A különbözőségekről

A különbözőségekről Eckhart Tolle Kérdés:A férjemnek és nekem nagyon különböző a politikai nézetünk. Ő hisz a háborúban, a fegyverekben, a Fox Newsban, és Sarah Palinban. Én pedig nem. Hogyan tudnám konstruktívan kezelni a különbözőségeinket? Eckhart:  A nézőpontok, vélemények és az elme álláspontjai mind gondolatok – a gondolat azt mondja „ez így van”, ez pedig egyféle megítélése vagy távlata a dolgoknak. Egy mentális állásponttal azonosulni nem más, mint önérzékelésedet ebből a mentális álláspontból származtatni. Ez egy helyettesítő identitás, egy forma képződmény, ego – csak helyettesítője valós identitásod, ami viszont formanélküli, és nincs köze gondolatokhoz – hanem az maga a tudatosság. Ez a helyzet jó lehetőséget ad arra, hogy ne add fel a gondolataidat – neked nem kell a Fox News-t nézned –, de ha ő nézi a Fox Newst, aminek a hangja hallatszik az egész házban, akkor vagy megkérheted őt, hogy halkítsa le vagy csukja be az ajtóját, vagy megadhatod magad annak, ami van, vagy akár ki is kimehetsz, vagy őt kérheted meg, hogy menjen el. A negativitáson kívül még számos választási lehetőség van. A lényeg az elme álláspontja – ki kell húzni alóla az azonosság érzésedet. Ettől még lehet álláspontod, de akkor már nincs benne az önséged – az már nem táplálja az identitás érzésedet. Ekkor már meg tudod engedni valaki imásnak, hogy lehessen saját mentális álláspontja. Talán azt is fel tudod majd fedezni, hogy – mind a te, mind a férjed álláspontja mögött – létezik valami olyan, amiben nem vagytok ellentétesek. Az ő és a te gondolataid mögött talán meg tudjátok lelni ezt a helyet. Az első felelősségteljes dolgod az, hogy ne azonosulj semmilyen állásponttal. Mindenkinek szüksége van arra, hogy ezt gyakorolja valamilyen módon. Ez egy gyönyörű gyakorlat. A Zen tanításaiban is kifejeződik. Már nem emlékszem, hogy ki mondta, de egy Zen mester lehetett, hogy „ne keresd az igazságot – csak hagyd abba a vélemények dédelgetését„. És ennyi elég is. Sok spiritualitásra hajlamos ember kutatja az „igazat” – remélhetőleg egy pont után már belül, de a kezdetekkor még kívül.  De te ne keresd az igazat, még belül se, csak egyszerűen hagyd abba a vélemények dédelgetését. Csak a dédelgetését, nem a formálását. Nem azt mondja, hogy ne legyen véleményed, mert az nehéz lenne – bár talán lehetne egy nagyon haladó gyakorlat belőle. Még nekem is van néhány véleményem, a Fox Newsról és másról. De a dédelgetés azt jelenti, hogy azonosulsz a véleménnyel, hogy te magad benne vagy a gondolatban. És ez adja meg az én-érzékelésedet. Így amikor valakinek más vagy ellentétes a véleménye, ő egyfajta ellenséggé változik számodra. Ekkor a forma csapdájába kerültél. Ez egy elég általános emberi állapot. A legtöbb ember a bolygón a gondolataiból származtatja identitását. Vagyis a gondolatot énnel ruházzák fel. Talán ez egy másik megközelítése annak, ahogy Buddha alapvető igazságáról beszélnek, aki felfedezte, hogy az „én” ilyenféle érzékelése illúzió. Te az én-érzékelésedet a formából származtatod – mivel minden gondolat egy gondolati forma. Egy energia mező. Ha csak ennyiből állna a spirituális gyakorlatod, már az is megtenné. Ha van lehetőséged arra, hogy például a kérdezővel beszélj, akkor a férjed a spirituális tanítóddá válhatna, hiszen folyamatosan emlékeztetne arra, hogy ne azonosítsd magad mentális álláspontokkal. És akkor mások mentális álláspontját sem fogod elutasítani, mivel nem lesz rá szükséged – megengeded, hogy azok lehessenek. Még saját magad számára is meg fogod engedni. Ha valaki más mentális álláspontját elutasítod, azzal csak erősíted azt. Próbálj csak vitába szállni a férjeddel a Fox Newsról vagy Sarah Palinról, és meglátod, mire gondolok. Láthatod majd azt a csodát, hogy elég könnyen gyengül vagy akár fel is oldódik valaki mentális álláspontja, amikor annak nem állnak ellent – mivelhogy éppen az ellenállásra van szüksége ahhoz, hogy erősödjön, és a másikkal való harcból nyerjen energiát. Nagyon csodálatos azt látni, ahogy ez megtörténik, amikor nincs jelen ellenállás, csak megengedés. „Értem, hogy te ezt gondolod, és ez rendben van. A szolgálat szerepe a spirituális fejlődésben Kérdés: Milyen szerepet játszik az egyén fejlődésében a mások szolgálata? Eckhart: Ez csodálatos spirituális gyakorlat tud lenni, ha a megfelelő helyről bukkan fel benned. De erősítheti az egódat is, ha máshonnan bukkan fel benned. Jézus beszélt erről, mikor a másoknak adott alamizsnáról beszélt. Azt mondta, néhány ember szereti látni, mikor maguk adnak a szegénynek alamizsnát. Azt mondta, hogy azok az embereknek nem lesz „jutalma a mennyország”, mivel