Dr. Baranyi Tibor Imre: – Itt tulajdonképpen grádusokról van szó, amelyek a yogának a yama, illetve a niyama fokozataival függenek össze.¹Más oldalról is megvilágítva a problémakört, azt kell megállapítani, hogy ezek a fokozatok először is egy a modernitásból mint aktuális kali-yugai tudatállapotból a tradicionalitásba mint tudatállapotba visszatérni akaró ember relációjában vetődnek fel. Nyilvánvaló, hogy ez az akarás közönségesen fel sem merül, mert mint azt feltehetőleg Ön is látja, az emberek döntő többsége nem ezt „akarja”, vagy ha úgy tetszik nem akarja szellemileg megvalósítani önmagát (aminek természetesen megvan a maga szimbolikus jelentősége). Ahhoz, hogy ez az akarat egyáltalán felébredjen, szükség van legalábbis egy metafizikai érintettségre. Ezen annak egy lehetséges analógiáját értem, amit Guénon „virtuális beavatásnak” nevez, s egy „belépésnek”, egy „kezdetnek”, a szellemi útra való rálépésnek tekint.² Itt az emberben egy közönségesen többé-kevésbé mélyen szunnyadó metafizikai mag vagy Princípium aktivizálódásának és aktuálissá válásának „iniciációjáról”, ’elkezdődéséről’ van szó (nem tárgyalva itt az ennek lehetséges mikéntjére vonatkozó lényeges és szerteágazó problematikát³). Ez a kezdet természetesen valami másnak a végét jelenti, s ha e helyütt egy szellemi születésről beszélünk, akkor ennek párhuzamosan egy lelki halállal vagy meghalással kell együtt járnia.⁴ Tudniillik amennyire úgynevezett lelki életet él valaki, annyira lesz képtelen a profán világ korlátjaitól megszabadulni. És az, hogy ez mennyire sikerül, a Princípium általi „érintettség” – vagy magasabb szinten az azzal való azonosulás – intenzitásának a függvénye, s nyilván az lenne e tekintetben optimálisnak nevezhető, ha a lelki halál – és eo ipso a szellemi születés – tökéletes lenne, ez azonban – a gyakoribb részleges „megérintődések” esetében – nem mindig van így; ez esetben ezen dolgoznia kell a törekvőnek. Fontos továbbá, hogy ezen érintettség nélkül gyakorlatilag kizárt, hogy valaki az itt szóban forgó dolgokkal komolyan és érdemben foglakozhasson. És itt megfogalmazódik az a feladat – az elsők közül –, ami ennek az akár csak részlegesen aktiválódott Princípiumnak a „kultuszával” kapcsolatos, és abban áll, hogy az ember aszketikusan és legfőbb életfeladatává téve „kultiválja”, vagy ha úgy tetszik „védelmezi” azt, s amely ’ápolásnak’ és védelemnek elsőrendű segédeszköze a tradicionális doktrína. E két elem természetesen szorosan összefügg egymással, hiszen a fenti értelemben aktiválódott Princípium teszi valaki számára úgyszólván érdekessé, elfogadhatóvá, valóban érthetővé, komolyabb szinten pedig mindennél fontosabbá, sőt szentté a tradicionális doktrínát, ugyanakkor a doktrína és a doktrínával való elmélyült foglalkozás – egy ismeretelméleti aszkézis – révén fog kibontakozni, az egzisztencia egyre szélesebb köreire „kiterjeszkedni” a szóban forgó szellemi és metafizikai Princípium. Azt lehet mondani, hogy ezen a szinten a Princípium ismeri fel a doktrínát, s a doktrína teljesíti ki a Princípiumot.

Tény, hogy főként eleinte az érintett fokozottan találja szembe magát olyan szituációkkal, amelyek szellemi kibontakozásának, elmélyülésének adott esetben halmozott akadályait képezik, s úgy tapasztalja, mintha „minden összeesküdött volna ellene”. Itt azonban nincs min meglepődni, hiszen minden állapot inherens törvénye, hogy fogva próbálja tartani a benne tartózkodókat, s amihez természetesen hozzátartozik az is, hogy ezen állapot lényei is ezt a törvényt szolgálják: nem „engedik el” az őket elhagyni szándékozót (és ez olykor nem profán síkon is, például úgyszólván a „tanítvány- vagy útitársakra” is vonatkozik, akik egy idő után szintén makacs akadályai lehetnek a szellemi fejlődésnek;⁵ meg kell érteni, hogy faktuális értelemben senkit nem emelhet magával a tanítvány, mert többnyire minden szimbólum statikus, s ily módon minden lény is – elenyésző kivételtől eltekintve – megváltoztathatatlanul egy – akár komplex – valaminek a szimbóluma); vagy ami ugyanaz – csak mintegy a másik oldalról megfogalmazva – az illető állapotban tartózkodó lény képtelen azonnal s maradéktalanul felszámolni a kérdéses állapot részeit képező jellegzetességeket.

