AKÁRHOL IS VAGY, LÉPJ BE ONNAN A MOSTBA!

Mindig azt hittem, hogy valódi megvilágosodás vagy a szerelmen keresztül lehetséges, vagy sehogy. Hisz nem a kölcsönös szerelem tesz minket újra teljessé? Hogyan is lehetne bárki élete teljes, amíg ez meg nem történik?

Igaz ez az állítás a te tapasztalatod szerint? Megtörtént ez veled?

Még nem, de hogy is lehetne másképp? Tudom, hogy meg fog történni!

Más szóval egy idõbeli eseménytõl várod, hogy megmentsen. Nem ez az az alaphiba, amirõl a korábbiakban beszéltünk? A megváltás nem valahol máshol és majd valamikor történik meg, hanem itt és most!

Mit jelent az, hogy a megváltás itt és most történik? Nem értem... Azt sem tudom valójában, hogy mit jelent a megváltás.

A legtöbb ember azért kergeti a testi örömöket vagy a lelki kielégülés különbözõ formáit, mert azt hiszik, hogy azok a dolgok majd boldoggá teszik, illetve megszabadítják õket a félelem és a hiány érzetétõl. A boldogságot testi öröm révén elért, fölfokozott életérzésként, vagy valamilyenfajta pszichológiai kielégülés révén elért, fokozott biztonság- és teljesebb énérzetként érzékelhetjük. Az elégedetlenség és a hiányérzet állapotában megváltásként épp ezt az élményt keressük. Ám mivel kivétel nélkül minden így szerzett öröm rövid életû, ezért az emberek az elégedettség és a kiteljesedettség érzésének állapotát újra és újra kivetítik egy, az itt és mosttól távoli, képzeletbeli pontra. "Amikor majd megszerzem ezt... "vagy "amikor majd megszerzem azt..." mondják, "...akkor majd jól fogom érezni magam." Ez az a tudattalan mentális minta, ami a jövõbeli megváltás illúzióját létrehozza.

Az igazi megváltás: beteljesülés, béke, élet az õ teljességében. Azt jelenti, hogy az vagy, aki vagy, hogy érzed magadban a jót, aminek nincs ellentéte, és az önmagán kívül semmitõl sem függõ Lét örömét, ami nem múló élményként, hanem maradandó jelenként tapasztalható meg. Teisztikus - istenhiten alapuló világnézeti - kifejezéssel élve a megváltás: "ismerni Istent", nem valami, illetve; valaki rajtad kívülálló dologként, hanem önmagad legbensõbb lényegeként. A valódi megváltás: tudni, hogy annak az idõ és forma nélküli Egy Életnek az elválaszthatatlan része vagy, amelybõl minden létezõ származik.

A valódi megváltás a szabadság állapota. Ilyenkor szabad vagy a félelemtõl, a szenvedéstõl, a hiány- és alkalmatlanságérzettõl, és ennélfogva minden akarástól, vágytól, telhetetlenségtõl és ragaszkodástól. Megszabadultál a kényszeres gondolkozástól, a negativitástól, és mindenekfölött a lelki szükségletként jelentkezõ múlttól és jövõtõl. Az elméd azt mondja, hogy jelenlegi állapotodtól még ugyancsak messze a megváltás. Ahhoz valaminek történnie kell, illetve ezzé vagy azzá kell válnod, hogy szabad és kiteljesedett lehess. Valójában ezzel azt gondolod, hogy idõre van szükséged. Idõre, hogy megtalálj, kirostálj, megtegyél, elérjél, megszerezz, megérts valamit, mielõtt szabad és teljes lehetsz. Az idõt a megváltáshoz elvezetõ eszköznek tekinted, holott valójában az annak éppenséggel a legnagyobb akadálya! Azt hiszed, hogy pillanatnyi állapotod és helyzeted még nem teszi lehetõvé, hogy célba érj, hogy megváltódj, mert ahhoz még nem vagy elég jó és teljes. Az igazság azonban az, hogy az itt és most az egyetlen pont, ahonnan el tudsz jutni oda, a célba! Úgy "jutsz" oda, hogy rájössz, máris ott vagy. Azonnal megtalálod Istent, amint ráébredsz, hogy nem kell keresned õt. A megváltáshoz tehát nem csak egyetlen úton lehet eljutni. Bármilyen állapot megfelelõ hozzá, és nincs szükség semmiféle különleges feltételre. Ám csak egyetlen kapuja van: a most. A jelen pillanaton kívüli idõpontban nem létezhet megváltás! Magányos vagy, nincs társad? Hát lépj be a mostba errõl a pontról! Párkapcsolatban élsz? Hát lépj be a mostba errõl a pontról!

Soha, semmit sem tehetsz vagy szerezhetsz, ami a jelenlegi helyzetednél közelebb hozna a megváltáshoz! (Tudom, nem könnyû ezt olyan elmével megérteni, ami értékes dolgot eddig kizárólag csak a jövõben tudott elképzelni.) Ugyanígy nem tehettél olyant, illetve nem mûvelhettek veled egyetlen olyan dolgot sem a múltban, ami megakadályozhatná, hogy igent mondj arra, ami van, és figyelmedet mélyen a mostba vidd. Ezt nem tudod a jövõben megtenni. Vagy most teszed meg, vagy soha.
SZERETET/GYÛLÖLET-KAPCSOLATOK

Amíg nem állsz rá a jelen "tudathullámhosszára", addig minden - különösen minden bensõséges - kapcsolatod mélyen elhibázott, és végsõ soron rosszul funkcionál. A kapcsolat egy ideig tökéletesnek tûnhet, pl. amikor "szerelmes" vagy, ám ez a látszólagos tökéletesség idõvel - kivétel nélkül minden esetben - elporlad, ahogy egyre gyakrabban jelentkezik vita, összezörrenés, elégedetlenség és érzelmi vagy akár testi erõszak is. Úgy tûnik, hogy a legtöbb "szerelmi kapcsolat" viszonylag gyorsan "szeretet/gyûlölet-kapcsolattá" válik. A szeretet ilyenkor egyetlen szempillantás alatt vad támadásba, ellenséges érzésbe vagy a vonzódás teljes eltûnésébe fordulhat át. Ezt normálisnak tartják. A kapcsolat aztán egy ideig - néhány hónapig vagy néhány évig - a "szeretet" és a gyûlölet végletei között himbálózik, és ugyanannyi örömet ad, mint amennyi fájdalmat. Egyes párok nemritkán rabjaivá válnak ezeknek a ciklusoknak, függõség - addikció - alakul ki náluk. Kapcsolatuk drámája ugyanis segít élõbbnek érezni magukat. Amikor a pozitív és a negatív végletek közötti egyensúly fölbomlik, és egyre sûrûbben és egyre intenzívebb formában jelentkeznek a negatív, destruktív ciklusok, akkor már nincs sok hátra a kapcsolat teljes összeomlásáig...

Úgy tûnhet, hogy csak a negatív, romboló hatású ciklusoktól kéne tudni megszabadulni, és akkor minden rendbe jönne, s a kapcsolat gyönyörûen virágozhatna. Nos, sajna, ez hiú ábránd. A két Polaritás ugyanis kölcsönösen függ egymástól. Az egyik nem létezhet a másik nélkül! A pozitív már önmagában tartalmazza a még meg nem nyilvánult negatívot. Valójában mindkettõ ugyanannak a mûködési zavarnak a két arculata. Itt most arról beszélek, amit általában romantikus kapcsolatnak neveznek, s nem az igazi szeretetrõl, amelynek nincs ellentéte, mert az az elmén túlról ered. A folyamatos állapotként megélt szerelem és szeretet ma még nagyon ritka. Épp oly ritka, mint a tudatos emberi lény. Tünékeny, futó szeretetpillanatok azonban mégis lehetségesek, valahányszor rés támad az elme áramlatában.

A kapcsolat mûködészavara a negatív megnyilvánulásokban természetesen könynyebben fölismerhetõ, mint a pozitívakban. Továbbá könnyebb a negativitás forrását a társadban észrevenni, mint önmagadban... A negativitás sokféle formában jelentkezhet: birtokolni akarás; féltékenység; irányítani akarás; zárkózottság és kimondatlan neheztelés; az igény, hogy mindig neked legyen igazad; érzéketlenség és állandó önmagaddal való foglalkozás; érzelmi követelõdzés és manipulálás; erõs késztetés a vitatkozásra, kritizálásra, ítélkezésre, hibáztatásra vagy támadásra; harag; tudattalan bosszú a szülõtõl a múltban elszenvedett fájdalomért; düh és testi erõszak.

