekik, elveszítik természetes élőségük egy részét. Természetesen szükségszerű, hogy megtanuljuk ezeket az elnevezéseket, majd fogalmakat gyártsunk köréjük, de ha el is hisszük, hogy ezek a nevek és a köréjük alkotott elképzeléseink valóságosak, akkor máris beleestünk a fogalmi világ transzába. Tehát a gondolkodási és nyelvhasználati képességnek létezik egy árnyékos oldala is, amire, ha nem figyelünk és bután használunk, akkor szenvedni fogunk, és felesleges konfliktusokba kerülünk egymással. Hiszen, végső soron, pont ez, amit a gondolat művel: Elválaszt. Osztályokba sorol. Megnevez. Feloszt. Megmagyaráz. Még egyszer kihangsúlyozom, hogy a gondolatnak és a nyelvnek vannak nagyon hasznos aspektusai, ezért feltétlenül szükségesek. Az evolúció keményen dolgozott azon, hogy mi, emberek, összefüggően és ésszerűen tudjunk gondolkodni, vagyis, más szóval, olyan módon gondolkodjunk, mely biztosítani tudja a túlélésünket. De, ha visszanézzük, milyen is a világunk, akkor azt látjuk, hogy pont az a dolog, ami azért fejlődött ki, hogy segítsen a túlélésben, a börtön egy formájává is vált számunkra. Csapdába estünk egy álomvilágban, egy olyan világban, melyben első sorban az elménkben élünk. Ez az az álomvilág, mellyel annyi ősi spirituális tanítás foglalkozik. Amikor a szentek és bölcsek azt mondják, „A világod álomvilág. Illúzióban élsz,” akkor az elmének a világára utalnak, és arra, ahogyan elhisszük a valóságról szóló gondolatainkat. Amikor a gondolatainkon keresztül látjuk a világot, akkor nem vagyunk többé képesek az életet és a többi embert az ő valóságukban megtapasztalni. Amikor elhiszek egy gondolatot veled kapcsolatban, akkor teremtettem valamit. Egy fogalommá alakítottalak át téged. Bizonyos értelemben, ha valamit elhiszek veled kapcsolatban, akkor csökkentem az értékedet. Valami nagyon picike dolgot csinálok belőled. Ez az emberi lények működési módja, és ez az, amit egymással teszünk. Ahhoz, hogy igazán megértsük a szenvedés okát, illetve a belőle való szabadulás lehetőségét, igen közelről kell szemügyre vennünk az emberi szenvedés gyökerét: amikor elhisszük, amit gondolunk, amikor valóságnak véljük a gondolatainkat, szenvedünk. Ez egészen addig nem nyilvánvaló, amíg meg nem vizsgálod, de amint elhiszed a gondolataidat, azon nyomban az álomvilágban élsz, ahol az elme kigondol egy teljes világot, ami pedig valójában az elmén kívül máshol nem is létezik. Abban a pillanatban elkülönültnek kezded érezni magad, és többé nem érzed azt a mély, gazdag, humánus kapcsolódást a többiekhez, hanem még jobban visszavonulsz az elméd alkotta világba, a saját magad által kreált világba.” KIÚT A SZENVEDÉS MÁTRIXÁBÓL Hát akkor, hogyan lehet kikeveredni innen? Hogyan tudunk nem elveszni saját gondolatainkban, kivetítéseinkben, hiedelmeinkben és véleményeinkben? Hogyan kezdjünk hozzá az ebből a szenvedés-mátrixból kivezető út megkeresésének? Először is, egy egyszerű, mégis igen erőteljes megfigyelést kell tennünk: Minden gondolat – a jó gondolatok, a rossz gondolatok, a kedves gondolatok, a gonosz gondolatok – mind-mind valamin belül bukkannak fel. Minden gondolat egy hatalmas űrből bukkan fel, és oda is tér vissza. Ha megfigyeled az elmédet, felfedezed, hogy a gondolat csak úgy magától felbukkan – nem a te szándékod csinálja. Mi pedig épp azt tanuljuk meg, hogy megragadjuk a gondolatokat és azonosuljunk velük. De ha, akár csak egy pillanatra is, el tudjuk engedni gondolataink megragadásának ezt a szorongó szokását, akkor valami nagyon mélyre hatoló észrevételt tehetünk: azt, hogy a gondolatok csak úgy felbukkannak, teszik-veszik magukat, spontánul és önmaguktól fogva, egy óriási térben, tágasságban. A zajos elme valójában egy nagyon mély csendességben úszik. Lehet, hogy ez elsőre nem lesz teljesen nyilvánvaló, mivel a csendre és nyugalomra szokás szerint a külső környezet vonatkozásában gondolunk: Csendes-e az otthonom? Abbahagyta-e a szomszéd kutyája az ugatást? Ki van-e kapcsolva a TV? Vagy pedig belső értelemben beszélünk a csendről: Zajos-e az elmém? Lecsillapodtak-e az érzéseim? Rendben vagyok-e mindennel? De az a csend és nyugalom, amiről én beszélek, az nem egy viszonylagos fajta csend. Az nem a zaj hiánya, még csak nem is a mentális zaj hiánya. Sokkal inkább annak az észrevételéről szól, hogy létezik egy mindig jelen levő csend, és hogy a zaj is ebben a csendben történik – még az elme zaja is. Te magad is megfigyelheted, hogy a gondolat az abszolút csend öleléséből merül fel. A gondolat szó szerint a gondolat nélküliség világából merül fel – minden egyes ötlet egy óriási térből bukkan elő. Ahogy aztán tovább vizsgálgatjuk a gondolat természetét, különös tekintettel arra, hogy mi vagy ki az, aki tudatában van a gondolat felmerülésének, legtöbbünknek