Szent Iván éj mágikus csodái Szent Iván-nap, Szent Iván-éj, Keresztelõ Szent János napja, "virágos" Szent János napja, nyári napforduló, Alban Hefin (druida), Alban Heruin ("A Part Fénye": a "Föld Fénye" és a "Víz Fénye" - azaz a két napforduló közti ünnep), verbéna-ünnep (spanyol), Tölgyünnep (kelta) (Keresztelõ Szent János: Firenze védõszentje. Ez a nap a születésnapja.)  Az év leghosszabb napja, a föld bõsége, szépsége, ereje teljében. Csúcspont. Ettõl kezdve rövidülnek a napok, míg Yule napján újra meg nem fordul a Nap járása. E nap alkonyán, akárcsak Samhainkor, megnyílnak a világok közti kapuk, és a tündérnépátjön a mi világunkba. Fogadjuk õket szeretettel, lássuk õket vendégül, meghálálják! ;-) A dolgok ma ellenkezõjükre fordulnak, megkeverednek (Shakespeare: Szent Iván-éji álom). Ez a nap a kívánságok ideje. LITHA: Liða: szász gabonaistennõ ~ Ceres, Démétér (a szó jelentése: Hold). Az angolszász naptár hatodik és hetedik hónapja:aerra Liða (Litha elõtt); aefterra Liða (Litha után) (nagyjából június, július megfelelõje). Vetés és aratás közti idõszak. Jegyváltás, házasságkötés kedvelt idõszaka június (június egyik neve: Honey-moon, így lett a nászút elnevezése. Egyébként a mézgyûjtés idõszaka ez a hónap, erre utal eredetileg a név) Másik nevei: Mead-moon, "mézsör-hónap"; "páros hónap"; "Szeretõk hava". Május, azaz Beltane hava az Istennõ és az Isten szent házasságkötésérõl, a Természet nászáról szól. Ezért az emberek házasságkötését ezzel egyidõben szerencsétlennek tartották. Erre a június hónapot tartották fönn. -szász hagyomány -a nyár bôségérôl szól, érettség, szerelem, szex. Beltane ifjú tavaszi energiája. Öröm, elevenség, zenit, minden zöld, minden virágzik, minden termõre fordult. -Élénk színek, virágok, nõ a vetés, a földeken a bõséges aratás ígérete. -Szenvedély, forróság, érzékenység. A hûs nyáréjszakák erõvel töltenek fel. -Öntözés, gyomlálás -Tölgykirály - Magyalkirály: a Nap két megnyilvánulása. Ekkortájt a Magyalkirály legyõzi a Tölgykirályt, akinek lelke Caer Arianrhod-ba száll alá, hogy megújuljon, a Magyalkirály pedig elkezdi félévig tartó uralkodását az év "hanyatló" felében, miközben a sötétség egyre nõ. E napon a pozitív energia a föld, az anyag dolgok felé irányul. Kulcsszó: személyiség, egyéniség.  ule a Nap visszatérésének ünnepe. Az éjszakák most a leghosszabbak. A napfordulótól kezdve egyre hosszabbodnak a nappalok. A fény újjászületik, napról napra erõsödik. A fény és a sötétség közti örök harcban ismét a Fény kerekedik fölül. A legtöbb hagyomány, a wicca, a pogányság szerint a Nap képviseli az istenség Férfi-aspektusát, és halála, újjászületése a Téli Napforduló idején a régi napév halálát és az új születését reprezentálja. Ez az örök harc számtalan hagyományban megjelenik, különbözõ jelképes formákban: a Tölgykirály (a Növekvõ Év istene vagy az Isteni Gyermek) és a Magyalkirály (a Fogyó Év istene vagy a Sötétség Ura); Yule idején a Tölgykirály meghódítja a Magyalkirályt. Litha, vagy a Nyári Napforduló idején a Magyalkirály gyõz.Midwinter a Midsummer ellenpontja  a sötétség, homály, titkok gyõzelme, uralma. Midsummer idején a Napisten, Sunna teljes erejében tündököl, és minden titokra rávilágít, semmi sem marad rejtve fénye elõl. A hosszú sötét téli éjszakákon azonban minden elrejt a jég, a hó. Sötét és titkos helyükön várják újjászületésük idejét, a téli napforduló éjszakáját. Ezen az éjszakán, az "Anya Éjszakáján" kezdõdik az északi népeknél a Yuletide, ami Tizenkét Éjszakán át