Az egészséges életmód alapkövei

Az emberi test csodálatos teremtmény. Nincs hozzá fogható. Sejtek billiói működnek egymással együttműködve, egymást kiegészítve, teljes összhangban. Mint egy hatalmas gyár, ahol mindenki pontosan tudja, hogy mi a feladata és azt a legprecízebben el is végzi anélkül, hogy bármit várna cserébe a munkájáért. Szervezetünk legkisebb önálló egysége a sejt, amely még mutatja a fő életjelenségeket (anyagcsere, növekedés, ingerlékenység, szaporodás stb.). Hasonló alakú és azonos funkciójú sejtek halmaza és a közöttük lévő sejtközötti állomány szöveteket alkot. A szövetek társulásából szervek jönnek létre, a közös funkciót ellátó szervek integrációjából szervrendszerek alakulnak ki. A szervrendszerek összessége pedig nem más, mint a szervezet. Szervezetünk felépítő egységei tehát a sejtek, mely sejtek állapota, működése, egészsége nagyban befolyásolja az egész szervezet állapotát, működését és egészségét.

Az emberi szervezet kb. 70%-át víz alkotja. Bár szilárdnak látjuk, és annak is tapintjuk, mégis alapvetően „vízlények” vagyunk. (Egy 70 kg-os emberre levetítve ez az jelenti, hogy az illető teste 49 kg vízből áll.) Amikor megszületünk ez a vízmennyiség még magasabbra rúg (kb. 90%), s ahogy öregszünk úgy csökken (kb. 60%). Ezért nem mindegy, hogy mivel tápláljuk szervezetünket, nem mindegy, hogy mivel pótoljuk a napi szinten elveszített vízmennyiséget. Fontos, hogy sejtjeink megfelelő mennyiségű és minőségű vízhez jussanak ahhoz, hogy jól működjenek. De ez a dolgoknak csupán az egyik része. A víz az életünkhöz nem csupán alapot szolgáltat, hanem részt vesz a különböző, általa eltárolt információk sejtekhez való eljuttatásában is. Dr. Masaru Emoto munkássága jól példázza mindazt, amire a víz képes. Tudományos kísérletekkel támasztja alá a víz információhordozó képességét, mely szerint egyáltalán nem mindegy, hogy milyen környezeti hatások érik a vizet, milyen érzelmek, gondolatok, hangok, hangzatok vagy képek veszik körül, hiszen ezek a legkülönbözőbb módon befolyásolják és alakítják ki a víz kristályszerkezetét.

Érdekes módon a pozitív, harmonikus energiák hatására gyönyörű kristályszerkezetet produkál a víz, míg a romboló, negatív hatásokra széthullik, és kaotikussá válik a szerkezete. Érdemes tehát elgondolkodnunk azon, hogyha egy romboló gondolat, egy ledegradáló megjegyzés, egy diszharmonikus zene ilyen módon hat a vízre, akkor vajon hogyan hat ránk. Milyenné válik testünk sejtjeinek víztartalma? Csodaszép hatszögletű kristályszerkezetek jönnek létre bennünk, melyek életerőt, harmóniát, és örömöt visznek a sejtjeinkhez, vagy deformált szerkezetű esetleg kaotikus állapotban lévő víz áramlik testünkben, ami végül is semmi jót nem ígér? Ha például egy családban vagy egy párkapcsolatban sok a veszekedés, az egymással való kiabálás, és a negatív megjegyzésekkel egybekötött hibáztatás, akkor vajon az érintettek sejtjeinek víztartalma milyen környezeti hatásoknak van kitéve? Milyen állapot alakulhat ki ilyen esetekben a szervezetben. Ebből az aspektusból nem nagyon szoktuk megvizsgálni magunkat, mert valljuk be őszintén, soha nem is gondoltunk még erre.

Pedig mennyire kézenfekvő, hogyha a testem nagyrészt vízből áll, akkor ugye nem csak a pohárban, illetve a palackban tárolt víz szerkezetét módosíthatja mindaz, amiről az előbb beszéltünk, hanem a sejtjeim víztartalmát is. Ez pedig nyilvánvalóan egy következő állomáson már problémaként, fizikai tünetként, majd betegségként, mint egyre erősödő jelzés megjelenhet. A testünk szól hozzánk, üzen a maga nyelvén, mint mindig. Az sem véletlen, hogy az egészséges életmódhoz szorosan hozzátartozik a mozgás. Aki rendszeresen sportol, pontosan tudja, hogy a testmozgás hatására különböző változások jönnek létre a testében. Ezek a változások jóleső érzést keltenek, felpezsdítik a szervezetet, feltöltik életenergiával, és a boldogsághormon termelődése végett örömérzést okoznak. Szervezetünk nem állóvíz, nem egy felmelegedett pocsolya, hanem örök mozgásban, áramlásban van. A sejtek megállás nélkül tevékenykednek, amihez szükség van a bennük lévő folyadék áramlására. Csupán elhatározás kérdése, hogy mi magunk is részt veszünk-e ennek az áramlásnak a fenntartásában, megsegítésében. A testünk mindent elkövet, ami csak tőle telik, hogy a legmegfelelőbben működjön, de ha valaki úgy dönt, hogy lefekszik és többet nem kel fel, akkor óhatatlanul elsorvadnak az izmai, és a teste nem tehet ellene semmit. Ha nincs mozgás, nincs élet. Ennek tudatában talán sikerül másképp tekinteni a saját testünkre, ami igen fontos eszköz mindannyiunk számára, hiszen nélküle nem tudnánk megnyilvánulni ebben a fizikai világban.

Összegezve tehát, a helyes táplálkozás, a pozitív hozzáállás és az ennek megfelelő érzelem- és gondolatformák megteremtése illetve a rendszeres mozgás mérföldkövek az egészséges életmód kialakításában. De ez még mindig csak néhány szelete az élet tortájának.

A felelősség

A felelősség kérdése igen kényes téma akár az egészséggel, akár más területtel kapcsolatos, épp ezért talán hasznos, ha kicsit elmélkedünk róla. Az éremnek most is két oldala van. Az egyiken található a teljes felelősségvállalás, a másikon az áldozatiság. Amikor teljes mértékben felvállalom a felelősséget, akkor tisztában vagyok azzal, hogy mit teszek, vagy mit nem teszek, hogy milyen gondolataim vannak, milyen érzésekkel töltöm meg a mindennapjaimat, céljaim vannak, amit el akarok érni, legyen az több bevétel, vagy egy betegség felszámolása, és nem kívülről, nem mástól várom a megoldásokat, hanem önmagamtól lépek, de tisztában vagyok a saját korlátaimmal is, és nem csapom be önmagam. A másik esetben áldozatnak érzem magam. Sok mindent szeretnék, de…… vannak elképzeléseim, vágyaim, álmaim, de…… ha sok pénzem lenne, ha egészséges lennék, akkor meg tudnám valósítani a céljaimat, de…..  És anélkül, hogy észrevenném, ez a de olyan vastag falat emel körém, hogy végül már nem is látok át rajta, nem látok tőle tisztán, olyan, mintha a körülöttem lévő világ eltorzulna. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor be kell látnunk, hogy mindkét oldal megtalálható bennünk, és biztos vagyok abban, hogy Te is, kedves Olvasó, megtapasztaltad már, hogy milyen a világ, ha az egyik vagy a másik szemszögből nézed. Igen. Vannak helyzetek, amikor vállalni tudjuk a teljes felelősséget, és vannak olyanok, amikor áldozatokká válunk. Most állj meg egy pillanatra, nézz magadba, és elevenítsd fel azt a múltbeli élményedet, amikor vállaltad a felelősséget, amikor senki mást nem hibáztattál semmiért, amikor nem számítottak a külső körülmények, mert pontosan tudtad, hogy egyedül magadat okolhatod, vagy dicsérheted. Most figyeld meg, hogy mit éreztél, mit tapasztaltál akkor. Akár negatív, akár pozitív kimenetelű dologról volt szó …..  Éreztél erőt magadban? Szabadságot? Esetleg hatalmat? Érezted, hogy Te alakítod mindazt, ami Veled történik? Magabiztosságot? Örömöt? Megnyugvást? Békét a szívedben? Mi minden volt még benned akkor? Szánj rá időt és vizsgáld meg. Megéri!

Most eleveníts fel egy olyan helyzetet, amikor teljesen kiszolgáltatottnak, áldozatnak érezted magad. Minden apró részletét vedd nagyító alá, s figyeld meg most is, hogy mi zajlik/zajlott benned. Milyen érzések bukkannak föl? Félelem? Fájdalom? Elhagyatottság? Gyengeség? Erőtlenség? Zaklatottság? Gyűlölet? Úgy érezted, hogy semmit nem tudsz tenni annak érdekében, hogy változzon valami? Esetleg pánikba estél? Netán rád tört a depresszió? …. Szemléld mindazt, ami előjön belőled, de ne azonosulj vele. Legyen ez olyan, mintha egy filmet néznél a moziban. S, ha vége a filmnek, akkor itt az idő, hogy hasznosítsd a tapasztalataidat.
Sajnos sokszor a könnyebb utat választjuk. Kívülről várjuk a megoldásokat, és a környezetünket hibáztatjuk, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk. Előfordul, hogy megbetegszünk, és szükségünk van mások segítségére. Ilyenkor jólesik, ha kiszolgálnak, ha odafigyelnek az igényeinkre. Mégis van úgy, hogy egy hosszabb ideig tartó betegség alatt a beteg ember zsarnokká válik, követelődzik, mindenkit hibáztat valamiért, és akár a gyűlölet illetve az irigység is fellángolhat benne. Vajon miért? Vizsgáljuk most meg ezt a példát mindkét oldalról.

1. Ha áldozatnak érzem magam: ilyenkor a betegség egy kívülről jött csapás. Azt gondolom, hogy ha nem lenne, sokkal jobb lenne. Nem értem, hogy hogyan történhetett ez meg velem, és miért pont velem! Miért épp én vagyok az a szerencsétlen, akinek ilyen sors jutott. Kiszolgáltatottnak érzem magam, és nem vagyok képes semmiféle aktív részvételre, a folyamatok irányítása kicsúszott a kezemből. Meg akarok szabadulni a tünetektől, minél hamarabb túl akarok lenni ezen az egész szörnyűségen. Csináljon hát valaki valamit velem, hogy meggyógyuljak!
2. Ha tudom, hogy a felelősség az enyém: megteremtettek magamban egy betegséget. Szükségem van rá, valamit meg kell általa tanulnom. Még nem tudom, hogy mi az, de ki fog derülni. Tudom, hogy mindaz, ami a betegség időszaka alatt történik velem, az is az én gondolataimnak, érzelmeimnek, tetteimnek és döntéseimnek az eredménye, bár lehet, hogy most nem látom tisztán az összefüggéseket, de pontosan tudom, hogy semmi nem történik véletlenül. Mindennek oka van. Itt és most. Ha képes vagyok jelen lenni a saját betegségemben, akkor képes vagyok arra is, hogy feloldjam magamban azt a blokkot, aminek a következtében kialakultak a tünetek. Sok segítségem van, hiszen itt vannak az orvosaim, a családom, de a gyógyulás csakis rajtam múlik, mivel pl. a fájdalomcsillapítók eltompítják ugyan a fájdalmat, de nem oldanak meg semmit. A gyulladáscsökkentők megszüntetik a szöveteimben lévő gyulladást, de ha nem fejtem meg a lelki okát, akkor újra megtörténik. Tehát nem a tünetektől akarok megszabadulni, hanem határozott célom, hogy visszaálljon szervezetemben az eredeti harmonikus állapot.

