Bár itt vagyunk a korszakhatárnál, mégis csak nagyon ritkán és felületesen tesszük fel magunknak a kérdést, hogy mi a célja ezeknek a felgyorsult változásoknak. Amennyiben komolyan vesszük, hogy tudatos isteni társ-teremtővé válunk, akkor egyre tisztábban kéne látnunk, hogy hová tartunk, hogy mi az a cél, ami felé törekszünk - hiszen pont ezáltal tudjuk a leggyorsabban elérni. Ehelyett sokszor csak egyre zűrzavarosabbá válik a kép. Mi a felemelkedés? Milyen lesz az új ember? Még a spirituálisan előrehaladottak közül is sokan a naív mennyország képét vetítik maguk elé. Ahogy néha mondani szoktam: rózsaszín felhőkön ülve balalajkázunk, és minden vélt vagy valós szükségletünk (mondjuk angyali közreműködéssel) azonnal kielégül. Nincsenek tennivalók, nincsenek kihívások, nincsenek leckék – minden elképzelhető és elképzelhetetlen vágyunk még a létrejöttének pillanatában kielégül. Vajon ez a spirituális ösvény végcélja? Nem valószínű. Ahogy Orin mondta: „ameddig az én szintemről ellátunk a kihívások sohasem érnek véget”. Ez pedig egy galaktikus mester szintje, akinek egyetlen inkarnáció elég volt a földi leckék elsajátítására…  Sokan az életüket egy megoldandó problémának tekintik, úgy gondolják, ha még ezt és ezt megoldják, megszerzik – ezek a hétköznapi gondolkodásban általában az anyagi javak – akkor utána megszűnik minden problémájuk, és majd akkortól „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”. Ezzel szemben az új energiás tanítás azt mondja egyrészt, hogy ha ezt a jövőbe vetítjük ki, mindig ott is marad, másrészt, ha nem tanulunk meg MOST boldognak lenni, nem tanuljuk meg MOST jól érezni magunkat – vegyen körül konkrétan bármi – akkor jó esély van rá, hogy ez később sem fog bekövetkezni. Tehát az életünk egy út – vagy ösvény, ha úgy tetszik – olyan folyamat, melynek során megtanulunk kezelni bizonyos helyzeteket, kihívásokat, majd amikor ezeket már uraljuk, újabbak, nehezebbek, bonyolultabbak jönnek a helyükbe. Vagyis meg KELL tanulnunk élvezni, hogy újabb és egyre nehezebb problémákat oldunk meg – és a dolog természeténél fogva minél eredményesebbek vagyunk, a következő kihívások annál nagyobbak lesznek. Nagyobb kihívások, több felelősség… És ez a szabad akarat földi iskolájának egyik legfontosabb tanítása. Érdemes talán még egy kicsit tovább menni ebben: az tehát a tanítás lényege, hogy nem a kihívások fognak eltűnni az életünkből – jóllehet, természetük az idő elteltével változhat – hanem a saját hozzáállásunk változik a tanulási folyamat során, és természetesnek és szükségszerűnek tekintjük ezeket. Ha újabb kihívással nézünk szembe, nem személyes sértésnek tekintjük, hanem az univerzum kivételes jóindulatának, hogy méltónak talált minket egy ekkora kihívás megoldására is. Hiszen valamelyik korai Kryon-könyvben ott volt a tanítás: „a legsúlyosabb kihívás közepette is emlékezz, hogy arany tálcán ott van melletted a megoldás”.  Megszűnik a polaritás a felemelkedés során? Mivel az anyag és a szellem ugyanannak a „botnak” a két vége, természetesen nem szűnik meg, csak akkor, amikor a forrás belélegzik, és minden teremtését visszavonja önmagába, vagyis hindu szóval, amikor véget ér egy manvantara. Most épp a „kilégzés” után vagyunk, tehát ez még meglehetősen soká fog bekövetkezni. És akkor mi a megoldás? Helyesen kezelni a polaritást, felismerni, hogy az isteni teremtő energia csatornái vagyunk, és ezt az energiát a figyelmünk révén irányítjuk. És ezáltal ha a figyelmünket a nekünk nem tetsző dolgokra fókuszáljuk, azokat teremtjük az életünkben: a hiányt, a szenvedést, az ítélkezést, a félelmet, és így tovább. Minél jobban előrehaladunk a spirituális úton, annál több teremtő energiát tudunk leközvetíteni, annál magasabb és finomabb szintekről – és annál nagyobb a felelősségünk, hogy mire irányítjuk ezt életünk minden pillanatában. Odafigyelhetünk a táplálkozásunkra, meditálhatunk rendszeresen, de ha még mindig fenntartjuk az elkülönültséget és az ítélkezést, ha néha mégis úgy gondoljuk, hogy „dögöljön meg a szomszéd tehene is”, akkor jó részt ez fog manifesztálódni az életünkben. A fegyelmezett életvitel egyfajta eszköz a teremtő energiáink irányítására. Nem arról van szó, hogy ezért majd jutalmat kapunk, mert jó kisfiúk és kislányok voltunk, és nem csináltunk rosszat – hiszen, ha „rossz leszel, nem szeretlek”. Nem. Az önismeret és az önmegfigyelés révén egyre inkább uralnunk kell életünk minden pillanatát. Természetesen ez a folyamat nem minden pillanat tökéletes uralásával kezdődik, hanem azzal, hogy egyre többször felismerjük az elkülönült, az ítélkező, a félelemmel telt gondolatainkat és érzelmeinket – majd amilyen gyorsan tudjuk, elvonjuk erről a fókuszunk révén erre továbbított energiát. Nem adjuk át magunkat a káprázatoknak, a félelemnek, az automatikus ítélkezésnek. Orin azt mondja: „Egyetlen pozitív gondolatok a negatív gondolatok tucatjait semlegesítheti”. Tehát egyáltalán nem reménytelen a feladat, de vegyük észre, hogy nem abból áll, hogy „minden héten kétszer meditálok, és ezzel mindent megtettem a spirituális fejlődésem érdekében”. Meg „elolvasom a pozitív gondolatokat, és szívből egyetértek velük”. Nagyon szép! És amikor a híradót nézed, és a katasztrófákon csámcsogsz? Amikor az összeesküvés-elméletekre irányítod a figyelmedet? Ha észrevesszük a saját negativitásunkat, nem önbüntetéssel kell rá reagálni, hanem a polaritás másik végpontjára irányított fókusszal. Igazából ilyesmit jelentett a „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”. ESPAVO |