A pozitív oldalon "szerelmes vagy" a partneredbe. Eleinte ez az állapot mély elégedettségérzéssel tölt el. Nagyon élõnek érzed magad. Létezésed hirtelen értelmet nyert, mert valakinek szüksége van rád, valaki akar téged, és azt érezteti veled, hogy kivételesen fontos vagy a számára. Te ugyanígy viszonyulsz õhozzá. Amikor együtt vagytok, akkor egésznek érzed magad. A "szerelemérzés" annyira intenzív lehet, hogy õrajta kívül a világon minden más elhalványul, jelentéktelenné törpül. Ugyanakkor talán már megfigyelted, hogy erre az állapotra hasonló intenzitású hiány- és ragaszkodásérzés is jellemzõ! Függõségi viszonyba kerülsz ezzel az emberrel, a rabjává válsz. Úgy hat rád, mint egy drog. Földobódsz, amikor hozzájutsz a droghoz, de annak már csupán a lehetõsége vagy akár gondolata is, hogy eltûnhet az életedbõl, féltékenységhez, birtoklási vágyhoz, érzelmi zsarolás útján történõ manipulációs kísérletekhez, hibáztatáshoz és vádaskodáshoz, röviden: a veszteségtõl való félelemhez vezethet. Ha az illetõ elhagy, akkor az kivételes intenzitású haragot vagy a legmélyebb bánatot és kétségbeesést ébresztheti benned. A szeretõ gyöngédség egy pillanat alatt vad támadássá vagy rettenetes bánattá változik át. Hát hová tûnt a szerelem? Átváltozhat a szerelem vagy a szeretet egy pillanat alatt saját ellentétjévé? Biztos, hogy szerelem, szeretet volt ez, s nem csupán függõség és csimpaszkodás?
A FÜGGÕSÉG ÉS A TELJESSÉG KERESÉSE

Miért válnánk függõvé egy másik személytõl?

A romantikus szerelmi kapcsolat azért olyan intenzív és általánosan kergetett élmény, mert látszólag megszabadulást ígér a mélyen lakozó félelem, szükség, hiány és a teljesség utáni hiábavaló vágyakozás állapotából, amiben a megváltatlan és meg nem világosult ember él. Ennek az állapotnak egyaránt van testi és lelki vetülete.

Testi szinten nyilvánvaló, hogy nem vagy teljes egész, és soha nem is leszel. Akár férfinak, akár nõnek születtél, az egész fele vagy csupán. A teljesség - az egységbe való visszatérés - utáni vágy ezen a szinten a férfi-nõi vonzalomként mutatkozik meg; a férfi nõre, s a nõ férfira vágyik. Ez egy csaknem leküzdhetetlen erejû, belülrõl jövõ késztetés az ellentétes energiapolaritással való egyesülésre. E testi ösztön gyökere valójában az a spirituális vágy, hogy véget vess a dualitásnak, és visszatérj az egység állapotába. Fizikai szinten a nemi egyesülés visz ehhez a legközelebb. Ezért ez a legmélyebben kielégítõ élmény, amit csak a fizikai birodalom nyújthat. Ám a nemi egyesülés csupán futó bepillantás a teljességbe, egy pillanatnyi boldogság. Amíg azt tudattalanul a megváltás eszközeként keresed, addig a dualitás végét a forma szintjén áhítod megtalálni, ahol azt soha nem lelheted meg! Egy szívfájdító pillantást vethetsz ugyan a mennyországra, ám nem maradhatsz ott, s hamarosan ismét az elkülönült testedben találod magad.

Lelki szinten a hiány és a tökéletlenség érzése, ha lehet, még nagyobb, mint testi szinten! Amíg azonosulsz az elméddel, addig énérzékelésed külsõleg származtatott. Ez azt jelenti, hogy énképedet csupa olyan dolog szabja meg - társadalmi szereped, tulajdonaid, külsõ megjelenésed, sikereid és kudarcaid, hitrendszered stb. -, aminek végsõ soron semmi köze ahhoz, aki valójában vagy. Ez a hamis, elme alkotta én, az ego, sebezhetõnek és bizonytalannak érzi magát. Mindig új dolgokat keres, amikkel azonosulhatna, csakhogy megõrizhesse a létezés érzését. Ám soha és semennyi sem elég az egónak ahhoz, hogy tartósan elégedett legyen! Félelme, hiányérzete és ínsége megmarad.

Aztán fölbukkan egy romantikus kapcsolat. Úgy tûnik, hogy ez az ego minden problémáját végre megoldja, minden szükségletét kielégíti. Eleinte legalábbis így látszik. Az összes egyéb dolog, amelyekbõl eddig énérzetedet merítetted, immár viszonylag jelentéktelenné vált. Egyetlen pontra fókuszálsz, ami - pontosabban aki - az összes többit helyettesíti, aki értelmet ad életednek, s akin keresztül definiálhatod identitásodat. Arra a személyre, akibe "szerelmes" vagy. Nagyszerû! Többé már nem egy rideg univerzum különálló forgácsaként tengeted életedet! Legalábbis ezt érzed. Világodnak immár van középpontja: az imádottad. A tény, hogy középpontod rajtad kívül található, tehát hogy énérzeted továbbra is kívülrõl eredeztetett, ez eleinte nem látszik fontosnak. Csak az számít, hogy a tökéletlenség, a félelem, a hiány és az elégedetlenség - valamennyi az "egós állapot" karakterisztikus ismertetõjegye - mélyben meghúzódó érzése elmúlik. Vagy mégsem? Vajon valóban szétporladtak az imént fölsorolt kellemetlenségek, vagy a boldog, felszíni realitás alatt meghúzódva tán tovább élnek?

Ha kapcsolatodban a "szeretetet" és annak ellentétét is - pl. támadást, érzelmi erõszakot - megtapasztalod, akkor valószínû, hogy összetéveszted az ego ragaszkodását és a függõ csimpaszkodást a szerelemmel, illetve a szeretettel. Nem szeretheted igazán a partneredet az egyik pillanatban, ha a következõben már támadod! A valódi szeretetnek nincs ellentéte! Ha a te "szeretetednek" mégis van, akkor az nem szeretet, hanem az ego intenzív igénye arra, hogy teljesebben és mélyebben érzékelje önmagát. Egy olyan szükséglet, amit az adott személy - "szerelmed" - ideiglenesen kielégít. A szerelem az ego "megváltáspótlója", ami rövid idõre valóban a megváltás élményét megközelítõ érzést nyújt. Ám elérkezik a pillanat, amikor partnered ilyen-olyan tette, viselkedése már nem elégíti ki igényeidet, pontosabban fogalmazva: nem elégíti ki az egód igényeit. Ismét a felszínre bukkan a félelem, a fájdalom és a hiányérzet, amelyek az egótudat szerves részei, ám amelyeket a "szerelmi kapcsolat" ideiglenesen elfedett. Csakúgy, mint a többi függõség avagy szenvedélybetegség esetén is: földobódsz, amikor hozzájutsz a droghoz, ám mindenkinél elérkezik az a pillanat, amikortól a szer már nem kábít, már nem hat rá. Amikor a fájdalmas érzések újra megjelennek, akkor azokat a korábbinál még intenzívebben érzed, s ráadásul úgy véled, hogy a rossz érzéseket a partnered okozza! Tehát kívülre vetíted õket, és fájdalmad minden vad dühét rázúdítod a társadra. Ez a támadás fölébresztheti az õ saját fájdalmát, és hatására visszatámadhat. Ezen a ponton az ego még öntudatlanul abban reménykedik, hogy támadása vagy manipulációs kísérletei elegendõ büntetésül szolgálhatnak ahhoz, hogy hatására a másik megváltoztassa a viselkedését, s így újra visszaállhasson a régi állapot, ami fájdalmadat jótékonyan elfedi.

