A spirituális turista

Mick Brown: A spirituális turista - részletek a könyvből Csoda Észak-Londonban [...] Patricia elmondta, hogy a vibhúti Mr. Patel, egy minitaxisofőr házában materializálódik (akinek semmi köze nincs a néhány hónappal ezelőtt megismert Mr. Patelhez). A két háború között épült ikerház hasonlóképpen jellegtelen házak között foglalt helyet. Meglehetősen prózai helyszínnek tűnt egy csodához. Egy fehér dhótís [mely egyetlen, test köré csavart és a csípőnél megkötött kelme; a hindu férfiak klasszikus viselete], alacsony ember nyitott ajtót, és bólintott, hogy fáradjunk beljebb. Egyből erős, jázminhoz hasonló illat csapott meg, ami betöltötte a levegőt. „Erre tessék.” Mr. Patel átkísért bennünket a várószobává alakított nappalin, melyben körös-körül székek sorakoztak a falak mentén, majd egy onnan nyíló szobába léptünk. Az illat még kábítóbbá vált, és egy kis hifiberendezésből mindent betöltő halk szitárzene szólt. „Íme” – mutatott Mr. Patel Száí Bábá falon függő, nagyméretű portréjára, amit láthatólag finom szürke por borított. A port letörölték az arcról, amitől úgy tűnt, mintha a mosolygó orca köré ősz haj és szakáll nőtt volna. „Igen – suttogta Mr. Patel. – Vibhúti!” Körülötte több kép volt még Száí Bábáról, hindu istenek és istennők, valamint Siva, Krisna és Ganésa élénk színű ábrázolásai, továbbá Krisztus-képek.  Néhányukon csupán foltokban látszott a hamu, máshol azonban teljesen beborította az üveget, elhomályosítva az alatta lévő képet. Volt olyan is, mint megfigyeltem, amin a hamu a kép és az üveg között jelent meg. – Képződik – mosolygott Mr. Patel. – Képződik? – Igen, igen. Magától képződik. Egyfolytában. Az egyik nap még tiszta a kép, aztán jön a vibhúti, letöröljük, és még több jön. – Honnan jön? – kérdeztem, bár tudtam előre a választ. – Bábától – felelte Mr. Patel komor tisztelettel a hangjában. – Száí Bábától jön. – És hogy kerül ide? – kérdeztem. – Az egy hosszú történet – válaszolta. Letelepedtünk a díványra, Austin pedig hátramaradt, hogy saját maga is szemügyre vegye a csodát. Mr. Patel kifejtette, hogy családjával évekig a tanácstól bérelte ezt a házat, majd úgy döntött, megveszi. Szenvedélyes snooker- játékos lévén hozzáépített a házhoz egy biliárdszobát. Akkoriban, mondta, még nem volt Száí Bábá követője, csupán jámbor hindu, és a hagyomány szellemében egy kis szertartást rendezett, hogy megáldják az új bővítményt. Egy kis oltárt állított a szoba sarkába, melyre kókuszdiókat tett áldozati felajánlásként. A szertartás napján úgy ötven barátja jött el, közöttük Száí Bábá néhány híve, akik badzsanokat, imádságos dalokat énekeltek. Ez alatt az éneklés alatt történt az első rejtélyes eset: a kókuszdiók hirtelen kettényíltak. Kisvártatva egy áthatóan erős illatú nektár kezdett csorogni az egyikből. Hét napon át folyt a nektár, olyan mennyiségben, mesélte Mr. Patel, hogy kénytelen volt a kókuszdiót egy tálba tenni, hogy felfogja. Azután egy idős ember képe jelent meg egy másik kókuszdión. Most már tudja, hogy ez az ember Srí Sírdí Száí Bábá, a tiszteletreméltó indiai szent, akiről úgy tartják, a ma élő Száí Bábá előző megtestesülése volt. Röviddel ezután vibhúti jelent meg a kókuszdió oldalán, melyből a szent ÓM szó formálódott ki. „Hogy őszinte legyek – idézte fel Mr. Patel az esetet –, akkor úgy gondoltam, hogy a kókuszdiók a hőségtől repedtek meg, de a kép és a vibhúti… a gyerekeim le-föl ugráltak örömükben, és azt kiabálták, csoda történt.” Mr. Patel ebben nem volt olyan biztos. „Be akartam végre tenni a snooker-asztalomat. Egy pap azonban azt mondta, Száí Bábá küldte a jelet, és a hívek majd ide akarnak jönni imádkozni. Aludjak még rá párat.  