az a meggyőződése, hogy „Nos, hát én vagyok az, aki észreveszi a gondolatot.” Ez az, amit megtanítottak nekünk, és amit természetes módon feltételezünk – vagyis azt, hogy „te” és „én”, mint különálló egyének, „gondoljuk” a gondolatainkat. Hát ki más gondolná őket? De ha közelebbről megvizsgálod, akkor rá fogsz jönni, hogy nem igaz az, miszerint te vagy a gondolkodó. A gondolkozás egyszerűen megtörténik. Akár akarod, akár nem, mindenképp megtörténik, és abba is marad, akár akarod, akár nem. Amint elkezded megérteni ezt a folyamatot, elég sokkoló lehet, hogy az elméd csak úgy magától gondolkodik, és magától is áll meg. Ha nem próbálod kontrollálni az elmédet, akkor elkezded észrevenni, hogy a gondolat egy óriási térből bukkan elő. Ez pedig különlegesen fontos felfedezés, mert elkezded megtapasztalni, hogy van valami a gondolattól eltérő jelenlevő, és hogy nem vagyunk azonosak az elménkben felbukkanó következő gondolattal. Amikor elhisszük a gondolatainkat, amikor elhisszük azt, hogy a gondolataink egyenlőek a valósággal, nem nehéz észrevennünk, hogy ez közvetlen úton vezet el minket a frusztrációhoz, az elégedetlenséghez, és végső soron a sok szinten történő szenvedéshez. Ez a felismerés szenvedésünk visszabontásának első lépése. Van azonban még valami, amit meg kell látnunk – valami még alapvetőbb dolog. Ez a mélyebb felismerés jóval az után érkezik, hogy megformáltuk a véleményeinket, a hiedelmeinket, és a fogalmasítási képességünket. Miért van az, hogy amikor már elkezdjük érteni, hogy az elménk okozza a szenvedésünket, mégis továbbra is akkora erővel és vehemenciával kapaszkodunk belé? Miért csimpaszkodunk bele oly mértékig ebbe az identitásba, ebbe az azonosulásba, hogy néha már olyan, mintha az csimpaszkodna belénk? Ennek az az egyik magyarázata, hogy azt hisszük, az elménk tartalma – a hiedelmeink, az elképzeléseink, a véleményeink – vagyunk mi. Ez az elsődleges illúzió: hogy az vagyok, amit gondolok, hogy az vagyok, amit hiszek, hogy én az én különleges nézőpontom vagyok. Ahhoz, hogy átláthassunk ezen az illúzión, nagy segítség, ha még mélyebbre nézünk – abba, hogy mi is késztet arra minket, hogy ilyennek lássuk a világot. MIT IS KERESÜNK VALÓJÁBAN? Tamás Evangéliumában szerepel egy Jézusnak tulajdonított mondat: „A kereső addig keressen, amíg nem talál. Amikor talál, fel fog kavarodni. A felkavarodás után el fog képedni. Aztán pedig mindenek felett fog uralkodni.” Ebben az evangéliumban ez az első Jézus-idézet, és sok szempontból ez a legsokkolóbb tanítás az egész írásműben. „A kereső addig keressen, amíg nem talál.” Mit keres a kereső? Te mit keresel? Mit keresnek az emberi lények? Mindenféle nevekkel illetjük azt, amit keresünk, de igazából, akár Istennek, akár pénznek, akár elismerésnek, akár hatalomnak, akár irányításnak nevezzük, igazából mindannyian csupán boldogok akarunk lenni. Csak azért keressük ezeket a külső formákat, mert az hisszük, hogy ha megszerezzük őket, akkor majd boldogok leszünk. Vagyis, teljesen mindegy, mit is mondunk arról, mit keresünk – Istent, pénzt, hatalmat, presztízst -, valójában a boldogságot keressük. Ha nem hinnénk el, hogy amit keresünk, az boldoggá fog tenni minket, akkor nem keresnénk. Ebben az idézetben, Jézus biztat és irányt ad, amikor azt mondja, hogy a kereső addig keressen, amíg nem talál – amíg meg nem találja a boldogságot, a békét, magát a valóságot. Az igazság pedig az, hogy amíg valaki nem látja tisztán a valóságot, ahogy az van, addig nem lesz tartósan boldog vagy békés, ezért először mindenképp azt kell felfedeznünk, mi is a valós, kik vagyunk, és mi is az élet lényege. Jézus biztat minket, hogy tartsunk ki, addig menjünk, amíg meg nem találjuk. A legnagyobb kihívás itt az, hogy legtöbbünknek fogalma sincs róla, hogyan is keressen. Legtöbbünk számára a keresés a megragadás és az eredmény elérés újabb formája. De ez nem az a fajta keresés, amire Jézus itt utal. Jézus olyan keresési módra utal, amit már réges-régen felfedeztek: a belül történő keresésre. Ha alaposan szemügyre vesszük, bármi, amit kívül megszerezhetünk, végül el fog tűnni. Ez az állandótlanság törvénye, amit már Buddha is tanított több ezer évvel ezelőtt. Legyen az hatalom, irányítás, pénz, emberek, vagy épp egészség, minden, amit magad körül látsz, a megszületés és elenyészés folyamatát járja. Épp, ahogy a tüdőnk belélegez és kilélegez, szükségszerű, hogy a dolgok elenyésszenek, hogy az élet újat lélegezhessen. Ez a világmindenség egyik törvénye: minden, amit látsz, ízlelsz, érintesz és érzel, végül vissza fog térni abba a forrásba, ahonnan jött, csak azért, hogy újra megszülessen, újra megjelenjen, majd pedig újra visszahúzódjon a forrásba. Az idézet második mondata így szól: „Amikor talál, fel fog kavarodni.” Ez