Lépj ki régi cipődből : Feláldozni önmagunkat másokért  Sok ember, nő és férfi egyaránt, érzi állandóan azt a késztetést, hogy segítenie kell másokon.A legkülönfélébb dolgokkal törődnek. Törődnek a partnerükkel, a gyermekükkel, a szüleikkel, a cégükkel, a közösséggel, az egyesülettel, és még sorolhatnánk. A figyelmüket és a gondolataikat szinte mindig valaki más köti le. Nagyon szorgalmasak, és ritkán tudnak megnyugodni. Szinte minden idejüket – még az estéjüket is – azzal töltik, hogy valaki másért tesznek valamit. Minden elképzelhető dologban benne vannak. Ezek az emberek gyakran végeznek segítő munkát, például ápolók vagy szociális munkások. A gondolataik mindig csak egy kérdés körül forognak: Mit tehetnék még? Az ínséges időkben sok szülő azt hangoztatta: „A gyermekeinknek majd jobb lesz, mint nekünk!” Másként megfogalmazva: „Feláldozom az életemet, az egészségemet, a boldogságomat a gyermekeim boldogságáért!” Habár az ínséges időket ma már csak kevesen érzik, sok szülő még mindig így gondolkodik, és öntudatlan döntéseket hoz. A nők a férjeikért és a gyermekeikért élnek. A férjek a családjukért élnek és dolgoznak. A felnőtt gyermekek az anyukért és az apjukért élnek. Mások a cégért áldozzák fel magukat, az egyesületért, másokért élnek. Hát nem csodálatos, hogy annyi ember van, aki másokat támogat, és önzetlenül, áldozatosan él? Hát nem csodálatos, hogy sokan ma is Teréz Anya és Assisi Szent Ferenc példáját követik?  Arra kérlek, hogy ezen a ponton figyelj oda, és tedd fel magadnak a kérdést: Milyen ember az, aki másokért él? Hogy néz ki? Milyen arckifejezéssel éli az életét? Boldog, egészséges és kiegyensúlyozott? Békét és nyugalmat teremt maga körül? Ha te magad is azok közé tartozol, akik feláldozzák magukat, akkor kérlek, tedd fel magadnak a kérdést: „Milyen arc néz vissza rám a tükörb l? Boldog, egészséges és kiegyensúlyozott ember vagyok?” Ha erre a kérdésre egy őszinte „nem” a válasz, akkor rájössz, hogy itt valami nincs rendben. Akkor arra invitállak, hogy állj meg egy pillanatra, és nézz magadba, hogy feltehesd magadnak az élet legfontosabb kérdéseit: „Mit keresek itt valójában? Mi értelme az életemnek? Mi értelme van mindennek?” Sajnálatos módon az olyan emberek többsége, akik sokat tesznek másokért, elhanyagolják saját magukat. Kevés idejük van magukra, ritkán tudnak kikapcsolódni és nyugodtan kiélvezni valamit. Ritkán ajándékozzák meg magukat valami széppel, és ritkán utaznak el pihenni. És ezek az önfeláldozó emberek egyszer csak úgy érzik, hogy kiégtek.Addig dolgoznak, amíg a testük bedobja a törülközőt. Elsőként általában gerincproblémák jelentkeznek náluk. Hiszen ezek az emberek láthatatlan terhet cipelnek, elsősorban nem tudatos bűntudatot. Te is ezek közé az önfeláldozó emberek közé tartozol? Amennyiben igen, akkor tedd fel magadnak a kérdést, hogy továbbra is így akarsz-e élni. Ez az élet nem arra lett kitalálva, hogy feláldozd magad. A Jóisten nem fog kitüntetni téged ezért. Az önfeláldozás egy program, és azt jelenti, hogy nem szereted saját magadat. Ráadásul valójában azoknak az embereknek sem teszel szívességet, akikért feláldozod magad. Azt mutatod meg a gyermekeidnek, hogy hogyan kell boldogtalanul élni. Tényleg ezt akarod? Miért áldozzák fel magukat