…azok az óriási lökések, amelyek mostanában megváltoztatják a világot, azok a függőleges irányú lökések, amelyek a tudatra hatnak, azok a vízszintes irányú lökések, amelyeket a nagy tömegek hoznak létre nagyon jól kidomborítják az emberi tudat változását,…” Iszonyatosan érdekes, hogy mennyire itt van minden a szemünk előtt, s mi mennyire döbbenetesen el vagyunk kényelmesedve. – Pedig a dimenzióváltásnak a lényege, hogy egy belső tudatosodást élhetünk meg, mert eddig csak tudtunk róla, s nagyon kevesek kiváltsága volt, hogy el is érjék és meg is tudják élni. Vannak olyan feladataink, melyeket ezer élet alatt oldunk meg, de a jelenlegi életünk talán arról szól, hogy itt és most ezernyi feladatot tudjunk le. Csak nézz körül! Kristálytisztán lehet látni, hogy mennyire van irányba állítva a kollektív tudat és ez minden korszakban meg volt fogalmazva. Ez a szellemi felgyorsulás, alapjaiban rázza meg az emberi lelket, s az a megfogalmazott kritikus tömeg, melynek pusztán szimbolikai értelme van, az alanyi jogra lehet érvényes. Kiemelkedhetünk a hétköznapi problémákból, mint ahogy már megtették előttünk oly sokan. “Azok a függőleges irányú lökések, amelyek a tudatra hatnak” most vertikális gondolkodásnak, merőleges dimenziónak, kilencven fokos pont tengelynek, skalárhullámnak, állóhullámnak, s még rengeteg mindennek neveznek. A fantasztikus kultuszfilmek megjelenésétől fogva, melyek nagyban teremtették meg az igényt, hogy az emberi lélek a kozmosz felé forduljon, most arra eszmélhetünk, hogy ehhez a “kozmikus kapuhoz” megérkeztünk. Ám ehhez már kozmikus öntudatra van szükségünk, s ez az Út talán soha nem volt ennyire járható, s ez nem azt jelenti, hogy nem volt és nem lesz nehéz. De ha majd visszanézünk, megelégedettek csak a megjárt Út miatt lehetünk, amikor már nincsen, nem maradt elszámolni-valónk a meg és meg nem cselekedett dolgaink miatt. Hogy ez lehetséges, azt a következő sorok is alátámasztják. /a szerk./ „Gyáraktól füstölgő föld. Eseményektől tomboló föld. Ezerféle új sugárzástól reszkető föld. Végső soron e hatalmas szervezet csak új lélekért és új lélekkel élhet. A változó kor változó gondolatot hoz. Na de hol keressük, hová tegyük azt a megújító és törékeny változást, amely anélkül, hogy szemmel láthatóan megváltoztatta volna a testünket, új lényeket faragott belőlünk? Sehol másutt, mint egy újfajta intuícióban, amely teljes egészében módosította mozgásterünket, a világegyetemet – másképpen fogalmazva, az ébredésünkben.” Teilhard de Chardin szerint tehát az emberi faj mutációja megkezdődött: az új lélek születőben van. A mutáció az értelem mélyrétegeiben zajlik, és a „megújító változás” révén a világegyetem teljes és az eddigitől teljesen eltérő képét kapjuk. A tudat éber állapota magasabb rendű állapottá válik, amelyhez képest az előző csupán álom volt. De most eljött az igazi ébredés ideje. Erről a valódi ébrenlétről vallott szemléletünkbe szeretnénk beavatni az olvasót. E mű elején már beszéltem róla, hogy gyermek- és kamaszkorom olyan gondolatok jegyében telt el, mint amilyenekkel Teilhard foglalkozott. Ha számba veszem összes cselekedetem, kutatásom, írásom, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mindezt az a megérzés vezérelte, amely olyan heves és erős volt apámban, amely szerint az emberi tudatnak át kell térnie egy újabb szakaszba, hogy rá kell találni a „második ihletre”, és hogy ennek immár legfőbb ideje. Alapjában véve ennek a könyvnek nincs is más tárgya, mint a lehető legnagyobb mértékben kiállni e mellett a megérzés mellett. A tudományhoz képest a pszichológia tekintélyes késésben van. Az úgynevezett modern pszichológia a harcos pozitivizmus uralta XIX. századi képnek megfelelő embert tanulmányozza. A valóban modern tudomány viszont olyan világot tár fel, amely egyre több meglepetést okoz, és egyre kevésbé felel meg a hivatalosan elfogadott szellemi struktúráknak és ismeretnek. A tudati állapot pszichológiája befejezett és változatlan embert feltételez: a „felvilágosodás” homo sapiensét. A fizika pedig olyan világot leplez le, amely egyszerre több játékot játszik, rengeteg kaput tár ki a végtelenre. Az egzakt tudományok a fantasztikumba torkollanak. A humán tudományok pedig még mindig a pozitivista babona rabjai. A tudományos gondolkodást a történés, a fejlődés fogalma uralja. A lélektan még mindig a kész, egyszer s mindenkorra rendszerezett agyműködésű ember képére alapozódik. Mi viszont ezzel szöges ellentétben azt gondoljuk, hogy az ember nem befejezett lény, ugyanis azok az óriási lökések, amelyek mostanában megváltoztatják a világot, azok a függőleges irányú lökések, amelyek a tudatra hatnak, azok a vízszintes irányú lökések, amelyeket a nagy tömegek hoznak létre, nagyon jól kidomborítják az emberi tudat változását, a „megújító változást” magán az emberen belül. Olyannyira, hogy véleményünk szerint a mi időnkhöz igazított pszichológia akkor lenne hatásos, ha nem abból indulna ki, hogy mi az ember (vagy inkább, minek látszik), hanem abból, hogy mivé válhat lehetséges fejlődéséből. Az első hasznos munka az lenne, ha meg tudnánk találni ennek a lehetséges fejlődésnek a szemléletét. Mi ebbe a kutatómunkába vágtunk bele. Minden hagyományos tan azon az elven alapszik, hogy az ember nem kifejlett lény, és a régi pszichológiák azokat a feltételeket tanulmányozzák, amelyek közepette az embert valóban a tökéletességhez vezető módosulások, változások, transzmutációk végbemennek. A mi módszerünkből következő teljesen modern szemlélet azt a gondolatot sugallja nekünk, hogy az ember talán olyan képességekkel rendelkezik, amelyeket nem használ ki, egy egész parlagon heverő gépezettel. Mondottuk már: a bennünket körülvevő világ végső megismerése magának a megismerésnek, az értelem felépítésének és az érzékelésnek a természetét kérdőjelezi meg. Azt is mondtuk, hogy a legközelebbi forradalom lélektani lesz. Ez nem csupán a mi látomásunk: sok modern kutató vallja ezt, Oppenheimertől Costa de Beauregard-ig, Wolfgang Paulitól Heisenbergig, Charles-Noél Martintői Jacques Ménétrier-ig. Meg kell hagyni azonban, hogy e forradalom küszöbén azok a szinte vallásos, emelkedett gondolatok, amelyek a kutatókat serkentik, egyáltalán nem jutnak el a közönséges ember szelleméig, nem villanyozzák fel a társadalom mélyrétegeit. Néhány agyban minden megváltozott. Ezzel szemben a XIX. század óta semmi sem változott az emberi természetről és az emberi társadalomról alkotott általános gondolkozásban. Jaurès élete végén írt egy cikket Istenről, a csodálatos írás nem jelent meg: „Csak annyit szeretnénk ezúttal elmondani, hogy a rövid időre háttérbe szorult vallásos gondolkozás visszatérhet a szellembe és a tudatba, mert a tudomány jelenlegi következtetései felkészítik rá. Már most – ha szabad így fogalmazni – kész a vallás, és e pillanatban csak azért nem járja át a társadalom mélyrétegeit, csak azért olyan unalmasan spiritualista vagy kicsinyesen pozitivista a polgárság, csak azért vergődik a proletariátus a szolgai babonaság vagy a vad materializmus közt, mert a jelenlegi társadalmi rend vallástalan rendszer. De egyáltalán nincs igazuk a közönséges szájtépőknek meg az elvtelen moralistáknak, akik azt állítják, hogy azért vallástalan a társadalmunk, mert anyagi gondokkal küszködünk. Ellenkezőleg, van valami vallásos