nekik már meg van a jutalmuk. Persze, ami az ő jutalmuk az az, hogy táplálják az egójukat. Nos, két mód van arra, hogy „láss” mikor szolgálatot adsz. Az egyénnek a motivációra kell ránéznie. Két mód van arra, hogy lássunk – az egyik az, hogy többet beszélünk erről, mint ami szükséges – biztosítsz másokat arról, hogy lássák, hogy te mit teszel. Aztán meg van a jutalmad, ami az egó táplálása. Ez arra késztet téged, hogy jobban érezd magad magaddal kapcsolatban, mivel ez az ön-képedet javítja. Ez még mindig szép, meglehet, segít is valakinek, így ilyet tenni jó dolog. De ez nem igazán segít neked abban, hogy te is szabaddá válj. Van egy ön-kép, ami néhány embernek arra kell, hogy úgy érezzék, hogy ők adnak másoknak, és ez arról való kép, hogy „Én adakozó vagyok”, az hogy ők a „jó tevő”, és valami önfeláldozóként látod magad, mikor a másiknak adsz. Ez, valójában, az egódat jobbítja. Ez egó, az olyan mint egy belső tükör, ahol te nem önmagad vagy – neked egy képed van magadról. Te ezen az önmagadról alkotott mentális képen keresztül élsz. Ez a magadról való mentális kép sose kielégítő, így minden egó megpróbálja az önmagáról való mentális képet jobbítani, s ezt számos módon megteheti. Ekkor van meg neked a képed az én-ről, a jó cselekedetet tevőről, és valójában ez erősíti a képet. Van egy másik mód is arra, hogy adjunk – mikor is a balkéz nem tudja, mit is csinál a jobb. Neked nincs semmilyen ön-képed önmagadról aki ad, viszont, valamilyen formában egy energia kiáramlás van – s ez nem a tied. Te nem adsz semmi olyat, ami a „tied”, mivel legvégül is, semmi se a tied. Energia átadó vagy, mivel, ez az energia, bármilyen formában is, minden energiának a Forrásából jön. Minden energia egy forrásból ered. Megengeded magadnak, hogy olyan eszköz legyél, ami keresztül engedi ezt az energia kiáramlást a világba.  Ekkor, ebben az értelemben, az „én a cselekvő” nincs. Ebben az értelemben „a szegény személy, aki vagyok, aki segít” az sehogy sincs ott – ezek fogalmak. Ez egyszerűen az a folyamat, ami rajtad keresztül történik. Ez a nem-egós mód. A szolgálatra lenni, ekkor, egy gyönyörű szép spirituális gyakorlat egyben… mivel az egó nem áll útban. Ez azon keresztül oldódik fel, mikor rájössz arra, hogy nincs a tulajdonodban semmi, végül is, az energia, nem a tied. Ez egy egyetemes energia, ami keresztül jön.  Mikor ezen a módon kezdesz el élni, akkor mindig mások szolgálatában vagy. Még az olyan közönséges szituációkban is, amiket normálisan nem is lehet mások szolgálataként felismerni - mivel te úgy ismerted fel a „másikat”, mint az ő lényegi Lényét, ami a legnagyobb szolgálat, amit adhatsz valakinek. A legnagyobb szolgálat az, hogy ébredjünk rá a másik személy lényegére, vagy realitására. Minden más elmúlik, minden más átmeneti. A másik, mint „Istenként” való felismerése, valamint annak, aki egy veled, aki vagy, azt látni – a legnagyobb szolgálat amit adhatsz… az arra való ráébredés, hogy a személy, valóban a formán túl van. Számos szociális munkás és terapeuta van, aki évek múltán kiégettséget tapasztal, mivel állandóan próbálnak adni és segíteni, s aztán nem tehetnek semmi többet. Mikor segítsz az embereknek, akkor ott egyensúlynak kell lenni a „cselekvés” és a között, ami a Létben gyökeredzik. Egyébként, el fogsz veszni mások szolgálatában nagyon gyorsan – aztán többé senkit se fogsz majd szolgálni. A személyes szeretetről A művészet vagy a zene, tájékoztathatja-e az egót a Jelenlétről? Kérdés: A zenén keresztül tapasztaltam meg a Jelenlétet, s úgy érzem, hogy a Kegyelemnek ez egy nagyon mély érzése... bizonyos értelemben, én is csak egy hangszer voltam, amin „játszottak.” Úgy, ahogy az emberi hangokat is hangszereknek hívjuk. A kérdésem erre, a Kreativitásra, és az ehhez jövő műalkotások kapcsolatára vonatkozik. A művészet vagy a zene, tájékoztatja-e az egót a Jelenlétről? Hogyan legyen része az egyén, ennek a megnyilvánulásnak úgy, hogy közben ne bonyolódjon bele ebbe túlságosan, távolságot tartva úgy, hogy ne legyen megszállottja ennek a folyamatnak? Eckhart:Egyrészről, van a kreatív eljárásod – a zene, vagy a művészet. Aztán meg ott van a befejezett alkotás – a zenedarab, amit eljátszottál, vagy az a művészi munka, amit valaki szemlél. Mikor azt kérded, „A művészet vagy a zene, tájékoztathatja-e az egót a Jelenlétről?” – akkor az van, hogy az egó nem is tud semmit a Jelenlétről, így ez nem teheti meg ezt. Az egóban valami megnyílásnak kell lenni abból a célból [számodra], hogy befogadja azt az erőt, ami a zenében vagy a művészetben lappang, ami a mélyebb helyből teremtődött meg. Jó sok zene és művészet van, ami nem szükségképp ebből a mélyebb helyből jött létre, de az egó megpróbál okos lenni. Beszéljünk valami olyan zenedarabról vagy művészi munkáról, ami a Csenddel, vagy a Jelenléttel való kapcsolatból jön elő. Valamilyen fokban, a műalkotás vagy a zenedarab, még mindig hordozza ezt az energia mezőt. Ez [egy személyt] érintkezésbe hozhat a belül lévő, mélyebb dimenzióval.  