egyes emberek másoknak cselekedeteik által? Ez kétségbeesett próbálkozás, amely a szeretet megszerzésére irányul. Egy olyan program, amelyet korán megtanultunk valamelyik szülőnktől. Elképzelhető, hogy ellestük tőlük ezt a viselkedést, és azt mondtuk: „Én is így akarok élni.” Esetleg megértettük a szülők üzenetét, amely így hangzott: „Ha sokat teszel másokért, akkor rendben vagy, akkor megdicsérünk és szeretünk.” Már kisgyermek korunkban az önfeláldozás programja mellett döntöttünk. Annak idején nem volt más választásunk, később pedig elmulasztottuk megváltoztatni a programot. Magától értetődővé vált. Nem számít, hogy negyven vagy hetven éves vagy, ebből a régi cipőből bármikor kiléphetsz. Hozhatsz új döntést. Sohasem leszel boldog azáltal, hogy feláldozod magad másokért. Bizonyos idő elteltével azonban boldogtalanná és beteggé válsz, ha még nem vagy az. Aki feláldozza magát, többnyire nem vallja be magának, hogy valamit meg akar szerezni. A másik ember hálája után sóvárog, dicséretet és elismerést akar kapni az áldozatért cserébe. Ez nem tudatosan történik. „A legnagyobb adakozók általában a legaljasabb megszerezni vágyók” – mondta nekem egyszer az egyik tanárom. Az asztal fölött adnak, az asztal alatt pedig – nem tudatosan – tartják a markukat, és ellenszolgáltatást várnak. Mit gondol az a „valami” az önfeláldozó emberekben? Hogy hangzik az a döntés, amelyet egykor meghoztak? Belül a következőket hallja: „Nem vagyok rendben úgy, ahogyan vagyok. Senki sem szeret önmagamért. Csak akkor érek valamit, ha valami jót teszek, és csak akkor számíthatok arra, hogy szeretni fognak. Előbb hasznossá kell tennem magam. Előbb be kell bizonyítanom, hogy megérdemlem az elismerést, a dicséretet és a szeretetet. Ki kell érdemelnem, hogy szeressenek!” Ismerősen hangzanak ezek a mondatok? Emlékezz vissza, hogy mit vártak tőled a szüleid. Mi volt a feltétele a dicséretüknek és az elismerésüknek? Mikor voltál jó kisfiú vagy jó kislány? Számos szülő a következő utasításokat adta: „Tedd magad hasznossá. Legyél szorgalmas. Bizonyítsd be, hogy érsz valamit. Akkor rendben vagy. Akkor meg foglak dicsérni.” Ezek a gyerekek már nagyon korán mindent megtettek azért, hogy megfeleljenek szüleiknek, hogy bebizonyítsák nekik, hogy érdemesek szeretetükre. Emlékezz vissza, hogy nálatok otthon mi történt. Az önfeláldozó ember a lelke legmélyén rossz véleménnyel van saját magáról. Azt szeretné, ha ezeket a bántó gondolatokat a külvilág megerősítené, mintha tükörbe nézne. Ez egy boldogtalanság-program. Változtasd meg!  Sohasem késő. Ha figyelmesen olvasod, rengeteg javaslatot fogsz találni, amelyek segítségével új útra térhetsz, az önmagad iránti szeretet útjára. Ez a folyamat egy döntéssel kezdődik: „Teljes szívemből azt kívánom, hogy képes legyek elfogadni és szeretni önmagamat. Kitárom szívemet a saját magam iránti szeretet felé.” Minden ember arra vágyik, hogy szeressék és elismerjék; arra vágyik, hogy észrevegyék és értékeljék; arra vágyik, hogy megértsék és elfogadják olyannak, amilyen. Együttérzésre, érintésre, mosolyra, bátorításra, vigasztalásra és arra a visszajelzésre vágyik, hogy „Úgy vagy rendben, ahogyan vagy”. A legtöbben gyermekkorukban megtanulták, hogy mindez nincs ingyen, hogy a szeretetet