De aztán egy hétből kettő lett, abból pedig három…” Száí Bábá követői képeket hoztak tanítójukról, és az oltár köré tették őket. Nem telt bele sok, és vibhúti kezdett megjelenni rajtuk. Egy egész szentély kezdett kialakulni az oltár körül. Ez idő tájt történt, hogy Mr. Patel kislánya, Jashree azt az álmot látta, ogy különböző vallású emberek imádkoznak egy templomban. Apja ezt jelnek vette. Elhelyezett a szentélyben még Krisztus-képeket, továbbá Buddha-szobrokat és muzulmán jelképeket. A vibhúti ezeken is megjelent. „Bábá szerint Krisztus, Buddha, Mohamed… a világ minden vallása ugyanahhoz az Istenhez vezet – mondta Mr. Patel. – Nem akar új vallást alapítani, hanem azt szeretné, hogy az emberek visszatérjenek saját hitükhöz.” A biliárdszobájában történt csoda hatására Mr. Patel hívő lett. Ez a szoba vált a templommá, amiről Jashree álmodott, ahol a hívők összegyűlnek imádkozni és vallásos dalokat énekelni. Egy ideig a szentély folyamatosan nyitva állt minden látogató előtt, de később Mr. Patel ezt heti egy estére korlátozta. Végül is ezt volt az otthonuk, és minitaxi-sofőrként pénzt is kellett keresnie. Mr. Patelnek nem volt szüksége tudományos magyarázatra. A jelenség saját otthonában történt, s ahányszor csak lement a földszintre, láthatta a csoda kézzelfogható bizonyítékát, ennél többre nem is volt szüksége. – Néha – tette hozzá – maga Száí Bábá is eljön. – Idejön? – Igen, talán valamiféle transzban. Mr. Patel egy vörös bársonyszéket helyezett el a biliárdszobában, „hogy Száí Bábá megpihenhessen”, felesége pedig élelmet készített számára az oltárra. – Süteményt? – kérdeztem. Mr. Patel sértődötten nézett rám. – Nem! Rendes vacsorát. Néha, amikor elvisszük a tányért, hiányzik róla valamennyi!  Patel mosolygott hitetlenkedő arckifejezésemen, mintha már hozzászokott volna, hogy nem hisznek neki, mintha már nem is izgatná a dolog. Körülnéztem, hol van Austin. Már nem a képeket vizsgálgatta, hanem az előszobában üldögélt, és a szitárzenét hallgatta. Szemei csukva, arcán mosoly. Fogalmam sem volt, mit gondoljak a képekről. Talán lehetséges lett volna emberi módszerekkel felvinni a vibhútit a képekre, bár nem tudom, hogyan. Túlságosan is egyenletesen volt elosztva ahhoz, hogy ecsettel vagy szivaccsal kivitelezték volna. Nem tűnt úgy, mintha a képekkel valaki is mesterkedett volna.  Inkább tényleg úgy nézett ki, mintha a vibhúti az üveg felszínén képződött volna, ahogy Mr. Patel mondta. És még ha elvileg lehetséges is lett volna a vibhútit felvinni az üvegre, a kép és az üvegezett keret közé applikálni már túl bonyolultnak és fáradságosnak tetszett számomra. Abszurdnak tűnt az az elképzelés, amint Mr. Patel és családja a keretek és az üveglapok fölé görnyed, s hamuval és csavarhúzókkal babrál. Különben is, miért rendezne valaki ilyen színjátékot? Mr. Patelnek ez semmiféle hasznot vagy nyereséget nem hozott volna. A képek mellett egy nagy tábla intette a látogatókat, hogy pénzt ne, „csak a gondjaikat hagyják” ott. Mi más motiválhatta volna? Az egész ügy nagy kényelmetlenséggel járt: az otthonát nem nevezhette többé a sajátjának. Látogatók és kérdezősködők végeláthatatlan sorát kellett fogadnia, és rendben kellett tartania a szentélyt. A snooker-asztal felállításának eredeti tervét már rég feladta. Mellesleg Mr. Patel egyáltalán nem olyan ember benyomását tette rám, aki képes lenne a csalásra. Modora alázatra és önfeláldozásra vallott, őszinteségéhez kétség sem férhetett. „Nagy áldás ez számomra” – jelentette ki.  Galádságnak, racionális gondolkodásom csapdájának éreztem, hogy egyáltalán megkérdőjeleztem a csodáról szóló beszámolóját. Talán jobb volt egyszerűen annak elfogadni, aminek Mr. Patel mondta, annak, aminek tűnt: a szent hamu szikrájának, ami bevilágítja Wealdstone külvárosi sivárságát. Kóválygó fejjel jöttem ki Mr. Patel házából, Austinnnel az oldalamon. Arcán még mindig az a befelé forduló félmosoly volt, amit az előszobában ültében vettem rajta észre. – Na, mit szólsz hozzá? – kérdeztem. Percekig szótlanul jött mellettem az utcán, és a látottakon töprengett. – Nos, ha ez nem csoda – bökte ki végül –, akkor egy csodálatos tündérmese. Mikor a barátaimnak a vibhútival belepett képekről meséltem, elég furcsán néztek rám. Ez nem lehet igaz, mert ilyen dolgok egyszerűen nem történnek, ugyebár. Ők azonban nem látták, én pedig igen. Senki nem hajlott afelé, hogy elmenjen Wealdstoneba, és megnézze a saját szemével, s egy szót sem szólhatok rájuk ezért. Wealdstone-ba tényleg körülményes kimenni.