Egy ici-pici megnyílás kell. Ha csak az egó sűrűsége van ott, akkor a művészet vagy a zene átalakító lehetőségei nem valósulnak meg. Egy kis megnyílás szükségeltetik a nézőben vagy a hallgatóban, s akkor teljesen csodálatos dolog lehet hallgatni azt a zenét, vagy elmélyülni egy műalkotásban. Átközlekedhetsz, még ha egy pillanatra is, abba az éber csendbe, amiből az, eredetileg elő jött. Ez egy csodaszép dolog. A másik aspektus az mikor „elveszted önmagad” – túl mélyre mész, majdnem elveszted magad azon a talajon, amelyből a kreativitás jön. A kreatív eljárásnál, mindig meg kell lennie az egyensúlynak, hogy ne veszítsd el magadat a Létben. Ez megtörténhet egy művésszel is, ez megtörténhet olyan emberrel is, aki spirituálisan felébredt – ők hirtelen, annyira mélyen szántanak bele a Létbe, hogy elvesztik minden érdeklődésüket a cselekvés iránt. Ez történt néhány spirituális mesterrel is, akik anélkül töltöttek el néhány évet, hogy bármit is tettek volna. Például, Ramana Maharshit, Indiában, csak azért kellet néhány évig táplálni, mert egyáltalán nem vett magához semmi ételt. Annyira elmerült a Létben, hogy csak ült ott. Az emberek valami rendkívülit fedeztek fel vele kapcsolatban – amit ők nem csináltak Nyugaton – és szájába tették az ételt. De egy bizonyos egyensúly veszteség volt ott, ő már nem funkcionált ebben a világban.  Ez persze, egy extrém példa. Fokozatosan, néhány év után kezdett el működni megint, s képes volt visszanyerni az egyensúlyt, az itt, kint lévő dolgokkal való foglalkozás, és a Léttel való összekapcsolódottság között. Egy enyhébb, kisebb módon ez történt velem is, mikor teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a „cselekvés” iránt, és két évig ide-oda sodródtam. Ez nem volt „probléma” a számomra, ez csak azoknak az embereknek volt az, kik rám figyeltek, vagy ismertek engem. Így, egy egyensúly veszteség volt ott egy ideig, de az egyensúly magától fokozatosan újra helyre állt. Nekem nem volt semmilyen tanítóm, így ez, mint olyan, egy természetes folyamatként átalakult. Amennyiben belül haladsz, és olyan formát alakítasz ki, ami a formamentesen nyugszik, ami ez által van használva – úgy az, rajtad keresztül tud bejönni, a forma ezen világába. Ne maradj ott, és ne veszítsd el magad abban – ez nem szükséges. A zene egy csodálatos mód arra, hogy megérintsük a belül lévő csendet. A hallgató szempontjából, az a fontos hogy ne váljon függővé sehogy sem, semmilyen külsőnél ahhoz, hogy a Jelenlét állapotába belépjen. Mivel a zene is egy segítség lehet, így ott is egyensúlyra van szükség. Ha, csak akkor tudsz csendessé válni, mikor egy bizonyos fajta zenét hallgatsz, akkor az, nem teljesen megfelelő, mivel valami olyan külsőtől függsz, ami ahhoz kell, hogy érintkezésbe kerülj avval. Mint egy segítségként használd azt, és ez ugyan az, mint egy spirituális tanító vagy spirituális tanítás – az nagy segítség, hogy meghallgatsz egy szalagot vagy megnézel egy videót, de ne válj teljesen függővé attól. Minden spirituális tanító megmondja neked, mikor eljön az idő, hogy „elég volt.” Az igaz tanító, az benned van. Amit bennem látsz, amit oly pontosan bennem találsz, az muszály hogy meglegyen benned is – egyébként, nem is látnád azt. Egy jó tanító mindig önmagadhoz irányít vissza téged, s nem ad tápot semmiféle függőségre. Tudjuk, mi segít, használjuk azt, de ne váljunk függővé. Végül is, csak az szükséges a számodra, hogy bármi segítség nélkül juss oda. Tanítókat és tanításokat még ekkor is méltányolhatsz. Én akkor szeretek hallgatni más spirituális tanítókat, ha ők a legmélyebb helyről jönnek – mégis, nagy öröm van abban. Ennek semmi köze sincs a szükséghez, ez csak ugyanannak a mély igazságnak egy kicsit eltérő kifejeződése. Ez csodálatos. Valamint, te láthatod azt bárhol – nem számít milyen formában rejtőzik is az. Képes vagy arra, hogy meglásd az átragyogó igazságot, bárhol is rejtőzik az. Ez meglehet, hogy valami ősi vallásban, nagyon mélyen rejtőzve van. Látod azt ott, átragyogva – lehet jó sok mitológiával körülvéve, jó sok kulturális hittel körbevéve, s mégis mélyen lent ott, megláthatod ezt az igazságot, keresztül ragyogva minden körös-körül lévő mitológián stb.stb.-in.  