Gondolom, mindenki érzi a különbséget a két hozzáállás között. Mégsem könnyű elfogadni és tudatossá tenni önmagunkban, hogy nem csak a számunkra jó dolgok múlnak rajtunk, hanem a kellemetlenek is. Ha van kedved, csinálj végig velem egy újabb gyakorlatot, hogy megtudd, benned mi rejlik a felelősség felvállalásával kapcsolatban:

Gondolj valamire, ami boldogtalanná tesz, ami frusztrál; lehet ez egy múltbéli dolog, de lehet, hogy most van jelen az életedben, lehet valamiféle betegség, vagy egy traumatikus esemény, válás, baleset, bármi. Most mondd ki hangosan, vagy magadban a következő állítást (és eközben figyeld meg az ezzel kapcsolatosan felmerülő érzelmeidet!): Én döntöttem úgy, hogy ez történjen, mert így akartam, vagy szükségem volt rá.
Figyeld meg, mi minden merül fel benned. Haragot érzel, ellenállást, bosszúságot, vagy ellenkezőleg inkább megkönnyebbülést, örömöt? Bármi lehetséges.
Most gondolj valami olyasmire, ami abszolút pozitív a számodra, amitől rendkívül boldog voltál, vagy boldog vagy jelenleg is, és ismételd el az előbbi állítást: Én döntöttem úgy, hogy ez történjen, mert így akartam, vagy szükségem volt rá.
Ismét alaposan figyeld meg a felmerülő érzelmeket.

A lábak

A lábak dolga, hogy az életben előre vigyenek, amit, ha van rá lehetőségük és képességük, meg is tesznek. Olykor gyorsan, máskor lassanhaladunk előre, van úgy, hogy szaladunk, vagy eszeveszetten rohanunk, de előfordul, hogy lelassítunk és szép nyugodtan baktatunk tovább. Néha megállunk, talán körül is nézünk, majd újra nekiindulunk, hiszen oly sok minden vár ránk az életünk során. Egyes helyzetek, emberek, gondolatok vagy érzések hatásáramegtorpanunk, talán félelmünk által vezérelvevisszafordulunk, de az is lehet, hogyha nem akarunk találkozni valamivel, vagy valakivel, akkor egyszerűen kikerüljük, elmegyünk mellette, vagy úgy teszünk, mintha nem létezne. Nap, mint nap munkába járunk, kikapcsolódásképpen pedig kimozdulunk, elhagyjuk a városi forgatagot, kocogunk,futunk, gyalogolunk, vagy nagyokat sétálunk, miközben szabadon áramolhat tüdőnkbe a friss levegő, amitől feltöltődünk és a mozgás adta örömérzéssel a szívünkbe térhetünk vissza a mindennapokba, hogy folytassuk utunkat reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig, és így tovább.

Ahányan vagyunk annyiféleképpen szedjük lépteinket: lendületesen – vánszorogva, határozottan – tétovázva, magabiztosan – bizonytalanul, …, de lépkedhetünk simán vagy botladozva, és az is érdekes, hogy vajon a lábaink visznek-e magukkal bennünket, vagy nekünk kell szinte magunk után vonszolni őket. Járásunk minősége, és ezzel együtt a testtartásunk elárulja aktuális lelkiállapotunkat is. Megfigyelhető például, hogy mennyire vagyunk kiegyensúlyozottak és nyugodtak vagy éppen zaklatottak és nyugtalanok.

A külső megfigyelések már önmagukban is sok információt adnak rólunk, azonban már jól tudjuk, hogy vannak mélyebb üzenetek, régi emlékek, érzések, szokások, minták, melyek lábaink egyes területein tárolódva különböző jelzéseket adhatnak, és adnak is, melyek a saját történetünket színesítik, és önmagunk megismerésének újabb lehetőségeit rejtik.

Lábainkat a törzsünkkel a csípőízület köti össze. A csípő önmagában a test egyensúlyáért felelős, és az előrehaladás létrejöttében játszik fontos szerepet. Ahhoz, hogy valóban előre tudjunk haladni feltétlen bizalomra van szükségünk, hiszen a bizalmatlankodás, a félelem, a reményvesztettség nem segítik elő ezt folyamatot, sőt egyenesen akadályozzák. Megállásra, stagnálásra ösztönöznek, melyek idővel különböző tünetek formájában a fizikai síkon is megjelennek a csípőízületben. Elvész a bizalom, és ezzel együtt elvész a rugalmasság, a mozgékonyság is. Hogyan is várhatnánk el a csípőtől, hogy ugyanolyan remekül működjön, mint gyermekkorunkban, amikor még fel sem merült bennünk a bizalmatlanság lehetősége? Hatalmas szemekkel csodálkoztunk rá a világra, minden érdekelt, mindent meg akartunk nézni, mindenhez oda akartunk menni, ki akartuk próbálni, semmi nem tudott visszatartani, szedtük a kis lábainkat, hogy gyorsabbak legyünk, mint anyu. Hova lett belőlünk a felfedezővágy? Hova lett az a gyermek? Nem tűnt el. Most is ott él bennünk, csak kissé a háttérbe szorult, mert a tapasztalatszerzéseink közben évek alatt lassan kialakult bennünk a bizalmatlanság, s ezzel egyenes arányban nőtt a félelmünk. Már nem érezzük egynek magunkat a világgal, elkülönültünk, s ettől vált olyan rettenetessé, hideggé és veszélyessé. De ez csak a látszat. Ha képesek vagyunk arra, hogy a bennünk élő gyermeket ismét a felszínre hozzuk, és szabadjára engedjük, akkor meg fogunk lepődni azon, hogy mekkorát változik a világunk, hogy mennyi izgalmas, érdekes felfedeznivaló van még most is benne, függetlenül attól, hogy hány évesek vagyunk.
Lábainkon továbbhaladva a csípőt a comb követi. Panaszai gyermekkori traumákhoz való ragaszkodásról árulkodhatnak. A térdek szintén a hajthatatlansággal, félelemmel és rugalmatlansággal vannak kapcsolatban, vagyis jelzéseket adhatnak arról, hogy mennyire vagyunk önfejűek, büszkék, öntudatosak. Jellemző rájuk a terhek cipelése, a küzdelem fizikai és lelki síkon is, ezenkívül megjelenik bennük az aggodalom és, hogy mennyire tudjuk az igényeinket érvényesíteni. A lábszár, a lábfej és a lábujjakáltalában a jövővel kapcsolatosak. Az itt jelentkező problémák jelezhetik, hogy félünk a jövőtől, hogy nem merünk előrehaladni, vagy épp ellenkezőleg, félünk attól, hogy leragadunk valahol és megfeneklünk. Lábfejünk állapota arról is árulkodhat, hogy mennyire értjük meg önmagunkat, a körülöttünk élőket és magát az életet.

A kezeinkhez, az arcunkhoz és a fülünkhöz hasonlóan lábainkon is megtalálhatók testünk különböző területeinek pontjai.

A reflexzóna masszázs segítségével akár ezeken keresztül is aktivizálhatjuk különböző szerveinket, felfrissíthetjük vérkeringésünket és energetizálhatjuk magunkat, vagy másokat. A reflexpontok időnként fájdalommal jelzik, hogy a hozzá kapcsolódó területen valami nincs rendben, így az adott pont masszírozásával távolról is hatást gyakorolhatunk a problémás területre és hozzásegíthetjük a szervezetet a gyógyulási folyamat beindításához. A fájdalom alapvetően a bűntudatról szól. A bűntudat pedig büntetést igényel, ezért ha ez az érzés jelen van bennünk tapasztalhatjuk, hogy ilyen, vagy olyan formában a fájdalom is előbukkan. Sokan panaszkodnak arról, hogy itt vagy ott fáj valami, s az életkor előrehaladtával ez sokak számára normálisnak tekintendő. Azt mondják, mert így lettünk kondícionálva, hogy ez bizony a korral jár.„Majd te is meglátod, amikor ennyi idős leszel…” „40 év fölött már elkezdődik…romlik a szemed, fáj a derekad, lehajolsz, majd nem tudsz felegyenesedni, hát fiam, te is öregszel…” – ilyen és ehhez hasonló üzenetek érkeznek az idősödő emberektől, nagymamától, nagypapától. Nem azért, mert rosszat akarnak nekünk, hanem azért, mert ők is így hallották a szüleiktől, nagyszüleiktől és szentül meg vannak győződve arról, hogy ez így is van. Vajon hányan kérdőjeleztük ezt meg? Nem sokan, de egyre többen vagyunk, akik másképp látják az életet, a vele járó változásokat és azt, hogy ennek nem kell így lennie, ha nem akarjuk. Nem a naivitás vagy a szentimentalizmus mondatja ezt velem, hanem az, hogy láttam olyan 70 – 90 éves embereket, akik korukat meghazudtolva élték az életüket. Talán nincs olyan ember, aki Etka anyót ne ismerné. Ha 1, azaz egyetlenegy ember is képes arra, hogy megteremtsen magának idős kora ellenére egy fiatalosan rugalmas testet és egy szellemileg friss elmét, akkor az út nyitva áll. A többi rajtunk múlik kedves Olvasó! A saját életünk a saját egészségünk a saját kezünkben van. Nekünk kell meghozni a döntést, amit mindig meg is hozunk, csak többnyire nem tudatosan, arról, hogy hogyan éljünk, és mit tapasztaljunk meg. Minél inkább megismerjük önmagunkat, minél jobban megismerjük a hozzánk legközelebb álló teremtmény, azaz a testünk üzeneteit, annál tudatosabban fogjuk élni az életünket, s már nem csupán szenvedő alanyként, áldozatként létezünk a bőrünkben, hanem képessé válunk arra, hogy felvállaljuk a teljes felelősséget önmagunk egészségi állapotáért és az életünk minőségéért. Ám nagyon különbözőek vagyunk, és mindannyian más utakat választunk, másféleképpen szerzünk tapasztalatokat önmagunkról és a világról. Másfajta módszerekre van szükségünk, hogy megtanulhassuk a ránk szabott leckéket. Így aztán vannak, akik, a szenvedés, vagy a betegségek tanító erejének segítségével haladnak az úton. Ha ezt az utat választjuk, akkor legyünk tudatában annak, hogy a betegség nem átok, hacsak nem annak éljük meg. Egy betegség sok mindent megváltoztathat bennünk, kinyithatja a szemünket, ráébreszthet olyasmikre, amikről azelőtt fogalmunk sem volt. Nem az a lényeg, hogy mindenáron megszabaduljunk minden problémától, minden bajtól és betegségtől, hanem az, hogy meg tudjuk figyelni mindazt, ami bennünk zajlik. S, miután megfigyeltük feltehetjük a kérdést: Tudok-e rajta változtatni? Ha nem, el tudom-e fogadni? Van-e bennem ellenállás? El tudom-e fogadni az ellenállásomat? S a további figyelem, a befelé tekintés, a bensőnkben zajló változások, vagy változatlanságok szemlélése még tovább viszi az önmegismerés folyamatát, hiszen a testünk fizikai jelzései felől indulva lényünk mélyebb, rejtettebb zugait is felfedezzük. Tudatosodnak bennünk az érzelmeink, a gondolataink, a reakcióink, a szokásaink, régi megrögzött sémáink, melyek eddig rutinszerűen befolyásolták a viselkedésünket, a hozzáállásunkat, az egész életünk vonulatát. Belső utazásunk során végül rátalálunk a forrásra, lényünk eszenciájára, melyből táplálkozva, erőt merítve megnyílik a lehetőség a folyamatos gyógyulásra testileg és lelkileg egyaránt.