[...] Isten házában […]Száí Bábá felemelkedett a székéről, és kellemes, magas és erőteljes hangon kezdett énekelni telegu nyelven. A dal szövegét egy tolmács fordította angolra. Éneke a naphoz szólt. Az érlelődő termésről, a virágok nyílásáról, a teli magtárakról énekelt. A dal minden átmenet nélkül beszédbe váltott, a tolmács alig bírta követni. „Nem külső utazást kell tennünk – mondta. – Az észnek a szív felé kell fordulnia. A belső öröm hozza meg az igazi boldogságot. Ami külsődleges, az csupán átmeneti. Az Átman örök. Értelmünket az inspiráció felé kell fordítanunk. A pillanat most nagyon kedvező.” A szóvégeket elharapva, gyorsan, szaggatottan beszélt, s az új mondattal nem várta meg, amíg a tolmács befejezi az előzőt. Az emberek a nyakukat nyújtogatták ültükben, hogy elkapják a szavakat. A Makara Sankránti ünnepéről a hálaadás, valamint a testi és lelki pihenés idejeként beszélt. „Az emberek azonban elfeledkeznek az ünnep belső jelentéséről. A fizikai világban elért boldogság sohasem maradhat tartós. Bárhol is keresünk, fel fogjuk ezt ismerni. A boldogság és az üdvösség belül van, ám mi máshol keressük. Nem egy távoli országban található. Saját magunkban lakozik. Amíg kötődés van, nincs szabadulás. A nemkötődés elhozza a móksát, azaz a megszabadulást.” Az ésszel folytatott spirituális keresés nem vezet el a szívhez, mondta. Az odaadás nélkül végzett spirituális gyakorlatok sohasem hozhatják meg a teljes boldogságot. Majd rátért a televízióra. „A gazdagoknak színes tévéjük van. A még gazdagabbaknak pedig Sztár tévéjük. A televízió elterjedése óta az elme minden eddiginél tisztátalanabb, szennyezettebb. Manapság már a kunyhókban is van televízió. Tévénézés közben, anélkül hogy észrevennénk, felzaklatjuk magunkat és nyugtalanok leszünk. Az idő múlásával ezek a magok kihajtanak. Evés közben sohase beszéljünk ellenségeskedésről. Evés közben legyünk csendben. A rossz gondolatok ártanak a szívnek. Fennáll az ember végromlásának veszélye. Az emberi elmét teljesen beszennyezi a mozi és a televízió. A rádió és a tévé nem tanítanak szüleink tiszteletére. Szeressétek a szüleiteket! Szeressétek a többi embert! Tiszteljétek az öregeket! Legyetek jó állampolgárok!” A mellettem ülő ember átkarolta a kisfiát. A fiúcska tizenkét éves lehetett, és feszülten figyelt. Azon tűnődtem, mit szólhat a televízió ellen intézett kirohanáshoz, és arra gondoltam, amit Mr. S. Száí Bábáról, a széttöredezett és összezavart India népnevelőjéről, az erkölcsi megújulás motorjáról mondott. Nem volt jó szónok, egyik témától a másikig csapongott összefüggéstelenül, s ismétlésekbe bocsátkozott, a közönség mégis egy jó órán keresztül ült a kemény márványpadlón, és elragadtatottan hallgatta. Majd felcsendült a zene, Bábá dalra fakadt, a közönség pedig a zene ütemére tapsolt. A nyugodt figyelem hirtelen örvendezésbe csapott. Amint a zene felgyorsult, megszólalt egy csengő, és Száí Bábá megkezdte lassú kivonulását a mandirból, mire az emberek felemelkedtek a helyükről, hogy elhalmozzák ajándékaikkal és leveleikkel. Mikor felcsendült a Góvinda, Góvinda, Góvinda, a fiatal diákok süteményeket kezdtek osztogatni a tömegnek. Száí Bábá egy pillanatra megállt a templom kijáratánál, majd egy intéssel kisétált. A falu felső végén álló kávézó egyfajta menedékhellyé vált számomra. Az ásramban senki sem beszélt, ez ellenkezett volna a viselkedési szabályokkal. A fehér egyenruhás, nyakkendős nyugati csoportok általában maguk között maradtak. Az emberek alvajáró módjára, csendben járkáltak, vagy egy könyvbe temetkeztek. Ezen a helyen nem lehetett hangot adni a kétségeknek, ám a kávézóban kétely – vagy legalábbis vita – akadt bőven. A hely tele volt kérdezőkkel és visszaesőkkel, arra