Minden függõség avagy szenvedélybetegség oka az, hogy az illetõ nem hajlandó szembenézni saját fájdalmaival, és nem akar azokon keresztülmenni, nem akarja azokat érezni. Minden függõség fájdalommal kezdõdik, és fájdalommal végzõdik. Bármi legyen is az addikciód, a szenvedélybetegséged tárgya - alkohol, étel, legális vagy illegális drog, vagy egy személy -, azt az anyagot, illetve személyt arra használod, hogy fájdalmadat elfedd vele. Ez a magyarázata a szerelmi kapcsolatokban a kezdeti eufória elmúlása után tapasztalható tengernyi fájdalomnak és boldogtalanságnak. Nem maga a kapcsolat okozza a fájdalmat és a boldogtalanságot. Az csupán felszínre hozza azt a fájdalmat és boldogtalanságot, ami már eleve benned volt! Minden függõség ezt teszi. Minden szenvedélybetegségnél elérkezik egy pillanat, amitõl kezdve a dolog már nem mûködik, és akkortól a fájdalmat intenzívebben érzed, mint valaha is.

Ez az egyik oka, hogy a legtöbb ember állandóan megpróbál elmenekülni a jelen pillanatból, és a jövõben keres valamiféle megváltást. Ha figyelmüket a mostra összpontosítanák, elsõ dologként saját fájdalmukkal találkoznának. Éppen ettõl félnek... Ó, ha tudnák, milyen könnyû is hozzáférni a mostban, a jelenlétben rejlõ erõhöz, ami föloldja a múltat és annak fájdalmát! Milyen egyszerû is eljutni ahhoz a realitáshoz, ami véget vet az illúziónak! Bárcsak tudnák, milyen közel is állnak saját valóságukhoz, milyen közel is vannak Istenhez!

Ám az sem megoldás, ha a fájdalom elkerülése érdekében távol tartod magad a kapcsolatoktól! A fájdalom attól még nem tûnt el. Három, kudarccal végzõdõ kapcsolat, ami mondjuk 3 évig tart, nagyobb valószínûséggel kényszerít rá a fölébredésre, mintha 3 évig a sivatagba vagy szobád magányába vonulnál vissza. Ám ha egyedüllétedbe intenzív jelenlétet tudsz vinni, akkor az szintén járható útnak bizonyulhat.
ÚT A FÜGGÕSÉGI KAPCSOLATTÓL A MEGVILÁGOSODOTT KAPCSOLATIG

Át lehet-e alakítani egy függõségi kapcsolatot valódi kapcsolattá?

Igen. Ha jelen vagy, és ha - figyelmedet még mélyebben a mostba víve - intenzívebbé teszed jelenlétedet. Akár egyedül élsz, akár kapcsolatban, továbbra is ez a kulcs. A szeretet akkor virágozhat, ha jelenléted fénye elég erõs ahhoz, hogy a gondolkodó elme, illetve az érzelmi fájdalomtest ne vehesse át fölötted az uralmat, és ne téveszthesd õket össze azzal, aki valójában vagy. A szabadság, a megváltás és a megvilágosodás azt jelenti, hogy önmagadat a gondolkodó elme mögött meghúzódó Létként, a mentális zaj mögötti csöndként, s a fájdalom mögötti szeretetként és örömként ismered. Úgy tudod a fájdalomtesttel való azonosulásodat fölszámolni, ha jelenlétet viszel a fájdalomba, és így transzmutálod - átváltoztatod - azt. Ahhoz, hogy függetlenítsd magad a gondolkodástól, válj gondolataid és viselkedésed csöndes megfigyelõjévé õrévé! Különösen elméd ismétlõdõ mintáit és az ego által játszott szerepeket lesd éberen! Ha elmédet többé már nem ruházod föl "énséggel", akkor elveszíti kényszeres természetét. Ezen alapvetõen az ítéletalkotás kényszerét, s így értelemszerûen a vannal szembeni ellenállást értem, ami összeütközést, drámát és újabb fájdalmat teremt. Valójában abban a pillanatban, ahogy az "ez van" elfogadásával felhagysz az ítélkezéssel, máris függetlenítetted magadat az elmédtõl. Helyet teremtettél a szeretetnek, az örömnek és a békének. Hagyd abba önmagad és partnered bírálgatását! A legnagyobb mértékben azzal mozdíthatod elõ kapcsolatod megváltozását, ha társadat teljesen olyannak fogadod el, amilyen, anélkül, hogy megpróbálnád õt kritizálni vagy megváltoztatni. Ez azonnal átemel az egón, s így minden elmejátszmának és függõségi csüngésnek vége. Nincs többé áldozat és elkövetõ, sem vádló és vádlott. Ez egyúttal a kodependencia, a kölcsönös függõség végét is jelenti, amikor is belevonódtál a másik tudattalan játszmájába, és ily módon hozzájárultál annak fennmaradásához, folytatódásához. Igazi szeretetben megélt kapcsolatban elõfordulhat ugyan, hogy elváltok egymástól, de ha így döntõtök, azt is szeretetben teszitek. A válás alternatívája, hogy még mélyebbre merültök a mostba - a Létbe. Lehetséges, hogy ez ilyen egyszerû lenne? Igen, ilyen egyszerû.

A szeretet a Lét állapota. Szereteted nem kívül található, hanem mélyen, bensõdben. Sohasem veszítheted el, és az sem hagyhat el téged soha. A szeretet nem függ valaki mástól, valami külsõ formától. Saját, forma és idõ nélküli valóságodat jelenléted csöndjében, a fizikai formádat éltetõ, megnyilvánulatlan életként érezheted. Így aztán már minden más emberben és teremtményben is érezheted ugyanezt az életet. Átlátsz a forma és az elkülönülés fátyolán. Ez az egység fölismerése. Ez a szeretet.

S hogy mi, illetve ki Isten? Az élet valamennyi formája mögötti, örök, Egy Élet. Mi a szeretet? Érezni mélyen, önmagadban és az összes többi teremtményben, ennek az Egy Életnek a jelenlétét. Annak lenni. Így hát minden szeretet végül is Isten szeretete.





A szeretet nem válogat, ahogy a napfény sem. Nem emel ki egyet a többi közül. A szeretet nem is exkluzív. A kizárólagosság nem Isten szeretetére, hanem az ego "szeretetére" jellemzõ. A valódi szeretet érzésintenzitása is azonban különbözõ lehet. Akadhat olyan személy, aki tisztábban és erõsebben tükrözi vissza a szeretetedet, mint mások, és ha õ is ugyanezt érzi veled kapcsolatban, akkor nevezhetjük kettõtök egymáshoz való viszonyát szerelemnek. Ugyanaz a szeretet fûz hozzá, mint ami a buszon melletted ülõ emberhez, egy madárhoz, egy fához vagy egy virághoz, csupán az érzés intenzitása eltérõ.

Még az egyébként függõségi jellegû kapcsolatban is akadhatnak olyan pillanatok, amikor valami valódibb sugárzik át, valami olyan, ami több mint a mindkettõtök "szenvedélybetegségébõl" származó, ilyen-olyan igény. Azokról a másodpercekrõl beszélek, amikor rövid idõre mindkettõtök elméje elcsitul, és a fájdalomtest átmenetileg szunnyadó, inaktív állapotába vonul vissza. Ez adódhat például a testi közelség bensõséges pillanataiban; vagy amikor mindketten jelen vagytok a gyermek megszületésének csodájánál; vagy a halál színe elõtt; vagy amikor egyikõtök súlyos beteg. Tehát olyan alkalmakkor, amikor az elme, erejét vesztve, elnémul. Ha ez megtörténik, Léted - amely általában az elme mögött mélyen a háttérbe szorul - föltárulkozik, és ez lehetõvé teszi a valódi kommunikációt. Az igazi kommunikáció: "kommuna", lelki közösség, az egység fölismerése, ami végül is a szeretet. Ez az állapot általában gyorsan szertefoszlik, hacsak nem vagytok képesek eléggé jelen maradni ahhoz, hogy az elmét és annak régi mintáit kikapcsolva tartsátok. Amint az elme visszakapcsol, és az elmével való azonosulás állapota visszatér, nem vagy már önmagad, csupán valódi önmagad elméd tükrözte hasonmása, s újra elkezded játszani megszokott játszmáidat és szerepeidet, hogy egód szükségleteit kielégítsd. Ismét emberi elme vagy, aki emberi lénynek tetteti magát, s aki egy másik elmével interakcióba - kölcsönös kapcsolatba - lépve a "szerelem" címû színdarabot játssza...