„Az vagyunk, amit gondolunk. Mindaz, ami vagyunk, a gondolatainkból táplálkozik. Gondolatainkból építjük fel a világunkat.” (Buddha)

A hát

„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ennyi az egész.” (zen bölcsesség)

Ilyen egyszerű lenne? Azt hiszem igen, ha nem lennénk tele a jövőtől való félelemmel, ha nem azon törnénk a fejünket, hogy mi fog történni, ha így vagy úgy teszünk, ha ezt vagy azt mondjuk, hanem nemes egyszerűséggel és bizalommal fogadnánk mindazt, ami jön. És ugyanilyen egyszerűen útjára tudnánk bocsátani azt, amivel már nincs dolgunk.
A jelenünk olyan, amilyenné megteremtettük azt a múltban. Tegyük fel a kérdést: Jól érzem magam MOST? Igen? Nem? Ha nem, akkor mi a baj? Hogyan éltem eddig? Hogyan gondolkodtam? Mit tettem? Hogy viselkedtem? Mit adtam magamnak és másoknak? Mit teremtettem meg magam körül, ami miatt MOST így érzem magam? Súlyos teherként nehezedhet ránk a múltunk. Mindannyian átmentünk nem egy nem kettő megpróbáltatáson, de azoknak vége van. Mégis miért olyan nehéz elengedni? Miért nehéz magunk mögött hagyni? Miért nézünk folyton vissza? Miért játszuk le újra meg újra, hogy mi történt, hogy történt, ki mit mondott? Miért hibáztatjuk magunkat vagy a többieket? Miért éljük át újra meg újra ugyanazokat az érzelmeket, érzéseket, amikor elmesélünk egy történetet, legyen az akármilyen régi esemény? Miért akarjuk újra és újra elmesélni, kiszínezni, átélni….sokszor szinte élvezettel tesszük ezt, attól függetlenül, hogy a történetünk kellemes vagy kellemetlen. Miért válunk a múlt rabjaivá? Miért szenvedünk attól a tehertől, amit a hátunkra vettünk a múltunk kapcsán? Hiszen ami elmúlt az elmúlt. Azon már nem lehet változtatni. Teljesen mindegy, hogy hányszor pörgetjük végig az eseményeket a gondolatainkban, vagy hogy milyen megoldásokat találunk utólag arra nézve, hogy hogyan kellett volna cselekednünk, mit kellett volna mondanunk. Már nem tudunk változtatni rajta. Mégis roskadozunk a teher alatt, és azon csodálkozunk, hogy fáj a hátunk. Mi több, sokszor nemcsak a magunk terhét cipeljük, hanem másokét is magunkra vesszük, mintha nem lenne elég a sajátunk.

Ha azt gondoljuk, hogy az élet súlyos teher, hátunk középső szakasza igazolni fogja ezt az elképzelésünket. A testünkben zajló folyamatok, a benne kialakult fájdalmak pontos lenyomatai mindazoknak a gondolatoknak és elképzeléseknek, amelyek uralják életünket. Hátunknak ez a területe vagy kettéoszt, vagy egységben tart. Ha nem vagyunk egységben, akkor az egyik terület dominánsabbá, míg a másik kiaknázatlanná válik. Lehet, hogy nem is vagyunk tudatában annak, hogy mi minden rejlik bennünk, hiszen úgy megfeledkezünk egyes részeinkről, mintha azok nem is léteznének. Olyan ez, mintha egy hatalmas színskálával rendelkező festékkészletből mindössze néhány megszokott színt használnánk egy kép megfestéséhez. A kiaknázatlanságunkhoz társulhat még némi bűntudat is, ami arra sarkall, hogy büntessük meg önmagunkat. Hiszen ilyenkor azt érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, elég tehetségesek, elég szépek, vagy hogy nem érdemlünk meg valamit, és emiatt folyton ostorozzuk magunkat. Ahhoz, hogy az egységet megteremthessük magunkban szükségünk van a teljes színskálára, a földi és az égi minőségekre, testünk felső és alsó területeire is. Hátunk felső szakasza a szív aspektusaival, a szeretettel, az érzelmi háttérrel, ezenkívül a felelősséggel, mások támogatásával, az önállósággal és a kontrollal kapcsolatos. Az alsó szakasz az alapok lerakásával, az anyagi biztonság megteremtésével, gyökerek eresztésével és minden olyan aspektussal kapcsolatos, ami a medence révén merül fel ezen a területen. Ilyenek például: a kifejezés, a szexualitás, de ugyanúgy az érzékenység és a kreativitás is megjelennek itt.

Ahhoz, hogy égbe nyúló ágaink legyenek egészséges törzsre, és stabil, erőteljes gyökerekre van szükségünk. Ha ez hiányzik, akkor lehet, hogy látszólag magabiztosak vagyunk, miközben belül darabokra hullunk, vagy egy adott helyzetben egyáltalán nem a helyzetnek megfelelően cselekszünk, viselkedünk.
Jusson eszünkbe a színskála. Bennünk van az összes szín, azok árnyalataival együtt. Engedjük kibontakozni a bennünk élő művészt és fessük meg életünk legcsodásabb képeit. Szinte hallom, ahogy kételkedsz, ahogy azt mondod, vagy gondolod: nem tudom megcsinálni; fogalmam sincs, hogy hogyan kell; én erre nem vagyok képes…. Az első és legfontosabb dolog, hogy ne aggódj emiatt, hiszen minden benned van, s ez azt jelenti, hogy mindenre tudod a választ, és pontosan tudod, hogy mit hogyan csinálj…csak most lehet, hogy úgy tűnik, mintha nem tudnád. De tudd, vagy legalább hidd el, hogy tudod! A második: bízz önmagadban! Hogyan bízhatnál másokban, ha önmagadban sem bízol? És végül tedd fel magadnak a kérdést: Ki vagyok én?…..és…..Mit akarok valójában?
Most vegyél papírt és tollat a kezedbe, és gyűjtsd össze, hogy mit is akarsz valójában. Írd le, rajzold le, vágj ki ezzel kapcsolatos képeket különböző újságokból, magazinokból. Készíts magadnak egy kis emlékeztetőt. Majd állj fel, és kezd el élni az életedet. A sajátodat! Úgy, ahogy azt megálmodtad, mielőtt megszülettél. Mélyen belül érzed, hogy merre kellene vinnie téged az útnak, hogy hogyan találhatnál végre önmagadra, s ha most úgy érzed, hogy vakvágányra került az életed, vagy egyszerűen csak valami nem stimmel, akkor lépd meg a szükséges lépéseket…legelőször is önmagadban, majd tedd meg a szükséges dolgokat, hogy mindez megvalósulhasson a fizikai világban is. Ha úgy érzed, hogy egyedül nem megy, akkor sincs semmi baj. Megtalálod a neked leginkább megfelelő segítséget.

A segítség mindig adva van, csak nyitott szívvel, szemmel és füllel kell járnunk, hogy észre is vegyük. Ne legyünk olyanok, mint az az ember, akinek a falujában árvíz volt, ő pedig felmenekült a háza tetejére. A víz félig ellepte a házát, amikor arra jött egy csónak.
Az ismerősök kiabáltak neki:- Gyere, szállj be a csónakunkba!

• Nem szállok – mondta.
• De gyere, mert jön az ár, és elviszi a házad!
• Majd Isten megsegít.

A csónak elment. A vízszint emelkedett, a ház rogyadozott, amikor ismét megjelent a csónak.
Az emberek ismét hívták:

• Gyere, szállj be a csónakunkba! Segítünk, hogy megmenekülj.
• Nem, nem megyek.
• De mindjárt összeomlik a házad, beleesel a vízbe és megfulladsz!
• Majd Isten megsegít.

Elment a csónak. Jött a víz, a ház összeomlott, az ember beleesett a vízbe, és megfulladt.
A lelke felkerült Istenhez. Kérdezi Isten:

• Miért nem szálltál be a csónakba?
• Hát, Istenem…vártam, hogy majd megsegítesz.
• Fiam, én kétszer is küldtem érted csónakot…

A merev elképzelések, a rugalmasság és hajlékonyság hiánya testünk több területén is okozhat fizikai tüneteket. A gerincoszlopaz élet hajlékony és rugalmas tartópillére. A rögzítés és támogatás hordozója. A bordákkal együtt, melyek, mint a kagylóhéj teret biztosítva, mégis határozottan ölelik körül a belső szerveket, védelmet és stabilitást nyújt. Közvetlen idegi kapcsolatban van a test különböző részeivel, és azonnal értesül egy adott területen keletkező feszültségről.

Ha elveszítjük a rugalmasságunkat, ez megmutatkozhat a gerinc állapotán is. Merevebbé, kevésbé hajlékonnyá válik, rendellenességek alakulnak ki, meggörbül, elferdül, kopni kezdenek a porckorongok, vagy esetleg porckorongsérv jön létre. A félelem, a talajvesztettség, a döntésképtelenség, a határozatlanság és az ebből adódó feszültségek mind- mind felhalmozódnak, majd utat törnek maguknak, ha nem figyelünk oda időben a jelzésekre.