járókkal, szkeptikusokkal. Volt, aki elégedetlenkedett, egyesek nem voltak biztosak a dologban, de próbáltak nyitottak maradni, mások szellemeskedtek (ami szintén nem volt ajánlatos az ásramban), vagy csak szükségük volt arra, hogy beszélgessenek. Én itt jobban éreztem magam. „Olyan ez, mint a Gyertyaszentelő, amikor február másodikán várjuk, hogy kijöjjön barlangjából a medve – mondta egyszer Daryl, miközben a kávénk mellett üldögéltünk. – Minden nap pontosan ugyanannyi az esély. Ha itt fel tudsz kelni, és egész nap a középpontodban tudsz maradni s Istenre figyelni, akkor bárhol meg tudod tenni.” Daryl Ausztráliából jött, negyvenes évei elején járó akupunktőr volt. Barátjával, Bobbal utazott, aki erdőtelepítéssel foglalkozott Nyugat-Ausztráliában, és Sergióval, egy kicsi, szikár olasszal, akivel valahol az út során ismerkedtek össze. Daryl és Bob nem úgy néztek ki, mint a tipikus Száí Bábá-követők, sőt, egyáltalán nem hasonlítottak a spirituális útkeresőkre. Izmos, viharvert sportemberek voltak, tapasztalt rókák, akik tudták, hogyan álljanak meg a saját lábukon. Ha nem az ásram mellett lévő kávézóban találkozom velük, azt gondoltam volna, hogy egy tengerparti bárban szoktak sörözni és nőket hajkurászni. Indiába érkezésük előtt sohasem hallottak Száí Bábáról, de aztán találkoztak valakivel a vonaton, aki mesélt nekik Puttaparthiról, és… a szokásos történet. Bob jó kedélyű ember volt, hangosan nevetett és viccelődött, s már izgatottan várta, hol lesz a túra következő állomása – „Lemegyek a partra tai-chizni, pajtás.” Daryl a csodák és a csalódások forgataga közepette – Isten-e Száí Bábá vagy sem – csak csendben mosolygott magában. „Az itt a helyzet – mondta –, hogy az emberek túl sokat figyelnek másokra és hogy azok mit gondolnak, ahelyett, hogy saját magukra hallgatnának. Az a helyzet, hogy túl sokat fecsegnek.” Úgy tűnt, Daryl valamiféle átalakuláson megy keresztül, és még nemigen tud róla beszélni.[...] A lámafiú Jese Láma 1984 márciusában Kaliforniában szívbetegségben meghalt. Feltételezték, hogy mivel nagy láma volt, a tanítványai számára felismerhető testben fog újraszületni, és reinkarnációjának megtalálása Szöpa Lámára, Jese tanítványára és legközelebbi barátjára hárult. A hagyománynak megfelelően Szöpa számos orákulummal tanácskozott – olyan médiumokkal, akik a tibeti buddhizmus vezérlő és védelmező szellemeivel állnak kapcsolatban. Ők jelezték, hogy Jese Láma következő életében egy nyugati emberben testesül meg, és tovább folytatja tanítói munkáját. Szöpa figyelte az álmait. Az egyikben megjelent neki Jese Láma, és közölte régi barátjával, hogy nemsokára emberi formát ölt. Később Szöpa egy nyugati kisbabával álmodott, aki felé mászott a földön. Ekkor már bizonyos volt abban, hogy Jese Láma reinkarnációja itt van a világban, s lelkiismeretes kutatásba fogott: felkereste azokat a központokat és kolostorokat, amelyeket Jese Láma az életében alapított. Hosszas keresgélés után a dél-spanyolországi Bubion városkába ért, ahol Paco Hita építési vállalkozó és barátnője, Maria Torres – mindketten Jese Láma egykori tanítványai – segítettek hajdan megalapítani egy buddhista elvonulási központot. Jese Láma a halála előtti évben felkereste a központot, és köszönetet mondott Mariának és Pacónak a munkájukért. „Ha meghalok, akkor sem foglak soha elfelejteni titeket. Sok dolgunk, sok karmikus dolgunk van egymással.” Hat hónappal azelőtt, hogy Szöpa a faluba érkezett, Maria életet adott ötödik gyermeküknek. A kisfiút Öszelnek nevezték el születési helye, az Öszel Ling, azaz „A Tiszta Fény Földje” elvonulási központ után. Szöpa Láma azonnal felismerte az álmaiban látott gyermeket. Megkérdezte Mariát, pontosan mikor is fogant a kisbaba, s azt a választ kapta, hogy Szöpa első álmának éjszakáján. Szöpa ekkor semmit sem szólt az újraszületésről, csupán annyit mondott, hogy Öszel nagyon különleges gyermek, akit tiszta környezetben kell nevelni, és nem szabad hagyni, hogy