Thorwald Dethlefsen - A Sors Mint Esély Itt olvasható: http://eudoxia.pokhalo.hu/A%20sors%20mint%20esely.pdf Az ezoterikus világkép A tudomány kizárólag funkcionálisan gondolkodik. Ez olyan magától értetődő számunkra, hogy csodálkozva kérdezzük, egyáltalán hogyan lehetne gondolkodni még anélkül, hogy utat ne nyitnánk a zabolátlan fantáziának. Az ezotéria tartalomban gondolkodik, ez azt jelenti, hogy nemcsak a valóság „hogyan”-jára, hanem mindenekelőtt „miért”-jére kérdez rá. Ez a miért a dolgok értelmére vonatkozik, s így nem más, mint a tulajdonképpeni összekötő kapocs a megjelenési formák világa és az ember között. A dolgok értelme mint igazság azonban mindig csak az egyes ember számára nyilvánulhat meg, ezért nélkülöz minden nyilvánosságot. Az ezotéria tehát aszociális. A tudománynak az a követelménye önmagával szemben, hogy mindenki számára megközelíthető legyen. Aki elég tehetséges, megfelelő mennyiségű szorgalom befektetésével a tudományt elsajátíthatja. A tudomány átadható. A tudás nem. A tudást sajnos gyakran összekeverjük olyan felhalmozott ismeretekkel, amelyek teljességgel érdektelenek, céltalanok. Ez utóbbi átadható, a valódi tudást azonban szorgalommal sohasem érhetjük el, csak olyan teljességgel személyes, individuális megismerési aktussal, amely metafizikus természetű, s amely nagyvonalúan nem vesz tudomást a tömegek azon követeléséről, hogy „a tudás legyen mindenkié”. A valódi tudás mindig saját tapasztalatunk eredménye, sem átvenni, sem továbbadni nem lehet. Amit másoktól veszek át, azt csak hihetem, de sohasem tudhatom. Az sem számít, jó okom van-e arra, hogy valamiben higgyek vagy sem. Hinni annyi, mint nem tudni. Ezen a valószínűség-számítások sem változtathatnak. Ebből a szempontból a természettudomány olyan hitközösségnek tűnik, amely a felismerhetetlenségig újrarágja néhány valóban tudó ember tudásának morzsáit. Mindezzel semmiképpen sem szeretnénk leértékelni a hitet, hiszen a hit a tudás elérésének legfőbb előfeltétele. A hit alapvetően azt jelenti, hogy lehetségesnek tartunk valamit; márpedig azt, amit nem tartunk lehetségesnek, nem tapasztalhatjuk meg. A hit és a tudás két különböző fokozat, amelyek kölcsönösen feltételezik egymást, mindkettőnek megvan a maga jogosultsága, de nem szabad összekeverni őket egymással. Miként a tudás mindig az egyes emberé volt, az ezotéria is csak a keveseké. Ezek a kevesek – akik a megismerés keskeny ösvényét járták, hogy tudóvá váljanak – alkotják az ezoterikusok körét, az úgynevezett „belső kört” (esoteros görögül annyit jelent: belső). Ezt a kicsiny belső kört a lényegesen nagyobb exoterikusok köre veszi körül, a külső kör (exoteros görögül annyit jelent: külső). Később, a polaritás törvényének vizsgálata során világosabbá válik majd számunkra, hogy e két kör feltételezi egymást, s hogy egzisztenciáját mindkettő a másik pólusnak köszönheti. Ebből a tudásból az következik, hogy az ezoterikus kör sosem akarja meghódítani a világot. A valódi ezotéria működése rejtőzködő; több fáradságot fordít arra, hogy létét homályban tartsa, mint amennyit tagtoborzásra áldoz. Így minden olyan egyesülés vagy társaság, amely növekedésén s taglétszámának gyarapodásán fáradozik, csalhatatlanul bebizonyítja – árulkodjék a neve vagy a hirdetésének szövege akár az ellenkezőjéről –, hogy esetében nem valódi ezoterikus közösségről van szó. Az ezoterikus titoktartásnak semmi köze a titokzatoskodáshoz, ez a titoktartás a dolog természetéből kényszerűen adódik. Az ezoterikus tanok minden további külső tevékenység nélkül is titkosak. Egy ember csak akkor ismerhet fel és tehet a maga számára hasznossá valamilyen tudást, ha tudatállapota megfelel e tudás szintjének. Egy, a