és az elismerést ki kell érdemelni. A bennünk lakozó gyermek továbbra is azt hiszi, hogy sokat kell tennie mások szeretetéért és elismeréséért. Pontosan úgy, ahogyan annak idején segíteni akart a szüleinek, vagy akár meg akarta menteni őket, felnőttként is más emberekről vagy állatokról gondoskodik. A szívedben éhező, szeretetre vágyó ember, aki elsősorban másokért létezik, ellentételezésben és elismerésben reménykedik. Megtört szívvel kóborol a világban, és a jósága révén gyógyulásban, együttérzésben és annak megerősítésében reménykedik, hogy jó és kedves ember. A legkevesebb, amiben reménykedik, a köszönetnyilvánítás.  Sajnos azonban csalódni fog, mert csalódnia kell. Azok, akik feláldozzák magukat másokért, sohasem lesznek boldogok, és szinte sohasem válnak valóra a reményeik. Sokévnyi önfeláldozás után pontosan a reményeikkel ellentétes dolgok fognak bekövetkezni: Azt a nőt, aki húsz éven keresztül feláldozta magát a férjének, és mindent megtett érte, húsz év után el fogja hagyni a férje. Másik nőt fog keresni magának, gyakran egy fiatalabbat. Azt a férfit, aki minden áron meg akart felelni a feleségének, és az ízlése szerint alakította a ruhatárát, a frizuráját, a szabadidős tevékenységét, végül unalmasnak fogják titulálni, és elhagyják. Azok a szülők, akik egész életükben a gyermekeikért gürcöltek, és akiket sokszor anyagilag is támogattak, végül gyakran magányossá válnak, és már annak is örülnek, ha a gyerekek legalább karácsonykor rájuk nyitják az ajtót. A gyermekük – életük értelme – idő közben a saját életét éli.Kérlek, tedd fel magadnak a kérdést: Jelen pillanatban saját magamért vagy másokért élek? És amennyiben az energiáim és az időm nagy részét másokra fordítom, ez a munka örömet okoz nekem, teljessé és boldoggá tesz engem? Áldozatnak lenni Sokan érzik úgy, hogy valaki vagy valami áldozatai: a legtöbben közülük a szülei áldozatának érzik magukat. Meggyőződésük szerint a szüleik rengeteg hibát követtek el, ezért hátrányos helyzetbe kerültek. Ha a szüleik mások vagy jobbak lettek volna, vagy más emberek lettek volna a szüleik, akkor ma sokkal jobban éreznék magukat, gondolja ezekben az emberekben „valami”.  Mások úgy érzik, hogy tanáraik voltak rosszak, vagy hatalmaskodó és igazságtalan főnökük áldozatai, esetleg partnerük uralkodik felettük. Ha egyik vagy másik ember nem (lett) volna olyan, amilyen, akkor sokkal jobban alakul életük. Ugyanakkor sok szülő érzi magát kezelhetetlen gyermeke áldozatának. Az emberek többsége általában másokat hibáztat a saját elégedetlenségéért. Ha senkit sem tud felelőssé tenni, akkor magát az életet okolja. Ebben az esetben olyan gondolatok merülnek fel benne, mint például, hogy „Az élet igazságtalan”. Ennek a hozzáállásnak van egy (kétségbe vonható) előnye: Nem kell a megoldáson törnöm a fejem. Sem belsőleg, sem külsőleg nem kell változnom. Úgy határozok, hogy tovább szenvedek, mivel másé a felelősség. Mindent úgy csinálhatok tovább, mint eddig, hiszen én magam nem tudok változtatni az állapotomon. Ennek a hozzáállásnak a hátránya a következő: Ha továbbra is így gondolkodom, valóban nem tudok változtatni az életemen. Átadom a saját magam fölötti hatalmat, és ilyen gondolatokkal telve, áldozatként az öntudatlanságot választom. Azt