Bár az említett, röpke pillanatokra ugyan átélhetsz valódi szeretetet, ám a szeretet nem képes tartósan virágozni addig, amíg véglegesen meg nem szabadulsz az elmével való azonosulástól, s amíg jelenléted nem elég intenzív a fájdalomtest szétoszlatásához, vagy amíg nem tudsz legalább megfigyelõként a jelenben maradni. Ha ezt eléred, az érzelmi fájdalomtest már nem képes uralkodni rajtad, és szerelmed már nem lesz destruktív.
A KAPCSOLAT MINT SPIRITUÁLIS GYAKORLAT

Ahogy a tudat egoista "üzemmódja", és az általa létrehozott valamennyi társadalmi, politikai és gazdasági struktúra belépett az összeomlás utolsó szakaszába, a férfi-nõi kapcsolatok jól tükrözik azt a mély krízist, amelyben az emberiség manapság vergõdik. Mivel az emberek egyre inkább azonosultak elméjükkel, a legtöbb kapcsolat nem a Létben gyökerezik, ezért fájdalom forrásává válik, és eluralkodnak benne a problémák és a konfliktusok. Emberek milliói élnek manapság egyedül, egy részük elvált szülõként, akik képtelenek társkapcsolat létrehozására, vagy nem hajlandóak megismételni befejezett kapcsolataik esztelen színdarabját. Mások meg egyik kapcsolatból a másikba, azaz egyik "öröm- és fájdalomciklusból" a másikba ugrálnak, s az ellentétes energiapolaritással való egyesülésben remélik elérni a beteljesedés csalóka célját. Megint mások, kompromisszumot kötve, benne maradnak rosszul mûködõ kapcsolatukban, amelyben a negativitás uralkodik. Mindezt a gyerekek vagy a biztonság kedvéért; a szokás hatalma miatt; az egyedülléttõl való félelem következtében; vagy valami más, kölcsönösen "elõnyös" szempont miatt; netán éppen az érzelmi dráma és fájdalom izgalmához való öntudatlan ragaszkodás következtében teszik.

A krízisek azonban nemcsak veszélyt, hanem minden esetben lehetõséget is kínálnak! Ha igaz, hogy a kapcsolatok energetizálják és fölnagyítják az elme egós mûködési sémáit, valamint aktiválják az érzelmi fájdalomtestet, akkor mi lenne ha elfogadnád ezt a tényt, ahelyett, hogy menekülni próbálnál elõle? Miért ne mûködj együtt ezzel a valósággal, ahelyett, hogy elkerülnéd a kapcsolatteremtést, vagy hogy problémáid megoldása és kiteljesedésed reményében tovább kergetnéd az ideális társ ábrándját? A valamennyi krízisben megbúvó lehetõség csak akkor nyílik meg elõtted, ha az adott helyzet összes tényezõjét beismered és teljesen elfogadod. Amíg letagadod õket, amíg megpróbálsz elõlük elmenekülni, vagy azt kívánod, hogy bárcsak más lenne a helyzet, addig a lehetõség zárva marad elõtted, addig csak annak a szituációnak a csapdájában fogsz vergõdni, amelyik nem változik vagy még tovább romlik.

A tények elismerésével és elfogadásával bizonyos mértékig meg is szabadulsz tõlük! Ha például tudod, hogy diszharmónia van köztetek, és ezt a "tudást" fejedben tartod, akkor ez a tudásod új tényezõként lép a képbe, és emiatt a diszharmónia már nem maradhat változatlan! Amikor tudod, hogy nyugtalan vagy, hogy nincs benned harmóniaérzés, akkor ez a tudásod egy csöndes, nyugodt teret hoz létre, ami szeretõn és lágyan öleli körül nyugtalanságodat, és nyugalommá, békévé transzmutálja azt. Ami a belsõ átalakulást illeti, azért semmit sem tehetsz. Nem tudod átalakítani önmagadat. A partneredet vagy más embert pedig még annál is kevésbé. Mindössze annyit tudsz tenni, hogy teret hozol létre az átalakulás számára, amibe a kegyelem és a szeretet beléphet.





Ezért valahányszor nem mûködik a kapcsolatod, az valahányszor az "õrült" éneteket hozza belõletek elõ, örülj neki! Ugyanis ami addig tudattalan volt, az ezekben a pillanatokban éppen elõbukkant, tehát tetten érhetõ. Ez pedig lehetõség a megváltásra! Minden pillanatban tartsd meg annak a másodpercnek a tudását, különösen a belsõ állapotodra vonatkozóan! Ha harag él benned, tudd, hogy harag van benned! Ha féltékenység; késztetés a védekezésre vagy a vitatkozásra; igény arra, hogy neked legyen igazad; egy belsõ gyerek szeretetet és figyelmet követel; bármilyen érzelmi fájdalom, akkor - bármi legyen is az - tudd az adott pillanat valóságát, és tartsd szem elõtt ezt a tudást! A kapcsolat így a te "sadhanáddá", spirituális gyakorlatoddá válik. Ha tudattalan viselkedést veszel észre partnerednél, tartsd azt tudásod szeretõ ölelésében, s így nem reagálsz rá! Tudattalanság és tudás sokáig nem létezhet egyszerre. Még akkor sem, ha a tudás csak a pár másik tagjában van jelen, tehát nem abban, aki a tudattalan cselekedetet megteszi. Az ellenségesség és a támadás mögött lévõ energiaforma ugyanis abszolút tûrhetetlennek találja a szeretet jelenlétét. Ha mégis reagálsz partnered tudattalanságára, akkor azzal te magad is tudattalan állapotra "kapcsolódsz" át. De ha azt követõen tudatosítod az elõbbi reakciódat, akkor semmi sem veszett el!

A fejlõdés érdekében az emberiség hatalmas nyomás alatt van, mert fajunknak ez az egyetlen esélye az életben maradásra. Ez befolyásolni fogja életed minden aspektusát, különösen a bensõséges kapcsolataidat. Még soha nem voltak a kapcsolatok ennyire problémásak és konfliktussal terheltek, mint napjainkban. Ahogy arra talán már magad is rájöttél, nem az a funkciójuk, hogy boldoggá vagy elégedetté tegyenek. Ha továbbra is a meghitt kapcsolatban keresed a megváltást, akkor újra és újra ki fogsz ábrándulni. Ha azonban elfogadod, hogy a kapcsolat nem azért van, hogy boldoggá, hanem, hogy tudatossá tegyen, akkor az már valóban a megváltás lehetõségét kínálja számodra, és összhangba kerülsz azzal a magasabb tudatossággal, amelyik bele akar születni ebbe a világba! Azokat, akik ragaszkodnak a régi mintákhoz, egyre több fájdalom, erõszak, zavarodottság és õrület várja.

Szerintem két ember kell ahhoz, hogy egy kapcsolat - tanácsod szerint - spirituális gyakorlattá válhasson. Az én férjem például még mindig a féltékenység és az irányítás régi mintáit adja elõ. Már többször fölhívtam rá a figyelmét, de õ nem hajlandó ezt belátni!

Hány ember kell ahhoz, hogy életed spirituális gyakorlattá váljon? Ne törõdj azzal, hogy férjed nem mûködik együtt veled! Az épeszûség - a tudatosság - csak rajtad keresztül érkezhet meg a világba! Ahhoz, hogy végre megvilágosodhass, nem kell megvárnod, hogy a világ épeszûvé vagy hogy valaki más tudatossá váljon! Különben ítéletnapig várhatnál... Ne vádoljátok egymást tudattalansággal! Abban a pillanatban, ahogy vitatkozni kezdesz, máris egy mentális "hadállást" vettél fel, és azzal azonosultál. Onnantól kezdve már nemcsak ezt a pozíciót, hanem az éntudatodat is véded. Tehát az ego vette át az irányítást. Tudattalanná váltál. Olykor-olykor azért helyénvaló lehet rámutatni partnered viselkedésének valamely aspektusára. Ha nagyon éber és jelenlevõ vagy, akkor meg tudod ezt tenni anélkül, hogy abba egód bevonódna, tehát hibáztatás, vádaskodás, társad tévedésének bizonygatása nélkül.

Amikor partnered tudattalanul viselkedik, ne ítélkezz! Az ítélkezéssel vagy azt éred el, hogy valódi énje helyett az õ tudattalan viselkedésével azonosítod õt magadban, vagy saját tudattalanságodat vetíted ki rá, és azt kevered össze azzal, aki õ valójában. A nem ítélkezés nem azt jelenti, hogy adott esetben nem veszed észre a diszfunkciót és a tudattalanságot! Csupán azt, hogy a bírói szerep és a "reakció vagyok" helyett a "tudás vagyok" alternatíváját választod. Ily módon vagy teljesen mentes leszel a reakciótól, vagy reagálsz ugyan, ám mégis a tudás maradsz, az a tér, amiben a reakciót figyeled és hagyod megtörténni. A sötétséggel való birkózás helyett lámpát gyújtasz. Ahelyett, hogy reagálnál a téveszmére, látod azt, de ugyanakkor keresztül is nézel rajta. Ha a tudás vagy, akkor a szeretõ jelenlét tiszta terét hozod létre, ami mindennek és mindenkinek megengedi, hogy önmaga lehessen. Az átalakulást ennél hatékonyabban semmi sem katalizálhatja! Ha ezt rendszeresen teszed, partnered nem maradhat tudattalan a társaságodban.