Ez az, aki te vagy. Kérdés: Ha mi mind egyek vagyunk, akkor miért érzünk vonzódást bizonyos egyének felé, ami egy „személyes szeretetben” fejeződik ki? Eckhart:Az igaz szeretet, az transzcendens (érzékelésen/ tapasztalaton felüli). Az önmagadon belül lévő, formamentes felismerése nélkül, nem létezhet igaz, transzcendens szeretet. Ha nem tudod magadban felismerni a formamentest, akkor képtelen vagy felismerni a másikban lévő formamentest is. Lényegében, önmagad felismerése másikként – nem a formáé – az az igaz szeretet. Addig, míg a kondicionált elme működik, és te teljesen avval azonosítod magad, addig nincs igaz szeretet. Lehetnek helyettesítések, dolgok, amiket „szeretetnek” hívnak, de az nem igaz szeretet. Például, “szerelembe esést”…meglehet, legtöbbünk megtapasztalta ezt. Talán egyikünk, másikunk ebben a pillanatban is „szerelmes”, és azok, akik megtapasztalták ezt, egyben a „szerelemből kiesést” /kiábrándulást/ is megtapasztalták. Emlékeznünk kell, hogy megértsük [a különbséget a kettő közt], az igaz szeretetet és a más formákat, ami úgymond szeretet. Mi, viszonylagosan vagyunk a formában, és mint abszolútumként a formamentes tudatosságban. A két dimenzió, ami az emberi létben testet ölt, az az „ember” és a „lét.” Az ember a forma, a lét a formamentes, az időtlen tudatosság maga. Néha az történik, hogy a formának más formákhoz van affinitása. Ez számos okból megtörténhet. Egyik az, hogy ez a forma egy másik formából jön el – amit anyádnak hívsz – és így van egy affinitás ehhez a formához, evvel a másik formával együtt. Egy olyan szereteted van az anyád felé, amit „személyesnek” hívhatunk.  Egy másik aspektusa az affinitásnak, az a másik formával, a férfi/nő-vel van. Vonzódhatsz egy másik testhez szexuális módon is, s ezt néha „szeretet” hívják. Különösképp akkor, ha a szexuális tevékenység elég hosszan megtagadott, ami még inkább kényszeres szeretetet fejleszt ki… oly annyira, hogy azokban a kultúrákban nem is tudnál szexelni addig, míg meg nem házasodtál, szerelembe is eshetnél, ami egy roppant nagy dolog lenne, s ez, öngyilkossághoz is vezethetne. Természetesen, a férfi/női affinitás, az ennek a formának a hiányossága. Az elsődleges hiányossága ennek a formának az, hogy te, vagy férfi, vagy nő vagy. Az egység, férfi/nő dualitássá vált. A másik felé való vonzódás, egy kísérlet arra, hogy megtaláljuk a teljességet, a hiánytalanságot, a beteljesülést a másik szemben-álló polaritáson keresztül, ami egy kísérlet arra, hogy megtaláljuk az Egységet. Ez hever a vonzódás alapjánál. Ennek a formához van köze, mivel a forma szintjén nem vagy teljes – az egész fele vagy. Az emberiség fele férfi, fele nő, nagyjából. Akkor vonzódsz a másik iránt, mikor lehet, hogy a másik emberi lényben bizonyos minőségeket találsz, amik bizonyos benned lévő minőségekkel rezonálnak. Vagy, ha ezek nem rezonálnak, akkor lehet, hogy a szemben-álló az, amit vonzónak érzel. Ha egy nagyon békés személy vagy, akkor talán egy dramatikus személy felé vonzódsz, vagy oda-vissza. És ismét, te valami teljességet remélsz ott. Egy olyan affinitással rendelkezhetsz a másik forma felé, amit „személyes szeretetnek” lehetne hívni. Ha a személyes szeretet a minden, ami van, akkor, ami hiányzik onnan, az a formamentes transzcendens dimenziója – mely akkor van ott, mikor az igaz szeretet felbukkan. Ez, a személyes szeretet a része-e, vagy a személyes szeretet a minden, ami ott van? Ami meghatározza azt, hogy vajon úgymond, „szeretet”-e, vagy sem, az az, hogy végül is, átfordul-e valami fájdalmasba, és frusztrálóba, vagy inkább elmélyül-e az ott. Lehet, hogy a vonzódás kezdetben szexuális a két ember között. Ha ők, együttéléssel kezdenek, akkor ez lehetetlen, hogy hosszú ideig tartós és beteljesült kapcsolat legyen. Egy ponttól, szexuális/érzelmi [vonzódás] kell az elmélyüléshez, és a transzcendens dimenziónak kell bejönni, valamilyen mértékben, az elmélyülés miatt. Ekkor, az igaz szeretet keresztül ragyog a személyesen. A lényeges dolog az, hogy az igaz szeretet, az időtlenből áramlik ki, a nem formai dimenzióból, abból, aki te vagy. Átragyog-e a személyes szereteten az, ami együtt jár a formák affinitásával? Ha nem, akkor ott, teljes identifikáció van a formával, s a teljes identifikáció a formával, az az egó. Sokszor lehet, hogy úgy gondolod, „ez az!” és együtt élve egy idő múlva ráébredsz arra, ”ez egy hiba volt”, vagy „Teljesen csalódtam.” Még a szülő-gyermek kapcsolatokban is, amik nagyon szoros kötelékek a forma szintjén, ha a transzcendens dimenzió nem ragyog keresztül, akkor a végén, a gyerek és a szülő közt lévő szeretet valami másba fordul át. Ez az, amiért annyi embernek nagy probléma a szüleivel való kapcsolat. Néhány kapcsolat, lehet, hogy