tart, (dec. 20. - december 31.) és e Tizenkét Éjjel reperezentálja az óév elmúlását, valamint az új esztendõt tápláló folyamatot.A szó jelentése: "Kerék." Az õsi kaldeusoknál a yule szó "kisded"-et, "kisgyermek"-et jelentett. Az új mindig a régi helyébe lép, az élet folyton megújuló ciklusa vég nélkül folytatódik. Az istenség neve kultúránként különbözõ; az északi népeknél és az angolszászoknál Balder, a keltáknál Bal, stb.Az eltérõ nevek ellenére könnyen azonosíthatók. Yule-istenségnek tekinthetõ minden Újszülött-isten, Napistenek, Anyaistennõk és Istennõhármasságok. Legismertebb közülük Dagda és Brighid, Dagda lánya. Brighid tanította meg a kovácsokat a tûzzel bánni és a fémmesterségre. Az õ lángja, mint az új fény lángja elûzi a lélek és az elme sötétségét, Dagda üstje pedig biztosítja, hogy a Természet mindig gondoskodhasson gyermekeirõl. Szimbolikája a Nap újjászületése, az év leghosszabb éjszakája, a Téli Napforduló, Befelé tekintés, a Jövõ tervezése Szimbólumai Yule-tuskó, örökzöld ágak vagy koszorú, az ajtóra akasztott magyal, fagyöngy, aranygyertyák, szegfûszeggel megszurkált gyümölcsökkel teli kosár, illatos növények párologtatása, karácsonyi növények, (pl. karácsonyi kaktusz, poinsettias). Növényei babérbogyó, szentelt bogáncs, örökzöld, szentelt tömjén, babér, fagyöngy, tölgy, fenyõ, zsálya, sárga cédrus Ételei citrusfélékben áztatott köményes sütik, gyümölcsök, diófélék, sertésételek, pulyka, tojáslikõr, gyömbértea, fûszeres almabor, wassail, (fûszeres ital sörbõl és borból) vagy báránybunda (ale, cukor, szerecsendió, sült alma). Füstölõi fenyõ, cédrus, babérbogyó, fahéj Színei piros, zöld, arany, fehér, ezüst, sárga, narancs Ékkövei rubin, vérkõ, gránát, smaragd, gyémánt Ünneplése szenténekek éneklése, mulatozás a fák körül, Yule-tuskó égetése, Yule-fa díszítése, ajándékváltás, csók a fagyöngy alatt Varázsigék béke, harmónia, szeretet és növekvõ boldogság Istenségei Brighid, Isis, Démétér, Gaia, Diana, a Nagy Anya; Apollón, Rá, Odin, Lugh, a Tölgyfakirály, az Egyszarvú, a Zöld Ember, az Isteni Gyermek, Mabon ÖRÖMTŰZ fényt megtartó mágikus cél, gyógyhatás. A tûz körül röpködõ szikrák, vagy az e napon látott lepkék: tündérek :-) Máglya: gyógynövényekbõl, gyümölcsök a tûzbe. Tûzben sült alma: orvosság, gyermekõrzõ szer. Tûz körül elfogyasztott cseresznye: gyermekáldást segíti elõ. (A lelkek a napfordulókor megnyílt tejút-kapukon közlekednek ide-oda). Németországban: üröm és vasfû a tûzbe. Bajelhárító, betegségûzõ mágia. A gyógynövényekkel füstöltek is, hasonló céllal. A máglya fenyõbõl, tölgybõl készül. "Magos a rutafa" c. népdal: rutafa: ~ Tejút, világfa Fáklyagyújtás, körülhordása a földeken: termékenységfokozó, rovarûzõ Tûzcsóválás Tüzes karikák hajigálása a magasba Tûzkerék legurítása, általában lejtõs folyó- vagy tópartról a vízbe. Ez jelképezte a Nap útját, ahogyan a csúcsról lefelé indul és a sötétségbe ér. Minél nagyobbak a lángok, annál jobb termés várható. Tûzugrás: a vetemény nagysága, a Nap útjának jelképe, tisztító, termékenységfokozó hatás Nyáj áthajtása két tûz között: termékenységfokoyó Tánc, mesélés, éneklés a tûz körül, egész éjszakán át tartó dobolás Otthoni tûzhelyen a tûz kioltása, majd az ünnepi tûzrõl újragyújtása Az erejüket vesztett amuletteket is ebben a tûzben égetik el A hamut a földeken szórták szét, termékenységnövelõ céllal Források, kutak megfüstölése: kígyók, sárkányok mérgeitõl megszabadítani. http://web.tvnetwork.hu Szent Iván-éji varázslatok Európa számos vidékén még napjainkban is él a nyárközépi tűzgyújtás szokása. Bár a nyári napforduló tűzünnepét már évszázadok óta Szent Iván (János) napjának (június 24) előestéjén tartják, és éppen ezért a legtöbb ember szemében keresztény ünnepnek számít, kétségtelen tény, hogy máig eleven szokásrendszere a kereszténységet messze megelőző korokból ered.  