Ha mindketten úgy döntötök, hogy kapcsolatotokat spirituális gyakorlattá teszitek, akkor annál jobb! Az esetben rögtön elmondhatjátok egymásnak a gondolataitokat és az érzéseiteket, amint fölbukkannak azok, illetve amint egy reakció beindul. Ily módon nem hagytok idõt arra, hogy egy-egy kimondatlan vagy beismeretlen érzelem vagy sérelem meggyûlhessen és "elgennyedhessen". Tanulj meg hibáztatás nélkül kifejezést adni érzéseidnek! Tanulj meg nyíltan, védekezés nélkül figyelni társadra! Biztosíts teret partnerednek, hogy kifejezhesse magát! Légy jelen! Fölöslegessé válik így a vádaskodás, a védekezés, a támadás, az összes olyan minta, amelyek csak arra valók, hogy megerõsítsék vagy megvédjék az egót, illetve kielégítsék annak szükségleteit. Létfontosságú, hogy teret adj másoknak, és persze magadnak is. A szeretet nem virágozhat enélkül! Amint kiiktatod a kapcsolatokat romboló két tényezõt, tehát amint transzmutáltad - átváltoztattad - az érzelmi fájdalomtestet, s már nem azonosulsz az elméddel és a mentális pozícióddal (álláspontoddal); továbbá amint partnered is megtette ugyanezt akkortól kapcsolatotok gyönyörû kibontakozását fogod megtapasztalni! Fájdalmatok és tudattalanságotok egymásra történõ lövöldözése, valamint a függõségben élõ egótok igényeinek kölcsönös kielégítése helyett a bennetek mélyen élõ szeretetet sugározzátok majd egymásra. Azt a szeretetet, ami a minden létezõ dologgal való egységetek fölismerésébõl származik. Ennek a szeretetnek nincs ellentéte!

Ha partnered még mindig az elméjével és a fájdalomtestével azonosul, miközben te már felszabadultál ebbõl az állapotból, nos, az nagy kihívást fog jelenteni... Ám nem számodra, hanem partnered számára! Nem könnyû ugyanis egy megvilágosodott emberrel élni. Pontosabban fogalmazva annyira könnyû, hogy azt az ego rendkívül fenyegetõnek találja. Emlékezz, az egónak problémákra, konfliktusokra és "ellenségekre" van szüksége ahhoz, hogy az elkülönültség érzését - amelytõl identitása függ - megerõsítse. A megvilágosulatlan partner elméjét mélyen frusztrálja, hogy megrögzött álláspontjai nem ütköznek ellenállásba, aminek következtében ingataggá és gyengévé válik. Még az a "veszély" is fönnáll, hogy teljesen összeomlik, ami adott esetben éntudata elvesztését jelentené. Az érzelmi fájdalomtest ugyanis visszajelzést követel, ám ez esetben azt nem kapja meg. A vitatkozás, a "színház" és a konfliktusok iránti igény sem elégül ki. Ám vigyázz, mert egyes passzív, visszahúzódó, érzéketlen vagy érzéseiktõl elvágva élõ emberek azt hiszik magukról - és ezt másokkal is megpróbálják elhitetni -, hogy õk már megvilágosodottak; vagy legalábbis azt, hogy velük "semmi baj" sincs, minden probléma oka a partnerükben keresendõ! Ez gyakrabban fordul elõ férfiakkal, mint nõkkel. Õk nõi partnerüket irracionálisnak és érzelgõsnek tartják. Ha képes vagy érezni az érzelmeidet, akkor nem vagy messze az éppen a felszín alatt meghúzódó, sugárzó belsõ testtõl. Ha azonban fõleg a fejedben élsz, akkor elõször tudatosságot kell vinned az érzelmi testbe ahhoz, hogy elérhesd a belsõ testet, mert jelenleg még távol vagy tõle.

Ha nem sugárzik az illetõbõl szeretet, öröm, a teljes jelenlét és a minden lény felé irányuló nyitottság, akkor õ még nem világosodott meg. A megvilágosodottság másik árulkodó jele, hogy miként viselkedik az illetõ nehéz, kihívást jelentõ helyzetekben vagy amikor a dolgok "rosszra fordulnak". Ha megvilágosodottságod mindössze az ego önbecsapása, akkor az élet hamarosan olyan kihívást sodor az utadba, ami valamilyen formában - pl. félelem, harag, önvédelem, ítélet, depresszió - leleplezi tudattalanságodat. Ha párkapcsolatban élsz, számos kihívás majd a társadon keresztül érkezik el hozzád. Egy nõt például próbára tehet a szinte kizárólag a fejében élõ, érzéketlen partnere. A kihívást az jelenti majd, hogy a férfi képtelen meghallani õt, figyelmet és életteret nyújtani, ami mind a férfi jelenlétének a hiányából fakad. A szeretet hiánya - ami kapcsolatokban a nõket általában érzékenyebben érinti, mint a férfiakat - reaktiválhatja a nõ fájdalomtestét. Ennek hatására a nõ támadásba lendül: hibáztatja, kritizálja, tévedéssel vádolja partnerét stb. Ez viszont már a férfi számára jelent kihívást! A nõ fájdalomtestének támadása ellen védekezve - amit teljesen indokolatlannak tart - a férfi még mélyebbre ássa be magát mentális hadállásába: a maga igaza mellett szóló érveket sorakoztat fel, védekezik, alkalmasint ellentámadást indít. Ez aztán aktiválhatja a saját fájdalomtestét. Amikor mindkét partner így legyõzetett, a tudattalanság mély szintjére süllyednek, amire az érzelmi erõszak, s a dühödt támadások és ellentámadások jellemzõek. Mindez addig nem is marad abba, amíg mindkét fájdalomtest föl nem tölti magát, majd újra szunnyadó - inaktív - állapotába vissza nem vonul. De csak a következõ alkalomig...

A végtelen számú lehetséges forgatókönyvnek ez azonban csak az egyike. Sok kötetet írtak, és számtalant lehetne még írni azokról a variációkról, ahogy a férfi-nõi kapcsolatokban a tudattalan elõbújhat. Ám, ahogy azt már korábban említettem, fölösleges föltárni - explorálni - valamennyi megjelenési formát, ha már megértetted a mûködési zavar okát!

Vegyük szemügyre az imént bemutatott forgatókönyvet! Az abban szereplõ valamennyi kihívás valójában egy-egy álcázott lehetõség a megváltásra! A kibontakozó ördögi kör minden egyes stádiumában ott rejlik a tudattalanságtól való megszabadulás lehetõsége. A nõ ellenségessége például jelzés lehetne a férfi számára, hogy végre lépjen már ki az elmével azonosult állapotából, hogy ébredjen a mostba, hogy legyen jelen - ahelyett, hogy elméjével még jobban azonosul, és még tudattalanabbá válik. A nõ a fájdalomtestével való azonosulás helyett azzá a "tudássá válhatna", ami figyeli a benne lévõ érzelmi fájdalmat, és ez esetben hozzájutna a mostban rejlõ erõhöz, s megkezdhetné fájdalma transzmutációját. Így aztán abbahagyhatná a fájdalom kényszeres és automatikus kivetítését. Ezt követõen már ki tudná fejezni az érzéseit partnere elõtt. Persze nem garantált, hogy a partner ezt meg is hallgatja, de így mégis lehetõséget kínálna a férfi számára a jelenbe lépésre, és minden bizonnyal megszakítaná a régi elmeminták akaratlan eljátszásának abnormális, ördögi körét. Ha a nõ el is mulasztja ezt a lehetõséget, a férfi még mindig megtehetné, hogy megfigyeli a társa fájdalmára adott mentális-emocionális reakcióját, védekezését, és nem válik õ maga a reakcióvá. Ezt követõen megfigyelhetné saját fájdalomtestének aktiválódását, és így tudatosságot vihetne az érzelmeibe. Ily módon a színtiszta tudatosság nyugodt és csöndes tere születne meg: a tudás, a csöndes tanú, a figyelõ õr. Ez a tudatosság nem tagadja le a fájdalmat, és mégis túl van rajta. Megengedi a fájdalomnak, hogy legyen, ám ugyanakkor transzmutálja is azt. Mindent elfogad, és mindent átalakít. Egy ajtó nyílt volna ki a nõ elõtt, amelyen belépve, a benti térben, már könnyen csatlakozhatott volna párjához.