a sor azt mutatja meg, hogy legtöbben miért nem találnak tartós békességet – mert az emberek többsége nem akar felkavarodni. Legtöbbünk nem kíván összezavarodni. Nem akarjuk, hogy a boldogságkeresésünk bármilyen nehézséggel járjon. Valójában annyit akarunk, hogy a boldogságot tálcán nyújtsák oda nekünk. De ahhoz, hogy az igazi boldogságot megtaláljuk, hajlandónak kell lennünk felkavarodni, összezavarodni, meglepődni, feltételezéseinkben meginogni – és a nem-tudás feneketlen kútjába hajítódni. Mit is jelent az, hogy felkavaródva lenni, és miért is nyílnánk meg ez előtt, vagy kívánnánk is ezt bármilyen szinten? Ennek a megértéséhez közelről kell megvizsgálni az elménket, azokat a dolgokat, amikben hiszünk, azokat a gondolatokat, melyekbe belekapaszkodunk. Meg kell vizsgálnunk a hatalomtól, kontrolltól, dicsérettől, elismeréstől való függőségünket – az összes olyan dolgot, melyek miatt végső soron szenvedünk. A világ rajtunk kívül lévő dolgai hozhatnak ugyan némi átmeneti boldogságot és élvezetet, de nem hozzák el azt a mély beteljesedettséget, amire mindannyian vágyakozunk. Rajtuk keresztül nem vagyunk képesek szenvedésünk okaihoz közel férkőzni, és végső soron ezek a dolgok nem hozzák el az emberi szenvedés mély feloldozását. Ha valaki azzal állna elő neked, „Abbahagyhatod a szenvedést. Tényleg teljesen abbahagyhatod a szenvedést, itt és most. Mindössze fel kell adnod mindent, amit hiszel. El kell dobnod a véleményeidet, el kell dobnod a hiedelmeidet, még a saját nevedbe vetett hitedet is fel kell adnod. Mindezt fel kell adnod, de semmi mást nem kell tenned. Add fel mindezt, és akkor boldog leszel, teljesen boldog és szenvedéstől mentes, örökre.” A legtöbb ember számára ez elfogadhatatlan üzlet. „Hogy adjam fel a gondolataimat? Adjam fel a véleményeimet? Ha ezt tenném, akkor feladnám azt, aki vagyok! Nem! Ezt nem vagyok hajlandó megtenni! Inkább szenvedek, mint hogy feladjam a gondolataimat, a hiedelmeimet, mindent, amibe kapaszkodom. Inkább szenvedek, mint búcsút intsek a véleményeimnek!” Lehet, hogy ez nevetségesnek tűnik, a helyzet azonban az, hogy a legtöbben itt tartanak. Legtöbbünk ebben az elme-állapotban él. Ha nem vagyunk hajlandók felkavaródni, vagyis nem vagyunk hajlandók észrevenni, hogy amiről azt gondoltuk, valódi, valójában nem is az, akkor sosem lehetünk boldogok. Ha nem vagyunk hajlandóak felismerni, hogy amit mi gondolunk, az nem az igazság, akkor sosem lehetünk boldogok. Ha nem vagyok hajlandók totális őszinteséggel megvizsgálni azt a felépítményt, aminek magunkat gondoljuk, és nyitottnak lenni arra, hogy hatalmasat tévedtünk magunkkal kapcsolatban – talán egyáltalán nem is azok vagyunk, akinek gondoltuk magunkat -, ha nem vagyunk nyitottak legalább esélyt adni ennek a lehetőségnek, akkor nincs módunk megtalálni a szenvedésből kivezető utat. Ezért mondja Jézus, hogy amikor találni kezdesz, fel fogsz kavarodni. Amikor éberebbé, tudatosabbá, kezdesz válni, amikor kezdenek felnyílni a szemeid, elsőként azt látod meg, hogy mennyire eltévelyedett vagy, és hogy milyen erősen kapaszkodsz a saját szenvedésedbe. Ez, sok szempontból, a legeslegfontosabb lépés: Hajlandó vagy felébredni? Hajlandó vagy kinyitni a szemedet? Hajlandó vagy felismerni a tévedésedet? Hajlandó vagy meglátni, hogy nem az igazság, nem a valóság nézőpontjából éled az életedet? Ezt jelenti összezavarodottnak lenni. Összezavarodottnak lenni azt jelenti, hogy hajlandó vagy meglátni az igazságot, és hajlandó vagy felismerni, hogy a dolgok nem olyanok, mint amilyennek gondoltad őket. Fordította: Oravec Andrea – Forrás http://www.onmunka.blogspot.com/ Az üresség tánca -részlet- AdyashantiMiután felébredsz az elkülönültség álmából, és rájössz, hogy egy vagy a forrással, még fel kell fedezned, milyen jelentőséggel bír ez a változás a további életedre nézve. A felismerés pillanatában még a lélegzeted is elakad. Lenyűgöz a tudat, hogy minden Egy, és hogy ez az Egy te magad vagy.
A legjobb hasonlat talán a következő lenne: Miért olyan fontos, hogy rájöjjünk erre? Ismerek olyan embereket, akik átélték ezt a felismerést, utána azonban az első dolguk az volt, hogy visszatérjenek a régi, jól meg szokott kerékvágásba, amelyben van "én" és vannak "mások". Mind a mai napig úgy élik az életüket, mintha létezne személyes "én" és személyes "te", annak ellenére, hogy volt szerencséjük megtapasztalni ennek az alapállásnak a téves mivoltát. A tapasztalat sokszor tehát nem elég. Az emberek nagy része a személyes "én és te" bűvkörében éli az életét. Aztán jön a felfedezés, miszerint nem létezik "másik", és hirtelen minden személyes viszonyt eltöröl. Hogyan élhet együtt az ember egy ilyen felismeréssel? De mi lenne, ha most valóban végiggondolnád ezt az egészet? A tanítványaim arra