A nyári napforduló vagy nyárközép napja a Nap évenként ismétlődő (látszólagos) útjának egyik fontos állomása. A Nap, amely a téli napfordulótól kezdve fokozatosan egyre magasabbra hágott az égen, ezen a napon éri el pályájának csúcsát. Ez a nap a Nap életének felezőpontja, amit majd a hanyatlás féléves periódusa követ. A Nap megsegítése Az ősi ember, aki még mágikus összhangban élt a természettel, a nyárközépi tűzgyújtással minden bizonnyal a Napot próbálta meg támogatni a sötétséggel vívott harcában. A kereszténység uralomra jutása után a Nap megsegítésének motívuma fokozatosan a háttérbe szorult, ennek ellenére a tűzünnep megőrizte mágikus karakterét. Ez mindenekelőtt magának a tűznek volt köszönhető, amelyet a régi korok emberei gyakorlati haszna mellett a világosság, a tisztaság, az egészség, az elevenség,a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképének tekintettek. Így válik érthetővé, hogy miért pont a megtisztulással, a gyógyítással, az egészség megőrzésével, a szerelemmel, a házassággal és a termékenységgel kapcsolatos mágikus praktikákat gyakorolták Európa-szerte Szent Iván varázslatos éjszakáján. Egy középkori krónikás szerint a nyári napforduló ünnepét a következő, tűzzel kapcsolatos mágikus népszokások jellemzik: -hatalmas örömtüzek gyújtása; a szántóföldek megkerülése égő faágakkal; lángoló kerék legurítása egy magaslatról. Bod Péter református lelkész (1712-1769) ugyancsak ezt a három jellegzetes Szent Iván napi szokást említi meg A Históriákra utat mutató Magyar Lexikonban: Ezen a napon pedig ilyen dolgokat szoktak cselekedni: A gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak, melynek ezt az okát tartják, hogy a tájban a pogányok a kutak körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott, minthogy ez Szent János napja tájában szokott lenni, a keresztények – a tudatlanság is segítvén – a tájba tüzeket tettek, azokat által szökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni és azokkal a határokat kerülni, azt gondolván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése. Némely helyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott és minden dolgok változnak." A sárkányok elűzése Egy másik írásában a nyárközépi füstölés eredetének magyarázatát még kiegészíti egy, a középkorból származó, Európa-szerte ismert elmélettel: "A melly szokás maradott a Pogányoktól, kik ollyan vélekedésben vóltanak, hogy a Sárkányok ez idő tájban, nem szenvedhették a meleget, a kutak és források körül szárnyalnak, s oda hullatják mérgeket: az afféle büdös füstel akarták azért elűzni. A pogány szlávok a nyári napforduló ünnepén nagy tüzeket gyújtottak a fás, bokros vízpartokon. Először csak énekeltek, ettek-ittak a tűz körül, külön a nők, külön a férfiak. Éjfél közeledtével feláldoztak egy fehér tyúkot és egy fekete kakast, s vérüket égő olajjal teli tálba csurgatták. Az áldozat után hosszan tartó körtáncba kezdtek, majd amikor a tüzek kialudtak, ledobálták ruháikat és beugráltak a vízbe. Itt azután mindenki azzal töltötte a kedvét, akivel a sötétben összekerült. (Aki látta Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjét, bizonyára emlékszik