A VÁGY – A TERMÉSZET ALAPJA

KÁOSZBÓL A HARMÓNIÁBA A globális válság megoldása a Kabbala Bölcseletének tükrében A VÁGY – A TERMÉSZET ALAPJA Kabbala.hu Egyetlen ok, egyetlen megoldás A jelenlegi válság minden téren érezhető. Kezdve a globális szinttől, egészen az egyén szintjéig bezárólag. A válság, gyakorlatilag a természet palettájának egészére kiterjed – az élettelen, ásványi anyagokra, a növény- és állatvilágra, illetve magára az emberi társadalomra. Ezért pusztán csak a kiemelt területeknek a kezelése nem is lehet elégséges; a problémáknak a közös gyökerét kell, hogy megtaláljunk, és azt kell, hogy orvosoljuk. Ennek szellemében a könyv ezen első felében arra fogunk majd rámutatni, hogy az összes bennünket érő megannyi káros jelenség hátterében kizárólag csakis egyetlen egy ok áll. S mihelyst ezt megértjük, elő tudunk majd állni egy olyan kizárólagos megoldással, amely valóban egyedüli és átfogó választ ad mindenre. Elsőként a világ- és az ember természetének a megismerésével kezdjük, ugyanis ha jobban megértjük a természetet, annak valamennyi törvényszerűsége és aspektusa vonatkozásában, úgy rá fogunk majd jönni, hogy hol is hibázunk, s hogy mit kell első lépésként tennünk, hogy véget vethessünk az életünkben uralkodó nehézségeknek, és hogy utána egy sokkal szebb jövő felé haladjunk. A természetben található különféle anyagok vizsgálata azt mutatja, hogy minden anyagnak és tárgynak a saját maga létének megóvása az alaptörekvése. Mindazonáltal, ez a törekvés minden anyagban egyedi formában jut kifejeződésre: léteznek szilárd anyagok, amelyek meghatározott és állandó formával rendelkeznek, és amely miatt nehéz „áttörni a határukon”, mígnem mások, éppen hogy a mozgás és az átalakulás révén biztosítják a fennmaradásukat. Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor viszont mi okozza azt minden anyagnál, hogy egyedi formában viselkedjék, és hogy különböző legyen más anyagoktól? Mi az, ami az összes anyagnak a működését diktálja? Az anyag szemünk előtt megjelenő viselkedése egy számítógép képernyőjén megjelenő képhez hasonlít. Ránézünk a képernyőn levő képre és benyomást szerzünk róla, mígnem ugyanekkor a számítógépben jártasak számára képpontok és vektorok kombinációjáról van szó. Őket főként a képet megalkotó erők különféle paraméterei érdeklik. Ők tisztában vannak vele, hogy a kép pusztán csak ezen erők egy adott kombinációjának külszínen megjelenő következménye. Például egyértelmű a számukra, hogy milyen összetevőket kell ahhoz megváltoztatniuk, hogy világosabb, élesebb, és a többi képet kaphassanak; ennél fogva ők erre fókuszálnak. Pontosan ugyanígy, minden dolog és rendszer, mi csak a valóságban létezik, beleértve az embert is mint individuumot, illetve a társadalmat, mind-mind az erők bennük rejlő egy bizonyos együttesének a visszatükröződése. Egy adott problémával való megbirkózás mindig az anyagnak az anyag különböző szintjein mutatott viselkedésének megértésével kezdődik, ám ehhez kissé beljebbre, az anyagot megformáló belső erőig kell, hogy hatoljunk. E belső erőt, mely minden anyagban és dologban megtalálható, együttes néven „létezni akarás" nevezzük. Ezen erő az, amely kialakítja az anyag formáját, és meghatározza a tulajdonságait és a viselkedését. A létezni akarásnak végtelenül sok formája és lehetséges kombinációi vannak. Ő található ott a világ valamennyi anyagának bázisában. Minden magasabb szintet képviselő anyag, nagyobb létezni akarást fejez ki. Az anyag minden egyes szintjén – mozdulatlan (élettelen) anyag, növény, állat