tisztán forma-alapúan kezdődik, s aztán, egy idő múlva, a másik dimenzió bejön. Meglehet, hogy csak jó sok probléma után, s meglehet, hogy közel kerülsz a szakításhoz is, mikor hirtelen ott az elmélyülés, és aztán képes vagy arra, hogy teret vigyél abba. A kulcskérdés az, „Van-e tér ebben a kapcsolatban?” Vagy csak gondolatok és emóciók vannak? Halálos börtönben lakozol, ha egy ilyen személlyel élsz együtt, és minden ami nektek van, azok csak a gondolatok és az emóciók. Alkalmanként rendbe vagy, de nézeteltérés, súrlódás van. Nekünk nyugtázni kell azokat a személyes affinitásokat, amik ott vannak. De ezek, önmagukban, soha sem a legvégső beteljesülés. Minél inkább nincs ott, az annál inkább a szenvedés forrása. A szeretet akkor válik a szenvedés forrásává, mikor a transzcendens hiányzik. Hogyan jön be a transzcendens? A lét tágassága által, a másikkal. Mely lényegében azt jelenti, hozzáférsz/belépsz az önmagadban lévő Csendbe, miközben ránézel a másikra. Nincs mentális zaj, nincsenek emocionális hullámok. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetnek emóciók vagy gondolatok, hanem azt, hogy ott valami más van jelen a kapcsolatban. Ez nem csak a közeli, személyes kapcsolatokra van alkalmazva, hanem a munkánál lévő felszínes kapcsolatokra is vonatkozik. Bármely emberi kapcsolatnál, a kérdés az, „Van-e ott tér?” Ez a lényeges. A tér az, mikor a gondolatok lényegtelenné válnak – sőt, még egy emóció is lényegtelenné válik. Mikor az emberek együtt élnek, néha a másik már nincs is nyugtázva a minden napi életben, mivel oly sok a tenni való. Ha reggel felébredsz, van-e egy olyan pillanat, mikor nyugtázod a másik jelenlétét? A legcsodálatosabb dolog, ha mint térként lehetsz ott a másikért, mint inkább egy személyként. Ebben a nagy pillanatban, itt lehetsz, mint egy személy is, vagy itt lehetsz, térként is. Elviselni vagy otthagyni ? Kérdés: Amikor tudod, hogy egy bizonyos személy vagy helyzet, valószínűleg bekattintja a fájdalomtested, akkor az a jobb, ha elkerülöd az egészet, vagy az a hasznosabb, hogy a tudatosság fejlesztésére, ott maradsz együtt ezekkel, és megfigyeled a fájdalomtesteiteket? Eckhart: Nincs erre tiszta válasz – ez a szitutól függ. Néhány helyzetet nem tudsz otthagyni. Lehet, hogy van olyan helyzet, aminél működik, vagy bárhol, ami azt igényli, hogy te ott légy abban a pillanatban, és mindegyikőtök jelen tud lenni a fájdalom testeitekkel. Más helyzeteket meg lehet, hogy jobb otthagyni, ahelyett hogy haszontalan vitatkozásba vagy bonyodalomba fognánk bele; néha lehet, hogy jobb otthagyni a szituációt és hagyni, hogy a másik fájdalomteste kimerüljön maga inkább, mint sem ott maradni azzal a személlyel. Senki sem adhat neked erre egy tiszta irányelvet, hogy vajon, ez-e a helyes vagy az-e a helyes, neked kell foglalkoznod az egyéni helyzetekkel és érezni -- mi az, amit helyes megtenni. Nincs mód arra, hogy teljes egészében elkerüljük a fájdalomtestet. Ha te ebben a világban élsz, mindig lesznek ilyen helyzetek az életedben amik bekattintják azt, hacsak nem vagy teljesen egy remete. Még ha teljesen remete is vagy, akkor is megtörténhet ez, mivel a fájdalomtestedet, bizonyos gondolatok, mint egy ennek eredményeképpen, bekattinthatják. Nincs mód arra, hogy a fájdalomtestekkel való találkozást elkerüljük. És biztos, hogy te se tudsz mindig elfutni, amikor valaki más fájdalomtestével találkozol össze. Spirituális gyakorlottságod kell majd ahhoz, hogy a jelenléted emeld, mihelyst észreveszed, hogy valaki, aki közel van hozzád, aki mély öntudatlanságba vonódott be, az a fájdalomtesttel azonosult. A jelenlét erősségét kell emelni annyira, hogy képes legyél megakadályozni azt a mély, erőteljes öntudatlanságba húzódást, ami egy másik fájdalomtestéből áll, ami azt akarja, hogy a fájdalomtested reagáljon erre – egy emóciónális reagálást akarva tőled. Mint egy fényszóró kapcsolónak, annyira kell neked felkapcsolódnod, hogy erőteljesen jelenlétté válj, miközben a másik személy fájdalomteste megpróbál valamiféle reakciót szerezni tőled.  