erre a jelenetre). Egy XVI. századi krónikából megtudhatjuk, hogy Németország szinte minden településén örömtüzeket gyújtottak Szent János napjának előestéjén. A környék apraja-nagyja összegyűlt egy-egy ilyen tűz körül, ahol énekkel és körtánccal múlatták az időt. Az emberek üröm- és verbénafüzéreket aggattak magukra, a tüzet pedig a kezükben tartott szarkalábcsokron keresztül nézték, abban a hitben, hogy ez megőrzi szemük épségét az elkövetkezendő egy évben. Hajnaltájt az ürmöt és a verbénát bedobálták a tűzbe, a következő szavak kíséretében: Hagyjon el minden balszerencsém és égjen el ezekkel. Guruló tűzkerék Lotharingiában nagy halom szalmát gyűjtöttek össze egy domb tetején. Ezt követően hatalmas fakereket építettek, majd teljesen beburkolták a szalmával. A kereket úgy tették némileg irányíthatóvá, hogy egy hosszú, mindkét oldalon messzire kiálló tengelyrudat illesztettek bele. Éjfél felé lángra lobbantották a kereket, és örömujjongásokkal kísérve elindították lefelé a lejtőn. A mellette futó legényeknek az volt a feladatuk, hogy a tüzes monstrumot egy közeli folyóba tereljék. Ha ez sierült, a környék lakói bőséges szüretre számíthattak abban az évben. Talán mondanunk sem kell, hogy a lejtőn leguruló tüzes kerék a Napot jelképezi, amely a nyári napforduló után életének hanyatló periódusába lép. A XIX. század végéig szinte nem volt olyan falu Európában, ahol ne lángoltak volna fel a nyárközépi tüzek. Németország egyes vidékein a gyerekek házról-házra járva gyűjtötték össze a tüzelőt a Szent János-éji örömtűzhöz. Azt gondolták, hogy aki nem járul hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás, különösen a kendere marad csökött. Ezen az éjszakán sok gazda kioltotta a tüzet házi tűzhelyén, s egy olyan zsarátnokkal gyújtotta meg újra, amely a közös nyárközépi máglyáról származott. Számos helyen úgy hitték, hogy aki átugorja a tüzet, azt nem gyötri majd a hátfájás aratáskor. Bajorország egyes vidékein az öregek az örörmtűzből származó botokat dugdosták a földbe, abban a reményben, hogy ez magasabbra növeszti majd a lent. Ez a szokás minden bizonnyal összefügg azzal a hagyománnyal, hogy a nyárközépi tűz lángjainak magassága meghatározza a len és a kender magasságát. Sok helyen a tűz átugrálásával ugyancsak a növények növekedését próbálták meg serkenteni. Baden környékén úgy vélték, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legbővebb termést betakarítani, akik a legmagasabbra ugrottak a Szent János-napi tűz fölött. Megnyílnak a hegyek Svédországban a nyárközépi máglyákat általában a keresztutakon lobbantották lángra. A tűz táplálásához kilencféle fára volt szükség. A falusiak egy bizonyos fajta mérges gombát dobáltak a lángok közé, hogy megtörjék a manók és más természetfeletti lények hatalmát, amelyek a néphit szerint ezen az éjszakán a legaktívabbak. A régi svédek ugyanis azt tartották, hogy a nyári napforduló éjszakáján megnyílnak a hegyek, és a föld mélyének lakói elözönlik a fenti világot. (A régi kelták Hallowe’en éjszakájáról gondolták ugyanezt.) Csehországban a szerelmesek koszorúkat dobáltak át egymásnak a nyárközépi tűz fölött. Amikor a lángok lelohadtak, minden pár kezet fogott, és háromszor átugrott a tűzön. A hagyomány szerint akik ezt megtették, hamarosan összeházasodtak, ráadásul egy évre védettséget szereztek a lázzal járó betegségekkel szemben. A megpörkölt koszorúkat hazavitték; egy részével megfüstölték a házat és az istállót, hogy biztosítsák az emberek és az állatok egészségét, a