voltak kíváncsiak, hogyan élem meg a kapcsolatomat. A feleségem, Annie erre azt mondta nekik: "Nem várunk el egymástól semmit, és nem arra használjuk a kapcsolatunkat, hogy megoldjunk dolgokat. Ez az egész nem erről szól." A tanítványok azonban nem értették, amit mond, és egyre csak folytatták a kérdezősködést. Nézz szembe a felismerés következményeivel, miszerint: nem létezik "másik"! Amikor megvilágosodsz, a "te meg én" álmából kell felébredned. Ha képes vagy befogadni, mit is jelent ez valójában, a lélegzeted is eláll. Hiszen ha nincs "más", akkor nincs személyes kapcsolat sem. Minden kapcsolati probléma gyökere abban keresendő tehát, hogy a felek valamelyike nem veszi elég komolyan a tényt, miszerint nem létezik "másik". Nincs senki, akitől elvárhatnánk valamit; senki, akit megváltoztathatnánk; senki, akire szükségünk lehetne, vagy akinek a szükségletét mi kielégíthetnénk mindez csupán illúzió. Látod? Ilyen óriási kihívást tartogat számodra, ha nem csupán egy érdekes spirituális tapasztalást keresel, de megpróbálod valóban megérteni mindazt, amit ez a tapasztalat magában foglal. Ha viszont megállsz, és jól szemügyre veszed ezt a belső ütközést, amelyet spirituális megvilágosodásnak neveznek, az olyan lehetőségeket tartogat számodra, mint annak idején a Big Bang a világ számára. Sőt, még annál is nagyobbakat. Ez képtelenség. Hogyan is tehetnéd? A végtelent nem gyömöszölheted bele kicsinyke, korlátolt életedbe. Ehelyett inkább szenteld az életedet az isteni indíttatásnak. Még ha nagyon komolyan veszed is a dolgot, és úgy döntesz, hogy elmélyíted magadban a felismerést, az "én és te" látszata akkor is megmarad. Ha nem vagy rá képes, hogy ezt a felismerést teljes mértékben átvidd a kapcsolatodba, nagyjában-egészében ugyanúgy folytatódik majd minden, mint azelőtt. Egy-két dolog talán új megvilágításba kerül, a kapcsolat alapját azonban továbbra is az adja, hogy mit nyújtotok egymásnak, illetve hogy miként oldjátok meg a dolgokat. Ha mélyebbre mész, és a maga teljességében felfedezed, mit is jelent ez a "nincs más" nevű tapasztalás, a felismerés önmaga újrarendezi a látszatvilág működését. Az egész kapcsolat egy más dimenzióba kerül, hiszen rájöttél, hogy az "én és te" közti személyes kapcsolat valójában nem létezik. A ráeszmélés spontán módon újrahangolja emberi kapcsolataidat, anélkül hogy neked irányítanod kellene ezt a folyamatot. Ha javítani szeretnél egy kapcsolaton, egyszerűen mélyítsd el magadban a felismerést. Lehet, hogy a viszony nem abban az irányban fog változni, amerre te szeretnéd, de egész biztosan változni fog. Egy zen bölcsesség szerint: Abban táncol, repked az egész lényed, teljesen átjárja még a fizikai testedet is. Újra élővé, vibrálóvá válik minden. Táncolsz - az üresség táncol! Egyszerre minden megelevenedik. És végül, amikor a zsigereidben is megnyílsz, eléred azt a mérhetetlenül mély állandóságot, amelyben a megnyílás - ami te magad vagy - egyszerűen az átlátszóságba hal. Abszolúttá válsz. Te magad leszel Az. A mesterem mindig arra figyelmeztetett bennünket, hogy "a spiritualitás nagyon könnyen válhat üres fecsegéssé". Az elme képes megvilágosodni - a maga szintjén. Teljesen tisztává, tudatossá válhat, és ez a megvilágosodás légiességet, tágasságot hozhat számára. Még ezután is maradhatnak azonban - és általában maradnak is - apró, finom darabok a személyes "én"-ből, amelyek továbbra is védik magukat. Ezért is van, hogy a legtöbb embernél - amint a nyak alatti területre merészkedik - az önvédelem kérdése válik központi témává. Mert egy dolog megváltoztatni, kiüríteni az elmét, és egy másik dolog a helyére tenni a szívet. A szív a hazatérés kulcsa, az otthon kapuja. Ennek a megnyílása egy teljesen más minőségű intimitást kíván meg és hoz el. Így lehetséges, hogy bizonyos spirituális közösségek elmennek mellette - mert ők csupán az elméjükbe engedik be a fényt, máshová nem. Ahogy a megvilágosodás fénye egyre lejjebb kúszik a fejedtől a szíved irányába, lényednek mindig újabb és újabb átvilágításra váró területeit fedezed fel. Amikor eléred a nyak alatti részt, onnantól kezdve indul az igazi munka - úgy is mondhatnám, hogy a piszkos munka. Ezen a ponton aztán fel kell húznod a kesztyűt spirituális értelemben, hiszen ha valóban el akarsz jutni a szívhez, nagyon mélyre kell ásnod az érzelmeidben. Könnyen lehet, hogy megakadsz valahol, mert félsz teljesen belehalni ebbe az egészbe. És ilyenkor - épp úgy, ahogy mondod - arra is felhasználhatod a spiritualitást, hogy megvédd magad az igazi áldozattól. Az emelkedett spirituális állapotok - sugárzó tökéletességüknél fogva - a leghatékonyabb búvóhelyek közé tartoznak. Így történhet meg, hogy egyes emberek újra és újra csodálatos, felemelő állapotokat élnek át az általuk