Lényeges ugyanis az, hogy a szóban forgó Princípium aktualizálódása korántsem feltétlenül jut el önnön totalitásáig – ami a tökéletes metafizikai Felébredésnek felelne meg –, hanem könnyen megtörténhet az, hogy egy átmeneti és viszonylagosan aktív fázis után ismét kialszik, s amely veszélyre a különböző hagyományok is nagy nyomatékkal hívják fel a figyelmet.⁶ Ez az állapot úgy jelenik meg, mint ami szellemi szempontból reménytelenebb és „sötétebb”, mint a Princípium aktivizálódása előtti állapot, amiért is nem szorul különösebb indoklásra, hogy ezt miért kell mindenáron elkerülni.

A Princípium kultuszának vagy védelmének „technikai” eljárását többek között azzal a tétellel lehet megvilágítani, miszerint „aki nem Krisztus, ne menjen a leprások közé”⁷, vagyis – visszatérve szóhasználatunkhoz – az az előkészítő fokozatban járó törekvő, aki mint ilyen még távolról sem valósította meg a metafizikai Princípium (keresztény tradíció által Jesus Christus által szimbolizált) teljes aktualizációját és totalizációját, lehetőleg tartózkodjék az olyan létszférák és tudatállapotok felkeresésétől, amelyek az esetében még „gyermeki” állapotban lévő Princípiumra nézve letális hatásúak lehetnek, s amit az itt használt szimbolikában a „leprások” reprezentálnak (s hozzáteszem, mindez független attól, hogy egy bizonyos szintet elérve, egyfajta szellemi megszilárdulás után éppenséggel az ilyen állapotok tantrikus felkeresése lesz az egyik fő feladat).

Már itt meg lehet említeni – a magány fokozott szellemi kitüntetettsége mellett – a kapcsolódások és relációk jelentőségét, azt, hogy az ember milyen kapcsolatokat épít ki és ápol, vagy éppenséggel épít le, hiszen egyáltalán nem mindegy az, hogy ki kivel áll kapcsolatban. A szellemileg értékesnek tekinthető kapcsolatok tulajdonképpen azok, amelyek perspektívákat képesek nyújtani az ember számára, ahol is elsősorban transzcendentális perspektívákra kell gondolni, másrészt akár horizontális kibontakozási perspektívákra is, amelyek egy következő lépésben szintén transzcendentális perspektívákká tehetők. Nyilvánvaló, hogy elsősorban tehát szellemi kapcsolatokat kell kiépíteni, különös gonddal az útmutatóval való kapcsolatra; ugyanakkor, hogy még itt is mennyire körültekintően kell eljárni, és a szélsőségektől tartózkodóan, mi sem jelzi világosabban, mint az: „Én is mondom néktek, szerezettek magatoknak barátokat a hamis mammonból”⁸. Magának a tiszteletnek a fokozott jelentősége kapcsán annyit, hogy bizonyos értékek és személyek koherens tisztelete egy bizonyos intuíciót előfeltételez, és azt, hogy képes vagyok az önmagamban felismert igazságot az általam világként kivetített szimbólumok körében is felismerni, mégpedig hierarchizáltan és minden lehetséges területen. Érdemes tehát alaposan megvizsgálni, hogy mit, illetve kit értékel vagy tisztel az ember és milyen mértékben, pontosan azért, mert az itt észlelt, adott esetben meglepő eredmények bizonyos szemléleti korrekciók lehetőségét nyitják meg. És tekintettel a jelenkor szinte minden vonatkozásban abnormis viszonyaira, a közönséges értékek radikális átértékelésére van szükség, még az olyan sokadlagos jelentőségű területeken is, mint amilyen például a művészeté vagy éppenséggel a politikáé.