Ha kapcsolatodban állandóan vagy legalább az idõ túlnyomó részében jelen vagy, akkor azzal kivételesen nagy kihívást teremtesz partnered számára. Tudattalanul maradva ugyanis képtelen lesz hosszabb ideig elviselni a jelenlétedet. Ha készen áll rá, belép az ajtón, amit megnyitottál elõtte, és új állapotában csatlakozik hozzád. Ha nem áll erre készen, akkor úgy szeparálódtok el egymástól, mint az olaj és a víz. A fény túlságosan fájdalmas annak, aki a sötétségben akar maradni.
MIÉRT A NÕK ÁLLNAK KÖZELEBB A MEGVILÁGOSODÁSHOZ?

A nõ számára ugyanazok a megvilágosodás akadályai, mint a férfi számára?

Igen, de a hangsúly eltérõ. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy a nõ könnyebben tud érezni és a testében lenni, így természetébõl fakadóan közelebb van a Léthez, és potenciálisan a megvilágosodáshoz is, mint a férfi. Ez a magyarázata, hogy számos õsi kultúrában ösztönösen nõi figurákat, illetve nõi vonatkozású hasonlatokat választottak a forma nélküli, transzcendentális valóság megjelenítésére, illetve leírására. Gyakran ábrázolták azt anyaméhként, ami a teremtés valamennyi elemét a világra hozza, fenntartja és táplálja, amíg csak azok formaként léteznek. A Tao Te King, a valaha is írt egyik legõsibb és legmélyebben szántó könyv szerint a Tao - amit Létnek fordíthatunk - "végtelen, örökké jelenvaló, a világegyetem anyja". Természetükbõl fakadóan a nõk közelebb állnak a Taóhoz, mint a férfiak, mivel õk tulajdonképpen megtestesítik a Megnyilvánulatlant. Sõt, azt olvassuk, hogy minden teremtmény és minden dolog végül visszatér a Forráshoz. "Minden dolog eltûnik a Taóba. Csak õ maga marad fenn." Miután a Forrást nõnek tekintjük, ezért a pszichológiában és a mitológiában azt a nõi archetípus fénylõ és sötét oldalaként jelenítik meg. Az Istennõnek, illetve az Istenanyának két aspektusa van: életet ad, és elveszi az életet.

Amikor az elme átvette a hatalmat, és az ember elveszítette kapcsolatát saját isteni lényegével, akkor Istent már férfialakként képzelték el. A társadalmat a férfiak uralták, és a nõknek csak alárendelt szerep jutott.

Nem azt javaslom, hogy térjünk vissza az isteniség korábbi, nõi ábrázolásához. Megjegyzem, akadnak, akik az Isten szó helyett mostanában az Istennõ kifejezést használják. Ezzel arra törekszenek, hogy helyrebillentsék azt a férfi-nõi egyensúlyt, ami hosszú ideig hiányzott, és én egyet is értek ezzel az alapszándékkal, azonban ez akkor is csak megjelenítés; fogalom, ami ideiglenesen ugyan talán hasznos, ahogy a térkép vagy az útjelzõ tábla is az, alapvetõen mégis sokkal inkább akadály, amikor már készen állsz arra, hogy fölismerd a fogalmakon és a képeken túli valóságot. Mindamellett tény, hogy az elme energiafrekvenciája a jelek szerint lényegében inkább férfi jellegû. Az elme ellenáll, harcol az irányítás jogának megszerzéséért, felhasznál, manipulál, támad, igyekszik megragadni és birtokolni stb. Ez az oka annak, hogy a hagyományos Isten-alak egy patriarchális, kormányzó tekintélyfigura, egy gyakran haragos férfi, akitõl félni kell, amint azt az ótestamentum sugallja. Ez az Isten az emberi elme kivetítése.

Ahhoz, hogy túllépj az elmén, és összekapcsolódj a Lét mélyebb valóságával, az elõbbiektõl nagyon eltérõ tulajdonságokra van szükség: megadásra; az ítélkezés mel- lõzésére; olyan nyitottságra, ami hagyja az életet lenni, nem pedig ellenáll neki; arra, hogy képes legyél mindent a tudásod szeretõ ölelésében tartani. Valamennyi fölsorolt jellemzõ sokkal közelebb áll a nõi princípiumhoz. Az elme energiája kemény és merev, a Lét energiája lágy, megengedõ, és mégis végtelenül hatalmasabb, mint az elméé. Az elme mûködteti civilizációnkat, miközben a Lét gondoskodik minden élõlényrõl a bolygónkon és azon túl is. A Lét maga az Intelligencia, akinek a látható megnyilvánulása a fizikai világegyetem. S bár helyzetüknél fogva a nõk közelebb állnak hozzá, önmaguk belsejében a férfiak is elérhetik õt.

Egyelõre még a férfiak és a nõk túlnyomó többsége is az elme szorongató uralma alatt senyved, a gondolkodóval és a fájdalomtesttel azonosulva. Ez állja útját a megvilágosodásnak és a szeretet virágzásának. Általános szabályként azt mondhatjuk, hogy a férfiak esetében a fõ akadály legtöbbször a gondolkodó elme, a nõk esetében az érzelmi fájdalomtest. Természetesen akadnak kivételek, ahol épp fordított a helyzet, illetve olyan emberek, akiknél az említett két tényezõ azonos súllyal esik a latba.
A KÖZÖS NÕI FÁJDALOMTEST FÖLSZÁMOLÁSA

A nõk esetében miért a fájdalomtest a fõ akadály?

A fájdalomtestnek általában van egy kollektív, illetve egy személyes oldala. A személyes oldal az illetõ múltjában elszenvedett érzelmi fájdalmainak összegyûlt üledéke. A kollektív oldal a közös emberi pszichében évezredek folyamán lerakódott fájdalom, amelyet a betegségek, kínzások, háborúk, gyilkosságok, kegyetlenkedések, õrület stb. okoztak. Az egyes emberek személyes fájdalomtestei a kollektív fájdalomtestbõl is részt kapnak! A kollektív fájdalomtestben eltérõ vonulatok figyelhetõk meg. Egyes embercsoportok, illetve országok esetében például, ahol a küzdelemnek és az erõszaknak a szélsõségesebb formái fordultak és fordulnak elõ, súlyosabb kollektív fájdalomtest tapasztalható, mint másoknál. Akinek erõs a fájdalomteste, és nincs elég tudatossága ahhoz, hogy ne azonosítsa magát vele, az egyrészt folyamatosan vagy idõnként kénytelen lesz újra és újra átélni érzelmi fájdalmait, másrészt könnyen válhat erõszak elkövetõjévé vagy áldozatává. Hogy elkövetõ vagy áldozat lesz-e, az attól függ, hogy a fájdalomteste túlnyomóan aktív vagy passzív. Ezek az emberek viszont potenciálisan közelebb állnak a megvilágosodáshoz! Ez a lehetõség persze nem szükségszerûen realizálódik, de ha például éjjel rémálom csapdájába kerülsz, akkor valószínûleg nagyobb késztetést érzel a fölébredésre, mint az, aki csupán egy szokványos álom érzelmi hegyeit és völgyeit tapasztalja meg.

A személyes fájdalomtesten kívül minden nõ "osztalékot" kap a kollektív nõi fájdalomtestnek nevezett valamibõl is - hacsak nem teljesen tudatos már. Ez abból a fájdalomból áll össze, amit a nõk, részben a férfiak általi, több évezredes elnyomatásuk alatt - rabszolgaság, kizsákmányolás, megerõszakolás, gyermekszülés, a gyermekük elvesztése stb. kapcsán - elszenvedtek. A menstruációt sok esetben megelõzõ és kísérõ érzelmi és testi fájdalom a fájdalomtest kollektív oldala, amely ebben az idõszakban fölébred szunnyadó állapotából. (Bizonyos ingerek hatására máskor is aktiválódhat.) Ez korlátozza az életenergia szabad áramlását a testben, amelynek a menstruáció egy fizikai kifejezõdése. Álljunk meg itt egy pillanatra, és nézzük meg, hogyan válhat ez a megvilágosodás eszközévé!