fizikában képzetlen ember nem ismerheti fel egy fizikai törvény jelentőségét, tehát számára az akkor is semmitmondó, ha egyébként korszakalkotó jelentőségű. A törvény a fizikába be nem avatottak előtt titok marad. Ezért el sem kell rejteni. A törvények felismerése csak azt viheti előre, aki magas fokon magáévá tette a fizika tudományát. Ugyanígy van ez az ezoterikus tudással, vagy ahogyan nevezik, a titkos tanokkal is. Az ezoterikus tudás rejtjelezett formájában mindenki számára hozzáférhető, a tudatlan mégsem meríthet belőle. A tömegek nem ismerik a szimbólumok értékét, haszontalannak és értelmetlennek tartják őket. Először meg kell tanulnunk használni a szemünket ahhoz, hogy képesek legyünk látni. („És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” János ev. 1, 5.) Ha nem tudok kottát olvasni, ez nem jogosít fel arra, hogy azt követeljem a zeneszerzőtől, használjon műve leírására betűket vagy számokat, mert azokat ismerem. Ilyenkor el kell döntenem, hogy vagy veszem a fáradságot, és megtanulok kottát olvasni, vagy pedig örökre lemondok a zene mélyebb megértéséről. Ugyanígy van ez az ezotériával is. A tudóknak nem az a feladatuk, hogy a tudatlanok megértőképességéhez igazodjanak, hanem az, hogy készek legyenek segítséget nyújtani azoknak, akik kérik ezt a segítséget. „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.” (Máté ev. 7, 7.) Iménti hasonlatainkkal azt kívántuk bemutatni, hogy az ezotéria nem olyanfajta tudás, mint az, amelyet szorgalommal elsajátíthatunk. Az ezotéria nem valamiféle gyűjtőfogalma dátumoknak, tényeknek vagy törvényeknek, amelyeket csak meg kell tanulnunk ahhoz, hogy tudjunk. Az ezotéria út, még inkább ösvény. Minden út valamilyen célhoz vezet. Vegyük konkrét példaként a Münchenből Bécsbe vezető utat. Ezt az utat a térképen pontosan megnézhetjük, kiszámolhatjuk, hány kilométer, megfelelő könyvekből utánaolvashatunk, képeket nézhetünk az út mentén fekvő városokról, beszélhetünk olyanokkal, akik utaztak már ezen az úton, és így tovább. Lehet, hogy igen izgalmas és érdekes a München-Bécs útvonallal való foglalkozás, de egyet semmiképpen sem érünk el vele: a célt, Bécset. Ha egyáltalán el akarjuk érni, útnak kell indulnunk, mozgásba kell lendülnünk, meg kell tennünk ezt az utat. Lehetséges, hogy előzetes tájékozódásunk, információink hasznosnak bizonyulnak, de semmilyen elmélet sem helyettesítheti az út megtételét. Ezzel a példával az ezotéria mint út s a puszta ténygyűjtés különbségét akartuk megvilágítani. Az ezotéria olyan célhoz vezet, amelyet csak akkor érhetünk el, ha útra kelünk. Ezt tévesztik szem elől azok az embertársaink, akik, bár teli torokból hirdetik, hogy az ezoterikus világkép mellett állnak, de még fél lábbal sem léptek rá az ezotéria útjára. Ezen az úton járni azt jelenti, hogy felismeréseinket, még a legkisebbet is, azonnal át kell helyeznünk a valóságba. Saját életünket, a dolgok átélését, magatartásunkat folyamatosan változtatjuk, így magunk is változunk, megújulunk. Röviden: az ezotéria maga a fejlődés. Felismeréseinket tehát szükségképpen át kell ültetnünk a valóságba; ez azt jelenti, hogy az ezoterikus tanok köteleznek. A funkcionális tudományok nem kötelezik semmire művelőiket. Egy vegyész manapság szenzációs felfedezést tehet, ugyanakkor nyugodtan verheti a feleségét, pereskedhet a bátyjával, szidhatja a társadalmat és így tovább. Kémiai felfedezése nem érinti életét és magatartását. Teljesen másként van ez a legcsekélyebb ezoterikus „felfedezés” esetén. Ennek közvetlen hatása van a lét minden területére, ez szükségképpen megváltoztatja a világhoz való viszonyunkat, egyes szokásainkat azonnal hatálytalanítja. Ha valaki például