bárki összezavarja a fejét. Bármely megtestesülés esetén a Dalai Láma jóváhagyása szükséges az azonosításhoz. Szöpa tájékoztatta Őszentségét arról, hogy úgy tűnik, megtalálta Jese Láma új megtestesülését. A Dalai Láma saját megérzéseire hagyatkozva megerősítette Szöpa sejtését. Végül a nyilvános megerősítés következett, melynek során Öszel az elé tett csengők és olvasók közül tévedhetetlenül kiválasztotta azokat, amelyeket elődje használt. Tizenkilenc hónapos korában Öszel Hita Torrest Jese Láma „abszolút és kétségbevonhatatlan” reinkarnációjává nyilvánították. Dharamszalai trónra lépési szertartása során az ünnepi díszbe öltözött és sárga, hajlított, pandit fejfedőt viselő kétéves láma rituális ajándékokat vett át, kacagott, sikongatott, édességet rágcsált és az autójával játszadozott. A szertartás végén lecsúszott-mászott az emelvényről, és odaszaladt édesapjához, Pacóhoz, aki kivitte a templomból – sorsa ettől kezdve örökre megváltozott.  Peter Kedge bevallása szerint Öszel neveltetése nagymértékben a „próba- szerencse” elven alapult. Normális körülmények között egy megtestesült lámát már egészen kicsi korában kolostorba adnak, amit szülei nagy megtiszteltetésnek vesznek. Ami azonban megfelelő egy tibeti tulkunak, az nem feltétlenül felel meg egy nyugati gyermeknek, és Öszel életében nem volt könnyű egyensúlyt teremteni a tibeti hagyomány követelményei és a normális családi élet menete között. Öszel Láma kiskorától fogva vándoréletet élt. Hogy Jese Láma tanítványai „feleleveníthessék” reinkarnált tanítójukkal való ismeretségüket, Öszel Láma nepáli, ausztráliai, amerikai és európai kolostorokba és központokba utazott, általában egyik szülője kíséretében. Paco és Maria buddhistákként és Jese Láma tanítványaiként mindig is tisztában voltak azzal, egyszer elkerülhetetlenné válik, hogy fiuk kolostorba vonuljon, és ott folytassa tanulmányait. Végül 1991-ben, hétéves korában a kis láma búcsút mondott szüleinek, és Szerába tette át székhelyét. Először egy nyugati szerzetes szolgált kísérőjéül. A The New York Timesban megjelent hirdetésre a Yale egyetem egyik klasszika- filológusa és férje válaszoltak, akiket Öszel magántanáraiként alkalmaztak. Ám még egy év sem telt bele, és rosszra fordultak a dolgok. A kisfiú arra panaszkodott, hogy hiányzik a családja, és elkezdett lázadni a kolostori élet szigora ellen. Édesanyja Indiába utazott, és visszavitte fiát Spanyolországba. Bubionban aztán a fiú kezdett szégyent hozni a lámára. Paco elmondása szerint nehéz idők jártak rájuk. „A Láma közönséges fiúvá lett a faluban. Nem tanult, csúnyán beszélt. Verekedett és játékautomatázott a többiekkel.” A dolgokat tovább bonyolította, hogy ekkorra Paco és Maria szétváltak. A kisfiút Londonba küldték, ahol apja dolgozott. „Teljesen megváltozott. Neveletlen, elképesztő fiú lett belőle” – ecsetelte Paco. Megbeszélést hívtak össze Paco, Maria és az Alapítvány vezetői között, melynek során a kisfiú úgy döntött, visszatér Szerába, azzal a feltétellel, hogy Paco és öccse, Kunkjen vele megy. A családi nehézségek azonban nem oldódtak meg maradéktalanul. Szerába való visszatérése után alig egy évvel édesanyja, Maria azt panaszolta odahaza egy újságírónak, hogy fia kolostori nevelése „tibetit csinál belőle”, és elmondta, szeretné, ha fia több időt tölthetne családjával Spanyolországban. További tárgyalások után összeállítottak egy órarendet, ami rendszeresebb hazalátogatásokat tett lehetővé. Akárhogy is nézzük, ez nem egy megszokott háztartás volt. Az ifjú láma nevelésének felelőssége apja, Paco, és egy nepáli szerzetes, Pemba között oszlott meg, volt továbbá egy tibeti tanár, egy amerikai házitanító, egy házvezető és egy szakács. „Olyasmi ez, mint amikor valaki bentlakásos iskolába jár, ahol van egy nevelőtanár, egy tanító, egy felsőbb éves, és így tovább” – mondta Peter Kedge. Az egyetlen alkalom, hogy az ifjú láma az ellenkező nemmel találkozik, az, amikor a diáklányok tiszteletüket teszik nála.  