abban, ahogyan az ember meghódítja a természetet, az emberiség hasznára kiaknázza a világegyetem erőit. Nem, az a vallástalan, hogy az ember csak úgy tudja meghódítani a természetet, hogy megalázza az embert. Nem az anyagi gondok terelik el az ember figyelmét az emelkedett gondolatokról és az isteni dolgokról való töprengésről, a legtöbb embert az embertelen munka fosztja meg attól, hogy gondolkodjon, sőt egyáltalán érezze az életet, vagyis Istent. Meg a felfokozott alantas ösztönök, az irigység és a gőg, amelyek az istentelen harcok közepette felemésztik a legbátrabbak és legboldogabbak belső energiáit is. Az éhség kihívása meg a felfokozott gyűlölet közepette az emberiség nem tud a végtelenre gondolni. Az emberiség olyan, mint egy nagy fa, amelyiket a viharos ég alatt körüldonganak az izgatott legyek, és ebben a gyűlölködő döngésben a világegyetem mélységes, isteni hangja elsikkad.” Meghatottan fedeztem fel Jaurésnek ezt az írását. Annak a hosszú üzenetnek a szavait használja, amelyet apám küldött neki. Apám lázasan várta a választ, de nem jött. Én kaptam meg ennek a kiadatlan kéziratnak a közvetítésével, csak ötven év múltán… A Fekete-tenger partján talált néhány kézirat megfejtéséhez a világ legjobb nyelvészeinek összes tudománya nem volt elég. A Vatikánban felállítottak egy gépet, egy elektronikus számítógépet, és beletáplálták, hogy tanulmányozza azt a szörnyű krikszkraksztömeget, amely egy ősi pergamen foszlányain keresztül-kasul található megfejthetetlen jelek maradványaiból állt. A gépnek annyi munkát kellett elvégeznie, amennyit száz meg száz agy száz meg száz éven át sem tudott volna elvégezni: összehasonlítani a nyomokat, újraalkotni a hasonló nyomok minden lehetséges sorozatát, minden lehetséges valószínűség közül választani, törvényszerűséget felállítani az elképzelhető összehasonlító jelekből, s miután kimentette a végtelen számú változat listáját, az egyetlen elfogadható hasonlóságból kiindulva ábécét alkotni, újrateremteni egy nyelvet, pótolni a hiányokat, lefordítani a szöveget. A gép mozdulatlan és hideg zöld szemének magmáját kimeresztette, csörömpölni és búgni kezdett, számtalan sebes hullám futott végig elektromos agyán, és végül olyan üzenetet dobott fel ebből a törmelékből, amely megoldotta az eltemetett régi világ nyelvét. Fordított. A poros pergamenen megelevenedtek, egyesültek, megtermékenyültek az árnyékbetűk, és a formátlan, holt igéről biztató hang szállt fel. A gép azt mondta: „És ebben a sivatagban utat mutatunk nektek az Istenetek felé.” Ismeretes, mi a különbség az aritmetika és a matematika közt. A matematikai gondolkodás Évariste Gallois óta az embertől idegen világot fedezett fel, amely más, mint az eddigi emberi tapasztalat, más, mint az az univerzum, amelyet a közönséges emberi tudat ismer. Az igenre vagy nemre épülő logika helyébe az igenre és nemre épülő szuperlogika lépett. Ez a szuperlogika nem a józan ész, hanem az intuíció, vagyis a szellem „vad” képessége, „különc” tulajdonsága „uralja most a matematikusok egész légióit”. Milyen az agy normális működése? Számtani (aritmetikai) rugóra jár. Mégpedig kettős rendszerű rugóra: igen, nem; egyetértek, nem értek egyet; igaz, hamis; szeretem, nem szeretem; jó, rossz. A kettős számrendszerben verhetetlen az agyunk. A nagy ember számológépnek sikerült túlszárnyalnia az elektronikus számítógépet. Charles-Noél Martin: Les Vingt Sens de l’Homme (Az ember húsz érzékszerve) Milyen az elektronikus számítógép? Olyan gép, amelyik rendkívüli sebességgel osztályoz, fogad el és utasít el, rendez különféle függvénysorozatokat. Egy szó, mint száz, olyan gép, amelyik rendet teremt a világegyetemben. Működése hasonlít az agyműködésünkre. Az ember osztályoz. Ez az adu ásza. Minden tudomány valamilyen osztályozásfélén alapszik. Igen ám, de ma már léteznek olyan elektronikus gépek, amelyek nem csupán számolnak, hanem össze is vetnek. Példa: ha az építendő gát ellenálló képességének minden tényezőjét vizsgálni akarjuk, csinálunk egy kicsinyített gátat. Megvizsgáljuk a kicsinyített gát minden lehetséges adatát. Az összes adatot betápláljuk a számítógépbe. A gép emberfeletti sebességgel egyeztet, hasonlít, állítja fel az ezernyi részletes adat közti összes kapcsolatot, és megállapítja: „Ha jobbról a harmadik elem támasztékát nem erősítjük meg, 1984-ben leomlik.” Az analógiás gép merev és tévedhetetlen szemével rögzítette a gát összes reakcióját, azután számba vette a gát létezésének minden szemszögét, magáévá tette ezt a létezést, és felállította összes törvényét. Az időt valósággal összezsugorító sebességgel sorra véve minden külön tényező közt az összes lehető kapcsolatot, a maga teljességében látta a jelent, de ugyanezzel a lendülettel a jövőt is láthatta. Egyszóval: a tudást a megismeréssel cserélte fel. Mármost úgy gondoljuk, hogy bizonyos esetekben az agy is működhet úgy, mint az analógiás gép. Vagyis tudnia kell: 1. minden lehető adatot összegyűjteni egy tárgyról; 2. felállítani az állandó kapcsolatok listáját a tárgy számtalan jellegzetessége között; 3. némiképpen azonosulni magával a tárggyal, magáévá tenni lényegét, átlátni egész sorsát. Mindezt természetesen elektronikus sebességgel, több tízezer kapcsolatot létrehozva az idő atomnyi része alatt. Ha olykor véletlenül a gépezet elszabadul, s ilyen mesésen pontos matematikai műveletsorozatot hajt végre, akkor beszélünk illuminációról. Ha az agy tud úgy működni, mint az analógiás gép, akkor az agy is foglalkozhat a tárgy kicsinyített másával, ahelyett hogy magával a tárggyal foglalkozna. Nem magával az Istennel, hanem egy bálvánnyal. Nem az örökkévalósággal, hanem egyetlen órával. Nem a földdel, hanem egyetlen homokszemmel. Vagyis olyan sebességgel kell az összefüggéseket megtalálnia, hogy túlszárnyalja a leggyorsabb kettős számrendszeren alapuló okoskodást, s a kicsinyített más szerepét betöltő képben meg kell látnia a lényeget, amint Blake mondta, „a világegyetemet egy homokszemben és az örökkévalóságot egy órában”. Ha ez így volna, ha az osztályozás, az összehasonlítás, a következtetés sebessége óriási mértékben felgyorsulna, ha némely esetben az értelmünk olyan helyzetbe kerülne, mint a részecske a gyorsítóban, akkor minden mágiát meg tudnánk fejteni. Akkor a maja pap szabad szemmel figyelve egy csillagot, teleszkóp nélkül össze tudta állítani agyában az egész Naprendszert, és felfedezte az Uránuszt meg a Plútót (amit állítólag egy-két dombormű tanúsít). A tégelyében megfigyelt jelenségből az alkimista pontos képet kaphatott a legbonyolultabb atomról, és felfedezhette az anyag titkát. És megfejthetnők a mondást: „A fent és a lent ugyanaz.” Az imitatív mágia közönségesebb területén megértenénk, hogy a barlangjában a szertartásos bölényképet nézegetve, honnan tudta a cro-magnoni mágus felfogni a bölényvilág minden törvényét, és miből tudta megjósolni a törzsnek a legközelebbi vadászat kedvező napját, helyét és óráját. A kibernetikus mérnökök olyan elektromos gépeket fejlesztettek ki, amelyek először aritmetikus, azután analógiás alapon működnek. Ezek a gépek tudják megfejteni a rejtjeles nyelveket. De a tudósok már csak ilyenek: nem hajlandók elképzelni, hogy az ember akár saját magát is megalkothatta volna. Különös alázat! Mi el tudjuk képzelni a feltevést: az emberben van egy szerkezet, amelyik