valóban megértette, mi az asztrológia, az soha többé nem fogja a külvilágban keresni a vétkest, nem fog pereskedni és így tovább. (Hangsúlyozzuk, hogy az asztrológia üzletszerű művelése és az asztrológia valódi megértése két nagyon különböző dolog. Sajnos, e kettő ritkán esik egybe.) Az exoterikus külvilág azért harcol olyan szenvedélyesen az ezoterikus igazságok átszivárgása ellen, mert tudat alatt pontosan érzi, hogy az ezoterikus út kötelez. Az emberek szívesen elfogadnak minden új felfedezést, amíg az funkcionális jellegű, s így semmire sem kötelez. Egy ideje ezt a konfliktust a parapszichológia nevű trükk segítségével próbáljuk meg kicselezni. A parapszichológia az ezoterikus világképből fakadó követelmények élét szeretné lefaragni – a tudomány steril módszereivel. Az archívumok megtelnek szignifikációs számításokkal, de ez az embereket – hál' istennek – nem változtatja meg. A parapszichológia hazug és gyáva, mert még ahhoz sincs bátorsága, hogy tisztán materialisztikus tudományt műveljen, s így egyszerűen megtagadja a nem materiális jelenségeket. Képességei azonban ahhoz sem elegendők, hogy felismeréseihez tartsa magát, s levonja belőlük a konzekvenciákat. A parapszichológia egyfolytában szaglászik, s a „kiszaglászottról” vitatkozik, de sohasem mer semmibe „beleharapni”. A sors iróniája, hogy mindenki önmagáról mond ítéletet: a parapszichológia névválasztás (görögül a para azt jelenti: mellé) is azt fejezi ki, hogy e „tudomány” művelői elmennek a pszichológia mellett. Az ezotéria mint út Miután meglehetősen világosan elhatároltuk magunkat mind a tudománytól, mind a parapszichológiától, forduljunk végre az ezoterikus út felé. Ennek az útnak a célja az emberi teljesség, a bölcsesség megtalálása, a polaritás legyőzése, az Istennel való egyesülés; az Unio Mystica, a kémiai menyegző, a kozmikus tudat elérése. Ezek a fogalmak az emberi út végcélját próbálják körülírni. Meglehet, ezek a kifejezések most még frázisnak hatnak, de remélem, a következőkben egyre több tartalommal telnek majd meg. Ahhoz, hogy ezt a célt elérjük, meg kell ismernünk az univerzum törvényeit, s meg kell tanulnunk, hogyan értsük meg őket. Gyarapodó felismeréseink nyomán meg kell változnunk, tudatosabbá kell válnunk, hogy valódi feladatunkat és célunkat világosabban megértsük. Igen hasznos, ha egy ilyen úton vannak tájékozódási pontok, útmutatók és útjelző táblák, amelyek az egyes kereszteződésekben felvilágosítanak, eligazítanak bennünket, hogy merre is menjünk tovább. Ilyen segédeszközök az ezoterikus technikák és diszciplínák, sok van mindkettőből. Említsük meg példaként itt a legfontosabbakat: asztrológia, kabbala, tarot, alkímia, mágia, jóga, meditáció, Ji Csing. Ezek a diszciplínák azonban semmiképpen sem öncélúak, hanem a tájékozódásban segítenek, útmutatók utunkon. Gyakran esünk abba a hibába, hogy leragadunk egy útjelzőnél, ahelyett, hogy utunkat követnénk. Ezt teszik azok, akik csak az asztrológiára, vagy csak az ingára esküsznek. Van egy sereg olyan specialista, aki azt képzeli, hogy saját területén már meg is találta a kulcsot a világ problémáinak megoldásához. Ezek az emberek, sajnos, megrekednek kedvenc útmutatójuknál, és így saját magukat akadályozzák abban, hogy az úton továbbhaladjanak. Pedig az ezoterikus diszciplínák feladata éppen az, hogy a régi rögződésektől megszabadítsanak: csak hogy éppen ők igen gyakran választott útmutatójukhoz tapadnak. Azt hiszik tehát, hogy továbbjutottak, s nem veszik észre, hogy csak a rögződés tárgya változott meg. Ehelyütt szóljunk még az ezotéria keleti és nyugati technikáiról. Minden ezoterikus fejlődés végpontja az igazság megismerése. Igazság csak egy van. Ennek az igazságnak