Egyébként környezete feltételezi, hogy felnőve életét cölibátusban fogja leélni. Nyugati inkarnációként Öszel Láma jóval nagyobb szabadságot élvez, mint amiben egy tibetinek része lehetne. Példának okáért megengedték neki, hogy biciklizzen, még ha csak a saját kertje falain belül is, és számítógépes játékokat játszhasson. Egyszer egy másik reinkarnálódott láma, egy tizenhárom éves tibeti fiú jött át hozzá futballozni. „Régi barátok” – magyarázta Peter Kedge. Úgy értette, nagyon régi barátok: előző életében a tibeti fiú állítólag Jese Láma tanítója volt. A két fiú nagy lármát csapott a folyosón, amint a labda visszapattant a falakról. Pemba kijött a konyhából, fejét csóválva fejezte ki egyértelmű nemtetszését, ám nem szólt egy szót sem. „Azt hiszem, a Láma boldog itt – mondta Paco egy nap, amint a kertben sétálgattunk. – Ez a legfontosabb, mert amikor boldog, akkor elméje nyitott, és akar tanulni. Amikor boldogtalan, akkor nagyon nehezen megy a tanulás. Jó az egészsége, jók a tanárai, jó a környezete. Ezek a legkedvezőbb körülmények ahhoz, hogy kiváló ember váljék belőle.” Fénykeresztek Leültünk az egyik padsorba, és Joe, nehezen érthető, zárt déli akcentussal elmesélte az élete történetét. Knoxville-ben született, és ötvenkét éve baptista (babdista) lelkész, melynek során segélyszolgálatokat alapított és felépített hat templomot. Tizenhárom évvel ezelőtt már éppen nyugdíjba (nyuddíba) készült vonulni, amikor felkérték, hogy vállalja el Copper Ridge lelkipásztori tisztjét. – Ez egy metodista közösség, és amikó’ idegyöttem, a templom haldoklott. Bádogtető (baudogtető) vót a fejünk fölött. Tán egy tucat ember vót a közösségben a nejemen és jómagamon kívű. – Az elmúlt tizenhárom év kemény volt, mondta. – Csak imádkoztam és imádkoztam, hogy Isten bölcsességével és segedelmével tehessünk valamit. Azután jöttek a keresztek. – 1995. november 8-a vót, úgy három perccel hat után. A prédikációhoz készülőttem. Na már most ez a roló le vót eresztve… – A pulpitushoz legközelebb lévő ablakra mutatott. – És eccercsak egy fényt látok átsütni a rolón. Odamentem, és főhúztam a rolót – ehhez a rolóhoz azóta nem nyúlunk –, kinéztem, és egy kis keresztet, harmincöt centinél nem nagyobbat láttam. És hirtelen a kereszt elkezdett nőni, és most egyesek szerint úgy tizenkét méteresek. Na már most az ablakok huszonhét éve vannak itt. Úgyhogy megkérdeztem a gyülekezetet, hogy mit akarnak. Meg akarják mutatni a népeknek, vagy el akarják felejteni? Megtanácskoztuk, és néhányan azt mondták, tárjuk ki az ajtókat. Azt mondtam erre, mielőtt így teszünk, beszélnünk kell az emberrel, aki beszerelte az ablakokat. Horace Graynek híjják. Ő volt az építési vállalkozó. Idehívtam Mr. Grayt a templomba, hogy megnézze, ezek-e azok az ablakok, amiket beszerelt, és azt mondta, kétség nem fér hozzá. Na már most tizenhárom évig néztünk ki ezeken az ablakokon, és semmi nem volt odakinn. Na most kinéz, és láthassa azokat a gyönyörű kereszteket az ablakokba. Megkérdeztem Joe-t: – Mi a helyzet az utcai lámpákkal? Nem gondolja, hogy valami közük van a dologhoz? – Na már most az utcai lámpákat szeptemberben szerelték fő, két hónappal a keresztek megjelenése előtt. De szeptember és november közt nem láccott semmi az ablakokba. – De az utcai lámpáktól vannak a keresztek? – Bármilyen fénytő kereszt lesz – felelte Joe. – Van öngyújtója? Fogta az öngyújtómat, és kilépett az ajtón. Az üveg túloldalán láttam homályos körvonalát, majd egy fényszikra hatására egy bő harminc centis, a keresztes hadjáratokból ismert formájú, tökéletes kereszt lobbant fel. Nem értettem az egészet. Számomra ez azt bizonyította, hogy a kereszt egyszerűen az üveg okozta fénytörési jelenség, és ezt meg is mondtam Joe-nak. – De lássa, november előtt nem vótak ott – erősködött. – Mert talán nem is figyelték – feleltem. – Mindég kinéztem az ablakokon. És a nejem, Mildred, ő is mindég kinéz. Meg van bolondulva érte, hogy tisztán tarcsa azokat az