legalább olyan, ha nem magasabb rendű, mint bármilyen más műszakilag megvalósítható szerkezet, amelyiknek az a célja, hogy minden technikailag elérhető eredményt elérjen, nevezetesen, az egyetemes erők megismerését és kezelését. Miért ne volna az embernek az agya mélyén egy analógiás elektronikus számítógép? Ma már tudjuk, hogy az agy kilenctized része kiaknázatlan a normális tudatos életben, Warren Penfield doktor ki is mutatta bennünk ezt a hatalmas hallgatag területet. Hátha ez a hallgatag terület működő gépekkel teli, hatalmas terem, amely csupán parancsra vár? Ha ez igaz, akkor a mágiának igaza van. Van postánk: hormonkiválasztásunk a testünktől ezer mérföldre is izgalmat vált ki. Van telefonunk: idegrendszerünk; megcsípnek, kiáltok; szégyellem magam, elpirulok stb. Miért ne volna rádiónk? Talán az agy nagy sebességgel terjedő hullámokat bocsát ki, amelyek mint ahogyan a hiperfrekvenciájú hullámok végigfutnak az üreges vezetőkön, úgy keringenek a mielinhüvelyekben. Ez esetben ismeretlen érintkező, kapcsolatteremtő rendszerünk volna. Talán – agyunk állandóan kibocsát ilyen hullámokat, de nem jutnak el a vevőkészülékbe, vagy a vevő csak nagyon ritkán működik, mint amikor egy rossz rádiókészüléket oldalba vágunk, és egy pillanatra megszólal. Hétéves voltam. A konyhában álltam anyám mellett, aki mosogatott. Fogta a „mosogatórongyot”, hogy letörli a tányérokról a zsírt, és abban a pillanatban eszébe jutott, hogy barátnője, Raymonde ezt az eszközt „lemosogató-rongynak” nevezi. Én összevissza locsogtam, de ebben a pillanatban beleszőttem: „Raymonde ezt lemosogatórongynak nevezi”, azután folytattam. Én nem is emlékeznék erre a közjátékra, ha anyámat nem vágja annyira mellbe, és nem emlegeti később, mintha valamilyen nagy titkot tudott volna meg, örömében úgy érezte, hogy én ő vagyok, és szeretetemről valamilyen emberfeletti bizonyítékot kapott. Később, amikor fájdalmat okoztam neki, a fegyverszünetekben „találkozásunk” e pillanatát idézte, mintegy meggyőződésül, hogy a vérénél valami mélyebbet tudott átadni nekem. Nagyon jól tudom, hogy arra is kell gondolni, vannak véletlenek, még kivételes véletlenek is, amelyeket Jung „jelentőségteljesnek” nevez, de mivel úgy érzem, egyik drága barátommal, egy szenvedélyesen szeretett asszonnyal is átéltem hasonló pillanatokat, túl kell lépni a véletlen fogalmán, merni kell vállalni a mágikus magyarázatot. Csak meg kell állapodni, mit jelent az, hogy „mágikus”. Mi történt abban a konyhában azon az estén, hétéves koromban? Azt hiszem, akaratom ellenére (Valamilyen észrevehetetlen lökésre, végtelenül finom remegősre, ugyanúgy, ahogyan valamely gyenge hullám lelök egy hosszú ideje egyensúlyban lévő tárgyat, egy teljesen véletlenszerű, icipici remegésre) egy bennem lévő gépezet, amelyet határtalanul érzékennyé tett a szeretet, és ennek az egyszerű, heves, kizárólagos gyermeki szeretetnek a száz meg száz rugója hirtelen elindította. Ez a teljesen új és teljesen tökéletes gép agyam csendes régiójában, a kibernetikus Csipkerózsika-üzemben anyám felé irányult. Mintegy látta, összegyűjtötte és rendezte gondolkozásának, szívének, hangulatának, érzéseinek minden árnyalatát; azaz anyámmá változott; megismerte lényét és egész addigi életét. A fénysebességnél gyorsabban cédulázta, rendezte mindazokat az érzés- és gondolatasszociációkat, amelyek átvillantak anyámon születése óta, és elérkezett a legutóbbi gondolatfűzésig: mosogatórongy, Raymonde, lemosogatórongy. És akkor én kimondtam a gép munkájának eredményét, amely olyan őrületesen gyorsan jött létre, hogy a termék úgy hatolt belém, mint a kozmikus sugár, semmi nyomot nem hagyott, semmilyen érzést nem keltett bennem. Csak azt mondtam: „Raymonde ezt lemosogatórongynak nevezi.” Azután a gép megállt, vagy én nem voltam alkalmas többé a vételre, miután a másodperc milliárdnyi részéig az voltam, s folytattam a korábban megkezdett mondókámat. Amíg csak- az idő meg nem áll, vagy minden irányban fel nem gyorsul, múlt, jelen, jövő: egyre megy. Máskor, más körülmények közt is megestek velem hasonló „véletlenek”. Úgy gondolom, talán így lehetne magyarázni őket. Lehetséges, hogy a gép állandóan működik, de mi csupán alkalmilag vagyunk vételre kapcsolva. És rettentően ritkán. Talán akad, akiben nincs is meg ez az adottság. Ugyanígy vannak „emberek, akiknek szerencséjük van”, és olyanok, akiknek nincs. Ezek szerint a szerencséseknek olykor megsúg valamit a gép: a helyzet minden részletét elemezte, rendezte, kiválasztotta, összehasonlította minden lehetséges hatását és okát, ily módon feltárta a sors legkedvezőbb útját, látta a jövőt, mégpedig úgy, hogy a tudatban fel sem sejlett ez a pazar munka. Az ilyenek valóban „Isten kegyeltjei”. Időnként rá tudnak kapcsolódni az üzemükre. Minden jel arra vall, hogy a szerencsét irányító jelenségek ugyanabba a csoportba tartoznak, mint a „lemosogatórongy”-esetet előidéző jelenségek. Imigyen kezdünk ráébredni, hogy az ember mágikus kapcsolatának fogalma másokkal, a tárgyakkal, az űrrel, az idővel – szóval hogy ez a fogalom nem is olyan idegen a modern technika és tudomány felszabadult és eleven megfontolásaitól. A korszerűség teszi, hogy újra hihetünk a mágiában. Az elektronikus gépek vétetik komolyan velünk a cro-magnoni varázslót meg a maja papot. Ha az emberi agy hallgatag birodalmában viharsebes kapcsolások jönnek létre, és meghatározott körülmények között e munka eredménye a tudatba jut, olybá vehetjük, hogy az imitatív mágiának egynémely hókuszpókusza, egynémely látnoki felfedezés, egynémely költői vagy misztikus megvilágosodás, egynémely jövendőmondás, amelyet az őrület vagy a véletlen számlájára írunk, tulajdonképpen az éber állapotban lévő szellem valóságos teljesítménye. Néhány éve például azt is tudjuk, hogy a természet nem szófogadó. Nem igazodik az értelmünk működésének megfelelő közönséges világképhez. Agyunk általában működő részében minden lépés biner. Számon tartunk feketét vagy fehéret. Azután igent vagy nemet. Folyamatosat vagy nem folyamatosat. Felfogógépünk aritmetikai. Rendez, összehasonlít. Az egész Discours de la Méthode ezen alapszik. Meg az egész kínai, Jin és Jang filozófia (a Livre des Mutations – Változatok könyve – az egyetlen olyan orákulum, amelynek szabályai ránk maradtak a régi időkből, rajzos ábrákból áll: három folyamatos vonal és három szaggatott, minden lehetséges sorrendben). Amint Einstein élete végén mondta: „Azon töprengek, vajon a természet mindig egyformán viselkedik?” Valóban úgy tetszik, hogy a természet kicsúszik normálisan működő agyunk biner gépezetéből. Louis de Broglie óta kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a fény egyszerre folyamatos és tört. De nincs emberi agy, amely ábrázolni tudna, belülről megértene, valódi ismereteket szerezhetne egy ilyen jelenségről. Elfogadjuk. Tudjuk. De nem ismerjük. Most tessék elképzelni, hogy a fény ábrázolatából kiindulva (az egész vallásos irodalom és ikonográfia tele van a fény felidézésével), egy felfokozott pillanatban az agy a szokásos aritmetikai állapotból átsiklik analógiás állapotba. Ő maga lesz a fény. Látja az érthetetlen jelenséget. Vele születik. Megismeri. Eljut odáig, ameddig Broglie káprázatos értelme nem tudott eljutni. Azután visszaesik, megszűnt az érintkezés az agy hatalmas, titkos csarnokában működő