Gyakran elõfordul, hogy az említett idõszakban a nõkben a fájdalomtest "veszi át az uralmat". Ennek rendkívül nagy az energiatöltése, ami miatt hajlamos vagy tudattalanul azonosulni vele. Ilyenkor aktívan birtokába vesz egy olyan energiamezõ, ami elfoglalja belsõ teredet, és úgy tesz, mintha õ azonos lenne veled, holott ez egyáltalán nem igaz. Rajtad keresztül beszél, cselekszik és gondolkozik. Az életedben negatív helyzeteket hoz létre, csakhogy "táplálkozhasson" az ott képzõdõ energiából. Még több fájdalmat akar, bármilyen formában is jöjjön az. Ezt a folyamatot már ismertettem. Gonosz és romboló tud lenni. Valójában színtiszta fájdalom õ, a múlt fájdalma, aki - illetve ami - nem te vagy!

Már ma is több nõ közelít a teljesen tudatos állapot felé, mint ahány férfi, és számuk az elkövetkezõ években még rohamosabban fog nõni. A férfiak ugyan végül utolérhetik õket, de jelentõs ideig szakadék lesz a nõk és a férfiak tudatossága között. A nõk viszszaszerzik azt a szerepüket, ami õket születésüknél fogva megilleti - és ezért számukra az természetesebb is, mint a férfiak számára -,hogy híddá váljanak a megnyilvánult világ és a Megnyilvánulatlan között, az anyagiság és a lélek között. Nõként most a fájdalomtest transzmutálása a feladatod, hogy az ne állhasson már közéd és valódi éned - igaz lényeged - közé. Természetesen a megvilágosodás másik akadályával, a gondolkodó elmével is törõdnöd kell. Azonban az intenzív jelenlét, amit a fájdalomtesttel foglalkozva generálsz, egyúttal az elmével való azonosulástól is meg fog szabadítani!

Jegyezd meg: amíg identitásodat a fájdalomból állítod össze, addig nem tudsz tõle megszabadulni! Amíg öntudatod egy részét az érzelmi fájdalmadba "fekteted be", addig öntudatlanul ellen fogsz állni minden olyan próbálkozásodnak - el fogod azt szabotálni - , amelyik arra irányul, hogy kigyógyulj a fájdalomból! Miért? Egyszerûen azért, mert ösztönösen épen akarod magadat tartani, márpedig a fájdalom lényed esszenciális részévé vált! Ez egy tudattalan folyamat, és csak úgy tudsz túljutni rajta, ha tudatossá teszed. Ugyancsak sokkoló élmény, amikor hirtelen meglátod, hogy te a fájdalmad vagy, illetve hogy mennyire ragaszkodtál eddig a fájdalmadhoz... Amint fölismered, abban a pillanatban föl is oldod ezt a kötõdést! A fájdalomtest energiamezõ, majdnem olyan, mint egy lény, aki ideiglenesen tanyát vert belsõ teredben. Tulajdonképpen csapdába esett életenergia "õ", olyan energia, ami már nem áramlik, ami elakadt. A fájdalomtest persze a múltban megtörtént, ilyen-olyan események miatt alakult ki. Õ a benned lévõ, élõ múlt, és ha azonosulsz vele, akkor a múlttal azonosulsz. Az áldozatidentitás: azt hinni, hogy a múltnak nagyobb az ereje, mint a jelennek. (Ez éppenséggel fordítva igaz.) Ha áldozatidentitású vagy, akkor azt hiszed, hogy más emberek és veled mûvelt tetteik a felelõsek azért, hogy ide jutottál, továbbá az érzelmi fájdalmadért, illetve azért is, hogy képtelen vagy valódi önmagad lenni. Az igazság az, hogy csak egyet- len erõ létezik, amit a mostani pillanat tart a kezében: jelenléted ereje! Amint megérted ezt, az is világossá válik, hogy egyedül te vagy felelõs a jelenlegi belsõ teredért - senki más -, s hogy a múlt nem gyõzheti le a most hatalmát!





Az azonosulás tehát megakadályoz abban, hogy megbirkózz a fájdalomtesttel. Akadnak olyan nõk, akik már elég tudatosak ahhoz, hogy személyes szinten lemondjanak az áldozatszerepükrõl, ám még mindig él bennük kollektív áldozatidentitás. "Mit tettek a férfiak a nõkkel!" - mondják. Igazuk van, s ugyanakkor tévednek is. Odáig igazuk van, hogy a kollektív nõi fájdalomtest valóban nagyrészt a férfiaknak a nõk ellen - évezredeken keresztül és világszerte elkövetett erõszakának és a nõi princípium elfojtásának az eredménye. Rossz úton járnak azonban, ha éntudatukat ebbõl a ténybõl eredeztetik, és így önmagukat egy kollektív áldozatidentitásba börtönzik be. Ha egy nõ továbbra is ragaszkodik a haraghoz, a sértõdöttséghez és a kárhoztatáshoz, akkor még mindig kötõdik a fájdalomtestéhez. Ez ugyan vigasztaló identitástudatot, a többi nõvel való szolidaritás érzését adhatja neki, ám a múlthoz kötözi, és megakadályozza, hogy teljesen hozzáférjen saját lényegéhez és valódi erejéhez. Ha a nõk elhatárolják magukat a férfiaktól, akkor ez az elkülönültség érzetét táplálja bennük, és így erõsíti az egót. Márpedig minél erõsebb az ego, annál messzebb kerülsz valódi természetedtõl.

Ne használd hát a fájdalomtestet arra, hogy identitást adjon neked! Használd inkább a megvilágosodáshoz! Alakítsd át tudatossággá! Az egyik legmegfelelõbb idõszak erre a menstruáció ideje. Hitem szerint az elkövetkezõ években sok nõ ebben az idõszakban fog belépni a teljesen tudatos állapotba. Rengeteg nõ számára ez általában a tudattalanság idõszaka, mert ilyenkor a kollektív nõi fájdalomtest uralkodik el bennük. Ha azonban már elértél egy bizonyos szintet a tudatosságban, akkor megfordíthatod ezt, s ahelyett, hogy tudattalanná válnál, még tudatosabb leszel! Már elmondtam ugyan ennek az alapfolyamatát, de hadd vigyelek rajta újra végig, ezúttal kifejezetten a kollektív nõi fájdalomtestre koncentrálva!

Amikor tudod, hogy közeledik a menstruáció, mielõtt az elsõ jeleit éreznéd az úgynevezett premenstruációs - menstruáció elõtti - feszültségnek, ami lényegében a kollektív nõi fájdalomtest fölébredése, válj nagyon éberré, és légy maximálisan a testedben! Amikor az elsõ jel beköszönt, elég ébernek kell lenned ahhoz, hogy elõbb "kapd el" õt, mint ahogy õ átvenné fölötted az uralmat. Lehet az elsõ jel például egy hirtelen támadó, erõs ingerültség vagy föllobbanó harag, de tisztán testi tünet is. Bármi legyen is az, kapd el, mielõtt még eluralhatná gondolataidat, viselkedésedet! Ez egyszerûen azt jelenti, hogy ráirányítod figyelmed reflektorfényét. Ha érzelemrõl van szó, érezd meg a mögötte meghúzódó, erõs energiát! Tudd, hogy az a fájdalomtest! Ugyanakkor légy maga a tudás, ami azt jelenti, hogy tudatában vagy tudatos jelenlétednek, érzed annak az erejét. Bármilyen érzelembe is viszed bele a jelenlétedet, az érzés gyorsan alábbhagy, majd átalakul. Ha tisztán testi tünetrõl van szó, akkor az arra irányított figyelem megakadályozza, hogy a tünet érzelemmé vagy gondolattá váljon. Ezt követõen továbbra is maradj éber, és várd a fájdalomtest következõ jelzését! Ha ismét észlelsz valamit, hasonló módon kapd el ezt is, úgy, ahogy az elõbbiekben tetted! Késõbb, amikor a fájdalomtest már teljesen fölébredt szunnyadó állapotából, egy ideig, esetleg néhány napig, komoly zûrzavart, érezhetsz belsõ teredben. Bármilyen formát ölt is ez, tartsd meg jelenlétedet! Szenteld neki teljes figyelmedet! Figyeld a benned kavargó zûrzavart! Tudd, hogy ott van! Tartsd ezt a tudást, válj a tudássá! Jegyezd meg: ne hagyd, hogy a fájdalomtest használja az elmédet, és irányítása alá vonja gondolkozásodat! Figyeld! Érezd az energiáját közvetlenül, a testedben! Amint azt már elmondtam, a teljes figyelem teljes elfogadást is jelent. A fenntartott figyelem és az így születõ elfogadás termi meg a transzmutációt. A fájdalomtest ragyogó tudatossággá alakul át, ahogy a tûzbe vagy a tûz közvetlen közelébe helyezett fahasáb is átalakul, nevezetesen tûzzé. A menstruáció így nemcsak nõiességed örömteli és elégedettséget adó kife- jezõdése lesz, hanem a transzmutáció megszentelt idõszaka is, amikor egy új tudatosságot szülsz meg. így elõragyog igazi természeted, részben nõi aspektusában, isten- nõként, részben pedig transzcendentális aspektusában, isteni Létként, aki a férfi-nõi dualitás fölötti te magad vagy.