Amikor azt gondoljuk, hogy a testünkben kialakult betegség leterített minket, és úgy érezzük, hogy Isten magunkra hagyott, különben ilyesmi nem történhetne meg, akkor jusson eszünkbe a fenti történet. Vegyük észre, hogy bezártuk a szívünket, hogy nem látunk a szemünkkel, nem hallunk a fülünkkel, és emiatt nem vesszük észre a körülöttünk lévő segítségeket. Biztosra veszem, hogy mindannyian jártunk már olyan cipőben, amikor azt gondoltuk, hogy minden ellenünk fordult. Ha most visszatekintünk életünk egy ilyen eseményére, akkor felfedezhetjük azokat a segítségeket, amik jelen voltak, csak akkor nem vettük észre. Megfelelő távlatból azonban már jól érzékelhetőek.

Végezetül mélyüljünk el ismét a magyar szólásokban, melyek hosszú-hosszú ideje szinte változatlanul közvetítik az üzeneteket:

A has

„Az istenek megteremtették a világot, már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék. Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja. Egyikőjük azt mondta: Tegyük a föld alá. Az nem jó, mondta egy bölcsebb isten, mert az ember előbb utóbb feltúrja a földet és megtalálja, tegyük a hegy tetejére. Végül a legbölcsebb, legöregebb isten szólalt meg: Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbb utóbb megmássza a hegyeket, tegyük magába az emberbe, ott sose fogja keresni.” (Buddhista tanmese)

A Solar-plexus (Napfonat avagy Manipura csakra) a köldök felett helyezkedik el a gyomor magasságában, s olyan az ember számára, mint a Nap. Ő az erőközpont, melyen keresztül a Napból áradó energia eljuthat hozzánk, és életerővel láthatja el a testünket. Ez az erőközpont nemcsak táplál, hanem lehetőséget ad arra is, hogy aktív kapcsolatba kerüljünk a külvilággal. Rajta keresztül sugározzuk az érzelmeinket a külvilágba, és érzékeljük azt is, ami mások irányából felénk áramlik. Amikor két ember találkozik egymással a pillanat törtrésze alatt megtörténik ez az energetikai kommunikáció, még mielőtt az első szavak kimondásra kerülnének. A felnőtt emberek ennek már nem biztos, hogy tudatában vannak, de a gyermekek „antennái” nagyon érzékenyek, és képesek pontosan érzékelni azokat a ki nem mondott vagy ki nem mutatott érzelmi áramlásokat, amiket a körülöttük lévők küldenek feléjük. Ezért egy gyermeket nem lehet becsapni azzal, hogy mást mondok, mint amit érzek, maximum megzavarni lehet vele. Nem fogja érteni, hogy miért nem vagyok őszinte. Nem fogja érteni, hogy miért van szükségem arra, hogy ilyen vagy olyan maszkok mögé rejtsem az arcomat. Ha szomorú vagyok miért nem sírok, ha boldog vagyok, miért nem mutatom ki úgy, ahogy azt ő tenné, gyermeki önfeledtséggel. A legnagyobb probléma azonban az, hogy mindeközben megtanul ő is maszkokat gyártani, mert azt hiszi, hogy ez a felnőttéválás módja, később pedig azon töri a fejét, hogy miért nem érzi jól magát a bőrében. Hiszen, ha a felnőttéválás közben nem távolodott el túlságosan önmagától, akkor a zsigereiben érezni fogja, hogy valami nincs rendben. Ezek az érzések mélyről törnek fel, ősi emlékeket rejtenek, olyasmiket, amikre általában azt mondjuk: „olyan, mintha ezt mindig is tudtam volna”. És milyen igazunk van, hiszen tényleg tudtuk / tudjuk, csak elfelejtettük. A jó hír, hogy képesek vagyunk emlékezni arra a tudásra, arra az erőre, ami bennünk rejlik. Testünk a legjobb tanácsadó, a legjobb útjelző, a legjobb tanítómester.

A has testünknek olyan területe, mely számtalan ismeretet, információt, jelzést rejt magában. A közepén helyezkedik el a köldök, mely földi létünk szempontjából jelentőségteljes szerepet játszik. Életünk kezdetén a köldökzsinóron keresztül kerülünk kapcsolatba a földi léttel. Táplál és biztonságot ad. A köldökzsinórról való leválás után már önálló kis lények leszünk, de mégsem szakadunk el az édesanyánktól, hiszen az energetikai kapcsolat ilyenkor még nagyon erőteljes. Az első igazi elszakadások akkor történnek meg, amikor az édesanya hosszabb időre távol kell, hogy legyen. Ilyenkor a legtöbb gyermek sír, és sokuknak fáj a hasa. Ez a reakció teljesen természetes, hiszen saját magunkat megfigyelve is érzékelhetjük, hogy egy adott szituációban, amikor nem érezzük biztonságban magunkat, elönt a félelem, a bizonytalanság, a kétségbeesés, nem látjuk, nem tudjuk, hogy mi fog a következő percekben történni, a testünkben fizikai tünetek sokasága jelentkezik. Most csak a hasra összpontosítva érezhetünk belső remegést, belső izgatottságot, érezhetjük, hogy összeszorul a gyomrunk, esetleg hányingerünk lesz, de helyzettől függően erősebb, fájdalmasabb tünetek is megjelenhetnek (pl. alhasi görcs). A hasunk tehát igen intenzív jelzőrendszer, sokféle problémára képes felhívni a figyelmünket. Ha behangoltuk az antennáinkat, akkor meg is értjük, ha nem, akkor bekapjuk a jól bevált gyógyszerünket és megyünk tovább, mintha mi sem történt volna. Hangsúlyozom, hogy vannak olyan esetek, amikor szükség van gyógyszeres kezelésre és orvosi kontrollra, de ezek az esetek sem kivételek az önismereti munkát illetően. Sőt! Ezek a legintenzívebb, legerőteljesebb segélykiáltások!

Miről árulkodik a gyomor? Arról, hogy képesek vagyunk-e megemészteni testi és szellemi táplálékainkat, tapasztalatainkat. Megmutatja, hogy félünk-e az ismeretlentől és, hogy mennyire vagyunk képesek megélni új dolgokat. Bízunk-e önmagunkban, kiállunk-e önmagunkért, vagy mindig úgy cselekszünk, hogy az a másiknak jó legyen, miközben nem veszünk tudomást a saját igényeinkről (gyomorfekély). Rámutat arra, hogy mennyire aggódunk, mennyire félünk, vagy rettegünk bizonyos dolgoktól, eseményektől, emberektől (gyomorégés és egyéb gyomortáji fájdalmak).
A belek jelzik, hogy el tudjuk-e engedni mindazt, amire már nincs szükségünk. Félelem kíséri-e ezt a folyamatot? Ragaszkodunk-e a régi dolgokhoz? Nehezen válunk-e meg olyasmitől is, amiről tudjuk, hogy már semmi haszna? Van-e bennünk bűntudat?
A hasnyálmirigy az élet édességét jelképezi. A harag, a csalódottság, a megkeseredettség gyulladást okozhat. A cukorbetegség jelentheti azt is, hogy nincs elég öröm az életben, hogy csak a keserűség maradt, vagy mély fájdalom honol az emberben.
A máj feladata a felvett táplálék kielemzése, el kell választania az emészthetőt az emészthetetlentől. Méregtelenít. Ez esetben sem csak a fizikai táplálékról van szó: a harag, a gyűlölet, a düh, a félelem, a változásokkal szembeni ellenállás gyulladáshoz vezethet (hepatitis). A folytonos panaszkodás, önmarcangolás, önmagunk hibáztatása a máj különböző betegségeit okozhatja. Az epekő akkor alakul ki, amikor szinte megkövesednek bennünk a múlt emlékei, keserűség, rosszallás, harag, megbocsátani nem tudás az útravalónk, amikor nem tudjuk feldolgozni és elengedni a velünk történteket.
A hasüreg hátsó részén helyezkednek el a vesék. Fontos szerepet játszanak szervezetünk belső egyensúlyának fenntartásában, miközben kiszűrik a vérből az eltávolítandó anyagokat, amelyek a hólyagon keresztül eltávoznak a szervezetből. A vesékben kialakuló fizikai problémák csalódottságról, kudarcélmény(ek)ről, esetleg szégyenérzetről tanúskodhatnak. Előfordulhat, hogy párkapcsolati problémák esetén valamelyik vesében keletkezik rendellenesség, de húgyúti fertőzésekre is nagyobb a valószínűség főleg akkor, ha megsértődünk, és a párunkat hibáztatjuk.

A has a medencével való kapcsolata révén a szexualitásra vonatkozóan is jelzésértékű információkkal bír. Az életösztöneink, a vágyaink és az ezzel kapcsolatos érzéseink a már említett Napfonatban kerülnek osztályozásra és alakulnak magasabb szintű energiákká és válnak végül életünk tudatos alakítóivá. Ha ezen a területen problémák adódnak, fizikai tünetek jelennek meg akár akut, akár krónikus formában akkor biztos, hogy végig kell gondolnunk azokat a hiedelmeket, nézeteket, elképzeléseket, vagy esetleges tiltásokat, amelyeket szüleink teljes jó szándékkal a mi védelmünkben oltottak belénk. Érdemes megvizsgálni, hogy mennyire tabu számunkra a szexualitás. Tudunk-e beszélni róla, s ha igen, akkor közben hogyan érezzük magunkat. Van-e bennünk bűntudat, szégyenérzet, vagy felszabadultan, teljes természetességgel vagyunk-e képesek megbeszélni az ezzel kapcsolatos kérdéseket. Szülőként hogyan érezzük magunkat, amikor eljön az ideje annak, hogy a kamasz gyermekünkkel beszélgessünk e témáról. Milyen kapcsolatban vagyunk a gyermekkel? Milyen kapcsolatban vagyunk önmagunkkal? Mit adunk át a gyermeknek? A félelmeinket, a bűntudatunkat, a másik nemről alkotott kissé félrecsúszott véleményünket? Mennyire gondolkodunk tisztán, előítéletek és kritika nélkül? Mennyire vagyunk őszinték önmagunkkal és másokkal? Merünk-e őszinték lenni? Át tudjuk-e magunkat adni a szexualitásnak anélkül, hogy belepirulnánk? Ha nem, akkor itt a feladat!