magasrendű gépeivel. Az emlékezet az éppen, hogy megszerzett ismeretnek csupán a foszlányait tudj a felelevenítene És a nyelv kudarcot vall még e foszlányok megfogalmazásában is. Talán némely misztikus így ismert mégolyan természetű jelenségeket, amelyeket modern értelmünkkel sikerült felfedeznünk, elfogadnunk, de nem sikerült beillesztenünk. „És miként én, az írnok is azt kérdezte, hogyan, vagy milyen dolgot látott, vagy hogy testet öltött tárgyat látott-e. A lány így felelt: valami teljességet, világosságot láttam, amelytől kimondhatatlan érzés töltött el, hozzá foghatót említeni sem tudnék…” – szól Folignói Angéla gyóntatójának diktált, sokatmondó vallomása. – Természetesen számítógépes hasonlatunk nem szó szerint értendő. Mint minden összehasonlítás csupán kiindulópont, vagyis egyfajta gondolatmodell. Az ember kétségkívül nincs olyan fokon tisztában önmagával, mint azzal, amit csinál. Úgy értem azzal, amit az ember sötétben tapogatózó munkájának megkoronázásául a tudomány felfed a világegyetemről, rejtélyeiről, hatalmairól és összhangjáról. És ez azért van, mert a társadalmi szervezet elavult elveken nyugszik és megfosztja reménytől, szabadidőtől és nyugalomtól. Ha a szó szoros értelmében megfosztják az élettől, hogyan fedezhetné fel a végtelen térséget? Mégis minden jel arra vall szerintünk, hogy a dolgok rendkívül gyorsan meg fognak változni; hogy az elszabaduló hatalmas tömegek, a felfedezések és technikai vívmányok elemi erejű nyomása, a valódi felelősség közegében kavargó gondolatok, a külső intelligenciákkal felveendő kapcsolatok el fogják söpörni a régi elveket, amelyek megbénítják a társadalmi életet, és hogy az ember, aki az őrülettől a lázadásig, azután a lázadástól a csatlakozásig vezető úton végigjut, újra felszabadul, és meghallja önmagában ezt a feltörő „új lelket”, „ezt az oksági hatalmat”, ami a létet a cselekedethez köti. Az emberben vannak bizonyos képességek: előérzet, telepátia stb., ez talán már elfogadott tény. Hiszen vannak megfigyelhető tények. Eddig azonban úgy állították be őket, mint „a lélek valóságának” vagy „a holtak szellemének” állítólagos bizonyítékát. A rendkívüli mint a valószínűtlen megnyilvánulása képtelenségnek számít. Mi ebben a munkában nem óhajtunk az okkultizmusra vagy a mágiára hivatkozni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezen a téren minden tényt és minden írást figyelmen kívül hagyunk. Ebből a szempontból a magunkévá tettük Roger Bacon újdonatúj, becsületes és értelmes magatartását: „Az ilyesmiben óvatosnak kell lennünk, mert az ember könnyen tévedhet, és mindjárt két tévedéssel kell szembenéznie: vannak, akik minden rendkívülit tagadnak, és vannak, akik fittyet hányva a józan észnek, a mágiába süllyednek. Óvakodni kell tehát attól a sok könyvtől, amelyikben versek, jelek, imádságok, ördögűzések, áldozatok találhatók, mert ezek mind mágiával teli könyvek, azután ott van az a rengeteg könyv, amelyikben nem szerepel sem a művészet, sem a természet nagysága, hanem csak boszorkánymesék. Másrészt tekintetbe kell venni, hogy a bűbájoskodónak tartott könyvek közt nem mind az, sőt ezekben van a bölcsek titka… Ha valaki ezekben a munkákban a természet vagy a művészet nyomára bukkan, tartsa becsben…” Az egyetlen haladás a pszichológiában a mélységek, a tudat alatti zónák kutatásának elkezdése volt. Mi úgy véljük, felderítendő csúcsok is léteznek, vagyis tudat feletti zóna. Hogy pontosabban fogalmazzunk, kutatásaink és megfigyeléseink során arra a következtetésre jutottunk, hogy el kell fogadni azt a feltevést: az agyban létezik egy legnagyobbrészt használatlan, kiaknázatlan magasrendű szerkezet. A normális, éber tudati állapotban az agy tizedrésze működik. Mi történik a látszólag csendes kilenctized részben? És vajon nincs-e olyan állapot, amelyikben az egész agy szervezetten működik? A felsorolandó és tanulmányozandó tények talán arra a jelenségre utalnak, hogy az általában alvó zónákat fel lehet ébreszteni. Sajnos ezt a jelenséget még semmiféle pszichológiai ág nem kutatja. Bizonyára meg kell várni, amíg a neurofiziológia annyit fejlődik, hogy megszülethet a csúcspszichológia. Mi nem szeretnénk kivárni, amíg ez az új fiziológia kifejlődik, de nem is akarván előre befolyásolni az eredményeit, csak szeretnénk egyszerűen felhívni a figyelmet erre a területre. Meglehet: ez a kutatás éppolyan fontos lesz, mint az atomkutatás vagy a világűrkutatás. Eddig minden érdeklődés arra irányult, hogy mi rejtőzik a tudat alatt; ami magát a tudatot illeti, a modern tudományban továbbra is az alsóbb rétegekből származó jelenségnek tekintik: Freud a nemiséget, Pavlov a feltételes reflexet stb. Olyannyira, hogy az egész lélektani irodalom, az egész modern regény például Chesterton meghatározásán alapszik: „Az emberek, akik a tengerről akarnak szólni, csupán a tengeribetegségről beszélnek.” Chesterton azonban katolikus volt: ő feltételezte, hogy létezik csúcstudat, mert ő elfogadta Isten létezését. A pszichológiának éppúgy, mint a többi tudománynak fel kellett szabadulnia a teológia uralma alól. De mi úgy véljük, hogy még nem teljes a felszabadulás; hogy felülről is segíteni kell a felszabadulást: azoknak a jelenségeknek a módszeres tanulmányozásával, amelyek a tudat felett helyezkednek el, a tudat feletti jelenségek, továbbá a magas-frekvencián vibráló értelem tanulmányozásával. A fény színképe a következőképpen áll össze: baloldalt a Hertz-féle hullámok széles csíkja és az infravörös. Középen a látható fény keskeny csíkja; jobboldalt a végtelen sáv: ultraibolya, röntgensugár, gammasugár meg az ismeretlen. Hátha az értelem, az emberi fény színképe is ehhez hasonló? Baloldalt az infratudat vagy tudattalan, középen a keskeny sáv a tudat, jobboldalt pedig az ultratudat végtelen sávja. Az ultratudat széles területét úgy látszik, csak a misztikusok meg a mágusok kutatták: ezek titkos kutatások és alig érthető tanúságok. A felmerülő csekély adat miatt némely tagadhatatlan jelenséget, mint az intuíció meg a zsenialitás, amelyek a jobb oldali sáv elejének felelnek meg, az infratudat jelenségeivel magyaráznak, amelyek viszont a bal oldali csík szélén találhatók. Amit a tudatalattiról tudunk, azzal megmagyarázhatjuk ezt a keveset, amit a tudat-felettiről ismerünk? Holott a fény színképének jobb oldali részét nem magyarázhatjuk a bal oldalival, a gammasugarakat a Hertz-féle hullámokkal: nem ugyanazok a tulajdonságok. Azt gondoljuk tehát, hogy ha van tudaton túli állapot, a szellem tulajdonságai teljesen mások benne. Tehát az alsó rétegek pszichológiájának módszerei nem megfelelőek, újakat kell kitalálni. Milyen körülmények között juthat a szellem ebbe a másik állapotba? És akkor melyek a tulajdonságai? És milyen ismeretekhez képes eljutni? A megismerés óriási fejlődése egészen odáig vezet bennünket, ahol a szellem kénytelen lesz megváltozni, hogy megvizsgálja, amit meg kell vizsgálnia, megtegye, amit meg kell tennie. „Az a kicsi, amit látunk, önnön kicsinységünkhöz idomul.” De vajon csakugyan azok vagyunk, akinek hisszük magunkat? Az elektronikus számítógép a gát vagy a repülő aritmetikai modelljét analogikusan vizsgálja. Bizonyos mértékben gáttá vagy repülővé válik és a tárgy létének minden vonatkozását felderíti. Ha az agy ugyanígy működhet, kezdjük érteni miért csinál a varázsló a legyőzendő