A szatguru az a tanító, aki az igaz Énedre mutat

Gangaji szerint, az igaz tanító nem különbözik saját Énünktől Szatguru: az igaz tanító, aki arról ismerhető fel, hogy nem különbözik saját Énünktől. Azt mondod, az igaz tanító az igaz Énedre mutat. Ezt bármelyik hagyományra érted, legyen az akár hindu, keresztény, buddhista és a többi? Igen. Minden vallás alapja az Istennel való misztikus, megismerhetetlen, eksztatikus egyesülés. Ami az alapokra épül fel, az a hagyomány szerkezete – egy ösvény, egy út, amelyen eljutunk odáig. Minden tradíción belül vannak olyan emberek, akiket kiközösítettek, sőt meg is égettek vagy fejüket vették, mert az egység, avagy egyesülés eléréséhez áttörtek ezen a struktúrán. Amint a hagyomány korláttá válik, át kell törni, a következményekre való tekintet nélkül. Tehát valójában nem annyira az eszköz a fontos, mint inkább az, hogy eljussunk a felismerésig? Az eszköz – ha maga az élő igazság – maga a felismerés. Ez saját Éned felismerése. Krisztus azt mondta: „Én és az Atya egy vagyunk.” Ez annak felismerése, hogy az eszköz, a tanító, az Atya, az Anya nem más, mint saját Éned, ami nem metafizikusan, hanem szó szerint értendő. Saját Éned különböző formákban jelenik meg, de ugyanazon Énként ismered fel. Rengeteg tanító van: ismert és ismeretlen, emberi és nem emberi, fizikai, tudati, érzelmi és asztrális. Mégis a szatguru az a tanító, aki az elkülönültség okozta szenvedés vége felé mutat. A szatguru olyan világosan és olyan erővel teszi ezt, hogy saját – Önmagára mutató – Énedet ismered fel benne. Honnan lehet tudni, hogy a tanító tényleg az a tanító, akiről beszélsz?      Ezt tudod. A tudásodnak pedig semmi köze nincs ahhoz, amit bárki más mond. Nagyon szerencsés vagy, ha azonnal felismered a tanítódat – de ez nem szükséges. Nincs semmi baj a kezdeti kételkedéssel vagy azzal, ha időt adsz magadnak a vonzalom ellenőrzésére. Végül úgyis tudni fogod. Ekkor a kihívás már az önátadásban van. A kihívás abban rejlik, hogy tiszteld, amit a tudáson túl tudsz, és elfogadd a tudást, meghaladva minden arra irányuló mentális próbálkozást, hogy intellektuálisan bebizonyítsd. Végül bíznod kell önmagadban. Vannak, akik félnek bízni, és azt gondolják: „Igen, hibáztam. Bíztam magamban, és végül elvesztettem minden pénzem, a munkám, az állásom.” Ha valóban bízol magadban, akkor nem törődsz azzal, hogy mit veszítesz ezzel a bizalommal. Én mindig azt javaslom, hogy a nehézségekkel mit sem törődve hagyatkozz a benned lévő legmélyebb intuitív tudásra. Ezt elkezdheted a viszonylagos bizalommal, de ha tiszteled, ha követed a benned lévő bizalmat, és ha megvan benned a hajlandóság mind a kényelmetlenségre, mind pedig a nyitásra, akkor a viszonylagos bizalom képes elvinni téged az abszolút bizalomhoz. Lehet, hogy valaki azt mondja, tanítót keres, de valójában nemegyszer csak egy erős embert szeretne, aki megteszi helyette, amit ő akar. Amikor az ilyen ember úgy imádkozik Istenhez, hogy „Legyen meg a Te akaratod!”, tulajdonképpen azt gondolja: „Legyen meg az én akaratom!” Általában igen kíméletlen az, amikor a saját Éneddel mint tanítóval kerülsz kapcsolatba. Semmi esélyed nincs a