választom, hogy továbbra is öntudatlanul kiszolgáltatom magam más erőknek, más embereknek és a sorsnak. Hiszen ha mások a felelősök az én sorsom miatt, akkor hatalmuk van felettem.Pontosítsuk még egyszer a fenti gondolatmenetet. Azt mondom: „A te hibád, hogy boldogtalan vagyok, és hogy rosszul érzem magam.” Ezáltal elfogadom, hogy annak a másik dolognak vagyok az áldozata. Ezáltal átadom valaki másnak a hatalmat önmagam és a sorsom felett. Ezáltal én magam választom azt, hogy a jövőben is öntudatlannak és kiszolgáltatottnak érezzem magam. Ezáltal egyáltalán nem tudok változtatni az életemen, és minden marad a régiben. Tedd fel magadnak a kérdést: Kit hibáztatok az életem miatt, a boldogtalanságom miatt, a csalódások miatt, stb.? Mondd ki hangosan is, amire eddig csak gondoltál vagy vesd papírra: „Az anyám a hibás azért, hogy… Az expartnerem a hibás azért, hogy… A partnerem a hibás azért, hogy… A gyermekem a hibás azért, hogy… A szüleim, az expartnerem, a partnerem, a gyermekem, az élet igazságtalanságának áldozata vagyok…”  Végül tedd fel magadnak a következő kérdést: Meddig akarom még játszani ezt a játékot? Készen állok arra, hogy most azonnal véget vessek ennek a játéknak? A legtöbb ember nincs tudatában annak, hogy áthárítja a felelősséget, és valaminek az áldozata. Találkoztam olyanokkal, akik azt mondták: „Az az ember ott egy idióta.” Én pedig feltettem a kérdést: „Nem veszed észre, hogy elítéled azt az embert, és az áldozatává válsz?” Mire a válasz: „Egyáltalán nem ítélem el, de akkor is idióta. És egyáltalán nem vagyok az áldozata.” Vizsgáljuk meg további példákon keresztül az áldozati játékot, hogy jobban érthető legyen. Egy férjezett asszony a következőket panaszolta el az egyik szemináriumon: „Nagyon nehezen viselem el a férjem hangulatváltásait.” A feje eközben azt gondolja, hogy „Ha a férjem nem lenne hangulatember, sokkal boldogabb lennék”. Más nők szintén így érvelnek: „Ha a lányom rendszeretőbb lenne, sokkal boldogabb lennék. Ha a fiam nem drogozna, sokkal boldogabb lennék.” A férfiak például a következőket gondolhatják: „Ha a főnököm végre elismerné a teljesítményemet, sokkal boldogabb lennék. Ha a feleségem kevesebbet nyaggatna, sokkal boldogabb lennék.” Ezen nők és férfiak tudata elsősorban másokat hibáztatja saját viselkedésükért, és azt mondják: „Tulajdonképpen nekik kellene máshogy viselkedniük. Nem akarom, hogy ilyenek legyenek.” Tehát nemet mondanak a meglévő állapotra. A gondolataikon keresztül ugyanakkor saját magukat is elítélik, és feleségük, férjük, főnökük vagy gyermekük áldozataivá válnak. Amennyiben az „Azért szenvedek, mert a másik ilyen és olyan” gondolatát nem vonjuk kétségbe, a gondolat tulajdonosa folyamatosan rosszul fogja érezni magát. Mindig újabb és újabb elkövetőket kell találnia a környezetében, akik befolyásolják az életminőségét, és megakadályozzák abban, hogy boldog és elégedett élete legyen. Azzal, hogy elítélünk másokat, számtalan ember áldozataivá válunk: erőszakos vezetőké az autópályán, sztrájkoló mozdonyvezetőké, a német piacra betolakodó keletieké és a sokat kereső menedzsereké.  