Ez egy nagyon hajszálnyi dolog, amit könnyen össze lehet keverni azzal, hogy elzárkózol a másik személytől, vagy lehúzod a redőnyt előtte. Amikor az erőteljes jelenlétről beszélek, akkor az, nem az, hogy elzárkózol a másik személytől, lehúzod a redőnyt – ez energetikailag teljesen más. Ha elzárkózol, és azt mondod, „most semmi se érinthet meg engem, nem fogok reagálni semmire”, akkor bezárkóztál. Meglehet, annyira a bolondját járatod magaddal, hogy azt hiszed, hogy annyira jelen vagy, hogy semmi se tud megérinteni téged. Ekkor te teremtettél egy korlátot önmagad, és a másik személy közt. Ez nem az, ami alatt én, a jelenlét erősödését értem. A jelenlét erősödésénél egy teljes nyitottság van a környezeted felé, a Másik felé, de az éberségnek egy magas foka van ott, és ez az éberség nyitott, afelé ami van. Egy idő múlva úgy találod majd, hogy ezt magadtól teszed, ami nem egy „döntés-meghozó-eljárás” lesz. Amikor egy öntudatlanságba húzó szitu van, akkor úgy találod, hogy még éberebbé válsz és tudatosabbá. Mikor kihívásban találod magad, akkor még éberebbé válva találod magad – akár a fény, amit felkapcsoltak. Ez csodálatos, mivel ez azt jelenti, hogy bármi is lehet a kihívás, annak működése az erőteljes jelenlétbe tol téged. Ez az egyetlen mód, ami nem képes téged valaki más fájdalomtestébe belerángatni. Mihelyst, ráébredsz arra, hogy ez lehetséges, úgy fogod találni a szituációkban, hogy a jelenlét erőssége benned megváltozik. Ez nagyon erőssé válik abban a pillanatban, amikor egy nehéz helyzetbeli kihívásban vagy. Minél inkább úgy találod, hogy egy kihívás öntudatlanságba von be -- ami a legtöbb embernél az eset -- annál inkább erősíted a jelenléted. Jelenlét beszélgetés közben Kérdés: Hogyan maradjak a jelenben, amikor mások társaságában vagyok? Hogyan vigyek jelenlétet a beszélgetésbe? Eckhart: Ez nem könnyű. Amikor beszélni kezdesz, abban a pillanatban a két elme találkozik és erősíti egymást. Beindul a gondolatok áramlása. Egy pillanattal előbb még a jelenben voltál, és akkor valaki beszélni kezd. Ilyenkor az történik, hogy a beszélgetésben eltűnik a tér. A társalgás mindkét résztvevője elveszíti a tér érzékelését. Csak a szavak, az elme, a szavakba foglalás, a gondolatok áramlása van ott, melyek hangokká válnak. Ez válik uralkodóvá. Saját impulzusa van – csaknem olyan, mint egy kis entitás, egy lény, egy áramlás, aminek nem akar vége szakadni. Ez a „jelenség” gyakran érzelmeket kelt a testben, ami által erősödik. Ha az elmeáramlat érzelmeket vált ki, és ez gyakran előfordul (főleg akkor, ha más emberekről folyik a beszélgetés, hogy miket csináltak vagy nem csináltak, neked tették vagy másnak, kritikák, pletykák, vagy mindenféle más érzelmi töltés), az ego előkerül. Amikor másokat kritizálhatsz, az ego kissé erősebbnek érzi magát. Mások lekicsinylésével az ego megtévesztő rendszerében valójában a saját önképedet növelted valamelyest. Bármilyen másvalaki felé irányuló kritika ebből az energiaáramlásból jön. Azután ez érzelmek jönnek, melyek felerősítik a gondolatokat. Ez okozza a tér elvesztését. Ahhoz, hogy visszanyerd a teret anélkül, hogy azt mondanád „többet nem beszélek”, mindössze egy dologra van szükséged. Ez pedig a ráeszmélés, hogy elveszítetted a teret. E nélkül semmit nem tehetsz – amikor annyira eluralkodik rajtad a gondolatok árama, hogy nem is tudsz róla, hogy a gondolatok árama uralkodik rajtad – akkor semmit nem tudsz tenni. „Bocsáss meg nekik, amiért nem tudják, mit cselekszenek.” Tudattalanok, egyek a gondolatok áramával. És a gondolatok áramaként nem akarod, hogy vége legyen – mert nem akarod a saját végedet. Minden entitás formában akar maradni ameddig csak lehet. Ha csak a leghalványabban is észreveszed, hogy elvesztél (elveszítetted a teret), abban a pillanatban már van választásod. Mi lesz a választásod? Az a választásod, hogy hozz némi teret a gondolat áramlatba. De hogyan tedd ezt? Ez az állapot nem csak a te elmédből származik, hanem a másik személyéből is. A tudatosság jelen van, csak két másodpercig tart, majd újra eltűnik. Szóval azt a 2-3 másodpercet kell használnod arra, hogy észrevedd a tered elveszítését, és hogy tegyél valamit abban a térben, amiben van némi szabadságod cselekedni. Tudatos választással kivonhatod a figyelmedet a gondolkodás folyamatából, de valahova máshová kell lehorgonyoznod, különben nem fog működni. Erre a célra választhatod a légzésedet, vagy a testedet, vagy valami másnak az érzékelését körülötted, amit észrevettél. Amikor éppen egy másik személyhez beszélsz, talán a legkönnyebb vagy a légzésedet, vagy a belső tested használni erre. Gyakorold ezt olyankor, amikor a körülmények miatt könnyebb, így akkor is meg tudod majd csinálni, amikor szükséged lesz rá. Menj a belső testedbe, érezd elevennek az energia meződet. És észre fogod venni, hogy már nem gondolkozol tovább. De ettől még tudsz figyelni. Az a bámulatos ebben, hogy tudsz egy másik személyre figyelni gondolkodás nélkül is, könnyen, gyönyörűséggel. Miközben figyelsz a másikra, a figyelmed egy részét az energia meződön tartod – vagyis ezzel elvontad a figyelmed egy részét a gondolataidról. A háttérben az elevenség érzékelése van jelen. Ez végül is forma-nélküli  ez már a kapu előtt