Hogyan oldhatja a szeretet a depresszió szorítását?

Tanítvány kérdése: Az embernek oly nehéz tágas és nyitott állapotba kerülnie, ha egyszer már súlyos depresszióba zuhant. Mit tehetek, ha reggel depressziósan ébredek, könnyel az arcomon?

Szögjal Rinpocse válasza: Engedd el. Engedd el a depressziódat. Hagyd, hogy kikerülj belőle. Tudod, miért tart olyan sokáig? Mert nem engedjük, hogy elmúljon. Ehelyett egyre szorosabban kapaszkodunk belé – ezért érzed magadat annyira depressziósnak.

Ilyen állapotban sokat segíthetne, ha az ember meghallgatna kazettáról egy tanítást. Bárcsak be tudnánk zárkózni ilyenkor – amikor igazán szenvedünk – egy szobába, ahol éppen szól egy tanítás úgy, hogy ki se lehetne kapcsolni; ekkor kénytelenek lennénk figyelni rá.

Megfigyelésem szerint a nyugati emberrel az az egyik fő probléma, hogy túlontúl gyakorlatias szeretne lenni. Az a baj azonban, hogy akármilyen elszántan igyekszik is, mégis mindig éppen az ellenkezőjét éri el. Gyakran ez történik velünk, ha túlzott kapcsolatba akarjuk hozni magunkat minden körülöttünk lévővel. Fogadj meg egy tanácsot: ne akarjál olyan nagyon mindenhez viszonyulni; és ne keress kérdéseket csupán azért, hogy kérdezhess. Inkább hagyd, hogy megérintse a tanítás a szívedet: adjál esélyt neki! Ne hagyd, hogy kétségbeesésed találja meg „a megoldást”, megakadályozva abban, hogy meghallj valamit, ami tényleg használhatna. Ne kezdj el rögtön magyarázkodni, hogy: „De az én problémám így, meg úgy.”

Tudomásom szerint a nyugati pszichológiában analizálni szokták, hogy az ember hogyan vált depresszióssá. Nos, a buddhizmusban szintén végzünk analízist – például az „analitikus meditáció” gyakorlataiban –, annak módja azonban, ahogyan ezt az analízist végezzük, meglehetősen különböző. Buddhista nézőpontból tisztában vagyunk azzal, hogy nem létezik „én”, ami depressziós lehetne. Vagyis nem az érdekel bennünket, hogyan váltunk depresszióssá, hanem inkább azt igyekszünk kimutatni, hogy a depresszió a valóságban nem is létezik. Ugyanis végső értelemben nem létezik az a „valaki”, aki depresszióssá válhatna. Ezért olyan fontos a mély analitikus meditáció.

Tanítvány: De a depresszióm éjszaka tör rám, mialatt alszom, és reggelre igencsak valóságosnak érzem. Azután egész nap próbálom leküzdeni, ami néha sikerül, de a következő éjjel ismét visszatér. Mit tehetek?

Rinpocse: Értem. De hallgasd csak, mit tanítottam az imént: az éj még nem szállt le, s még nem jött el a reggel. Adjál lehetőséget e tanításnak. Ha állandóan csak azt mondogatod, hogy „de”, akkor a problémád továbbra is meg fog bénítani.

Meg kell hallgatnod. Ahogy az előbb mondtam, nyugaton az emberek ésszerűen akarnak eljárni, a végén azonban mégis teljes ésszerűtlenségekbe bonyolódnak. Ez történik akkor is, amikor olyan látszólag gyakorlatias kérdésekkel jössz, mint például: „Hogyan tudnám megoldani ezt a problémát? Miként gyógyulhatnék ki a depressziómból? Hogyan is csináljam?” Nem hagyod, hogy a megoldás eljusson hozzád. Annyira lefoglalod magad a megoldás kifelé történő keresésével, hogy amikor az kopogtat az ajtón: „Szia, itt vagyok. Én vagyok a megoldás!”, túlságosan el vagy foglalva ahhoz, hogy észre vedd.