választott meditációs csoportban, a munkából hazatérve mégis az az első dolguk, hogy belerúgjanak a kutyába. A különböző spirituális tradíciók a megvilágosodás eltérő aspektusait testesítik meg. A zen a zsigeri szintet képviseli, és azt is célozza meg. A zen az igazán mélyre hatolást Nagy Halálnak nevezi, mert ilyenkor valóban mindent el kell engedni, még a szívet is. Mert ahogyan megragadhatunk az intellektuális megvilágosodás szintjén, éppúgy ragaszkodhatunk a szív fényességéhez is. Épp ezért beszél a zen annyit az ürességről. A zenben a cél az üresség hegye, amely voltaképpen nem más, mint a létezés szubsztanciája. A sugárzóan üres elme nagyon is élő. Amikor sikerül megérezned a szívet, amely mélyebb, több az érzelmeknél, de nem egy érzelmek nélküli, halott szív, akkor a tél közepén felragyog a nap. Sétáltál már odakinn azoknak a fagyos téli reggeleknek az egyikén, amikor, bár szikrázóan süt a Nap, mégis dermesztő, fogcsikorgató hideg van? Mikor azonban a belső, benned lévő nap melegít, akkor sosem fázol. Az igazi üresség sugárzó, meleg és élettel teli. Az emberek rendre felteszik nekem a következő kérdést: Az ember valós természetét - amelynek felismeréséről a megvilágosodás valójában szól - nagyon plasztikusan megvilágítja az a magyarázat, miszerint igaz természetünk akkor ébred teljesen tudatára, amikor az elménk a lehető legjobban megnyílik. Ez nem azt jelenti, hogy a gondolataink addig tágulnak, amíg meg nem hódítják a kozmoszt, sokkal inkább azt, hogy elménk olyannyira nyitott állapotba kerül, amelyben egyszerűen eltűnnek a határai. Észreveheted, hogy amint elidőzöl egy gondolatnál, és elkezdesz hinni benne, elméd azonnal köré zárul. A természetes elme nyitott és végtelen, és ugyanez mondható el a szívről is. Ez az igazán megdöbbentő a természetes állapotban: hogy a szív és az elme alapvetően nyitottak, és fogalmuk sincs, hogyan kell bezárulni, jöhet bármilyen körülmény. Ugyanakkor létezésed még a nyitott elménél és szívnél is mélyebb, elemibb dolog: mindent magában foglal. A gondolatok és meggyőződések által korlátozott elme valójában Isten szeretne lenni: megpróbálja kideríteni, mit tesznek az emberek, és hogy miért teszik mindezt. Ez azonban nem a te dolgod, nem a te problémád. Neked csak végig kell menned az életen, és mindig, minden körülmények között az imént említett nyitottsággal kell hozzáállnod a dolgokhoz. Igazi Éned mindig is ezt tette. Igaz természeted felismerését nem úgy kelI elképzelned, hogy valami különleges és elképesztő élményben lesz részed, amelynek hatására aztán hirtelen felkiáltasz, hogy: "Gyere világ, kész vagyok!" Nem. A legmélyebb tapasztalásban éppen hogy arra döbbensz rá, hogy ez a nyitott, sugárzó és üres elme és ez a nyitott, sugárzó és üres szív mindig is nyitva voltak. Valójában tehát nem kelI megnyílniuk, hiszen a nyitottság öröktől fogva a sajátjuk. Többé nem kettőt látsz, csakis az Egyet, mindenhol és mindenben. Az emberek félnek a sérüléstől, ezért védőfalat vonnak maguk köré. Ez azonban épp olyan, mintha kisétálnál a csillagos éjszakába, és megpróbálnád felöltöztetni a hatalmas, végtelen eget. Persze nem sikerül, mert a végtelen simán kisiklik a ruha nyakán és az ujjakon át. Ugye, milyen nevetséges? Csak hogy megvédd magad, ott tartod ezt a szánalmas kis kabátot a hatalmas üresség kellős közepén, miközben arra gondolsz, hogy egyszer talán majd kigombolod, és akkor spirituálisan felszabadulsz. Pedig nem. Mindaddig, amíg - azt gondolva, hogy ez a helyes spirituális út - erővel próbálunk megszabadulni az egótól, valójában csak fenntartjuk. Ha viszont belátjuk, hogy minden ez irányú próbálkozás is csak épp olyan "egózás", erőlködés nélkül megszabadulunk tõle. Megnézhetsz egymás után száz tölgyfát - mindegyik különböző lesz, mindegyiknek lesz saját "személyisége", egót viszont egynél sem találsz. Az egózás megállításának tehát semmi köze a személyiség elvetéséhez. Valójában semmi olyanhoz nincs köze, ami megfogható vagy megfogalmazható - sem a gondolatainkhoz, sem az érzelmeinkhez, de még magához az egónak nevezett dologhoz sem. Ha ahhoz, hogy szabadok lehessünk, meg kellene állnunk, vagy - ne adj' isten - a körülöttünk lévő világnak meg kellene állnia, akkor bizony óriási bajban lennénk. De nem így van. Nekünk csak azt a mechanizmust kell leállítanunk, amelyik állandóan valami cél felé, vagy épp az ellenkező irányba hajt minket. A létezés teljesen új dimenziója nyílik meg előttünk, ha hagyjuk ezt az egózást lejárni, kifulladni. Csak dőlj hátra, és figyelj. Ha így teszel, láthatod, hogy valójában semminek, ami benned felmerül, nincs egószerű vagy "én"-szerű természete. Egy gondolat az csupán csak egy gondolat. Egy felmerülő érzésben nincs benne az "én", és ugyanez igaz az esetleges