tér a formanélküliségbe. Érezd ezt, miközben ott ülsz és figyelsz, és kiléptél a gondolatok áramából. Akkor a kölcsönhatások minősége azonnal megváltozik. A másik személy esetleg nem is ébred tudatára annak, hogy mi történik, és tovább folytathatja még egy ideig. És ez nem jelenti azt se, hogy a továbbiakban ne tudnál válaszolni. De az, ahogy válaszolsz és a válaszod minősége is megváltozik. A továbbiakban már nem járulsz hozzá a negatív minőséghez, ahogy ez gyakorta előfordul a beszélgetések során. Ezután bizonyos mértékű csendesség is része lesz szavaidnak beszéd közben. Ez annyira finoman jelenik meg, hogy a másik személy valószínűleg észre sem veszi tudatosan. Vagyis kapaszkodj bele a belső testedbe, hagyd, hogy legyen az a horgony, és akkor a jelenben leszel. Ha újra elveszítenéd, ha a másik valami kihívót mondana, akkor kis idő elteltével emlékezni fogsz – és vissza fogsz térni a belső testedbe. Ez egy erőteljes horgony, és attól kezdve minden meg fog változik. Folyamatos veled lesz. A  karmáról Kérdés: Te úgy beszélsz a Jelenlétről és a Létről, mint arról a kulcsról, ami kedvét leli a formában, valamint pozitív körülményeket teremt, vagy enyhíti a körülményeket. A karma az hogyan illeszkedik mind ehhez? Eckhart: Mindenki egy bizonyos külső környezetbe születik bele. Valamint, mindenki bizonyos hajlamokkal születik – ezek, részben, lehetnek genetikusak, részben, lehetnek más dolgok is. Más szavakkal, egy személy bizonyos mintákkal születik. Nem kell megvizsgálnunk, hogy ezek honnan jönnek, de a tény az, hogy egy emberi lény, egy bizonyos környezetbe születik bele. Ez lehet erőszakos, vagy lehet viszonylag békés. Egy személy belső mintákkal születik, amiket örökölsz. Még a fájdalomtest is részben örökölt. Egy egész készlete van a kondicionálásnak, ami akkor történik meg, mikor egy környezetbe bekerülsz. A környezeti állapotokat te támogatod, és ebben nincs választás – ezek csupán befolyásolások. Önmagadat, ebben a világban, bizonyos olyan öntudatlan mintákkal együtt találod meg, amik annak a személynek vannak meg, aki kondicionálttá válik. A karma, ahogy én látom azt, az az öntudatlan mintázat, ami futtatja az életedet. A karma, az részben kollektív, és részben személyes. A karmát, nem pusztán, mint egy rajtad kívül álló absztrakt témaként értheted meg, azt csak önmagad megfigyelése által értheted meg, s eztán tudhatsz meg számos más egyéb dolgot is. Ha meg akarod érteni a karmát, akkor önmagadra kell ránézned. Én akkor kezdtem megérteni, hogy mi is a karma, mikor valami olyan bukkan fel, ami egyáltalán nem a karma része volt. Itt van a kulcs – a tudatosság felbukkanása, vagy a Jelenlét, vagy a spirituális felébredés, ami nem része a karmának. Ez egy másik dimenzió, ami lebontja a karma birodalmát.  Te nem azáltal válsz felébredetté, hogy felhalmozod - ahogy néha keleten mondják - „a jó karmát.” Ez rendben van ezen a szinten, egy kicsit még kényelmesebbé teheted a börtönödben a falakat vagy a berendezést, de van valami, ami totálisan túl van a karmán, ami az életed bármely pontjánál bejöhet. Az újra-születés, az persze, a karma része. A mélyebb jelentése az újra-születésnek, az a formával való azonosulás.  Nekünk egyáltalán nem kell hinnünk semmilyen lélekvándorlásban, vagy bármiben, ránézhetsz az újra-születésre a saját életedben is. Mindenkor, mikor egy gondolattal azonosítod magad, ami felbukkan, ami forma, akkor te abba gondolatba születsz bele. Önazonosságod, önérzeted, abban van. Ez a karma. Karmád, az öntudatlan azonosulás ezekkel a gondolat mintákkal, amiket örököltél – a kondicionált. Ez, a tudatosság teljes azonosulása a kondicionált mintákkal. Az egyén úgy is mondhatná, a tudatosság álmodik. Ez az, amiért a „felébredés” szót használjuk számos spirituális hagyományban. A tudatosság az felébredés - a tudatosság mikor meg egy álomszerű állapotban van, akkor te öntudatlan mintákkal vagy azonosulva. Egy nap sokszor újra beleszületsz egy érzelmi vagy mentális reakcióba, azokba a gondolatokba, amik felbukkannak. A karma teremtés, a külsőben, megerősíti, hogy ez helytálló. Így, ha te azt gondolod, hogy a világ tele van gonosz emberekkel, akkor számos gonosz emberrel fogsz találkozni – más szavakkal, öntudatlan emberekkel. Még azokat az embereket is, akik félúton vannak a tudatosság és az öntudatlanság közt, a hited, öntudatlanságba fogja belehúzni.  A karma, az a komplett hiánya a tudatos Jelenlétnek. Ez automatikus. Ez magától játszódik le. Az idő nem szabadít meg téged a karmától. Ez egy olyan félreértés, hogy ha pusztán elég időt töltesz el, akkor végül szabaddá válhatsz a karmától.  