A dohányosok, a hűtlenkedő partner, a lusta gyermekek, a meg nem értő tanárok és a politikusok áldozatainak érezzük magunkat, de a sort még hosszan folytathatnánk. Arra kérlek, hogy egy csendes órán készíts egy összeállítást (ha lehet toll és papír segítségével) azokról az emberekről és helyzetekről, amelyek ritkán vagy gyakran felbosszantanak. Minden egyes példa esetében jusson eszedbe, hogy az életed során mindig más embert vagy egy szituációt tartasz felelősnek, és ez által te magad áldozattá válsz. Aki ilyen áldozattudattal él, az nem lehet boldog. Ez a tudatállapot a test szintjén nyomást, feszültséget, korlátoltságot és nehézséget teremt, illetve olyan negatív érzelmeket kelt életre, mint a harag, a düh, az öntudatlanság, a kiszolgáltatottság, a szomorúság és a depresszió. Bosszankodás és düh Ha te magad nem is tartozol ezek közé az emberek közé, biztosan ismersz olyanokat, akik gyakran vagy akár állandóan bosszankodnak valamin, felizgatják magukat, szitkokat szórnak, panaszkodnak, siránkoznak, sopánkodnak, és gyorsan a plafonon vannak. Ha valaki rákérdez a viselkedésükre, gyakran kiderül, hogy el sem tudják képzelni az életet bosszankodás nélkül. Számukra a világ és a többi ember egyszerűen bosszantó. Szinte kényszert éreznek a bosszankodásra. Azonban a bosszankodás is csak megszokás. Többnyire a szülők is előszeretettel bosszankodtak, és tovább kell vinni a hagyományt. Az ember nem csak a fontosabb dolgokon bosszantja fel magát, hanem elsősorban azokon az apróságokon, amelyek rendszeresen előfordulnak az életben: foltos lesz az ing, késik a vonat, esik az eső, dugó van, kevés az idő, és még hosszasan sorolhatnánk. A „felbosszantom magam” kifejezés hűen tükrözi a valóságot. Nem másokat bosszantunk fel, hanem saját magunkat. Saját magunknak okozunk kárt. Néha olyat is mondunk, hogy „ez vagy az nagyon bosszant engem”, de az az igazság, hogy mindig magamat bosszantom fel.  A bosszankodáshoz általában egy „nem” is társul. Azon bosszankodunk, hogy bosszankodunk. A bosszankodás olyan döntés, amelyet én magam hoztam meg. „Bosszankodni akarok, fel akarom dühíteni magam ezen vagy azon, még akkor is, ha nyugtalanná tesz, kibillent az egyensúlyomból, felviszi a vérnyomásomat, és hosszú távon megbetegít.” Bosszankodni akarunk. Azon imádkozunk, nehogy valaki elvegye tőlünk a bosszankodásunkat. Vajon mi az oka annak, hogy ilyen erősen ragaszkodunk a bosszankodáshoz? Mit ad nekünk a bosszankodás? A bosszankodás előnye a szórakoztatásban rejlik, illetve abban, hogy eltereli a figyelmünket. Aki bosszankodik, az elfoglalja magát azzal, ami bosszantja. A bosszankodás eltereli a figyelmemet saját magamról, azokról a dolgokról, amelyek arra várnak, hogy foglalkozzanak velük: a belső űr, az unalom, az értelmetlenség érzése, a magány, az öntudatlanság és a tehetetlenség. Nagyon kevesen akarnak ezekkel a dolgokkal foglalkozni, pedig ezek a dolgok mindannyiunkban megtalálhatóak. Emberi mivoltunk részei.  Van választásunk: Te is eldöntheted, hogy milyen gyakran akarsz bosszankodni, vagy milyen gyakran hagyod magad felbosszantani. Te döntöd el, hogyan reagálsz egy külső behatásra. Nehogy azt hidd, hogy nincs hatalmad a bosszankodás felett. A hatalom a tiéd.Mielőtt bosszankodni kezdesz, mindig meghozol egy döntést: „Megint bosszankodni akarok. Ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. Már érzem is, hogy forr bennem a düh. Visszatartom a lélegzetemet, a nyomás egyre nő, és mindjárt robbanok…” Ezek a gondolatok néhány másodperc alatt végigfutnak az agyadon. Amikor legközelebb bosszankodni kezdenél, fogd vissza magad, és ha észreveszed, hogy feltámad benned a bosszúság, parancsolj megálljt magadnak, vegyél egy mély lélegzetet, és figyeld meg, hol szorít, hol forrong, és hogy milyen testi és érzelmi folyamatok játszódnak le benned. Néhány percig lélegezz lassan és mélyeket. Érezd, hogy mennyi marad a mérgedből. A legtöbb esetben a bosszúság már egy perc után alábbhagy, vagy teljesen elszáll. Próbáld ki! Hozz új döntést! Ha egy napon keresztül alaposan megfigyeled magad, egyre több olyan pillanatot fogsz felfedezni, amelyben „apró” bosszúságok érnek. Példák: A partnered vagy a gyermekeid nem csavarták vissza a fogkrémes tubus tetejét, nem hajtották le a vécé ülőkét, vagy nem pakolták el maguk után a koszos edényeket, holott ezeket elvárnád tőlük. Az autódra olyan szorosan ráparkolt valaki, hogy csak hosszas manőverezés után tudsz kiállni. A férjed már megint nem töltött ablakmosó folyadékot az autóba, nem pakolt el az autóban, vagy nem jelentette át a biztosítást, pedig megbeszéltétek. Valaki eléd tolakszik a pékségben, a munkatársad váratlanul megbetegszik, és neked kell elvégezned az ő munkáját is, a rádióban esőt mondanak a hétvégére. Néhány apró esemény, amely az év minden napján emberek millióival történik meg. Sokan naponta tíznél többször élnek át ehhez hasonló apró vagy közepes „bosszúságokat”. A kérdés az, hogyan reagálunk ezekre. A bosszankodás pillanatában feltámad bennünk a nyugtalanság és a bizonytalanság. A gyomrunk összerándul, a lélegzésünk kiesik a megszokott ritmusból. Azután el is felejtjük a dolgot, vagy kikerül a látóterünkből. Nagyon kevés olyan ember van, aki ilyenkor megáll, és tudatosítja magában, hogy mi zajlik le benne ebben a pillanatban, és hogy mit cselekszik. Bosszankodnak egy keveset, azután gyorsan lenyelik a bosszúságot, és folytatják a napot. A sok apró bosszúság lenyelése és elfojtása azonban következményekkel jár. Az apró bosszúságok energiája idővel felgyülemlik bennünk, és egyre jobban összecsomósodik. Ez krónikus idegességhez és elégedetlenséghez (azaz boldogtalansághoz) vezet. A bosszúság energiája idővel a düh energiájává válik. Mivel azonban nem tanultuk meg, hogyan kezeljük egészségesen a dühöt, például hogyan alakítsuk át valami mássá, ezért vagy fortyogó kuktaként éljük le az életünket, vagy depressziós, leterhelt emberekké válunk. Az elfojtott bosszúság, és az abból keletkező düh szenvedést okoz nekünk. És mivel senki sem mutatta meg nekünk, hogyan kezeljük a dühöt, valamint gyermekkorunktól fogva rendes kislányok és szófogadó kisfiúk akarunk lenni, úgy érezzük, hogy tehetetlenül ki vagyunk szolgáltatva a düh energiáinak. A düh éppen ezért nagyon gyakran a tehetetlenséggel és az öntudatlansággal párosul.A bosszúságod miatt arra biztatlak, hogy egyre alaposabban figyeld meg, mit és hogyan cselekszel a hétköznapokban.  Vedd észre minél gyakrabban, mikor vagy bosszús, miért bosszankodsz, és hogyan kezeled a bosszúság során keletkezett energiákat. Ha vezetsz naplót, esténként emlékezz meg ezekről a helyzetekről, és néhány héten keresztül jegyezd is le őket |