többit pedig egy éven át megőrizték. Vihar idején egy keveset mindig elégettek belőle a tűzhelyen, és közben imádkoztak, hogy a vihar ne tegyen kárt a házban és a termésben. Európa sok más vidékéhez hasonlóan Csehországban is sokáig eleven volt a kátránnyal bekent kerék magaslatokról való legurításának szokása. Ezenkívül a fiúk összegyűjtötték az elnyűtt seprűket, majd szurokba mártották és meggyújtották őket. A lángoló seprűket azután a levegőbe dobálták, vagy körbefutották velük a szántóföldeket. A seprűk csonkjait a veteményeskertek földjébe dugdosták, hogy megóvják a növényeket a bogaraktól és a férgektől. A nyárközépi tűz különféle maradványait Európa szerte kitűnő amulettnek tartották. A hamuját a földekre szórták, hogy távol tarsa a kártevőket; a félig elégett nagyobb faágakat az eresz alá vagy a tetőszerkezethez erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől; az elszenesedett kisebb gallyakat pedig előszeretettel alkalmazták az emberek és az állatok ellen irányuló rontás elhárítására. Az állatok rontástól való megóvásának egy másik elterjedt módja az volt, hogy a nyájat vagy a csordát keresztülhajtották a kialvófélben lévő tűzön vagy a kialudt tűz hamuján. Litvániában másnap reggel azok a legények, akik a Szent Iván-éji tüzet táplálták, nagy mennyiségű tejet és tejterméket kaptak a tehenes gazdáktól, hálából, amiért újabb egy évre sikerült megakadályozni a fekete boszorkányokat a tej elrablásában. Szintén általános volt a nyárközépi tűzben megégett gyümölcsök gyógyító erejébe vetett hit. Szeged környékén például tűzbe dobott, majd onnan kipiszkált almát fogyasztottak a torok- és hasfájás elmúlasztására vagy megelőzésére. Láthatatlanná tevő páfránymag A nyári napforduló ünnepét egykor a jövendőmondásra is különösen alkalmasnak tartották. Karcagon és Kéthelyen a Szent Iván-nap előtti kakukkszó olcsó, az utána való drága gabonát jósolt. A palóc lányok a tűz kialvása után a kenderföldre mentek, és ott egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a letiport kender feláll, az egy éven belül férjhez megy. Abaúj-Torna megyében a fiatal házasok 13 szem parazsat tettek egy fazékba. Az asszony felhajította a fazekat jó magasra, és ha egy szem parázs sem hullott ki belőle, boldog családi életre számíthattak. A néphit szerint Szent Iván előestéjén virágzik a páfrány. Az aranyosan fénylő virág csak néhány pillanatig él, azután elhervad és elenyészik. Aki keresve-keresetlen mégis rálel, érteni fogja az állatok nyelvét és meglátja a földbe rejtett kincseket. A dunántúli Somló vidékén úgy tudják, hogy a boszorkányok a páfrány virágának köszönhetik mágikus erejüket és tudásukat. A szatmári Sárközben azt is tudni vélték, hogy aki megszerzi a páfrány virágát, nem csak az állatok, hanem a füvek és a fák beszédét is megérti. A páfrány virágát vagy magját egykor Európa-szerte láthatatlanná tevő varázsszernek tartották. A következő szavak Shakespeare IV. Henrik című drámájában hangzanak el: "páfránymag balzsamunk van, s láthatatlanul járunk-kelünk". A néphit szerint azonban szinte lehetetlen megszerezni a páfrány virágát, mert a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre. Sokan úgy tudják, hogy abban a pillanatban, amikor a virág kinyílik, odarepül egy apró madár, és elragadja az ember elől. Mások viszont azt tartják, hogy maga az ördög szakítja le a virágot, mivel nem akarja, hogy más is rendelkezzen az általa birtokolt mágikus erővel. - Kolonics Yliaster Dalet http://www.szentivanej.hu/ |