birtoklásra, a kontrollálásra vagy az irányításra. Sokan elmennek Lakhnaúba, hogy Pápádzsíval találkozzanak, és a legtöbben látják, milyen elképesztő, hogy ez az ember maga a szeretet. Senkitől nem akar semmit, saját boldogságukat kivéve, és legyen ez a boldogság bármelyik szinten, ő megtalálja. Azt akarja, hogy boldog legyél. Hogyan is ne akarná? Ő a saját Éned. Azok, akik valóban a dolgok mélyére hatolnak, egy feldühödött tigris határtalan intenzitását fogják megtapasztalni, aki áldással, ugyanakkor könyörtelenül véget vet a szenvedésüknek. És mindezt tiszta, szívből fakadó szeretettel teszi. Miközben semmit sem akar tőled, szívével végigpásztázza benned a legutolsó kis sarkot is, az egóval való rejtett azonosulás után kutatva, és kitépi azt onnan. Én ezt nevezem tanítónak. Minden más csak játszadozás… Játszadozás a felébredéssel, miközben állandóan arra törekszünk, hogy kézben tartsuk az irányítást. Gangaji tanítása szerint a múlt gyakran a nem-létezés fogalmává válik Ha jól értem, az igaz találkozás mindig csak a jelenben történhet meg. Mostanában problémák merültek fel köztem és a barátnőm között, és ő azt kéri, hogy gondoljunk át bizonyos dolgokat. Ez számára azt jelenti, hogy vájkáljunk a múltban. Én viszont úgy látom, hogy csak egy minden pillanatban friss találkozásban kerülhetnek a felszínre és oldódhatnak meg igazán a kapcsolat. Ügyelj arra, hogy az igazság fogalmát ne használd filozófiai fegyverként! Ha a múlttal kerülsz szembe, ne tagadd meg! Az igazi tudás abban rejlik, hogy nem tagadjuk, nem nyomjuk el és nem követjük a múltat. Ekkor kiderül róla, hogy nem is létezik. Ha a múltat létezőként tapasztaljuk meg, ugyanakkor azzal a filozofikus elképzeléssel fedjük el, hogy nem is létezik, vagy hogy nem is igazán fontos, akkor mindezt stratégiaként használjuk arra, hogy vagy tagadjuk, vagy ellenőrzésünk alá vonjuk a múltat. A lényegénél fogva nem létező múlt közvetlen megtapasztalásának frissessége nem a fogalmi tudás révén nyilatkozik meg. Mindaddig, amíg jelen van a múlt érzete és a hajlandóság arra, hogy teljes mértékben szembenézzünk vele, a múltat nem létezőként fedezzük fel. Nem hisszük, reméljük, gondoljuk, hogy nem létező, hanem felfedezzük, hogy nem létező. Ha átmenetileg megtapasztaljuk, hogy a múlt nem létező, vagy ha egyszerűen csak hallottuk, hogy valaki a múltról mint nem létezőről beszél, azt gyakran követi a nem létezés fogalommá alakítása. A fogalomgyártás után pedig az következik, hogy nagyon árnyalt – vagy nem is annyira árnyalt – módon tagadni kezdjük mindazt, ami felbukkan. Mindaddig, amíg valami létezni látszik, nézz szembe vele, és fedezd fel, hogy csak az örökkévaló Igazság létezik igazán! Amikor hajlandó vagy teljes egészében találkozni mindennel úgy, ahogy megjelenik, magát az örökkévalóságot fedezed fel – minden múlt, jelen és jövő mélyén. Ha az átgondolás valamiféle vég nélküli elemzést jelent, hogy ki mit mondott, tett, és azt milyen okból kifolyólag követte el, akkor végül haszontalanná válik. A végtelen elemzés csak arra jó, hogy bebizonyítsa önmaga haszontalanságát. Micsoda megkönnyebbülés rejlik ebben! Mindaddig, amíg a tested/elméd