ellenségre emlékeztető szerkezetet, vagy miért rajzolja le a bölényt, amelynek nyomára akar bukkanni. Arra számít, hogy a modellek láttán értelmi képességei a biner állapotból analógiás állapotba mennek át, vagyis tudata hétköznapi állapotból szuperéber állapotba kerül. Várja, hogy a gép analogikusan kezdjen működni, hogy agyának hallgatag birodalmában létrejöjjenek azok a viharsebes kapcsolások, amelyek azután megadják a jelképezett tárgy teljes valóságát. Vár, de nem tétlenül. Mit csinál? A régi tanítások, hagyományok alapján, amelyek talán sok-sok tapogatózás eredményeképpen születtek, kiválasztja az időt és a helyet. X. éjszaka Y. pillanata például talán a csillagok állása, a kozmikus sugárzás, a mágneses erőterek elhelyezkedése stb. miatt alkalmasabb N. éjszaka Z. pillanatánál. Nagyon pontosan körülírható testhelyzetet vesz fel. Bizonyos mozdulatokat tesz, különös táncot jár, meghatározott szavakat ejt ki, hangokat ad ki, fütyül stb. Még nem tudták tisztázni, hogy nem olyan (embrionális, tapogatózó) technikáról van-e szó, amely az agyunk alvó részében működő viharsebes gépeket indítaná el. A szertartás talán csupán holmi ütemes mozgások bonyolult rendszere, amelyek képesek működésbe hozni az értelemnél magasabb rendű funkciókat. Ha szabad így fogalmazni, többé-kevésbé hatásos hajtókarokról van szó. Minden jel arra vall, hogy a magasabb rendű funkciók, az analógiás elektromos agyak elindítása ezerszer bonyolultabb és finomabb kapcsolásokat igényel, mint az álomból az ébrenlétbe vezető műveletek. Von Frisch munkái óta tudjuk, hogy a méheknek megvan a maguk nyelve: rendkívül bonyolult matematikai figurákat írnak le röptükben a levegőben, és így közlik egymással a kaptárélethez szükséges tudnivalókat. Minden jel arra vall, hogy az embernek, ha kapcsolatot akar teremteni magasabb rendű képességeivel, legalább ilyen bonyolult, finom impulzus-sorozatokat kell bevetnie, amelyek nagyon elütnek a köznapi intellektuális tevékenységet szabályozó impulzusoktól. Szóval feltehető, hogy a bálványokhoz, a vallás jelképes alakjaihoz intézett ima és szertartás egyfajta próbálkozás, a leheletfinom energiák (mágneses, kozmikus, ritmikus stb.) észlelésére és irányítására, hátha bekapcsolódik az analógiás értelem, amely lehetővé teszi az embernek az ábrázolt istenség megismerését. Ha így van, ha létezik módszer arra, hogy az agyból a legnagyobb biner értelem teljesítményénél is sokkal nagyobb eredményt csiholjunk és ha ezt a módszert mostanáig csak az okkultisták tanulmányozták, nagyon is érthető, hogy a XIX. századig bezárólag a legjelentősebb gyakorlati és tudományos felfedezéseket ők tették. Nyelvezetünk, mint gondolkodásunk is, agyunk aritmetikai, biner működésének függvénye. Igen, nem, pozitív, negatív; mondjuk, összehasonlítjuk a dolgokat, és felállítjuk a szabályt. Ha a nyelvünk arra való, hogy rendet teremtsen szintén rendezésre beállított gondolkozásunkban, látnunk kell, hogy a nyelv nem külsőleges teremtőelem, nem isteni adomány. Nem adja össze a gondolatokat. Ha írok vagy beszélek, fékezem a gépem. Csak úgy tudok leírni valamit, ha lassítva szemlélem. Tehát csak biner elképzelésemet adom vissza a világról, és még azt is csak akkor, ha a tudatom nem a megszokott sebességgel működik. Nyilvánvaló és nagyon érezhető a beszédnek ez az elégtelen volta. De mit mondhatunk magának a biner intelligenciának az elégtelen voltáról? Nem is tudja felfogni a belső létet, a dolgok lényegét. Képes felfedezni, hogy a fény egyszerre folyamatos és szaggatott, hogy a benzol molekulája hat atomja közt kettős, ám egymást kölcsönösen kizáró kapcsolatot létesít; elfogadja, de nem tudja felfogni, nem tudja saját működésébe beleilleszteni azoknak a mélyszerkezeteknek a valóságát, amelyeket vizsgál. Hogy ezt elérje, más jelleget kellene öltenie, és az általában használtakon kívül más gépeknek is be kellene kapcsolódniuk az agyban, és a biner gondolkodás helyébe analógiás tudatnak kellene lépnie, amely képes felvenni ezeknek a mélyszerkezeteknek a formáját és elsajátítani megfoghatatlan ritmusaikat. Bizonyára le is zajlik ilyesmi a tudományos intuícióban, a költői megvilágosodásban, a vallásos révületben meg más esetekben, amelyekről nem tudunk. Az éber tudat- és itt nem az agy sima éber állapotára gondolunk – elérése minden régi bölcseletnek a leitmotívja volt. És leitmotívja a legnagyobb modern fizikusoknak és matematikusoknak, akik azt vallják, hogy „valaminek történnie kell az emberi tudatban ahhoz, hogy a tudástól eljusson az ismeretig”. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a nyelv, amely csupán a normális, sima ébrenlét állapotában felfogható világról tud tanúbizonyságot adni, homályossá válik, amint mélyszerkezetről kellene számot adnia, legyen szó fényről, örökkévalóságról, időről, energiáról, az ember lényegéről stb. De ugyanígy kétfajta homályt is megkülönböztethetünk. Az egyik onnan származik, hogy a nyelv olyan intelligencia tolmácsa, amelyik úgy próbálja vizsgálni a szerkezeteket, hogy sohasem tudja magába olvasztani őket. Olyan természet tolmácsa, amelyik nem tud megbirkózni egy másfajta természettel. Legfeljebb azt tanúsíthatja, hogy valami lehetetlen, meg azt, hogy tehetetlennek és számkivetettnek érzi magát. A másikfajta homály onnan származik, hogy az elbeszélő egy-egy villanásra megismerte a más jellegű tudati állapotot. Egy pillanatra megélte a mélyszerkezetek titkait. Olyasmi ez, mint Keresztelő Szent János rejtélye, az Einstein-féle megvilágosodott tudós vagy a William Blake-féle ihletett költő esete, a Galois-féle ördöngös matematikus, a Meyring-féle látnók bölcselő esete. A rendes kerékvágásba visszazökkenő „látnok” képtelen továbbadni azt, amit tapasztalt. De szilárdan meg van róla győződve, hogy a világegyetem ellenőrizhető és kezelhető volna, ha az embernek sokkal szorosabb kapcsolatba sikerülne hoznia az éber és a szuperéber állapotot. E mögött a kijelentés mögött valamilyen nagyon hatásos, sosem volt szerkezet sejlik fel. Amikor Fulcanelli a katedrálisok rejtélyéről beszél, amikor Wiener az idő szerkezetéről beszél, homályos, de itt a homály nem igazi homály: annak a jele, hogy másutt valami fénylik. Talán csak a modern matematikai nyelvezet tanúskodik az analógiás gondolkodás egynémely eredményéről. A fizikai matematikában vannak olyan területek, amelyek az „abszolút mássággal” és a „nulla kontinuummal”, vagyis a felfoghatatlan, de mégis valóságos világgal érdemben foglalkoznak. Felvetődik a kérdés, vajon miért nem hallották még meg a költők ebben a tudományban a fantasztikus valóság dalát, hacsak nem azért, mert félnek, hogy el kell ismerniük a nyilvánvaló tényt: a mágikus művészet nem az ő dolgozószobájukban él és terebélyesedik. Mittag-Leffler írja Abel munkáival kapcsolatban: Felséges szépségű, valódi lírai költemények ezek; a formai tökély megsejteti a gondolat nagyságát és az élet banális megnyilvánulásaitól távol álló világ képzeteivel népesíti be a szellemet, s ez a világ közvetlenebbül bukkan elő a lélekből, mint a legszebb költő legszebb alkotása, a szó közönséges értelmében, Dedekind: Isteni faj vagyunk, és hatalmunkban áll a teremtés. Ez teljesen nyitott kérdés: a gondolkodás technikája, a „logikák”, a „halmazok” mind, mind eleve állandóan változó dolgok. Az egyik legkülönösebb és leglégiesebb felfogás