az elérését a különböző korokban és kultúrákban különböző módszerek szolgálták. Ezek – segédeszközként – egyformán jók és használhatók. Ennek ellenére azt kell mondanunk: mindenki saját kultúrája rendszereihez és szimbólumaihoz áll a legközelebb. Egy nyugati ember számára sokkal nehezebb s rendszerint jóval tovább is tart a Kelet útmutatásait követve célhoz érni. Ezt csak azért említem meg, mert napjainkban nagyon divatosak a keleti vallások és ezoterikus rendszerek. Ezért aztán nehéz észrevenni, milyen gazdag a választék itt Nyugaton ezoterikus módszerekből. Pedig ezeknek megvan az az előnyük, hogy jobban alkalmazkodnak gondolkodás- és életmódunkhoz. Ezért támaszkodom, csaknem minden munkámban, kizárólag a nyugati ezotéria négy nagy oszlopára: az asztrológiára, a kabbalára, az alkímiára és a mágiára. Ezeket többnyire magasrendű tudományokként tartják számon, amelyekből az idők során olyan másodrendű tudományok fejlődtek ki, mint az asztronómia, a kémia stb.  Az ezotéria egyidős az emberiséggel. Mindig volt és mindig lesz. Kezdettől fogva őrzi mindazt a tudást, ami az emberek számára az univerzumról hozzáférhető. Tanításai függetlenek az időtől, sosem kell korrigálni, vagy modernizálni őket, hiszen nem öregszenek el. A modern tudomány nem érti, hogy minden tudás mindig jelen van. Abban a tévhitben él, hogy minden felfedezéssel közelebb kerülünk az igazsághoz, s csak idő kérdése, mikor fogunk „mindent” tudni. Ezoterikus szemmel nézve mindez éppen fordítva van. A tudás mindig jelen van, de az embernek kell fejlődnie ahhoz, hogy felismerhesse. Lássunk egy példát: Homérosz költeményei igen régóta megvannak, de a gyermeknek, tanulnia kell az iskolában, és lassan odáig fejlődnie, hogy e költeményeket képes legyen elolvasni és megérteni. A gyermek számára nincs jelentősége annak, hányan olvasták előtte Homéroszt, ő először olvassa, pedig évezredek óta olvasható. ------------------ Az ezotéria és a menekülés a világ elől Aki mindennapi életét rítussá alakítja, nem lesz kitéve annak a veszélynek, hogy az ezotéria a világ elől való menekvés eszközévé válik számára. Nem szabad, hogy az ezotéria eltávolítson bennünket a földi világtól, hanem segítenie kell abban, hogy földi létünket átlényegítsük, megváltsuk vele. Azok, akik megvetnek mindent, ami alsó, földi, anyagi természetű, és mint tisztátalant, sötétet, mocskosat kínosan kerülnek - csak hogy a fenthez, a mennybélihez, a tisztához fordulhassanak -, veszélyes útra lépnek. Számukra az ezotéria csak menekülést jelent egy olyan problematika elől, amelyet nem képesek kézben tartani. Az ezotéria sajnos éppen azokra az emberekre gyakorol különösen nagy hatást, akik a mindennapi élettel, az anyagi világ problémáival nem tudnak megbirkózni - ezért aztán ezoterikus körökben meglehetősen egyenlőtlen a viszony a valódi beavatottak és a világ elől menekülő neurotikusok között. Dion Fortune igen pontosan fogalmazza meg ezt a problémát: "A misztikusnak először a formák szintjén kell betöltenie feladatát, s csak ezután húzódhat vissza a formák világából. Ha mohón ráveti magát a misztikus ösvényre, a káosz és nem a fény világába kerül. Aki természetétől fogva a misztikus ösvény követésére hajlik, annak ellenszenves a formák fegyelme, s túl nagy a kísértés, hogy a formák szintjén feladja az élettel való küzdelmet, s mielőtt arra megérett volna, felsőbb szintekre húzódjék vissza. A forma - edény, amely mindaddig körülveszi a folyékony tudatot, míg az meg nem szilárdul annyira, hogy ne tudjon szétfolyni többé. Ha túlságosan korán széttörjük az edényt, a tudat a formátlanba hull, ahogyan az agyag is szétesik, ha korán vesszük le róla az öntőformát. Ha egy misztikusnál