tanácstalanságra, zavarra. Elég csupán figyelnünk, és láthatjuk, hogy minden spontán módon keletkezik, és természeténél fogva semmi nem viseli magán az "én" jeleit. Ez az egószerű minőség csupán a dolgok felmerülése után rakódik rájuk. Amint azonban bedőlünk ennek az utólagos egószerűségnek, máris egy teljesen új nézőpontban találjuk magunkat: "én vagyok mérges; én vagyok zavart; én vagyok gondterhelt; én vagyok boldog; én vagyok depressziós; én vagyok meg nem világosodott", vagy ami még ennél is rosszabb, "én vagyok megvilágosodott". Hirtelen mindent, amivel találkozunk, amit teszünk, és amit tapasztalunk, átszínez ez az "én"gondolat. Az emberek azt hiszik, hogy a spiritualitás egy megváltozott létállapot, pedig csupán ez az illúzió a megváltozott létállapot. A spiritualitás nem állapot, hanem éberség kérdése. A mesterem egyszer azt mondta nekem: A megállásra vonatkozó spirituális útmutatás nem az elmét, az érzelmeket vagy a személyiséget veszi célba. Arra az utólagos gondolatra értendő, amely a hátára veszi a dolgokat, vállalván a velük járó felelősséget, és azt mondja: "ez az enyém". Ezt mondja a megállásról szóló tanítás. És ha megtetted, át kell érezned, hogy ott és akkor, abban a szent pillanatban milyen tökéletesen fegyvertelen az "én". Ilyen állapotban egyszerűen képtelen rá, hogy bármit is tegyen, fogalma sincs, merre induljon: előre vagy hátra, jobbra vagy balra. Ez az a megállás, amiről szó van. Minden más csak játszma. Hát úgy, hogy többé nem állunk hadilábon önmagunkkal. Ezzel azonban megint csak mellélő, hiszen elmulasztja azt, ami most, ebben a pillanatban történik. Az Egységet érezzük. Ha elvont, fogalmi síkon keressük, nem találhatjuk meg, hiszen ez a sík maga is megosztott, vagyis hiányában van az Egységnek. Az Egység állapotába csak akkor léphetünk be, ha képesek vagyunk teljesen fegyvertelenné válni, nem próbálunk semmit bizonyítani vagy cáfolni, csak egyszerűen, ellenállás nélkül beleengedjük magunkat ebbe a védekezés nélküli állapotba. Ilyenkor szó szerint a testünkben, nem pedig a testünkön kívül vagyunk. Ez a test pedig nem harcol többé saját maga ellen. Az elme lehet, hogy gondolkodik, lehet, hogy nem - a lényeg az, hogy az esetleges gondolatok nem állnak szemben egymással. Légy kíváncsi erre az állapotra! Légy kíváncsi saját igaz természetedre! A kíváncsiság megnyit téged ennek az egységérzésnek a befogadására. Ha sikerül, először is arra fogsz rádöbbenni, hogy fogalmad sincs, ki vagy! Minél mélyebb benned a felismerés, miszerint igaz valód a nyitottság, fizikai tested is annál jobban elfogadja majd, hogy nincs mi ellen védekeznie, és egy idő után képes lesz megnyitni magát. Fizikai szinten ezt leginkább az izmaidban és a csontjaidban érzed majd. Ezek után indulhat be a test legmélyebb, legősibb működése, amelynek révén a nyitottság, az Igazság fizikai kifejezőjévé válhat ahelyett, hogy továbbra is a kicsinyke én védőbástyájaként szolgálna. Ilyenkor a test nem más, mint a nyitottság kiterjesztése. Kezed, lábad minden apró mozdulata a nyitottság kifejeződése; a tárgyakkal való érintkezés is a nyitottság kiterjesztésének érzetét kelti. Csecsemő módjára csodálkozol rá a mozgás, az érzékelés és a körülötted lévő világ keltette örömökre. A különbség annyi, hogy a szellemi ébredés azon mély és érett szintjén, amelyről beszélek, rendelkezel valamivel, amivel egy csecsemő nem: bölcsességgel. Utóbbi egy idő után azonosul a figyelmét felkeltő tárgyakkal, illetve azzal a róla szóló képpel, amelyet a környezete sugároz felé. Amikor azonban az érett test-elme válik a nyitottság, vagyis saját igaz természetének kiterjesztésévé, és ennek következtében újra felfedezi a gyermeki ártatlanságot, neki már megvan a maga bölcsessége, amely lehetővé teszi az olyan felesleges mechanizmusok nélküli rácsodálkozást, mint a görcsös ragaszkodás vagy éppen az elutasítás. Maga a rácsodálkozás és a mozgás öröme tehát egyáltalán nem infantilis dolog. Gyermeki, ám annál bölcsebb tulajdonságokról van szó. Hiszen épp a szóban forgó nyitottságban van a legeslegmélyebb és legeslegértékesebb tudás. Ha ezt eléred, végül képessé válsz az én-tudat nélküli rácsodálkozásra és elragadtatásra, miközben minden egyes pillanatban teljes bizonyossággal tudod, hogy a világon senki és semmi nem bánthat. A csecsemő egész világa a test körül forog. Ez nem is baj; így kell lennie. Az ártatlan bölcs azonban nem engedheti meg magának, hogy teste védelmezésével legyen elfoglalva. Az ő teste is fennmarad persze, ez azonban nem a lét elvesztésétől való félelemből történik. Hiszen az újraemlékezésben, Énedhez való legmélyebb visszatalálásodban éppen az a legszebb, hogy szabaddá tesz: általa itt lehetsz, tökéletesen a jelenben élhetsz, mindenféle félelem nélkül. Van a nyitottságnak