Ez most nem csak annak a személynek szól, aki a kérdést fölvetette – olyan hajlam ez, amely mindannyiunkban megvan. Neki személy szerint szeretném megköszönni, hogy mindezt előhozta, mert ezáltal alkalmunk nyílik beszélni róla.

Valóságérzékünk félresiklása mellett még nagyon türelmetlenek is vagyunk. A türelem nem azt jelenti, hogy az ember képes 200 évet, vagy akár csak 20 percet várni. Persze ez is egy fajtája a türelemnek. Az igazi türelem azonban arról szól, hogy az ember türelmes, és nem arról, hogy várakozik.

Mindezzel azt próbálom hangsúlyozni, hogy meg kell tanulnunk igazán odafigyelni. Amikor elmegyünk innen, hallgassuk meg ismét a tanítást. Próbáljuk meg, hogy ne állandóan a gondjainkon és a depressziónkon morfondírozzunk. Ne engedjük, hogy rögeszménkké váljon a dolog. Tudom, hogy vannak problémáink, ahelyett azonban, hogy ezeken rágódnánk, tartsuk őket magunkban, és ne hagyjuk, hogy megbénítsák olyan alapvető képességeinket, mint amilyen a látás, hallás és megértés. Egyszerűen csak hallgassuk a tanításokat!

Miután ezt tisztáztuk, rátérhetünk a konkrét kérdésre.

Először is vizsgáljuk meg, miként válsz depresszióssá, illetve miként válhat bármelyikünk azzá. A depressziót általában egy sajátos minta váltja ki: ha ez a kör egyszer beindul, már nagyon könnyen belezuhanhatunk. Például: egy rémes munkanap végén kimerültnek érzed magad, hazaérve hideg és barátságtalan lakás fogad – ez már a depresszió kezdete. Körülnézel és eszedbe jut, hogy teljesen egyedül vagy; a tetejébe még betegnek is érzed magad, és ami még rosszabb, nincs egy vasad se. Nos, megérkeztünk. Ekkorra már teljes a depressziód.

Félre ne érts, nem azt mondom, hogy nem vagy magányos – tudod, végül is mindannyian azok vagyunk. Azt se állítom, hogy nincsenek anyagi gondjaid – csakhogy manapság, úgy tűnik, mindenkinél anyagi gondok jelentkeznek. És azt se akarom sugallni, hogy nem vagy beteg – de kinek nincs ilyen vagy olyan testi problémája?

Azt próbálom csak megértetni, hogy teljesen a lelkiállapotodon múlik, vajon a problémáidat komolynak vagy jelentéktelennek érzékeled-e. Ha nyomott hangulatban kezded el sorra venni mindazt, ami rossz az életedben, bizonyosan mély depresszióba kerülsz. De ha olyankor jutnak eszedbe a gondjaid, amikor a szellemed éppen átlelkesült, akkor a magányról, anyagi gondokról vagy betegségről folytatott elmélkedés egész más színben mutatkozik. Az, hogy egy probléma súlyos-e vagy éppen jelentéktelen, nem magán a problémán múlik, hanem kizárólag a tudatállapotunkon és az érzékelésünkön.

Létezik egy pár soros, nagyon híres tanítás, ami csodálatosan összegzi mindezt, és amire a múlt nagy mesterei újra és újra hivatkoztak: „Ha tehetsz valamit egy probléma megoldásáért, akkor nem kell bánkódnod miatta; ha nincs mit tenni, akkor viszont az se segít, ha bánkódsz rajta.” Felejts el minden aggodalmaskodást, ez csak felesleges többlet. Nincs már így is elég megoldandó problémád? Mond ezt a depressziódnak: „Kedves depresszióm, nézzünk szembe a tényekkel. Magányos vagyok, anyagi gondokkal küszködöm, testi problémák gyötörnek. Nincs szükségem még rád is! Magamtól is van már épp elég problémám.”

Ha minden problémádat egyszerre próbálod számba venni, beleértve még a depressziódat is, akkor ezzel csupán kikészíted magadat. Eggyel talán még elbírnál, de kettő vagy három már könnyen maga alá gyűri a tudatodat, legyengít, és aláássa az önbecsülésedet. Ne engedd hát, hogy föléd tornyosuljanak, egyik a másik hátán, és kétségbeesésbe vagy reménytelenségbe kergessenek.