ablakokat. Má’ csak látta vóna, ha ott lettek vóna. – Egy szkeptikus mégiscsak azt mondaná, hogy ez egy egyszerű fénytörés – próbálkoztam. Joe-nak szeme sem rebbent. – Nosshát… én mindenkinek aszondom, higgyen, amit akar. Nem állok le vele vitázni. Én sose mondtam, hogy ez egy csoda. De hogy Isten lelket lehelt belénk, az egy csoda. Meg hogy az ember megcsináta a repülőgépet, az is egy csoda. – Megrázta a fejét, és elnevette magát. – Engem aztán nem tud megfogni, hajja- e… Nemigen tudtam, mit mondjak. Nem tudtam eldönteni, hogy Joe ennyire együgyű-e vagy egy szélhámos, esetleg valami elkerülte a figyelmemet. A keresztek megjelenése után, folytatta Joe, elkezdett terjedni a hír. Egyre többen jöttek a templomba. – Összesen úgy negyvenötezren jártak itt. Megkérjük őket, hogy írják be a nevüket a vendégkönyvbe. Van, aki megteszi, van aki nem. – Elhallgatott. – Nincs jobb ötletem, hogy hogy kőne ezt csináni, úgyhogy így csinájjuk. Jött egy tévéstáb, mesélte, és a felvételt egész Amerikában bemutatták. […] a keresztek nem ok nélkül vannak itt. Az értelme elsősorban az, hogy a népek változtassanak az életükön, a másik pedig, hogy az emberek meggyógyuljanak. És sok ilyen történt. Sok csoda történt itt kéremszépen, egy egész csomó. Vót két süket fiú, egyikük látta Jézust a kereszten, és meggyógyult mind a kettő. Vótak, akiknek válságban volt a házasságuk, de miután meglátták a kereszteket, elsimították a nézeteltérésüket. Aztán ott vót Mrs. Anderson, az indianai Kokomóból, akinek agydaganata vót. Letérdepelt a templom elé, és imádkozott. A dolgok elkezdtek változni. Múlt héten el is jött ide, mert azt hitte, maga akkor gyön, mert el akarta magának mesélni. De a legfurább esetünk az vót, amikor beállított egy hölgy a Cadillacjén. Sose láttam azelőtt, de azt mondta, azért gyött, hogy a férjével találkozzon, aki már meghótt. Na már most még azelőtt hótt meg, hogy a keresztek megjelentek, és a halálos ágyán azt mondta a feleségének, hogy ezen a napon gyöjjön ide, és nézzen ki az ablakon, hogy meglássa. Úgyhogy mondtam neki, hogy csak tegyen kedvére. Kinézett az ablakon, és csak beszélt és beszélt. Aztán odahívott, hogy én is beszéljek a férjével, de nem láttam senkit. És csak beszélt hozzá, egészen addig, amíg erőt nem vettek rajta az érzelmei, és összerogyott, pontosan itt, az ablak mellett. Felsegítettük, beszállt a Cadillacjébe, és elhajtott. Azóta se láttuk. Joe úgy mesélte mindezt el, mintha az időjárásról beszélne, vagy azt ecsetelné, hogy átfestette a bejárati ajtót, a hangja nem árulkodott arról, hogy kiszínezné vagy eltúlozná a történteket. Figyeltem, nem csillog-e furcsán a szeme, amiből láthatnám, hogy csak a bolondját járatja velem, de csak egykedvűen pislogott vissza a szemüvege mögül. Nem tudtam eldönteni, hogy egy jó, öreg, becsületes fickóval állok szemben, vagy egy tapasztalt szélhámossal. […] Denny’s-nél találkoztam a hatvanas éveiben járó, nagydarab emberrel, akinek arca ráncos és ragyás volt, mint egy mazsolás kalács. Elmondta, hogy hét éve tartozik a Copper Ridge templomhoz, és ő maga is lelkipásztor. Egyenesen a tárgyra tért. „Ami odafönt folyik, az nincs rendjén.” Benyúlt a nejlonszatyrába, és előhúzott egy darab üveglapot, a templom ablaküvegeivel azonos gyártmányt. „Ezt az üvegdarabot Kentuckyból szereztem – kezdett bele. – Ha az információm nem csal, akkor az Industrex készítette, a tennessee-i Kingsportban. De Alabamában is kapható. Szinte bárhol be lehet szerezni.” Mögé tartottam az öngyújtómat, és egy tökéletes kereszt lángolt fel az üvegben, megegyező azzal, mint amilyent Joe Bullard hozott létre az öngyújtómmal a Copper Ridge templom ablakában. Mosolygott. – Ha ez nem a szemfényvesztés magasiskolája, akkor nem tudom, micsoda. Ha éjjel egy utcai lámpa elé tartja, pontosan ugyanolyan lesz a kereszt, mint a templomban. De ha ez egy csoda lenne, akkor is kereszteket látna, ha nem lenne fény mögöttük. Akkor nem az ablakokban látná a kereszteket, hanem