még egy fontos aspektusa: az intimitás. Az Igazsághoz - és egyben a szépséghez - vezető legrövidebb út a tapasztalás közvetlenségén át vezet. Vagyis bensőséges viszonyba kell kerülnöd minden tapasztalással, legyen az külső vagy belső, "jó" vagy "rossz". Ha ez sikerül, megosztott elméd kénytelen lesz megválni mindentől, ami éppen foglalkoztatja. Ebben az intimitásban az ember csodálatosan megnyílik, és felfedez valami hatalmasat, valami mérhetetlent. Lehet az élmény gyönyörű vagy kellemetlen, ha sikerül a maga teljességében, közvetlenül megtapasztalnod, feltárul számodra a végtelen. A világnézet valójában mindig ön-nézet - szó szerint. Ez az érzéki burok az egyes ember elméjén kívül nem létezik. Könnyen megértheted, mi is ez, ha egy pillanatra elképzeled, hogy meghalsz. Minden, ami meghal veled, hamis volt - a magadról kialakított képed; a világnézeted; az összes elképzelésed arról, hogy milyennek kellene lennie, és hogy milyen lehetne a világ; és hogy te magad milyen lehetnél, illetve milyen kellene, hogy légy - legyél akár megvilágosodott, akár nem. Amikor az elme működése leáll, ez mind semmivé lesz. Valójában tehát semmi sincs itt belőle. Ha igazi szabadságra vágysz, fel kell kész ülnöd rá, hogy el fogod veszíteni a világodat - és mindent, ami hozzá tartozik. Ha most az jár a fejedben, hogy valahogy mégis be kellene bizonyítani világnézeted helyességét, akár csomagolhatsz, és indulhatsz is hazafelé. "Halleluja! Tudtam! Nekem volt igazam!" - ha ilyen felismerést vársz a megvilágosodástól, akkor jobb, ha inkább elmész nyaralni, vagy visszamész dolgozni, és nem izgatod magad tovább spirituális dolgok miatt. De ha csak egy kicsit is felvillanyoz az ötlet, hogy az ébredésben valami ilyesmire jössz rá, hogy: "Ó, mekkorát tévedtem! Teljesen tudatlan voltam saját magammal és a többi emberrel kapcsolatban. Fogalmam sem volt, hogyan is működik a világ" akkor van rá esély, hogy jó helyen jársz. Az ember tudat alatt arra használhatja a meditációt, hogy bebizonyítsa magának világnézete helyességét. Ez ugyanúgy eredhet pozitív szándékból, mint negatívból. Gondolhatsz például erre: "Tudom, hogy Buddha vagyok. Tudom, hogy megvilágosodott vagyok. Tudom, hogy megvilágosodott vagyok." De lásd be, hogy még így is egy bizonyos világnézetet próbálsz magadra erőltetni, ami végül úgysem működik. Innen származik a mondás, miszerint: "ha találkozol az úton a Buddhával, öld meg". Amikor elengeded ezt az eszmékből és képekből álló burkot, az olyan, mintha egy álomból ébrednél fel. Ahhoz tehát, hogy rájöjj, mindez csupán álom, fel kell ébredned belőle. Hiheted te, hogy nem létezik világ, vagy, hogy nem létezik én, de mindaddig, amíg nem szerzel róla közvetlen tapasztalatot, az egész csupán fundamentalizmus marad. Ez is csak egy megnyilvánulása annak a mechanizmusnak, amelyben az elme ráerőltet, ráhúz valamit a valóságra. Meditációs állapotban felismerheted a különböző, általad kreált és vallott nézőpontokat, és elkezdheted elengedni azokat. Ám, amint elengeded őket, máris újak jönnek a helyükbe. Pótolod a hiányt. A meggyőződés ugyanígy működik. A legtöbb ember nem képes a nélkül leszámolni meggyőződésével, hogy ne keresne helyette azonnal egy másikat. "Ez még jobbnak tűnik, ezen túl ezt fogom vallani" - mondja magában. Pedig sokkal hatékonyabb, ha az egyes meggyőződések helyett inkább azt a valakit kérdőjelezzük meg, aki beléjük kapaszkodik, és nem bír nélkülük élni. Hiszen e nélkül hiába is látunk át az egyiken, mindjárt ott terem a helyében egy másik. Valahogy úgy, mint a felületes gyomlálásnál. Képzeld el, hogy előrefelé menetelsz, amíg egyszer csak elérsz egy falhoz. Van rajta egy ajtó. Kinyitod, és átlépsz rajta. Ezután csak úgy mehetsz mélyebbre, ha fokozatosan eltávolodsz a faltól. Ha hátranyúlsz, és belekapaszkodsz a falba, úgy nem jutsz messzire. Ha tehát valóban mélyre szeretnél menni, oda, ahol megtapasztalhatod a transzcendenciát, muszáj elengedned az elmét. Az elme ravasz. Ezt mondja: "Rendben, elengedem a falat. De fogok egy jó csomót a felhalmozott tudásomból, teletömöm vele a zsebeimet, és úgy folytatom az utat. Bármikor szükségem lehet az elméleteimre." Sőt, készülj fel rá, hogy kérdésekkel fog bombázni: "Biztonságos dolog ez? Bölcs dolog ez? Nem csinálok hülyét magamból?" Az elme nem képes felfogni, hogy létezik egy mély, igaz intelligencia, egy transzcendens intelligencia, amely nem mentális erőfeszítés és fogalmi megértés terméke. Az igazi spirituális késztetés mindig az elme mögé nézésről szól. Ezért mondják, hogy ha meglátogatod Istent, vagy meztelenül menj, vagy sehogy! Ha képes vagy elengedni az összegyűjtött tudást, egy teljesen más létállapotba kerülsz. Úgy is mondhatnánk, hogy átlépsz egy másik dimenzióba. Ebben a dimenzióban minden