szétesésre utaló jelek lépnek fel, tudjuk, hogy túlságosan korán törte szét az öntőformát, s hogy vissza kell térnie az anyag fegyelméhez, míg a forma világát el nem sajátítja." A forma világa úgy sajátítható el jól, ha ezoterikus törvények szerint kezdünk rákérdezni saját sorsunkra. Elsősorban ezt kívánja elősegíteni ez a könyv, ezért tekintsük át még egyszer e gondolat alapstruktúráját. Minden fáradozásunk célja az, hogy felébresszük az alvót, s megtanítsuk látni a valóságot. Aki engedi tudatát felébreszteni, s megtanulja, hogyan tartsa nyitva a szemét, az a valóság egyre újabb dimenzióit fogja felfedezni, amelyeket nem is sejtett, amíg aludt. A benne felébredt vágy a valóság egyre tökéletesebb megismerésére rábírja majd, hogy tudatát egyre jobban kitágítsa, s így a valóságot egyre több nézőpontból szemlélve fogadja be. Ezen az úton az a legproblematikusabb jelenség, hogy tudatunk a polaritásokra hasadt valósággal találkozik. Csupa ellentét között találjuk magunkat - pedig milyen mélyen vágyódunk az egységre. Ha valaha is el akarjuk érni ezt az egységet, meg kell tanulnunk úgy egyesíteni magunkban a látszólagos ellentéteket, hogy azok fejlődésünk lépcsőfokaivá váljanak. Önmagunkat korlátolt tudatként élj ük meg, ezt a korlátolt tudatot nevezzük "én"-nek - s ezzel szemben áll a külvilág, amelyet "nem én"-ként érzékelünk. A bölcsek azt állítják, hogy az ember mint mikrokozmosz analógiája a makrokozmosznak - így a "külső" a "belső" tükörképe. Ezek szerint az önismeret a világ megismeréséhez vezet, s a világ megismerése önmagunk megismeréséhez. Ezen a fokozaton kell megtanulnunk, hogy nem a külső körülmények áldozatai vagyunk - amint azt eddig hittük -, hanem létünk minősége teremti külső világunk minőségét. Elsajátítjuk a rezonancia törvényének tudatos alkalmazását, és amint változunk, fokozatosan elég érettek leszünk ahhoz, amit külvilágunkban érzékelni és megélni szeretnénk. Szükségképpen megbékélünk mindennel, ami van, s felfedezzük, hogy minden úgy jó, ahogy van. A megbékéléssel azonban új dimenziók nyílnak meg előttünk, új összefüggések, amelyek rejtve maradnak azok előtt, akik feleselnek a valósággal. Szemünk megszűnik a világot horizontális szintekben látni, s felfedezi, hogy ezeket a szinteket függőleges princípiumláncok szövik át. Mivel minden jelenség csak valamely ősprincípium meghatározott kifejeződése, egyszerre csak az egész jelenségvilág e magasabb valóság hasonlataként jelenik meg előttünk, és lassan megértjük, mit is akart kifejezni Hermész Triszmegisztosz a következő szavakkal: "Amint fenn, úgy lenn." Akárhová nézzünk is, semmi sincs nyugalomban, minden folyik, változik, módosul: s mivel ez a szakadatlan változás célirányosnak tűnik fel előttünk, fejlődésnek, evolúciónak nevezzük. Fejlődés azonban csak tanulási folyamatokon keresztül jöhet létre - a tanulási folyamatok viszont problémamegoldásokhoz kötődnek. Így végül is a problémában ismerhetjük fel minden fejlődés motorját, s így fogjuk fel, hogy minden probléma kihívás, s hogy cselekedve kell átélnünk ahhoz, hogy megoldhassuk, s megválthassuk "problémásságától". Hazatérés A kereső ember számára az anonim sors, amelynek vak véletlenszerűségétől az emberiség annyira reszket, egyáltalán nem anonim. Feltárulnak törvényszerűségei, és kiderül, hogy a sors az az instancia, amely gondoskodik róla, hogy minden lény bejárja előírt pályáját. Az ellenségünknek vélt sorsból partner lesz, méghozzá olyan partner, amelyik megakadályozza, hogy merő lustaságból kikapcsolódjunk az evolúcióból. Minél jobban vonakodunk attól, hogy valamely problémát tanulás révén megváltsunk „problémásságától”, minél inkább ellenállunk saját sorsunknak, annál