szüli a másikat, s ezek is úgy alakulnak át, mint egy-egy szimfónia „tételei”; a képzelet isteni birodalmában vagyunk. Csak éppen az elvontság képzeletében, ha szabad így mondani. Hiszen való igaz, hogy a matematikai képleteknek semmi köze a mi illuzórikus világunkhoz. Egyelőre csupán ez a nagyon is élő, állandóan burjánzó matematikai nyelv tanúskodik arról a világról, amelyik nem fogható fel a közönséges világos tudattal. A „matematikai fogalmak”, vagyis azok a kifejezések, azok a képletek, amelyek az életet és a láthatatlan világ, a felfoghatatlan világ törvényeit jelképezik kiszélesednek, újabb „fogalmakat” termelnek ki. Őszintén szólva ez a nyelvezet korunk valódi „tolvajnyelve”. Igen, a „tolvajnyelv”, az argó olyan értelemben, amelyben a középkorban használták szavait (nem pedig abban a sápatag értelemben, amellyel a mai, önmagukat „felszabadult”-nak nevező irodalmárok ruházzák fel őket), megtalálható az avantgárd tudományban, a fizikai matematikában, amely ha alaposan szemügyre veszük, tulajdonképpen az elfogadott értelem felborulása, egyfajta szakadás, látnokiság. A középkori argotier-k (tolvajnyelvet használók – A ford.) az argonauták szellemi gyermekei, akik ismerték a Hesperidák kertjébe vezető utat, kőbe vésték titkos üzenetüket. Ezek a jelek érthetetlenek azoknak az embereknek, akiknek a tudatában nem jött létre az óriási felgyorsulás, amely valóságossá, érzékelhetővé és kezelhetővé teszi a felfoghatatlant. De nem azért titkosak, mert eleink titkolózni akartak, egyszerűen azért, mert az energia, az anyag és a szellem törvényeire vonatkozó felfedezéseiket olyan másfajta tudati-állapotban tették, hogy nem tudták közérthetően továbbadni. Azért voltak titkosak, mert a „fogalmaik” „más fogalmak” voltak. Valamely ködbe vesző hagyománynak megfelelően, valamely régi szép példa emlékeként napjainkban az argot (argó – A ford.) afféle útszéli nyelv, az engedetlenek, a szabadságszeretők, a számkivetettek, a csavargók, vagyis azok használják, akik törvényen kívül és a bevett szokásoknak fittyet hányva élnek. Voyou-k (huligánok – A ford.), vagyis voyant-ok (látnokok), akikről még azt is elmondja nekünk Fulcanelli, hogy a középkorban a Nap fiainak vagy gyermekeinek is nevezték magukat, mivel a Vart got (gót művészet) a fény és a szellem művészete volt. De érintetlenül újra rátalálunk a hagyományra, ha felismerjük, hogy ez a gót művészet, a szellem művészete ma a „matematikai fogalmaké” meg a Lebesgue-féle integráloké, a „végtelenen túli számoké”; a fizikus-matematikusok művészete, akik sose látott görbékből, „tiltott fényekből”, villámokból és lángokból építik jövendő miséink katedrálisait. E megjegyzéseket esetleg felháborítónak találja az, aki vallásos. Pedig nem azok. Úgy véljük, hogy az emberi agy lehetőségei végtelenek. Emiatt ellentétbe kerülünk a hivatalos pszichológiával és tudománnyal, hiszen ezek csak abban az esetben „bíznak az emberben”, ha nem tér le a XIX. századi racionalisták kijelölte útról. A vallásos szellemmel viszont nem áll ellentétben, legalábbis a legtisztább és legnemesebb részével. Az ember megfejtheti a titkokat, láthatja a fényt, láthatja az örökkévalóságot, felfoghatja az energia törvényeit, lelki életéhez idomíthatja az egyetemes sors ritmusát, érezhető ismeretet szerezhet az erők végső összetartásáról, és mint Teilhard de Chardin, megélheti az Omega pont érthetetlen életét, amelyben az idők végezetén minden teremtmény egyszerre lesz befejezett, kezdődő és ujjongó. Az ember mindenre képes. Bizonyára eredendően végtelen ismeret befogadására rendeltetett értelme meghatározott körülmények közt fel tudja fogni az élet mechanizmusait. A teljesen kiaknázott emberi értelem hatalma bizonnyal képes a világegyetem teljességéig terjedni. Ez a hatalom azonban megszűnik, amikor küldetését teljesítve ez az értelem megsejti, hogy a világegyetemen túl van még „valami”. Ekkor az analógiás tudat minden működőképességét elveszíti. A világegyetemben nincs modell arra, ami a világegyetemen túl van. Ez az átléphetetlen ajtó Isten országába vezet. S ezen a szinten elfogadjuk ezt a kifejezést: „Isten országa”. A lángelméjű matematikus, Cantor meghibbant, mert ki akart törni a világegyetemből: azon töprengett, mi az a nagy szám, amelyik nagyobb a világegyetemben elképzelhető legnagyobb számnál, azon töprengett, milyen lehet az a fogalom, amelyet a világegyetem nem tud betölteni. A legeslegutolsó ajtót az analógiás értelem sem tudja kinyitni. Kevés szöveg ér fel ahhoz a metafizikus mélységű szöveghez, amelyben H. P. Lovecraft megpróbálja leírni a szuperéber ember elképzelhetetlen kalandját, akinek sikerül résnyire nyitnia ezt az ajtót, és aki azt állítja, hogy be is csusszant oda, ahol Isten a végtelenen uralkodik… Tudta, hogy volt egy bizonyos Randolph Carter Bostonból, ám hogy éppen ő volt-e az – ő, aki most puszta töredéke, kristálya egy entitásnak a Végső Kapu határán túl -, vagy valaki más, ebben nem volt bizonyos. Énje megsemmisült, de ő – ha beszélhetünk egyáltalán az individuális lét tökéletes semmisségének fényében erről a fogalomról, hogy ő – ugyanakkor valami megfoghatatlan módon egész csoportnyi énként volt tudatában önmagának. Mintha teste váratlanul az indiai templomokon látható sokkezű, sokfejű istenségek egyikéhez vált volna hasonlatossá, s rémülten figyelte a rengeteg alakot, hátha megleli köztük eredeti énjét, önmagát, ha ez (fönségesen rémisztő gondolat) létezik még, s nem olvadt egybe más megtestesülésekkel. Ekkor, mintegy megszakítva e kétségbeejtő elmélkedéseket, Carter kapun túli töredéke kiszakadt nyugvópontjáról, s a rémület nadírjából a torokszorító, éjfekete rémület mélyére zuhant. Ezúttal külsőleges volt az élmény, a személyiségnek valamiféle ereje, mely egyszerre átjárta, szemben állt vele, bekerítette őt, s helyi jelenlétén túl mintha része volna önmagának, s ugyanakkor betöltené a tér s az idő egészét. Nem látott semmit, de a létezés érzete, az összetett egyediség, ittlét, s végtelenség riasztó fogalmai a rémület olyan bénító erejét vetették ki magukból, hogy nem volt az a Carter-töredék, aki valaha is el tudott volna képzelni ehhez hasonlót. A kvázi-Carter e rettenetes csoda szemléletében megfeledkezett a rémületről, melyet énjének megsemmisülése váltott ki. Egység volt ez a sokaságban, sokaság az egységben, a határtalan lét és az én sokasága és egysége, mely nemcsak a tér-idő kontinuummal volt azonos, de rokona volt a lét sodró lendületét kiváltó eleven lényegnek, ennek a végső sodrásnak, mely határtalan, s sem a képzelet, sem a matematika nem ragadhatja meg. Talán a Yog-Sothoth volt ez, melyről bizonyos titkos földi szekták suttognak, s aki más néven is előfordul, vagy a Túllevő, akit Yuggoth keresztesei imádnak, s akit a spirálköd gomolygó elméi lefordíthatatlan jelről ismernek fel. A Carter-kristály azonban villanásnyi időn belül felismerte, mily töredékesek ezek a fogalmak, s mily távol esnek a lényeg megragadásától. A Lény most perzselően forró, dübörgő hullámokat zúdított a Carter-kristályra, melyek szinte kibírhatatlan fájdalmakat okoztak neki. Túlvilági ritmusuk az ősök különös hintázó mozgását idézte, s az Első Kapun túli titokzatos térség irdatlan remegő fényeit. Mintha napok, világok, univerzumok esküdtek volna össze, hogy minden erejükkel egyetlen pontra zúdulnak, s