Ha férfi partnered elég tudatos, akkor azzal segíthet neked a korábban leírt teendõk gyakorlásában, hogy - különösen ebben az idõszakban - fönntartja az intenzív jelenlét frekvenciáját. Ha ugyanis õ a jelenben marad, amikor te éppen visszaesel a fájdalomtesttel való öntudatlan azonosulásba - ami eleinte megtörténhet és meg is fog történni - , akkor mellette könnyebben visszajutsz a korábbi állapotba, mert csak csatlakoznod kell õhozzá. Ez azzal is jár, hogy valahányszor ideiglenesen eluralkodik benned a fájdalomtest - akár a menstruáció idején, akár máskor -, partnered tudni fogja, hogy az nem a valódi éned. Még ha rá is támadna fájdalomtested - ami várhatóan meg is történik majd -, nem fog rá visszavonulással vagy valamilyen pajzs maga elé emelésével reagálni, mert tudja, hogy valójában nem te támadod õt. Létrehozza és tartja az intenzív jelenlét terét. Az átalakuláshoz nincs szükség semmi egyébre. Más alkalmakkor te tudsz majd ugyanígy vagy hasonló módon segíteni õneki, hogy visszaszerezze a tudatosságát az elméjétõl. Amikor kizökken, és újra a gondolkodásával azonosul, irányítsd figyelmét ismét az ittlétbe és a mostba!

Ily módon tiszta és magas rezgésszámú, állandó energiamezõ alakul ki köztetek. Nincs illúzió, nincs fájdalom, nincs konfliktus; semmi olyasmi, ami idegen lenne valódi lényetektõl, és ebben a légkörben semmi olyan nem tud fennmaradni, ami nem szeretet. Ez jelzi kapcsolatotok isteni, transzperszonális - személyen túli - céljának beteljesülését. S ez a tudatosságnak olyan örvényévé válik, ami sok embert húz majd vonzáskörébe!
ADD FÖL A KAPCSOLATOT ÖNMAGADDAL!

Van-e még szüksége párkapcsolatra annak, aki már teljesen tudatos? Akkor is vonzódik-e a férfi a nõhöz? Teljesnek érzi-e magát a tökéletesen tudatos nõ, férfi nélkül?

Akár megvilágosodott vagy, akár nem, mindenképpen férfinak vagy nõnek születtél, így hát a formaidentitásod szintjén szükségszerûen nem vagy teljes. Egyik fele vagy az egésznek. A teljességnek ezt a hiányát férfi és nõ közti vonzódásként, az ellentétes energiapolaritás felé húzó erõként érzed, tudatosságod mértékétõl függetlenül. Ám a belsõ összekapcsolódottságnak ebben az állapotában ezt a vonzerõt valahol az életed felszínén, perifériáján érzed. Mindent, ami ebben az állapotban történik veled, így érzékelsz. Az egész világ olyannak tûnik számodra, mint a hatalmas, mély óceán felszínén fodrozódó hullámok. Te vagy az az óceán, és természetesen a fodrozódó hullám is te vagy. Ám olyan hullám, amelyik ráébredt arra, hogy õ valójában az óceán, és ehhez a hatalmassághoz és mélységhez viszonyítva a hullámok és a fodrozódások világa már nem is olyan fontos.

Ez nem jelenti azt, hogy kapcsolatod a többi emberrel vagy a pároddal felszínes lenne! Valójában csak akkor lehet minden emberi kapcsolatod mély, ha tudatában vagy a Létnek. (Így ugyanis már átlátsz a forma fátyolán. A Létben a férfi és a nõ egyek. Formádnak továbbra is lehetnek szükségletei, a Létnek azonban nincsenek igényei. Az már teljes és egész. Ha ezek a szükségletek kielégülnek, az nagyszerû, de mély, belsõ állapotod szempontjából közömbös, hogy ez megtörténik-e vagy sem. Ezért abszolút lehetséges egy megvilágosodott embernél, hogy ha a férfi vagy a nõi polaritás iránti vágya nem teljesül, akkor lényének külsõ szintjén nem érzi magát teljesnek, és hiány- érzete van, miközben belül teljes békét, elégedettséget és tökéletes teljességet érez.

A megvilágosodás keresésében hátrány vagy elõny, ha valaki homoszexuális, vagy ebbõl a szempontból ez teljesen közömbös?

Ahogy közeledsz a felnõttkorhoz, az ébredezõ szexuális vágyad irányával kapcsolatos bizonytalanságod, majd a fölismerés, hogy "más" vagy, mint a többiek, arra kényszeríthetnek, hogy ne azonosulj a szociálisan beléd plántált gondolati és viselkedési mintákkal. Ez tudatosságod szintjét automatikusan a tudattalan többség szintje fölé emeli, akik kérdés nélkül magukba fogadják az összes öröklött mintát. Ebben a vonatkozásban a homoszexualitás még elõny is lehet. Ha valaki bizonyos mértékig kívülálló, ha "nem passzol" a többiek közé, vagy ha a környezetében élõk bármilyen okból kifolyólag elutasítóan viselkednek vele, akkor ez ugyan megnehezíti az életét, ám a megvilágosodás lehetõsége szempontjából mégis elõnyt jelent. Szinte erõvel lök ki a tudattalanságból!

Másrészrõl viszont, ha a homoszexualitásodból identitást alakítasz ki a magad számára, akkor egyik csapdából a másikba esel! Akkor elmédben homoszexuális énképet hordozol, és az fogja irányítani eljátszott szerepeidet és játszmáidat. Tudattalanná válsz. Nem leszel valódi. Egód álarca mögött nagyon boldogtalanná válsz. Ha ez történik veled, akkor a homoszexualitás számodra már akadály lesz. De persze mindig kapsz újabb lehetõséget. Az akut boldogtalanság hatalmas erejû ébresztõ hatás lehet!

Igaz-e, hogy csak akkor tudsz igazán jó kapcsolatot kialakítani egy másik emberrel, ha már jó a kapcsolatod önmagaddal, és ha szereted magadat?

Ha egyedül rosszul érzed magad, akkor azért keresel társat, hogy ezt a rossz érzést elfedd. Biztosan számíthatsz rá, hogy ez a rossz érzés, valamilyen más formában, újra fölbukkan majd a kapcsolatodban, és akkor valószínûleg a partneredet fogod hibáztatni amiatt...

Valójában mindössze annyi a teendõd, hogy teljesen elfogadod a jelen pillanatot. Ettõl nyugalom jár át, és jóban vagy önmagaddal.

De vajon kell-e egyáltalán kapcsolatban lenni önmagaddal? Miért ne lehetnél egyszerûen önmagad? Ha kapcsolatban állsz önmagaddal, akkor valójában kettévágtad magadat: "énre" és "magamra", alanyra és tárgyra. Ez az elme teremtette kettõsség a gyökere életed valamennyi szükségtelen bonyodalmának, gondjának és konfliktusának! A megvilágosodás állapotában te önmagad vagy, a "te" és az "önmagad" egybeolvad. Nem ítélkezel magad fölött, nem sajnálod magadat, nem vagy büszke magadra, nem szereted magadat, nem gyûlölöd magadat stb. Az önmagadra reflektáló tudatosság okozta vágás begyógyult, annak átka levétetett rólad. Nincs már "magad", akit védened, óvnod vagy táplálnod kellene. Ha megvilágosodtál, egy kapcsolatod megszûnik: a kapcsolat önmagaddal. Ha egyszer ezt föladtad, akkortól az összes többi kapcsolatod szeretetkapcsolat lesz.