megjelenik, megvan annak a látszata, hogy a múlt jelenik meg. Amikor feltámad benned az éhség, és vágyat érzel arra, hogy egyél, ez a vágy abból az emlékből fakad, hogy az éhséget az evés révén elégítetted ki. Amikor először azonosítottad magad a formával – a protoplazmától kezdve az emberi lényig –, felismerted, hogy az éhség kielégítése életben tartja az organizmust. Az organizmus fenntartásával nincs gond, hacsak tévesen nem tartod úgy, hogy ez az organizmus jelenti saját határaidat. Ez egy réges-régi tévedés, talán ez az eredendő bűn. Ha a testeddel azonosítod magad, a vágyat szükségletként éled meg az Én túlélése érdekében. Természetesen táplálnod kell a testedet a túléléshez, de te nem a tested vagy. Te minden testet túlélsz. Nem korlátoz a múlt, nem korlátoz a jelen, és nem korlátoz a jövő. Engedj el minden azonosulást a korlátozással, és nézd meg, mi marad! Ekkor ha a határok tapasztalása újra megjelenik, felismered, hogy az csupán a lílá1 nagy játéka. Abban a pillanatban felismered a titkot, amely megszabadít attól, hogy Májá áldozata vagy Májá támadója legyél. Mindez olyan, mint a borotva éle, és éppen ez benne a gyönyörű. Azt mondják, hogy a felébredést követően a testet azonnal el lehet engedni. Ha ez megtörténik, jó. De ha nem történik meg, vegyél részt a lílá csodálatos játékában. Lehetnek nehéz pillanatok, bonyolult kapcsolatok, nem könnyű tapasztalatok. A legnagyobb nehézség, a legszörnyűbb félelem, a legborzasztóbb szenvedés legmélyén, mindennek abszolút legmélyén ott van az Igazság, amely Önmagát fedezi fel. Gangaji arra kér, hogy emlékezz vissza, ki vagy! Bármely egyéni életben lehet hatalmas fájdalom. A fájdalom az élet szerves része. A szükségtelen szenvedést viszont az elme megszokásai tartják fenn. Amikor a fájdalommal úgy találkozunk, ahogy van – egyszerűen fájdalomként –, még gyönyörűnek is megélhetjük. Ennek nem kell másképp lennie. Amikor elutasítjuk, és valami „nem fájdalmasat” keresünk, a fájdalmat szenvedésként éljük meg. A valódi spirituális kutatás nem feltétlenül kellemes, bár sokan a kényelmet keresik, amikor belefognak. Ha viszont belekezd az ember, akkor végül a létezés mélysége tárul fel, maga mögött hagyva a kényelem és kényelmetlenség minden elképzelését.Gangaji Az igazi öröm magában foglalja a boldogságot és a boldogtalanságot egyaránt. Ismerd ezt fel, és többé nem leszel az öröm megragadásának és a fájdalom megtagadásának rabságában. Az igazi öröm minden polaritást, minden cselekvést és tétlenséget befogad. Elérkezik az idő, amikor az embernek kíméletlen őszinteséggel meg kell vizsgálnia az életét. Vajon a fizikai, mentális vagy érzelmi dolgok felhalmozása akár csak egy kicsit is kielégítette az igazi, mély vágyat? Az igazság kimondása nyitás annak felismerése felé, hogy a valódi beteljesülésnek a körülményekhez semmi köze. Ha elfogadjuk, hogy a körülmények olyanok, amilyenek, a csend e pillanatában megtörténik annak rendkívüli felismerése, amit soha egyetlen körülmény sem érintett meg. Az alázat e pillanatában lehull az álarc, és kiderül, hogy önteltség azt képzelni: „tudom jól, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek”. A leleplezett