Vizsgáljuk meg, hogy képesek vagyunk-e felvállalni nemiségünket. A férfi tud-e igazán férfi lenni, vagy csak meg akar felelni valamiféle elvárásnak? S, ha ez nem sikerül, akkor virágról virágra száll, mint a pillangó, keresve-kutatva a boldogságot, vagánynak mutatva magát, miközben lehet, hogy magának sem vallja be, de abban reménykedik, hogy majd megtalálja a nőt, aki számára ő lesz a férfi, mert tudat alatt ő sem a pillanatnyi kis boldogságot keresi, hanem arra vágyik, hogy megnyugodjon a szíve. Mi van, ha nem sikerül? Vajon miért? Hol a hiba? Ha mégis megtalálja a párját, miért kezd ellaposodni néhány év után a kapcsolat? Hova lesz belőle a férfi? Miért válik fontosabbá, hogy mi van a tányéron, vagy hogy mennyi sör van a hűtőben? Miért menekül a munkába arra hivatkozva, hogy el kell tartania a családját? Miért dugja homokba a fejét? Mitől fél?
A nő megéli-e a nőiségét? Miután férjhez megy mivé alakul az élete? Hogy éli meg az egyes szerepeit: dolgozó ember, feleség, szerető, barát, házvezetőnő, várandós kismama, majd édesanya? És lehet, hogy néhány év eltelte után úgy érzi, hogy cselédsorba jutott? Vajon miért? Miért nem tud továbbra is nő lenni. Miért kezd el különféle pótcselekvésekbe menekülni? Miért kezdi elhanyagolni magát? Miért válik teherré mindaz, ami az élete sava borsa is lehetne? A nőiség sok mindent rejt magában. Van benne valami titokzatos, valami varázslatos. Meg kell tanulni a szerepeket eljátszani anélkül, hogy belevesznénk – ez a férfiakra ugyanúgy vonatkozik. Ha megöljük a bennünk lakó nőt, akkor már nem fogjuk észrevenni a párunkban sem a férfit és fordítva. Ez pedig nemcsak a szexualitás szempontjából fontos tényező…..de erről majd később.

„Isten vagy az Élet sohasem büntet. Az ember bünteti önmagát az Istenről, Életről, Világegyetemről alkotott téveszméi révén. Gondolatai teremtő erejűek, ő tehát megteremti saját nyomorúságát.”
(Joseph Murphy)

A mellkas

A mellkas a függőleges tengelyen a test középpontjában, vagyis Ég és Föld között helyezkedik el. Itt találkoznak azok az energiák, melyek „föntről”, s „lentről” érkeznek. Itt hangolódik össze a két világ, s innen erednek útjukra a szíven keresztül a rezgések, melyek betöltik világunk szemmel látható és nem látható részeit is.
Testünk e területének nagyon sok aspektusa van. Ilyen például az élet fenntartása, a lélegzés, a tüdő, mely nem csupán egy mechanikus gépezet, hanem a légzés milyenségén keresztül az élet sebességét és mélységét is mutatja. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy hogyan lélegzünk.

Ha most elcsendesedünk egy pillanatra, és befelé figyelünk, nagyon sok mindent megtudhatunk a légzésünkről és ezáltal önmagunkról. Sokan például elkezdenek sóhajtozni, amikor a figyelmüket a légzésükre irányítják és nem veszik észre, hogy valójában nem a spontán légzésüket figyelik, hanem a saját maguk által kreált sóhajtozást. Figyeld meg, hogy veled is ez történik-e. Ha igen, akkor a légzésre irányított figyelmed fenntartásával együtt hagyd, hogy szép lassan megnyugodjon és visszatérjen a maga spontaneitásába, hiszen most nem az a cél, hogy a direkt módon megváltoztatott légzést figyeld meg, hanem azt szeretném, ha szemtanúja lehetnél annak, hogy valójában hogyan lélegzel. Csak hagyd a légzésedet megtörténni úgy, ahogy mindig is teszed, amikor oda sem figyelsz rá. Ez fog segítségül szolgálni. Így értékes információkat kaphatsz például arról, hogy mennyire szapora a légzésed, hogy gyorsan, vagy lassan lélegzel-e. Megfigyelheted azt is, hogy mennyire elmélyült a légzésed. Vajon a mellkasodba lélegzel vagy a hasadba. Átlélegzed-e az egész testedet vagy csak a felszínen pihegsz. Ha jobban odafigyelsz azt is megtudhatod, hogy kiegyensúlyozott-e a légzésed, hogy egyforma hosszú-e a belégzés és a kilégzés, vagy például, hogy van e közöttük kisebb nagyobb szünet, tehát szakaszos, vagy folyamatos-e ez a benned zajló folyamat. Ha még ennél is kifinomultabb az érzékelésed, akkor érezheted az orrnyílásoknál ki és beáramló levegőt, annak hőmérsékletét és talán még azt is, hogy az orrnyílások melyik részén áramlik be illetve ki, vagy esetleg melyik orrnyílásod nyitottabb vagy zártabb, mint a másik.
Rengeteg információt szerezhetsz egy ilyen egyszerű, néhány perces gyakorlat kapcsán. Ha meg tudod fogalmazni magadnak mindazt, amit a légzésfigyelés során tapasztalsz, akkor helyettesítsd a légzés szót egy másik szóval valahogy így: a légzésem nem elég mély, inkább felszínes = az életem nem elég mély, inkább felszínes; vagy gyorsan lélegezem = gyorsan élek; vagy érzem, ahogy a légzés átjárja az egész testemet = érzem, ahogy az élet átjárja az egész testemet; vagy kiegyensúlyozottan lélegzem = kiegyensúlyozottan élek…stb. 
A kilégzés és a belégzés hossza a befogadásról–kinyilatkoztatásról illetve az adok–kapok arányairól ad jelzéseket. Ha olyasmit tapasztalunk, amin szeretnénk változtatni, akkor fordítsunk nagyobb figyelmet a légzésünk tudatosítására, hiszen ez önmagában is hozzájárul a változások megindulásához. Napi szinten, akár többször is fordíthatunk időt arra, hogy egy néhány perces gyakorlat során megfigyeljük a pillanatnyi légzésünket, és ha változtatnivalót észlelünk, akkor változtassunk rajta. Képesek vagyunk arra, hogy kiegyensúlyozzuk, harmonizáljuk a légzésünket legalább egy rövid időre, és ezzel megteremtsük magunkban a belső béke és a nyugalom állapotát.

A légzésünk felerősítése révén képesek vagyunk felerősíteni az érzelmeinket, melynek kapcsán máris elérkezünk egy másik lényeges aspektushoz, a szív és az érzelmek kérdésköréhez.

A szív a szeretet és a biztonság középpontja. Szoros kapcsolatban áll a vérrel, ami a testben szabadon áramló örömöt jelképezi. Ha probléma adódik ezen a területen és blokkok alakulnak ki, a szív megkeményedik, és az öröm helyét átveszi az örömtelenség, a szomorúság és a bánat.
Az életünk során nagyon sok változással kell szembenéznünk. Mindegy, hogy konkrétan mi is az a változás, a lényeg, hogy ami ez után következik az már más, mint a régi, megszokott életünk. Akár örömöt és boldogságot hoz, akár bánatot és szomorúságot mindenképpen meg kell tanulnunk valami újat, ami az új helyzettel együtt jár. Ha nem tudunk együtt áramlani az élet változásaival, ha nem tudunk kellőképpen rugalmasak lenni, akkor megrekedünk. Megreked a gondolkodásunk, az érzésvilágunk és a bennünk áramló energia. Ugyanazok szerint a sémák szerint próbáljuk élni az életünket, ellenállunk a változásnak, vagyis magának az életnek, mert így sokkal biztonságosabbnak tűnik minden, még akkor is, ha ez adott esetben kifejezetten rossz a számunkra. Így aztán nem akarjuk és nem is tudjuk megélni azokat az érzelmeket, amik felmerülnek bennünk, ehelyett inkább elnyomjuk őket, sőt még intellektuális magyarázatokkal alá is támasztjuk, mert saját magunkkal is el kell hitetnünk, hogy igazunk van. Pedig jól tudjuk, hogy a meg nem élt, elnyomott érzelmek által keletkezett energetikai blokkok fizikai tüneteket fognak produkálni, s ha ezek hatására sem lépjük meg a szükséges lépéseket, akkor megbetegszünk. Van, aki ekkor döbben rá arra, hogy mennyi félelem, mennyi szomorúság, mennyi harag gyűlt össze benne, vagy hogy mennyire képtelen kimutatni a szeretetét mások felé. Van, aki csak ad, ad és ad, de képtelen elfogadni, képtelen arra, hogy kapjon. Egy betegség során azonban rádöbbenhet erre, s az is megeshet, hogy megtanulja az elfogadás művészetét. Ilyenkor egy kicsit mindig kinyílik a világ, hiszen olyan részei tárulnak fel az ember külső és belső világának, amelyek eddig zárt ajtók mögött vártak rá. Ilyenkor más aspektusból tekintünk rá a körülöttünk élőkre és saját magunkra is. Sok minden megváltozik, és lehet, hogy a kényszer visz rá arra, hogy ezt elfogadjuk, de mindenképpen rengeteget tanulunk belőle.

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan.” (Antoine de Saint Exupéry) Épp ezért, ha az ész és a szív ellentmond egymásnak, akkor hallgass a szívedre. Igen ám, de hallod-e a szíved halk szavát. A szív sosem kiabál, sosem hangoskodik, sosem magyaráz. Ő az, aki a lelked legmélyéről érkező szeretetteljes üzeneteket súgja meg neked. A kérdés csupán az, hogy hallod-e. Ha túl nagy a zaj az elmédben, ha túl sok gondolat cikázik ide-oda a fejedben, ha túl erős érzelmek uralják a testedet, akkor a szív szava nem ér el hozzád, mert ő olyan, mint a puha, lágy szellő, mely meglibbenti ugyan egy távoli fa apró leveleit, de te mégsem érzed az arcodon. Pedig ott van, jelen van. Sosem hagy egyedül. A kulcs azonban a te kezedben van és egyedül tőled függ, hogy mikor kezded el használni. Tőled függ, hogy mennyire akarod megérezni azt, ami lényed belső világából érkezik. Ha bele tudsz merülni önmagadba, mint egy hatalmas óceánba, akkor teljesen mindegy, hogy a víz felszínén mekkora a vihar, milyen óriási hullámokat kavarnak az aktuális érzelmeid, érzékelni fogod, hogy a mélyben csend van, béke és nyugalom honol, ami végső soron hatással lesz a felszíni állapotokra is. Az igazán értékes információk az életeddel kapcsolatosan ebből a mélységes nyugalomból érkeznek, s mivel szeretetből táplálkoznak a szíveden keresztül találnak utat hozzád. A titok az, hogy nincs titok. Minden elérhető, akár ebben a pillanatban, itt és most. Ha lehorgonyzod magad lényed középpontjába, és innen meríted az erőt, akkor képes leszel arra, hogy megéld az életed pillanatait olyannak, amilyenek, s akkor rájössz majd arra is, hogy minden érted van. Még a látszólag rossz dolgok is téged, s a fejlődésedet szolgálják.
„Az élet mindennap számos lehetőséget kínál, hogy megnyissuk szívünket, csak észre kell vennünk ezeket”
(Dalai Láma)