A karma megújítja önmagát és megismétli önmagát. Az egyetlen dolog, ami megszabadíthat téged a karmától, az a Jelenlét felbukkanása. Bármely ponton, a karma kerekében, a Jelenlét bejöhet. Ez megtörténhet egy halálra ítélt bűnözőnél a börtönben. Ez megtörténhet olyas valakinél is, aki még csak nem is hallott semmilyen spirituális dologról sem. Ez megtörténhet olyas valakinél is, aki harminc éve meditál. A Jelenlét szabadít meg téged a karmától. Nem mindtől egyszerre. A karmának roppant nagy lendülete van. A gondolat minták, az emocionális minták, a reaktív minták. Ahogy a Jelenlét felbukkan, a karma úgy csökken fokozatosan, és úgy fogod megtapasztalni azoknak a mintáknak az elhalványodását is. Nem az számít, hogy sokkal több-e az, mivel mihelyst jelen vagy, azok a gondolat minták, lehet, hogy még mindig felbukkannak ugyan, de már nem lesznek problematikusak. Nem okoznak már olyan szenvedést, mint amit azelőtt okoztak, mivel ők már meglátszódtak a tudatosság fényében. A tudatosság fényében, a minták már nem uralják az életedet. A fájdalomtest, a karma része, ami valamiben lehet erős és másban meg annyira nem. Amint a Jelenlét felbukkan, te megszabadultál a karmától. Ekkor, egy másik, teljesen eltérő tényező jön be az életedbe.  Például, egy személy számára arra, hogy szabaddá váljon a kollektív karmától, neked tekintélyes mennyiségű Jelenlét kell, hogy ez bejöjjön. Ekkor, az fog elmozdítani téged, akár belsőleg, vagy lehet, hogy önmagadat valahol máshol találod.  Egy olyan személy esetén, aki roppant nagy kollektív karmába született bele, ott tekintélyes mennyiségű Jelenlétre van szükség, hogy az egyént ne rángassa bele abba. Mikor Hitler hatalomra került, nem sok ember volt képes arra, hogy eltávolítsa önmagát. Volt néhány, és ők otthagyták. Látták azt, hogy mi történik és elég erősek volt ahhoz, hogy ne azonosuljanak a kollektívvel.  Ahhoz, hogy magadat kiszedd abból a kollektív karmából, ahhoz tekintélyes Jelenlét szükségeltetik – s néhány embernek meg van ez. A sorsunk ekkor az, hogy az által haladjuk meg a karmát, hogy csatlakozunk a Jelenléthez. Mindenki, aki ébred, előbb vagy utóbb, úgy fogja találni, hogy afféle, mások tanítójává válik. Amit egy spirituális tanító tesz, az hogy rámutat az öntudatlan minták azonosulásából való, felébredés lehetőségére. A spirituális tanító arra tanít téged, hogy haladj túl a karmán. Ez a te rendeltetésed, és ez fog annyira megnövekedni, hogy vagy egy hivatalos, vagy egy hétköznapi tanítóvá leszel. A spirituális felébredés és a karmából való kilépés, ugyanaz a dolog. Számos ember fog vonzódni hozzád. Bárki, aki felébredési folyamaton halad keresztül, az már egy tanító. A tanítás azt jelenti a számodra, hogy te magad, a tágasságból figyelsz, mikor valaki beszél, vagy feltesz egy kérdést, vagy a problémáiról beszél neked. Lehet, hogy felfogod fedezni, hogy a válasz, abból Csendből jön elő, amelyben te figyelsz. Nincs értelme a számodra annak, hogy „Tanítani fogom ezt a személyt most.”  Azt fogod felfedezni, hogy a tanítás spontán. Segíteni fogsz az embereknek, hogy kilépjenek az öntudatlansággal való azonosulásból, ami azt jelenti, hogy meghaladják a karmát. Ez alkalmazva van mindenkire, aki felébredő. Ahogy tanítasz, a Tudatosság összhangba kerül az elméddel. Elméd képes ráhangolódni a mélyebb tudatosságra, s mint egy eszközként lehet használni azt. Aztán a szádból szavak jönnek elő. Legvégül is, igazából csak egy tanító van, a felébredt Tudatosság, a tanító. Tanítani csak azok tudnak, kikben már bizonyos fokú készenlét van. A tanításnak beérkezettnek kell lenni. Ha az csak egy elme-sűrűsödés, akkor a tanítás nem fog megtörténni. Csodálkozni fogsz, amikor az emberek vonzódnak hozzád – olyan emberek, akik készen állnak – s magad úgy találod majd, hogy valami olyas valamit mondasz, amit még magad se tudtál. Ez csak akkor van, mikor arra a kérdésre, ami fel lett téve, a Tudatosság reagál. Ahogy tanítsz, úgy tanulsz. Ráébredések jönnek. A tanítás és a tanulás, ugyanaz a folyamat. Ez mélyebben történik, mint amin tanítasz. Azért vagy itt, hogy segíts az embereknek túlhaladni a karmán. A lényeges dolog az, hogy tudd – az idő nem szabadít meg a karmától. Az egós elme mondja ezt, „Nekem több időre van szükségem, hogy szabaddá váljak.”  Az egyetlen dolog, amire az embereknek lehet, hogy még több idő kell, az az, hogy nekik idő kell arra, hogy ráébredjenek, hogy nekik nem kell idő. Lehet, hogy ez további húsz év szenvedés a számukra arra, hogy rájöjjenek – nekik nem kell idő. Lehet, hogy egy kicsit többet kell szenvedniük, mielőtt ráébrednének az időtlen hatalmára. Az időtlen, az persze, a karma vége. Forrás: Facebook