és ember – más és más akarat (vágy) alakítja az éppen ott zajló különböző folyamatokat. A létezni akarás kétféle alapelv szerint működik:  (1) megőrizni a fennálló formáját, azaz, hogy tovább létezni;  (2) magához csatolni, amit a fennmaradásához szükségesnek érez. A valamit-magához-csatolni akarás érzése az, amely különbözővé teszi az anyag egyes szintjeit. A legkisebb létezni akarás a mozdulatlanok (élettelenek) szintjén található. Mivel az élettelen dolgok alacsony szintű vággyal rendelkeznek, nincsenek rászorulva arra, hogy a fennmaradásuk végett bármiféle külső dolgot csatoljanak magukhoz.  Minden akaratuk arra irányul, hogy mint atom, molekula, ásvány, stb. megőrizzék a meglevő formájukat, felépítésüket és tulajdonságaikat. Minden mást eltaszítanak maguktól. Minden akaratuk arra irányul, hogy ne változzanak. Ennél fogva nevezik őket mozdulatlannak. A növények szintjén a létezni akarás nagyobb és lényegileg különbözik a mozdulatlanokban levő akarattól. A növény változáson megy keresztül. Szemben az élettelen dologgal, a növény nem „elégszik meg” a lét fenntartásával, hanem meghatározott folyamatokon megy keresztül.  A növény aktív kapcsolatban áll a környezettel. A növények a napsugarak felé mozdulnak, és vízforrás irányába küldik a gyökereiket. A növény élete a környezetén múlik. A napon, az esőn, a hidegen, a melegen, a páratartalmon és a szárazságon, stb. A növény a környezetétől kapja a fennmaradásához és a fejlődéséhez szükséges anyagokat, amelyeket lebont, és azokból építi fel a számára szükséges dolgokat. A rá nézve káros anyagokat kiválasztja, és ennek eredményeként növekszik. Sokkal nagyobb mértékben függ a környezetétől, mint a mozdulatlanok. A növényeknek megvan a maga életciklusuk. A növény él és elhal. Mindazonáltal, az azonos fajtájú növények az év egyazon szakaszában növekednek, és ugyanazon törvények szerint fejlődnek, élnek és hervadnak el. Magyarán, az egyazon fajtához tartozó növények ugyanolyan módon működnek és nincs köztük egy olyan egyed sem, amely különleges volna a maga nemében. Minél nagyobb az anyagban levő ’létezni akarás’, az annál jobban függővé és érzékennyé teszi az adott dolgot a környezetére.  Egy ilyen kapcsolat az élők (állatok) szintjén válik világosabbá, ahol a létezni akarás már jóvalta nagyobb, mint ahogy azt a a növényeknél találjuk. Az állatok csoportokba rendeződnek. Helyzetváltoztatásra képesek, és hogy táplálékot és megfelelő létfeltételeket találjanak, egyik helyről a másikra kell, hogy vándoroljanak. Az állatok más állatokkal vagy növényekkel kell, hogy táplálkozzanak és belőlük kell, hogy energiát nyerjenek a létfennmaradásukhoz. Az állatok szintjén már felismerhető bizonyos mértékű fejlődés az egyéniség vonatkozásában. Ennek köszönhetően bír az állat egyéni érzésekkel és érzelmekkel, és fejleszti ki a maga jellegzetességét. Minden állat egyéni módon érzékeli a környezetet, közelébe megy a jótékonynak és eltávolodik a kártékonytól. Az állat életciklusa egyéni. Mindegyikük a maga idejében születik és hal meg, eltérően a növényektől, amelyek az évszaknak megfelelően viselkednek. A létezni akarás legmagasabb szintjét az ember, a ’beszélő’ szintje képviseli. Ő az egyedüli olyan teremtmény, amelynek fejlődése teljesen a körülötte lévőkön múlik. Érzékeli a múltat, a jelent és a jövőt. Az ember saját maga is hatással van a környezetére, a környezet pedig hatással van őreá. Az ember folyton változik. Nem csak amiatt, mert hogy neki épp jó vagy rossz a jelenlegi helyzetében, hanem