A kar és a kéz

Mielőtt belekezdünk, kérlek kedves Olvasó, vess egy pillantást az alábbi fotókra és figyeld meg, hogy mennyi mindent fejezhet ki egy olyan egyszerű dolog, mint például az ölelés. Figyeld meg, hogy benned milyen érzéseket, vagy emlékeket hoznak felszínre ezek a képek, milyen üzenettel bírnak:

A karjaink és a kezeink rengeteg lehetőséget adnak arra, hogy a bennünk rejlő érzéseket kifejezésre juttathassuk, vagy éppen elrejtsük. A vállak segítségével kapcsolódnak a mellkashoz és így a szívhez is, lényegében a szívünket terjesztik ki a külvilágba.
Karjaink állapota megmutatja, hogy mennyire vagyunk képesek befogadni az életünk során megtapasztalt dolgokat, élményeket. Mennyire hagyjuk, hogy az áramló energia, maga az élet átjárja karunk minden egyes sejtjét. Ha fájnak az ízületek, az izmok, vagy a kar még mélyebb rétegei, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az adott terület blokkolt állapotban van, részlegesen vagy teljesen, de elakadt az áramlás, így jelezve azt, hogy valamin nagyon ajánlott változtatni. Lehet, hogy egy megrögzött viselkedésforma, vagy egy régi séma szerint működő reakció halmaz, de az is lehet, hogy az érzelmek megélése és a felgyülemlett feszültségek levezetése szenvedett csorbát az évek során.

A kéz képes arra, hogy simogasson, hogy gyengéden segítséget adjon, kifejezve a szeretetet, de képes arra is, hogy bántalmazzon, hogy fizikai fájdalmat okozzon, hogy elutasítson és ehhez hasonló módon jelezze a nemtetszést, az egyet nem értést.

A kéz ujjai külön-külön is jelentőséggel bírnak. Az élet alkotóelemeit jelképezik. A hüvelykujj például az aggódással és az intellektussal kapcsolatos, a mutatóujj a félelmekkel és az ego kérdéskörével. A középső ujjhoz tartozik a harag és a nemiség, a gyűrűsujjhoz értelemszerűen az egybekelés, ezenkívül a bánat. A kisujj a család és a színlelés okozta problémákról adhat jelzéseket.

A kéz az élet cselekvő aspektusa, arról árulkodik, hogy képesek vagyunk-e kézben tartani a dolgainkat. Képesek vagyunk-e megragadni valamit és elengedni, ha itt az ideje. Rámutat arra, hogy mindent magunk akarunk-e megcsinálni, vagy hajlandóak vagyunk-e segítséget kérni és elfogadni. Csak a minket illető és nekünk szánt dolgokkal törődünk-e, vagy folyton beleavatkozunk mások dolgába és esetleg mások életét is mi akarjuk irányítani. Sokszor ez nem is tudatos, vagyis fogalmunk sincs arról, hogy éppen ezt tesszük, de ha képesek vagyunk megfigyelni önmagunkat úgy, ahogy azt már bemutattam az előző írásokban, akkor könnyedén leleplezhetjük azokat a túlkapásokat, vagy éppen hiányosságokat, amelyek problémát, fájdalmat, betegséget okoznak. Abban a pillanatban, amikor rájövünk valami velünk kapcsolatos turpisságra, amikor lényegében leleplezzük magunkat, a viselkedésünket, a szokásainkat, a beszédstílusunkat, a szóhasználatunkat, a reakcióinkat, az érzelmeink kimutatásának vagy elrejtésének zseniális módjait, akkor már nem lehet tovább ugyanúgy élni, nem lehet tovább ugyanúgy csinálni, mert már átlátunk saját magunkon. Mondhatnám úgy is, hogy ilyenkor a saját álarcunk mögé tekintünk, és egyre tisztábban kirajzolódik előttünk mindaz, amit teszünk, mondunk, vagy gondolunk. Ekkor már nem tudunk azonosulni a tetteinkkel, a szavainkkal vagy a gondolatainkkal, hiszen egy kicsit ez olyan, mintha kívülről szemlélnénk ezeket. Megjelenik a valódi énünk, ami nem azonos a személyiségünkkel, vagy az egónkkal. Ő ezek felett áll és nagyon tisztán lát. Látja a játszmákat, amiket játszunk, látja a valódi érzéseinket, és pontosan tudja, hogy mi van a mélyben és mi az, ami csupán a felszín hullámzása. Ha ő irányít, akkor nem tévedünk el, ha azonban az ego a főnök és az irányítása alatt beállunk a csatatérre, hogy megvívjuk az összes létező hatalmi harcot a körülöttünk élőkkel, és úgy gondoljuk, hogy ebből győztesen kell kikerülnünk, mert akkor majd jól fogjuk érezni magunkat, és egészségesek leszünk, akkor nagyot tévedünk. Az egyetlen út az EGÉSZ-ség felé önmagunk megismerésén át vezet, melynek eredményeként lelepleződik az ego minden játszmájával együtt. Csakis így ismerhetjük meg valódi lényünket és így juthatunk el abba az állapotba, ahova mindannyian vágyunk, és amit úgy nevezünk, hogy: lelki béke.
Ezt azonban sokan félreértik azt gondolván, hogy amikor elérik a lelki béke állapotát, akkor nem lesznek többé problémáik, nem fog fájni semmijük, nem lesznek soha betegek. Az ő számukra szomorú a tény, hogy ez nem így van. Az igazi Mesterek is, akik valóban a belső béke állapotában élnek, megtapasztalnak problémákat, töréseket az életük során. A különbség mindössze annyi, hogy ők már másképp tekintenek ezekre a dolgokra, másként élik meg őket. Előttünk járnak az úton, példát mutatva és ezzel segítve mindannyiunknak. A lényeg azonban nem az, hogy mikor érünk célba, hanem hogy hogyan járjuk végig az utat.

Végezetül, íme néhány szólás, melyeket azt gondolom, nem szükséges kommentálnom, mindannyian értjük mit akarnak üzenni:

Tárt karokkal fogad / Segítő kezet nyújt / A két keze munkája után él / Ég a keze alatt a munka / Benne van a keze valamiben / Enyves keze van / Ha száz keze volna se tudná elvégezni / Messzire elér a keze / Jobbkeze valakinek / Kéz a kézben / Meg van kötve a keze / Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal / Nem adja ki a kezéből / Megégeti a kezét / Mossa kezeit / Amit egyik kezével ad, a másikkal visszaveszi / Kesztyűs kézzel bánik vele / 

A vállak

Első lépésként egy kis vizsgálódásra hívlak kedves Olvasó. Szeretném, ha megismerkednél a saját vállaiddal. Ha Te is szeretnéd, akkor szánj most magadra néhány percet, dőlj hátra kényelmesen a székeden, és vess egy pillantást a figyelmeddel a vállaidra. Figyeld meg, hogy hogyan tartod őket: egyenesen? kissé felhúzott állapotban? lazán leengedve? előre görbítve?; vedd észre, hogy van-e bennük feszültség, feszesség, merevség, keménység vagy puhaság, lágyság; érzel-e valamilyen kellemetlenséget a vállaidban, vagy esetleg fájdalmat; ha igen határold be, hogy pontosan hol érzed; 
Figyeld meg, hogy van-e benned ellenállás ezzel a fájdalommal szemben, meg akarsz-e tőle szabadulni, vagy képes vagy arra, hogy elfogadd és megfigyeld….lehet, hogy furcsa lesz, amit most mondok, de kérdezd meg a vállaidtól, hogy hogyan érzik magukat…mit mondanának, ha tudnának beszélni…figyeld és hallgasd…bízz magadban, bízz a testedben…a tested megsúgja a válaszokat, te pedig, ha gyakorolod ezt az újfajta figyelmet, akkor egyre jobban képessé válsz arra, hogy megértsd őket…
Most figyeld meg és próbáld érzékelni, hogy milyen a vállaid hőmérséklete, érzel-e valahol melegebb, hűvösebb vagy kimondottan hideg területet; 
Lazíts a vállaidon egy picit…sikerült? Ha úgy érzed, hogy még mindig van bennük feszültség, akkor irányítsd a figyelmedet a feszes terület(ek)re és hagyd, hogy szinte elolvadjon a figyelmed alatt…érezd, ahogy egyre lazul, ahogy egyre megkönnyebbül…most ebben az állapotban hogyan érzik magukat a vállaid? Hasonlítsd össze a feszes és az ellazult állapotot… melyik jobb, melyik kellemesebb a számukra?

Most figyeld meg és próbáld érzékelni, hogy milyen a vállaid hőmérséklete, érzel-e valahol melegebb, hűvösebb vagy kimondottan hideg területet; 
Lazíts a vállaidon egy picit…sikerült? Ha úgy érzed, hogy még mindig van bennük feszültség, akkor irányítsd a figyelmedet a feszes terület(ek)re és hagyd, hogy szinte elolvadjon a figyelmed alatt…érezd, ahogy egyre lazul, ahogy egyre megkönnyebbül…most ebben az állapotban hogyan érzik magukat a vállaid? Hasonlítsd össze a feszes és az ellazult állapotot… melyik jobb, melyik kellemesebb a számukra?
Most, miután megtapasztaltad a feszes és az ellazult állapot közötti különbséget már eldöntheted, hogy odafigyelsz-e arra, hogy hogyan tartod a vállaidat. Eldöntheted, hogy észreveszed-e az ellazulásra való igényüket, vagy hagyod, hogy továbbra is megfeszült állapotban cipeljék a terheket. Vállaink a teherviselés nagy mesterei, a felelősség hordozói. Sok mindent rájuk pakolhatunk, rengeteg dolgot elbírnak, legalábbis egy darabig. De idővel a legkülönfélébb tünetek segítségével úgyis jelezni fognak, ám hogy együttműködünk-e vagy sem az rajtunk áll. Ahhoz, hogy az izmainkat el tudjuk lazítani nem kell feltétlenül egy csendes, nyugodt szobában egyedül lennünk, és kényelmesen elhelyezkednünk. Persze kezdetben sokkal könnyebb így, de később akár autóvezetés, vagy takarítás közben is szinte automatikusan engedhetünk az izmainkban lévő feszültségen, ha szokásunkká válik az előbb említett figyelem.
A félreértések elkerülése végett tisztáznunk kell, hogy az ellazulás itt most nem a rongybaba állapotot jelenti, hiszen egy alap izomtónusra természetesen szükségünk van. De, ahogy az előbb már említettem lehet valaki akkor is ellazult, ha például nyílegyenes háttal ül a földön lótuszülésben.