kint, a parkolóban. Nem fűződik semmiféle érdekem a dologhoz, csupán az igazságot szeretném kideríteni. Megint belenyúlt a szatyrába, és előhúzott egy képet, amin a templom látszott kívülről, a parkoló fölött lebegő kereszttel. – Azt mondják, ez a bizonyíték arra, hogy a keresztek kívül vannak, de láthatja, hogy két képet exponáltak egymásra. Elég amatőr módon oldották meg, ami azt illeti, ugyanis az alját jól láthatóan keresztülszeli egy ablakkeret. – Az emberek ránéznek a képre, és elhiszik, mert el akarják hinni. – Szürcsölt egyet a kávéjából. – Én is játszottam egy ideig ezt a játékot. Azt mondom nekik, fordulj balra, ott látok egy angyalt. Rájátszok az emberek érzelmeire. Ha jobbra nézel, egy kis, ködös felhőcskét látsz. Hát én ezt csináltam, és Isten a tanúm, meg kellett bánnom, de azt mondtam az embereknek, hogy Jézus nevét látom odafönt, J-E-S-U, úgy, hogy az E betű visszafelé néz. Csak egy tükröződés volt. És ők azt mondták, aha, már látom. Hát, én sosem láttam. Én láttam. Vagyis inkább nem láttam. – Tudja, az emberek keresnek valamit. Egy evangéliumra vágynak, és Jézus azt mondta, az evangélium az egész világnak kihirdettetik. Ha azt mondanám magának, hogy egy fekete bárány áll a parkolóban, akkor hiszi, ha akarja, egészen addig, amíg ki nem megy, és meg nem nézi. Jézus azt mondta, a szellemem veletek lesz. Nem érinthetitek meg, de érezhetitek. Jézus szellem, és azt mondta, hogy akik imádnak, azoknak szellemben és az igazságban kell imádniuk engem. De az emberek nem hajlandóak ezt elfogadni. Olyasvalamit akarnak, ami kézzelfogható a számukra. – Az a furcsa azonban – feleltem –, hogy ez láthatóan milyen hatással van az emberekre. A hinni vágyók azt látták, amit szerettek volna látni, ám azoknak az esete, akik abban hittek, hogy meggyógyultak, teljesen más volt. Elmeséltem neki a Joan Andersonnal való beszélgetésemet. – Nos hát… – kortyolt bele a kávéjába. – Hagyjuk egy kicsit az üveget. Jézus Krisztus azt mondta, mindenkinek a hite szerint adatik. Azt mondta, ha akkora a hited, mint egy mustármag, hegyeket tudsz megmozdítani. A bűn hegyéről beszél. Amikor ez az asszony azt mondja, hogy meggyógyult, akkor értem, amit mond, mert én is meggyógyultam. A természet törvényei szerint már meg kellett volna halnom. Elmentem az orvoshoz, és közölte, hogy prosztatarákra gyanakszik. Az összes tünetet produkáltam. Dohányoztam, bagót rágtam, mindenféle jó kis dolgot csináltam. Azt hiszem, Isten néha azt akarja, hogy alkudozzunk vele, ha úgy tetszik. És én azt mondtam neki, Istenem, ha kigyógyítasz ebből, soha nem cigarettázok és bagózok többet. Hát, ahogy megyek haza, az Úr szól hozzám. Azt mondja, menj be ebbe a templomba, kenjenek fel olajjal, és imádkozzanak fölötted.  Még azt sem tudtam, hol az a templom. De tudtam, hogy az istentisztelet hétkor kezdődik – be volt kapcsolva a rádió, és éppen a műsorukat hallgattam. Azt mondja a férfi a rádióban, szeretnék mindenkit meghívni a templomba, és csodában lesz részünk – Isten szólt hozzám, mondta. Azt gondoltam: Igen, tudom, mi lesz az. Úgyhogy odataláltam a templomhoz, és beszéltem a pásztorral, felkentek olajjal, és imádkoztak fölöttem. Másnap visszamentem az orvoshoz, aki mindenféle vizsgálatot elvégzett rajtam, de nem talált az égvilágon semmit. Eljöttem hát az orvostól, és már nyúltam volna a cigarettáért, de valami azt súgta, jobb lenne, ha nem gyújtanék rá. Úgyhogy fogtam a cigarettámat és a bagómat, és a templom oltárára tettem. Azóta hozzájuk sem nyúlok. – Tehát történnek csodák – mondtam. – Persze. – Komoly tekintettel nézett rám. – Csodák történnek. De azok a keresztek nem csodák. Ha Istentől volnának, ott lennének a nap huszonnégy órájában. Az ottani pásztor kivételes tehetségű szemfényvesztő. Azt mondta nekem, ha tartom a pofám, megfejjük a népeket, amennyire csak tudjuk. Azt feleltem, ki van zárva. A Bibliában az áll, hogy megfizetünk mindenért, amit teszünk. http://ursuslibris.hu/spiritualis-turista-reszletek/