mert képes érzékelni a másik embert, minek eredményeként megkíván minden olyat, ami az embertársának van. Sőt mi több, azt akarja, hogy több legyen neki, mint a másiknak, vagy hogy a másik hiányt szenvedjék valamiből, mert úgy általa viszonylagosan jobb helyzetben érezheti magát és megnövekedhet nála az önelégedettségnek az érzése. Ennélfogva nevezik az emberben levő vágyat „egonak”, „élvezni akarásnak” vagy mint „öröm- és élvezetszerzés utáni vágynak.” Erről a kabbalista Báál HáSzulám a következőket mondja (Bevezetés a Kabbala Bölcseletébe, 1. fejezet): „A kapni akarás képezi a teremtés valamennyi anyagát – annak elejétől a végéig. Olyannyira, hogy a legkülönbözőbb teremtmények megannyi sokasága és megszámlálhatatlan történéseik, és az őket irányító mindazon gondolatok és törvényszerűségek, amelyek már fel lettek fedve, illetve amelyek majd a jövőben fel fognak tárulni, mind-mind pusztán a kapni akarás adott mértékei és értékmenti módosulatai.” Az ember nem csak egy „kissé fejlettebb teremtmény”, hanem teljes valóját érintően különbözik és eltér az állati szinttől. Bár születésekor még erőtlen, ám végül a fejlődése során minden más teremtmény fölé emelkedik. Egy maszületett borjú és egy kifejlett bika főként a méretükben, s nem pedig az értelmi szintjükben különböznek. Ezzel szemben egy csecsemő szinte minden képességnek hiányában van. Lassan-lassan, hosszú évek során növekszik és fejlődik ki. Egy állat kölykének a fejlődése nagyon eltér az ember utódjának a fejlődésétől. Erre mondották (Bábeli Talmud, Bábá Kámá 65b): „Az egynapos bika bikának neveztetik”. Magyarán, az egynapos borjút mindjárt „bikának” nevezzük, minekután a fejlődése során szinte semmilyen plusz lényegi tulajdonságot nem kap. Az embernek, az összes többi más teremtménytől elérően, hosszú évek fejlődésére van szüksége. Habár mikor egy gyermek megszületik szinte még semmit nem akar, azonban az élete folyamán a benne levő vágy a még és még többet élvezni irányába halad előre. Mikor valamely új vágy ébred bennünk, együttesen új szükségletek is születnek bennünk és mi szükségszerűnek érezzük kielégíteni azokat. S hogy sikerrel elégíthessük ki a szükségleteinket, felfejlődik az intelligenciánk. Azaz, hogy azon kezdünk gondolkozni, hogy milyen lehetséges módokon elégíthetnénk ki az új szükségletek. Ebből az következik, hogy a gondolat és az elme fejlődése az élvezni akarás növekedésének a folyománya. Egyik ilyen megmutatkozási formája ennek az elvnek, ahogy például a gyermekeinknek szánt nevelési módhoz viszonyulunk. Hogy fejlődjenek, kihívást jelentő játékokat készítünk a számukra. S maga az akarat, hogy sikeresek legyenek a játékban, újabb és újabb versengési technikák kiötlésére serkenti őket, amely így a fejlődésüket eredményezi. Az idő előrehaladtával, hogy további fejlődést és ne pedig megtorpanást okozzunk, egyre komolyabb és komolyabb nehézségi szintű feladatok elé állítjuk őket. Ha az ember nem érezné, hogy hiányzik neki valami, soha nem tudna fejlődni. Csak ha akarunk valamit, kezdjük el aktiválni az elménket és kezdünk el azon  gondolkozni, hogy hogyan is érhetnénk azt el. Önmagában az, hogy az ember személyiségében mind az ész, mind pedig az érzelem jelen vannak, az 'élvezni akarása' fejlődését eredményezi. Ész és érzelem kiegészítik egymás és megnövelik az ember azirányú képességét, hogy képes legyen érezni és értékelni mindazokat a dolgokat, amelyeket élvezni lehet. Ezért az emberi akaratban rejlő erő sem nem időben, sem pedig térben nem korlátolt. Például, bár