Ha hosszasan végzünk valamilyen ülőmunkát szinte elengedhetetlen, hogy ne keletkezzen feszültség a vállainkban, vagy egy idő után ne görnyedjen be a hátunk. Ez egy természetes folyamat még a legkényelmesebb széken is. Ha nem vesszük észre az izmaink fáradásának jeleit, akkor egyre görnyedtebben, egyre jobban feszülő vállakkal fogunk tovább dolgozni, míg meg nem jelenik a fájdalom, ami miatt már muszáj abbahagynunk, muszáj testhelyzetet váltanunk, átmozgatnunk magunkat. De, ha figyelünk a jelekre, és nem várunk ilyen sokáig, akkor megelőzhetjük a fájdalom kialakulását azzal, hogy megtanítjuk az izmainknak arra, hogy milyen az ellazult állapot, és ügyelünk, hogy egyre többször kerüljenek ilyen állapotba. Egy másik szempontból közelítve azt is érdekes lehet megfigyelni, hogy van-e köze a vállaink megfeszülésének, a hátunk begörbülésének ahhoz, amit éppen csinálunk, amivel éppen foglalkozunk. Miért kezdünk el ily módon bezárkózni, „összegömbölyödni”, mi az, aminek ellen akarunk állni, amit nem akarunk elfogadni? Milyen érzések járnak át e folyamat közben, hogyan érezzük tehát magunkat?
Legközelebb, amikor dolgozol, próbáld ki Te is a fent leírtakat, és időről, időre lazíts egy kicsit magadon, meg fogod látni, hogy mennyivel jobban fogod érezni magad.
Mi történik, ha nem figyelünk oda a jelekre? Ebben az esetben előbb utóbb ez a feszes állapot lesz az izmaink „alapállapota” és a lazaság, az áramlás, a mozgás (=élet) helyett a feszesség, a merevség, a mozdulatlanság (=halál) uralkodnak majd a testünkben. Ebben az állapotban pedig minden probléma, minden nehézség, minden felelősség az idő múlásával sokkal nehezebbé válik, legalábbis mi magunk sokkal nehezebbnek érezzük őket…és máris létrejön egy ördögi kör, melyben fokozatosan erősödő fizikai tünetekkel számolhatunk, és amiben ismét vacakul érezhetjük magunkat. Amennyiben ehhez még hozzátársul az áldozati hozzáállás, akkor nincs menekvés a szenvedés és a további fájdalmak elől. Természetesen nem csak a rossz tartás vagy az ülőmunka okoz hosszútávon problémákat, hanem az érzelmi és gondolati blokkok vagy a felelősségvállalás túlzásba vitele is, illetve lényegében minden olyasmi, amivel feleslegesen terheljük magunkat.
Amikor felvállaljuk a fájdalmunkat, és tudomásul vesszük a létezését, elfogadjuk és megtanuljuk megérteni az üzenetét, akkor rájövünk arra, hogy a fájdalom mögött ott rejtőzik az a boldogság, az az öröm, amitől valójában féltünk eddig. Szinte látom, ahogy furcsán nézel e sorokra és azt kérded: Hogyhogy? Félünk az örömtől? A boldogságtól? Hát nem az a leghőbb vágya minden embernek, hogy legalább egy kicsit boldog legyen?…..
De igen, és mégis. Félünk tőle. Talán azért, mert még nem vagyunk elég rugalmasak, és nem tudjuk elviselni az élet körforgását, az élet és a halál váltakozását, a múlandóságot. Mindent örökre akarunk. Ha érezted már a boldogság mámorát, vagy tiszta szívből képes voltál örülni valaminek, akkor azt is tudod, hogy ezek az érzések fizikai létünkben nem tartanak örökké. Elmúlnak. Ahogy az éjszakákat követik a nappalok, úgy a boldogság felemelő érzését is követi valami más, és az is lehet, hogy ez épp a szomorúság. De az élet pont ettől szép. A nehézségét az adja, ha az egyiket meg akarjuk élni, de a másikat nem, vagy ha elkezdünk ragaszkodni, foggal, körömmel meg akarjuk őrizni az örömteli pillanatot…ami persze lehetetlen. És ekkor már nem is tudunk igazán örülni, vagy igazán boldognak lenni, mert már arra gondolunk, hogy jaj, nem sokára elmúlik ez is…és ez a gondolat megöli a jelen pillanatot, legyen az akármilyen varázslatos, megható, vagy romantikus. Pedig, ha képesek vagyunk teljes lényünkkel megélni a jelen pillanatot, és nem kóborolunk az elménk birodalmában a jövőn aggódva vagy a múltat siratva, csakis ekkor fogunk őszintén, tiszta szívből örülni, és csakis ekkor érezhetjük minden porcikánkban a boldogság valódi ízét. A vállaink azért jeleznek folyton folyvást, mert ők maguk valójában arra valók, hogy örömöt hordozzanak nem pedig a félelem terheit. Merjünk hát örülni, boldognak lenni, ne féljünk az élettől.

Kedves Olvasó! Szeretnék most megosztani Veled egy számomra gyönyörű látványt. Benne van minden, a napsütés, a zivatar, a magány, a barátság, a szomorúság, az öröm és a megnyugvás, az egész maga a múlandóság…mégis olyannyira vonzó, hogy élvezet átélni minden pillanatát. Miközben néztem, a következő jutott eszembe: ahogy a homokszemek peregnek az asztalon, s ahogy változik a kép a művész keze alatt, úgy változik az élet is egyik pillanatról a másikra. A pillanat pedig egyszerűen olyan, amilyen. Talán mély üzeneteket hordoz, és meg is marad bennünk, de hogy mosolyt csal az arcodra vagy könnycseppet a szemedbe az már azon múlik, hogy Te magad milyennek látod azt, amit látsz, vagy hogyan éled meg azt, ami történik Veled.

A nyak és a torok

Kellemesen hűvös hajnal volt, Ádám mégsem tudott aludni. Egyre csak az járt az eszében, hogy mit kellene tennie annak érdekében, hogy Lindával való házassága nehogy véget érjen. Nagyon szerette a lányt, de úgy érezte, hogy elege van, nem bírja tovább. Jó néhány éve éltek együtt, jóban-rosszban, ahogy annak idején megfogadták, de valami valahol elveszett, elromlott. Minden olyan más lett, de nem tudta, hogy miért.  Valahol mélyen érezte, hogy beszélniük kellene erről, mert ha nem változtatnak, akkor könnyen lehet, hogy külön úton folytatják az életüket, de tele volt félelemmel, amit még magának sem vallott be.
Ezen a reggelen Linda sem volt éppen felhőtlen hangulatban. Ő is érezte, hogy van valami a levegőben, hogy a férjével való kapcsolata zsákutcába ért, hogy szóvá kellene tennie az érzéseit, el kellene mondania Ádámnak, hogy milyen boldogtalan, mert úgy érzi, hogy férje nem hallja meg őt, nem érti meg és mostanában egyáltalán nem figyel oda rá, pedig ő már többször megemlítette, hogy nem jó, ahogy élnek. Bár mindenük megvan, mégis valami hiányzik. Szerette volna, ha ezt a valamit Ádámmal együtt találják meg. Nagyon szerette a férjét, és meg volt rémülve attól a gondolattól, hogy talán el is válhatnak, ha nem jutnak dűlőre egymással.

Együtt reggeliztek csendben, látszólag nyugodtan. A gyermekeik még aludtak. Ádám nem szólt semmit a benne rejlő érzésekről. Egy alkalmas pillanatra várt, de valahogy sosem volt megfelelő az időpont. Linda a gondolataiba menekült, és ez így ment heteken, hónapokon, majd éveken át. A csendes nyugodt reggelik egyre feszültebb hangulatban teltek, egyre többet veszekedtek apró-cseprő dolgokon, és egyre keményebben vágták egymás fejéhez a legkülönfélébb szemrehányásokat. Ádám végül a munkába menekült, alig volt otthon, ettől Linda még boldogtalanabbá vált. A lány mindig nagy odaadással várta haza a férjét, szerette, ha otthon minden rendben volt, mire megérkezett, ám gyakran nem azt kapta Ádámtól, amit szeretett volna. Sokszor csalódott. Egyre szomorúbb, egyre elkeseredettebb és egyre gyengébb lett. Rendszeresen migrén gyötörte, gyakran elment a hangja, fájt a torka, vagy egyszerűen csak berekedt. 
Ádám továbbra is magában tartotta az érzéseit, mert azt hitte, hogy erősnek kell látszania, olyannak, aki bírja cipelni a terheket, hiszen mégiscsak ő a férfi a családban, különben kiderül, hogy mennyire gyenge, mennyire sebezhető és, hogy mennyire kétségbe van esve. Próbált ő változtatni a maga módján, de nem sok eredményre jutott, mert a lényeg nem a felszínen volt, sokkal mélyebben rejtőzött.
Egyre jobban eltávolodtak egymástól, pedig majd meghaltak egy kis szeretetért, de egymásnak már nem tudtak olyasmit adni, amire vágytak, hiszen vastag falakkal bástyázták körbe magukat, amit nem lehetett egy pillanat alatt lebontani. Ekkor kerültek kapcsolatuk legsötétebb pontjára…a szerelmi életük sem működött már. A lényegről azonban még mindig féltek beszélni.
Ám a pohár egyszer csak betelik és ilyenkor egyetlen apró kis csepp is elegendő ahhoz, hogy túlcsorduljon. Egy nap Ádámból is kitört a vulkán. Tombolt, dühöngött, megállíthatatlanná vált. És ekkor azt gondolta, hogy most kimondott mindent, amit akart, mégis szörnyen érezte magát és nem értette, hogy miért. Akkor még nem tudta, hogy ez a kitörés csak arra volt jó, hogy saját magát áldozatnak tekintve Lindát a földbe döngölje. A lány úgy érezte, mintha hasba döfték volna egy hatalmas dárdával, a sírás környékezte, de nem tudott sírni, szólni akart, de torkára fagyott a szó. Ilyen ereje volt a párjából kitörő vulkánnak. Olyannyira elment a hangja, hogy egy egész héten keresztül néma maradt. …..