inkább meg fogjuk ismerni sorsunk negatív aspektusát, a szenvedést. A szenvedést az a súrlódás okozza, amely a törvényszerűen előírt pálya és az egyes személy mozgásiránya között jön létre. A szenvedés csak úgy válik feleslegessé, ha igyekszünk saját pályánkat egyre jobban kiismerni, s önszántunkból követni. Csak az nem éli meg kényszernek a törvényt, aki alá tudja rendelni magát neki. Csak annak nyílik meg a totális szabadság, aki megtalálja a helyét a kozmosz rendjében, és maga is összeolvad a törvénnyel. Ehhez az szükséges, hogy legyőzzük az ego hatalmi igényeit. A hatalomvágy az emberiség legfőbb ellensége, s a tetejében egyre rafináltabban álcázza magát. A hatalom ellenpólusa az alázat vagy a szeretet. A szeretet az egyetlen, ami a lét minden területén képes legyőzni az én és a nem én közötti polaritást. Csak a szeretet ereje tudja az alacsonyrendűt magasrendűvé változtatni, a szeretet transzmutációra, így átváltoztatásra képes. Küzdelemre küzdelem, gyűlöletre gyűlölet, nyomásra ellennyomás a válasz. A szeretetben megmutatkozik, hogy a gyenge valójában erős, az alázatos pedig hatalmas. A tarot huszonkét lapja közül a tizenegyedik van a középpontban, az Erő, képén egy rózsáktól körülölelt, vékony asszonyt látunk, aki puszta kézzel fogja be egy vad oroszlán száját. Ez a lap a szeretet erejét és hatalmát szimbolizálja, amit a világ semmilyen külső hatalma sem győzhet le. Aki megvalósítja a szolgálat és az alázat hatalmát, nagy lépést tesz útján előre. A szeretet legyőzi az ellentétek polaritását, s visszavezeti az embert a tudatnak abba az egységébe, amelyből egykoron a paradicsomi bűnbe zuhant.  Az ember még androgün lény volt, s a paradicsomi egység tökéletességében élt, amikor hallgatott a kígyó kísértésére, mert meg akarta tudni, mi jó, mi rossz. Így leszakadt az egységről, s most tudja, mi jó, mi rossz. A megismerés azonban méreggé vált számára, ezért csakis a megismerés lehet a gyógyszer számára: mert „similia similibus curantur”. Az ember szenved a megismerés polaritásától, s gyógyulásban reménykedik. Az emberi lét alapvetően beteg. A betegség az ember esélye, mert csak azt lehet gyógyítani, aki beteg – s csak az képes a gyógyulásra is. A betegség mikrokozmikus bűnbeesés, meghasonlás Istennel – a gyógyulás: Istennel való megbékélés. Az úgynevezett gyógyító műveletek csak formális körülményeket biztosítanak ehhez a folyamathoz. Nem úgy kell felfognunk tehát a betegséget és a szenvedést, mint zavaró körülményeket az életünkben, amelyeket mindenáron el kell kerülnünk. Amikor átéljük és megszenvedjük őket, voltaképpen az első lépéseket tesszük a szabadulás felé, hogy megpillanthassuk a mélységben felvillanó fényt. Az eredendő bűn a betegség személytelen aspektusa, a karma pedig a személyes. A tudatos élet lehetőséget ad arra, hogy karmánkból egyre többet megoldjunk és ledolgozzunk, és hogy ugyanakkor újabb karmikus terheket ne vegyünk magunkra. A személyes és a személytelen bűn találkozási pontján a betegség gyógyulásba csap át. Csak az fogja felfedezni az élet értelmét, aki képes vállalni a teljes felelősséget mindazért, amit átél és ami történik vele. Korunk betegsége az, hogy nem találjuk az élet értelmét, s ez gyökértelenné tesz bennünket a kozmoszban. Ezzel fizetünk azért, hogy meg akartunk szabadulni a felelősségtől. Aki viseli a felelősséget sorsáért, önmagát az univerzum törvényszerűségeibe ágyazva éli meg, megszabadul szorongásaitól – mert megtalálja a visszakapcsolást az ősalapokhoz. A religio tartalma eredetileg éppen ez a visszakapcsolás. Csak akkor ismerhetjük fel célunkat, ha ismerjük eredetünket. A cél a tökéletesség. A tökéletesség az egység kifejezése. Az egység neve: Isten. |