gőgnek nincs ereje. Ismerd fel, mi az, ami mindig jelen van, és csak arra vár, hogy meglásd! Nagyon egyszerű, amit mondok. Azt mondom: már szabad vagy. Az, aki vagy, mindig is ébren volt. Csupán egy játékot játszol magaddal, és mivel az vagy, aki, ez a játék meglehetősen komoly. Tedd a játékot félre egyetlen pillanatra! Nem arra kérlek, hogy emlékezz vissza, ki vagy. Azt kérem, tegyél mindent félre, és fedezd fel, mi az, amit soha el sem felejtettél. Nézd meg, mi az, ami mindig jelen van! Ekkor ez a szerelem, ez az igaz szeretet meg tud nyilvánulni. Önmagunk szeretete nem az én szeretete abban az értelemben, ahogy a testet vagy a személyiséget szeretjük. Nem a testről vagy a személyiségről beszélek. A test lehet szép vagy csúnya, nem számít. Amit Önmagunk szeretetében szeretünk, azt nem érinti meg a szépségről, a csúnyaságról vagy a személyiségről vallott értékrendünk. Annak felfedezéséről beszélek, aki valóban vagy. E felfedezésben pedig ráébredsz, hogy ebbe vagy szerelmes. Gangaji gondolatai az igaz vágyról Gangaji: Az igaz vágy az Istennel való egyesülés vágya, az igazság iránti vágy és a szenvedés megszüntetésére irányuló vágy. Az igaz vágy a gyökere minden eltorzult és nem helyénvaló vágynak. Ha az Igazságért lángoló szenvedélyt nem ismerjük fel, a valódi szenvedély mindenféle eltorzult utánzata jelenik meg, ami szenvedéshez vezet. Ilyenek például a mohóság, a gyűlölet, az érzékiség és az irigység jól ismert szenvedélyei. Légy őszinte magadhoz! Kíméletlenül őszinte. Tedd fel magadnak a kérdést: „Mit akarok?” Szabad akarsz lenni? Valóban fel akarod ismerni az Igazságot? Ha csak kellemes szellemi magaslatokra vágysz időnként, természetesen akkor is itt a helyed. Ez olyan, mintha csak a lábujjadat mártanád bele az óceánba. Nagyon jó érzés, az óceán pedig nem bánja, ha csak a lábujjadat dugod bele. Ugyanakkor lehetőséged van rá, hogy teljesen elmerülj az Igazság óceánjában – annak reménye nélkül, hogy újra felbukkanj belőle. Merülj le, és nézd meg! *** Kérdező: Azt hallottam tőled, hogy minden vágyamat oltsam a szabadság iránti egyetlen vágyba. G.: Igen, ez így van. A szabadság az igaz vágy. K.: Mit kezdjek én ezzel? G.: Mit „kezdjél” vele? K.: Tegyek vele valamit? G.: Ha minden vágyadat ebbe az egyetlen vágyba sűríted, majd az tesz veled valamit. A szabadság hatalmas. Lehetetlen, hogy bármit is tegyél vele. Akinek képzeled magad, az a szabadság felfedezésével megsemmisül. Akinek hitted magad, nem létezik többé. A te, ahogyan azt elképzelted, nem létezőként tárul majd fel előtted. Csak Az marad. Ne képzeld, hogy valamit is tehetsz a szabadsággal! Ez az elképzelés az egocentrikus elme önteltsége. Olyan ölelésben lesz részed, hogy ott a „te”-nek még a gondolata sem marad. A szabadság nem olyasvalami, amivel bármit is „tenni” lehet. Minden mással lehet „tenni” valamit. Úgy tűnhet, mintha az elme ereje tenne valamit valamivel, de a valódi felismerésben az elme forrása elfogyasztja az elme minden erejét. Ez az isteni „lakoma” nem egyéb, mint az, hogy az isteni belakmározza a lelket. Add át magad! Engedd, hogy Isten úgy fogyasszon el, ahogy Neki tetszik! Forrás: A szabadság folyója