képtelen az ember ezer évvel ezelőtti eseményeket érzékelni, ugyanakkor az ész ereje által igenis meg tudja érteni a múlt eseményeit és azt egészen olyannyira kiegészíteni, hogy egyúttal képessé válik érezni azokat. Ugyanígy, fordított helyzet is lehetséges: az ember érez valamit, s hogy megvizsgálja, miként fog várhatóan a dolog hatni rá, pozitívan vagy negatívan, a megélt érzéshez hozzátársítja az értelmet és analizálja a helyzetet. Az értelem és az érzelem együtt, tágítják az időre és térre vonatkozó percepciós képességünket - s már nem vagyunk korlátoltak. Így előfordulhat, hogy valaki olyanokhoz akarjon hasonlítani, akiket csak hallomásból ismer és azok nagyon távoli helyen élnek tőle. Ugyanígy az is megeshet, hogy egy napjainkban élő ember nem csak a saját generációja szemében sikeresnek tetsző tagjaira akar hasonlítani, hanem a történelem más korszakaiban élt kimagasló személyiségekre. Mígnem az 'élvezi akarás' beteljesülését mint élvezet és gyönyör éljük meg, addig a vágy beteljesültének elmaradását mint üresség, frusztráció vagy akár mint szenvedés érzékeljük. Így az ember boldogsága a feldagadttá lett vágy kielégítésének beváltásán vagy nem beváltásán múlik. Minden tett, amit az ember végrehajt, kezdve a legkisebbtől és a legegyszerűbbtől, egészen a legösszetettebbekig, mind egyedül csak az általa érzett élvezet megnövelését, avagy közvetetten, a szenvedés csökkentését szolgálják. Gyakorlatilag ezek ugyanannak az éremnek két oldalát képviselik. Ekképp vélekedik Báál HáSzulám a „Béke" c. írásában: „Jól ismert az a természettudósok előtt, hogy még csak a legkisebb mozdulatot sem tudja az ember mozgató erő (motiváció) nélkül megtenni, magyarán, anélkül, hogy valamiképp jót tenne saját magával.  Például, mikor az ember felemeli a kezét a székről és átteszi azt az asztalra, teszi mindezt azért, mivel úgy tűnik a számára, hogy azáltal, hogy átemeli a kezét az asztalra, nagyobb élvezetben lesz része. Mert amennyiben nem így tűnne neki, úgy élete mind a hetven éve során a széken hagyná a kezét, anélkül, hogy azt bármikor is elmozdítaná a helyéről - nem beszélve a nagyobb erőfeszítésekről." Az ember egyedisége, összehasonlítván a természet más elemeivel, nem kizárólag csak az akaratuk erejében és annak jellegében nyer kifejezést, hanem abban is, hogy a vágyaik állandó jelleggel változnak és növekednek, mind magának az embernek mint egyénnek az élete során, mind pedig a nemzedékek folyamán.  A más teremtmények, mint például a majom történeti fejlődésének áttekintése, azt mutatja, hogy a néhány ezer évvel ezelőtt- és a napjainkban élő majom majdhogynem teljesen megegyeznek. S habár a majomban éppúgy végbementek változások, mert hisz minden egyes egyedben történnek változások, azonban ezek biológiai változások, hasonlóan a mozdulatlan (élettelen) anyagokban végbemenő geológiai változásokhoz. Mígnem ezzel szemben, az ember a történelem folyamán alapvető változásokon ment keresztül. A kabbalista, Rabbi Jehuda Áslág (1884-1954) a Zohár-hoz írott “Szulám” (Létra) elnevezésű kommentárja és szövegmagyarázata nyomán “Báál HáSzulám” néven híresült el és ismert. Báál HáSzulám-ot mint Ári (Rabbi Jicchák Lúria) útjának továbbvivője tartják számon. Módszere abban egyedi, hogy minden napjainkban élő ember előtt megnyitja annak a lehetőségét, hogy kapcsolatba kerülhessen a korábbi idők kabbalistái által hátrahagyott autentikus kabbalisztikus tudást rejtő forrásművekkel. "A globális válság megoldása a Kabbala Bölcseletének tükrében"  Forrás: internet