Hadd hozzak egy példát saját tapasztalatomból. Mindig rengeteget utaztam, s bár ma már van jó segítségem, néhány éve még mindig magamnak kellett becsomagolnom – ez okozta számomra az egyik legnagyobb fejfájást. Sokszor elcsodálkoztam, hogy a filmekben a szereplők hogyan képesek olyan gyorsan becsomagolni. Úgy látszik, mintha néhány másodperc alatt be tudnának dobálni egy egész szekrény ruhát egy kis bőröndbe. Hát, az életben ez így nem megy. Nagyon könnyen hatalmas rendetlenséget lehet teremteni, s te ott állsz a szoba közepén, körülötted csak káosz, és tudod, hogy ha egy órán belül nem indulsz el, lekésed a gépet – nos, ez nagyon nyomasztóvá tud válni. Emlékszem, nagyon gyakran kérdezgettem magamtól: „Hogy fogok én időre bepakolni?” Az ilyesmi könnyen kedvét szegi az embernek, és egyfajta tétlenségbe zuhanhat, ami még abban is megakadályozza, hogy egyáltalán belekezdjen a pakolásba. Ebben az állapotban mindössze arra vagy képes, hogy leülj a földre, és siránkozz: „ha nem csomagolok be időre, biztosan lekésem a gépet”. Sorra veszed a különböző lehetséges kimeneteket, amelyek megtörténhetnek veled, és közben a falióra ketyeg tovább…

Elérkezik azonban egy pont, amikor rájössz, hogy nincs több esélyed. Most egyszerűen be kell pakolnod. És így is teszel. Felkapsz valamit és bepakolod, majd a következőt, s végül anélkül, hogy észrevennéd, egyszer csak be vagy csomagolva. Elkészültél. Még ha biztos voltál is benne, hogy legalább egy órát fog eltartani, félóra alatt kész lett. Olykor a megoldás sokkal egyszerűbb, mint ahogyan azt képzeljük.

Ha magányosnak érzed magad, próbálj tévét nézni, egy jó műsor majd elszórakoztat. Vagy hallgass zenét. Vagy hívd fel egy barátodat. Vagy még jobb megoldás – amit talán nem is fogsz kipróbálni, pedig ez a legjobb tanács az összes közül –, meghallgatni egy tanítást. Vagy ülj le gyakorolni és hívd meg az összes Buddhákat az otthonodba. Persze nem hiszem, hogy ezt már képes lennél felfogni, mégis ez a Buddhák egyik legcsodálatosabb tulajdonsága: együttérzésük oly hatalmas, hogy ha megidézed őket, akkor megjelennek közvetlenül előtted. A Buddha maga megfogadta, hogy: „Aki csak rám gondol, máris ott termek előtte!”

Tudod, a Buddhák nem öltenek testet a mi világunkban, ebben a dimenzióban. Ők azon a szinten léteznek, amit szambogakajának neveznek. Képesek egyszerre egynek és soknak lenni, mert túl vannak téren és időn. Ha megidézzük őket, akár mindegyikünknek lehet egy saját Buddhánk, aki velünk marad mindaddig, amíg ezt kívánjuk. És nemcsak saját Buddhánk lehet, hanem ugyanígy lehet saját Guru Rinpocsénk, Avalokitesvaránk és Táránk is.

Ha kellően mélyére hatolsz a tanításoknak, rá fogsz jönni, hogy ez tényleg így van. Tehát – különösen amikor magányos vagy –, idézd meg az összes Buddhák szeretetét és áldását. Tapasztalni fogod – bármily hihetetlenül hangzik is –, hogy valóban érezni lehet az áldásukat: olyan jól és annyira boldognak fogod érezni magad, hogy még hálás is leszel korábbi magányosságodért. Ha nem élted volna meg a magányt, soha nem idézted volna meg a Buddhákat, és soha nem fedezted volna fel szeretetük erejét.

Forrás: www.kamala.hu