A megvédelmezett Princípium a halk, de egyre tisztábban „hallható” „benső” útmutató, a spirituális doktrína pedig a „külső”, s nyilvánvaló, hogy éppen ezen sajátos viszony határozza meg annak a szükségességnek a mértékét, amely a doktrínára való utaltsággal kapcsolatos: a kezdőnek minden a doktrína, s a tanítás nélkül csak a beérkezett létezhet, mert mintegy maga testesíti meg azt. (Erre is külön fel kell hívni a figyelmet, hiszen egyes mai antitradicionális irányzatokban az egyik első teendő – a doktrína egyik hordozójának – a könyvnek az elvetése, ebben a teljesen inadekvát értelemben.) A doktrína alatt itt természetesen nem csupán a könyvekbe foglalt tanításokat értem, ami kétségtelenül rendkívül fontos a törekvések ezen szakaszaiban, hanem a szóbeli tanítást is, amely kizárólag élő⁹, a tágabb értelemben vett megvalósítás útján az illetőnél előrehaladottabb útmutató vagy (magasabb fokozaton) mesterrel való közvetlen kapcsolatból szerezhető meg. Gyakorlatilag kizárt ugyanis, hogy valaki kizárólag könyvekből, olvasás útján magas szellemi fokozatokat valósítson meg (s netalán még ezt is mellőzve – a jelenkorban – természetesen még inkább), ugyanakkor az is szinte biztos, hogy aki a megfelelő útra lépett, ilyen vagy olyan módon, de találkozni fog olyan képviselőkkel, akik szellemileg előrevivő, orientatív hatással lesznek rá. Hozzá kell tenni, hogy e vonalon a „mester” közönséges értelemben vett „keresése” szinte teljesen hiábavaló (noha e megállapításban természetesen nem valamiféle szellemtelen passzivitás igenlését kell látni), mert az érintettnek elsősorban önmagán kell dolgoznia, s akkor valósággá válik az, miszerint „ha a tanítvány megérik, a mester megjelenik”.

Egyrészről tehát a Princípium – újabb hasonlattal élve – egyre erősödő „fénye”, más-részről a (fent említett két fő forrásból származó) doktrinális útmutatások alapján fokozatosan kialakul egy tökéletes létszemlélet, olyan másodrendű princípiumok köré kristályosodva, amelyek alapvető jellegzetessége – és ezért „tökéletes” ez a létszemlélet –, hogy a figyelmet a samsáráról a nirvánára, a relativitások illuzórius világa felől az Abszolútum æternalitása felé fordítja. A tökéletes létszemlélet birtokba vételének természetesen a téves nézetek, elméletek, szuggesztiók stb. kiküszöbölése és elvetése is szerves része, s amely utóbbiak döntően a modernitás vonalán jelennek meg, miáltal a modernitás fokozatos és szisztematikus felszámolása elengedhetetlen előkészítési feladat. Ugyanakkor már az ön-helyreigazításokintenzitásával kapcsolatban is fel kell hívni a figyelmet arra, amit az alkímiai hagyomány hozzávetőlegesen úgy fogalmaz meg: ügyelni arra, hogy a „tégelyben állandó legyen a hő, se túl sok, se túl kevés”; mert ha az utóbbiak közül az első esetnek megfelelő módon az érintett túlzottan radikális lépéseket tesz, annak „egzisztenciális robbanások” lehetnek a következményei, s ezek adott esetben elviselhetetlen reakciókat szülhetnek reá nézve, míg ellenben a második esetben egyszerűen nincs elég megvalósítási lendület, s a kettő végső soron ugyanoda vezet: az út átmeneti vagy végleges elveszítésének tragédiájához.