tapasztalás elhalkul benned. Lehet, hogy az elme még mindig ott csacsog a háttérben, az is lehet, hogy nem, a lényeg az, hogy a tudat nem foglalkozik többé vele. Nem kell azzal törődnöd, hogy leállítsd. Tudatosságod szépen áthalad a tudás falán, egyenesen abba a bizonyos nagyon csendes állapotba. Ahogy mélyebbre mész, szó szerint valami nagy titokban van részed. Ilyenkor ismét bejöhet a kíváncsi elme, hogy megtudja, miről van szó, és hogy megpróbálja megmagyarázni azt. Ez azonban nem visz mélyebbre. A titok csak akkor tárul fel jobban, ha lemondasz az irányításról. Hiszen az az én csupán a felhalmozott tudás és tapasztalatok fényében, azoknak köszönhetően létezett. Ha lemondasz róla, valami nagyon érdekes élményben lesz részed: szó szerint megválsz az emlékeidtől. Magad mögött hagyod mindazt, amivel saját magadat, a szüleidet és a világ összes dolgát azonosítottad. Eltűnik a tegnap. És ekkor kezd érdekes lenni a dolog, hiszen észreveszed, hogy mindezek nélkül is vagy, létezel - itt és most. A létezés még csodálatosabbá, még titokzatosabbá válik. Téves énképeden kívül semmi mást nem veszítesz el. Nem válsz tudatlanná, ügyefogyottá. Attól még, hogy rájössz: nem az vagy, akinek hitted magad, nem felejted el, hogyan kell bekötni a cipőfűződet. Az elme mégis fél ettől a változástól. Épp ezért a megvilágosodás legnagyobb akadályát a róla alkotott gondolataid jelentik. --------- Szatszang
„Azért vagyunk itt, hogy felismerjük és megéljük az örök Igazságot. Szatszangban lenni annyit tesz, mint kapcsolatban lenni az Igazsággal. Ha ezt megértjük, közös céllal gyűlhetünk itt össze. Amikor tehát szatszangba igyekszel, mert szeretnél kapcsolatba kerülni az Igazsággal, a következő alapvető kérdést kell feltenned magadnak: „Ki vagyok én?” vagy inkább: „Mi vagyok én?”. Mindeközben pedig el kell engedned saját szerepeidet és a hozzájuk kapcsolódó forgatókönyvet, vagyis azt a történetet, amelyet az életednek gondolsz. Olyasmikre célzok, mint amikor például azt gondolod magadról. hogy „ a szerencse fia/lánya vagyok…”, „balek vagyok…”, vagy épp: „én vagyok az aki soha az életében nem talál magának párt…”, „én vagyok a spirituális kereső, akinek megannyi szellemi tapasztalat van a háta mögött”. Mindannyiunknak megvan a magunk szerepe és a hozzátartozó forgatókönyve. Ezek azonban nem mi vagyunk. A Szatszangban épp az a csodálatos, hogy megadja a lehetőséget, hogy felébredj saját történetedből. Amikor elkezded megérteni az Igazság természetét, hogy az nem egy absztrakció, nem egy távoli és nehezen elérhető dolog, és nem is olyasmi, amit még meg kellene tanulnod. Felismered, hogy az Igazság te magad vagy, történeted, illetve forgatókönyved nélkül, itt és most. Ennek az együttlétnek tehát az az igazi áldása, hogy általa itt és most kiléphetünk szerepünkből – egy napot sem kell várnunk. Nagyon fontos megértened, hogy igaz valódra ébredésed nem valami olyasmi, amit a jövendőben kellene elnyerned. Nem lehet rá felkészülni, nem lehet megdolgozni érte, de nem lehet kiérdemelni sem.A megvilágosodás nem más, mint az én-tudatban bekövetkező radikális változás. Most azt gondolod, hogy te te vagy, ez azonban nem így van. Valójában örök létező vagy. Itt az idő: ébredj fel! Nem holnap. Most.” Adyashanti – Dharmikus kapcsolat
„Elménk úgy hiszi, hogy a megvilágosodás, a felszabadulás azt jelenti, hogy egyszerre minden kellemetlen élménytől megszabadulunk. Ebben óriásit téved. Az isteni nem mocskolná be a kezét azzal, hogy bármit is eltávolítson az utunkból… Ez épp olyan volna, mintha levágná a karodat. De ha úgy éled meg mindezeket az élményeket, mint a csoda, az isteni – vagyis saját csodád – megjelenéseit, azzal teljesen átalakíthatod őket. Lásd meg a jelenben a teljességet, az időtlenség minőségét, ahogy minden egyes jelenségben és tapasztalásban újra és újra megmutatkozik. Ha így teszel, a benned lévő szentség kiteljesedik, és elhagyja a szimplán kellemes élmények tartományát, hogy kitöltse tapasztalataid teljes spektrumát. Elkezded közvetlenül érzékelni, hogy minden földi megnyilvánulásban az isteni borul virágba. Ha valahol zavar van, maga Isten zavart. Ha valami tiszta, Istené a tisztaság. Ha ezt látod, akkor Istent fogod látni az út szélére dobott szemétben, és abban a hajléktalanban is, aki fél éve nem fürdött. Mindenhol ugyanazt a szentséget érzékeled – ugyanazt a bensőséges dharmikus kapcsolatot, amely a csodát fűzi össze saját magával. És ez így megy tovább, egyre jobban és jobban, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva az életedben. Ahogy elkezded mindenben a szentséget látni, rájössz, hogy nem az vagy, akinek ezelőtt gondoltad magad. Élő, éber csoda vagy, amely láthatatlan és megfoghatatlan.” https://sites.google.com/site |
Főoldal > A szív útja >