magát a helyet semmisítik meg iszonyú támadásukkal. De a hatalmas rémület maga is megsemmisített egy halványabbat, mert a hullámok, úgy tetszett, elzárják Carter kapun túli énjét rengeteg másától, s visszaadják neki önnön egységének illúzióját. A hullámok lassanként szavakká alakultak, melyeket megértett, alábbhagyott a rémület és a szorongás. A félelem tiszta csodálattá változott, s ami az imént még a blaszfémia határát súrolta, az most kimondhatatlanul nagyszerűnek tűnt fel előtte. – Randolph Carter – hallotta a nevét -, planétád felszínén lakozó manifesztációim, az ősök küldtek téged ide, mivel visszatérni látszottál kicsinyes álmodozásaid birodalmába, melyet elhagytál egykoron, ám a benned lakozó szabadság nagyobb, nemesebb vágyakat, érdeklődéseket ébreszt benned. Hajódat az aranyszínű Oukranosra vezényelted, hogy felkutasd az elefántcsonttól súlyos Kled ismeretlenségbe hullott városát, s elfoglald Ilekvad opáltrónját, melynek tornyai s megszámlálhatatlan kupolái a te földed, s minden anyag előtt ismeretlen égbolton tündöklő bíbor csillag felé törnek. Most, hogy két kapun is túl vagy, még messzebbre kívánkozik lelked. Nem menekülsz gyermekként édes álmaidhoz a durva valóság elől, hanem érett férfivággyal a végső s legbensőbb titkok megfejtésére törsz, amely leg-lényege minden látszatnak s álomnak. Célod nemesnek találtatott, s kész vagyok megadni neked, mit eddig csupán tizenegy földlakónak, s ötnek azok közül, akiket ti férfinak neveztek, vagy legalábbis hasonlatosak ahhoz. Hamarosan felfedem előtted minden rejtélyek legvégsőbbikét, melynek puszta látványa is megöli a készületlen lelket. Ám mielőtt megláthatnád a titkok végső teljességét, megengedem, hogy válassz: s ha úgy akarod, visszatérj a két kapun túlra, anélkül hogy fellebbent volna szemeidről a fátyol… De térjünk vissza kiindulópontunkra. Nem azt mondjuk: az agy tágas, csendes részében van egy analógiás elektronikus gép. Azt mondjuk: mivel vannak aritmetikai gépek és analógiás számítógépek, miért ne képzelhetnénk el, hogy értelmünk hétköznapi működésén kívül létezik felsőbbrendű működés is? Vagyis az értelemnek olyan jellegű tulajdonságai is vannak, mint az analógiás számítógépnek? Összehasonlításunkat persze nem kell szó szerint érteni. Ez csupán kiindulópont, indítóállvány az értelem még vad, még alig feltárt régióiba. Meglehet, hogy ezekben a régiókban hirtelen felragyog az értelem, és megvilágítja az univerzum általában rejtett dolgait. És ha igen, hogyan jut el az értelem azokba a régiókba, ahol maga is varázslatossá válik? Milyen műveletek szükségesek ehhez? Nem azt mondjuk, hogy tudjuk. Azt mondjuk, hogy talán a varázsló- és vallásos szertartásokban, a különleges eseményeknek, a szellem fantasztikus pillanatainak szentelt hatalmas régi és újkori irodalomban száz meg száz töredékes leírás szerepel, amelyeket csak össze kellene gyűjteni, össze kellene hasonlítani, hátha kiderül, hogy bennük rejlik az elveszett módszer – vagy a jövendő módszere. Lehetséges, hogy az értelem olykor véletlenül súrolja ezeknek a vad régióknak a határát. A másodperc törtrészére bekapcsolja azokat a magasrendű gépezeteket, amelyeknek ködösen érzékeli a zúgását. Ilyen az én lemosogatórongy-történetem, ilyenek a „parapszichológiai” jelenségek, amelyek annyira megdöbbentenek bennünket, ilyenek azok a rendkívüli és nagyon ritka szellemi fellángolások, amilyeneket a finom lelkű emberek legnagyobb része életében egyszer, kétszer vagy háromszor tapasztal, rendszerint zsenge korában. De nem marad belőle semmi, talán csak egy pici emlék. Ha át tudnánk lépni ezt a határt (vagy ahogyan a hagyományos szövegek nevezik: „éber állapotba mennénk át”), sokkal nagyobb eredményt érhetnénk el, és úgy látszik, ez az átmenet nem lehet a véletlen műve. Minden jel arra vall, hogy az átlépéshez hatalmas külső és belső erők összpontosítása és irányítása szükséges. Nem képtelen álom, hogy ezek az erők rendelkezésünkre állnak. Egyszerűen nem ismerjük a módszert. De nem is olyan régen még az atomenergia felszabadításának módszere sem állt rendelkezésünkre. De úgy tetszik, ezek az erők csak akkor jutnak a birtokunkba, ha egész lényünkkel igyekszünk összegyűjteni őket. Mi mást mondanak az aszkéták, a szentek, a kuruzslók, a látnokok, a költők és a zseniális tudósok? Erről ír egy modern amerikai költő, William Temple is: „Semmilyen különleges felfedezés nem lehetséges, ha maga a lét nem teljes egészében a felfedezés eszköze.” Térjünk vissza tehát a hasonlatunkhoz. A „hadikutatás” a második világháború alatt született. Ahhoz, hogy e módszer szükségessége kiderüljön, „olyan kérdéseknek kellett felvetődniük, amelyek józan ésszel és tapasztalati úton felfoghatatlanok”. Ekkor a hadvezetőknek a matematikusokhoz kellett fordulniuk: „Ha valamilyen helyzeten nyilvánvalóan bonyolult szerkezete és szemmel látható alakulása miatt a szokásos eszközökkel nem tudunk úrrá lenni, megkérjük a tudósokat, tekintsék olybá ezt a helyzetet, mint ahogyan a maguk szakterületén a természet jelenségeit, s alakítsák ki belőle az elméletet. Elméletet gyártani egy helyzet vagy egy tárgy alapján annyi, mint elképzelni az elvont modellt, amelynek tulajdonságai szimulálják a tárgy tulajdonságait. A modell mindig matematikai. Közvetítésével a konkrét kérdések matematikai tulajdonságokká alakulnak.” Olyan tárgy vagy helyzet „modelljéről” van szó, amely túlságosan új vagy túlságosan bonyolult ahhoz, hogy az értelem teljes valóságában fel „ tudja fogni. „Az alapvető hadikutatásban ilyenkor az a célszerű, ha elektronikus számítógépet építünk, amely megvalósítja ezt a modellt. A szabályozógombokat nyomogatva, és figyelve működését, minden kérdésünkre választ kaphatunk, amelyeknek kedvéért a modellt létrehoztuk.” Ezeket a meghatározásokat egy műszaki közlönyből idéztük. Az „éber ember” képéhez, a „mágikus” szellem megértéséhez sokkal fontosabbak, mint a legtöbb okkultista ihletésű mű. Ha a modellt bálvánnyal vagy jelképpel helyettesítjük, és a számítógépet az agy illuminatív működésével vagy hiperéber állapotával, láthatjuk, hogy az emberi megismerés titokzatos útja – amelyet a pozitivista XIX. század hívei tagadnak – valódi és nagyszabású út. A modern technika súgja, hogy annak tekintsük. „A vallásos hagyományokban, a műtárgyakon, a népmesékben és népszokásokban megtalálható jelképek, talányos jelek és titokzatos kifejezések azt bizonyítják, hogy mind Keleten, mind Nyugaton elterjedt az az általános nyelvezet, amelynek történelmen túli jelentése, úgy tetszik, magában a létezésünkben, ismereteinkben, értékeinkben gyökerezik.” Mármost mi a jelkép, ha nem valamely valóság, szerkezet elvont modellje, amelyen az emberi értelem nem tudott teljesen úrrá lenni, de megpróbálja felvázolni „elméletét”? „A jelkép a valóság egynémely arculatát – a legmélyebbeket – mutatja, amelyek végképp kifognak ismereteinken.” Amint a matematikus egy józan ésszel fel nem érhető vagy sose tapasztalt tárgyból vagy helyzetből kiindulva megalkotja a „modellt”, a jelkép tulajdonságai az ily módon elvontan ábrázolt tárgy vagy helyzet tulajdonságait szimulálják, amelyeknek alapvető arculata rejtve marad. Ekkor kellene bekapcsolni az elektronikus számítógépet, amely a modell alapján működne, és akkor a jelkép elárulná a benne rejlő valóságot, és feleletet adna azokra a kérdésekre, amelyek