Ez a rövid részlet jól illusztrálja, hogy mi történik akkor, ha elfojtjuk az érzelmeinket, ha nem adunk hangotazoknak a gondolatoknak, érzelmeknek, amik foglalkoztatnak bennünket. A nyak és a torok rendkívül fontos szerepet játszik a gondolataink kifejezésre juttatásában és az érzelmeink kinyilvánításában. Lindának torkán akadt a szó. Ádám torkig volt a dolgokkal, hatalmas mennyiségű energia gyűlt össze benne. De hogyan képes ennyi energia felgyülemleni, hogyan képes aztán így kitörni. Először csak annyit érzünk, hogy valami nem tetszik, de még elviselhető. Később talán lenyelünk sok mindent a békesség kedvéért, majd mivel ez egyre nehezebben megy (ezt nehezen nyeli le, mondja a szólás), csak gyűlik és gyűlik a feszültség, míg aztán olyan méreteket ölt, hogy már visszafoghatatlanul kirobban és válogatás nélkül magával sodor mindent, ami az útjába kerül. Ez megtörténhet őrjöngő ordibálás, vagy például egy csendesebb gégerák formájában.
Az ilyen esetekben a nyak és a torok területe blokkolt állapotban van. Képzeljük ezt el úgy, mintha egy folyóba gátat építettünk volna. Torkunk a folyó, a gát pedig a kialakult blokk.

Az évek alatt felépített óriási méretű gát egyik oldalán hatalmas mennyiségű víztömeg gyűlik össze, míg a másik oldalon alig van valamennyi belőle. Ha ezt a víztömeget még egy adaggal megnöveljük, már nagyobb erővel, nagyobb nyomással fog rendelkezni, mint amekkorát maga a gát elbír, és ekkor elkerülhetetlenül áttörik, a víz pedig tomboló hullámok kíséretében magával söpör mindent. Félelmetes látvány még akkor is, ha csak távolról nézünk végig egy ilyen gátszakadást. Hát még akkor milyen, amikor mindez bennünk zajlik. Ilyenkor nincsenek észérvek, nincsenek értelmes gondolatok, jön minden, aminek jönnie kell üledék, sár, mocsok, kövek….nagyon fájdalmas….nem csak annak, aki kapja, hanem annak is, aki adja. Sajnos ez az elfojtás eredménye, ami nagyon egyszerűen megelőzhető lenne. Az érem két oldalához visszatérve itt is megtalálható a két véglet: a kiabálás – és a némaság. Valahol a kettő között azonban ott rejtőzik a megoldás: értelmes, figyelmes, tudatos, nyílt és őszinte kommunikáció. Fontos, hogy megtanuljuk kimondani azt, amit gondolunk, és nem azt, amit szerintünk a másik gondol. Ugyanígy szükséges megtanulnunk azt is, hogy miként önthetjük szavakba az érzéseinket, érzelmeinket és nem azt, ahogyan szerintünk a másik érez. Amikor nézeteltérésünk van valakivel, figyeljük meg, hogy milyen érzések, milyen gondolatok merülnek fel bennünk, és ennek adjunk hangot. Ne arról beszéljünk, hogy a másik mit mondott, vagy mit csinált, hanem arról, hogy a szavai vagy a tettei hogyan hatottak ránk. Figyeljünk a szóhasználatra! Tényleg a saját érzéseinkről beszéljünk. Ha például azt mondjuk: „úgy érzem, te félsz”, akkor valójában nem a saját érzésünket fejezzük ki, hanem megint a másik emberről beszélünk. Az ő félelmét én nem érezhetem, csak a sajátomat, de amikor ránézek, látom, hogy hogyan viselkedik, hogy mit fejez ki a tekintete, amiből arra következtetek, hogy fél. Tehát ilyen megközelítésben, amit közölni akarok vele az továbbra sem a saját érzéseimről szól, hanem arról, hogy mit gondolok róla, és leginkább így hangzik: „azt gondolom, te félsz”. Érdemes megtanulni megkülönböztetni az érzést a gondolattól, mert e két dolog összekeverése sokszor félrevihet bennünket.
Ezenkívül próbáljuk meghallani azt, amit a másik fél akar közölni velünk. Lehet, hogy ő épp arról beszél, hogy: „te szörnyű alak, sosem jössz haza időben, állandóan várni kell rád, kihűl a vacsora, minden tönkre megy, miért úszol el mindig, hát nem ismered az órát?….” – eközben a legtöbb ember „felhúzza” magát, hiszen: „már megint engem szapul…”, pedig csupán arról van szó, hogy a társad várt rád, egy kis figyelmességre és szeretetre vágyik. De hogyan tudod megadni ezek után a szeretetet és a figyelmességet? Azt hiszed, hogy meg kell védened magad, és azt is teszed. Erre még több támadást kapsz, te pedig egy darabig védekezel, majd többnyire te magad is támadásba lendülsz, és máris kiforrja magát egy véget nem érő szócsata, tele indulatokkal, sérelmekkel. Tovább folytatódik az egós játszma, aminek hosszútávon csak vesztesei vannak.
Sajnos sokszor nem értjük meg a szavak mögötti értelmet. A felszínre koncentrálunk, csak az jut el a tudatunkig, a többi valahol elvész. Ez nem csak a párkapcsolatokban igaz, hanem a legkülönbözőbb munkahelyi és egyéb kapcsolatok esetén is. A megoldás mindig ugyanaz: a régi megszokott reakciók helyett valami mást, valami újat érdemes alkalmazni. A feladat tehát egy új forgatókönyv megírása a régi sémák elhagyásával. A nyak és a torok területe nem csak kommunikációra vonatkozó jelzéseket ad számunkra. Gondoljunk csak arra, hogyha idegesek vagyunk, akkor gombóc van a torkunkban. Ha valami meghökkentő dologgal találkozunk, legyen az valami nagyon szép, vagy nagyon rémisztő, akkor elakad a lélegzetünk. Előfordulhat, hogyha korlátozva vagyunk valami által (lehet az külső erő, de lehet például a saját gondolatvilágunk is), akkor úgy érezzük, mintha fojtogatnának, nem kapunk levegőt. Ilyenkor azt érezhetjük, hogy ki kell törnünk, friss levegőre van szükségünk, különben megfulladunk…ami persze fizikálisan nyilvánvalóan nem történne meg, mégis ez egy nagyon stresszes, feszült állapotot jelez.

A nyak a fej mozgatásában is szerepet játszik, egyrészt a fej tartásában, másrészt a gesztikulációban – például az igen-nem jelzésekben. A nyak izmainak állapota sok mindent elárul rólunk. Elárulja, hogy mennyire vagyunk rugalmasak, vagy mennyire vagyunk nyakasak. Megfigyelhetjük, hogy a nyakunknak milyen a mozgékonysága, van-e mozgásbeszűkülés valamelyik irányba, fáj-e valahol, ha jobbra-balra, előre-hátra forgatjuk. Be szokott-e állni a nyakunk? Lemerevedik, becsípődik? Ezek is olyan jelzések, amik arra utalnak, hogy érdemes valamin változtatnunk, mert lehet, hogy nem vagyunk elég rugalmasak, hogy túlságosan ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, szemellenzősen megyünk előre anélkül, hogy körülnéznénk, nem engedünk utat az új dolgoknak az életünkben.

A gerincoszlop a nyakcsigolyákkal együtt alapjában véve egy rugalmas, hajlékony tartóoszlop. Sokan szenvednek mégis attól, hogy a csigolyák porckorongjai rugalmatlanná válnak, elkopnak, és ennek következtében torzulások, deformitások, idegbecsípődések, sérvek jöhetnek létre, sőt a mozgás is korlátozottá válhat. Ezek is mind mind olyan blokkok, olyan jelzések, amelyek szinte már sikítva üzennek: „állj már meg végre és figyelj rám!….ha nem teszed, lehet, hogy lebénulsz és akkor aztán tényleg megállsz majd és elgondolkozhatsz saját magadról….akkor majd lesz időd ne félj!” Mindig jusson eszünkbe, hogy a betegség a lélek nyelve, aminek a segítségével üzenni akar valamit. Hogy mit? Azt nekünk magunknak kell megfejtenünk, ez pedig önmagunk megismerése, megfejtése nélkül nem fog menni.
Önmagunk megfigyelése révén ismét előre léphetünk néhány lépést megváltoztatva a hozzáállásunkat, a gondolkodásmódunkat és annak a módját, ahogyan kommunikálunk. Az életünk ezáltal egyre könnyebbé válik, mert fokozatosan, apránként szabadulunk meg a hátizsákunkba rakott nehezékektől.

Végezetül két gyakorlatot szeretnék megosztani Veled kedves Olvasó. Érdemes kipróbálni.

1. Néhány napon keresztül (2-3-nap) figyeld meg a saját gondolataidat, érzéseidet, melyek másokkal kapcsolatosak. Figyeld meg, hogy kritizálsz-e, hogy milyen jelzőkkel illetsz másokat, hogy hogyan gondolkodsz róluk. Majd figyeld meg azt is, hogy milyen érzéseket keltenek benned ezek az emberek. Ha rajtakaptad magad ez idő alatt a kritizáláson vagyis észrevetted, hogy folyton azon járnak a gondolataid, hogy a másik ilyen vagy olyan, akkor a következő ilyen alkalomkor egyszerűen állítsd le magadban a kritizálás folyamatát és lásd az illetőt olyannak, amilyen. Se nem jónak, se nem rossznak, se nem butának, se nem okosnak, hanem mindenféle jelzők nélkül figyeld az adott személyt, és figyeld meg, hogy mit tapasztalsz magadban. Ezután pedig bánj úgy vele, ahogy szeretnéd, hogy Veled bánjanak. Beszélj úgy vele, ahogy szeretnéd, hogy Veled beszéljenek. Ugye ezek ismerős tanítások? Egyszerűek, s ha nem felejtjük el a gyakorlatban alkalmazni őket, akkor még az is megtörténik, hogy a kapcsolataink meggyógyulnak.
   Ismét csupán néhány napon keresztül vedd a fáradtságot és figyeld meg, hogy hogyan beszélnek az emberek a környezetedben. Figyeld meg, hogy mit mondanak, és próbáld meghallani, hogy valójában mit akarnak Veled tudatni. (A kettő ugye nem mindig fedi egymást.) Ha sikerül, ha nem, ne hagyd abba, tedd szokásoddá ezt a fajta figyelmet. Egy kis gyakorlással mesterévé válhatsz ennek dolognak. Jó gyakorlást kívánok!
2. Ismét csupán néhány napon keresztül vedd a fáradtságot és figyeld meg, hogy hogyan beszélnek az emberek a környezetedben. Figyeld meg, hogy mit mondanak, és próbáld meghallani, hogy valójában mit akarnak Veled tudatni. (A kettő ugye nem mindig fedi egymást.) Ha sikerül, ha nem, ne hagyd abba, tedd szokásoddá ezt a fajta figyelmet. Egy kis gyakorlással mesterévé válhatsz ennek dolognak. Jó gyakorlást kívánok!