– Ehhez először is azt kell tisztázni, mit értünk ezeken a fogalmakon, s ebből gyakorlatilag a válasz is kibontakozik. Az „eltévelyedés” tulajdonképpen deviáció, ami etimológiai értelemben az ’út elveszítése’. Ha az utat mint metafizikai önmegvalósítási utat szimbolikusan egy vertikum mentén való felemelkedésnek, egy folyamatos autotranszcenziónak fogjuk fel, akkor a szorosabban vett deviáció tulajdonképpen ahorizontális tévelygés, ami úgymond előfeltétele a súlyosabb esetben bekövetkező és a szóban forgó vertikum mentén való egyre mélyebbre süllyedésnek, ami a kontraauto-transzcenzió vagy szubverzió, s ami az „átkozottak” útja. E három alapvető irányulást választja külön (némileg más sorrendben) a Qur’án első szúrája (Al-Fátihah), amikor azt mondja: „Vezess minket az egyenes úton, azokén, akik iránt kegyesnek mutatkoztál, ne azokén, akiket a haragvásod sújt, és ne is a tévelygőkén”. Rendkívüli éberségre és óvatosságra van szükség e tekintetben, hiszen a jelenkori világ, beleértve az egész modern nyugati civilizációt (amihez természetesen semmi köze az autentikus kereszténységnek), gyakorlatilag ab ovo deviáció, beleértve az ennek mára szerves részét képező legkülönfélébb jelenkori neospiritualista képződményeket is, sőt ezek sok tekintetben már egyenesen a szubverzió előhírnökei vagy ügynökei. A szorosabban vett jelenkor vonatkozásában itt kell felhívni a figyelmet az úgynevezett New Age súlyos veszélyeire, amelynek szigorúan antitradicionális volta kéz a kézben bontakozik ki a világ szemünk előtt folyó mondialista globalizációjával.¹⁰

Misztikus eltévelyedésnek azt nevezzük, amikor a heterotheisztikus szemlélet jegyében – miszerint Isten, az Abszolútum hozzám képestvégérvényesen teljesen más – úgy számolja fel valaki a saját individuális mivoltát, hogy azzal párhuzamos univerzális és metafizikai mivoltát nem realizálja. Nem szilárdítja meg folyamatosan az Önnön első és végső lényegét képező metafizikai Princípiumot, hanem csupán feloldja, metodikusan felbomlasztja az individualitását. És ekkor tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy miben vagy kiben oldódik fel, a lényeg az, hogy egy rajta „objektíven” kívül állónak hitt valamiben vagy valakiben. Hogy az ember „Istenben legyen”, vagy hogy „Krisna vigye a tenyerén”, vagy „a Prófétával legyen a Paradicsomban” – ilyenek a misztikus végcélok. Ráadásul ezt némelykor úgy gondolják el, mint egy odaadó „menyasszonynak” a „vőlegényhez” való viszonyát, ahol a „Lélek” (vagyis a Szellem) a vőlegény, maga a misztikus (függetlenül nemétől) pedig a menyasszony, aki felkínálja, forró szeretettel odaadja magát teljes egészében.¹¹ Nos egy ilyesmi szemléletnek egy iniciatikus és megvalósítási úton nyilvánvalóan nincs sok keresnivalója. Ha egy megvalósítási szándékokkal rendelkező férfi ezt komolyan gondolná, nem lenne megvalósítási szándékokkal rendelkező férfi, hanem valaki olyan, aki előbb vagy utóbb jóformán óhatatlanul a „lélek sötét éjszakájába” zuhan. Nem beleolvadásról van szó és nem passzív önátadásról, hanem kikristályosodásról és aktív visszahódításról, ahol az első pillanattól kezdve az utolsóig a megvalósító azt tételezi a lehető legerőteljesebben, hogy „aham Átmá Brahma” (az Abszolútum Én magam vagyok) – aminek, ha jól értenénk, pontos keresztény megfelelője lenne az „Ego, et Pater unum sumus” (Én és az Atya egy vagyunk) tétel –, és ha azt tapasztalja – mint ahogy sokáig azt kell tapasztalnia –, hogy aktuálisan nem az, akkor az akar lenni; és ennek viszonylatában minden más csupán illúzió.