kedvéért létrehozták. Úgy gondoljuk, az emberben van egy ilyenfajta gép. Talán valamilyen, még nem eléggé ismert agyi vagy lelki magatartás működésbe hozhatja. Minden aszketikus, vallásos, mágikus technika erre az eredményre látszik törni, és valószínűleg erre céloz a hagyomány, amely az emberiség egész történetén végighúzódva, „éber állapotot” ígér a bölcseknek. Vagyis a jelképek talán a gondolkodó emberiség eredetétől fogva meglévő elvont modellek, amelyek kulcsot adhatnának nekünk a világegyetem mélyszerkezeteinek megfejtéséhez. De vigyázat! A jelképek nem magát a dolgot, nem magát a jelenséget ábrázolják. De helytelen volna azt gondolni, hogy tisztán és pusztán sémák. A hadikutatásban a modell nem valamely ismert dolog kicsinyített vagy egyszerűsített modellje. Egyszerűen lehetséges kiindulópont a dolog megismerése érdekében. Méghozzá olyan kiindulópont, amely a valóságon kívül helyezkedik el: a matematika világában. Az erre a modellre épült számítógépnek kell majd elektronikus transzokba esnie, hogy gyakorlati válaszokat kapjunk. Ezért teljesen érdektelenek azok a jelképmagyarázatok, amelyekkel az okkultisták pepecselnek. Úgy kezelik a jelképeket, mintha azok a köznapian működő értelemmel felfogható vázlatok volnának. Mintha közvetlenül ezekből a vázlatokból visszakövetkeztethetnénk valamely valóságot. Évszázadok óta így töprengenek az andráskereszten, a szvasztikán, a Salamon csillagon, de hiába, ez a tevékenységük nem vitte előbbre a világegyetem mélyszerkezetének tanulmányozását. Az értelem felséges megvilágosodásának révén Einsteinnek sikerült megsejtenie (nem tökéletesen értve, elsajátítva, megszelídítve) a tér-idő összefüggést. Amennyire értelmünkkel felfogható ez a felfedezés, meg amennyire sikerült saját megvilágosodott képzeletéhez visszakövetkeztetnie, a X jelet vagy az egyezményes triédert használja. De ez a rajzolat nem a valóság vázlata. Közönségesen nem használható. Afféle „kelj fel és járj!” a fizikai-matematikai ismeretek összességében. És még ha valamely hatalmas agyban működésbe lép is ez az egység, csak azt sikerül azonosítani, amit a triéder felidéz; az univerzumba, ahol az ábrával jelölt törvény megvalósul, nem sikerül átjutnia. E lépés megtétele után azonban megtudhatjuk, hogy létezik az a másik világ. Meglehet, hogy minden jelkép ugyanilyen. A fordított szvasztika vagy horogkereszt, amelynek eredete a legtávolabbi múltba vész, talán annak a törvénynek a „modellje”, amely mindenfajta rombolást szabályoz. S talán valahányszor anyagi vagy szellemi pusztítás zajlik, az erőviszonyok talán megfelelnek ennek a modellnek, ugyanúgy, ahogyan a tér-idő kapcsolat megfelel a triédernek. Ugyanígy – tudjuk meg Eric Temple Bell matematikustól – a spirális minden fejlődés mélyszerkezetének a „modellje” lehet (az energia, az élet, a tudat fejlődésének). Az is lehet, hogy „szuperéber” állapotban az agy tud úgy működni, mint egy számítógép a betáplált modell alapján, és ily módon a szvasztikából kiindulva eljut a rombolás egyetemes szerkezetéig, a spirálból kiindulva pedig a fejlődés egyetemes szerkezetéig. A jelek, a jelképek talán szellemünk felsőbbrendű gépezetének szánt modellek arra az esetre, ha értelmünk a köznapitól eltérő síkon működik. Köznapi állapotában értelmünk talán a legfinomabb csücskével rajzolja meg azokat a modelleket, amelyek révén a felsőbbrendű szintre átjutva, magáévá tudja tenni a dolgok végső valóságát. Amikor Teilhard de Chardin kitűzi a maga „Ómega pontját”, talán a fejlődés végső fokának „modelljét” példázza. De ahhoz, hogy érezzük ennek a pontnak a valóságát, hogy a maga mélységében megéljük a mégoly kevéssé elképzelhető valóságot, ahhoz, hogy a tudatunk beépítse ezt a valóságot, tökéletesen a magáévá tegye -ahhoz, hogy végső soron a tudat maga „Ómega ponttá” váljék, és felfogja mindazt, ami ezen a ponton felfogható: a földi élet végső értelmét, a tökéletes szellem kozmikus sorsát bolygónk idejének végeztén túl; ahhoz, hogy megvalósuljon az átmenet a gondolatból az ismeretbe, valamilyen más intelligenciának kellene működésbe lépnie. Nevezhetjük analógiás értelemnek, nevezhetjük misztikus megvilágosodásnak, nevezhetjük a tökéletes megfigyelés állapotának. Ugyanígy talán az örökkévalóság gondolata, a transzfinit gondolata, az Isten gondolata stb. a mi „modellünk”, és arra való, hogy értelmünk más területén, általában szunnyadó területén hozzásegít bennünket azokhoz a válaszokhoz, amelyek kedvéért megteremtettük őket. Azt kell jól megfontolnunk, hogy talán a cro-magnoni varázsló szemében a legfenségesebb gondolat a bölényrajzzal egyenértékű. Makettről van szó ugyanis. Az agy titkos övezetében majd működésbe lépnek a modell alapján a számítógépek. A varázsló transzba esik, és átkerül a bölényvilágba, egy pillanat alatt minden részletét átlátja, és meg tudja jósolni a következő vadászat helyét és idejét. Ez a mágia legalacsonyabb foka. A legmagasabb fokon a modell nem rajz vagy szobrocska, még csak nem is jelkép. Hanem gondolat, amelyet a lehető legcsiszoltabb biner értelem szült. S ez a gondolat azért született, hogy a kutatás új szakaszába lépjünk: az analógiás szakaszba, amely minden hadikutatás második félideje. Úgy véljük, hogy az emberi szellem legmagasabb, legtermékenyebb tevékenysége abban áll, hogy a még alig ismert, nehezen elindítható másfajta szellemi tevékenységhez „modelleket” készít. Ilyen értelemben mondhatjuk: minden felfogható jelnek, jelképnek, egy másfajta valóság felidézésének. És ez az ember végtelennek feltételezett hatalmára nyit új távlatokat. Nem adja meg minden dolgok kulcsát, mint ahogyan a jelszakértők gondolják. Nincs benne minden mindenben. A spirál nincs benne a keresztben. A bölényrajz nincs benne abban a fényképben, amely a médiumra hat, Teilhard Omega pontja nincs benne Dante Poklában, a menhir nincs benne a katedrálisban, Cantor számai nincsenek benne az Apokalipszis számaiban. Ha vannak is „makettek” mindenről, ez nem jelenti azt, hogy egymásba tolható zsúrasztalra hasonlítanának, vagyis nem holmi egységes, szétszerelhető szerkezetet alkotnak, amelyből megfejthetnénk a világegyetem titkát. Ha a szuperéber állapotban lévő értelemnek szánt legnagyobb modelleknek nincs dimenziója, vagyis gondolatok, bizony fel kell hagynunk azzal a reménnyel, hogy a nagy piramisban vagy a Notre-Dame homlokzatán megtaláljuk a világegyetem makettjét. Ha létezik az egész világegyetemnek makettje, az csakis az emberi agyban, a legcsodálatosabb intelligenciában, annak is a legrejtettebb zugában létezhet. De vajon az univerzumnak nincs más forrása, mint az ember? Hiszen ha az ember végtelen, miért ne lenne a világegyetem a végtelen és még valami? Azonban ha már egyszer felfedeztük, hogy minden makett, modell, jel, jelkép, egyszer csak megtaláljuk a kulcsot. Nem azt, amelyik a megfejthetetlen rejtély ajtaját nyitja, ami különben nem létezik, vagy éppenséggel Isten kezében van. Mégis valamilyen kulcsot, nem a bizonyosságét, hanem a magatartásét. Arról van szó, hogy el kell indítani azt a „másfajta” értelmet, amelynek a makettet szánták. Arról van tehát szó, hogy a közönséges éber állapotból szuperéber állapotba kell kerülni. Résen kell lenni. Nincs benne minden mindenben. Az éberség azonban minden. Louis Pauwels – Jacques Bergier https://charoninstitute.wordpress.com/ |