A Kali-yuga emberének egyik elsődleges ismérve, hogy naiv realista. Úgy tekint önmagára, mint egy lehetséges létezőre a sok közül, mint egy lehetséges emberre az emberek milliója vagy milliárdja közül, vagy mint – egy a maihoz hasonló, végső stádiumban – parányibbnál is parányibb „porszemre” a metagalaxisok és a táguló univerzum „végtelen”¹² birodalmában, amely egy ebben a vonatkozásban nála nem sokkal kevésbé jelentéktelen, forgó és keringő „sárgolyó” felszínén száguld a „semmiben”. És azt hiszi, hogy amikor embereket lát meghalni, és látja a temetésüket és gyászoló rokonaikat, hogy ő maga is hasonlóan fog meghalni és ettől retteg (vagy ha nem retteg, az csupán azért van, mert tompa, és „nem érdekli a saját halála”). Ugyanígy azt hiszi, hogy amikor egy fegyver(lövedék) repül feléje, az őt el fogja találni és kioltja az életét, mert kívül, a külvilágában tapasztalt olyan szituációkat, ahol ilyesmi megtörtént más emberekkel. És ebből észrevétlenül levonja azt a következtetést, hogy adott esetben ővele is hasonlóaknak kell történni, hiszen ő maga is hasonló a többi emberhez… Mi az alapvető tévedés(avidyá) ebben a szemléletben? Az, hogy az ember nem képes belátni, hogy reá magára nem ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint bárki és mindenki másra, mégpedig azért nem, mert az a világ, amelyet maga körül tapasztal, az saját mágikus kivetítéseinek a tárháza, beleértve az ebben ható törvényeket és törvényszerűséget is, amelyek nem vonatkozhatnak ugyanúgy rá is, mindezek alkotójára. Mert ha képes lenne eszmélni, belátná, hogy mielőtt őt mint mindig mindenek középpontjában lévő lényt elérné a halál, előbb megszűnik a halál, és mielőtt eltalálná a feléje repülő fegyver vagy a lövedéke, az utolsó pillanatban feltétlenül valami „csoda” történik és legkésőbb ekkor ráébred, hogy ő maga egyszerűen nem halhat meg. Vagy Ön például halt már meg álmában? Vegyük figyelembe, hogy az álomállapot (svapna) és az ébrenléti állapot(jágrat) között nincs esszenciális ontológiai különbség. Ugyanúgy nem lehet meghalni (megsemmisülni) az ébrenléti állapotban sem. Pontosabban arról kell meggyőződni: mindenki meghalhat, csak Én nem!

Ha valamit – a teljesség igénye nélkül – mégis ki kellene emelni e ponton, akkor az a szellemileg kiterjesztett életvezetés. Ez azt fejezi ki, hogy az ember az egzisztencia minden lehetséges területén, az individuálistól, a familiáris, kommunális, szociális, szexuális vonatkozásokon át a spirituálisakig, amennyire csak lehetséges mindenütt a megismert igazságot juttatja – összehangoltan – érvényre. A tradicionalitás ugyanis nem olyan, mint a tudományos hipotézisek vagy a filozófiai elméletek, amelyeknek vagy van személyes életrendi konzekvenciája, vagy nincs (és többnyire nincs), hanem tradicionális vonatkozásban továbblépésről szó sem lehet, amíg az elméleti megismerés egzisztenciálisan, vagy ha úgy tetszik „tettekben” meg nem valósul;¹³ tradíció és realizáció egymástól elválaszthatatlan dolgok. A buddhizmus fogalmait használva, azt lehet mondani továbbá, hogy a kiterjesztés jegyében az ember az első lépések között bizonyos – tudományos, filozófiai, művészi (harcművészi), gnósztikus, arisztokratikus, hősi, gyakorlati, megvalósítási és mágikus – „akcióformákat” vesz fel és kezd kibontakoztatni. Ezek tulajdonképpen távoli „maradványai”, vagy más oldalról „előképei” annak, amit – a buddhizmus nyelvén szólva – az öt Buddha-rend és az ezekkel összefüggő őseredeti képességek fejeznek ki:

– a Padma-rend és a viryá, a heroicitás, a ’léthérosz erőinek a hatalma’;

– a szorosabban vett Buddha-rend és a prájná, a ’mindentudást’ kifejező princípium, amelyek felélesztése–felébresztése magának a felébredési folyamatnak a részét képezi.

A szellemi és megvalósítási szándékokkal rendelkező embernek ma tehát tantrikusan kell élnie, ami egy hősiesség, hiszen az elképzelhető legnagyobb kihívás – nemhogy létterületeket feladni, hanem éppen ellenkezőleg – minden lehetséges síkon és vonatkozásban szembefordulni a szellemellenes erők egyre lázasabb offenzívájával, azt visszaverni és egy kontraoffenzívában a Szellem szupremáciáját minden körülmények között – saját ontikus hatalomként – érvényre juttatni.

 www.tradicio.org/baranyi